Kopátsy Sándor: Történelemszemléletem I.RÉSZ (Kézirat, 2012. február)

Kopátsy Sándor:

TÖRTÉNELEMSZEMLÉLETEM

Társadalomfejlődési elemzések

I. RÉSZ

Szerkesztette:

Sebestyén Tibor

Kézirat gyanánt, Budapest, 2012. február

TARTALOMJEGYZÉK (az oldalszámok különbsége a hosszúságra utal)

ELŐSZÓ............................................................................................................ 1

A történelemtudomány módszerével és tárgyával is baj van......................................... 2

A szokásos társadalomtudományi szemlélet kritikája.................................................... 4

Az én szemléleti megközelítésem példái.......................................................................... 6

Az emberek szerint fontos dolgok nem a történelmi személyiségek............................. 8

A könyvem sokat foglalkozik az utóbbi száz évvel........................................................ 14

kiindulásoM és továbbGONDOLÁSoM alapJAI ÉS irányai................. 16

Darwin................................................................................................................................ 16

Marx.................................................................................................................................... 21

Weber................................................................................................................................. 30

a társadalmak és a kultúrák osztályozása................................... 34

A társadalomfejlődés három minőségileg eltérő korszaka........................................... 34

Három fő fejlődési szakasz.............................................................................................. 35

I. A gyűjtögetés kora......................................................................................................... 36

II. Az osztálytársadalmak kora......................................................................................... 38

III. A tudás alapú társadalom kora................................................................................... 43

A magas kultúrák osztályozása....................................................................................... 45

A társadalmi formációk áttekintése................................................................................. 49

GYŰJTÖGETŐ TÁRSADALOM........................................................................ 51

A gyűjtögető ember alkalmazkodása a természeti környezethez................................. 52

A gyűjtögetés lehetőségei helyei és jellemzői............................................................... 58

A gyűjtögető élet jellemzői............................................................................................... 63

Népesedés a gyűjtögető társadalomban........................................................................ 66

A gyűjtögetésről a termelésre való áttérés körülményei............................................... 67

TERMELŐ OSZTÁLYTÁRSADALOM................................................................ 75

Világtörténelmi áttekintés a természet szolgálatba állításáról..................................... 77

Az osztálytársadalmak négy fő eszköze a túlnépesedés megfékezésére................... 79

Öntözéses kultúrák a nagy folyók mentén..................................................................... 80

A pásztorból földművessé válás feltételei...................................................................... 83

Városi társadalmak........................................................................................................... 91

A görög-római kultúra....................................................................................................... 92

Tőkés osztálytársadalom az agrártechnikai és ipari forradalom nyomán................... 98

A fejlett TUDÁSALAPÚ TÁRSADALOM.................................................... 103

A fejlett tudásalapú társadalom jellemző vonásai....................................................... 104

A szellemi vagyon a tudás, tehetség és erkölcs szorzata........................................... 111

Tehetségfeltárás.............................................................................................................. 121

A foglalkoztatás a tudásalapú társadalomban............................................................. 126

A tudásalapú társadalom jó nyugdíjrendszere............................................................. 130

A TÖRTÉNELEM DEMOGRÁFIÁJA................................................................ 136

A történelem-demográfia elméleti alapjai..................................................................... 136

Az emberpusztító termelő osztálytársadalmak négy „bűne”...................................... 149

Az emberpusztító négy „főbűn” filozófiája és etikája.................................................. 154

A túlnépesedés békésebb fékezése.............................................................................. 161

A népesedési törvények történelmi áttekintése........................................................... 166

A jelenlegi népességrobbanás struktúrája................................................................... 172

nagy időszakot átívelő TÉMÁK............................................................ 180

A szűk keresztmetszet képező vagyon meghatározó jellege...................................... 180

Változatlan élettérben társadalmi fejlődés sincs......................................................... 188

Az átlagos élethossz és testmagasság fontos történelmi mutatószám..................... 197

Térbeli mobilitás: szállítás, közlekedés és kommunikáció......................................... 200

A társadalmi mobilitás.................................................................................................... 217

Kultúra és erkölcs a társadalmi fejlődés alapja........................................................... 221

A vallás is a kultúrától függő felépítmény.................................................................... 237

ELŐSZÓ

Mottó:

A történelmi események leírása mesterség,

az okának feltárása tudomány.

Örülök e könyv megjelenésének, amiben a szerencsének és a segítőtársaimnak is nagy szerep jutott.

Kezdem a szerencsémmel. Soha nem gondoltam, hogy ilyen sokáig élek. Márpedig ez a könyvem aligha jelenhetett volna meg előbb. Abból, amit a könyv mondanivalójának tartok, sok és jelentős csak az utolsó évek eredménye. A sok év sem lett volna elég, ha nincs szerencsém abban, hogy az agyam a testemnél lényegesen lassabban öregedett. A kezem már annyira remeg, hogy nem tudok írni, de az agyam még friss.

Ezért köszönet a technikának, mert nemcsak szövegszerkesztővel írhatok, de az elektronika hozzáférést biztosít ahhoz is, amihez még fiatalon sem juthattam volna hozzá. Ezek között van e könyv elkészítése szempontjából legfontosabb források is, amelyeket magam írtam. Több tízezer oldalnyi írásom vált ugyanis hozzáférhetővé és e könyv számára is elérhetővé, mivel megvolt az a jó tulajdonságom, hogy mindent leírtam. Előbb csak kézzel és füzetekbe, aztán már a szövegszerkesztőbe.

E könyv nyersanyaga sok ezer oldal, amiből már nem volt erőm válogatni és könyvet szerkeszteni. Ebben segített régi munkatársam, szemléletem ismerője, Sebestyén Tibor.

A sok segítő közül is kettőt emelek ki.

Fiatal barátom Pusztai Attila, aki néhány éve számomra blogot indított, és az óta készült írásaimat folyamatosan közli. Neki köszönhetem, hogy írásaimnak olvasótábora is van.

A még fiatalabb barátom, Bánkuty Tamás csak pár éve köt össze a munkaadómmal.

Az előző könyvemet már ő szerkesztette, és ennek is minden sorát ellenőrizte.

Végül köszönetet mondok Matolcsy György miniszternek, aki nemcsak ennek a könyvnek a kiadásában segített, hanem abban is, hogy buzdított egy ilyen könyv megírására is.

Valamit arról is, hogyan lettem történész.

Hetvenöt éve lelkesen történész akartam lenni. Hatvan éve mérnök. Ötven éve közgazdász lettem. Ma már legszívesebben társadalomtudósnak tartom magam.

Már elmúltam 80 éves, amikor felfedeztem, hogy minden osztálytársadalom elsődleges feladata, a népesség növekedésének fékezése. A nagymértékben javuló életfeltételek hatására ugyanis minden termelő társadalomban sokszorosára nőtt a népszaporulat, csökkent a természetes halálozás, és növekedett a gyermekszületés. A potenciális népességnövekedés néhány százalékra ugrott. A tartósan megengedhető azonban legfeljebb 1-2 ezrelék lehetett. Ezért a társadalomnak kellett a spontán népszaporulatot tizedére csökkenteni.

Kilencven évesen vettem a bátorságot, hogy könyvet írjak történelemszemléletemről. A bátorságot az adta, hogy előszedtem a történelmi témájú régebbi írásaimat és meggyőződtem arról, hogy nem tévedtem, csak okosodtam. A régebben írottak érdemi mondanivalói nem változtak, sőt azok igazolódása bátorított fel arra, hogy az összefogott anyagaimat publikáljam. Magam is meglepett, hogy a jövőt másoknál korábban, és jobban láttam. Ennél nagyobb bátorítást semmi sem adhatott volna.

A sikereimet döntően annak köszönhetem, hogy mindig azt kerestem, miért kellett a lényeges történelmi folyamatoknak úgy alakulniuk, ahogyan alakultak. Az okokat megtalálva és látva, minden lényeges történelmi eseményt szükségszerűnek tartok, amely nem történhetett volna másként. Hittem abban, hogy ami a történelemben jellemző, az nem akaratunktól függő, hanem objektív szükségszerűség.

Ennek a könyvnek a fő mondanivalója az, hogy a társadalom múltját, jelenét és jövőjét nem erkölcsi elvárásaink tükrében kell bírálni, hanem azt kell megérteni, megmagyarázni, mi volt az objektív oka annak, hogy éppen úgy formálódott a történelem, ahogyan, és csak ennek felismerése nyomán lehet következtetni a jövőre.

Életem legjelentősebb felfedezésének tartom, annak a felismerését, hogy az osztálytársadalom miért volt szükségszerű. Azt ugyan ösztönösen éreztem, hogy a jelenkor fejlett világában megérett ez az idő arra, hogy túllépjünk az osztálytársadalmakon, de csak a legfejlettebb társadalmakban, azok között is csak ott, ahol a lakosság viselkedése puritán. Abban soha nem hittem, hogy erőszakkal, vagy ügyeskedve a nem fejlett, és a nem puritán lakosságú társadalomban fel lehet lépni az osztálynélküli társadalmat.

A kelet-európai népek már a mediterrán kereszténységet sem voltak képesek megemészteni, még kevésbé a protestánst. Így még inkább képtelenek lettek volna megelőzni a fejlettebb, sokkal polgárosultabb nyugati tőkés osztálytársadalmakat. Ennek ellenére hálás voltam a megszállóknak, hogy a bolsevik rendszerük összetörte hazánkban is az arisztokraták, és az úri középosztály fél-feudális erőit. Erre önerőnkből nem lettünk volna képesek.

A történelemtudomány módszerével és tárgyával is baj van

Csak a tényeket megmagyarázni képes tudást tekintem tudománynak, történelemtudománynak is csak azt, amely feltárja a jellemző események okát. Történelemfelfogásom annyiban materialista, hogy az események sodrának alakulását objektívnek tartja, a hatalmasok akaratától független folyamatnak, amely a lényegét illetően nem is történhetett volna másként. A történelem csak akkor lesz egzakt tudomány, ha az eddigitől eltérő módon indokolja mindazt, ami fajunkkal történt.

A társadalom életében is az, ami jellemző, az szükségszerű, annak objektív oka volt. A társadalomtudományok, mindenekelőtt a történelemkutatás, a közgazdaságtan, a demográfia vagy a művelődéstörténet ne a saját erkölcsi elvárásaihoz, normáihoz mérve ítélje meg a múlt eseményeit és folyamatait, hanem arra törekedjék, hogy megértse, mikor, mi, miért volt jellemző. Vegye tudomásul, hogy ami jellemző volt, az nem történhetett másként.

A történelemtudomány feladata nem a tettek erkölcsi minősítése, hanem a létrehozó ok, okok megkeresése, a szükségszerűségi lánc kibontása. Amíg a társadalomtudományok nem ezt teszik, addig nem tudnak elszakadni a teológiától, a teológiai szemléletmódtól, amely viszont mindent a dogmáira szab, azon mér meg.

A történelemtudományt eleve nem szellemi kíváncsiság, hanem a hatalom igénye szülte. Sajnos, még mindig nem sikerült szabadulnia az alól, hogy a mindenkori hatalom szolgálóleánya legyen. Kezdetben az udvaronc feladata volt olyan képet festeni a múltról, ami a hatalom jelenlegi létét igazolta, érdekét szolgálta. Ez a szolgálat az idők során csak annyiban változott, hogy egyre tudományosabb mezbe öltözött.

A történelem fő feladata azonban változatlanul a jelenben élők elé olyan tükör tartása maradt, ami a mindenkori hatalom múltját dicsőítve azt minél meggyőzőbb erővel igazolja, illetve kárhoztassa a múltból mindazt, ami ennek ellentmondani látszik.

A történészek fő feladata a múltból azon események kiragadása, ami a jelen hatalmi viszonyait legalizálja. Mivel a mindenkori hatalom elsődleges érdeke annak bizonyítása, hogy az ország, a nép sorsa, a társadalom előmenetele elsősorban és mindenekelőtt attól függ, ki van a hatalom csúcsán, és az mit akar, a történészek még ma is azt a feladatot érzik, hogy írják meg a hatalom csúcsán lévők történelmi szerepét.

Ebből a szolgálatból fakadt aztán, hogy a történelem szinte csak, illetve még jó esetben is döntően a politikatörténelmet jelentette. Legfeljebb újabban már tudomásul veszik, hogy a politikatörténelmet kiszolgálva, vagy attól függetlenül lehetnek olyan specializált történészek, akik a gazdaság, a kultúra, a hadviselés, az egészségügy, a művészetek történetével foglalkoznak.

Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy az uralkodók váltak a történelem fő szereplőivé. Az ilyen történelem gerincét a királyok uralkodási idejének felsorolása, a hatalomért folyó harcuk dicsőítése jelentette. Én még úgy érettségiztem, hogy minden magyar király uralkodási évszámait, mint minimális követelményt, tudni kellett. A hatalomra koncentrált történelemfelfogásba még az sem fért bele, hogy tisztázzák: vajon az uralkodók a népek, nemzetek sorsának alakulására fontos hatást gyakoroltak-e? Ha ezt a kérdést felvetik, kiderül, hogy a hatalom csúcsára kerültek személye, tevékenysége hosszabb távon nem játszott fontos szerepet.

Ez az állítás azonban bizonyításra szorul, mert, ha igaz, a történészek eltévedtek.

Ha végignézünk Európa népeinek mai helyzetén, akkor nyomát sem találjuk annak, hogy a mára elért pozíciójuk, kultúrájuk, gazdasági fejlettségük bármilyen mértékben függött volna attól, hogy kik, és milyenek voltak az uralkodóik. Még inkább lehetne ennek az ellenkezőjét állítani: ma azok a szerencsésebb, gazdagabb, boldogabb népek, amelyeknek az életében kisebb szerepet játszottak az úgynevezett történelmi személyiségek, melyeknek a mai értelemben vett történelmük szegényebb volt.

A svájciak ma lényegesen gazdagabbak, mint a franciák, pedig történelmi eseményekben sokkal gazdagabb az utóbbiak múltja. A magyarok történelme tele van dicsőített eseményekkel, a többé-kevésbé rokon finneké ehhez képest üres, mégis mára az utóbbiak lettek többször gazdagabbak.

A történelem nem arra ad magyarázatot, hogy egy nép miért, minek és kinek köszönhetően jutott el oda, ahol ma van, hanem azt igyekszik bizonyítani, amit a tények egyáltalán nem bizonyítanak: a történelmi személyiségek szerepe fontos volt. Márpedig, ha a tények azt bizonyítják, hogy a történelmi személyiségek, vagyis azok, akiket a történészek annak tartanak, nem bizonyultak fontosnak, akkor azt kell megválaszolni, hogy mi volt a népek sorsának alakítása szempontjából fontos, minek köszönheti egy nép, hogy ott van, ahova eljutott. Melyek azok a tényezők, amelyek magyarázatot adnak arra, hogy ma hol áll egy nép a többiekhez viszonyítva? Az eddig írt történelmek azonban erre a kérdésre nem adnak választ. Ebből fakadóan nem tekinthetők egzakt tudománynak.

A szokásos társadalomtudományi szemlélet kritikája

Az alábbi néhány szempontot a társadalomtudomány nem kezeli a fontosságának megfelelő módon:

1.     Általában a fejlett világ a négy évszakos klíma alatt működik jobban. Ezt a tényt azzal magyarázom, hogy a négy évszak eltérő, még az éven belül is különböző életvitelt követel, azaz folyamatos viselkedési rugalmasságot igényel.

2.     A világgazdaság négyötöde a tenger, és hajózható folyók térségében helyezkedik el. Ennek oka, hogy az álló vagy a lassan mozgó vízen nagyságrenddel olcsóbb a szállítás, mint a szárazföldön.

3.     A nagyobb és gyakoribb környezetváltozás rugalmasabb tudatot szül. Ezért a távolsági kereskedők és a tengerészek a változásokhoz jobban igazodó rugalmasabb népek lesznek.

4.     A szállítás és közlekedés, illetve általában az emberek, az áruk és az információk áramlása tudatformáló hatású. Előbb a hajózás, majd a vasút, aztán a gépjármű, és végül a repülő használata nemcsak a munkaerő és az áru mozgatásában volt forradalom, de a gondolkodásban is.

5.     A tudatformálás elsődleges eszköze, a társadalmi munkamegosztásban való részvétel. A társadalomtudományok alig foglalkoznak azzal, hogyan alakult a munkaképes lakosság beépülése a társadalmi munkamegosztásba. Ez különösen későn indult meg a nők esetében.

Az emberek eltérő viselkedési módja nagyon nehezen, és lassan változtatható. Ezért bár felépítmény, mégis alépítményként viselkedik. A tudományos és technikai forradalom csak a puritán, és a konfuciánus viselkedési mód mellett hasznosul átlagosnál hatékonyabban. Egyelőre csak e két viselkedési kultúrával lehet a világ élvonalába emelkedni. A jövőben még inkább a tudatnak a követelményekhez való igazodás mértéke okozza majd a legnagyobb különbségeket.

A kommunikáció forradalma az emberekhez eljutható információt száz év alatt előbbre vitte, mint előtte százezer év alatt összesen. Egyelőre fogalmunk sem lehet arról, hogy ez miképpen fog majd hatni az emberek tudatára.

Az írás és a magas kultúrák megjelenése előtti időt és társadalmakat például csak az ember által használt eszközök alapján tagolják. Így beszélnek csiszolatlan és csiszolt kő-, bronz- és vaskorról.

Teszik ezt annak ellenére, hogy ez a történelem előtti létünk töltötte ki az emberi faj életének mintegy 90 százalékát, és az emberek a világ különböző adottsági térségeiben már ekkor is nagyon eltérő módon éltek. E kor jobb feltárását mégsem tekintik történészi feladatnak. A történészek számára ez az időszak azért közömbös, mert nem állítható a jelen hatalmi érdekeinek a szolgálatába.

Azt a keveset, amit tudunk erről a nagyon hosszú időről, nem tanítják, mesének minősítik. Csak sejtjük, hogy a homo sapiens minek köszönheti a fejlődésben rokonai fölé emelkedését, mi okozta azok kipusztulását, miért és mire használta a mai ember őse a kezét, milyen fontos volt, hogy abba dorongot, követ fogott, mikor használta az ember tudatosan a tüzet, egyáltalán hol jelentek meg ezek a korszakalkotó találmányok. Mindezek a korszakalkotó események jóval a csiszolatlan kövek megjelenése előtt történtek.

Azt sem tanítjuk, hogy e korok emberének milyen gazdaságföldrajzi viszonyok voltak a kedvezők. E korok embere számára a természeti környezet kedvezősége sokkal fontosabb volt, mint például a kormeghatározást jelentő csiszolatlan kőszerszámok használata. Azt pedig később fogjuk látni, hogy az emberi faj történetében legfeljebb az utolsó században szűnt meg a természeti környezet elsődlegessége. Ekkor is csak a fejlettebb társadalmak esetében.

Az úgynevezett történelem előtti korok sorsformáló tényezőinek a kutatása és tanítása több szempontból is nagyon fontos volna.

a) Kiderülne, hogy az emberek élete szempontjából nem a politikai hatalom milyensége volt elsődleges, és ma sem az. A történészeknek le kellene térniük arról az eddig járt útról, amin a fő feladat a politikai hatalomban lejátszott események tálalása.

b) A kezdetleges eszközök korában való boldogulás szempontjainak tanítása azért is fontos volna, mert az életben való boldogulás tanulását ezzel kellene kezdeni. Nemcsak a múltban, de ma is a mindennapos problémák megoldása az egyének és családok legfontosabb feladata.

·       Aki nem képes a tűzzel, a kezébe fogott doronggal, a kővel bánni, az el fog tévedni akkor is, ha számítógépet adnak a kezébe.

·       Akinek nincsen fogalma arról, hogyan kellene megélni primitív eszközökkel a természetben, az nem igazodik el kora nagyon bonyolult társadalmában sem.

·       Aki nem ismeri az állatokkal való okszerű viselkedést, az nem fog ügyesen bánni az emberekkel sem.

A mai kor fejlett technikája által elkényeztetett és a természettől elzárt ember nem képes megérteni az ember és természet százezer éves szoros kapcsolatából fakadó kötődés jelentőségét. Az egyik legnagyobb probléma az emberekben felébredő természethiány kielégítése lesz a jövő társadalmában is .

Azt meg a pedagógusoknak kellene megérteni, hogy a gyerekek számára sokkal érthetőbb a természeti környezethez való alkalmazkodás, mint a nagy királyok és diktátorok társadalmi jelentősége. Ennek belátásához elég volna egyszer megnézni, hogy a nagyvárosi gyerekeknek, és egyre inkább ezek jelentik a többséget, milyen öröm az erdei táborozás, az önálló tűzrakás, az állatokkal való találkozás. Ezzel szemben mennyivel kevésbé érdekli őket, hogy melyik párt győz a választáson, ki a miniszterelnök. Ebben a tekintetben csak azok tévednek el, akik nem veszik tudomásul a gyerekek természetes vonzalmát a természethez, az állatokhoz. Ez soha nem volt feltűnőbb, mint napjaink nagyvárosaiban.

Az én szemléleti megközelítésem példái

Még középiskolás koromban arra egyszerűsítettem le az újkori Európa történelmét, hogy melyik ország milyen messze van az Atlanti Óceántól. Ez később azzal finomítottam, hogy ez csak a négy évszakos térségre vonatkozik. Ahol nincs tél, ott nincs hatékony mentalitás.

Már nyugdíjas koromban, a történelemhez visszatérve írtam meg a NYUGAT FELÉ című könyvet, amiben azt bizonyítom, hogy a Nyugat történelmét a társadalmi és technikai súlypontnak a fokozatos északnyugat felé történő vonulása jellemezte.

Ezek a durva megközelítések nem is tartalmaztak szinte semmiféle politikai elemet. Azt, hogy miért alakult így a Nyugat történelme, tehát a történelmet a politikánál mélyebb okokkal lehet csak megmagyarázni.

Ezért olvastam érdeklődéssel Marx történelem személetét az alépítmény, és a felépítmény viszonyáról. Lassan azonban azt is felismertem, hogy Marxot nála jobban csak ő maga cáfolta meg azzal, hogy a politikai felépítmény erőszakos megváltoztatásától várta az alépítmény megváltozását. Tehát feje tetejére állította a saját elméletét Ráadásul, a követői a felépítmény erőszakos megváltoztatásától ott várták a csodát, ahol a felépítmény erre a legkevésbé volt megfelelő.

A nyugdíjban töltött évtizedek során egyre jobban beledolgoztam magam a világtörténelembe, mire kialakult bennem, hogy mik az alépítmény fontos elemei, és gyűltek a bizonyítékok arra, hogy miért nagyon másodlagos a politika.

A múlt egyértelműen azt bizonyítja, hogy a természeti és gazdasági környezet az alépítmény legfontosabb eleme. De, ahogyan a társadalmi és gazdasági fejlettség színvonal változik az alépítménnyel szemben támasztott igény is módosul.

Diákkorom óta lázadozom az ellen, hogy az ember életének megmagyarázását a születésüktől fogva a vége felé haladva elemzik, és a hosszát az évek számával mérik. Az életrajzot csak azokról érdemes írni, akik eredményesen éltek, és azt kell megértetni, hogy minek köszönhették az eredményt.

A másik kifogásom az életrajzok ellen, hogy annak hosszát az idővel mérik. A jó mérce az elért eredmények mennyisége. Számomra Mozart, Ady, az évek számát véve alapul nem hosszan, de sokat éltek. Van, aki száz évet élt, de abban szinte semmi jelentős nem történt. A saját életemet is úgy fogom fel, hogy kilencven évem alatt többet élhettem meg, mint az én őseim százezer év alatt.

Csak azoknak az egyéneknek az életét elemzik, akik jelentős szerephez jutottak. Akik nem lettek fontosak, névtelenek maradtak. A szelekció a végeredmény alapján történik. Az egyének között is csak azoknak van történelmi szerepük, akik valamit elértek. Ebből fakadóan az életrajzokat időben visszafelé kellene elemezni. Magyarázatott adni arra, kinek, miért, mi volt köszönhető. Erre a kérdésre csak akkor tudunk válaszolni, ha visszafelé gombolyítjuk az életét.

Az okot csak az eredményből visszavezetve lehet megtalálni. A tudomány csak azt az okot fogadja el, amit a következményei igazolnak.

Diákkoromben felismerem, hogy a történelemtudománnyal is az a bajom, hogy az eseményeket időrendben szedi sorra, és nem az elért eredmények okait gombolyítja vissza.

Ez jutott az eszembe, amikor Romsics kiváló, az előzőknél sokkal modernebb könyvét olvasom. A 20. század világ, és magyar történetéről írt egy ragyogó könyvet, de nem eléggé tudatosítja, hogy ez nem akármilyen száz év volt, hogy ebben több történt, mint előtte ezerszer száz év alatt. Ezért ennek a századnak a történelme a fajunk történelméről szóló világ, és magyar történelem fele.

Néhány adatából, és a könyv egészéből ugyan ez következik, de ezt nem hangsúlyozza. A 20. század történetét azzal kellene kezdeni, hogy azért kivételes, mert ebben több történt fajunkkal, mint előtte ezerszer annyi idő alatt.

Ő is leírja, hogy ebben a században fajunk létszáma 1,6 milliárdról közel 6 milliárdra nőtt. Ezt azonban nem tekintik olyan eseménynek, ami mindennél fontosabb. Ráadásul már az is megállíthatatlan, hogy létszámunk a 21. század derekán 9 milliárdot is meghaladja. A 20. századi népszaporulatnak a tizede is sok lett volna ahhoz, hogy ne a legfontosabb feladat legyen, ennek a megfékezése.

A fajunk élete szempontjából talán még ennél is sokkal gyorsabb volt a fejlődés a következő fontos változások miatt:

·    A várható életkor megkétszereződött.

·    Többel nőtt a testmagasságunk, mint kezdettől a 20. század elejéig.

·    A század delején még a legnagyobb halálok a gyenge táplálkozás volt, a század végére a fejlett világban a túltáplálkozás lett a népbetegség.

·    Az információk áramlásában a század utolsó ötven évében százszor annyi történt, mint százezer év alatt összesen.

Ezek, és számos hasonló más változásnak a jelentőségét, várható hatását egyedlőre még felmérni sem tudjuk.

Az emberek szerint fontos dolgok nem a történelmi személyiségek

Eddig csak a történészeket bíráltam, most a politikai gondolkodókat, még inkább a politikai messiásokat és karrieristákat is.

A történészek abnormális arányban, azaz a tényleges társadalmi szerepüknél sokkal többet foglakoznak a politikai hatalom birtokosaival, a politikai gondolkodók és forradalmár messiások pedig szinte mindent a politikai harcokra szűkítenek le, a történelmet csupán az osztályok, nézetek közötti harcként fogják fel.

Az osztályérdekekkel való foglalkozás a politikai történelemfelfogásnak ugyan hasznos bővítése volt, de ugyancsak egyoldalú, és ezért a reális képet deformáló.

A legtöbb történész úgy tesz, mintha mindenkinek az volna a fontos, ami neki. Mindenkinek az fontos, ki és milyen a felesége, a gyermeke, a beházasodott rokon, a közvetlen főnök, nem pedig ki a király, vagy ki éppen most a miniszterelnök.

A közvetlen felettes fontossága a legvilágosabban a hadseregben jelentkezett. Ott minden újonc tudta, hogy számára az a fontos, hogy milyenek hozzájuk az öreg katonák, vagyis az előző évben behívottak, aztán a fontossági sorrend az őrmesterrel folytatódott, de azon túl már csak elvi jelentősége volt a hatalmi piramison felettük állóknak. Ez nemcsak a hadseregben van így, de minél jobban visszamegyünk az időben, annál inkább így volt.

A jobbágyok számára a földesuruk, legtöbbször annak is csak a számtartója, kasznárja volt fontos. Ki a földesúr királya, nekik nem jelentett semmi lényegeset, legfeljebb néha valamit számított az, hogy a királynál milyen sikeresen helyezkedik a földesuruk. Még az sem sokat változtatott a sorsukon, hogy melyik királysághoz tartozik az a térség, amelyen élnek. A jobbágynak, illetve a parasztnak sokkal fontosabb volt, ki a szomszédja, rokona, mint ki a királya.

Vegyük sorba, mi nagyon fontos a társadalom tagjai számára:

Az egészség

Egyre jobban meg vagyok győződve arról, hogy a történelemben fontosabb szerepet játszottak a baktériumok, a vírusok, a rovarok és férgek, mint a királyok és hadvezérek. A hadviselések során is sokkal többen meghaltak a járványokban, mint a fegyverektől. A hadjáratok sorsa is jobban függött a hadsereg élelmezésétől és egészségvédelmétől, mint a hadvezérek stratégiájától.

A fiatalok nem tanulják meg a történelemórákon az olyanokat, hogy mikor jelent meg az alsóruha, a mai fehérnemű, mióta van hálóing. Pedig ezek megjelenése is nagyobb történelmi esemény volt, mint a templomok építési stílusának változása, nem is beszélve az ostoba királyok uralkodási idejéről és rendeleteiről. Ma mindenki számára természetes követelmény a tiszta fehérnemű, ágynemű, holott az emberiség eddigi élete 99 százalékában ezeket nem is ismerte.

Ezer év múlva a XX. századról elég lesz annyit tudni, hogy ebben sikerült olcsón és hatékonyan legyőzni a korábbi népbetegségeket, illetve azok halálozási arányát a korábbi tört részére visszaszorítani. Ennek lett aztán a következménye, hogy a világ kétharmadán elszabadult a népszaporulat. Arról, hogy volt két világháború, hogy élt Hitler és Sztálin, Churchill és Roosevelt, nagyon kevesen fognak tudni. Elég lesz azt tudni, hogy száz év alatt a létszámunk ötszörösére nőtt.

A párválasztás szabadsága

A legtöbb ambiciózus történész számára a párválasztás szabadsága rangon aluli probléma, pedig a párválasztás módja a személyi szabadság egyik legfontosabb területe. A valaha élt emberek többsége esetében a legnagyobb elnyomást a rosszul választott házastársa jelentette. Bármennyire köztudott, a történelem nem tanítja, hogy az emberi faj történetében a kultúrák megjelenése a szabad párválasztás felszámolását jelentette. Még a keresztény vallás történészei sem tanítják azt, hogy a nyugati keresztény egyház volt az első, amelyik a házasságot akkor is érvényesnek tartotta, ha a szülők előzetesen nem egyeztek bele. Legfeljebb arra vigyázott, hogy a szülői engedély meglegyen, de mint szentség akkor is érvényes volt, ha a szülői beleegyezés nem előzte meg. A házasságkötés szabadsága a gyakorlatban mégis csak a XX. század fejlett társadalmaiban valósult meg.

Minden más kultúrában a házasságot a szülők kötötték, tehát a házasulandók tudata, ösztönös vonzalma nem kapott szerepet. Ebből következően a házasságok többsége nem volt boldog, a házastársak nem illettek össze, nem voltak egymásba szerelmesek. Ebből fakadt aztán az is, hogy a nők nagy hányada nem jutott el még a szexuális kielégülésig sem. Márpedig ez is ezerszer fontosabb, mint az, hogy ki a király, melyik párt van éppen hatalmon.

Itt kell röviden kitérnem arra, hogy a sok válás nem egyértelműen negatív jelenség, mert a válás általában sokkal kisebb rossz, mint az elhibázott, elrontott házasság fenntartása. Az életre szóló házasság csak abban a társadalomban volt szükségszerű, amelyben a vagyon és annak öröklése volt a családi élet anyagi feltétele.

Azt még megértem, hogy a múltban a vallások, főleg a kereszténység, igyekeztek magukat távol tartani a híveik nemi életének problémáitól. Az is érthető, hogy a középkori kereszténység pusztán az egyház vagyoni érdeke okából a klérus tagjait nemcsak a házasságtól, de még a nemi élettől is eltiltotta. Mindennek azonban elveszett az értelme azzal, hogy az egyházak vagyoni szerepe összezsugorodott. A vallások a hívei nemi élete elé csak korlátokat állítanak, nem adnak segítséget ahhoz, hogy azok ezen a téren is boldogok lehessenek. A kereszténység ma sem vesz tudomást a legszebb emberi örömről, a megtermékenyítést elkerülő, az ösztönös örömöt szolgáló szexuális életről. A hívek nemiségét az üdvözülés szempontjából inkább akadálynak, mint isteni ajándéknak tekintik. Azt még kevésbé értem, hogy ebben a tekintetben miért farizeusok a társadalomtudósok.

Azt is meg kellene értetni, hogy bizonyos korokban miért volt szükség a nemi élet házasságon kívüli tiltására. Minden olyan társadalomban, amelyik apajogú volt, és amely a vagyon tulajdonlására épült, ráadásul sem a fogamzásgátlásra, sem a nemi betegségek elleni védekezésre nem voltak eszközök, a házasságon kívüli szexuális kapcsolatokat tiltani kellett. Azt mégis látni kellene, hogy az ember nagyobb szabadságának egyik fontos eleme a szexuális élet korlátozásai alól való felszabadulása. Beszélnek erről a történészek? Nem, annak ellenére, hogy ők is élvezői ennek az új szabadságnak.

A nők helyzete

A történészek a nők társadalmi helyzetét legfeljebb akkor érintik, amikor arról írnak, hogy voltak anyajogú társadalmak. Ehhez gazdag fantáziájuk még az is hozzáfűzi, hogy ezekben a társadalmakban a nők voltak az urak, ők parancsoltak. Ebben természetesen szinte semmi igazságtartalom nincsen. Ha volt is nőjogúság, az csak abból állt, hogy az örökléskor abból indultak ki, hogy az anya biztos, az apa nem. Ez a vagyon öröklésére, a felekezeti, törzsi hovatartozásra vonatkozott, de a férfiak családon és közösségen belüli uralmát alig érintette. Jellemző módon a zsidó valláshoz tartozás feltétele a zsidó anya, de ennek ellenére náluk is minden téren általános volt a férfiak uralma.

Az emberi faj eddigi történetében a nők mindig elnyomottak voltak. A felszabadulásuk csak a jelenkori fejlett társadalmakban lendült előre.

Melyek a nők felszabadulása felé vezető feltételek?

A) Az élet meghosszabbodása következtében a társadalmi érdekből indokolt szülések száma a korábbi harmadára csökkent. Beszélnek a történészek arról, hogy milyen terhet jelentett a nők számára, hogy mintegy hat életveszélyes terhességen és szülésen mentek keresztül? Ma alig volna kettőnél valamivel többre szükség. Ráadásul a hat szülés esetében nem voltak meg azok időbeosztásának az eszközei. A terhesség ellen nem tudtak védekezni.

A történelemnek az is fontos oldala, hogy a nők szülése nagyon korán, a nemi érettséggel elkezdődött. Vagyis korábban, mint a családi életre, gyermeknevelésre való megérésük. A középkori Nyugat abban is úttörő volt, hogy a kiscsaládos jobbágyrendszerben 5-10 évvel kitolódott a házasságkötés, és ezzel az első szülés. Ennek következtében a szülések száma szinte feleződött. Ehhez járult, hogy a történelem során először az anyák nevelték fel a gyermekeiket. A nagycsaládban ugyanis a gyermekek nevelése döntően a nagyszülőkre hárult, abban emellett rajtuk kívül, szinte az egész közösség női tagjai is részt vettek. Csak a kiscsaládos rendszerben érvényesülhet az anyáknak az a természetes igénye, hogy maga nevelje fel a gyermekeit. Ez nagyon fontos lépés volt a nők nagyobb szabadsága felé. Ráadásul a szülői nevelés előnye az is, hogy nem annyira konzervatív, mint a nagyszülőké. Nem véletlen, hogy minden nagycsaládos társadalom konzervatív. Ez a hátrány ugyan ezer éve is jelentkezett, de igazán fontossá korunkban vált, amikor a gyors fejlődés következtében sokszorosára nőtt a generációk között a tudati és technikai szakadék.

B) Az ipari forradalom egyik jelentősége, hogy először vonta be a nőket közvetlenül a társadalmi munkamegosztásba. Ezt megelőzően a nők a társadalom számára csak a családon belül végeztek a társadalom érdekét szolgáló munkát. A gyáripar megjelenése hozta magával, hogy a nők, és tegyük hozzá, a gyerekek, közvetlenül be lettek vonva a társadalmi munkamegosztásba. Ez ugyan kezdetben csak a nők és gyermekek sorsának további romlását jelentette, hiszen a korábbi családon belüli feladatok alig csökkentek, viszont a gyáripar sok és nehéz munkát sajtolt ki belőlük. Ez a gazdasági önállóság mégis a férfiuralom alóli felszabadulásnak az első lépcsője volt.

A második lépcsőt a nők társadalmi helyzetét javító feltételek sorának megteremtése jelentette.

- A nők közvetlen részvétele a társadalmi munkamegosztás számos ágában és szintjén. A modern fogyasztói társadalomnak elengedhetetlen szüksége van a nők munkaerejére, tudására, a férfiakétól eltérő képességeire. Jellemző módon a nők aránya az egyetemeken a száz év előtti 1 százalék alattiról az 50 százalék fölé emelkedett.

- A későbbi, kevesebb és tudatosan időzíthető szülés. Ezzel lehetővé vált a szülés előtti diplomaszerzés, az önálló életpálya gyakorlása, és ami a számukra is mindennél fontosabb, a szexuális életüknek a férfiakéhoz hasonló szabadsága.

- A gyermeknevelés bizonyos hányadának a bölcsődékre és óvodákra való áthárítása. Azon okkal lehet vitatkozni, hogy mennyire van szükség arra, hogy a gyermek szülői környezetben éljen, de azon nem, hogy már a gyermekkorban is indokolt a közösségben töltött idő, és azon sem, hogy ott nem lehetnek szabadok az anyák, ahol nincsenek bölcsődék és óvodák.

- A háztartási munka gépesítése. A fejlett társadalmakban a nőnek a mosás, vasalás, főzés, takarítás, fűtés tizedannyi fizikai erejét és ötödannyi idejét sem emészti fel, mint száz évvel korábban.

Ezek is fontosabb történelmi események-e, mint a királyok, főtitkárok és miniszterelnökök cselekedetei. A történészek számára azonban figyelemre sem méltók.

Az emberek térbeni mozgása

Ugyan a jelenlegi történelemtudomány is sokat foglalkozik a népek, a hadseregek vándorlásával, de szinte említést sem tesz arról, hogy a különböző kultúrák és korok átlagembere milyen távolságok között mozgott. Pedig ez az adat sokat elárult volna a múltunkról. A múltban kivételesnek számított, ha valaki, mint egyén, nagyobb távolságra ment el. A lakosság óriási többsége vagy élete során is alig hagyta el lakóhelyét, vagy együtt vándorolt a közösségével. Erre a nomád pásztorok élete volt a példa, akiknél az egész törzs mindenestől költözött a legelők után.

A másik nagy utazást a katonaság, a hadjáratokban való részvétel, a vándoriparosság és a távolsági szállítások jelentették. Ezért aztán a földművelő társadalmakban katonaviselt és a fuvaros volt az, aki élményeiről beszámolva informálta a falvak lakosságát a távoli tájakról és népekről. Nem véletlen, hogy az utóbbiak voltak a nagy mesélők, mert a nagy többség számára elképzelhetetlen tájakról számolhattak be személyes élményeik, vagy gazdag fantáziájuk alapján. Ezt a világot a történészeknél világosabban mutatja be a mi Háry Jánosunk legendája, vagy Petőfi Sándor János vitéze.

Az átlagember élete a lakóhelyéhez és annak közvetlen környezetéhez kötődött. Ebben a tekintetben csak az elmúlt százötven évben indult el a változás, és igazán gyors és jellemző csak alig ötven éve lett.

Az emberiség nagy többsége egészen a vasút megjelenéséig, alig hagyta el lakóhelyének határát. Száz évvel ezelőtt még Közép-Európában is a falusi lakosság jelentős hányada élete során nem járt más településen, akik jártak, azok többsége egy nap alatt lovas kocsival az oda és a vissza utat megtehető távolságú vásárokban járt. Messze vidéken csak a katonaviseltek jártak.

A térbeli mobilitás hiányát azért kellene a történészeknek szem előtt tartani, mert a társadalmi fejlődés szempontjából nemcsak a sokat hangoztatott társadalmi munkamegosztás játszott, és játszik alapvető szerepet, hanem a lakóhelyétől eltérő környezetek, életkörülmények megismerése is. Az ilyen természetű tapasztalatok nagyban fokozzák az emberek fogékonyságát az újhoz, a türelmet a más felekezethez, más nemzetiséghez tartozó, más nyelvet beszélő emberek iránt. Ezt mi sem bizonyítja jobban annál, hogy a másság tudomásulvétele csak az olyan társadalmi környezetben vált általánossá, amelyikben jellemző volt a nagy térbeni mozgás. Ilyenek mindenekelőtt a távolsági kereskedők és a hajósok voltak. Ezzel szemben ebben a tekintetben is a leginkább konzervatív a parasztság volt, amelyet leginkább jellemzett a helyhez kötődés.

A már említett Braudel könyvében láttam egy ábrát arról, hogy a 17. században három, egymáshoz pár kilométerre lévő kis francia falu fiataljai milyen távolságból kötöttek házasságot. Kiderült, hogy a négyötödük tíz kilométernél közelebbről, és csak elenyésző hányaduk húsz kilométernél messzebbről választotta élettársát. Ezt is szem előtt kell tartania annak, aki meg akarja érteni, hogyan viselkedtek és gondolkodtak az adott korban a falusi emberek.

A tudás áramlása

Még a közgazdászokban sem tudatosult, hogy az elmúlt ötezer év során az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem, illetve fogyasztás lassan nőtt, de közel sem olyan mértékben, mint az áruk és az emberek térbeni mozgása. Napjainkban még fontosabb volna szem előtt tartani, hogyan nőtt az emberek térbeni mozgása, és hogy ennek sokszorosan gyorsabb fejlődése valósult meg az információk áramlása területén.

Ezer év múlva minden bizonnyal azt tartják majd korunk legfontosabb jelenségének, hogy az információk áramlása, cseréje terén robbanás történt. Ennek köszönhető, hogy az emberi faj történetében mintegy százezer év után minden korábbinál nagyobb minőségi váltás állt be. Eddig az emberiség életét az jellemezte, hogy mindenki lényegében a maga által tapasztalt és megtanult tudásból élt, ezután ennél nagyságrendekkel inkább mindenki a mások tudásából kezd élni. Ez a sommás állítás bővebb kifejtésre szorul.

Korábban az emberek óriási többsége többé-kevésbé ismerte az általa elfogyasztott javak és az általa használt szerszámok eredetét, azok elkészítési módját, az általa felhasznált ismeretek pedig szinte kizárólag a maga tapasztalataiból és a gyakorlatban szerzett ismereteiből álltak. Ma minden ember az általa elfogyasztott javak és igénybe vett szolgáltatások, valamint az általa használt szerszámok mögött meghúzódó tudás ezredét sem ismerheti. Ennek illusztrációja: az átlagember által is használt gépkocsi, rádió, televízió, számítógép, telefon mögötti tudásnak még milliomod részét sem ismeri. Nemcsak nem ismeri, de fogalma sincs róla. Ez még a társadalom legképzettebb ezredére is igaz. A legnagyobb tudós sem rendelkezhetik az általa használt javak, szolgáltatások, és az általa használt eszközök mögötti tudás ezredével sem. Ma természetesnek vesszük, ha fogalmunk sincs az általunk igénybe vett termékek és szolgáltatások mögötti tudásról. Nem gondolunk arra, hogy egészen napjainkig ez nem így volt. Korunkat megelőzően az emberek nagy többsége csak azzal élt, amit maga is tudott, vagy legalábbis megértett. Gondoljunk arra, hogy az emberi faj életének utolsó egyetlen százaléka előtt is még csak a társadalom néhány százaléka használt olyan luxuscikkeket, fűszereket, amelyek eredetéről fogalma sem volt. Nem ismerte, és nem is volt kíváncsi arra, hogy a drága pénzen megvásárolt selyem, brokát, vagy bors hol és hogyan készül. Jellemző a mondás mögötti mély társadalmi tartalom: "Még azt sem tudja, hogy mi fán terem a bors!"

Talán még jellemzőbb képet kapunk a minőségi változásról, ha az átlagember tudásában, mint egységben fejezzük ki a társadalom összes tudását. Tudás alatt nem a lexikális ismereteket értjük, hanem csupán mindazt, ami a kor embere számára ismert, illetve érhető volt. Például a legtöbb parasztember nem tudott ugyan kenyeret dagasztani, lovat patkolni, de ezek a munkák mégis ismertek, érthetők voltak a számára. Ebben az értelemben:

- A gyűjtögető társadalmakban az átlagos képességű, középkorú ember számára nem volt idegen a társadalom tudásának nagy többsége, ezen belül rendelkezett minden olyan ismerettel, ami számára fontos volt. Megjegyzem, ez az állatok világában általános.

- A magas kultúrák viszonyai között az átlagember ismerete már viszonylag kisebb volt, mert nem ismerte számos speciális technika fortélyait, és főleg nem a kulturális és vallási dogmák és szertartások részleteit. Mindenekelőtt nem tudott írni és olvasni. Az ilyen speciális, kevesek számára ismert tudás birokosai ennek folytán bizonyos monopolhelyzetet élveztek, és vigyáztak arra, hogy tudásuk mások számára elérhetetlen maradjon. Az átlagember azonban a társadalom számára alapvetően fontos gyakorlati tudás szinte egészével még mindig rendelkezett. Ettől kezdve azokat az értelmiségieket hívták polihisztoroknak, akik szinte minden olyan tudással rendelkeztek, ami a társadalom nagy többsége számára haszontalannak látszott. Az ilyenek ugyan szinte mindent tudtak, amit mások közül csak nagyon kevesen, ugyanakkor többségük nem rendelkezett azokkal az ismeretekkel, ami a mindennapi életben alapvetően szükséges volt. Vagyis a tudatlannak bélyegzett ember szinte mindent tudott, amire a megélhetéséhez szüksége volt, a mindentudó azonban éppen azt nem tudta, amire a gyakorlatban szüksége lett volna.

- Az átlagember tudása a társadaloméhoz képest kezdettől fogva nagyon lassan, aztán az ipari forradalom óta egyre gyorsabban csökkent. A mai viszonyok között a milliomod részét sem tudja az átlagember a társadalom, az emberek gyakorlati életében hasznosuló tudásnak. Tegyük hozzá, hogy a mai értelmiségi sem áll sokkal jobban e tekintetben.

A jelenkori társadalomban élő ember élete nemcsak abban különbözik a mintegy százezer éve élő elődeitől, hogy sokkal tovább és sokkal jobban él, hanem abban is, hogy alig ismer valamit abból a tudásból, aminek köszönhetően tovább és jobban élhet. Amíg az emberek a saját tudásukból éltek, általában csak az volt életképes, aki mások tudása nélkül is képes lett volna közel úgy élni, mint a másokkal való munkamegosztásban. A mai ember a mások tudását mellőzve egyszerűen életképtelen.

A korábbi társadalmakban szinte mindenki a maga tudásából élt, a jelenkori társadalmakban szinte mindenki a másokéból él. Ennek a változásnak a nagyságához és várható jelentőségéhez képest eltörpül minden, ami az emberi faj előző százezer évében történt. Az egyén mindennapi élete először lett a társadalom nélkül képtelenség.

Az életmód változása

Semmi sem mutatja jobban a társadalom fejlődését, mint az átlagember életmódjának változása. Ennek ellenére a mai fiatalok még a szüleik életmódját sem ismerik, nemhogy az ezer, vagy akárcsak a száz év előttit. Ebből fakadóan nemcsak a történelmi múltat, de a szüleik gyermekkorát, vagy a jelenkor elmaradott világát sem képesek megérteni. A múltról csak romantikus kép él bennük. Nemrég egy akadémikus professzor fejtegette, hogy a gyűjtögető társadalmakban milyen könnyű volt az emberek élete. Közölték: elég volt "naponta két órát dolgozniuk, ráadásul nem tettek kárt a természetben". Én legszívesebben kiküldeném egyetlen hétre a gyűjtögetésből megélni az ilyen rajongót.

Kezdem azzal, hogy gyűjtögetésből négyzetkilométerenként legfeljebb egy ember élhetett meg, ez is csak nagyon kedvező éghajlati körülmények között. Ehhez az életformához előzőleg a jelenlegi emberiség 99 százalékát ki kellene irtani. A maradék átlagos életkora pedig alig lépné túl a húsz évet. Közben többet éhezne, mint jóllakott lenne. Csípnék a rovarok, félnie kellene a nemcsak a ragadozóktól, de a rá vadászó szomszédjától, aki benne életterének kirablóját látná. Természetesen erről egy kényelemben élő professzornak fogalma sincs, hiszen ennek az életformának ugyan vannak tudományos néprajzi leírásai, akárcsak az emberszabású majmokénak, de azokban szó sincs a leküzdendő nehézségekről, szorongásokról. A realitás megértéséhez elegendő volna tudni, hogy hamar meghaltak, a többségük éhen, és a modern embernél eleve harminc centivel kisebbre nőttek.

A könyvem sokat foglalkozik az utóbbi száz évvel

Ez a könyv az utóbbi harminc évben készült történelmi témájú írásaim esszenciája, amelyeket az újabban írottakkal egészítettem ki. A jelen könyv társadalom-felfogásom több évtizedes alakulásának öregkori összefoglalója.

A társadalomtörténetet a talpára kívánom állítani. A kifejtés lehetett volna sokszorta hosszabb, de a lényeg kifejtéshez talán ennyi is elég.

Magyarázatra szorulhat, hogy aránylag sokat foglalkozom az utóbbi száz évvel. Ez két okkal magyarázom. Nem vagyok hívatásos történész, aki számára a szakmán belül is van kiemelt kor. Felnőtt amatőrként éltem meg 75 évet. Az eseményeknek tanúja voltam, azokat nem történész, hanem sokkal inkább mérnök, közgazdász szemmel néztem.

A történészekkel szemben az időt nem évekkel, hanem az események sűrűségével mértem. Márpedig az elmúlt száz évben fajunk életében több és nagyobb változás történt, mint előtte összesen. Ezért a történelmet is úgy tanítanám, hogy az anyag fele az utóbbi század eseményeinek megfejtésével foglakozna. Ez a száz év ugyanis egészen más törvények alapján alakult. Ebből több tanulság vonható le, mint az előzőből összesen.

kiindulásoM és továbbGONDOLÁSoM alapJAI ÉS irányai

A történelemszemléletem Toynbee írásainak olvasásával kezdett kialakulni, majd a 20. századi francia történészeken nevelődtem.

Max Webernek köszönhetően pedig a kultúrán az emberek viselkedési módját értem, és annak szerepét alapvetően fontosnak tartom.

A 19. század két szellemi óriása Darwin és Marx nagy hatással volt rám. De nemcsak rám, hanem az őket követő, és a következő századra is.

Tudósként tőlük tanultam a legtöbbet, mégis az ő megcáfolásukban jutottam a legmesszebb.

Darwin

Darwin azzal lett történelemformáló, sőt tudatformáló óriás, hogy felfedte a fajfejlődés tényét. Óriási tudományos előrelépést tett azzal is, hogy rámutatott a tényre, hogy a fajfejlődés a szelekció és mutáció technikájával működik.

A darwinizmussal azonban már nem volt magyarázható az embernek az eltérő természeti környezetekhez is igazodó gyűjtögető életmódja. Ez esetben ugyanis nem az történt, hogy fajunk a nagyon eltérő természeti környezethez igazodva új fajjá fejlődik. Az ember volt az első faj, amelyiket nem a nagyon eltérő természeti környezete szelektált a környezetéhez jobban igazodó fajjá, hanem ugyanaz a faj maradt, azonban nagyon eltérő életmóddal igazodott a nagyon eltérő természeti környezetéhez.

A gyűjtögető társadalom nagyon rövid idő, néhány tízezer év alatt, a föld szinte minden természeti környezetében képes volt kialakítani a természet által adott életlehetőségekhez való illeszkedést. Minden természeti környezetben kialakította az annak megfelelő életmódot, társadalmi szerkezetet. A természeti adottságaihoz igazodott a gyűjtögető ember viselkedése. Ez az igazodás azonban nem jelentett olyan minőségi különbséget, amit fajfejlődésnek lehet nevezni. Különböző módon éltek, de egyaránt a létminimum határán, és százezer év alatt nem történt semmiféle olyan előrelépés, amit akár biológiai, akár társadalmi fejlődésnek lehetet tekinteni.

A fajunk életének mintegy 95 százalékát kitevő időben nem volt mérhető fejlődés. Ma is gyűjtögetnénk minden olyan térségben, ahol nem változott meg lényegesen az éghajlat. Ami e területeken élők életében változott az utóbbi száz évben, az a külső hatás következménye. Ez vezetett engem ahhoz a felismeréshez, hogy fejlődés csak ott történhet, ahol lényegesen megváltozik a természeti környezet. Változatlan környezetben áll a biológiai fejlődés órája. Ez a felismerés sokat segített a történelmi folyamatok megértésében. Minden faj, az ember is, csak ott változik, ahol a változó környezetéhez kénytelen, de már képes alkalmazkodni.

A földünk, tehát csak azért lehet otthona ilyen rendkívül fejlett, bonyolult életnek, mert nagyon sok változáson esett át. Ezért a világűrben életet keresőknek nem elég olyan bolygót keresni, amin az életfeltételek a mi földünkéhez hasonlóak. Olyan bolygót kell keresni, amelyik a földünkéhez hasonló változásokon keresztül jutott idáig. Annak szinte a nulla az esélye, hogy ilyen bolygót, vagyis hasonló természeti állapotot találjunk. Az ezerszer valószínűbb, hogy a világegyetem milliárdnyi bolygóján létezik élet, akár a mienkénél sokkal fejlettebb is, de milliomod a valószínűsége annak, hogy a mienkéhez hasonló életet találunk.

Az emberi faj életének igazi, már általunk formált alakulását, azaz a történelmünket annak köszönhetjük, hogy a felmelegedés olyan nagyarányú változásokat okozott a természeti környezetünkben, amiben a kialakult gyűjtögető életmódjaink nem voltak folytathatók. Ha nincs felmelegedés, akkor minden valószínűség szerint, ma is gyűjtögetnénk, és legfeljebb ezred ennyien lennénk.

Fajunk mind a fejlődés utolsó gyümölcse jelent meg a földön. Fejlődési ugrás jelentett a fejlett szellemi képességben. Ennek köszönhetően néhány tízezer év után már képes volt a föld szinte minden természeti környezetében életképessé válni. Ez volt az első olyan lépés az evolúcióban, mikor a környezethez történő alkalmazkodás nem a szelekció és a mutáció időigényes módjával, hanem az eszének köszönhetően vált a természeti környezetéhez igazodóvá. Ugyanaz az ember nagyon különböző természeti környezethez nagyon különböző módon igazodott.

A harmadik évezred úgy fog bekerülni a történelembe, mint fajunk fejlődésének harmadik legnagyobb változása. Ezzel fajunk új, a harmadik korszakba lépett.

A fajfejlődés eszköze a szelekció és mutáció, a motorja a környezetváltozás

Életem egyik nagy felismerése az, mit Darwin nem vett tudomásul, hogy a fejfejlődés előfeltétele a környezetváltozás. A szelekció és a mutáció változatlan környezetben nem a változás motorja, hanem ellenkezően, a változatlanságot garantáló mechanizmus.

A szelekció és a mutáció csak akkor működik, amikor a megváltozott környezethez kell a más környezetben kialakult fajnak idomulnia. Amíg ez az idomulás tart, addig a fejlődést szolgálja a szelekció és a mutáció. Ez az idomulás azonban a fajok életének csak viszonylag rövid szakaszában jön létre. Ennek megtörténte után a szelekció és a mutáció már nem a változást, hanem annak a megakadályozását szolgálja.

Darwin nem vette észre, hogy a változatlan környezetben a szelekció éppen azokat a mutációkat selejtezi ki, amelyek eltérnek a fajra jellemzőtől. Tehát amit Darwin tekintett a fajfejlődés motorjának, az a fajok életének 99 százalékában éppen a meglévő fajt stabilizálja, változatlan állapotban tartja. A fajfejlődést alakító mutáció és szelekció csak akkor eredményez fejlődést, ha a változó környezet változó tulajdonságokat, viselkedést igényel.

Darwin is, mint korának gyermeke, csak azt látta, hogy a létért folyó harc szelektál, de azt nem vette észre, hogy a változatlan környezetben a szelekció során éppen azok a mutációk pusztulnak el, amelyek eltérnek a környezethez már alkalmazkodótól.

A fajfejődés egyetlen motorja a környezetváltozás. Ezt semmi sem bizonyítja jobban a fajunknál, amelyik életében az első nagy minőségi változást egy nagyon jelentős felmelegedés hozta. Ennek köszönhetjük, hogy idáig jutottunk. Akkor nem néhány méterrel, hanem hetven méterrel emelkedett a tenger szintje. Az átlagos hőmérséklet is többel nőtt, mint amit a jövőben várhatunk. Még az ijesztgetők sem jósolnak hetven méteres szintemelkedést, hiszen ma már nincs annyi jég a földön, amennyi elolvadt a jégkorszak megszűnése során. Akkor a tengerszint emelkedés kivédésének semmiféle technikai eszközével nem rendelkeztünk, most óriási technikai eszköztárunk volna hozzá.

A gyűjtögetésből a termelésre való áttérést kikényszerítő környezetváltozás tényét bizonyítja, hogy az olyan természeti környezetben ma is csak gyűjtögetnének, illetve gyűjtögetnek, amelyben a felmelegedés nem járt lényeges éghajlatváltozással.

Évtizedek óta vágyok egy olyan térképre, amely megmutatná, hogy hogyan néztek ki a tengerpartok 15 ezer évvel ezelőtt, és azon ábrázolni azt, hogy hol milyen volt az éghajlat, hol milyen gyors volt a hetven méterrel alacsonyabb tengerbe ömlő folyók folyása, ennek alapján, hol, mennyien éltek őseink. Sokszor játszom a fantáziámmal azon, hogyan nézhettek ki az öntözéses növénytermelést tápláló folyamok 15 ezer évvel korábban.

Egy ilyen ábrázolás megmutatná, hogy milyen fajpusztulással, természetátalakulással járt a jégkorszak végét jelentő felmelegedés. A fajunkat akkor ért fenyegetettség mellett eltörpül a várt felmelegedés által okozott veszély. De hozzá kell tenni, hogyha nem éri fajunkat az a borzalmas csapás, még ma is gyűjtögetésből élnénk, csak kőszerszámokkal rendelkeznénk.

A történelem is ráállt arra, hogy az a legjobb politika, ami elkerüli a változással járó nehézségeket, holott a fajunk eddigi története inkább azt igazolja, hogy a változásokat ugyan nem szabad provokálni, erőszakolni, de félni sem szabad tőlük, mert az embert mindig az vitte előre, amikor új helyzet elé kerülve megtalálta az ahhoz való alkalmazkodás módját. Ahol nem volt környezetváltozás, ott nem volt társadalmi és technikai fejlődés sem.

A fejlődés csak ott történt, ahol valamilyen okból már a régi módon nem lehetett továbbélni, ahol új megoldások váltak elengedhetetlenné. Ebből természetesen nem az fakad, hogy minél mostohábbak az életfeltételek, annál magasabbra emelkedhet abban az emberi társadalom. Ha ez így volna, az eszkimók jutottak volna a legmagasabb szintre. Ez a még fejlődést eredményező kihívás csak akkora akadályt jelenthet, amit a már előzőleg elért szintről kiindulva le lehet győzni. A változatlan életfeltételek között nincs fejlődés. A megoldhatatlan új viszonyok ugyan pusztulást hoznak magukkal, de a megoldható nehézségek fejlődést eredményeznek.

Az a tény, hogy a fejlődés csak a megnehezedett, illetve a nehezülő körülmények között lehetséges nemcsak társadalmi, de biológiai törvény is. A biológia a szelekciónak, és a mutációnak tulajdonítja a biológiai fejlődést. Legyen az fejlettebb faj, vagy ugyanaz a faj, de fejlettebb formában. Ezzel szemben a tények azt bizonyítják, hogy azonos életkörülmények között sem a szelekció, sem a mutáció nem jár fejlődéssel.

A biológia fejlődés órája leállt Ausztráliában és a Galapagosz-szigeteken

Erről ausztráliai tartózkodásom győzött meg. Ott ugyanis az utolsó 70 millió évben nem történt biológiai fejlődés. A biológia megállt akkor, amikor a kontinens leszakadt a mai Afrikából, vagyis a melegvérű állatok magzatburkos fejlődése előtt. Ausztrália területén a biológiai fejlődés órája 70 millió éve áll. Ott az állatvilágban ugyanaz az erszényes stádium maradt fent, ami 70 millió évvel korábban a többi kontinensen is uralkodott.

Miért állt a biológia fejlődés órája 70 millió éven keresztül Ausztráliában?

Azért, mert ott ez idő alatt nem volt jelentős éghajlati változás, mert ezt a kontinenst nem érintették jelentős éghajlati változások, mert ott az erszényesek zavartalanul folytathatták életüket. Ausztráliában a szelekció és a mutáció nem fejlődést, csak fajtagazdagságot hozott. Ma több olyan erszényes faj él Ausztráliában, ami nem létezett 70 millió évvel korábban Afrikában, illetve bárhol a világon, vagyis amelyek Afrikából nem utaztak el a sok ezer kilométeres utat megtett Ausztráliának nevezett, 10 millió négyzetkilométeres tutajon mai helyükre. Számomra az is meggyőző példa volt, hogy Ausztráliában sokkal több fafaj él, mint az északi mérsékelt övön sokszorta nagyobb területen. A fafajok variálódtak, de egyik sem jutott el a kétszikűségig. Vagyis Ausztráliában a növényvilágra sem a fejlődés, hanem a variálódás a jellemző.

Felismerésemet megerősítette két tény. Az első: a Galapagosz-szigeteken a biológiai fejlődés megállt a hüllőknél, mert ezek a szigetek mintegy 110 millió éve szakadtak el Dél-Amerikától, magukkal víve az akkori faunát, és ott még kevesebb volt az éghajlati változás. A másik: a mély tengerek világában pedig sok százmillió éve nincs biológiai fejlődés, ott az óta áll a biológiai fejlődés órája. Vagyis ott, ahol a legnagyobb volt a szelekció és a mutáció ideje és lehetősége, ott nem történt fejlődés, ahol a körülmények változatlanok maradtak. Számomra egyértelmű, hogy a változatlan környezetben a szelekció és a mutáció csak az adott szinten belüli variációk számát növeli, de nem jár biológiai fejlődéssel. Fejlettebb fajok csak ott alakulhatnak ki, ahol a korábbi életfeltételek olyan mértékben változnak meg, ami még nem jár a korábbi faj kipusztulásával, ahol a szelekció és a mutáció segítségével a régiek valamelyikéből új fajok jöhetnek létre.

A fajfejlődés a változások miatti kipusztulás és alkalmazkodás

A fajtafejlődést az életfeltételek olyan megváltozása hozza, amihez a szelekció és a mutáció segítségével a korábbi fajok hozzá tudnak módosulni. A fajtafejlődési folyamatban mind a szelekció mind a mutáció nem ok, hanem eszköz. Olyan eszköz, ami mindaddig csak fajtavariációkat hozhat létre, ameddig a körülmények nem változnak meg lényegesen.

A természetet nem a fajok fejlődése jellemzi, hanem stagnálása, pusztulása, és csak a nagyon kivételesek részesülhetnek abban a szerencsében, hogy a kivételes körülmények és a szerencse ajándékaként fejlettebb formák jelenhetnek meg.

A fajták ezrei pusztulnak el, a szerencsés megmaradók óriási többsége sem változott az évek százmilliói során, velük szemben elenyésző szám az, ami fejlettebb formában jelenhet meg. Ezeknek aztán ugyanúgy az óriási többsége elpusztul, stagnál, és csak elenyésző számuk léphet előbbre.

Törvény: minél fejlettebb egy faj, annál kisebb a szelekciója, de annál nagyobb a fejlődés magasabb formájának a megjelenése.

A szelekció csak akkor járhat eredménnyel, amikor az életkörülmények megváltozása következtében a faj eredeti formája kipusztul. Vagyis nem a fajon belül folyik szelekciós harc, hanem a megváltozott körülmények hatása alatt a faj pusztulása válik általánossá, de a szerencse, a véletlen létrehoz olyan variációt, ami jobban megfelel a megváltozott viszonyoknak, és ezek között előfordulhat olyan, amelyik egyúttal fejlettebb formát is jelent.

Az ember életmódját a szellemi képessége alakította a környezethez

Változatlan környezetben maga a szelekció soha nem hozott létre fejlettebb formákat. Azt mi sem bizonyítja jobban annál, hogy a szelekció éppen azoknak a fajoknak esetében a legnagyobb, amelyekben évmilliók óta a kihalás, illetve a stagnálás a jellemző.

Változatlan körülmények között hiába nagy a szelekció és a genetikai mutáció, nem jönnek létre új, a korábbiaknál fejlettebb fajok. Vagyis a fajtafejlődést a fajtán kívülálló okok idézik elő, abban magának a fajnak nincs szerepe, azt a kívülálló körülmények hozzák létre.

Ami az emberi fajokat illeti. Minden biológiai elődünk nagyon kis létszámú maradt még akkor is, ha nálunk hosszabb volt az életpályája. Ezzel szemben az utóbbi száz évben a homo sapiens létszáma megháromszorozódott, ami természetellenes. Fajunk rövid százezer év alatt milliós létszámú fajjá változott annak ellenére, hogy gyűjtögető maradt. Nem tudott túllépni a természet javainak gyűjtögetésén, de az elődeinél sokkal fejlettebb agyának köszönhetően, képes volt alkalmazkodni a földünk szinte minden természeti környezetéhez.

A fajunk e sikeres alkalmazkodása teljesen új volt a fajok történetében. Máig az egyetlen faj vagyunk, amelyik életmódját nem a szelekció és a mutáció darwini elve illesztette a környezethez, hanem a faj szellemi képessége. Fajunkra tehát a darwini elmélet nem, vagy csak lényegtelenül kis hatást gyakorolt. Nem a természeti környezet formált bennünket, hanem mi tanultuk ki a környezethez alkalmazkodó viselkedést. Minden környezetben gyorsan megtaláltuk az abban való élés módját.

Fajunk egészen a jégkorszak végét jelentő felmelegedésig, lényegében gyűjtögetésből élt, minden környezetben másként, de azonos szinten bizonyult életképesnek. Feltehetően ma is így élne, ha a felmelegedés nem számolja fel az életterének jelentős hányadát.

Darwin fejlődési törvénye alapján minden természeti környezetben más faj alakul ki, hiszen ott másra szelektál a környezet. Ezzel szemben ezelőtt 5-8 ezer évig, a nagyon eltérő környezetekben az ember lényegében, mint faj, ugyanolyan maradt. A különböző természeti környezetekben nem az ember változott, hanem minden környezethez másként alkalmazkodott.

Marx

Az első, tudományos színvonalú társadalomkritikát Marx kísérelte meg. Tanai az emberiség történetében példátlan hatást fejtettek ki. Magát és tanait materialistának tartotta. Tanai ugyan a társadalomtudományokban vitathatatlan eredményeket értek el, mégis végül csak a legnagyobb vallási mozgalom rövid életű prófétája lett belőle.

A világ fél-perifériáját, az emberiség harmadát generációkra meghódító és máig ható marxizmus, a bolsevizmus ugyanis idealista vallás. A fejlett világban minden bizonnyal ez volt az utolsó nagy vallási földindulás.

Miért és hogyan lett a materialista Marx, a világtörténelem talán legnagyobb, utolsó, bár minden bizonnyal nem tartós vallásának az alapítója?

Marx materialista tudományos igyekezte ellenére következetesen idealista maradt. Az alépítmény – felépítmény elve ugyan materialista igyekezetét tükrözi, de abból szélsőségesen idealista következményeket vont le. Mint jogász, és forradalmár azt javasolta, hogy erőszakkal alakítsák át a felépítményt, a jogi és tulajdonviszonyokat, és akkor létrejön a problémamentes társadalom, vagyis az alépítmény. E naiv szubjektívizmusa mégis sokkal jelentősebb történelmi szerepet játszott, mint nem kevésbé jelentős elméleti útmutatása.

Marx legnagyobb tudományos eredménye a dialektikus történelemszemlélet. A társadalomtudomány azzal lett tudomány, hogy a jelenségek okára keresi a magyarázatot. Ezt Marx teremtette meg azzal, hogy a társadalmi jelenségek okát az alépítményből magyarázta.

Marx alépítmény elmélete

Marx nagy tudományos előrelépést tett azzal, hogy a társadalmat az anyagi valóság alépítményre épülő felépítménynek tekintette. Sajnos, forradalmár messianizmusa éles ellentétbe került a saját elméleti felismerésével, és egyre inkább a forradalmár lett az elődleges a tudóssal szemben. Marx magát is könnyebben becsaphatta azzal, hogy nem tisztázta, hogy mit kell alépítményen érteni.

Marx a természeti környezetet nem tekintette alépítménynek

Marx, mint dogmatikus forradalmár, a természeti környezetet nem emelte ki az alépítmény legfontosabb elemeként. Pedig a történelem egyértelműen bizonyította annak szerepét. Az első magas-kultúrák mindegyike csak az erre kivételesen alkalmas természeti környezetben alakultak ki.

Marx ugyan eljutott odáig, hogy az emberi faj is a természeti környezetéhez idomul, tehát csak olyan módon élhet, ami összhangba került a természeti környezetével. Ennél azonban ő sem ment tovább. Még azt sem tette egyértelművé, hogy mit kell alépítmény alatt érteni.

Nagy általánosságban igaz az, hogy mindeddig csak a mérsékelt égövben lehetett a világ kulturális és gazdasági élvonalába kerülni. Ezen belül is egyértelmű, hogy a termelőerők súlypontja először az északi mérsékelt égöv déli részén, majd innen egyre északabbra vándorolt, hogy aztán a 19. század első felében a mérsékelt égöv északi részén is megjelent, majd az utóbbi ötven év során ismét délebbre mozog. A termelőerők súlypontjának térbeli mozgása is sokszorta fontosabb történelmi esemény, mint amit politikatörténetként tanítanak.

A tények tanúsága szerint az égövi helyzet sem volt elég, mert ezen belül nem boldogult az a nép, amely a tengerektől távol élt, kultúrája, gazdasága a kontinentális viszonyok között alakult ki. Ezt az állítást a mai Európára konkretizálta: az itt élő népek egymáshoz viszonyított életszínvonalát döntően az határozza meg, hogy a térségükben mennyire érvényesült a Golf-áram hatása. Az a nép, amelyik többet kapott a Golf-áramból, ma jobban él. Európa történészeinek azt kellene feltárniuk, hogyan, milyen formában hatott a gazdasági környezet Európa nyugati felén élő népek sorsának alakulására.

Természetesen nem az éghajlat az egyedüli tényező; minden kor technikája más éghajlatot tartott optimálisnak. Erre csak két illusztrációt:

1.) Az első magas kultúrák csak ott alakultak ki, ahol az éghajlat nem biztosított annyi csapadékot, ami mellett elkerülhető lett volna az öntözés. Ez a szükséghelyzet is csak ott teremtett eredeti magas-kultúrát, ahol nagy folyók öntözött síkságai nagyszámú lakosság eltartását biztosították.

Ez volt az első egyértelmű bizonyíték arra, hogy az emberi társadalom minden jelentős előrelépését a szükség diktálta. A társadalom csak az előtte tornyosuló akadályok legyőzése árán mehet előre. A társadalomtudományok még mindig ott tartanak, hogy a kedvező adottságokban keresik a siker kulcsát, holott az emberi közösségek csak az elé kerülő nehézségek legyőzése árán kerülnek előbbre. Ahol nincs nehézség, ahol továbbra is lehet úgy élni, mint eddig, legyen az élet bármily sanyarú, nem töri magát. Sajnos nemcsak a politika, de a történelem is ennek az ellenkezőjét akarja elhitetni.

2.) Az elmúlt ötven év során a termelőerők egyre délebbre terjeszkednek. A meghosszabbodott szabadidő tette vonzóbbá a melegebb éghajlatot, az ott élés feltételeit pedig a hűtőipari és légkondicionálási technika biztosította. Ma ugyanis a gazdag világ több jövedelmet csoportosít északról délre a szabadidő szempontjából kellemes éghajlatra, mint a termelő szférába irányuló tőke.

A történészeknek tehát fel kellene tárniuk, hogy a földrajzi környezet mikor, milyen szempontokból volt előnyös és hátrányos az adott nép életére. Ilyenre azonban a történelemkönyvekben nem igen találunk útmutatást.

Marx megelégedett azzal, hogy csak a már iparosodott, polgári társadalmat tekintette érettnek arra, hogy osztálynélküli társadalmat építhessen. Végül a tanítványai azt is elfogadták, hogy az általa elképzelt felépítmény ott is létre jöhet, ahol nem érett ugyan meg a társadalom az osztálytársadalmon való túllépésre, de a leggyengébb volt ahhoz, hogy azt össze lehessen törni.

Ezt hitte Lenin, és ezen az úton járt a bolsevik rendszer. Ő is azzal kezdte, hogy az orosz forradalom csak arra jó, hogy elkezdje a világforradalmat. Aztán, ahogyan arra nem került sor, hozzákezdett a tőkés társadalmat követő társadalom önálló építéséhez. Ez azonban nem vezethetett eredményre, mert a lakosság tudata, és a gazdaság erre éretlennek bizonyult.

Az osztálytársadalmak is alkalmazkodtak a természeti környezethez, de ugyanakkor már környezetformálókká is váltak. Folyamatosan alakították át a maguk igényének megfelelőbbé a természeti környezetüket.

Az osztálytársadalmakban élő ember volt az első faj, ami nemcsak alkalmazkodott a természeti környezetéhez, hanem egyre inkább magához igazította azt. Ezzel az osztálytársadalmak az alépítményük építőjévé váltak.

Az ipari forradalom volt az első olyan esemény, aminek hatására nemcsak a természeti környezet változott meg, hanem maga az ember is mássá vált a saját ismeretei és technikai vívmányai révén. A könyvnyomtatás, a vasút, a gőzhajó, a gépkocsi, a telefon, a rádió, a televízió, a számítógép stb. váltak az emberek viselkedését alakító tényezőkké, – sokkal jobban, mint az általa létrehozott politika.

A szállításban bekövetkező technikai forradalmak sokkal közelebb hozták egymáshoz az eddig egymástól lényegében izolált térségeket, azaz egymásra hatóvá tették az eddig izoláltakat. Az óceánok meghódítása volt az első nagy lépés abban az irányban, hogy az egymástól izoláltan élő kultúrákból, világgazdaság lett. Alig háromszáz év alatt, a tengeri szállítás fölényének köszönhetően a világgazdaság négyötöde a tengeri és a folyami kikötők 500 kilométeres körzetében van.

Marx a népesség szaporulatát nem elemezte

A társadalom fontos alépítménye a demográfiája. A gyorsan szaporodó társadalmak képtelenek a lépéstartásra. A tartósan néhány ezreléknél gyorsabb népszaporulattal járó anyagi feltételek nem valósíthatók meg, a tudati hatásuk még nem látható előre. Egész történelemszemléletem sarokpontja a demográfia. Marxnál a népesség létszámának alakulása fel sem merült, pedig korunkban a társadalmi felemelkedés elsőleges előfeltétele a népszaporulat leállása. Ezt ismerte fel a kínai vezetés, és ennek köszönhető a világgazdaság történetének legnagyobb gazdasági csodája.

A termelésre való átérés az életkörülmények megjavulása olyan népszaporulatot idézett elő, amely nem tartható. A termelésből élő társadalommá vált, ami képes a népszaporulat féken tartására. A tény, hogy minden termelő társadalom osztálytársadalom volt, azt jelenti, hogy az osztálytársadalmak elsődleges feladata a túlszaporodás megakadályozása volt.

A Marx szerinti felépítmény

Felépítménynek ő elsőként a politikát, a vallást, a kultúrát és a művészetet tekintette. Ennél azonban megfeneklett. Nem tette hozzá, hogy maga a társadalom is felépítmény, aminek milyenségét a természeti alépítmény determinálja. Ez a megfeneklése azzal magyarázható, hogy forradalmárként nem volt képes tudomásul venni, hogy a társadalom milyenségét is a természeti alépítmény determinálja, hogy a forradalmárnak is csak azt szabad megváltoztatni, amely nem mond ellent a természeti alépítményből fakadó szükségszerűségnek.

A fentiek miatt a társadalomtudomány az alkímia szintjén maradt. Az úttévesztés Marxszal kezdődött, az első olyan gondolkodóval, aki tudományosan akarta megmagyarázni a társadalom működését. Marx ugyanis olyan társadalmi pályát dolgozott ki, ami végül tudománytalanabb gyakorlatot szült, mint a legmisztikusabb vallás. Ha nem is ő, de a tanítványai olyan társadalmat építettek, amely éppen a legfontosabb tényezőt, az embert hagyta ki. Marx ellenfelei sem tévedtek kisebbet, amikor azt hitték, hogy ők a mai fejlett társadalmat is tőkés osztálytársadalomnak hirdethetik, pedig az már az már az osztálytársadalmon túllépő társadalom.

A tőkés és a tőkeellenes ideológián alapuló két szellemi iskola jutatta el az emberiséget oda, ahol már legalább kétszer annyian élnek, mint amennyit fajunk igénye megenged.

Jelenleg az emberiség lényegesen jobban élhetne, mint ahogyan él, ha csak harmad ennyien lennénk. De még ott sem tartunk, hogy észlelnénk, hogy nagyon rossz úton járunk. Azt, hogy mi volna a sokkal eredményesebb út, a népesség növekedésének leállítása, a kínaiak vették tudomásul. A felismerésük példátlan sikert hozott, de a társadalomtudományokat ez sem térítette észre.

Az osztálytársadalom filozófiája

Hogyan lehet, hogy a társadalom olyan, hogy nem is lehetett volna más, de ez mégsem tudatos felismerésre, hanem ösztönös cselekedetekből épül?

Minél fejlettebb lesz a történelemtudomány, annál gyakoribb lesz a megértése annak, hogy nem is történhetett volna másként.

Az a tény, hogy ötezer év alatt több tucat osztálytársadalom és kultúra jelent meg, és azok között számos ideológia és tulajdonforma létezett, mégsem volt közöttük egyetlen olyan sem, amelyik ne tartalmazta volna az osztálytársadalmak négy jegyét.

Ezek között a legjobb illusztrációt a bolsevik rendszer mutatta, aminek a szándéka az osztálytársadalom megdöntése volt, és mégis osztálytársadalomként működött. Egy kisebbség gyakorolta a hatalmat. A bolsevik diktatúra nem más volt, mint egy ideológiai klérus korlátlan hatalma.

Az osztálytársadalmak négy közös funkciója a bolsevik rendszerben is jelen volt.

1.) Az adókat a dolgozók által termelt alacsony jövedelemből vonta el. A fő adóforrás a fogyasztási adó volt. Jellemző módon az egyik legnagyobb tétel a vodka adóztatása volt. Ez a cári Oroszországban is így volt.

2.) A fegyverkezésre a nemzeti jövedelmének lényegesen nagyobb hányadát fordította, mint a tőkés polgárok osztályuralmára épült társadalmak akármelyike. Nemcsak erejét meghaladó módon fegyverkezett, de a háborúban is a leginkább emberpusztítóan viselkedett. A második világháborúban nagyobb volt az embervesztesége, mint a többi résztvevőnek összesen.

3.) A elvont jövedelemből aránytalanul nagy hányadot vontak el a hatalmat dicsőítő célokra. Ennek látványos formája volt a holdra való jutás.

4.) Az ideológiájukat dogmák védték az újító szándékkal szemben. A merev ideológiát jobbító szándékú gondolatot eretneknek, az ő szavukkal, revizionizmusnak bélyegezték.

Nem ismerünk olyan termelő osztálytársadalmat, amelyikre nem volt jellemző a felsorolt négy módszer mindegyike, ezért voluntarista, tudománytalan minden olyan igyekezet, amely a leírt négy jellemző bármelyikét mellőzhetőnek, sőt mellőzendőnek tartotta ott, ahol a népesség növekedése jellemző. Hiszen ezek bármelyikének kiiktatása felgyorsította volna a népszaporulatot. Elég volna csak azt felvetni, hogyan alakul a termelő társadalmak népessége, ha nem működtetik e négy legfontosabb halálok bármelyikét. Néhány generáció után beállt volna a túlnépesedettség.

Azt a tény, hogy minden osztálytársadalom azonos elvek alapján működött annak ellenére, hogy ezek szükségessége bárki előtt világos lett volna, hogy miért van erre a négy jellemzőkre szükség, azt jelenti, hogy a társadalmak ösztönösen viselkedtek. Nem volt arra szükség, hogy tudatossá váljon az osztálytársadalom elsődleges célja, a népszaporulat féken tartása, akár úgy, hogy kevesebben szülessenek, akár úgy hogy többen haljanak meg.

Az osztályok közötti harc helyett osztályon belüli harc folyt

A földesúri családoknak a másik földesúri családoknak voltak konkurensei, hiszen csak azok rovására gazdagodhattak. A történelem jobb megértését szolgálna az örökösödési jogból fakadó érdekellentétek ismertetése.

Naivak azok az elképzelések, amelyek azon a meggyőződésen alapulnak, hogy a kapitalizmus előtti korok embere túl tudott nézni az ő közvetlen egyéni érdekein, és felmérte, hogy a jobbágyoknak nem egymás rovására, hanem a földesurak ellen kell fellépniük annak érdekében, hogy nekik több jusson. Azt nem tagadva, hogy az adószedő földesurat szidták, mert sok adót szed, mégis sokkal inkább az egymás közötti irigység volt a jellemző.

Csak a parasztfalvak világát ismertem. A kisárutermelő paraszti társadalomban az egyik parasztcsalád csak a másik rovására gazdagodhatott, ezért azokban látta a konkurenseit

Nem az osztályharc, hanem a hatalmasok és gazdagok közötti harca jellemezte az osztálytársadalmakat. A lakosság óriási többsége számára a hatalomért és nagy vagyonokért folyó harc reménytelen, ezért közömbös volt. A történészek nem tanítják, hogy a lakosság óriási többsége számára nemcsak az volt mellékes, hogy ki a királya, annak kilétéről, milyenségéről fogalmuk sem lehetett. Jó példa erre nekünk, magyaroknak Mátyás király, akinek létéről, igazságosságáról uralkodása alatt kevés jobbágy tudott, legfeljebb azt, hogy sem előtte, sem utána nem szedték be olyan szigorúan az adót. Aztán, évszázadok múltán egyre inkább ő lett a jó és igazságos király szimbóluma.

A kizsákmányolásnak semmi köze a tőkéstulajdonhoz

Nem az osztályharc, hanem az osztályon belüli kedvezőbb helyzetbe jutás jellemezte az osztálytársadalmakat.

Az öntözéses társadalmakban a legtöbb munkaerőt foglalkoztató mezőgazdaságban, és a pásztortársadalomban nem volt általános a rabszolgaság. Ezzel szemben a legfontosabb feladatokat, szolgáltatásokat rabszolgákkal végeztették. A távol-keleti és az oszmán társadalomban a hatalom végrehajtói kivétel nélkül rabszolgák voltak. Kínában és az Oszmán Birodalomban minden hatalom a császár és a szultán alatt jogi értelmen nagyhatalmú és gazdag rabszolga volt. Ennek ellené az európai tudatban a rabszolgaság alatt az alantas, a legkevésbé képességet igénylő munkákat végezték a rabszolgáknak. Ez legfeljebb a görög és a római rabszolgatársadalom volt ilyen.

Mindmáig kevés figyelmet szenteltek annak a ténynek, hogy a produktív, a gazdasági célokra használható nemzeti vagyon nagysága, és az összes fogyasztás mennyisége közti arány állandó, illetve alig változtatható. Ez azt jelenti, hogy a gyakorlatilag stagnáló, legfeljebb ezredekkel szaporodó társadalmakban gyakorlatilag újratermelés folyt.

Nem volt más a helyzet országos, vagy társadalmi szinten. Vegyük a feudális rendszert. Az adott országban adott volt az a terület, és ebből kifolyólag adott volt a jobbágycsaládok száma. Az egyik földesúri család csak akkor lehetett gazdagabb, ha a másik földesúri család szegényebb lett. Ezért tévednek azok a történészek, akik azt állítják, hogy már a földesúri, a feudális társadalmakban is az osztályharc volt a jellemző. Az osztálytársadalmakban nem az osztályok közötti, hanem az osztályokon belüli harc volt általánosabb. Az osztályok olyan merevek voltak, azok között gyakorlatilag nem volt átjárás. Ezért ez egyének, családok számára felemelkedési cél csak az osztályon belül volt reális.

Teljesen hibás az osztályharcot az osztálytársadalmakban jellemzőnek tekinteni. A harc, vetélkedés szinte csak az osztályokon belüli pozíciókért folyt.

Ha igaz, hogy a néhány ezreléknél gyorsabb spontán népszaporulatú társadalom csak osztálytársadalom lehet, akkor újra kell írni a történelmet, mert az osztálytársadalom, az erőszak, a kizsákmányolás objektív szükségszerűség volt. Márpedig egyelőre nem ismerünk olyan termelésre épült társadalmat, ami nem osztálytársadalomként működött és működik. Ennek a ténynek a tudomásul vétele a legnagyobb csapást Marxra méri azzal, hogy a kizsákmányolás nem a tőkéstulajdonból, hanem a túlnépesedésből fakad.

Minden túlnépesedésre hajlamos társadalom olyan osztálytársadalom, amely szükségszerűen kizsákmányoló, elnyomó és kegyetlen, nemcsak a tőkés. A kizsákmányolás tőkés formája abból fakad, hogy a tőkében van a legnagyobb hiány és munkaerőben a legnagyobb kínálat, vagyis felesleg. Amiből hiány van, annak a tulajdonosa kizsákmányol, amiből felesleg van, azt kizsákmányolják.

Mivel az emberiség háromötöde jelenleg is túlnépesedő társadalomban él, azok csak osztálytársadalmak lehetnek, ahol a dolgozókat, a nagy többséget kizsákmányolják. Ezt nemcsak a marxisták nem hajlandók tudomásul venni, de a liberális politikusok és közgazdászok sem. Abban a tekintetben ők is egy vágányon haladnak Marxszal, hogy a túlnépesedő társadalmat is boldoggá lehet tenni. Az már bebizonyosodott, hogy a marxizmus nem boldogít, de még nem derült ki, hogy miért. Most éppen azt éljük meg, hogy a liberalizmus sem boldogít.

Marxizmus a fél-perifériák idealista vallása lett

Az úttévesztés a tudós és a forradalmár Marxot idealista vallásalapítóvá tette. Felrúgta a saját elméletét, és attól teljesen elrugaszkodva a 20. századi nagy világvallás alapítója lett. Ez csak azért maradhatott rejtve, mert közben a fejlett nyugati társadalmak alépítményében megértek az osztálynélküli társadalom előfeltételei.

A marxisa világvallás a 20. században mégis fontos szerepet játszott abban, hogy az új alépítményre épült társadalom gyorsabban létrejött.

Marx álma megvalósulását csak a fejlett nyugati társadalmakban tartotta elképzelhetőnek. A fél-perifériák forradalmaiban csak a fejlett nyugati társadalmakat erősítő politikai eseményt látott. Ezt később a tények igazolták. A Szovjetunió ugyan eleve alkalmatlan volt arra, hogy osztálynélküli társadalom építésében megelőzze a fejlett Nyugatot, de jó szolgálatot tett abban, hogy a nyugati országok baloldali mozgalmai számára reményt adott, a második világháború után pedig katonai erőszakot állított mögé.

A Szovjetunió története bebizonyította, hogy az eleve alkalmatlan alépítményre csak osztálytársadalom épülhet. A bolsevik állam egy kisebbség, a pártapparátus, azaz a bolsevik vallás klérusának osztálydiktatúrája lett.

Mi volt az oka annak, hogy Marx tanai a fél-perifériák idealista vallását teremtették meg?

A 20. században a fél-perifériákon az ideológiák üdvözítő erejében hittek. Mind a jobb-, mind a baloldal megváltó erőt tulajdonított az ideológiájának. A gyakorlat azonban éppen ennek az ellenkezőjét bizonyította. Minden esetben kiderült, hogy az ideológia nem hoz üdvösséget. A társadalom üdvözülése az alépítménytől, vagyis a megfelelő életviteltől, valamint a több és hatékonyabb munkától függ.

A fél-perifériák nagy többsége számára a társadalmi és gazdasági felzárkózás reménytelen volt. Márpedig reménytelen helyzetben nem tudományra, hanem vallásra van szükség. A reménytelen alépítményre csak tudománytalan, azaz idealista vallás épülhet, nem pedig tudomány. Azok a társadalmak, amelyek megértek az osztályuralom felszámolására, Marxtól ugyan sokat tanultak, de szerepét, jelentőségét utólag a ténylegesnél is kevesebbre értékelik. Azok az európai társadalmak viszont, amelyek bigott vallássá deformálták tanait, nemhogy felzárkóztak volna, de egyre jobban lemaradtak.

A gyors gazdasági fejlődés el fogja seperni a marxista vallást, és érvényre fogja juttatni a kor technikai eredményeire épülő, materialista gyakorlatot.

Ez nem kevesebbet jelent annál, hogy minden forradalmár idealista illúziót kergetett, aki az osztálytársadalmak felszámolásra törekedett. Az idealisták között a legnagyobb Marx volt. Magát következetes materialistának tartotta, mégis ő volt a történelem legnagyobb idealistája, vallásellenessége ellenére az utolsó nagy vallásalapítója. Az ő vallása lett az új társadalom kibontakoztató ideológiák egyike.

A marxizmus hatása Kínára és a félperiféria országaira

A marxizmus Kínában is bigott vallásnak indult, végül azonban a realitást sikeresen tudomásul vevő vezetés hatására, pozitívan vizsgázik. Ennek magyarázata az, hogy Kína kontinensnyi ország, amit tudomásul kell venni, és hogy puritán kultúrája fegyelmezett állampolgárt, ideális munkaerőt biztosít. Kína népessége ugyanis nagyobb, mint Ázsiától eltekintve, bármelyik kontinensé.

Gazdasági elmaradottságából és túlnépesedettségéből következett, következik, hogy még nem politikai demokráciára, hanem kemény politikai diktatúrára volt, és van ma is szüksége. A kínai vezetés okos mandarinjai felmérték, hogy a gyors népszaporulat demokratikus politikai viszonyok között legyőzhetetlen akadályt jelent, amit demokratikus módszerekkel nem lehet megfékezni, ahhoz diktatórikus módszerekre volt szükség. A hatalmas ország kultúrája, értékrendje azonban, ami alapvetően puritán jegyekkel rendelkezett, alkalmasnak bizonyult a felzárkózásra. Amiben egyre inkább nem vallásra, hanem gyakorlatiasságra, materializmusra van szüksége. Ebből fakadóan ott még egymással párhuzamosan él a marxizmus, mint a párt, a politikai hatalom vallása, és egyre inkább teret hódít a materialista gyakorlat, a piac jelzéseihez való alkalmazkodás.

A marxizmus, a munkásosztály jövőjében vetett vallásos hit fontos szerepet játszott a puritán társadalmakban, mindenekelőtt a nyugat-európaiakban is. De csak a második világháború előtti ötven évben. A tudományos és technikai forradalom leértékelte az ideológiákat, a marxistát is.

A marxista ideológia a fél-perifériákon is jelentős politikai erőt mozgósított a fél-feudális viszonyok felszámolásában. Végső soron azonban szinte semmi sem úgy történt, ahogy azt a marxizmus jósolta, de a politikai befolyása mégis a gyökeres társadalmi változást segítette. Nyugat-Európában, a második világháború után, a marxisták vetették fel a jóléti társadalmak építését, és adták ehhez a politikai élcsapatot. Ezért érvényes mindkét állítás:

1)    A jóléti államokban valósultak meg leginkább a marxizmus elvárásai. Sokszor hivatkoztam arra, hogy ha feltámadna Marx, nem a bolsevik, hanem a jóléti társadalmakban érezné leginkább a tanai megvalósulását.

2)    A jóléti társadalomban volt a legkevesebb politikai erőszakra szükség a kívánatos társadalmi átalakuláshoz. Marxnak be kellene látnia, hogy a szocialista rendszerhez nem erőszakra, nem diktatúrára, hanem munkára és tanulásra van szükség.

Az is tény, hogy amikor az erőszakos társadalmi átalakítás csődöt mondott Európa keleti felén, sikert hozott az elmaradt Kínában. Vagyis a marxisa ideológia hatása üdvös volt ott, ahol a társadalmi átalakulás kulturális feltételei adva voltak, és csődöt mondott ott, ahol a polgári átalakulás sem hozhat eredményt.

A bolsevik rendszer ott ment csődbe, ahol a polgári demokratikus út sem hozhat eredményeket, illetve ahol a Szovjetunió erőszakkal vezette be.

Kínától eltekintve, csak a Szovjet Birodalomhoz csatolt, a nyugat-európai kultúrához tartozó közép-európai államok kultúrája és értékrendje olyan, amivel képesek a fejlettekhez való felzárkózásra. Ez várhatóan az EU keretei között lehetségessé is válik.

A kelet-európai és latin-amerikai fél-perifériákon, még inkább a perifériákon azonban hiányoznak a társadalmi felzárkózás demográfiai és kulturális feltételei. A latin-amerikai országokban a népszaporulat nem állítható meg, a lakosság latinos viselkedési módja pedig nem megfelelő.

Mind a pravoszláv-keresztény, mind a közép-ázsiai mohamedán kultúra értékrendje, a lakosság viselkedési normarendszere nem alkalmas a társadalmi felzárkózásra. A sikeres társadalmi átalakulásra ugyanúgy alkalmatlan volt a bolsevik rendszer, mint a nyugati polgári modell. Ahol nem alkalmas az egyik, ott a másik sem.

1)    Mire jutottak a pravoszláv országok a bolsevik rendszer összeomlása után, ahol nincs aránytalanul nagy bevételük a nyersanyagokból, mindenekelőtt a szénhidrogénekből?

2)    Mire ment volna Oroszország a kőolaj és gáz magas ára nélkül?

3)    Mire mentek a fehéroroszok és ukránok?

4)    Mire jutott nemcsak az olajban szegény Afganisztán, de az olajban gazdag Irak?

E kérdésekre adott válaszok megértetnék, hogy miért Csehországban, Észtországban és Szlovéniában boldogulnak lényegesen jobban a bolsevik rendszer összeomlása óta, és miért keletre és a Balkán felé haladva egyre kisebb a rendszerváltás eredménye.

Kelet-Európában a népesség növekedése ugyan leállt, de a lakosság viselkedési módja tette, és teszi elérhetetlen céllá a felzárkózást. Egyelőre csak a puritánok és a konfuciánusok képesek a felzárkózásra, minden más kultúra azonban alkalmatlan erre.

Csak kelet-németek, a csehek, az észtek és a szlovének számára volt a bolsevik uralom tragédia. Csak ezek lennének sokkal gazdagabbak, ha megússzák a szovjet megszállást. A többi csatlós ország estében a rendszerből fakadó károk és előnyök egyenlege annál kevésbé rossz, minél messzebb voltak és vannak a puritán életviteltől. Ezt mutatja, hogy még a nyugati demokrácia kísérlete sem dobta fel őket. Ma is társadalmi és gazdasági válságokkal küzdenek. Európa keleti felén a bolsevik és az utána következő rendszer módszerei nagyon különbözők voltak, de az eredménytelenségük azonos.

Weber

A történelemszemléletemre ő volt a legnagyobb hatással. Tőle tanultam meg, hogy a lakosság viselkedési kultúrája lett az alépítmény, vagyis a társadalmak képességének a legfontosabb eleme.

Marx, mint zsidó, német és angol polgár nem számolt azzal, hogy milyen fontos alépítménnyé vált a kultúra, vagyis a lakosság viselkedési módja. Weber ezt még a múlt század elején nem fogalmazta meg ilyen egyértelműen, de mégis az övé az érdem, hogy eligazodhassunk az elmúlt száz év történelmében, mivel ő állapította meg, hogy a puritán viselkedés és a környezetváltozás versenyelőnyt jelent.

A kultúra eredetileg felépítményként jött létre, de olyan nehezen változtatható a saját környezetében, hogy a gyakorlatban alépítményként működik. Azzal, hogy a tudományos és technikai forradalom az ember minőségét tette a társadalom szűk keresztmetszetévé, az alépítmény legfontosabb alépítményi elemmé vált.

Weber a puritán viselkedés helyett protestáns etikát írt és mondott

A tőkés osztálytársadalom ott működik hatékonyabban, ahol a lakosság viselkedését a protestáns etika jellemzi. Ezt a felismerését az óta sem értették meg. Ebben ő is hibás volt, mert a tényeket tudomásul venni nem akarók arra hivatkozhattak, hogy a vallás felépítmény, nem lehet alépítményként kezelni.

Weber abban tévedett, hogy a puritán viselkedés helyett protestáns etikát írt és mondott. A protestáns kereszténység azért terjedt el, és lett a többségi vallás, mert a római kereszténység már nem felelt meg a nyugat-európai puritán személetnek és életvitelnek. Az angolszászok, a germánok és a skandinávok már sok évszázaddal korábban, a kereszténység felvétele előtt is puritánok voltak. A reformációval akkor léptek fel, amikor már az európai kultúra frontvonala e népek térségébe tevődött át.

Ha Weber a protestáns helyett puritán jelzőt használ, nehezebb lett volna állítását kétsége vonni. Weber felismerése általam megfogalmazva: A tőkés osztálytársadalmat csak a puritán népek tudják hatékonyan működtetni. Ez már tény volt a 20. század küszöbén, de a tudományos és technikai forradalom hatására még inkább egyértelművé vált, mivel a világ élvonalába került tíz legfejlettebb ország mindegyike puritán.

Az elmúlt ötven évben, a japán gazdasági csoda azonban megmutatta, hogy puritán népek nemcsak Európában, és azok négy volt angol gyarmaton élnek, hanem a Távol-Keleten is. Méghozzá ott még az emberek még puritánabbak, és ötször annyian vannak.

A Weber által először észrevett Amerika-hatás

Weber vette először észre, hogy a fejlettebb környezetbe kerülés fejlettebb tudatot formál. Ezt a faluból a városba költözők, majd az Észak-Amerikába vándorlók esetében állapította meg. Ez a beépülés nemcsak sikeres, de viszonylag gyors tudatváltozással is jár. A történelmi környezetben maradva azonban nagyon lassú, és keserves.

Azt látta, hogy a boroszlói germán polgári családba bekerült lengyel falusi lányok gyorsan átvették az új környezet viselkedési módját, és az Észak-Amerikába vándorolt lengyel parasztok ott, gyorsan angolszász puritánok módjára élnek. Ezt a környezeti hatást Amerika-hatásnak nevezte.

Ebben a tekintetben sem ismerte fel a társadalomtudomány Weber jelentőségét, pedig a gyakorlat egyértelműen bizonyította. Máig fennmaradt a felfogás, hogy a falu erkölcsös, a város bűnös. Ez a keresztény dogmák alapján ugyan igaz, de a társadalmi fejlődés, fajunk jövője szempontjából fordított az értékrend. Inkább igaz, hogy a falu konzervatív, a társadalmi haladásra sokkal kevésbé alkalmas, mint a város.

Abban Marxnak igaza volt, hogy a falusi életforma fékezi a társadalmi változást. Abban azonban alapvetően tévedett, hogy szüli a kapitalizmust. Éppen ellenkezően, a tőkés fejlődésnek épen úgy ellenáll, mint az azon való túllépésnek. A társadalmi fejlődés motorja nem a falu, hanem a város. Ez különösen így volt az agrártechnikai forradalom előtt, és kevésbé van így utána, ha nem a paraszti, hanem farmergazdaságból indul. A négy volt angol gyarmaton a telepesek egyáltalán nem a paraszti konzervatív viselkedés képviselői lettek. Ezzel szemben a nyugat-európai társadalmakban ma is, a konzervatív pártok főleg a falusi lakosság körében erősek.

A két Amerika gyarmatosítása jól bizonyítja, hogy az új társadalmi környezet hogyan hat. Az angolszász gyarmatokon az anyaországnál is modernebb társadalmak alakultak ki, a mediterrán népek, a spanyolok és portugálok gyarmatain pedig még az anyaországuknál is mediterránabb társadalmak épültek fel.

Sajnos, az elmúlt száz év során a társadalom alig valamit vett át Weber tanaiból, pedig nagyon indokolt lett volna azokat nemcsak átvenni, hanem tovább is építeni.

A társadalmi munkamegosztásban való részvétel

Weber azt nem elemezte, hogy a falvakéhoz képest a város lakossága miért dinamikusabb és miért megfelelőbb a társadalmi érdek szempontjából. Az én véleményem az, hogy a korszerű tudatot, mentalitást, életvitelt csak a társadalmi munkamegosztásban való aktív részvétel termel.

Ez az állítás könnyen megérthető. Az autarkia a társadalomtól való függetlenséget jelent. Márpedig az agrártechnikai forradalom előtt, a falusi élet a családok önellátására épült. Ezzel szemben a társadalmi munkamegosztásban való részvétel hatékonysága elsősorban az együttműködők közti kapcsolatok rendezettségén, hatékonyságán alapul. Amíg a paraszt jövedelme elsősorban a munkájának hatékonyságától függ, addig a nagyüzemi munkásoké elsősorban a társadalmi munkamegosztás hatékonyságán múlik.

Abban Webernek igaza volt, hogy a puritán magatartású lakosság hatékonyabban vesz részt a társadalmi munkamegosztásban. Addig azonban nemcsak ő, de az utódok sem jutottak el, hogy a társadalmi munkamegosztásból való tartós kirekesztés erkölcsromboló, a munkamegosztásba való beépítés pedig erkölcsépítő.

Ennek a törvénynek a figyelembevétele soha nem volt fontosabb, mint a jelenkori fejlett Nyugaton, ahol az olcsó és nagyon hatékony távol-keleti munkaerő kiszorította a munkaerőpiacról az átlagosnál lényegesen gyengébb munkaerőt. Növelte ezek tartós munkanélküliségét, amivel az alkalmasságát mind szakmai, mind erkölcsi tekintetben tovább rontotta. A Nyugat jelenlegi válsága nem is annyira visszaesést, hanem sokkal inkább a gyorsan fejlődő távol-keleti társadalmakhoz viszonyított lemaradást jelent, a válság megoldásának a legfontosabb feladata pedig a gyengébb minőségű munkaerő foglalkoztatása.

Azt, hogy a kultúrának alépítményi szerepe van, Max Weber ismerte fel. Az elmúlt száz év pedig ezt mindenben igazolta, és a jövő még inkább igazolni fogja. Marx ebből semmit sem sejtett.

A tudásalapú össznépi társadalomban a lakosság tudata is alépítmény

Kiderült, hogy az össznépi társadalmat csak ott lehet túllépni, ahol leáll a népesség kívánatosnál gyorsabb növekedése, és puritán a lakosság viselkedése. Ez a 20. század második felében a nyugati puritán, és a távol-keleti konfuciánus társadalmakban megtörtént. Ezzel bebizonyosodott, hogy csak ott maradt fenn az osztálytársadalom, ahol a népesség spontán növekedése nem állt le, és a lakosság nem puritán.

Bebizonyult, hogy a lakosság tudata is alépítmény, csak olyan társadalom képes a jelenkor élvonalába kerülni, amelyik lakossága puritán vagy konfuciánus módon viselkedik. Csak az ilyen társadalom képes elérni a jövedelem, az iskolázottság, a várható életkor olyan magas szintjét, és a fogamzásgátlás széleskörű alkalmazását, melyikben önmagától leáll a túlnépesedés. A túlnépesedés spontán megszűnik ott ahol az anyagi jólét, az iskolázottság, az egészségügy olyan fejlett, hogy leáll a népszaporulat.

A puritán kínai társadalomban a diktatúra számolja fel a túlnépesedést

A 20. század végén az is kiderült, hogy a puritán társadalmakban az erős állam képes erőszakkal megfékezni a túlnépesedést. Ezzel megszűntethető az osztálytársadalmat létrehozó ok, vagyis a népszaporulat fékezése. Ez történik Kínában, ahol ugyan pártdiktatúra van, de soha nem tapasztalt módon nő a gazdaság, az iskolázottság és a várható életkor. Kiderült, hogy a még szegény és kellően nem iskolázott, puritán társadalomban a diktatúra képes erőszakkal felszámolni a túlnépesedést. De csak ott.

Az európai bolsevik rendszerek összeomlása pedig azt bizonyította, hogy erőszakkal is csak ott lehet építeni az össznépi társadalmat, ahol az emberek viselkedését a puritanizmus jellemzi. A bolsevik rendszer azért bukott meg, mert a lakosság viselkedése nem volt puritán, és a gazdaságot nem a piac működtette. Kína azért ér el páratlan sikert, mert a lakosság keményen puritán, és a piac működhet.

A nem fejlett puritán Kína és Vietnám és Észak-Korea

A jelenkori Távol-Kelet legfontosabb tanulsága, hogy a nem fejlett gazdaságú társadalmakban a túlnépesedést csak diktatúra tudja megállítani. De az is csak ott, ahol a lakosság puritán. Egyelőre csak két távol-keleti puritán ország, Kína és Vietnám piacosította a gazdaságot és fékezte meg a népszaporulatot. Ugyan még mindkettő nagyon szegény, de puritán és piacos, és ezért nagyon sikeres. Rajtuk kívül nincs olyan ország, ahol e kettős előfeltétel fennáll. Ezért aztán nem is várható, hogy lehet köztük sikeres felzárkózó.

Észak-Koreától eltekintve, nincs nem sikeres puritán ország, a többi, vagyis a fajunk háromötöde lemaradásra ítélt osztálytársadalomban él. A jövőjük reménytelen, mert túlnépesedők, és nem puritánok.

a társadalmak és a kultúrák osztályozása

A történészek az emberi faj, illetve a társadalmak és a népek történetét nagyon vegyes szempontok szerint osztályozzák.

Annak érdekében, hogy megértsük, mennyire új társadalmi forma a jelenkor fejlett társadalma, elsősorban el kell szakadnunk a klasszikus tőkés osztálytársadalom kialakult alapértelmezéstől, hogy a társadalmakat az uralkodó osztály tulajdonviszonya alapján osztályozzuk. Elméletileg sem fogadható el társadalomtudományokban elfogadott három alaptípus: a rabszolgatartók, a földesurak és a tőkések osztályuralma.

Nehéz a fenti hármas társadalmi rendszerbe beilleszteni a többi magas-kultúrában kialakult társadalmakat. Még kevésbé tudtunk mit kezdeni a többi kultúra társadalmaival. E nehézségen túlléptek azzal, hogy a társadalomtudományok ebben a tekintetben megmaradtak Európa-centrikusoknak, csak az európai kultúrát, és annak előzményeit tekintették mértékadónak, ami ettől eltért, azt megpróbálták ehhez viszonyítva valahova besorolni, illetve rendellenesként kezelni.

Az igazi társadalomtudományi következetlenség a jelenkor fejlett viszonyai között vált nyilvánvalóvá. A jelenkori fejlett társadalmat ugyanis már nem lehet csupán a tulajdonviszonyok alapján megérteni, minősíteni. A kiutat csak az jelentheti, ha a tulajdonviszonyokat csak egy speciális történelmi kor társadalmaira jellemző egyik alapismérvnek tekintjük. Az általánosabb alapvető társadalmi rendező elv az emberi viszony. A fejlettségétől függetlenül, mindig a szűk keresztmetszetet jelentő termelési tényező határozza meg a társadalmi viszonyok jellegét.

A társadalomfejlődés három minőségileg eltérő korszaka

A szellemi vagyonnal szemben támasztott igény alapján a társadalom fejlődését három minőségileg eltérő korszakra oszthatjuk.

1. Az egyszerű újratermelés kora

A társadalom kezdeti fejlődését nagyon hosszú ideig a nagyon lassú növekedés, gyakorlatilag a stagnálás jellemezte. Ez hívják a közgazdászok egyszerű újratermelésnek. Ez azt jelenti, hogy nem történik a társadalom tagjai számára sem a fogyasztásban, sem a tudásban generációs szinten érzékelhető növekedés. Az emberi faj történetének százezer évéből kilencvenötezerben ilyen egyszerű újratermelés volt.

2. A minőségi változások kora a magas-kultúrák kialakulásával

Ez az első magas-kultúrák kialakulásával, mintegy ötezer éve kezdődött el, és az ipari forradalomig tartott. Ebben már egyes társadalmak viszonylag gyorsan a korábbinál minőségileg fejlettebb korba léptek. Ott azonban hosszú időre megrekedtek. A korábbinál magasabb színvonalon egyszerűen újratermelőkké váltak.

Ennek klasszikus példája az egyiptomi társadalom, amelyik az időszámításunk előtti negyedik évezredben, néhány száz év alatt olyan kulturális, gazdasági alapot épített ki, amin aztán ötezer évig stagnálhatott. Ami e társadalom életében az óta változott, azt kívülről jövő hatásra történt.

Minden eredeti magas-kultúra létrejöttét, születését az jellemezte, hogy a kedvező körülmények esetén viszonylag gyorsan magasabb szintre lépett, de ott megfeneklett. Az új szinten vált tartóssá, azaz egyszerű újratermeléssé.

E második fejlődési szakasz kibontakozása közel négyezer évig tartott. Ez idő alatt egymástól többé-kevésbé függetlenül számos magas kultúra alakult ki, és azok mindegyike ezt követően stagnált. Ezeket a magas kultúrákat a szellemi vagyonigényük szempontjából az jellemezte, hogy az átalakulásukhoz a korábbinál lényegesen értékesebb szellemi vagyonra, erkölcsre, képességre és tudásra volt szükség, de az átalakulás után ennek növelésére már nem jelentkezett igény.

3. A növekedés kora Nyugat-Európában

Nyugat-Európában a 10. század környékén jött létre először az olyan kultúra és annak társadalma, amelyik képes volt önerőből fejlődni, módosulni. Ezt megelőzően jöttek létre olyan kultúrák és annak megfelelő társadalmi berendezkedések, amelyek valamelyik előző magas kultúra eredményeire épültek, azt magukhoz módosítva alakították ki önálló arcukat. Ennek klasszikus példája volt a görög-római kultúra és társadalom, amelyik mai formájában, mint mediterrán, majd latin-amerikai él tovább. Ez a kultúra is nagyon gyorsan létrejött, de aztán saját erőből nem volt képes továbblépni. Természetesen az elmúlt kétezer-ötszáz év során jelentősen módosult, de ezek külső hatásra, döntően a nyugat-európai kultúra sikereinek az átvételén alapultak. Ugyanezt mondhatjuk el az összes többi, ma is élő kultúráról és társadalomról. A kínai, az indiai és az arab kultúra és társadalom az ipari forradalom óta nem a belső erőforrásai, hanem a Nyugat hatására módosul.

Vagyis a nyugat-európai kultúra és társadalom az egyetlen, amelyik szinte a kezdettől fogva a belső forrásaiból táplálkozva nemcsak változik, hanem fejlődik, minőségi változásokon megy keresztül.

Ezer éve, ami minőségi változás, fejlődés az emberiség fejlődésében végbement, az a Nyugat eredménye, illetve hatása. Ebből fakadóan a társadalom történetének legfontosabb kérdése az arra való válasz, hogy mi az oka annak, hogy ezer éve a világ egyre inkább a nyugati kultúra és társadalom eredményei alapján fejlődik, változik.

Három fő fejlődési szakasz

A homo sapiens történelme három fő társadalmi fejlődési szakaszra osztható.

I. A gyűjtögetés kora

Csupán az ember fizikai és szellemi erejére épülő, és munkamegosztással még alig rendelkező, vagyis gyűjtögető társadalmak. Ez volt a leghosszabb. Ez töltötte ki az eltelt idő kilencvenöt százalékát. Először mintegy huszonötezer éve jelent meg az ebből való első, bátortalan túllépés. De az izolált maradt. Erről később.

II. A termelő osztálytársadalmak kora

Ezek a munkamegosztásra épülő, és elsősorban az ember fizikai erején, valamint a vérségi, vagyoni és képzettségi alapú szelekción uralkodó osztálytársadalmak. Ebben az emberek megtermelték az életfeltételeket. Ezekben élt mintegy ötezer éven keresztül az emberiség nagyobb része. Ezt a kort indokolt az osztálytársadalmak korának nevezni.

III. A tudásalapú társadalmak kora

Az ember szellemi képességeket hasznosító, tudásalapú társadalmak csoportjába az emberiség legfejlettebb hatoda csak a második évezred végén jutott el. Ezt a társadalom egésze számára szabadságot biztosítani képes kornak nevezném, mert fajunk jelentős hányada ekkor jutott odáig, hogy olyan társadalomban élhessen, amelyben a többségnek már nem kell emberhez méltatlan módon élnie.

I. A gyűjtögetés kora

Fajunk életének mintegy 95 százalékában ez volt az egyetlen társadalmi forma. Ebben az életfeltételeket a természet ajándékai biztosították.

Mint sok évtizedes múltú vadász félreértésnek minősítem, a vadászat és halászat ősi formáját nem gyűjtögetésnek minősíteni. A közgazdaságtan sem teszi egyértelművé a gyűjtögetés és a termelés fogalmát. Mindkettő a természet adta erőforrások hasznosítása. A kettő közti különbséget megvilágítja a tény, hogy magvakat, gyümölcsöket, a tojásokat, kagylókat gyűjtik, a madarakat vadásszák, a halakat halásszák. A közös elemük, hogy a természet által nyújtott használati értéket hasznosítja mindkettő. Olyan természet adta erőforrást fogyaszt el mindkét eseten az ember, amit nem ő termelt.

A probléma tisztázatlansága jellemző a halászatban. A természetes vizekben élő, szaporodó, növekvő halak halászata primitív eszközökkel gyűjtögetés, modern technikával folytatott gyűjtögetés. A halastavakba a telepített, etetett halak hasznosítása viszont termelés, a mezőgazdaság egyik ága.

A fejlett technikával folytatott gyűjtögetést ugyan kitermelő iparnak hívják, de lényegét illetően gyűjtögetés. Termelés csak a feldolgozás.

A különböző gyűjtögető és vadász társadalmakban a hatalmi viszonyok az egyének szellemi képességén alapultak. A természet ajándékaiból való megéléshez nagy tapasztaltra, tehát szellemi képességre volt szükség. Ebben nemcsak a fizikai képességek számítottak, mert a teljesítmények általában nem a fizikai erőn, hanem a tapasztalatokon és az ügyességen múlnak. Az, hogy ki milyen szerepet kap, és hol helyezkedik el a gyűjtögető társadalomban, sokkal inkább a szellemi képességen múlt, mint az osztálytársadalmakban.

A gyűjtögető kultúrák

Amíg a gyűjtögetés, a természet ajándékaiból való élés volt a létalap, nagyon hasonló emberek nagyon eltérő kultúrában éltek, és ezek a kultúrák a létminimumhoz közeli, egymással nagyon hasonló színvonalat jelentettek.

A gyűjtögető kultúrák közös jellemzőinek feldolgozása még meg sem történt. Egyelőre csak a nyelven kommunikáló, az eszközkészítő, és a túlvilágban hívő, tisztelő tulajdonságukat tekintem minden gyűjtögető kultúra közös vonásának. Ezek minden gyűjtögető életmódban egymástól függetlenül is kialakultak, hasonló szintre jutottak. Ezekben kis szerep jutott annak, amit más kultúrától vehettek át.

Az ember természeti környezethez való illeszkedése viszonylag gyors volt, de aztán megfeneklett. A gyors alatt néhány ezer, legfeljebb tízezer évet kell érteni. Ez ahhoz képes gyors, hogy a gerinceseknek az ilyen alkalmazkodáshoz évmilliókra van szükségük. Az ember tehát minden természeti környezetben, nagyon gyorsan megteremtette a létét biztosító életfeltételeket, de aztán megfeneklett, nem fejlődött tovább. Nem ismerünk olyan izolált gyűjtögető kultúrát, amelyik külső hatás nélkül is fejlődött volna. Változatlan környezetben nemcsak a fajok, de a kultúrák sem fejlődnek. A változást csak a természeti környezet változása, vagy, és az oda áramló külső hatás okozhat.

Fajunk történetében csak egy nagy, és általános a gyűjtögető emberek többségét érintő környezeti változás volt, a jégkorszakot követő felmelegedés. Azt megelőző közel százezer évben, mai ismereteink szerint, nem volt hasonlóan jelenős természeti változás. Ezért ettől eltekintve, a jelenkorig nem is történt jelentős előrelépés a társadalmi fejlődésben. Változatlan természeti környezetben nemcsak a biológiai, de a társadalmi fejlődés órája is áll.

A magas-kultúrák osztályozása

Logikus lehet a magas kultúrák társadalmait annak alapján is osztályozni, hogy mi volt a számukra legjelentősebb termelési ágazat.

Az agrárforradalom előtti társadalmakat gyűjtögető, majd halász- és vadásztársadalmaknak kellene neveznünk. Hiszen ezek egyrészt a kőszerszámok megjelenése előtt is léteztek, másrészt a fémek megjelenése után még sokáig működtek. Az ember sokkal előbb ismerte meg a szerszámok használatát, mintsem magas kultúrákat hozott létre. Később, a magas kultúrák megjelenése után is használtak nemcsak kő- és fémszerszámokat, de még akár dorongot is.

Az embernek a vadászatból történő élelmezését a történészek általában romantikusan túlértékelik. Még a jégkorszaki Szibériánál százszor nagyobb állatsűrűség mellett sem tudta volna a legfeljebb dárdával rendelkező közösség élelmezni magát. Még ott is a vadászatnál sokkal jelentősebb szerepet foglalt el a gyűjtögetés.

A vadászat az emberi faj életében csak a lakosság kivételes kisebbsége számára jelentett fő megélhetési forrást. A tudósok túlértékelik a vadászat jelentőségét. Ugyan nagyon korán megjelent, és máig is fennmaradt, de nagyon ritkán vált fő megélhetési forrássá.

A barlangrajzokon csak olyan állatok szerepelnek, amelyeknek elejtése nagyon ritka, megőrzendő eseménynek számított. Kultikus céllal soha nem örökítették meg a hétköznapi eseményeket. A templomokban máig is csak a csodákat, az egyszer megtörténtet örökítik meg. Ezért tévednek azok a történészek, akik a barlangokban talált rajzokból arra következtetnek, hogy a kor embere alapvetően a vadászatból élt.

Egészen a lőfegyverek megjelenéséig a vadászat csak a felnőtt, életerős férfiak foglalkozása, többnyire még azoknak is csak a luxusa volt. Nemcsak a kőkorszak bunkói, lándzsái, de még a fémekkel kiegészített fegyverek is nagyon kis esélyt adtak arra, hogy a közösség táplálkozását elsősorban a vadászat során elejtett zsákmányból lehessen biztosítani. A vadászat csak a vadakban kivételesen gazdag területeken lehetett az egyik élelmezési forrás.

A halászat minden korban sokkal fontosabb élelemforrást jelentett, mint a vadászat. Érdekes eredményt adna egy olyan felmérés, ami kimutatná, hogy a különböző korokban mennyi táplálékot adott a vadászat és mennyit a halászat. Meggyőződésem szerint kiderülne, hogy az utóbbi mindig, és egyre inkább sokkal többet.

Technokrata szemléletre vall a fémek megjelenésének korszakalkotó jelentőséget tulajdonítani. A fémek megjelenése során ugyan nagyon jelentős volt a vas, de még az sem jelentett önmagában garanciát a fejlettebb társadalmi, illetve termelési mód kialakulására. Számos társadalom ugyan használta a vasat, de ettől önmagában nem lett a korábbinál minőségileg fejlettebb. A fémek szerepe sokáig sokkal fontosabb volt a hadviselésben, mint a termelésben. A nyugat-európai mezőgazdaság nem azért előzte meg a kelet-európait, mert több vasat használt, hanem sokkal fontosabb számos más okból. A bronz és a réz megjelenése még kevésbé indokolja, hogy korszakalkotónak tekintsük.

Ha indokolt kő-, bronz- és vaskorról beszélnünk, akkor később szén-, olaj- és atomkorként kellene a későbbi időt szakaszolni. A jelenkor felé közeledve azonban egyre inkább kiderült, hogy az eszközök nyersanyaga nem determinálja a társadalmi formát.

Még azt sem tartom szerencsés megoldásnak, hogy a magas kultúrák társadalmait az uralkodó osztálya, illetve annak tulajdonviszonya alapján osztályozzuk. Nem helyes a társadalmakat, mint zsarnokságot, rabszolgatartót, feudálist, kapitalistát definiálni, mert a valóságban a fejlődés szinte minden fokán találunk zsarnokságot, rabszolgaságot, feudalizmust, kapitalizmust.

II. Az osztálytársadalmak kora

Ez alig ötezer évre tekinthet vissza, és csak lassan terjed ki az emberiség egészére. A magas-kultúrák mindegyike osztálytársadalommá szerveződött. Az egyébként nem jelentett minőségi változást, hogy kikből állt össze az uralkodó osztály. Mindegyik formáját a túlszaporodás elleni védekezés jellemezte. A túlszaporodó társadalom csak osztálytársadalom formájában működhet. Ezért az emberiség öthatoda még nem érett meg a változásra, még az a sorsa, hogy továbbra is osztálytársadalomban éljen.

Az osztálytársadalmak annak alapján osztályozhatók, hogy mi volt a legfontosabb, a leginkább szűk gazdasági keresztmetszetet jelentő tulajdon.

A rabszolgatartók társadalma

Amikor a technikai fejlődés következtében az emberek fizikai ereje volt a szűk keresztmetszet, a hatalmi struktúrát a munkaerő feletti tulajdonlás formálta. A munkaerő volt a fő, a gazdasági hatalmat jelentő vagyontárgy, a munkaerő tulajdonlása jelentette a társadalom feletti hatalmat. Ahol ez volt jellemző, beszélünk rabszolgatársadalomról.

A társadalomtudományok romantikus felfogását jól jellemzi az a tény, hogy a rabszolga társadalomban a tulajdonosoknak a rabszolgák feletti korlátlan rendelkezési jogát hangsúlyozták, holott éppen a munkaerő hiányából fakadt az, hogy a rabszolga volt az a legfőbb érték, a legjobban megbecsülendő vagyontárgy, amire mindennél jobban vigyáznia kellett a tulajdonosának. A történelemtudomány úgy kezeli a rabszolgatársadalmakat, mint amelyekben a rabszolgák kínzása, megölése lett volna az általános. Ez olyan, mintha valaki azt állítaná, hogy a kapitalizmusban a tőkéseket az jellemezte, hogy az aranyukat, a pénzüket a tengerbe szórták. Hiszen az a korlátozatlan tulajdonuk volt, ami felett szabadon rendelkezhettek.

Minden társadalom azon vagyontárgyak korlátlan tulajdonjogát garantálta a leginkább, amire a tulajdonosaik a legjobban vigyáztak.

A klasszikus kapitalizmust megelőző társadalmak mindegyikében, ha nem is általános tulajdonformaként, jelen volt a rabszolgatartás. Sőt, az amerikai munkaigényes ültetvényeken újra megjelent a rabszolgaság. Európa nyugati felén a felvilágosodás eszméje uralkodott, de a gyarmataikon rabszolgákkal dolgoztattak. Az európai telepesek által bevitt betegségek az indián lakosság nagy többségét elpusztították. Ezzel munkaerőhiány lépett fel. Márpedig, ahol nagy volt a képzetlen munkaerőben a hiány, ott kialakul a rabszolgaság.

A rabszolgatartás megszűnik ott, ahol bőven van munkaerő, hiszen a piacon, olcsón, értéke alatt megvásárolható. Ha Marx tudomásul vette volna, hogy a képzetlen munkaerő hiánya rabszolgaságot, a túlkínálata pedig, ami olcsóságát jelenti a piacon, értéke alatt vásárolható szabad áruvá teszi a képzetlen munkaerőt, rájött volna, hogy a munkaerő kizsákmányolása nem a tőkéstulajdonból, hanem a munkaerő túlkínálatából fakad.

Ezt mindennél jobban megmutatja a tény, hogy a képzett munkaerőben hiány azt jelenti, hogy a munkaadójával szemben ő az úr. A képzetlenben pedig felesleg van, az ki van szolgáltatva. Ezt nemcsak Marxnak kellett volna tudni, de a mai szakszervezeteknek is. Pedig ők látják, hogy nem a kiváló munkaerőnek van szüksége a védelemre, hanem a gyenge minőségűnek. Ezek foglalkoztatása válik a jelenkorban egyre nagyobb problémává.

Számos nagy kultúrában a rabszolgák nagyon fontos munkákat végzők, az uralkodó akaratát érvényesítő tisztviselők nagyhatalmú, és nagy jövedelmű rabszolgák voltak.

Az ipari forradalomig a legfejlettebb, és legnépesebb osztálytársadalom a kínai volt. Kínában minden fontos munkát a magasan képzett nagyhatalmú és jólfizetett rabszolgák, a mandarinok végeztek. A korlátlan hatalommal rendelkező császárok számára ezek jelentették a végrehajtó hatalmat. Minden fontos feladat ezekre volt bízva.

Lényegegében ez a rendszer működött Egyiptomban a fáraók, és a mamelukok korában, valamint az Oszmán Birodalomban is.

Aligha vonhatjuk kétségbe, hogy az ipari forradalom előtti osztálytársadalmaknak ezek ez a képzett rabszolgákkal való irányítás volt a leghatékonyabb.

A nagyon szapora nomád társadalmakban azért volt kevés a rabszolga, mert eleve másodlagos volt a társadalmi munkamegosztás. Ezért a nomád, pásztor társadalmakban csak a nagyurak speciális szolgái, főleg értelmiségiek, dalnokok, ékszerészek, a fejedelemi udvar szolági voltak rabszolgaviszonyban. Az ilyen nomád társadalomban nem az ember, hanem a marha volt a gazdagság megtestesítője. A gazdagságot a marhák számával mérték.

Rabszolgatartás a Római Birodalomban

A Római Birodalomban a rabszolgaság akkor vált alapvető, társadalomformálóvá, amikor a keletről behozott járványok elviselhetetlen mértékűre növelték a halandóságot, hiány lépett fel munkaerőben. A városi lakosság egészségnek megvédése érdekében közművek, az úthálózat és a vízellátás kiépítése, valamint a bortermelés általánossá válása által támasztott óriási munkaerőigényhez, valamint a birodalom fenntartását biztosító hadsereg létszámának biztosításához munkaerőben krónikus hiány alakult ki. Jellemző módon a járványoktól viszonylag mentes északi provinciákban, ahol télen fertőtlenítődtek a városok, és alacsony az urbanizáció, nem vált a rabszolgarendszer jellemzővé.

Azzal, hogy a Birodalom egésze önellátó lett, nem oldódott meg a gabonát nem termelő provinciák, a városok, mindenekelőtt a milliós Róma, és a hadsereg gabona ellátása. A Birodalom egészéből a meggazdagodott és az egész közigazgatást irányító Róma, a mediterrán városok és a hadsereg egyre inkább a keleti provinciákból, ezer kilométeres távolságokról, hajókon beszállított gabonára szorult.

A milliósra duzzadt Róma, és a provinciák, vagyis a mediterrán térség válságának második oka az egészségügy összeomlása volt.

A keleti kereskedelemmel és hadjáratokkal behozott betegségek kivédhetetlen mértékben pusztították a városi lakosságot. A városok társadalma városok nélkül marad. A birodalom társadalmi alapja, a városok polgársága kipusztult. Az aránylag nagy városi lakosság élelmezése óriási gabonaimportot igényelt. A gabonaszállító hajók ezrei, rajtuk az összezsúfolt legénység százezrei, keletről nemcsak gabonát, de olyan fertőzéseket is behozott, amelyekkel szemben a latin eredetű lakosságban nem volt ellenálló képesség. A magas halálozásokkal a városok nem voltak képesek lépést tartani. Annál inkább sem, mivel a lakosság többsége nagyon mostoha körülmények között lakott, és táplálkozott. A hatalmas és gazdag birodalom fővárosa, Róma a kevés dúsgazdag, és a milliós leszakadt szegények mamutméretű városa lett.

A betegségek és a tömegnyomor együtt járt azzal, hogy a talajvizek fertőzöttek lettek. Amíg korábban csak a gabonaellátás volt a gond, amit Róma sikerrel megoldott, addig a betegségekkel szemben, a példátlan erőfeszítések ellenére sem tudott védelmet biztosítani.

A fertőzött vzek ellen két megoldás kínálkozott: egyrészt vizet kellett hozni a távoli, még tiszta forrásokból, másrészt a víz csak borral keverve volt biztonságos ital.

Az egészséges vízzel való ellátás egyrészt iszonyúan drága vízvezeték ellátást igényelt. Ennél is többe került az egészséges italt jelentő bortermelés kiterjesztése. Róma és a mediterrán medence európai városai elviselhetetlenül költséges, végül megoldhatatlan feladat elé kerültek.

Megindult az aquaductok, a vízvezetékek építése, Rómába közel száz kilométeres körzetből szállították a vizet. A vízműveknek építése iszonyú költségekkel járt.

Még költségesebbnek bizonyult a borral szemben jelentkező igény kielégítése. A szőlőtermelés nemcsak az eleve kevés gabonatermelésre alkalmas földet hódította el, ezzel a gabona importját tovább növelte, hanem a meredek hegyoldalakat is szőlőművelésre alkalmas párkányokká kellett kiépíteni. A vízvezetékek és a szőlőtermelő teraszok kiépítése sokszorta nagyobb beruházási igénnyel járt, mint az öntözéses kultúrák öntözőművei.

Az iszonyú áldozatok ellenére nemcsak Róma, de az egész európai mediterrán térség városainak a lakossága a korábbinak a tízedénél is kisebbre fogyatkozott. Ehhez járult, hogy a megromlott egészségügyi viszonyok miatt a birodalmat összetartó hadsereg is az északra elterülő, vagyis a járványoktól jobban védett provinciákba szorult. A városokra és hadseregre épülő Római Birodalom összeroppant az elviselhetetlen teher alatt. Csak jó ezer év múlva jelent meg újra a Római Birodalomra jellemző urbanizáció. Helyére csak közel ötszáz év múlva lépett a virágzó nyugat-európai feudalizmus. A római kultúra azonban maradandó hatást fejt ki mind a tőle észak-nyugatra, mind észak-keletre elterülő térségre. Most témánk szempontjából csak Nyugat-Európa sorsával foglalkozunk.

Rabszolgatartás Amerikában

A társadalomtudomány nem elemezte annak az okát, hogy Amerikában az iparosodás, a tőkés társadalom felépülése, a nagy munkaerőhiány közepette, erősen keresztény vallás viszonyi között is, újra létrejött a rabszolgarendszer. Ezzel szemben Nyugat-Európában, ahol éppen a leginkább iparosodott országokban nagy volt a munkaerő-felesleg, fel sem merült.

Amikor Európa fejlett társadalmai kivándorlásba ösztönözték a munkához nem jutó munkásokat, Amerikába rabszolga-kereskedők szállították a hiányzó munkaerőt.

Az a tény, hogy Amerikában jóval túlélte a rabszolgarendszer az ipari forradalmat, jelentősen hozzájárult a latin-amerikai államokban a társadalmi viszonyaik kialakításához. Ne áltassuk magunkat, nem a nyugati keresztény erkölcs, nem a humanizmus számolta fel a rabszolgaságot, hanem az, hogy már a meglévő munkaerőt sem tudták foglalkoztatni. Vagyis az a tény, hogy a rabszolgák tulajdonlásai már csak versenyhátránnyal tudta volna a rabszolgaságot fenntartani.

Ennél jobb bizonyítékát aligha találunk a történelemben arra, hogy a társadalmi viszonyok az alépítmény felépítményei, hogy azokat az alépítmény determinálja.

Nyugat-Európában, ahol a természetes csapadékra épülő földművelés és a viszonylag kevés munkaerőt igénylő mezőgazdasági technika következtében már nem a munkaerő, hanem a művelésre alkalmas föld vált a gazdaság szűk keresztmetszetévé, ott a társadalom hatalmi struktúrája a földtulajdonra rendeződött át.

Az ipari forradalom után Európában, ahol a tőkések olcsón is több munkaerőt találtak, fel sem merült a rabszolgaság. Vagyis ott, ahol munkaerőhiány van, ott az uralkodó osztály rabszolgaságot vezet be, ahol felesleg, ott olcsón megveszi. A társadalom munkaerőigényének és keresletének függvényében olyan társadalmi formák jöttek létre, amelyek megfeleltek az uralkodó osztály igényének. Azt Marx sem ismerte fel, hogy nem a tőketulajdonból fakad a munkaerő kizsákmányolása, hanem a keresletének és kínálatának viszonyából. A nyugati tőkés társadalomban ugyan meglazult a munkaerő feletti közvetlen, tulajdonosi rendelkezési jog, megszűnt annak korlátlansága, de ennek oka nem a tőkéstulajdon, hanem a társdalom munkaerő feleslege volt. Ha a piacon nem volna olcsó a munkaerő, a tőkés sem proletárral dolgozatna, hanem rabszolgával.

A munkaerő kizsákmányolása nem a tőkéstulajdonból, hanem a munkaerő túlkínálatából fakad. Ahol munkaerőben nem minőségi, hanem mennyiségi hiány van, ott a tőkés is rabszolgákkal dolgozik.

A feudális rendszer

A Római Birodalom felbomlása után a feudális rendszer is azért alakult ki, mert olcsóbb volt a jobbággyal dolgoztatni, mint a rabszolgával. A jobbágy pedig akkor a zsákmányolható ki jobban, ha kiscsaládos, csak annyi személy él a jobbágytelken, amennyi meg tudja művelni. A család eltartása minél több többet fogyasztással jár, annál kevesebb elvonható jövedelem marad a földesúr és az egyház számára.

Mivel nyomát sem találtam annak, hogy tudatosság lett volna a kiscsaládos jobbágyrendszer kialakítása mögött, el kell fogadni, hogy általában a társadalmak nem tudatos akarat alapján, hanem ösztönösen igazodnak a társadalmi viszonyokból fakadó érdekhez.

Annak következtében, hogy a feudális társadalmakban a földtulajdon vált elsődlegessé, nem szűnt meg a földbirtokosnak a munkaerő feletti közvetett tulajdonlása. Ezt jól jellemzi az a tény, hogy a föld tulajdonosa határozta meg nemcsak a családalapítást, az esküvőhöz való jogot, de még a jobbágy vallási hovatartozása is a földtulajdonos joga volt.

Klasszikus kapitalista társadalom

Fontosabb az ipari forradalmat megelőző társadalmak karaktere szempontjából az a tény, hogy a társadalom összes gazdagsága, a nemzeti vagyona, a fogyasztás mennyisége nem volt növelhető olyan mértékben, amit generációról generációra érzékelni lehetett volna. Ma azt mondják a társadalomtudósok és a politikusok, hogy az évi 1-2 százalékos gazdasági növekedés lassú. Az ipari forradalom előtti a társadalmakban kivételes volt már az is, ha generációként egyetlen százalékkal nőtt az életszínvonal és az egy lakosra jutó nemzeti vagyon.

Amikor az ipari forradalom következtében a társadalom vagyonának struktúráját alapvetően át kellett alakítani, és az átalakult technika tőkeigényét jelentett, a tőke vált a szűk keresztmetszetté. A tőketulajdon ezért vált a társadalmon alapvető tulajdonformájává. Azt a társadalmi formát nevezzük tőkésnek, illetve klasszikus kapitalistának, aminek rendezőelve a tőke maximalizálása, és politikai hatalom a tőkésosztály monopóliuma volt. Nem azért, mert a tőkés a hatalomra teremtett, hanem azért, mert a tőke kevés, a munkaerő pedig sok volt. Tegyük hozzá, hogy a tőkések között volt gazdasági harc. Sokkal inkább egymás rovására gazdagodhattak, mint a munkások kárára.

A társadalomtudomány, mindenekelőtt a marxizmus alaptévedése, hogy az alapvető érdekellentétet az osztályok között, és nem az uralkodó osztállyal szemben látja. Gyermekkorom faluját sokkal inkább jellemezte a község határában lévő földből való minél nagyobb részesedés, mint a földesúr hatalma elleni tiltakozás. Azt, hogy a földesúrnak sok földje van, jobban elfogadták, mint a másik falubeli társuk nagyobb földjét.

A feudális kínai társadalomban a legélesebb harc a magas rangú rabszolgák, az eunuchok között folyt. De azzal a nagyon lényeges különbséggel, hogy az nem volt örökölhető. A nagyobb hatalomhoz, jövedelemhez jutást a jobb képzés jelenthetett. Arra nagyon keményen vigyáztak, hogy a mandarin-vizsgákon ne érvényesülhessen a szülők, rokonok befolyása.

Lényegében az a rendszer működött az Oszmán Birodalomban is. Ennek ellenére ezt a magyar történészek sem hangsúlyozzák. Csak azt tanítják, hogy szép számmal ragadtak el a szüleiktől fiúgyermekeket, a janicsáriskolák számára. Még ennek a kegyetlenségben is kételkedem, hiszen a jobbágyrendszerben csak az elsőszülött fiú, és átlagosan egyetlen leány számíthatott arra, hogy jobbágy lehessen. Nyomát sem találtam annak, hogy valaki leírta volna, hogy a jobbágy szülők legfeljebb egy fiúk és egy lányuk jövőjét látták viszonylag reményteljesnek arra, hogy a szüleik társadalmi státuszát folytathatják. A feudális társadalmakban általában csak az elsőszülött fiúk számra volt nyitva a jobbágyság lehetősége, a többi fiú csak a bátyjuk halála estében számíthatott a család telkén való további gazdálkodásra. A lányok közül is általában egynek jelentett valami kilátást a jobbágysors elérése.

III. A tudás alapú társadalom kora

A „gondolkodás”, a tudás alapú társadalom kora éppen csak elkezdődött, és az ezredforduló végéig csak az emberiség hatoda számára valósult meg. A távol-keleti csodának köszönhetően a 21. század derekára már az emberiség kétötöde ilyen társadalomban élhet. Egyelőre a háromötödnek erre reális esélye sincsen.

Az új társadalom jellemzője, hogy megszűntek az osztályokat mereven elválasztó határok, és a társadalom egésze azonos politikai jogokkal rendelkezik. Meggyőződésem szerint még csak Kína és Vietnám találta meg a szegénységből az osztálytársadalomba való lépés útját.

A fejlett Nyugat nem képes megérteni, hogy az emberiség többsége számára még nem jöttek létre az osztálytársadalmon való túllépés feltételei. Akik ezt erőltetik, többet ártanak, mint használnak.

Annak ellenére, hogy az emberiség történetének legnagyobb minőségi változását érjük meg, nemcsak a közvélemény, de a társadalomtudomány is változatlanul tőkéseknek tekinti a jelenkor fejlett össznépi társadalmait, a minőségi átalakulásáról nem vesz tudomást.

A tudományos és technikai forradalom mára a puritán Nyugaton és a konfuciánus Távol-Keleten teljesen új, az előbbiektől minőségileg eltérő társadalmi viszonyokat teremtett. A szellemi vagyon, a tudás feletti rendelkezés vált elsődlegessé.

A szellemi vagyon arányában történő elosztás

A szellemi vagyon alapján történő elosztás sem igazságos, csak indokolt. A jelenkori fejlett társadalmakban a jövedelmek egyre inkább a képességek alapján alakulnak. Az egyének szellemi képessége közötti különbségek sokszorta jobban szóródnak, mint a fizikaiak. Amíg a fizikai képességek közötti különbségek erősen az egy számjegyen belül maradnak, a szellemiek tekintetében az ezerszeres sem lehetetlen.

Ehhez járul, hogy az egyedek közötti fizikai erő különbségének jelentősége a technikai és tudományos fejlődéssel párhuzamosan csökken, a szellemi képességek hatékonysága ellenben hatványozottan differenciálódik.

A szellemi képességek kibontakoztatását előtérbe állító társadalomban egyre inkább generációról generációra cserélődik a társadalmi hatalom, mivel a legfőbb vagyontárgy, a szellemi képességek örökölhetősége kicsi, legfeljebb azok kibontakoztatásában vannak még nagy különbségek. Éppen a zsenik, a legnagyobb képességek véletlenszerűen jelennek meg.

A fejlett társadalmakban az elsődleges társadalmi feladat a szellemi képességek kibontakoztatása. Ez egészen más társadalmi, jövedelmi viszonyokat követel meg, mint amikre a kapitalista társadalomnak szüksége volt. A szellemi vagyont hasznosító társadalomban az elsődleges feladat, hogy a rendszer tegye lehetővé, hogy a képességek kifejlesztését. Ezt minél kevésbé akadályozza a szülők alacsony jövedelme, társadalmi státusza, lakóhelye. Ezért a jelenkori fejlett társadalomnak nagyon szocializáltnak kellene lenni.

A piacon keletkező jövedelmek egyre nagyobb hányadát annak nivellálása céljából kell újra elosztani. A közgazdaságtudomány nem hangsúlyozza kellőképpen a jelenkori fejlett társadalmak elosztási ellentmondását. Az adott időszak teljesítményének maximalizálása a teljesítés arányos jövedelmeket kívánja meg, a következő nemzedék minél hatékonyabb felnevelése pedig ennél sokkal nivelláltabb jövedelemelosztást követel. Ebben az ellentmondásban a liberálisak az előbbit látják fontosabbak, a szocialisták pedig az utóbbit. S jóléti államok sikere azt a kevésbé differenciált jövedelmeket igazolja. Az a tény, hogy az állami elvonások szinte miden fejlett társadalomban progresszívek, azokban is, melyek ezt ellenzik, azt igazolja, hogy a társadalom ösztönösen felismeri az érdekét.

A jövedelmeket nivelláló újra elosztás ellentmondásban áll azzal az igénnyel, ami a már meglévő szellemi tőke minél jobb hasznosítását kívánja meg. Ahhoz, hogy a meglévő szellemi tőke leginkább hasznosuljon, a legjobb képzettséggel és képességgel rendelkezőket érdekeltté kell tenni a minél több és hatékonyabb munkában, azaz a jövedelmeket a teljesítmények arányában differenciálni kell. A munkaerő piac ezt azzal valósítja meg, hogy a kiemelkedő képességeket kiemelkedő jövedelemmel jutalmazza. A munkaerőpiacon a képességtől és a teljesítményektől függően egyre jobban differenciálódnak a jövedelmek.

A jövedelmek differenciálódást nem szabad adminisztratív eszközökkel megakadályozni. Ugyanakkor a következő nemzedék által elérhető szellemi tőke nagysága elsősorban attól függ, hogyan veszi figyelembe a képességeket, mennyire biztosítja az alacsonyabb jövedelmi rétegekből kikerülő fiatalok számára a képességüknek megfelelő képzettségi szint elérését.

Azt mondják, hogy a munkajövedelmek alakítását a piacra kell bízni, bárhogyan differenciáljanak is azok. Ez jogos, de fontos társadalmi érdek a jövedelmeknek a progresszív adóztatása is. Csak ezzel biztosítható a következő generáció hatékony felnevelése.

A közgazdaságtan kevés figyelmet szentel annak a tények, hogy a különböző kultúrákban a munkaerőpiac nagyon eltérő mértékben differenciálja a jövedelmeket. A nyugati puritán, és a távol-keleti konfuciánus kultúrkörökben sokkal kisebbek a piacon kialakított jövedelemarányok, mint a latin népek kultúrkörében.

Mint látni fogjuk, óriási előnyök származnak abból, ha viszonylag mérsékeltebbek a teljesítmények alapján elért nettó jövedelmek. Nem igaz az, hogy a svéd, vagy a japán menedzser kevesebbet dolgozik, mint hasonló körben a brazil, vagy orosz kollégája a többszörös fizetésért. Minél kiválóbb valakinek a képessége, annál inkább eredményorientált, vagyis nem annyira a pénzért, hanem a sikerekért, és a szakmai presztízséért hajtja magát.

A magas kultúrák osztályozása

Toynbee igyekezett sorra venni a kultúrákat, de azokat nem minősíti, nem osztályozza, azokat homogén minőségűként kezeli. Annak ellenre, hogy több tucat általa, illetve az óta felsorolt kultúra között, a súlyuk és minőségük tekintetében rendkívül nagyok a különbségek, többségükről már csak múlt időben lehet beszélni, és az emberiség sorsának alakításában nem is játszottak jelentős szerepet.

Megkísérlem a kultúrák osztályzását. Kezdem a definícióval.

A kultúra az a magatartás és életmód, amellyel a társadalom önmagát a természeti környezethez és a saját alapvető igényeihez igazítja. A társadalom az adott természeti környezetre való ráhangolódását eleinte szinte ösztönösen, aztán a fejlődés során egyre inkább tudatosan teszi, hogy ne csak éljen a természetben, hanem az adott természeti környezete az egyre jobb élete alapjává váljon.

Ezért volt kezdetben annyi kultúra, ahány természeti környezet. A kultúra alapja, illetve a marxi értelemben vett alépítménye a természeti környezet. Eredetileg nemcsak a gazdaság, de a humán kultúra, a vallás, a művészet is a természet által nyújtott alapokra épült. A természeti környezetre épült kultúra pedig maga is alépítmény abban az értelemben, hogy a társadalmi élet, azaz a felépítmény egyik meghatározója.

Az ember rendkívül fejlett agya először azzal vizsgázott kitűnőre, hogy fajunk néhány tízezer év alatt szinte minden természeti környezetbe képes volt beilleszkedni. Amíg biológiai elődeinknek ehhez nagyon sok generáción keresztül tartó mutációra és szelekcióra volt szükségük, az ember a környezetéhez való adaptáció során fizikai adottságaiban alig változott. Az eszének köszönhetően nagyon gyorsan igazodott a természeti környezethez, miközben biológiai értelemben változatlan maradt.

Az eredeti magas-kultúrák áttekintése

A kultúráknak más kultúrákkal való kapcsolata, illetve annak hiánya döntő jelentőségű volt, mert eddig csak az a kultúra fejlődött, amelyiknek más kultúrákkal fennálló, számottevő kapcsolata lehetővé tette a számukra felhasználható tapasztalatok, ismeretek befogadását.

A történelmi tapasztalatok az mutatják, hogy a termelésre berendezkedett kultúrák ugyan egymástól függetlenül alakultak ki, de fejődésükre nem csak a természeti környezet, hanem a tapasztalatcsere is hatott.

Az eredeti magas-kultúrák

1.     a kínai,

2.     az indiai,

3.     a közel-keleti,

4.     az észak-afrikai,

5.     a mexikói,

6.     a perui.

Ezek egymástól függetlenül léptek a történelem színpadára, ezért eredeti magas-kultúráknak nevezhetők.

Ezeket a magas-kultúrákat a jégkorszak végét okozó jelentős felmelegedés, tehát egy nagyon jelentős környezetváltozás hozta létre. A fenti hat magas-kultúrából az első négy, szinte egy időben, az összefüggő Ázsiában és Afrikában alakult ki. A két utóbbi pedig, sokkal később, a két Amerikában.

Ennek az időbeli eltérésnek az a magyarázata, hogy a jégkorszak megszűnése Ázsia délkeleti és Észak-Afrika térségében sokkal nagyobb változásokat okozott a természeti környezetben.

Az első négy magas-kultúra ott jött létre, ahol szinte megsemmisült a korábban gyűjtögetésre alkalmas flóra és fauna, ahol a gyűjtögető őslakosságnak szinte megszűnt az élettere.

Az európai kultúra nem eredeti, hanem a közel keleti és észak-afrikai eredeti magas-kultúrák harmadik generációja. A görög és a római a közel keleti és észak-afrikai kultúrára épült második generációs kultúra. A nyugat-európai és a kelet-európai már harmadik generációs, hiszen ezek a második generációs görög-római kultúrára épültek. A fentiekből fakadóan minden eurázsiai kultúra a fenti típusok egyike, illetve azok valamelyik utódja.

A nagy folyókra épülő öntözéses kultúrák elsősége, még inkább a jelentősége aligha vitatható.

A Nílus, a Tigris és az Eufrátesz, a Jangce, a Huang-ho, a Gangesz, a Brahmaputra egy-egy önálló, nagy kultúra hordozója. A keletkezésük idejének közelsége alapján aligha vitatható, hogy kialakulására az utolsó jégkorszak megszűnése jelentette a közös alapot, de egymástól függetlenül jöttek létre.

A kínai és az indiai kultúra méretéhez viszonyítva a mezopotámiai és az egyiptomi csak a nyugat-centrikus történelem személet alapján kettő. A fajuk története szempontjából nézve, a kettő együtt is, kicsi. Jelentőségüket az utódaik, mindenekelőtt az ipari forradalom utáni Nyugat adja. Csak ez a két kultúra jött létre, és élt olyan földrajzi környezetben, amiből kisarjadhatott a görög-római, majd a nyugat- és a kelet-európai. Az ázsiai magas-kultúrák gazdaságföldrajzi értelemben izoláltak. Az átjárhatatlan hegyek, és a legyőzhetetlen óceánok zárták be őket.

A nyugat-európai kultúravolt az egyetlen, amely az utolsó ötszáz évben, magasan a többi kultúra fölé emelkedhetett. Ennek az ötszáz évnek a viharos történelme csak a Nyugat hatásának a történelmeként értelmezhető, érthető meg.

A két amerikai magas-kultúra

Az amerikai magas-kultúrák közel kétezer évvel megkéstek, mert a két Amerikában a jégkorszak megszűnése nem járt elég nagy környezetváltozással. Eleve még kevés ember élt ott, nem volt nagy sivatagosodás, nem volt domesztikációra alkalmas, azaz a vadon élése alkalmatlanná vált, de az igavonásra, és szállításra elég erős állat.

Ez azt bizonyítja, hogy ott volt gyorsabb és sikeresebb a termelésre való áttérés, ahol nagyobb volt a természetpusztulás, azaz az áttérésre való kényszer, és voltak életképtelenné vált, és a domesztikálódásra alkalmas állatok.

A történészek kevés figyelmet fordítanak arra, hogy az első nagy technikai forradalom az állati erő felhasználása volt. Az igavonó állat közel megtízszerezte az ember fizikai erejét, megsokszorozta távolságlegyőző képességét. A két amerikai magas-kultúra éppen ennek hiányában késett, és a Nyugat betelepülése után pusztult el.

A mezőgazdasági termelés alapját jelentő haszonnövények sokkal előbb megjelennek a két Amerikában. Nemrég olvastam, hogy a burgonyát, a leghatékonyabb élelmezési növényt, Peruban mintegy 15 ezer éve termelték. A leghatékonyabbnak azért tekintem a burgonyát, mert minden más haszonnövénynél nagyobb tápértéket adott. Azonban 15 ezer évig csak a kapás földművelés szintjén maradt, mert nem volt igásállatuk.

A másik amerikai magas-kultúra gabonája, a kukorica is eltartó képességével megelőzi a kalászos gabonákat, de ezt is csak kapás kultúrában termeték, hiszen a talajműveléshez nem volt igásállatuk.

A történészek még azt sem értékelik, hogy a két haszonnövény, a burgonya és a kukorica, majd a cukornád többet adtak az európai kultúráknak, mint a nemesfémek.

Magas-kultúrák váltása a természeti változás vagy tapasztalat-átvétel alapján

A magas-kultúrák és az osztálytársadalmak történetét két szakaszra oszthatjuk:

1) Az első, a sokkal hosszabb fejlődés szakasz, amiben a belső fejlődés volt a döntő.

2) A második fejlődés szakasz, ami lényegében csak ötszáz éve tart, abban a nyugati kultúra tapasztalatainak átvétele vált az elődlegessé.

Az összes magas-kultúra, egymástól függetlenül, a természeti környezetének megfelelő termelési módot alakított ki. Azt, hogy milyen a lakosság szükségleteihez igazított természet használatának módja, a természeti környezet diktálta.

Az eredeti magas-kultúrák területén azért volt jelentős a nyugati hatás, mert az eredeti magas-kultúra csak a stagnálásra volt képes. Amíg lehetett a korábbi módon élni, amíg nem jelent meg a természeti környezet radikális megváltozása miatti kényszer, addig nem történt jelentős változás.

A társadalmi fejlődés újkori forrása a fejlettebbtől történő tapasztalat átvétele. Ennek jelentősége azonban csak az óceánok meghódítása után, vagyis az utóbbi ötszáz évben vált fontosabbá.

Az eredeti kultúrák csoportjai

Az összes eredeti kultúra két alapcsoportra osztható:

I. Öntözéses földművelő kultúrák

Az öntözéses földművelés is két kultúrát hordozott:

a. Nagy folyórendszereket hasznosítók.

b. Kis, zárt völgyek természetes csapadékát hasznosítók.

Az, hogy az első magas-kultúrák között a folyóvölgyeket csatornák hálózatával öntöző társadalmak voltak a legfejlettebbek, annak volt köszönhető, hogy a terményt vízen lehetett szállítani. A lassú folyású folyók, és az öntözőcsatornák egyúttal nagyon hatékony szállítási lehetőséget biztosítottak.

A meleg és csapadékban gazdag tagolt dombok és hegyek lakói, Délkelet Ázsiában

is rátértek a rizstermelésre, de ezek számára a termékek szállítása nagyon munkaigényes maradt.

Egészen a traktorok, mezőgazdasági kisvasutak megjelenéséig, a mezőgazdasági termelés hatékonysága a talajművelés és az anyagmozgatás hatékonyságán múlott.

II. Állattartó, azaz pásztorkultúrák

A pásztortársadalmak is két csoportba osztandók:

a. A sztyeppei és szavannai pásztorok

b. Az erdei pásztorok

Tekintettel arra, hogy a pásztorkultúrák történelemformáló szerepe csak a demográfiában és a háborúkban volt jelentős, és kevés ismerettel rendelkezem, nem megyek ezek részleteibe.

Ezek között is kialakultak különbségek, attól függőek, milyen volt legelőkkel és erdőkkel egyaránt fedett terep.

Csak az első évezred végén jön létre Európa észak-nyugti harmadában a csapadékon alapuló szárazföldi földművelésen, és állattartáson alapuló kultúra. Ez aztán viszonylag gyorsan, alig ötszáz év után, az összes többi kultúra fölé emelkedik. Ez azonban nem saját erőből, hanem csak a görög-római és kisebb mértékben az erdei pásztorkultúrák ismeretei alapján jöhetett létre. Erről a fejlődési útról szól a NYUGAT FELÉ címmel megjelent könyven.

A társadalmi formációk áttekintése

A történészek a magas kultúrák társadalmait nem a szerszámaik, hanem a termelési módjuk, az uralkodó osztályuk alapján osztályozzák. A gyűjtögető társadalmakat a használt eszközök alapján különböztették meg. Csiszolatlan, csiszolt kő, bronz és vas szerszámot használó korokat soroltak fel.

Az osztálytársadalmakat pedig annak alapján osztályozták, hogy milyen osztály volt hatalmon, illetve mi volt a fő tulajdonviszony. Ebből fakadóan nevezték a társadalmakat rabszolgatartónak, feudálisnak és tőkésnek. Ez a társadalmi megkülönböztetés több szempontból nem tudományos, a rendszerezésre alkalmatlan megoldás. Egyrészt csak a nyugati társadalom fejlődését tükrözi, másrészt még azt sem egyértelműen teszi. Ezt szemléltetik az alábbi példák:

1.) A térség első magas kultúrája, az egyiptomi sem volt rabszolga-társadalom. Abban ugyan voltak rabszolgák, de azoknál sokszorta többen voltak a feudális függőségű földművelők, a fellahok.

Ebben a társadalomban inkább rabszolgának lehetett tekinteni a korlátlan hatalom végrehajtóit és kiszolgálóit, a papokat, a tisztviselőket, a művészeket, a mesterembereket, azaz a viszonylag jól élőket, mint a lakosság kilenc tizedét kitevő földművelő fellahokat.

Itt csak megjegyzem, hogy a korlátlan hatalom kiszolgálói még évezredek múlva is rabszolgák voltak abban az értelemben, hogy az uralkodó szabadon rendelkezett életük és vagyonuk felett. Ez jellemezte az Oszmán Birodalom tisztviselőit éppen úgy, mint a Szovjetunióét. Ezek lefelé szinte korlátlan hatalommal, és anyagi jóléttel élhettek mindaddig, amíg az uralkodó kegyeit élvezték, de a hatalomtól való függőségük sokkal nagyobb volt, mint például a jobbágyoké.

2.) A görög és a római polisz-társadalmat még kevésbé lehet rabszolgatartónak tekinteni. A császárok korában a mezőgazdasági, az ipari és a szállítási tevékenységeket ugyan már rabszolgákkal végeztették, de ezek csak akkor jelentek meg, amikor vészes munkaerőhiány lépett fel. E társadalmak alapvetően más, vidéken élő népek felett uralkodó városok szervezetei voltak. A városok vezető rétege, a mai szóhasználattal polgársága, csak nagy fenntartással volt polgárságnak nevezhető. Helyesebb volna ezt a társadalmi formát polisz-társadalomnak nevezni. Az uralkodó osztályhoz tartozást ugyanis nem a rabszolgák tulajdonlása, hanem a római polgársághoz tartozás jellemezte.

3.) Azt a problémát pedig megkerüljük, hogy a fentiekkel egy időben léteztek a pásztortársadalmak, amelyek a földművelőktől alapvetően más jellegűek voltak.

4.) A feudalizmus alatt még Európában is nagyon eltérő társadalmakat kell érteni. Annak klasszikus formája csak Nyugat-Európában volt jellemző. Ettől lényegesen eltért az erős városi kultúrájú mediterrán térség, és még sokkal inkább Kelet-Európa középkori társadalma.

5.) Ázsiában pedig nemcsak a nyugat-európaitól, de egymástól is nagyon eltérő feudális rendszerek voltak.

Az ipari forradalom, sőt a 19. század előtt minden társadalom agrártársadalom volt

A sztyeppei pásztortársadalmakról is röviden. Ebben nagyon alacsony volt a terület eltartó képessége, tartósan alig haladhatta meg a négyzetkilométerenkénti egy főt. Ez a népesség viszont egészségesen és jól élt, tehát gyorsan szaporodott, ráadásul jó katona volt. Ebből fakadóan vagy egymás irtására vagy kirajzásra kényszerültek.

Az ilyen túlszaporodott állapotukban mindig akadt valahol egy szervező zseni, aki villámgyorsan birodalmat szervezett, meghódította a földművelők térségeit, az ottani lakosságot jórészt kiirtva teremtett magának életteret, átvette annak termelési módját és kultúráját.

GYŰJTÖGETŐ TÁRSADALOM

A mai ember megjelenése óta eltelt mintegy százezer év, mintegy négyezer generáció a fajok életében pillanatnak számít. A fejlett agyának köszönhetően, az ember az adott természeti környezethez szinte tökéletesen alkalmazkodott. Nem igyekezett a természetet munkával magához alakítani.

A gyűjtögető életmódjában, az ember rendkívül fejlett agyának köszönhetően, földünk nagyon változatos természeti környezeteinek szinte mindegyikén berendezkedett, annak megfelelő kultúrát alakított ki.

Az ember otthon érezte magát a természetben. Erre emlékszik, mint paradicsomi állapotra, ahol még nehéz, gyötrő fizikai munka nélkül, embertársainak ki nem szolgáltatva élhetett. Tudata szerint ezt jelentette a paradicsomi állapotot. Ez azonban nem így volt, hiszen állandó életveszélyben élt. Félni kellett a ragadozóktól, az éhenhalástól, a betegségektől.

A vadállatok elejtése, valamint a patakok, tengerek halainak halászata is gyűjtögetés, éppen úgy, mint az erdei gyümölcsök és gombák gyűjtése. A vadászat és a halászat tehát nem termelés, csupán eszközökkel történő gyűjtögetés.

Sőt, a halászat és vadászat lényegében akkor is gyűjtögetés, ha a legmodernebb technikai eszközökkel végzik. Ezt különösen korunkban érdemes tudatosítani, amikor először válik jelentőssé a haltermelés, vagyis a vizekben való gazdálkodás. A gabonatermelő vagy állattartó farmok mintájára először jelentkeznek a halfarmok, ahol a halak nemesítése, tenyésztése, táplálása, azaz a termelésük a jellemző.

A gyűjtögető társadalmak között nem volt minőségi különbség, egymástól izoláltan, a létminimum határán ingadozva éltek. Mindegyik nagyon tökéletesen megvalósította az életterében való létezés feltételeit. Ezért olyan sérülékenyek mindmáig minden külső hatásra. A fejlettebb társadalmak külső hatás könnyebben összetörni, mint emelni képes. Az ember azt ette, amit talált. A népesség ezer éves távlatokban sem növekedhetett, erről gondoskodott az éhhalál.

A táplálkozás korszakos fejlődése

A történészek keveset foglalkoznak a táplálkozás megoldottságának fokával és módjával. Pedig szinte a jelenkorig ez volt minden társadalom elsődleges gondja.

Az ember abban is ugrást jelent a főemlősök között, hogy a táplálékát előkészíti a könnyebb emésztésre. Ezzel tette lehetővé, hogy a fejlett agya elegendő kalóriához juthasson.

Fajunk már a gyűjtögető életmódban jelentősen megkönnyítette a táplálék emésztését. Mindenekelőtt azzal, hogy a húst megtörte, darabolta, sütötte, főzte. Az emésztés energiaigényét jelentősen csökkentette, ezzel az agy energiaigényét jobban kielégíthette, a táplálék fertőzöttségét megszűntette.

Alig van adatunk arra, hogy mikor jelent meg a táplálékot szolgáltató magvak megtörése, megőrlése, megsütése, erjesztése. Ezzel az emésztésüket megkönnyítette. Az alig százezer év alatt, a rendkívül nagy kapacitású agyunk energia ellátását megoldhattuk, a sorsunkat egyre inkább a fejlett agyunk szellemi képességére építhettük.

A fajunk sikerének alapja a fejlett agyunk energiaellátásának megoldása. Ezt az utat csak akkor tudjuk feltárni, ha történelmünket a táplálkozásunk fejlődésére építjük. Sajnos ehhez alig készültek anyagok.

Később a termelő társadalomban az ember elsősorban abból élt, amit megtermelt. Ez is csak úgy tudta biztosítani, hogy a munkaidejének nagy többségét az élelmezésére fordította. A többség táplálkozása a létminimum közelében stagnált. Általános volt az alultápláltság. Ezt jól jellemzi, hogy e társadalmak ötezer éve alatt alig nőtt az átlagos testmagasság, és a várható életkor. A népesség növekedési átlaga az 1 ezrelék környékén mozgott.

A 20. század során azonban a népesség növekedése elszabadult, az elviselhető többszörösére nőtt. Az emberiség háromötöde képtelenné vált arra, hogy a népesség növekedését az elviselhető szinten tartsa. Száz év alatt az emberiség létszáma közel háromszorosára nőtt. Ennek következménye, hogy az éhezők, az alultápláltak aránya ugyan csökken, de a számuk nő.

A második évezred végére az emberiség hatoda elérte azt a szintet, amin megszűnt a népesség spontán növekedése és körükben az alultáplálkozás, sőt a túltáplálkozás vált népbetegséggé. A fejlett társadalmakban a megfelelő táplálkozást már a jövedelem kis hányada is biztosította. Ennek köszönhetően megnőtt a várható életkor és a testmagasság.

Fajunk történetében először sikerült egy még viszonylag szegény országban, történetesen Kínában, erőszakkal csökkenteni a gyermek vállalását arra a szintre, amin leáll a túlszaporodás. Ennél nagyobb sikerrel járó esemény még nem történt fajunk történetében. Közel másfél milliárd ember esetében a politikai erőszakkal elérni azt, hogy elképesztő gyorsan növekedhessen az életszínvonal, és elérje azt a szintet, amin már spontán is megszűnik. Ezt a csodát a Nyugat mégis hibának látja.

Tipikus példa arra, hogy a demokrácia önpusztító minden olyan társadalomban, amiben akár a lakosság szaporodása, akár a tudata, nem felel meg a kor kettős kihívásának, ne növekedjen néhány ezreléknél gyorsabban a lakosság, és a társadalom puritán viselkedésű legyen. Arra ugyanis nincs remény, hogy az emberiség háromötödében demokratikus viszonyok között akár a népszaporulat leállítható, akár a lakosság puritán módon viselkedjen. A népszaporulat ugyan lassul, de a lassú népszaporulat is az elviselhető többszöröse.

A gyűjtögető ember alkalmazkodása a természeti környezethez

Az ember abban is egyedüli a fajfejlődés csúcsán, hogy néhány tízezer év alatt minden természeti környezetben képes volt berendezkedni. Előtte minden biológiai lény a szelekció és a mutáció hosszú útján idomult hozzá a környezetéhez. Az ember az eszének köszönhetően, nagyon rövid idő alatt, minden környezethez képes volt hozzáigazítani az annak megfelelő életmódot. Minden gyűjtögető közösség kialakította a saját nyelvét, hitvilágát, társadalmi szervezetét, eszközeit, ami lehetővé tette számára, hogy életképes maradjon. Nincsenek adataim, de sok száz gyűjtögető kultúra alakult ki egymástól függetlenül, az emberek fejlett agyának köszönhetően. A fejlett agy azt jelenti, hogy az ilyen faj elsősorban az agyának köszönhetően fejlődik, azzal, hogy az életvitelét a környezethez igazítja.

A gyűjtögető társadalom alépítménye a természeti környezet

Darwin még csak azt ismerte fel, hogy új környezetben új faj jelenik meg a szelekciójának és mutációjának köszönhetően. Az ember volt az első olyan faj, amelyik nem a környezetének megfelelő fajjá alakult, hanem mint faj nem változott, de a környezetének megfelelő életmódot alakított ki.

Nem a környezet alakította át a fajt, hanem a faj alakította ki a környezetének megfelelő életmódot, majd a természet erői felett szerzett hatalmával igényeihez alakítja a természetet. Ez a cáfolat a természetvédők buzgalmára. A modern ember már rendelkezik azokkal a képességekkel, eszközökkel, amelyek lehetővé teszi, hogy az ember a természeti környezetét a saját örömét szolgáló parkká alakítsa.

Ez egyértelműen azt jelenti, amit Marx úgy jellemzett, hogy az emberi faj elérheti, hogy az élettere hozzá igazodjon. Egy fejlett, és gazdag társadalom élettere lehet olyan, az ember által alkotott természeti környezet, ami már nem a determinált alépítmény.

Ez bármennyire egyértelműen igazolódott, máig nem nyert tudományos magyarázatot. Pedig egyértelmű, hogy ahol nem volt lényeges változás a környezetben, függetlenül attól, hogy ezt mi, akár az ember maga is okozhatta, ott máig gyűjtögető életmódban folyik az élet, hacsak nem söpörte el a fejlettebb életmód külső hatása.

Az ember sokféle természeti környezethez adaptálódni képes faj.

 Nagyon fontos logikai lépcsőhöz vezet el az, hogy a viszonylag gyorsan kialakult gyűjtögető életmódok máig sem változtak ott, ahol nem volt éghajlati változás, vagy ahol nem telepedett rá egy másik kultúra. Ezért törvénynek kell tekintenünk azt, hogy izolált és változatlan természeti környezetben nincs társadalmi fejlődés. A gyűjtögető ember még alig volt képes változtatni a természeti környezetén, de a fejlődés során egyre inkább képes lett erre is.

A fajunk sorsát szinte a jelenkorig a természeti környezet alakította. Az ember fejlett agyának köszönhetően szinte minden természeti környezetben képes volt viszonylag gyorsan a természet által nyújtott lehetőségekből biztosítani az életfeltételeit. Ezek a gyűjtögetésre épülő, nagyon eltérő életmódok nagyon eltérő formában és a létminimum közeli élést biztosítottak.

Az elmúlt százezer év alatt csak a jégkorszak végét jelentő felmelegedés hozott jelentős változást a természeti környezetben. Ezért fajunk történetében addig nem is volt jelentős fejlődés.

Az ember néhány tízezer év alatt ugyan kis létszámú, de a legkülönbözőbb természeti környezethez adaptált faj lett. Ezt az adaptálódást ma is csodálattal szemléljük. Csodálatosnak tartjuk, hogy primitív eszközeikkel milyen kiegyensúlyozott életfeltételeket teremtettek.

A mai ember nehezen érti meg, hogyan lehetett olyan kevés ismerettel, olyan szűk lehetőségekkel megélni. Nem tanultuk meg a természettől, hogy minél szűkebbek a lehetőségek, annál hibátlanabbul élnek azokkal. A fő mondanivalóm mellett hangsúlyozom, hogy a természeti környezet emberformáló hatása, fajunk életének alakulásában sokkal jelentősebb volt annál, mint amit annak a történészek tulajdonítanak.

A modern ember irigyli őseinek az alkalmazkodási bölcsességét, és háborog a jelenlegi gazdagságban elkövetett hibák sokasága felett. Nem értjük meg a természeti törvényt: Minél kevesebb a lehetőség, annál kevesebb a hiba. A sok lehetőség között sok a hiba, a tévedés. A fejlődés során egyre nagyobbak a lehetőségek, de ezzel együtt jár a tévedések, hibák gyarapodása is. Ahogy a kicsi testeknek kicsi a burka, a felülete, a kis lehetőségek mellett kicsi tévedés, a sok lehetőség mellett pedig több a hibás döntés. A lehetőség térfogat, a hiba annak felülete. A lehetőség a harmadik hatvány alapján nő, a téves döntések pedig csak a másodikon, de így is gyorsan. A fejlődést a kihasznált és az elmulasztottak lehetőségek közötti egyenleg növekedése jelenti.

A tengeráramok a történelem három nagy kultúrája hátterében

A Nyugat világsikerének az alapja a Golf-áram volt. Ez már kétszer boldogította az itt élőket. Sőt még az is elmondható, hogy a két nagy tengeráram az emberiség nagy többségét eltartó három nagy kultúra életterét alapozta meg. Az indiai és a kínai magas-kultúra ugyanis a tengeráram által kiváltott a monszunnak, a nyugat-európai pedig a Golf-áramnak köszönhette a létét.

A Golf-áram a neki köszönhető mérsékelt éghajlata és a lapos tengerpartjain a viszonylag nagy dagály-apály mozgása a gyűjtögető ember számára páratlan gyűjtögetési lehetőséget biztosított. A mérsékelt égöv alatt a szárazföldön a gyűjtögetés négyzetkilométerenként legfeljebb egy embert volt képes eltartani, de fagyos télen még ezt sem. Ilyen lakosságsűrűség mellett azonban eleve lehetetlen még ennek a nagyon elmaradott formának megfelelő társadalmi élet is, és főleg a szervezett munkát igénylő felhalmozás. Ezért aztán minden a szárazföldön gyűjtögető társadalom csak a meleg és csapadékos éghajlat alatt volt életképes.

A gyűjtögető ember számára az északi mérsékelt égövön az Atlanti-óceán lapos nyugat-európai partjain alakulhatott ki fejlett, viszonylag jelentős népességet eltartani képes kőkori kultúra. A gyűjtögető ember számára először a dagály-apály járta lapos tengerparton vált lehetővé viszonylag nagy népsűrűség. Talán sokszorta nagyobb, mint bárhol a trópusok közelében. Ráadásul ez a jelentős népesség viszonylag kevés munkával és sok szabad idővel tartotta el magát. Ezért aztán volt ideje, energiája kultikus építmények létrehozására, és a kultikus közösségi életben való aktív részvételre.

A gyűjtögető ember számára a dagály által naponta rendszeresen elöntött, majd az apály által víztelenített partvidék volt az ideális élettér. Ez is jobb ott, ahol a tél nem kemény. Ez az adottság sehol nem állt fent jobban és nagyobb területen, mint Nyugat-Európa lapos partjain. A dagály által kisodort halak, kagylók, rákok, csigák, olyan fehérjében dús táplálékot terítettek ki naponta a lapos part homokjára, amit az apály idején könnyű volt összegyűjteni. Ráadásul ezt a gyűjtögetést minden korosztály hatékonyan végezhette. Ennek a jelentőségét akkor értjük meg, ha meggondoljuk, hogy a kor nagyon alacsony életkora mellett az élelemtermelők milyen nagy hányada volt a kemény munkára még vagy már alkalmatlan gyerek. Tegyük még hozzá, hogy az összegyűjtött táplálékot egyszerű volt élve a vízben tárolni. A hal, a csiga, a kagyló, a rák, a tintahal még élve vízben könnyen tárolható. Nem véletlen, hogy a tengerparti népek az így gyűjthető tengeri állatokat máig a tenger gyümölcsének nevezik. A szárazföldön gyűjtögetők a szárazföldi növények gyümölcseit, a tengerpartiak a tengerét tekintették a természet ajándékának, gyümölcsének. Ráadásul a tenger gyümölcsét naponta kihordta a tenger.

Arra, hogy a dagály által kisodort állatok milyen tápmennyiséget jelentenek, Skóciában figyeltem fel. Ahogy megindul az apály, a vízi madarak milliója vonul a visszavonuló víz után, és szedik fel a visszamaradt zsákmányt.

Ennek a jelentősége csak becsülhető. Pedig nagyon érdekes volna feltárni annak az okát, hogy a kőkori társadalmak miért csak nagyon kivételes esetekben, speciális körülmények között hoztak létre kultikus kőépületeket, Nyugat-Európa viszont tele van ilyenekkel.

Arra pedig, mint erdőjáró vadász jöttem rá, hogy a kőkori fegyverek mellett még a vadásznépek is sokkal több élelmet gyűjtöttek, mint amennyit fegyverekkel ejtettek el. A mamutvadászok sokszorta több csigát, kagylót, gombát, tojást ettek, mint mamuthúst, annak többségét is dögön találták, a mocsárba süllyedt, nem pedig fegyvereikkel elejtett példány volt.

A gyűjtögető társadalmak az emberi faj történetének első 95 százalékát egyedül uralták, ezért is indokolt volna az eddiginél sokkal alaposabban kutatni az életvitelüket.

A természet által nyújtott, azaz begyűjthető táplálék egészen a legutóbbi korokig még a fejlett világban is számottevő maradt, az elmaradtban pedig sok helyütt ma is nagyon jelentős.

A történészek máig nagyon kevés figyelmet fordítanak annak feltárására, hogy amíg a gyűjtögetés volt a fő megélhetési forrás, hol, milyen számban, és milyen körülmények között élhetett az ember. Az ilyen felmérés minden bizonnyal azt mutatná, hogy a Golf-áram által érintett, lapos tengerpart volt az egyik ideális élettér.

Nagy vágyam volna olyan térképeket látni, amelyek azt ábrázolnák, hogy a jégkorszakban a hetven méterrel alacsonyabb tengerszint mellett hogyan nézett ki az Atlanti-óceán európai partvidéke, és hol, mekkora volt a dagály és az apály mozgása. Az ilyen térképek is többet mondanának a történészek számára, mint az ókor politikai térképei.

A középkorban a Golf-áram a csapadékra épülő nyugat-európai földművelés és a hajózás számára is áldást jelentett.

A Golf-áram másodszor a középkor derekától kezdve emelte Nyugat-Európát a társadalmi és gazdasági fejlődés csúcsára. Ezt a felemelkedést elsősorban két tényező magyarázta.

1.) Az enyhe és csapadékos éghajlatnak köszönhetően itt alakult ki a természetes csapadékra épülő földművelés.

Az öntözéses gabonatermelésre épülő egyiptomi és mezopotámiai kultúra gabonája, az árpa és a búza, öntözés nélkül csak ott volt termelhető, ahol elég nagy volt a csapadék, elég párás az éghajlat és viszonylag enyhe a tél. Márpedig e két gabona öntözés nélküli termelésének megoldása volt a Nyugat felemelkedésének egyik alapja. A történészek máig nem helyeznek kellő súlyt arra, hogy az emberiség fejlődése szempontjából milyen nagy jelentősége volt az öntözés nélküli gabonatermelés kialakításának a fejlődés további során. Ez tette lehetővé, hogy ott is működhessenek magas kultúrák, ahol nem állnak fent az öntözéses gazdálkodás feltételei, és előfordulnak a téli fagyok is. Ennek az új kultúrát teremtő és eltartani képes művelési módnak a létrejöttét a Golf-áram tette lehetővé.

2.) Az, hogy az óceánok felfedezésére és meghódítására alkalmas hajózás Nyugat-Európában jött létre, ugyancsak a Golf-áramnak köszönhető. Az Atlanti-óceán európai partjain élő népek azért merészkedtek ki bátran a tengerre, mert a nyugatról jövő áramlat visszahozta őket. Az a tény, hogy a nyugat-európai kultúra volt az egyetlen, amelyik olyan tengerparton élt, ahol a hajósokat hazahozták a szelek.

Az összes többi kultúra vagy zárt, az óceánoktól viszonylag távoli tengerparttal rendelkezett, vagy olyan óceán mosta a partját, amitől elfelé áramlott a tenger, és fújt a jellemző szél. Ez a magyarázata annak, hogy végül a 16. századra a Nyugat hajósai minden más kultúra hajósaival szemben képesek voltak a széllel szemben is hajózni. Nekik ugyanis azzal kellett kezdeni a tengerjárást, hogy a szél és a tengeráram ellen kihajózzanak. Ez a képesség és a fejlettebb lőfegyverek tették lehetővé, hogy a legfeljebb pár tízezer portugál és holland a kor két nagy, százmillió lakosú kultúráját kizsákmányolhassa.

Ebből a szempontból is nagyon tanulságos térképen megnézni az Indiai-óceán két nagy áramának útját. Az Indiát és Kelet-Ázsiát eltartó, vagyis az indiai és kínai kultúrát megalapozó monszunszelek Afrika délkeleti partjaitól kiindulva északra haladva érik el az Arábiát, ott nyugatra fordulva Dél-Ázsia partjai mellett haladnak a Maláj-félszigetig, onnan pedig északra fordulva Kelet-Ázsia partjain haladva halnak el északon.

Ezzel szemben az Egyenlítői-áram Peru partjairól indul és az indonéz szigetvilágon keresztül haladva, a monszunárammal találkozva délnyugatra fordul, egyenesen Dél-Afrikának. Ezt látva könnyen megérthetjük, hogy miért volt viszonylag könnyű az Afrikát megkerülő európai hajósoknak a monszunszelek hátán eljutni Kelet-Ázsiába, és onnan egyenesen, az egyenlítői szelektől támogatva visszahajózni Dél-Afrikáig.

Az ősi kultúrák ösztönös adaptációja a környezethez

Minden ősi kultúra a természeti környezethez való ösztönös adaptációt jelent. Ezt tanúsítja, hogy minden kultúra sajátosan igazodott a saját természeti környezethez. Ahány természeti környezett, annyi sajátos formája alakult ki az ősi kultúráknak. Mindegyikben jelen volt mind az általános emberi, mind a környezethez való adaptált is.

Koruk közlekedési és kommunikációs viszonyai híján, az őket elválasztó távolságok eleve beszűkítették a tapasztalatcserét, a lehetőségét annak, hogy ezek a kultúrák egymásra lényeges hatással legyenek. Az eltérő társadalmi berendezkedésük, hitviláguk, nyelvük, zenéjük eredetisége nyilvánvaló. Ugyanakkor minden ősi kultúrának vannak olyan közös jellemvonásai, a születéssel, a házassággal, a halállal és a túlvilággal kapcsolatos kultuszaik voltak, nyelvet és zenét teremtenek. Ezen túl is számos, csak az emberre jellemző viselkedésük volt: hasonló formájú kultikus építményeket hoznak létre, lázasan gyűjtik a csillagokról szerezhető ismereteket. Ebből sok tudós arra következtet, hogy, ezek valami titokzatos ősök ismereteire és tapasztalataira épültek. Ilyen, hogy számos ősi kultúra, közöttük az amerikai, pár ezer évvel később ugyanúgy piramisokat épített, mint az egyiptomiak, azt sugallta, hogy kapcsolatuk volt. Ez azonban nem valószínű. Meggyőződésem szerint, a közös kulturális elemek oka: az emberi agy ösztönösen hasonló vágányokon járt, és jár ma is.

Ugyanakkor az ősi kultúrák a szellemi kapacitásukat csak addig a mértékig mozgósították gyakorlati célokra, amíg az adott természeti környezethez igazodó, annak megfelelő életfeltételeket kialakították. Ezt követően a szellemi képességük további fejlődését egyrészt szigorúan korlátozták, másrészt szinte tökéletes módszerekkel terelték improduktív feladatok irányába. A tudás bővülése elleni védekezés, a hitvilág dogmáiban való kételkedés tehát sokkal régebbi, mint az az osztálytársadalmak vallásaiban megjelent.

Az ősi kultúrákat kutató történészek sem veszik kellő súllyal figyelembe, hogy az emberi agy egymástól függetlenül is nagyon hasonló eredményekhez jutott. Minden jelentős felfedezés és találmány estében az átvételt keresik, azt fel sem tételezik, hogy ezek egymással párhuzamosan, egymástól függetlenül jöhettek létre, hiszen mindegyiküket ugyanaz az emberi agy szülte. Az emberi agy szellemi kapacitása eleve közel akkora volt, mint ma, legfeljebb sokkal szegényebb volt az átvehető, mások által ismert, tárolt tapasztalat, illetve az információk cseréje. A stagnálás tényleges oka azonban, hogy a spontán adottnál is kisebb volt a gyűjtögető társadalom tudásigénye.

A közel azonos kapacitású emberi agy sok tekintetben hasonló, illetve közel azonos eredményeire leginkább a nyelvek kialakulásában, az eltérő kultúrák eltérő, de mégis azonos törvényekre épülő zenéjében, művészetében találunk bizonyítékot.

Összegezve: Minden ősi kultúra gyorsan illeszkedett az adott természeti környezethez, aztán megtett mindent annak érdekében, hogy ezen változtasson.

A tűz, ruha és a lakás

Mi tette lehetővé az ember számára, hogy csökkentse a halandóságot?

Mindenekelőtt a tűz alkalmazása, a ruházkodása és a lakása.

A tűz jelentette a védekezést a hideg ellen. A tűz célszerű használatának köszönhető, hogy az emberi faj életterét a hidegebb éghajlati zónák felé is kiterjeszthette, a vadak elleni védekezést erősítette, és a táplálkozást javította.

A meleg éghajlaton született fajunk védetlen volt a hideggel ellen. A tűz hasznosítása nélkül aligha jelent volna meg az ember ott, ahol hideg évszak is van. Ezzel szemben ma ott él az emberiség fejlett része, ahol le kellett győznie a hideget.

Kevés szó esik arról, hogy a tűz volt a leghatékonyabb védekezés a nagy ragadozókkal szemben. Az emberiség első néhány tízezer évében minden bizonnyal elsősorban a tűz riasztotta el az életére törő nagy ragadozókat.

A tűz használatának köszönhető a táplálkozás jelentős javítása. A sütés és a főzés a táplálékot tartósabbá, könnyebben emészthetővé tette, csökkentette a táplálékok fertőzési veszélyét, a füstölés pedig az első tartósítási mód volt. Amikor annak az okát kerestem, hogy vajon miért volt a fajunk fejlődése szempontjából legfontosabb emberi tulajdonság a tudásvágy, az eredendő bűn, felvetődött ezzel párhuzamosan, hogy miért tartotta a görög mitológia a legnagyobb bűnnek az első nagy emberi találmányt, a tűznek az emberiség életébe való bevitelét. Ebben is a haladás elleni ösztönös védekezést látom.

A ruházkodás ugyancsak a hideg elleni védelmet jelentette. Az emberi faj a tűz mellett a ruházkodásának köszönhette, hogy olyan térségeket is benépesíthetett, ahol egyébként képtelen lett volna megélni. Vagyis a ruházkodás elterjedése is két irányban hatott. Egyrészt lehetővé tette az emberi faj térbeli terjeszkedését, másrészt a kisebb halandósággal növelte a népszaporulatot.

A lakás nélkül az emberi faj ugyancsak nem népesíthetett volna be zordabb éghajlatú tájakat. A lakás azonban nemcsak védelmet nyújtott, hanem közösséget is szervezett. A családot a közös lakás szervezte a társadalom alapsejtjévé. Amit a családi házak társadalomszervező szerepéről évtizedek óta mondok, az már a barlang, a kunyhó, a sátor esetében is működött.

Még nem találkoztam azzal a felismeréssel, hogy a homo sapiens az egyetlen faj, amelyiknek az adott természeti környezetnek megfelelő lakása van. Aztán a fejlődésével párhuzamosan ez is egyre jobban variálódik.

A fenti három korai találmány nélkül az emberi faj élettere csak nagyon szűk maradhatott volna. Az éghajlati kihívásoknak és az ember fejlett agyának köszönhetjük mindhárom emberi találmányt.

A gyűjtögetés lehetőségei helyei és jellemzői

A csapadékos, trópus közeli, a dagály-apály járta, lapos tengerpart nyújtott az első évszakoktól viszonylag független, folyamatos táplálékgyűjtő lehetőséget akkora népsűrűség számára, amely mellett már jelentőssé vált a nagycsaládot meghaladó közösségek tagjai közötti a párválasztás, és elkerülhető vált a beltenyészet. Ez tette lehetővé, hogy fajunk a kontinentális afrikai szülőföldjéről néhány évtizeden belől a tengerpartok vonalán eljutott Ausztráliáig és Európáig.

A mérsékelt égövi szárazföld mind az évek között, mind az évszakoktól függően nagyon eltérő mennyiségű táplálékszerzésre adott módot, vagyis nagyon ritka népsűrűségre nyújtott lehetőséget. Márpedig a terület eltartó képessége a minimumoktól függött. Ha a kedvező körülmények között megnőtt a népesség, a kedvezőtlen viszonyok között viszont az éhínség lecsökkentette a túlnépesedést. Tehát a népesség létszámának alakulását szabályozta a természet, az emberek nem kellett beavatkozni ebbe.

Felfogásom szerint a gyűjtögető életforma számára a lapos, homokos, dagályjárta tengerparti síkság volt a gyűjtögetés korában a paradicsom.

·    Naponta kihordta a tenger a gyümölcseit, a puhatestűeket, amelyek ideális, fehérjében gazdag táplálékot jelentettek. A táplálék összegyűjtésére alkalmas volt minden mozgásképes lakos, a gyerekektől az öregekig.

·    Viszonylag magas volt a népsűrűség. Becslésem szerint az ilyen naponta elöntött homokos síkság egyetlen nézetkilométerén közel százszor annyi ember elélt, mint a parttól távoli erdőkben, sztyeppéken, és ezerszer annyi, mint a sarkköri tundrákon. Itt alakult ki először az egymással kapcsolatot tartó, nagyobb közösségek láncolata, az első nagyobb munkaközösség. Ezt tanúsítják a nagy kagylóhalmok, amelyek azt bizonyítják, hogy évezredeken keresztül több tucat ember élt közösségben. A másik megmaradt bizonyítékot azok a nagy kövekből épített kultikus létesítmények adják, amelyek csak az emberek százainak közös munkájával készülhettek el. Ezek többsége azonban a tengerszint emelkedése következtében a tenger alatt nyugszik.

A tengerparti életről a szárazföldire való áttérés forradalma

A homo sapiens életében az első társadalmi forradalom akkor következett be, amikor a túlnépesedés okán egy részüknek fel kellett adnia a tengerparti gyűjtögetést, be kellett hatolnia a szárazföldre. Ezt az élettér változásából fakadó társadalmi változást a túlnépesedés kényszere váltotta ki. Joggal feltételezhető, hogy kisebb csoportok eltávolodtak a tengerparttól.

Ezek életében két lényeges változás történt: Egyrészt megnőtt az egymásrautaltság, másrészt felmerült a gyűjtött élelmiszer tárolásának és az azzal való gazdálkodásnak a szükségessége. Amíg a tenger évszakoktól függetlenül, dagálykor kihordta a táplálékot, amit csak össze kellett szedni. Ehhez nem kellett sem munkamegosztás, sem tartalékolás. A szárazföldön, a tengertől távol azonban egészen más életmódra vált szükségessé. A könnyen összeszedhető puhatestűek itt már nem voltak bőségben, a gyümölcsök, magvak, gyökerek, tojások jelentették a szűkösebb táplálékot. Ráadásul ezek szezonálisak voltak. Az összegyűjtésük nagy terület bejárását igényelte. A tartós táplálékot tárolni, a tároltakat védeni kellett. Ezért ehhez legalábbis nagycsaládi gazdálkodás, munkamegosztás és védekezés volt szükséges, amihez kialakultak az alárendeltségi viszonyok.

Amennyiben az elvándorlók kis csoportjai a tengerparttól távolabbi hegyekbe mentek, alkalmazkodni kellett a táplálékban gazdagabb nyár és a táplálékban szegény tél, a nappal és az éjjel közötti jelentős hőmérsékletkülönbséghez.

A tengerpartoktól távoli emberlakta terület ugyan egyre nagyobb lett, de az ide költőzők a emberiségének még mindig csak kis hányadát képezték. Voltak olyan térségek, amelyek nem jelentettek tartós megoldást, nem találtak olyan térséget, ahol megélhettek, a megmaradás érdekében az új helyzethez új módon kellett alkalmazkodni.

Klímaváltozás

Az emberi faj szerencséje az volt, hogy a biológia óra alapján nagyon rövid idő, alig százezer év után, életterének többségében a lényeges éghajlati változás arra kényszeríttette, hogy feladja gyűjtögető életmódját, és termeléssel biztosítsa létét. Az emberi faj számára is, előrelépés csak ott és akkor történhetett, ahol a kipusztulás fenyegette.

A gyűjtögető életmódból való társadalmi túllépés csak ott követezett be, ahol az éghajlatváltozás olyan gyökeres volt, hogy az eddigi életmód, a gyűjtögetés nem volt folytatható. Ebből következően, fajunk ma is gyűjtögető életmódban élne, ha nem éri a jégkorszak végét okozó éghajlati változás, és ennek következtében nem pusztul el fajunk többségének az élettere. Fajunk életének első, kilencven százalékáról tehát az állapítható meg, hogy számára az alépítmény a természeti környezet volt, amihez a fejlett agyának köszönhetően képes volt életformájával, társadalmi szervezetével igazodni. Ez az igazodás azonban csak azt jelentette, hogy létét fenn tudta tartani, abban tízezer évek alatt sem történt változás.

Az emberi faj ugyan fejlődött volna akkor is, ha nem éri az óriási természeti változás, de ilyen alapon aligha jutott volna tovább, mint ahol ezelőtt jó tízezer éve tartott. Másként fogalmazva. Fajunk mai fejlettségét alapvetően és elsősorban a jégkorszak végét jelentő felmelegedésnek köszönhetjük. A fejlődés nem a fajok belső tulajdonsága, hanem az a képességük, hogy a változással járó pusztulásokból a megmaradtak fejlettebben kerülnek ki.

A fajunk egészét érintő jelentős környezetváltozás eddig csak egy volt, a jégkorszak végét okozó felmelegedés. Ennek köszönhetjük, hogy az életterünk jelentős többségén olyan mértékű éghajlatváltozás zajlott le, ami arra késztette az ott élőket, hogy a gyűjtögetésről áttérjenek a termelésre. Vagyis ne arra várjunk, hogy a természet gondoskodik rólunk, hanem mi kényszerítsük a természetet arra, hogy minket szolgáljon. Tudatos célú munkával növényeket termelünk, állatokat tenyésztünk, és tartunk.

Röviden kitérek a napjainkban jellemző hisztériára a várható felmelegedés következményei miatt.

Néhány évtizede felismerték, hogy melegedik az éghajlat, és ezt a légkör szennyezése okozza. Ettől kezdve a tudósok ezreinek ez lett vesszőparipája. Felismerték, hogy a legjobb tudományos szakma a jövővel történő ijesztgetés. Ez arra is jó, hogy eltereljék a sokkal nagyobb veszélyről a figyelmet.

Az éghajlat felmelegedése nem az előttük álló legnagyobb fenyegetés, attól sokkal több jót várhatunk, mint rosszat. Ami a felmelegedéssel járó nehézségeket illeti, a legnagyobb veszély a tengerszint emelkedése. Ennek kivédése századába sem kerül annak, mint a kívánatosnál 4-5 milliárddal több ember eltartása. Mégsem teszünk semmit a túlnépesedéssel járó költség felmérése. Még addig sem jutottunk el, hogy megvizsgáljuk, mennyi ember volna ideális, mennyibe kerül ennek a többszörösét eltartani, hogyan hat ez a túlzott népesség a természeti környezete.

Jégkorszaki felmelegedés és a hetven méteres tengerszínt-csökkenés hatása

Fajunk életében egyetlen nagy természeti változás következett be, a jégkorszak végét jelentő igen jelentős felmelegedés. Ahol tartunk, mindent ennek köszönhetünk. Ezt bizonyítja, hogy ahol mintegy tízezer évvel korábban kialakult az első termelő társadalom, ott nem változott a természeti környezet, az északi tundrák rénszarvas pásztorainak életében nem is következett be fejlődés egészen a jelenkorig.

Még meggyőzőbb bizonyíték erre, hogy ezelőtt mintegy öt-hétezer éve csak ott jöttek létre termelő társadalmak, ahol a természeti környezet radikálisan megváltozott, ahol a fajok ezrei, százezrei pusztultak ki.

A Nyugat bölcsőjét érintő változások fő okát a mai Szahara és Arábia sivatagosodása adja. Ez az óriási térség a jégkorszak idején, viszonylag csapadékos, élővilágban gazdag szavanna volt, ahol a népsűrűség elérhette akár az 1 fő/négyzetkilométert, vagyis a mintegy 15-20 millió főt. Ezeknek nagy többsége kipusztult, éhen halt, a kisebbségük délre, a trópus, északra és nyugatra a tengerpart, keletre pedig a Nílus felé húzódott. Csak a Nílus öntözhető földje nem bizonyult zsákutcának.

Az is kézenfekvőnek tűnik, hogy a Nílus csak a tengerszínt mintegy hetvenméteres emelkedése után árasztotta el a mai Egyiptom völgyét. Érdekes módon, a Nílussal foglalkozó vízügyesek sem tették még fel azt a kérdést, vajon milyen lehetett a folyam vízfolyása egykor a hetven méterrel alacsonyabb beömlés állapotában. Sokkal gyorsabb lehetett a folyás, és sokkal kisebb az árterülete.

A Tigris és az Eufrátesz esetében még inkább egyértelmű a magyarázat. A későbbi Mezopotámia térsége, a mai Perzsa Öböl többsége szárazföld volt, amelyen aa mainál sokkal gyorsabban folyt át a két folyam. A völgyük öntözhetőségét a tengerszint hetven méteres emelkedése tette lehetővé.

A kínai és az indiai folyamok esési viszonyait nem ismerem, de ott is csak a tengerszint emelkedése tette lehetővé az öntözést.

Vagyis a tengerszín emelkedése volt az alapja annak, hogy az öntözéses növénytermelés gyorsan és olyan sok folyam völgyében kialakult.

Azt is figyelembe kell venni, hogy a jégkorszak kialakulása igen jelentős tengerparti szakaszokat szüntetett meg. A tengerszínt mintegy hetven méteres csökkentése számos helyen felszámolta a tengerparti gyűjtögetés feltételeit. Az, amit a Biblia a vízözönről elmond. Ez annyiban igaz, hogy a kor emberiségének nagy többsége számára megszűnt legkedvezőbb élettérének jelentős hányada, a tengerparti gyűjtögetők nem élték túl paradicsomuk elpusztulását.

Nagy a valószínűsége annak, hogy a jégkorszak megszűnése előtt a legsűrűbben lakott térségek közé tartozott az Északi Tenger és a Perzsa Öböl akkori szárazföldi térsége. Minden bizonnyal a vízözön valóban elpusztíthatta az emberiség jelentős többségének élőhelyét.

Talán még jobb példa Észak-Amerika. Ott elsősorban az szorul magyarázatra, hogy miért maradt le jó kétezer évvel Eurázsia és Észak-Afrika magas-kultúráinak, osztálytársadalmainak megjelenése és virágzása mögött a két amerikai magas-kultúra.

Elsősorban azért, mert Dél-Amerikát nem érte óriási éghajlati változás. A lakosság sokkal kevésbé kényszerült arra, hogy feladja gyűjtögető életmódját. Észak-Amerikában a Mississippi kontinensnyi medencéje nem vált terméketlen sivataggá.

A fajfejlődés első élettere nem a „paradicsom”, hanem az örök hó birodalma lett

Az elősző fejezetben arról írtam, hogy hol volt az ember élete a legkönnyebben, a legkevesebb munkával megoldható. Most azt bizonyítom, hogy nem a legkevesebb munkával, hanem a több munkával való megélés volt a fejlődés szempontjából a legmegfelelőbb. Meglepő módon, a jégkorszakban, és azon belül a messzi északon.

A gyűjtögető életmód legkedvezőbb formáját az utókor ott képzelte el, ahol a legbővebben álltak rendelkezésre a természet ajándékai. Az fel sem merült, hogy ez a bőség egyúttal mennyi veszélyt, kellemetlenséget hordozott, és éppen ott nem változott meg az ember sorsa ahol a paradicsomot elképzelték. Máig a gyűjtögető ember paradicsomát valahol a meleg, csapadékos éghajlaton képzelik el, ahol növényben, állatban búja volt a természet, ahol gyümölcsöt lehetett szedni a fákról, ahol nem kellett a hideg ellen védekezni.

Ebben a paradicsomról alkotott képben nem szerepelt, hogy az ilyen „kedvező” természeti adottságok között mekkora volt az élettérért folytatott verseny, hogy nagyon sok faj akart ott megélni, tehát nagyon sok faj között folyt a létért folyó verseny. Arra a legkevésbé gondoltak, hogy ott volt a legtöbb baktérium, vírus, ott romlott el a leggyorsabban a megszerzett étel, ott volt a legtöbb kellemetlen bogár, hüllő és ragadozó is. Márpedig ezek ellen tehetetlen volt az ember, hiányoztak az ellenük való védekezés eszközei.

Fel sem merült, hogy az ember számára ott volt a legjobb az élet, ahol ugyan sok munkával, de a veszélyek legyőzhetők voltak.

Meggyőződésem szerint, a kezdetleges szerszámokkal rendelkező, gyűjtögető ember számára a legkedvezőbb élettér az örök hó és jég birodalmában volt.

Röviden bizonyítom.

·    A nagy hideget nem szeretik az emberre veszélyes kórokozók. Márpedig, bármennyire meglepő, kezdettől fogva ezek voltak a fő, közvetlen és közvetett halálokozók. A tűzet, ruházkodást és lakhelyet építő ember a hideg ellen már képes volt védekezni, a kórokozók ellen azonban nem.

·    A hidegben nem romlik meg a táplálék, tehát be lehet osztani. A jégszekrényt birtokló ember nem gondol arra, hogy a melegben megoldhatatlan probléma volt a megszerzett élelem beoszthatósága. Napjainkban gyakran elmondom, hogy takarékos, azaz puritán ember csak ott élt, ahol őseinek télre gondoskodni kellett, de már lehetett a készletekről. A megszerzett táplálékkal való gazdálkodás tudatformálása ma is nagy érték.

·    A hidegben könnyebb volt táplálékhoz jutni. Bármennyire meglepő, de ott élt a legkönnyebben elejthető és óriási tápértéket hordozó állat, a fóka. Azt bunkóval is el lehetett ejteni, és akár egész éven keresztül nem romlott meg. Fajunk régmúltjának kutatói százszor annyit foglalkoznak a szarvast elejtő vadásszal, mint a fókán élővel, holott az utóbbi mennyisége és hatása ezerszer nagyobb volt. A szarvas elejtése csodának számított, a fókáé pedig a mindennapi élet része. Még kevesebben gondolnak arra, hogy a messzi észak folyóiba ikrát rakó lazacok és ikrájuk, milyen ideális, könnyen megszerezhető, egész évben tárolható táplálékot jelentett.

Az északi tájakon ugyan sokkal többet kellett dolgozni, de a munka eredményei nagyobb életbiztonságot jelentettek.

A közgazdászok máig sem veszik tudomásul, hogy az ember soha nem ott boldogult jobban, ahol kevesebb munkával is meg lehetett élni, hanem ott, ahol sok munkával, de nagyobb biztonság volt elérhető. Amikor filmeken látom, hogyan élnek Kanadában és Grönlandon az eszkimók, megértem, hogy ők miért sokkal könnyebben, gyorsabban modernizálódnak, mint Ausztráliában az őslakók. Ezt a múltjuk alapozta meg.

A gyűjtögető élet jellemzői

Az embert, kezdettől fogva, számos más mellett, az alábbi öt tulajdonság, a beszéd, a halálon túli életben való hit, az időmérés és az esztétikai igényesség jellemezte.

Az embert jellemző tulajdonságok

A beszéd kezdeti formái már a biológia fejlődés sokkal korábbi szakaszaiban is jelentkeznek, de azokhoz képest az ember beszélő képessége óriási minőségi ugrást jelentett. A közvélemény talán csak ma, a telekommunikáció elképesztő fejlődése idején értheti meg, hogy emberi mivoltunkban milyen jelentősége van a kommunikációnak.

Az anatómusok jól le tudják írni, hogy milyen fiziológiai adottságokkal rendelkezik az ember ahhoz, hogy beszélhessen. A kommunikáció képessége azonban sokkal jobban függ az agy fejlettségétől, mint a hangokat artikuláló képességtől. A beszédképességnél aligha játszott bármi fontosabb szerepet az ember máig befutott fejlődési útján. Nélküle nem juthatott volna el oda, ahova eljutott. Szinte minden eredmény erre a képességére épült.

A halál utáni élet feltételezése olyan korán, mai tudásunk alapján azonnal, és olyan intenzitással jelent meg, aminek alapján joggal mondhatjuk, hogy ez is az ember genetikai tulajdonsága. Általánosíthatjuk, hogy minél nagyobb volt az emberek kiszolgáltatottsága, nyomora, halandósága, annál nagyobb figyelmet fordított a túlvilági életre. A halál utáni életben való hit jelentett a kiszolgáltatott ember számára olyan kapaszkodót, ami a megpróbáltatások tűrését, a nehézségekkel való megküzdést segítette. Ezt jelzi korunkban az a tény, hogy a túlvilági élet jelentősége a jóléttel és a képzettséggel arányosan csökken. A vallások történelmi szerepéről ugyan később lesz szó, de már itt is elmondhatjuk, hogy azok alapja a halál utáni életben való hit, a fő társadalmi funkciója pedig a tudás elnyomása volt.

Az időszámítás igénye is emberi tulajdonság. Ma is értetlenül állunk az ősi kultúráknak az időszámítás érdekében kifejtett erőfeszítéseivel szemben. A naptárkészítés és ennek érdekében a csillagok mozgásának megfigyelése már sokkal korábban elképesztő mértékre emelkedett, mielőtt annak gyakorlati igénye felmerült volna. Hibás az a feltételezés, hogy a naptárkészítést a kor termelési viszonyai kívánták meg. Már akkor óriási naptárkultusz volt, amikor még ennek a gazdasági hasznosítása fel sem merült. Minden kultúra óriási áldozatokat hozott az időmérés érdekében. Ma is csodáljuk azokat az építményeket, amelyek létesítésének indoka csupán az öncélú időmérés volt. Az időmérés az ember genetikai, azaz nem gyakorlati igénye volt. Ez nem jelenti azt, hogy mára ne vált nélkülözhetetlen gyakorlati igénnyé.

Az esztétikai képesség is az ember genetikai adottsága. Minél több műalkotást tár fel a régészet, annál nyilvánvalóbbá válik, hogy az ember művészi képessége nem valamiféle tudatos tevékenység fokozatosan kialakult gyümölcse, hanem olyan emberi képesség, ami kezdettől fogva létezett. Még ha nem is minden ember művészeti képessége mondható egyformán kiemelkedőnek. A történelem korai szakaszaiban ugyanúgy születtek zseniális festők, szobrászok, mint ma. Azok alkotásainak művészi értéke sem kisebb, mint a mai zseniké, csak mások voltak a kor társadalmi viszonyai, az esztétikai mondanivaló megfogalmazásának eszközei, és technikája. A művészi hatásban minden kor művészete egyenrangú.

Itt kell megemlítenem, hogy az ember magasabbrendűségét eddig sokkal inkább fizikai képességeivel, mindenekelőtt felegyenesedésével, kezének ügyességével magyarázták. A homo sapiens ezekben is előbbre lépett, de nem annyival, ami a nagyon rövid idő alatt elért fantasztikus sikerét magyarázná. Mindennek, amit máig elért, alapja a szellemi képessége volt.

Kultúrateremtő képesség

Fajunk történetének első nagy kérdése:

Hogyan, milyen okokból alakulhatott ki több tucat kultúra, egymástól függetlenül, úgy, hogy mindegyik kiválóan alkalmazkodott az adott környezethez, de ennek kialakítása után miért maradt a társadalom szinte mozdulatlan?

Az ember hatékonyan használta fejlett agyát arra, hogy hol, hogyan kell megélnie, de ezután abba beilleszkedve, passzívan, agyát alig használva, viselte mostoha sorsát. Amennyire vissza lehet következtetni, már a társadalmi fejlődés korai szakaszában a közösség nem törekedett a képességek mozgósítására. Ellenkezőleg, minden kultúrát az új, a gondolkodás elleni harc jellemezte.

Az idővel való gazdálkodás

A történészek sem figyeltek fel arra a tényre, hogy minden ősi kultúra szervezetten pocsékolta az időt. Az idővel való „racionális” gazdálkodás az ipari forradalom előtti társadalmakra nem volt jellemző. Márpedig, ami minden elmaradt társadalomra egyformán jellemző, társadalmi érdeket hordoz. Ezért jogos a kérdés: Mi az oka annak, hogy egyetlen korábbi társadalom sem engedhette meg magának az idővel való racionális gazdálkodást? Minden korábbi társadalmat az erőforrásokkal való pocsékolás jellemzett.

Mindmáig senki sem akad fenn azon, hogy a Tíz Parancsolat nem azt mondja, hogy a jövőért dolgozni kell, hanem azt, hogy nagy bűn az ünnepnap végzett munka. Nem bűn a munkanapon való semmittevés, de bűn az ünnepnapokon végzett munka. De az nemcsak a zsidó, a keresztény vagy a mohamedán vallásra, hanem minden vallásra jellemző parancs. Márpedig a társadalomtudós számára minden, ami minden társadalomra jellemző, az objektív érdeket szolgál.

A nyugati kereszténységben jelent meg először jelszóként: Imádkozzál és dolgozzál. De ott sem lett belőle vallási dogma, a nagyobb bűn az imádkozás, és nem a munka elmaradása maradt.

Minden ősi kultúrában sok időt, energiát, tárgyi vagyont fordítottak kultikus szertartásokra. A szorgalom megkövetelése fel sem merült annak ellenére, hogy folyamatosan félniük kellett az éhezéstől, az időjárás viszontagságaitól, a betegségektől.

A nehézségeket, a megpróbáltatásokat passzívan, az égiektől függő adottságként fogadták el. A csapások és nehézségek ellen elsősorban az égiek kegyét kereső áldozatokkal, szertartásokkal, és nem céltudatos munkával védekeztek.

Az emberi faj történetének döntő többségét a természeti környezethez való alkalmazkodás mellett a körülmények passzív tudomásulvétele jellemezte.

A hosszú telek éghajlata tanított takarékosságra

A hosszú telek tanították meg az ősi társadalmakat a tartalékolásra. Ennek a tudatra gyakorolt hatása máig óriási. Az élelem és tüzelő készletezését lehet az első nagy tudatformáló forradalomnak nevezni. Ennek nyomai máig fellelhetők abban, hogy csak ott vált jellemzővé a beosztás, a takarékosság, a jövővel való számolás, ahol a készteltezés létfeltétel volt.

A tények bizonyítják, hogy fejlődés csak olyan természeti környezetben következett be, ahol az éghajlat nem garantálta a folyamatos gyűjtögetést. A készletezés már bizonyos társadalmi együttműködést is megkívánt, a tárolt készletek feletti rendelkezéshez hatalomra volt szükség. Talán ez a magyarázata annak, hogy az életképesebbnek bizonyult társadalmak mindegyike az északi mérsékelt égövön alakult ki. Illetve fordítva: a trópusokon nem történt társadalmi fejlődés.

Népesedés a gyűjtögető társadalomban

Az emberi társadalom fejlődése ott zajlott le, ahol a jégkorszak megjelenése és megszűnése a természeti környezetben jelentős változást hozott. Ennek hatására az ősi kultúrák többsége elpusztult, míg a kihívásokra választ adni képes néhány megmaradt csoport magasabb szintre lépett.

Annak ellenére, hogy az ősi kultúrákban a fő népességszabályozó maga a természet volt, a túlszaporodás ellen már a közösségnek is védekeznie kellett. A felesleges népességet megölték, elűzték, vagy önként elvándorolt.

A romantikus történelemfelfogásra jellemző annak elhallgatása, hogy már a gyűjtögető életmód mellett is az ember egyik fő ellensége a másik közösséghez tartozó ember volt. Ezért, nemcsak elüldözte, de, ha tehette, meg is ölte. Ez azonban nem volt jelentős halálok. Még a szaktudósok sem veszik tudomásul, hogy az ember a gyűjtögető életmód mellett nagyon kiszolgáltatott volt.

Már ebben a korban általános volt a tűz és a kezdetleges szerszámok használta, de ezek alig károsították a környezetet. A tűz csak akkor vált természetkárosítóvá, amikor az erdőket a földművelés érdekében felégették. Vagy ma, amikor egyrészt az elmaradott társadalmakban túlságosan megnőtt a népesség és annak a tüzelési igénye, másrészt a fejlett társadalmak nagyon súlyos következményekkel járó faigénye.

A népesedés szabályozása

Az ősi kultúrák népesedés szabályozója még maga a természet. A természet nyújtotta élelmiszermennyiség egyenlőtlen volt. A természet ajándékai nagyon ingadoztak, a népsűrűség nagyon alacsony szinten stabilizálódott. Erről a kedvezőtlen évek idején az éhhalál gondoskodott. Csak nagyon alacsony népsűrűség alakulhatott ki. Ezt azért fontos szem előtt tartani, mert a természet csak kivételes helyeken tarthatott el olyan népsűrűséget, ami mellett már a jelentősebb együttműködés, nagyobb társadalmi szerveződés létrejöhetett volna.

Amikor megszűnt a gazdag és képzett emberek társadalmában a természetes népszaporulat, nemcsak lehetővé vált, de spontán megvalósult, hogy a kisebbség ne zsákmányolja ki a többséget, hogy a társadalom

·    nem irtsa önmagát, ne háborúzzon,

·    biztosítsa az egyének egyenjogúságát,

·    racionálisan használja fel erőforrásait és

·    szabadjára engedhesse szinte minden feladat megoldására képes szellemét.

A történészeknek tehát fel kell hagyniuk azzal, hogy bírálják a múltat, mert ami történt, nem történhetett volna jelentősen másként. A történésznek azzal kell foglalkozni, hogy miért alakult úgy az emberiség sorsa, ahogyan alakult. Könyvem egyik célja annak bizonyítása is, hogy az emberiségnek szüksége volt az elmúlt százezer, különösképpen pedig a legutóbbi ötezer év borzalmaira ahhoz, hogy a fejlett világban megszűnjön az ember rendkívül fejlett agya és öröklött szaporodási ösztöne közötti szakadék.

A beltenyészet, vérfertőzés és degeneráció

A környezetükben rájuk leskelődő veszélynek nagyon ki voltak szolgáltatva, ezért az egyedek alig hagyhatták el a viszonylag kis közösségeket. Gyakori volt tehát a beltenyészet, a vérfertőzés, ennek következtében a degeneráció, viszont nagyon ritkán előfordulhatott a kedvező mutáció fennmaradása.

A természet ajándékait gyűjtögető életforma mellett a közösséghez kötődés nagyon erős volt. Ahol a megengedhető népsűrűség nagyon alacsony, az egyedül vándorló ember ki volt éve a ragadozókkal való találkozásnak, bizonytalan volt, hogy az ismeretlen terepen táplálékot, vizet talál. Ezért az emberek ritkán hagyták el a közösséget, és ritkán találkoztak más közösséghez tartozó élettárssal. A párválasztásra, a szexuális kapcsolatra szinte csak a közösségeken belül volt lehetőség. Fajunk életének első kilencven százalékában nagyon lassan javult a beltenyészet elkerülésének a lehetősége. Ez volt a fajunk megmaradását fenyegető legnagyobb veszély.

A beltenyészet elkerülésére csak ritkán, kivételes esetben volt lehetőség. Három akadállyal kellett számolni.

1.     A közösségek közötti távolságok ne legyenek túlságosan nagyok.

2.     Ne legyen általános a ragadozók veszélye.

3.     A több napos vándorlás idejére legyen meg a táplálékgyűjtés és a vízszerzés lehetősége.

A gyűjtögető társadalmak kutatói kevés figyelmet szentelnek a beltenyészet, a vérfertőzés elkerülhetőségére. Pedig a nagyon ritka lakosság és az egyedül járó ember kiszolgáltatottsága mellett ez nagyon nehezen volt elkerülhető.

A viszonylag nagy népsűrűség megsokszorozta a tapasztalatcserét. A szárazföldi gyűjtögetés mellett a népsűrűség az egy lakos/négyzetkilométer alatt volt. Ritka eseménynek számított, ha más közösségek tagjai találkozhattak, tehát nagy nehézségbe került elkerülni a vérfertőzést.

A vérfertőzést elkerülő, fajunkra jellemző szexuális élet problémájával érthetetlenül keveset foglalkoznak a történészek, pedig ez egészen a jelenkorig, az egyszerű, biztos és olcsó fogamzásgátlás megoldásáig fajunk egész életét végig kísérő fontos probléma volt. Ennek megoldása fajunk felszabadulásának egyik nélkülözhetetlen előfeltételévé vált.

A gyűjtögetésről a termelésre való áttérés körülményei

Az ember a gyűjtögetésből való megélhetést elsősorban az agyának köszönhette, mivel ebben az életmódban a szellemi képességnek döntő jelentősége volt.

A gyűjtögetésből a termelésre való áttérést az éghajlatváltozás kényszeríttette ki. Ez olyan minőségi változást hozott létre fajunk történetében, amihez hasonlót más fajoknál nem tapasztalhattunk. Az utolsó jégkorszakot lezáró felmelegedés a fajok ezreit tette életképtelenné, pusztította ki. Ezzel szemben fajunk életében minőségi előrelépést eredményezett. A gyűjtögető és a termelő társadalmak között minőségi a különbség, óriási az előrelépés.

A felmelegedés hatására a gyűjtögetés eltartó képessége kontinensnyi terülteken a korábbi tört részére csökkent. Az ott élők számára kényszer volt az elvándorlás és a termelésre való áttérés. Ez mindenütt más, de többé-kevésbé azonos színvonalú megoldást kínált.

A történelemtudomány alig foglalkozik azzal, hogy mi volt a termelésre való áttérés előzménye. Pedig a termelésre való áttérést kikényszerítő felmelegedés néhány évezreddel korában megkezdődött, és ennek során értek meg annak a szükséges előzményei.

Mivel az emberi faj megjelenése után, egészen a jégkorszak végéig, nem volt jelentős éghajlati változás, nem is történhetett meg fajunk egésze számára a gyűjtögető életmódból való továbblépés.

Abban ugyan egyetlen szakember sem kételkedhet, hogy a növénytermelés és az állattartás forradalmát, a felmelegedéssel járó környezetváltozások idézték elő. Mégsem mondjuk ki, hogy ha nincsenek ezek a környezetváltozások, ha tovább lehet folytatni a korábbi gyűjtögető életmódot, akkor soha nem történik meg a növénytermelésre és az állattatásra való áttérés.

A Nyugat felé címmel megjelent könyvemben már megpróbáltam megfejteni, hogy a búza és az árpa miképpen válhatott kultúrnövénnyé.

A közelmúltban tudtam meg, hogy a burgonyát 10-12 ezer éve termelték az indiánok. Ha nem is ez volt a fő táplálékuk, de kapáskultúraként termelték, mai szóval háztájiban. Abesszínia területén a vad kölest hétezer éve gyűjtötték, kiegészítő táplálék formájában fogyasztották. Ezek tehát készen álltak, hogy a gyűjtögetésből való élés megszűnése idején ezekre épülhessen a táplálkozás. Ezek kapás művelése tért rá akkor a szántóföldi termelésre.

A földművelő társadalmak kialakulásának történészei sem figyeltek fel arra, hogy az emberi erőt megsokszorozó háziállat nélkül nem lehetett hatékony a földművelés. Márpedig Amerikában nem volt erre alkalmas állat. Ehhez ugyanis két feltételre volt szükség. Egyrészt olyan nagytestű, erős növényevőre, aminek a fizikai, igavonó ereje az emberének sokszorosa, másrészt arra, hogy ez a vadállat kipusztulásra volt ítélve. Az első feltételnek a bölény nagyon megfelelt volna, hiszen a szarvasmarhánál, bivalynál, lónál sokkal erősebb, de nem fenyegette a kipusztulás, sőt, vadon is aranykorát élhette az európaiak megjelenéséig.

Arról is kevesen írtak, hogy a szántóföldi földművelésnek előfeltétele volt az erős igavonó állat. Az emberi erő ugyanis nem elegendő a gyűjtögetésnél sokkal hatékonyabb talajművelésre. Ezt jól illusztrálja a tény, hogy a két amerikai kultúra azért nem válhatott növénytermelő magas-kultúrává, mert a kontinensen nem volt domesztikálható, igavonásra alkalmas, domesztikálható állat.

Mikor jut el a történelemírás a tudománynak arra a rangjára, hogy belátja, a magas-kultúra számára sokkal fontosabb volt az igavonó állat, mint a csillagászat, és a piramisok építése?

A történészek kevés figyelmet fordítanak arra, hogy az első nagy technikai forradalom az állati erő felhasználása volt. Az igavonó állat közel megtízszerezte az ember fizikai erejét, megsokszorozta távolságlegyőző képességét. A két amerikai magas-kultúra éppen ennek hiányában késett meg, és bizonyult fejlődésképtelenné.

Még nem akadt történész, aki az emberi faj fejlődésében kimunkálta volna az állatok hasznosításának szerepét.

Az ember nagyon gyenge fizikai, és óriási szellemi kapacitással jelent meg a fajfejlődés csúcsán. Kezdetben a gyenge fizikai adottságaira tudott támaszkodni. Ezek növelésére használta elsősorban a kezét, amivel szerszámot, fegyvert készített. A tökéletlen érzékszervein azonban nem tudott javítani.

Az emberiség nagy többségét érintő, első igazi forradalmat azonban az ember fizikai erejét megsokszorozó igásállat jelentette. A földművelés hatékonysága elsősorban a talajművelés és termékmozgatás hatékonyságán múlott. Amennyire érzik a történészek a fémek megjelentőségének jelentőségét, annyira mellőzik az igásállatok jelentőségét.

Az ember számára sokkal fontosabb volt az élelmezése, ez kötötte le a korai osztálytársadalmakban a munkaerő nagy többségét. Ezért az igavonó állat megjelenése, hasznosítása sokkal fontosabb volt, mint a réz és a bronz, amik csak az ipart, a hadviselést és a luxust szolgálta. Igavonó állat nélkül a termelés volumene talán fele sem lett volna, a vele elérhetőnek.

A vadon is megélő állat nem domesztikálható

A háziállatok szerepét azért emeltem ki a történelemformálók köréből, mert ezzel kívántam hangsúlyozni, hogy kik, mik és miért fontosabbak a politikai hatalmasoknál.

Nehéz megérteni, miért mellőzik a történészek a változó természeti környezet történelemformáló szerepét. Még olyan kérdésekre sem keresik a választ, minek volt köszönhető, hogy bizonyos kultúrák csak bizonyos természeti környezetben jöttek létre, és maradtak működésképesek. Még kevesebb figyelmet fordítanak arra, hogy milyen kultúrában, milyen korban, mely állatok voltak az ember társai, illetve szolgái. Ez súlyos hiba, mivel ezek az emberhez szelídült állatok sokkal fontosabb történelemformáló szerepet játszottak a társadalomfejlődésben, mint a politikai hatalom birtokosai.

Azt, hogy a még mindig túlságosan politikára centralizált történelemfelfogás mennyire elkerüli a legfontosabb történelemformáló tényezőket, az ember és a hozzá szelídült állatfajok hasznosításával, ezen keresztül történelemformáló szerepével kívánom illusztrálni.

Az ember érzékszerveinek első forradalmát a kutya domesztikációja, hasznosítása jelentette. A kutyával való vadászat igazi technikai forradalom volt, hiszen sokszorosára növelte az ember vadászati teljesítményét, a ragadozókkal szembeni védekező képességét.

Azt már korán felismertem, hogy az osztálytársadalmak megjelenését, a gyűjtögetésről a növénytermelésre és az állattenyésztésre való áttérést a felmelegedés kényszeríttette ki. Tehát nem akartuk, hanem rá kényszerültünk.

Az csak később vált világossá, hogy a háziállatok domesztikálódása is az éghajlatváltozás következménye volt. Nem mi szelídítettük meg azokat, hanem azok szorultak ránk. Csak az a vadállat szelídült meg, amelyik az éghajlatváltozás következtében kipusztult volna, és csak azért maradhatott fenn, mert az ember vállalta a gondoskodását, az etetését és itatását.

A Nyugat felé címen megjelent könyvemben már részletesen bizonyítottam, hogy az ember csak olyan állatot tudott domesztikálni, amelyik az ember segítsége nélkül kipusztult volna. Márpedig Amerikában a bölények nem szorultak az emberre. Talajművelésre és kocsik fontatásra nem volt domesztikálható állat.

Bármennyire meglepőnek tűnik, Amerikában azért alakult ki sokkal később a magas-kultúrát hordozni képes földművelés, mert a bölény nem szorult az emberre. Pedig ez kemény igazság. A két Amerikának olyan háziállata sem volt, amelyik a lakosság élelmezésében hússal, tejjel válhatott volna nélkülözhetetlenné. A tengerimalac és a pulyka nem volt egyenrangú vetélytársa a kecskének, a birkának és a sertésnek.

A magas-kultúrák felépítéséhez nélkülözhetetlen volt az anyagmozgatásban technikai forradalmat jelentő kerék. Az azonban a meredek hegyek között élő népek számára nem volt elég hatékony. Kevesen veszik figyelembe, hogy a kerék a magasságbeli különbségek legyőzésére nem alkalmas. Az ilyen terepen a láb volt a legjobb eszköz. A teherszállításban a málhás állat.

Még nyilvánvalóbb példával szolgál Ausztrália, ahol az ember megjelenése óta nem volt éghajlati változás, nem volt domesztikálható, a földművelésben megfelelő háziállat, a hamar oda érkező ember a gyűjtögetés szintjén maradt. A bennszülötteknek a fejlett ausztrál társadalomba való integrálódása egyelőre reménytelen.

A várható felmelegedéssel pánikot keltő tudósoknak illene megtanulni, hogy csak a megváltozott környezetben adja fel az ember, akárcsak fajbeli elődei, az egyszer kialakult életformát, lép a fajának rugalmasabb része fejlettebb szakaszba. Ezért örülni kellene a klímaváltozásnak, annak ellenére, hogy az alkalmazkodás nemcsak előnyökkel, feladatokkal is jár.

A vadon is megélő állat ugyanis nem domesztikálható. Ez alól két kivétel van a vaddisznó és a vadmacska. Ezek domesztikációja is ösztönös volt, és ez is megmagyarázhatók. A vaddisznó ugyan máig is megél mindenütt, ahol a fajának megfelelő a természeti környezet, de ahol domesztikálódott, ott kipusztult. Ott az ember által eltartott disznónak azonban sokkal jobb dolga van, és a létszámnak szabályozását is csak az ember tudta megoldani. A macska megél vadon is, de jó dolga csak a házkörül van.

A rénszarvasokkal és kutyával pásztorkodó társadalom

A jégkorszak sok-sokezer évét a szibériai viszonyok között az ember csak annak köszönhetően élhette túl, hogy szoros kooperációban élt a kutyával és a rénszarvassal. Ebben a környezetben az ember a túlélését e két állatfajjal való együttélése biztosította. Azonban nemcsak az ember szorult e két állatfajra, de az ember segítsége nélkül azok is kihaltak volna.

A jégkorszak szibériai viszonyai között, a több tízmillió négyzetkilométeres tundrán, a nyári bogyók mellett, csak a hús lehetett az ember tápláléka. Mivel a tengerpartoktól távol nem volt fóka és lazac, a gyűjtögetési nem volt fenntartható. A tengertől távoli, északra tévedt, viszonylag kisszámú embernek valahogy gondoskodni kellett az életfeltételeiről. A nagyon hideg, zord éghajlat következtében az állatsűrűség nagyon alacsony, a potenciális vadászzsákmány minimális volt. Ezen a medvékkel és a farkasokkal, tehát nagyon veszélyes ragadozókkal kellett volna osztozkodni. Az ember ebben a korban még nem rendelkezett olyan hatékony vadászati eszközökkel, amelyekkel az elejtett vaddal élelmezhette volna magát.

A jégkorszakban, a hó és a jég birodalmában is sok-sok faj kipusztult. Ez várt az emberre, a kutyára és rénszarvasra is. Az ember, akinek nem volt más, mint gyűjtögetni. A kutya, amelyik nem volt versenyképes ragadozó a medvéhez és a farkashoz képest. A rénszarvas, amely védtelen volt a medvével, és a farkassal szemben. E három kihalásra ítélt faj egymással való együttműködésre kényszerült. Így jött létre az első termelő, ez esetben állattartó társadalom.

Eddig azonban csak az eredményekből visszafelé haladva lehetett eljutni. Annak köszönhetően, hogy a genetika már képes megállapítani, hogy mikor törtét a kutya és a rénszarvas domesztikálódása, juthatunk el a felismerésre, hogy ez volt az első, már nem gyűjtögető, hanem állattartó társadalom.

A rénszarvassal való pásztorkodás a jégkorszak vége előtti nagyon fontos lépés, amelynek nagy jelentőséget tulajdonítok. Ennek ellenére még nyomát sem láttam annak, hogy valaki felfigyelt volna arra, hogy az első termelő, a jelen esetben állattartó termelési mód.

1. A biológusok megállapították, hogy a két első domesztikált állat a kutya és a rénszarvas volt. Ennek idejét mintegy 25 ezer évre teszik. Ennek a két állatnak a domesztikációja tehát mintegy 15 ezer évvel megelőzte a jégkorszak végét követő többi domesztikációt.

2. A biológusok azt is megállapították, hogy ugyancsak mintegy 15 ezer ével a jégkorszak vége előtt, második ős-szülő párja született a mai emberek nagy többségének. Ennek helye, és ideje megegyezik a kutya és rénszarvas domesztikálódásával.

A kutyával és rénszarvassal történő kooperáció lényegében már állattartó pásztorkodás volt, de nagyon izolálva, és szinte csak egyetlen természeti környezetre, a sarkköri tundrára volt alkalmas. Ott, és akkor a kutya és a rénszarvas domesztikációjával kialakult az első állattartásra épülő társdalom. Ez ugyan nem hozhatott általános társadalmi előrelépést. Az első két háziállatot, a kutyát és a rénszarvast azonban ennek köszönhetjük.

A jéggel, hóval borított tundrán kialakult az első termelő társadalom, de annak nem volt hatása az emberiség egészére. A rénszarvasokkal pásztorkodó társadalomnak nem volt folytatása, egyrészt azért mert nagyon terméketlen és hideg északon nagyon ritka volt a népsűrűség, ki esélye volt a nomád, állandóan vándorló emberekkel való találkozásnak, ezért gyakori volt az emberi beltenyészet. Másrészt azért, mert nem volt lehetőség a nagyobb közösségek kialakítására, a munkamegosztásra, a tapasztalatcserére. Ennek ellenére a rénszarvaspásztorok utódai Norvégiában és Kanadában, minden gyűjtögető társadalomnál sokkal gyorsabban épültek be a modernizációba.

Azt már korábban felismertem, hogy a meleg okozta problémák nehezebben legyőzhető életfeltételeket jelent, mint a hideg. Ennek két okát láttam. Egyrészt a melegben gyorsan romlottak a táplálékok, mindenekelőtt az agy fejlődése számára létfontosságú fehérjék, húsok, másrészt a melegben sokkal jobban érzik magukat az egészségre veszélyes baktériumok és vírusok. Márpedig a meleg és a betegségek elleni védekezés nem volt megoldható. A hideg ellen ugyan csak sok munkával, öltözködéssel, lakással és fűtéssel, de megoldható volt, a meleg ellen azonban nem volt eszköz.

Ezért éreztem úgy, hogy a hidegben ugyan sok munkával járt, de a kutyával és rénszarvassal munkamegosztásban biztosabb létalapot lehetett teremteni. Ennek azonban olyan alacsony a népességeltartó képessége, és izolációt jelentett, ami más természeti, éghajlatú környezetben nem jelentett megoldást.

Az ember, kutya és rénszarvas kikerülése a közös csapdahelyzetből

A jégkorszak alatt a mainál sokkal hidegebb, zordabb tundrán az ember túlélését csak a kutyával és a rénszarvassal való egymásrautaltság biztosította. Szerencsére a nagyon hideg éghajlat nemcsak az embert hozta válságos helyzetbe, hanem a kutyát és a rénszarvast is, mert nemcsak az ember került csapdahelyzetbe, hanem a kutya és a rénszarvas is.

Kezdem a kutyával. A zord éghajlati viszonyok között potenciális zsákmányállatai nagyon megcsappantak. Ráadásul a kutya ősénél hatékonyabb vadász volt tigris, a farkas és a medve. A kutya csak az emberrel társulva juthatott elegendő táplálékhoz. Az ember és a kutya kooperációja jelentette a vadászat első, nagy technikai forradalmát. A vadászó ember teljesítménye a kutyával, a korábbi sokszorosára nőtt. A vadászzsákmány a kutya számára is táplálékot biztosított. Vagyis egymásra voltak utalva. Ezt mindketten ösztönösen felismerték.

A korábbinál sokkal hidegebb éghajlat viszonyai között az örök hidegség birodalmában az állatsűrűség nagyon lecsökkent, és a hideghez való alkalmazkodás következtében a megmaradt fajok testtömege megnőtt. Ma is ott él a legnagyobb testű szarvas, a jávor, a legnagyobb testű medve, a jeges, és a legnagyobb tigris, a szibériai. A korábban fajtatestvéreivel falkában vadászó kutyának a zsákmánya nemcsak sokkal kevesebb, de sokkal nehezebben elejthető is lett. Minden bizonnyal ebben a válsághelyzetben alakult ki a kutya páratlan tulajdonsága, hogy akkor is támad, ha nem éhes, és azt is támadja, aminek az elejtése számára reménytelen. Ez a ragadozók körében páratlan tulajdonság tette lehetővé, hogy az ember a kutyának köszönhetően megsokszorozhatta vadászteljesítményét. A saját vadásztapasztalatom és kollégáim véleménye szerint a legfeljebb dárdával vadászó ősünk esélye a kutyával való társulása után több százszorosára nőtt. A kutya és nem a tökéletesebb fegyver volt a vadászat legnagyobb technikai forradalma. Még gazdaságtörténészek sem vették tudomásul, hogy a vadászatban az ember első nagy technikai forradalma a kutyával való vadászat formájában történt. A kutya emberhez való szelídülése idején, azaz minden más domesztikációnál sokkal korábban. Az ember kutya nélkül nagyon gyenge hatékonysággal vadászott, az nem játszhatott jelentős szerepet az élelmezésében. Már itt megjegyzem, hogy a szibériai hidegben a kutyának köszönhetően sokszorosára nőtt vadászati teljesítmény is csak nagyon másodlagos szerepet játszott a kor emberének élelmezésében. Az nem annyira élelemforrást, mint sokkal inkább a férfiak sportját jelentette. A tudomány a vadászatnak a társadalmi fejlődésben játszott szerepét betegesen túlértékeli.

A vadászat szerepének túlértékelését a barlangrajzok felfedezése fokozta fel. Teljesen hibás a barlangokban talált vadászati jelenetek alapján arra következtetni, hogy a korabeli ember élelmezésében jelentős szerepet játszott a vadászat. A tudomány figyelmen kívül hagyta azt az általános tényt, hogy kultikus terek dekorálására nem a mindennapi, hanem csak a nagyon ritkán megtörténő események voltak alkalmasak. Vagyis a barlangrajzok születése korában egy-egy nagyvad elejtése olyan ritka esemény, csoda volt, amit meg kellett az útókor számára örökíteni. Aki valaha vadászott, az tudja, hogy dárdával, bunkóval, vagyis a barlangrajzok korának fegyvereivel szinte lehetetlen volt egészséges nagyvadat elejteni. Az ilyen, akárcsak a templomokban ábrázolt csodák, a mesék világába tartoztak. A kor viszonyai között a verem és a hurok százszor hatékonyabb eszköze volt a vadászatnak, mint a fegyver.

A lőfegyver előtt, a vadaknak fegyverekkel való elejtése csak a kutyával együtt vált elterjedtté. A saját és mások vadásztapasztalatai alapján állítom, a kutyával való együttműködés, a lőfegyverek megjelenése előtt, sok százszorosára növelte a vadászat eredményességét. A kutyával történő vadászat volt az emberiség egyik első technikai forradalma.

A nyíl megjelenése ugyan megnövelte a vadászat hatékonyságát, de az, kutya nélkül, így sem lehetett volna eredményes. Tegyük hozzá, hogy a nagyon hideg, mindig nagyon magas páratartalmú levegőben a bélből sodort idegű nyíl el sem terjedhetett, hiszen azt szárazon kellett tartani. Ezért jelen témánk szempontjából a szibériai viszonyok között a fegyvernek nem volt a vadászatban jelentős a szerepe.

A kutyának a vadászat szempontjából az emberénél sokkal jobb fizikai adottságai vannak, nagyobb a mozgékonysága, jobb a szaglása, sokkal előbb felleli, és megközelíti a vadat. Ráadásul a nagyobb vad nem fél a kutyától, támadását passzívan tűri, ilyenkor az ember is megközelítheti. A kutyának, a ragadozók között egyedüli tulajdonsága, hogy akkor is vadászik, ha nem éhes, és azt a vadat is támadja, amelynek az elejtésére nem képes. A vadászoknak csak azt kell figyelni, hogy hol ugatnak a kutyák, hol kötik le a vad vagy a vadak figyelmét. A kutyák által támadott vad nem figyel másra, alig veszi tudomásul az emberek közeledését, ezért sokkal könnyebben elejthető.

A zsákmányon aztán a vadászok és a kutyák osztozkodhatnak. Sem az ember, sem a kutya magában nem sokra ment volna a vadászattal, de együtt százszor többre. A vadászatot tehát nem az ember fegyverei tették jelentős élelemforrássá, hanem a kutyával való együttműködése.

De még mindig ne essünk a vadászat romantikus túlértékelésébe, mert a kutyának a szerepe még nem jelentette azt, hogy a jégkorszak alatt a vadászat képes lett volna a ritka lakosságot ellátni élelemmel. A kutya szerepe az ember szolgálatában igazán fontos azzal lett, hogy segítette megvédeni a rénszarvasokat a ragadozóktól.

Szibériában a rénszarvas léte is veszélybe került, mivel ki volt téve a zsákmányszegény ragadozóknak, mindenekelőtt a medvéknek, tigriseknek és farkasoknak. A rénszarvasok számára csak a kutyák és tűzzel rendelkező emberek jelentettek védelmet. A rénszarvasok ösztönösen felismerték, hogy számukra az emberek szállása közelében, a kutyák ébersége és a ragadozóknak a tűztől való félelme biztonságot jelent. Ha közeledtek a ragadozók, a kutyák riasztottak, felébredtek a férfiak, akik tűzzel és fegyvereikkel elriasztották a zsákmányra éhes ragadozókat.

A rénszarvas és az ember kapcsolatában az is fontos elem, hogy ezt az állatot nem az ember terelte, hanem a közösség kénytelen volt a csordával együtt haladni. A rénszarvas fő tápláléka, a zuzmó ugyanis a hó alatt rejtőzik, azt az ember nem látja, tehát nem tudja, hogy hol talál a nyáj táplálékot. Viszont a rénszarvas nagyon érzékeny orra megérzi, és maga keresi meg azt. A nomád pásztorkodásnak az első formája tehát még az volt, amiben nem az ember terelte a nyájat, hanem az állatcsorda vándorolt az ösztönei után. Az ember pedig kénytelen volt követni azt.

Minden valószínűség szerint nem az ember terelte át az akkor lényegesen kisebb és hónapokra befagyott Béring Szoroson Amerikába a nyájat, hanem azok táplálékkereső ösztöne vitte magával a mai indiánok őseit. Vagyis Amerika első felfedezése nem az emberek eszének, kíváncsiságának, hanem a rénszarvasok ösztönének volt az eredménye.

Az emberek és kutyák élelmezését a hozzájuk szegődött, velük együtt vándorló rénszarvasok biztosították. Itt ismét figyelembe kell venni a kutyáknak azt a tulajdonságát, hogy nemcsak a zsákmányát, hanem a másik ragadozót is, mert ellenségének tartja, ugatja, támadja. Ha éjszaka farkasok, medvék, tigrisek közeletek a nyájhoz, a kutyák ugattak, az álmukból felriadt emberek pedig tűzzel riasztották el a ragadozókat. A tűz nemcsak meleget adott, hanem a nagy ragadozók elriasztásában is fontos szerepet játszott. Az ember számára a tűz jelentette a fegyverénél sokkal hatékonyabb védelmet.

TERMELŐ OSZTÁLYTÁRSADALOM

Ennek a fejezetnek azt a címet is lehetett volna adni, hogy „A természetet szolgálatába állító ember”. A természet szolgálatba állítása azonban e kornál sokkal korábban kezdődött, csak nem vált elsődlegessé, és az osztálytársadalmak megszűnése után is folytatódni fog, a jelentősége, ugyan fontos marad, mégis egyre kisebb lesz. A mondanivaló szempontjából megfelelő volna „Az osztálytársadalmak kora” cím is.

Az osztálytársadalmakba való szerveződés és annak a fő jellemzői valamilyen módon abból fakadtak, hogy az ember a jégkorszak megszűnése után életterének sok tíz millió négyzetkilométeres elsivatagosodott területen nem élhetett meg a gyűjtögetésből.

A gyűjtögetésről a termelésre való áttérés tehát nem tudatos előrelátáson, hanem kényszer nyomása alatt történt. Bár a történelemfelfogás a történelmünk alakulásukat túlzottan tudatosnak tartja, mivel nemcsak túlzottan a Nyugatra, de túlzottan a politikára is koncentrál. Az első társadalmak azonban egymástól függetlenül, teljesen spontán alakultak ki, abból hiányzott minden tudatos, előre elképzelt elem. Az átalakulás a termelés módjának, és ebből fakadóan a természeti viszonyok megváltozása nyomán jött létre. Az oka tehát a naprendszerünkben keresendő. A csillagásztat tudja, hogy a jégkorszakok annak következtében jelentkeznek, ahogyan időnként elmozdul, néha megfordul a földünk forgástengelye. Ennek következtében változik meg az éghajlat.

Az ember életterének jelentős hányadán a csapadék csökkenése, és az ezt követő sivatagosodás következtében a korábbi tört részére csökkent a gyűjthető táplálék.

Ez az ott élő embereket egyrészt a magasabban fekvő területek, másrészt a nagyobb folyók felé terelte. Az előbbiek sokkal tovább csapadékosak maradtak, az utóbbiakon nem jelentkezett a vízhiány. A két menekülés iránya között minőségi különbség volt. A magasabb helyeken folytatni lehetett a gyűjtögetést és a vadászatot, majd áttérni a nomád pásztorkodásra. Amint arra már másutt utaltam, az állatok is csak ott szelídültek az emberhez, ahol szűkös volt a legelő, és a korábbinál nagyobb a ragadozók száma. Ez esetben tehát nem volt szükség az életforma teljes megváltozatására, merőben új társadalmi formára. Ezek a jelenkorig megmaradtak a korábbi életmódban, ahol a szárazság nem hódította meg a hegyeket is. Ennek a kiútkeresésnek a nagy példája a Szahara déli részének hegyvidéke, ahol most is törzsi társadalmakban élnek.

A terjedő sivatagosodás elől odavándorló állatok, és emberek zsákutcába kerültek, ahol a hegyek is elsivatagosodtak, ahol is kipusztult minden olyan növényzet, amely a kellő állatállomány eltartására, ezzel a pásztortársadalom kialakítására alkalmas maradt.

A kisebb Arábiai Félszigeten ez a folyamat nem válhatott ilyen jelentőssé, de ott is lezajlott. E területről csak észak felé volt menekülési út a sivatagosodás elől. Az első állomás a Tigris és az Eufrátesz felső forrásvidéke, Anatólia, a Kaukázusi hegyvidék, valamint észak-keleti irányban az Iráni Fennsík volt. E területeken a terep tagoltsága akadályozta a nagy politikai egységek kialakulását, a vízfolyások és azok völgyei nemcsak viszonylag kicsik, de izoláltak is voltak. A nagy gazdasági politikai egységek kialakulása nem történhetett meg. Ezt ma is tanúsítja, hogy e területeken ugyan viszonylag magas a kultúra, de azon belül sok nép, sok nyelv, a kultúra sok variációja él.

A nagy történelmi változás ott történt, ahol a nagy folyamok felé történt a menekülés. Ez számunkra legjobban feltártan a Nílus völgyében történt. Ennek a folyamnak a története máig nincs feltárva, pedig nélküle nem érthető meg, hogyan alakulhatott ki viszonylag gyorsan a völgyében fajunk történetének egyik legfejlettebb öntözéses földművelést folytató magas-kultúrája.

Ahogyan én képzelem el.

A Nílus a hetven méterrel alacsonyabb tengerbe ömlése okán viszonylag gyors alsófolyású folyam volt. A tengerszint ilyen lényeges emelkedése azonban visszaduzzasztotta, az alsó folyása mocsaras síksággá változott, amit az évente rendszeres áradásai termékeny iszappal borítottak be. Tehát a Nílus völgyét sem az ember, hanem a jégkorszak megszűnése tette természetes öntözött síksággá.

Lényegében ez történt Eurázsia nagy folyamai esetében is. Vagyis a jégkorszak megszűnése teremtette meg az öntözéses földművelő kultúrák természeti feltételeit.

A történelem egyértelműen azt mutatja, hogy mintegy ötezer éve a jelentős felmelegedés teremetett fajunk életterének jelentős hányadán olyan természeti átalakulást, ami kikényszeríttette a gyűjtögető életmódról a termelésre való áttérését.

Az osztályuralom tehát az ember akaratától függetlenül létrejött klímaváltozás okozta objektív szükségszerűség volt. Az osztálytársadalmak kegyetlenségein felháborodóknak legfeljebb azt lehetett volna elemezni, hogy a fejlődés következtében melyik osztály milyen formában megjelenő diktatúrája volt hatékonyabb, esetleg kevésbé rossz az elnyomottak számára. Az elnyomott osztályok ugyan időnként fellázadtak, de ezeknek soha nem volt eredménye, ezek után az elnyomottak helyzete inkább romlott, mint javult. Kivétel képezett az a néhány ritka történelmi helyzet, amikor az egyik osztály uralma felett eljárt az idő, a megváltozott viszonyoknak megfelelően más osztálynak kellett átvennie a hatalmat.

Az ilyen új, a hatalomra törő osztályok ugyan néha bevonták a harcukba az elnyomottakat is, de fel sem merülhetett azok helyzetének tényleges javítása. Erre a legjobb példát az európai polgári forradalmak mutatták. A polgárság győzelme soha és sehol nem jelentette az elnyomott osztályok helyzetének javulását, sőt. Már a polgári forradalom győzelme után az előzőleg viszonylag szabad paraszti sorba emelkedettekből még kevesebb szabadságú és rosszabb életkörülményű városi proletárok lettek. Más kérdés viszont az, hogy a paraszti sorból való felemelkedésre a nagy többség számára eleve nem volt lehetőség, a felemelkedés előtt meg kellett járni a korai iparosítás proletár életének poklát.

Világtörténelmi áttekintés a természet szolgálatba állításáról

A mintegy ötezer éve, vagyis az emberi faj eddigi életének utolsó huszadában egyre inkább két közös sajátság jellemzett minden magas-kultúrát:

1.     A természet szolgálatba állítása, vagyis a termelésre épülés.

2.     Az osztálytársadalmakba való szerveződés.

A természet szolgálatba állítása a legpregnánsabban éppen az első és a legtisztább formában kialakult magas-kultúrákban érhető tetten. Ezek abból a kényszerhelyzetből alakultak ki, hogy a fokozatosan sivatagossá váló természet a gyűjtögető, vadászó, halászó népesség számára egyre kevesebb táplálékkal szolgált. Csak úgy tudtak megélni, ha a gyűjtögető tapasztalatok alapján legmegfelelőbb növényeket maguk vetetik el, maguk ültetik, és folyamatosan öntözik. Azaz áttértek az öntözéses földművelésre. Ez az áttérés ma még nagyon kevéssé feltárt, de minden bizonnyal voltak előzményei, és több generációra kiterjedő folyamat eredményeként alakult ki. Kapás növénytermelés formájában már jóval korábban megjelent. Hatékonysága azonban még nem szorította ki a gyűjtögetése épülő életformát, csak kiegészítette azt. Ehhez az áttéréshez az ember ereje kevésnek bizonyult.

A földművelés csak akkor került a gyűjtögetéssel szemben fölénybe, amikor a talajmunkákat a domesztikálódott állatokat befogva végezték el.

Először a legtisztább formában és a legmagasabb szinten az öntözéses földművelést folytató társadalmak jöttek létre. Többé-kevésbé ezekkel párhuzamosan alakultak ki a pásztorkodó társadalmak is. Meggyőződésem szerint, ezeket sem az ember tudatos célja, hanem az ember és néhány állatfaj kényszerhelyzete alakította ki.

Az északi félteke déli övezetében, Ázsiában és Afrikában, a tört részére zsugorodott, és sivataggá váló térségben nemcsak a gyűjtögető ember tápláléka fogyott el, de a növény- és állatvilág is szinte kipusztult. E területekről menekült az ember és állat a nagy folyamok öntözhető síkságai felé.

Ázsia nagy sztyeppéin elsősorban az emberek és a növényevő állatok kerültek csapdahelyzetbe, mivel mind a takarmányuk, mind a vizük megcsappant. Ennek következtében az ember segítségére szorultak. Itt jöttek léte a pásztortársadalmak.

Mind az öntözéses növénytermelő, mind a pásztorkodó termelési mód eredetiként, egymástól függetlenül jött létre. Ez a tény is azt mutatja, hogy az ember, hasonló helyzetben ösztönösen hasonlóan reagál.

A délkelet-ázsiai természetes csapadékra épülő öntözéses kultúrák történetét nem ismerem, de tény, hogy azokat nem az alapvetően megváltozott éghajlat kényszeríttette ki, mivel ilyen nem létezett, hanem a kínai és az indiai tapaszaltok átvétele. Aztán ott meg is rekedtek.

Ezeknek egyike sem változott meg mindaddig, amíg az ipari forradalmat követően nem kezdődött meg Nyugat hatására az átalakulás.

A nyugati kultúra

Az első magas-kultúrák megjelenésétől négyezer évig tartó, sok lépcsős útra volt szükség, amíg Európa északnyugati részén kialakulhatott a magas-kultúra és az a többi fölé emelkedve mintegy fél évezred alatt a fajunk életének fő alakítója lett.

Tagadhatatlan őse az egyiptomi és a mezopotámiai kultúra. Abból sarjadt ki a görög- római. Alig ezer éve jött létre az első olyan magas-kultúra, amelyik már nem azért alakult ki, mert az ember és az állat számára megszűntek a természet ajándékaiból való létezés feltételei, hanem azért, mert a görög-római kedvezőbb természeti környezetet talált.

Az első évezred utolsó századaiban Európai nyugati felén, az Alpoktól északra, az elmarad feudális társadalom átalakult egy sajátos magas-kultúra hordozójává. Ebben az esetben tehát szó sem volt az éghajlat jelentős megváltozásáról. Ez a térség megismerkedett a római kultúra vívmányaival, megirigyelte annak eredményeit, és megpróbálta átvenni annak eredményeit.

A Római Birodalom ugyan már az első századokban megjelent az Alpoktól északra, de nem volt képes oda átültetni saját magas-kultúráját, mert két fő gazdasági pillérje, a kenyeret adó búza és az árpa nem bírta ki a keményebb telet. Amit a történészek sötét középkornak hívnak, annak lényegében a télálló gabona termése nélküli középkor tekinthető. Ebből fakadóan az Alpoktól északra sokkal nagyobb volt a szegénység, mint délre. Délen kipusztult a városi lakosság, városok nélküli lett a városi polgárokra épült társadalom. A városok lakatlanná váltak, de a vidéken élőknek volt kenyerük. Az Alpoktól északra egészségesen éltek a pásztorok, de nem volt biztos a kenyér, és nem volt városi lakosság.

A Római Birodalom bukása után jó ötszáz évig éltek az emberek az Alpoktól északra lévő provinciák területén, és kínlódtak, mert télen gyakran kifagyott a gabonájuk. Az ötszáz év kellett ahhoz, hogy a fagyoktól szelektált búza és árpa fagyállóvá szelektálódjon, és megjelenjen két új gabonafaj, a rozs és a zab. Ettől kedve a lakosság kenyere biztosítva lett. Sőt, a négy gabonából lett őszi és tavaszi vetésű is. Ez az ötszáz év elegendő volt arra is, hogy kialakuljanak a talajművelés és a termékek szállításának eszközei is. A 8. század végén megjelent az agrártechnikai forradalom, a hármas vetésforgó, a talajforgató eke, a hám, a patkó, a fordulatra képes szekér.

A Nyugat középkori agrárforradalma sok tekintetben egyedülálló jelenségnek számít. A jelenkori mezőgazdaság elődje:

a. A növénytermelést és az állattenyésztést összekapcsolta. Ezzel két lábra állt.

b. Természetes csapadékra épült.

c. A területegységre jutó eltartó képessége középutat jelentett.

A technikai feltételeknél is jelentősebbnek bizonyult az, hogy egyedülálló demográfiai szabályozást épített ki. Ezt tartom a Nyugat páratlan sikere kulcsának.

A nyugat-európai volt az első olyan magas-kultúra, amit nem a kényszer, a reménytelen helyzetbe kerülés, hanem az ismeretek átvétele és adaptációja, azaz az ember törekvése alakított ki. Minden korábbi kultúra vagy öntözéseses növénytermelő vagy pásztorkodó állattartó rendszerben működött. Meggyőződésem szerint a nyugat-európai kultúra azért nem kövült meg, azért vált rugalmassá, mert nem a kényszer hozta létre, mint egyoldalú elődeit, hanem az ember törekvése.

Bármi volt is az osztálytársadalmak gazdasági profilja, az alapvető társadalmi szerkezetük azonos volt, mert azonos cél szolgálatára épült. A továbbiakban ezt fogjuk vizsgálni, illetve bizonyítani.

Az osztálytársadalmak négy fő eszköze a túlnépesedés megfékezésére

Az osztálytársadalmakat létrehozó okot nem kereste a társadalomtudomány. A marxista sem, pedig abból indult ki, hogy a társadalom lényegében felépítmény, aminek szerveződése az alépítményen múlik. Mivel minden termelő társadalom osztálytársadalom volt, azoknak közös alépítménye van.

Az osztálytársadalmak közös okát, a túlnépesedés elleni védekezés szükségességében látom. Az a tény, hogy az osztálytársadalom a túlnépesedés ellen jött létre, nem azt jelenti, hogy ezt tudatosan történt. Sőt utólagosan sem vált tudatossá.

Minden osztálytársadalom elsődleges feladata volt a túlnépesedés fékezése. Ennek érdekében mindegyik négy közös módszert alkalmazott, vagyis minden osztálytársadalmat az alábbi négy funkció alkalmazása jellemzi:

1./ Az eleve szegény többséget szegényítik. Azaz fokozzák a nyomorát. A társadalom tizedénél is kisebb hányada volt a hatalom birtokosa, és erőszakkal elvonta a többség jövedelmének jelentős hányadát. Ezzel jövedelmét olyan szintre csökkentette, ami mellett nagy a halálozás, alacsony a várható életkor. A legnagyobb halálok a nyomor volt. Márpedig minden osztálytársadalomban megugrott volna a népesség, ha nincs nyomor. Ez volt a legnagyobb közvetlen és közvetett halálok.

2./ Minden osztálytársadalomban óriási erőforrást emésztett fel a fegyverkezés, mert a jövedelem jelentős hányadát a fegyverkezésre és a hadviselésre fordították. Ennek végső célja ugyancsak az emberirtás volt. A hadviselés növelte a nyomort, a nagyobb halandóságot, vagyis közvetlenül és közvetve is pusztította a népességet. Az egymással harcoló társadalmakat az hozta létre, hogy nyerni csak a másik társadalom rovására lehetett.

3./ A szegény többségtől elvont jövedelmet, ami a hadviselés után maradt, elpocsékolták, luxusra, kincsképzésre fordították. Annak elenyésző hányadát fordították produktív vagyon növelésére. A tőkés osztálytársadalom volt az egyetlen osztálytársadalom, amely az elvont jövedelem jelentős hányadát racionálisan használta fel, mivel az elvonás jelentős hányada már működő tőkévé vált és így növelte a nemzeti vagyont.

4./ A vallás bűnként üldözte a tudásvágyat. Minden osztálytársadalomban eredendő bűnnek számított a tudásvágy. Talán e négy említett eszköz között ez volt a leghatékonyabb, mégis a legrejtettebben maradó. Máig nem olvastam arról, hogy miért volt eredendő bűn a tudásvágy. Még a jelenkori társadalomtudomány sem érti meg, hogy miért volt az osztálytársadalmak érdeke a tudásvágy üldözése. Egyszerűen azért, mert az ember agya képtelen lett volna tudomásul venni az osztálytársadalmak szükségességét. Fajunk legnagyobb kincse a szomjúságunk a tudásra, ezt azonban csak olyan társadalomban szabad kiengedni a palackból, amelyben nem szükségszerű az osztályelnyomás.

Ez a négy közös tulajdonság bizonyítja, hogy az osztálytársadalom szükségszerű, ha túlnépesedik a társadalom. Ezért minden forradalmi erőfeszítés kudarcra van ítélve, amelyik előbb akarja felszámolni az osztályelnyomást, mint megáll a népesség gyors növekedése. Aki kétségbe vonja az osztálytársadalom szükségességét, annak azzal kell kezdeni, hogyan lehet leállítani a túlnépesedést, és puritán életvitelre kényszeríteni a lakosságot.

Ha ez igaz, akkor addig van szükség osztálytársadalomra, amíg a népesség tartósan néhány ezreléknél gyorsabban növekszik.

Öntözéses kultúrák a nagy folyók mentén

A nagy folyók vízrendszerére épülő kultúrákat a nagy szervezeti egységek, azaz nagy, és erősen centralizált államalakulat, az ennek megfelelő vallási szervezet, az alapvetően növényi, fehérjében szegény táplálkozás, a magas halálozás, és a viszonylag kis katonai erő jellemezte.

A termelés megkövetelte a lakosság nagy egységekbe való szerveződését

Az öntözéses gazdálkodás esetében ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy az egész kultúrkör egyetlen állammá szerveződött. Ennek klasszikus példáit nyújtják az egyiptomi és a kínai modellek. A nagy folyamok vízének hasznosítása gazdasági alapot jelentet a centralizált politikai szervezet számára.

A tartós birodalmi állapot jellemző a folyamokra épült öntözéses kultúrára. Ebből a szempontból jellemző átmenetet jelentett a Tigris és az Eufrátesz völgye. A két folyó völgye annyira körül van véve pásztorkodásra alkalmas hegyekkel, hogy a katonaságra alkalmasabb pásztorok mindig szerepet játszottak a hatalmi harcok alakulásában. Ebben a térségen azért váltották egymást a nagy birodalmak, és azért jellemző ma is a térség több államra való szakadása, mert mind az öntözésre, mind a pásztorkodásra jellemző politikai szerveződés keveredett, váltogatta egymást.

A kínai és az indiai kultúra lényegében egyetlen birodalom ma is:

Az állattartó társadalomban, a pásztorkodásban, mivel a gazdaság atomizált formát öltött, a nagy birodalmak csak időről-időre jöttek létre, hogy aztán el is tűnjenek. A politikai szerveződést mindig a túlnépesedés erőszakos levezetése indokolta.

Amennyire jellemzőnk számított a nagy folyamrendszereket hasznosító öntözéses gazdálkodás esetében a politikai stabilitás, annyira ingatagok voltak ebben a tekintetben a pásztor-társadalmak. A nomád pásztorkodáshoz nem volt szükség a központi hatalom által kiépített és üzemeltetett infrastruktúrára, minden pásztorcsalád gazdasági tekintetben önálló volt, nem szorult központi hatalom támogatására. Ellenben az egészséges életmód melletti szaporaságuk és a pásztorkodás mellett megengedhető alacsony népsűrűségük közötti feszültség megkövetelte a szigorú katonai szerveződést. Minden törzs ki akarta irtani a másikat, csak akkor fogtak össze, ha más kultúrára támadtak. A törzsek egyfajta szövetségeket alkotnak, éppen ezért csak a kirajzások jelentettek megoldást. Ahhoz azonban birodalmi méretű szervezetre volt szükségük, hiszen a kiszemelt területeken jól szervezett hadsereget kellett megsemmisíteni ahhoz, hogy az ott élő népekre rátelepülhessenek. A pásztor-társadalmakra jellemző a viszonylagos jólét, de a kis eltartó képesség, a nagy katonai és a kis gazdasági erő, a kegyetlen fegyelemmel működő, mégis az instabil politikai centralizáció. Márpedig a gazdasági alapot nélkülöző hatalmi koncentráció nem lehet tartós. A nyugati ember máig nem érti, hogyan eshettek máról holnapra szét Attilától Sztálinig a végletesen centralizált sztyeppe-népek birodalmai. Ezek mind azért voltak kegyetlenül, végletesen centralizáltak, mert gazdasági alap hiányában a birodalmat csak az erőszak tartotta össze.

A természetes csapadékra épülő gazdálkodás az előbbi kettő között középutat jelentett. E termelési mód földrajzi elrendeződése eleve nagyon tagolt formát mutat. A növénytermelés kiscsaládokra, a hozzá kapcsolódó állattartás faluközösségekre, a politikai és katonai hatalom térségekre épült. Európa nyugati felét tagolt tengerpart, viszonylag kis folyók medencéi és változatos domborzati viszonyok jellemezték. A rendszer politikai szerveződése viszonylag stabilnak mutatkozott.

A történészek máig nem szentelnek kellő figyelmet annak a ténynek, hogy tagolt földrajzi környezetben egymással versengő népek, nyelvek, kultúrák alakulhattak ki, és maradhattak fenn. Ez az egymással folyó, viszonylag békés verseny volt a Nyugat fejlődésének motorja.

Centralizált államalakulat

A centralizált stabil állam létrejöttét a nagy folyórendszerre épülő öntözéses hálózat kiépítése, működtetése tette szükségszerűvé, az egységes vízi közlekedési hálózat pedig megvalósíthatóvá. Az öntözött folyó völgyekben az állam nemcsak centralizált, de a részletekig lemenő hatalmat is jelentett. Ezzel ellenpólust jelentettek a hatalmas sztyeppék pásztortársadalmainak a szorosan szervezett rendszert jelentő gazdasági alapot nélkülöző, ezért mindig törékeny államai. A pásztorokat csak a politikai hatalom tartotta össze, mivel az elemei gazdasági tekintetben egymástól függetlenek voltak.

Az állam és a vallás összefonódása

Az állam és a vallás összefonódása abból származott, hogy az államhatalom lényegében azonos volt a nagy öntözőrendszert működtető gazdasági szervezettel. A papság egyúttal az állam műszaki és politikai apparátusa is volt. Ebből fakadt, hogy a világi és a vallási vezető kezdettől fogva azonos, sőt császár, a fáraó isteni eredetű, a papság az istenekkel követlen kapcsolatot tartó, külön osztály volt. Mai szóval klérus.

Az a tény, hogy az öntözéses társadalmak vezetése technikai ismereteket igényelt, a papság fontos eleme lett a társadalom felső szerveződésének. Arról alig szól a történelem, hogy ahol a gazdaság irányítása centralizált, és szakértelmet igényel, ott a hatalom végrehajtói nem vérségi alapon álltak, ahol szakértelemre volt szükség, ott az állam, illetve a vallás válogatott rabszolgái voltak. Kínában és az Oszmán Birodalomban az iskolarendszerben szelektáltak, Indiában a szakosodott kasztok, Egyiptomban a papok. A nyugat-európai feudális társadalomban az egyház klérusa.

A papság, a klérus kezdettől fogva nem vérségi alapon szerveződött osztály volt. Abban nem volt örökletesség, sőt a nyugati kereszténység máig tiltja, hogy gyerekei lehessenek. Csak a legfelső hatalom, az isteni eredetűnek tekintett uralkodó volt örökletes.

A történelemtudomány sem helyez súlyt arra, hogy az öntözéses társadalmakban az isteni eredetű uralkodó a tényleges hatalmának érvényesítését nem vérségi alapokra épült, hanem képzettségtől függő szelekcióra bízta. Ez szöges ellentéte annak, ami a pásztortársadalmakat, és az európai feudalizmust is jellemezte: a hatalom és a vagyon vérségi öröklése.

Egyoldalú, alapvetően növényi táplálkozás

Az öntözőművek kiépítése, karbantartása, üzemeltetése sok ember térbeli koncentrációját, ezzel nagy népsűrűséget biztosított. Ezt lehetővé tette az öntözéses gazdálkodást jellemző lassan növekvő határköltség, vagyis a túlnépesedés következtében nem romlott meredeken, hanem csak lassan csökkent a gazdasági hatékonyság. A nagy népsűrűséget azonban csak alapvetően, szinte egyoldalúan növényi táplálékkal lehetett eltartani. A kor állattartása egységnyi területen tized-, a külterjes pásztorkodás esetén századannyi táplálékot sem adott, ezért az öntözéses növénytermeléshez képest, csak nagyon ritka lakosságot volt képes eltartani.

Amíg korábban a gyűjtögető életmód mellett viszonylag magas volt a népesség állati fehérje fogyasztása, az öntözéses termelés ehhez, és még inkább a kor pásztoraihoz képest kevés, és kisebb értékű fehérjét biztosított. Az egyoldalú növényi táplálkozás Kínában okozott kisebb gondot, mert a rizs sokkal jobb alaptáplálék, mint a búza és az árpa.

Az egyoldalú táplálkozás ellen bizonyos védelmet jelentett az egyiptomi bab, amit mi lóbabnak hívunk. Ez nem azonos a jelenleg nálunk fogyasztott babbal, ami amerikai jövevény. A babok jelentőségét jól mutatja, hogy ma is vallási, misztikus jelentősége van a mediterrán térségben az először beérett babnak. Ez magyarázza azt is, hogy a bab máig is a jóslás egyik általánosan használt eszköze maradt. Kínában nemcsak a rizs jelentett jobb alaptáplálékot, hanem a szója is jobb növényi fehérjét.

Nagy népsűrűség és magas halandóság

Az egyoldalú növényi táplálkozás és a nagy népsűrűség megrontotta az egészségügyi viszonyokat. Az állati fehérjékben való hiány állandósult. A járványos betegségek terjedési sebessége a népsűrűségtől hatványozott volt. Ráadásul a gyenge táplálkozás pedig gyenge ellenálló képességet jelent.

Az alacsony népszaporulatnak, illetve a periódusokban megjelenő népességcsökkenésnek a másik, talán még fontosabb oka volt a rossz egészségügyi környezet. A sűrű népesség mellett egyrészt a járványok terjedési dinamikája megsokszorozódott, másrészt nem lehetett a szükséges higiéniai feltételeket, mindenekelőtt a szennyvizek elvezetését megoldani. A talajvizek, vagyis a kutak állandóan fertőzötté váltak. A nagy halandóság a magyarázat arra, hogy az öntözéses kultúrákban jellemző volt a lakosság külső, gyakran tudatos utánpótlása, betelepítése. A szapora vidék pótolta a városi lakosság létszámveszteségét.

A viszonylag gyenge katonai erő

Az öntözéses kultúrák népessége két okból viszonylag gyenge minőségű katonát jelentett: egyrészt a pásztorélet sokkal erősebb fizikumot szült, másrészt a földműves nehezebben hagyta ott a földjét, mint a pásztor a nyáját. A földműves házhoz kötött, a pásztor vándorol. A földműves békeszerető, a pásztor harcos. Ezért aztán az öntözéses kultúrák egyrészt folyamatosan igyekeztek hadseregükbe pásztornépeket toborozni, másrészt állandóan ki voltak téve a pásztornépek erőszakos beözönléseinek.

A történészek ugyan szinte mindent a politikából, és a katonai erőből vezetnek le, mégsem hangsúlyozzák, hogy egészen a puskapor megjelenéséig, a pásztor sokkal jobb, és könnyebben mozgósítható katona volt, mint a földműves. A történészek nem hangsúlyozzák kellőképpen, hogy a puskapor megjelenése vetett véget a pásztorok sok évezredes katonai fölényének.

A pásztorból földművessé válás feltételei

Mik kellettek ahhoz, hogy a pásztorból földműves lehessen?

1.) Elegendő csapadék és viszonylag párás levegő. Minden olyan tájon, ahol ennyi csapadék volt, ott a terület többségében erdősült volt. Az erdő maga is gondoskodott a kedvező viszonyokról. Eleve sokkal kevésbé volt szélsőséges az időjárás. A csapadék kisebb hányada folyik le gyorsan. Kisebb a párolgás. Mérsékeltebb a hőmérséklet-változás. Ennek következtében jelentős hányadában erdővel borított vidéken ugyanannyi csapadék mellett is tovább nedves marad a föld, párásabb a levegő, mérsékeltebb a szelek szárító hatása, összességében sokkal kisebb a párolgás. Vagyis az első földműves kultúrák számára kedvezőbbek voltak a szántóföldi földművelés természetes adottságai. Ezzel szemben a sztyeppéken eleve szélsőségesebb az időjárás, eleve kevesebb csapadék is gyorsan felszárad.

2.) Az erdei pásztor már jóval korábban állandó telephelyen élt, mintsem földművelő lett volna. Maga az állandó letelepedettség fontos feltétele volt a földművelés térhódításának. Ezt éppen a magyar történészeknek kellene hangsúlyozni, hiszen a legnyugatibb sztyeppét meghódító hunok, avarok, magyarok viszonylag gyorsan az Alföld peremvidékére és a Dunántúlra telepedtek át, ahol a szántóföldi gazdálkodás feltételei adva voltak. Itt már az állandó lakásokban élő, földműves elődök tapasztalataival találkozhattak.

A pásztor számára a sztyeppe, a földművesnek az erdő

A történelemtudomány egyik nagyon izgalmas kérdése: Miért vándoroltak az elmúlt ötezer év alatt egyre északabbra a termelőerők, és miért látszik megfordulni ez a folyamat?

Az elmúlt évek során számos okát ismertem fel annak, hogy miért vándoroltak a termelőerők egyre északabbra. E vándorlás okait először abban a folyamatban ismertem fel, amelyik a sumér-egyiptomi kultúrát a Földközi-tenger medencéjén keresztül Nyugat-Európába szállította, hogy aztán a 20. század közepére az észak-európai skandinávok legyenek a leggazdagabbak. Majd azt is felismertem, miért vonulnak az utóbbi ötven évben a termelőerők egyre délebbre.

Az első pásztorkultúrák vonulása sztyeppékről az erdősült északi vidékekre

Azt azonban csak a legutóbb ismertem fel, hogy a sztyeppekultúra miért vonult északabbra, az erdősült vidékekre. Ugyan sem a sztyeppekultúra, sem az erdeipásztor-kultúra nem jelentett társadalmi és kulturális csúcsot, de a történelemben játszott szerepük mégis sokkal fontosabb annál, hogy ne legyünk kíváncsiak a sorsukat alakító tényezőkre. Az erdeipásztor-kultúra ugyan nem ért el magas szintet, de mind a nyugat-, mind a kelet-európai kultúra alapja az volt. Most minket elsősorban a nyugat-európai kultúra kialakulása szempontjából érdekel a pásztokoknak földművesekké válása.

A nyugati magas kultúra létrejöttének az a kulcsa, hogy Nyugat-Európa gazdaságföldrajza páratlanul kedvező feltételeket kínált előbb az erdei pásztorkodás, majd a természetes csapadékra épülő fölművelés számára. Nyugat-Európa nemcsak a gyűjtögetés, de a pásztorkodás számára is kiváló adottságú területnek bizonyult. A viszonylag enyhe, csapadékos, páradús éghajlata lehetővé tette, hogy az erdőirtásokon, a természetes legelőkön szinte az egész éven keresztül volt az állatok számára takarmány. Ebből fakadt a vándorlással felhagyó pásztorkodás.

Az első pásztorkultúrák a sztyeppéken alakultak ki, ahol az év különböző szakaszaiban más vidéken volt elegendő takarmány a jószág számára. Itt viszonylag gazdagon élt a viszonylag gyér lakosság. A társadalmi stabilitást az állandó túlnépesedés nem tette lehetővé. De amíg a földművelés nem jelent meg, mint jelentős, a női munkaerő kihasználására épülő másodlagos jövedelemforrás, csak a sztyeppén jöhetett létre magas kultúra. Abban nem a csúcs, de jelentős társa az öntözéses növénytermelésre épült magas kultúráknak.

A puszta nomád pásztorai társadalma nagyon korán, az első öntözéses magas kultúrákkal szinte egy időben vált magas kultúra hordozójává. Vele szemben a nomádságot nagyon korán feladó erdei pásztornépek még évezredekig barbárok maradtak. Ez a magyarázat arra, hogy a földművelésre való áttérés előtt a kelet-európai és a közép-ázsiai sztyeppék pásztornépei már évezredek óta magas kultúrát hordoztak, velük szemben nemcsak a tőlük északra élő erdei pásztorok, de még a Nyugat-Európában élő angolszász, germán skandináv és nyugati szláv erdei pásztornépek is barbárok voltak. Vagyis: amíg egy nép alapvetően a pásztorkodásból él, a sztyeppe nagyságrenddel fejlettebb kultúra kialakulására alkalmas, mint az erdővidék. Ahogyan azonban a pásztorkodást felváltja a szántóföldi földművelés, az erdővidék pásztorai kerülnek előnyösebb helyzetbe, azok számára eleve sokkal kedvezőbbek voltak a csapadékra épülő földműves gazdálkodás feltételei.

Az első öntözéses társadalmak kialakulása

A korábbinál sokkal fejlettebb, forradalmian új társadalmat létrehozó ok az éghajlat megváltozása volt. Az utolsó jégkorszak következtében az északi féltekén sivatagosodási folyamat indult meg több tízmillió négyzetkilométernyi területen, éppen ott, ahol korábban szavannák, azaz vadászatra leginkább alkalmas területek voltak, ahol a kor körülményei között könnyebb, és egészségesebb volt az élet, és ebből fakadóan jelentős a népesség. A jégkorszak alatt e terülteken úgy éltek az emberek, mint az elmúlt századokig az afrikai szavannákon, azzal a különbséggel, hogy oda nem juthattak még be azok az ismeretek, haszonnövények és háziállatok, amelyeket másutt a növénytermelésre, illetve állattartásra áttért osztálytársadalmak alakítottak ki.

A két legnagyobb ilyen viszonylag meleg éghajlatú terület Észak-Afrika, és az Arábiai Félsziget volt. Minden bizonnyal a jégkorszak idején itt élt a kor emberiségének jelentős hányada.

Az általános felmelegedés és a jég visszavonulása következtében ezek a területek elkezdtek sivatagosodni, csökkent a növény- és állatvilága. Az emberek és a vadak csapadékosabb hegyekre, és a nagy vízfolyásokra vonultak.

A természetes csapadékkal öntöző földművelés.

A nagy folyók öntözési rendszerén kialakult vívmányok, a haszonnövények, a háziállatok, a termelési eljárások viszonylag hamar megjelentek a kisebb vízrendszereket hasznosító kultúráknál is.

Ezeken azonban egészen más lett a társadalom alapszerkezete, mivel egyrészt a szállítási és közlekedési viszonyok, másrészt a vízhasznosítási lehetőségek tagoltsága okán, kisebb egységekre tagoltak, kevésbé centralizáltak maradtak.

Az összegyűjtött, nagy csapadékkal öntözött hegyoldalakon a termékek nem lehetett jelentős távolságra szállítani.

Az öntözéses földművelő társadalmak

Szinte nyoma sincs annak, hogyan lettek a magas-kultúrákat eltartó folyók öntözésre alkalmassá. Régen vágyom olyan térképekre, amelyek e nagy folyamok völgyeit a felmelegedés, azaz a tengerszint mintegy hetven méteres felemelkedése előtti állapotban mutatnák.

Mivel a Tigris és az Eufrátesz, valamint a Nílus ismertebb számomra ezeken illusztrálom a feltételezett változást. Ezek akkor a jelenleginél hetven méterrel alacsonyabb tengerekbe ömlöttek. Ebből következően sokkal gyorsabb volt a vízfolyásuk, az árvizek gyorsabban lefolytak, a völgyük nem lett volna öntözető.

Márpedig, ha így van, akkor el kell fogadnunk, hogy ezek a később magas kultúrát hordozó folyók öntözhetősége nem az ember tudatos célja, hanem a természet ajándékaként született meg.

Öntözéses kultúra csak ott alakult ki, ahol az éghajlat felmelegedése hatására felemelkedett tengerszint öntözhetővé tette a folyamok síkságait.

A biológiának köszönhetően, ma már megállapított, hogy a földművelés első haszonnövényei már jóval korábban megjelentek a kapás művelésben.

A közelmúltban találtam egy anyagot arról, hogy a burgonyát az Andokban már mintegy tizenötezer éve termelték. Ezt az adatot jó volna tudni a kultúrnövényekről, a búzáról és az árpáról, a kölesekről, a rizsről és a kukoricáról. Ugyanis joggal feltételezhető, hogy a haszonnövényeket már jóval a felmelegedés előtt ismerték, kiegészítő táplálék formájában termelték. Véleményem szerint kapástermelésük sokkal jelentősebb volt, mint a vadászat. Csak ezzel magyarázható, hogy a jégkorszak megszűnése után, viszonylag gyorsan, a táplálkozás alapját jelentő kultúrnövényként készen álltak. A kinemesítésükről szinte semmit sem tudunk, holott az akkor több évszázados, évezredes szelekciót igényelt.

Etiópiában már sokkal korában termeltek kölesféléket, mint kiegészítő táplálékot. De igásállatok hiányában ez a művelési mód kiegészítő biztonságként, az asszonyok kapával történő másodállása maradt.

Peruban a burgonyát már tizenötezer éve termelték, de a szántásra alkalmas igásállat, síkságok hiányában ez kapás kultúraként stagnált egészen a gyarmatosítók megjelenéséig.

Kelet-Ázsiában is előbb jelent meg kapáskultúra termékeként a köles, mint az öntözést igénylő rizs. De annak is, minden bizonnyal sok ezer éves múltja volt a kapás kultúrában.

Tehát sokkal előbb voltak kapás kultúrnövények, mint megvalósult azok öntözéses szántóföldi termesztése.

Történelmi fontosságukat eddig nem hangsúlyozták, holott ezek voltak az első növénytermelő, és háziállattartók. Az a tény, hogy a felmelegedés idején az öntözéses kultúrák szinte készen léphettek a történelem színpadára, a kapás földművelés eredményeinek volt köszönhető. A haszonnövények és az élelmezést szolgáló háziállatok már készen álltak a termelésre kényszerült térségek lakói számára.

A kultúrnövényeknek a kapás művelése minden bizonnyal a nők kiegészítő feladata volt, és a nők még sokáig nem kaptak történelemformáló szerepet annak ellenére, hogy a szerepük egyenrangú volt. Ez esetben is könnyű belátni, hogy a táplálkozásban milyen fontos szerepe volt a szállás közelében kapával megművelt földnek. Erről árulkodik az is, hogy a gabona őrlése, a tészták megsütése, megfőzése a szántóföldi termelés megjelenésével azonnal jelentkezett. Tehát a feldolgozás előbb vált általánossá, mint a gabonák termelése és alapvető táplálékká válása. A kenyér, a sör előbb megjelent, mintsem a gabona vált a fő táplálékká. A biológusok e téren is nagy segítségére lehetnének a történészeknek.

Kísérjük figyelemmel az új helyzetben való viselkedési kényszert Mezopotámiában.

A sumérok elkezdték művelni az eleve mocsaras földeket, mert csak így juthattak kellő mennyiségű táplálékhoz. Aztán látva, hogy az áradások termést növelő feltételei csak úgy bővíthetők azon túl, amit a folyók jellemző évszakos áradása természetes folyamatként elönt, ha az öntöző vizet, csatornákkal tovább terelik. Ehhez már a családénál és a törzsekénél nagyobb mennyiségű munkaerő összefogása vált szükségesé. Az öntözéses földművelés társadalmai, tehát mint csatornaépítő vállalatok indultak. Ezzel együtt létrejött az öntözéses termelést folytató területeken egy-egy önálló állam, amelyben a hatalmat a közös munkák megszervezésére, és műszaki irányítására alkalmas szervezet gyakorolta.

Ahol az öntözéses terület a vízfolyás vízmennyisége, és a sík terület nagysága miatt kicsi volt, az állam is kicsi volt. Csak ott jött létre nagy, és összetettebb társadalmi szervezet, ahol nagy volt a csapadék.

A nagy folyókra épült öntözéses társadalmakat sokáig, leegyszerűsítve rabszolgatársadalomnak nevezték. Ez hibás, mert ugyan voltak e társadalmakban is rabszolgák, de a munkaerő nagy többsége nem rabszolga, hanem szabad földműves volt. A szabadságot természetesen csak a kor viszonyainak megfelelő, korlátozott értelemben szabad használni. Valahogy úgy, ahogy a nyugat-európai feudalizmus jobbágya is szabad volt. Elsősorban, mint termelő volt szabad, maga vetett, aratott, készítette el ruházatát, szerszámainak többségét. Ezért a szabadságáért azonban súlyos adókkal fizetett.

Az öntözéses társadalmakban a hatalom és az adminisztráció kiszolgáló személyzete jogi értelemben rabszolga volt. A korlátlan hatalommal rendelkező uralkodó katonái, szolgái, iparosai, művészei voltak rabszolgák. Ezek között a csúcsra kerültek sokkal jobban éltek, mint a szabadok. Az uralkodó akaratát végrehajtó hatalom főtisztviselői gazdagok és hatalmasak, de rabszolgák voltak. Az egyiptomi, vagy a mezopotámiai társadalom ugyanúgy nem volt rabszolgatartó, mint a kínai, vagy az indiai, pedig mindegyikben voltak rabszolgák.

A kor öntözéses földművelésre épült társadalmában a munkaerő nagy többsége, mintegy 90 százaléka földműves volt, de nem rabszolga.

Egyébként is a társadalom típusát nem a munkaerő, hanem az uralkodó osztály státusa határozta meg. Ezen az alapon az öntözéses társadalmak mai szóval értelmiségi társadalmak voltak. Az egyiptomi és a mezopotámiai társadalmakban ezt a vallás klérusa, a papság jelentette. A papság kifelé, mint a vallás ápolója jelent meg, lényegében azonban a társadalom számára a tudományos és műszaki igényt elégítették ki. Ők voltak a vízrendszerek tervezői, a nagy építmények tervezői, kivitelezésének irányítói, és üzembentartói. A társadalmi funkciójukat tekintve inkább mérnökök voltak, mint papok. A feladataikat mégis vallási mezbe kellett öltöztetni, mert az istenekkel tartott közvetítői szerepük adott számukra kellő tekintélyt ahhoz, hogy a tömegeket munkára tudják fogni.

Ezek társadalmak lényegében egyházi államokként működtek. Lényegében a kor értelmiségének uralmát jelentette vallási keretekbe szerveződve. Azt, hogy lényegében értelmiségi uralomról van szó, jól láthatjuk Kínában, ahol a hatalmat nem szervezték vallási kerekek között, hanem a vizsgákon szelektált mandarinokra bízták.

Annak, hogy az öntözéses társadalmakban a hatalom az értelmiség, a tudás birtokosainak a kezében volt, elméleti jelentősége is van. Itt jelenik meg először a makro-társadalom létrejöttével párhuzamosan az, hogy a társadalmi szervezeten belül a hatalomnak azok a birtokosai, akik az adott kor szűk keresztmetszetével, azaz azzal, amiből hiány van, szakmai tudással rendelkeznek.

Az öntözéses társadalmakról azonban több generáció után kiderült, hogy nem képes sem a lakosság egészséges, többoldalú táplálkozást, sem az egészségvédelmét megoldani. A népességét járványok pusztították. Ezért a munkaerő szűk keresztmetszetté vált, egyre nagyobb hányada lett rabszolga, és ezek tulajdonosai egyre nagyobb politikai hatalmat szereznek. Így vált minden öntözéses társadalomban egyre fontosabb és hatalmasabb réteggé mind a szüksége ismeretekkel rendelkező papság, mind az idegen országokból erőszakkal rabszolgákat szerző katona.

A korábban monopolhatalmat gyakorló papság, azaz értelmiség kénytelen megosztani a hatalmát a katonákkal és a földesurakkal.

A vegyes funkciókat betöltő uralkodó osztályban a vagyon mindig, a katonai hatalom pedig többnyire örökletessé vált. Ezzel szemben a papi, azaz az értelmiségi hatalom mindig képességek alapján szelektálódott.

Az öntözéses társadalmakat megértjük, ha a középkori keresztény egyház szerepére gondolunk.

A középkori egyházi klérus is jogi értelemben rabszolgarendszer volt. Az istennel való közvetlen kapcsolatban lévő, annak akaratát közvetítő pápának a papok rabszolgái voltak. Lefelé korlátlan hatalommal, és anyagi jólétben, de a felettesekkel szemben jogtalanok. Rájuk még az állam joghatása sem vonatozott.

Már most megelőlegezhetjük.

- Ahol a tudás a szűk keresztmetszet, ott az értelmiségé a hatalom. Ilyen volt az öntözéses földművelő társadalom és ilyen a jelenkor fejlett társadalma is.

- Ahol a munkaerő hiánya a jellemző, ott a munkaerő, a rabszolga birtokosa uralkodik. Ilyen volt a járványok, azaz a munkaerő megcsappanása után a római társadalom. De ilyen volt az indián őslakosság kipusztulása után az amerikai ültetvények társadalma.

- Ahol csak az erőszak tartja össze a társadalmat, ott a hadvezér a korlátlan úr. Ilyenek voltak a pásztortársadalmak.

- Ahol a tőke a hiány, ott a tőkések a társadalom urai. Ilyen volt az ipari forradalom után, a 20. század közepéig az iparosodott társadalom.

Ebből következően én számos Toynbee által felsorolt, illetve mások által felfedezettek közül jó néhányat kihagynék, mert számomra az elsődleges ismérv az, hogy a magas-kultúra az, amiben a megélhetés alapja nem a gyűjtögetés, nem a vadászat és a halászat, azaz nem a természet által nyújtottnak közvetlen felhasználása, hanem a kultúrnövények termelése, és a háziállatok tartása. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ezeknek a kapás földművelők nem játszottak szerepet számos magas-kultúra létrejöttében. A kapás kultúrákban már megjelenő növények és háziállatok adták az alapot az első magas-kultúrákhoz. Szükséges előzmények voltak. De a földművelés csak ott válhatott a megélhetést biztosító alappá, ahol a talajművelést már igásállatok végezhették.

Gyermekkorom falujában a gyűjtögetés még szerves része volt a falusi emberek megélhetésének, de a determináló termelési ág már a földművelés és az állattenyésztés volt.

Indokolt abban is különbséget tenni, hogy a kultúrák között voltak más kultúrák felé nyitottak és zártak.

Főleg a nagy öntözéses kultúrák peremén váltak jellemzővé az olyan kultúrák, amelyek nem önállóan, hanem egy korábbi kultúra hatására jöhettek létre.

- Az egyiptomi és kisebb részben a mezopotámiai magas-kultúra kisugárzásaként jött létre egy sajátos kultúra Abesszíniában.

- A mezopotámiai magas-kultúra kisugárzása volt a perzsa, a kaukázusi és az anatóliai is.

- A kínai és az indiai magas-kultúra kisugárzása hozta létre a kelet-ázsiai, és az indonéz kultúrákat.

- A tibeti kultúra minden bizonnyal a közép-ázsiai, és a kínai magas-kultúra hatásának terméke.

De nem kívánok a másodlagos kultúrák eredetének tudományos magyarázatot adni. Ez még a jövő feladata. Számomra az a fontos, hogy a magas-kultúrák többsége nem eredeti, azok az eredeti nagy kultúrák hatásának köszönhetően jöttek létre.

A nyugati magas-kultúra kialakulása szempontjából a mezopotámiai és az egyiptomi magas-kultúra kisugárzásán jött létre a görög-római, annak hatására alakulhatott ki gyorsan és sikeresen a nyugat-európai magas-kultúra.

A mezopotámiai öntözéses magas-kultúra hatása először Perzsia, a Kaukázus és Anatólia területén jelennek meg. Különösen az utóbbi azért válik a jövő alakulása szempontjából fontossá, mert a Európa magas-kultúrája felé az első lépcsőt jelenti. Anatóliában a kisebb vízrendszerekre katonai, viszonylag igatag pásztor birodalmak, viszonylag független kisállamok, városok létesültek. Ez volt az a híd, amelyen eljut a fejlődés a görög, majd a római polisz-kultúráig, ami lénygében már európai magas-kultúra, de még csak a mediterrán térségben.

A nagy öntözéses kultúrákkal többé-kevésbé egyidős a pásztortársadalmak kultúrája. Ezek a közép-ázsiai nagy sztyeppén alakultak ki, és lényegében csak ott játszottak fontos történelmi szerepet mind Európa, mind Kína, mind India életében. Ez a kultúra a külterjes pásztorkodásra épült. Óvatosan nevezem a pásztor kultúrákat magas-kultúrának. Ezek ingatagsága abból fakadt, hogy a törzsek és családok nem vettek szervesen részt a társadalmi munkamegosztásban, gazdasági tekintetben önállóak voltak. A gazdasági függetlenség azonban katonai védelemre szorult, hiszen a gyorsan szaporodó törzsek csak egymás rovására tudtak a legelők felett jobban részesedni.

Ahhoz, hogy a pásztortársadalmakat megértsük, szem előtt kell tartani, hogy állandóan a nagyon gyors túlnépesedéssel küzdöttek. Ezek a kontinentális puszták azonban csak nagyon alacsony népsűrűséget tarthattak el. Ráadásul, a már viszonylag kis túlnépesedés is súlyos gazdasági katasztrófával járt, mert a kevés csapadékú legelőkön mind a téli takarmány, mind a nyári itatáshoz szükséges víz már az optimálisnál kis mértében nagyobb állatállomány mellett is katasztrofális következményt okozott. Mai szóval: a pásztortársadalmakban a gyors népszaporulatnál is gyorsabban szaporodó állatállomány függvényében nagyon meredeken csökkent a határhatékonyság.

Az egészséges életmód, és a ritka népsűrűség mellett viszonylag alacsony volt a természetes halandóság. A tragikus következményekkel járó túlnépesedés állandó veszélye miatt e társadalmakra jellemző volt, hogy a térség népei egyrészt egymást irtották, másrészt időszakosan jelentkeztek a kényszerű kirajzásaik az öntözéses kultúrák területeire.

Mivel a nagy társadalmi egységek kialakításának nem volt gazdasági alapja, a nagy politikai szervezetek csak időlegesen, katonai hatalomként jöhettek létre. Ezek a világtörténelmi jelentőségű birodalmak lényegében egy-egy vezér zseniális szervezőképességére épültek, és azok halála után, rendszerint meg is szűntek. Ezeket csak a katonai siker, és a kíméletlen terror tartotta össze. A centralizációjuk az erőszakon alapult, soha nem ment le a társadalmi munkamegosztás, és a mindennapi élet gyakorlatába.

A két nagy kultúra, az öntözéses és a pásztor, egymást egészítette ki.

Közös karakterük csak az volt, hogy viszonylag nagyon gyorsan elérték fejlettségi szintjüket, melyen aztán sok évezreden keresztül stagnáltak. Mindkettő klasszikus formája, és térsége a jégkorszak végét jelentő éghajlatváltozás idején, pár évszázad alatt, alakult ki, utána ötezer éven keresztül lényegében stagnáltak.

A kialakulásuk körülményei alig ismertek, szinte készen ugranak a történelem színpadára.

A fenti tagolásba csak látszólag nem fér be a görög és a római kultúra.

A nagy folyókra épülő magas-kultúra eredményeinek az első európai átvevői, a Fölközi Tenger keleti medencéjének nagy szigetein és Anatólián keresztül a görögök voltak. Ezt gyorsan egyedülálló karakterű magas-kultúrává emelték. Amit átvettek, azt lényeges módosítással a saját igényeikhez igazították. Az Anatólián keresztül történő átvételt rögzítette a két Homérosz-eposz, amelyben Trója játszotta a közvetítő szerepét.

A görög és a római kultúra virágzása viszonylag rövidéletű volt. Ez a rövidéletűség azt jelentette, hogy gyors tetőzésük után csak pár századot éltek virágkorukban, és aztán pusztán kulturális értékeik éltek tovább. Ezt is csak a közel-keleti arab kultúra őrizte meg, és közel ezer év után adta vissza Európának.

A történészek sok kulturális és erkölcsi okot találnak ki mind a görög, mind a római kultúra lehanyatlására. Pedig annak egyszerű oka volt. A keletről behozott betegségek szinte kiirtották a mediterrán térség városaiban a lakosságot. Márpedig városi lakosság nélkül a városokra szabott kultúra elpusztul.

Városi társadalmak

A nagy öntözéses kultúrák egy sor nyersanyag és luxuscikk tekintetében nem voltak önellátóak. Ezért külkereskedelemre szorultak. Ezt a feladatot vállalták magukra a kereskedő városok, amelyek e két magas-kultúra peremvidékein helyezkedtek el. Ezek gazdasága részben karaván, azaz szárazföldi, részben tengeri szállításra épült.

A tengeri szállítás sokkal nagyobb hatékonysága okán a tengerparti városállamok gazdagodtak meg gyorsan, és váltak jelentős kulturális tényezőkké.

Az elsők között a legismertebb Fönícia volt, amely a nyugati kultúrában is fontos értékeket kapott.

Mi jellemezte a városállamokat?

Viszonylagos kicsiségük. Maximálisan pár százezer lakost, párt tízezer polgárt, azaz állampolgárt fogtak össze. Ezért folyamatosan egymás katonai szövetségére szorultak akkor is, ha gazdasági érdekeik ezzel ellentétesek voltak. Ezek a gazdasági alap nélküli, sőt azzal ellenkező érdekű katonai szövetségek nem is bizonyulhattak tartósnak.

Nem voltak élelmiszerekből önellátók. Ezért állandó gabona-behozatalra szorultak. Korábban, és még utána is kétezer évig, minden magas-kultúra elsősorban mezőgazdasági volt, hiszen az élelmiszer jelentette a lakossági fogyasztás nagy többségét. Ezek a városállamok alapvetően gabonaimportra szorultak, és saját élelmiszerforrást főleg a tengeri halászatuk jelentett. Ennek köszönhetően fehérjével jobban el tudták látni magukat, mint az öntözéses társadalmak. Azt csak sejtem, hogy a tangeri állatok fogyasztása is szerepet játszott abban, hogy szellemi erejükkel kiemelkedtek.

A városi államok szellemi eredményei azonban elsősorban abból fakadt, hogy sok kultúrával, sokféle néppel érintkeztek. A történészeknek jobban kellene hangsúlyozni a környezetváltozás, a más kultúrákkal való érintkezés tudatformáló szerepét. Ez a múltban soha nem volt olyan jelentős, mint korunkban, amikor a társadalmi fejlődés sebességének egyik alapja a tudat rugalmassága. Jelenleg csak azok a társadalmak képesek az élvonalba kerülni, ott fennmaradni, oda felzárkózni, amelyekben a lakosság tudata megfelelő, nyugati puritán, illetve távol-keleti konfuciánus, és nem vagy csak nagyon lassan szaporodik.

A jelenkor embere számára a történelméből az a legfontosabb tanulság, hogyan lehet a népszaporulatot féken tartani, és a lakosság tudatát puritán irányba terelni.

Max Weber jó száz éve felismerte, hogy a modernkor kihívásaival azok a társadalmak élnek a leginkább hatékonyan, amelyekben a lakosság viselkedését a puritanizmus jellemzi. Ezt akkor senki sem fogadta el, de az utolsó örven év egyértelműen bizonyította. A puritanizmus hiánya és a néhány ezreléknél gyorsabban növekvő népesség eleve lehetetlenné teszi az átlagnál gyorsabb fejlődést.

E kettős követelmény alapján ajánlom, hogy a történészek elsődleges feladata a népesség növekedésének megállításhoz, és a puritán viselkedéshez vezető történelmi tapasztalatokat feltárni.

A városok a kereskedelemből és iparból éltek, a kereskedők és iparosok voltak a városi önkormányzati hatalom birtokosai. Tekintettel arra, hogy a kereskedelmi teljesítménynek kezdettől fogva két feltétele volt, a vagyon és a képesség, a kereskedő társadalmak a vagyon öröklésére és a demokráciákra épültek. Ezek kezdetben a kor technikai feltételeinek megfelelő rabszolgatartó demokráciák voltak. Tőkések voltak, mert a vagyon társadalmi pozíciót, demokráciák pedig azért, mert a képességük biztosított nagyobb érvényesülést.

A városállamok kicsinységéből fakadó gondjait, védtelenségét Róma oldotta meg azzal, hogy nem kereskedőként, hanem katonaként szervezte birodalmát. Róma sorra bekebelezte a meglévő városokat, aztán újabb és újabb területeket hódított meg, ahol a magáéhoz hasonló, a térségük mezőgazdasági lakosságtól hatalmilag független városokat épített fel.

A fentiekkel azt kívántam bizonyítani, hogy a városi lakosság élelmezési és egészségügyi gondjainak bemutatása nélkül érthetetlen a Római Birodalom bukása.

A görög-római kultúra

A nyugat-európai kultúra karaktere nem érthető meg a görög-római előzménye, illetve öröksége nélkül.

A Római Birodalom bukása után Északnyugat-Európa, vagyis a germánok, angol-szászok lakta térség még nem volt magas-kultúra, a római örökséget képtelen volt az igényeihez igazítani, és az elődjéhez hasonló magas szintre emelni. Nem így a Római Birodalom keleti fele Konstantinápoly központtal. Itt ugyanis a magas-kultúrának több ezer éves folytonos volt.

A történészek keveset említik azt, hogy még a Római Birodalom fénykorában is fejlettebb volt a Birodalom keleti fele, mint a nyugati fele. Anatólia, a Közel-kelet, és főleg Egyiptom és Észak-Afrika volt képes ellátni gabonával Európai mediterrán térségében a városok lakosságát. A kulturális csúcsot pedig Görögország és Egyiptom jelentette.

Nem véletlen, hogy a Római Birodalomért folyó hatalmi harcokban a hatalomért harcoló erősebb mindig a birodalom keleti felét választotta. A Rómát és a Földközi-tenger nyugati medencéjének városait szinte elpusztító járványok idejétől egészen a középkor utolsó harmadáig a Kelet-Római Birodalom, és területe maradt fejlettebb. A keleti provinciáknak nem volt szükségük arra, hogy Rómától tanuljanak, hiszen ők Róma ragyogása előtt is a magas-kultúrák voltak.

A Római Birodalom keleti részének fölénye addig egyértelmű, amíg annak keleti térségét nem hódítja meg az iszlám, amíg Egyiptom és Anatólia lakossága is rátér a közel-keleti kultúrának megfelelő vallásra, a mohamedánra.

Már a történelem időszámítás előtti tényei igazolták, hogy az eredeti magas kultúra létrehozásához óriási, birodalmi méretű erőforrás koncentrálására volt szükség, de stagnálásra kényszerült, ha a kultúra centralizált politikai egység maradt.

Ez alól a görög-római kultúra volt az első kivétel, de az nem volt eredeti, az egyiptomi kultúra gyümölcseit hasznosították a maguk sajátos igényei szerint. Ez a mediterrán, azaz beltengerre épülő kultúra számos szempontból kiemelkedett kortársai közül. A görög kultúrára a tagoltsága, és a népességük élelmezéséhez szükséges mezőgazdasági háttér hiányának volt jellemző.

A történészek sem helyeznek elég súlyt a tényre, hogy ez a mediterrán kultúra eleve képtelen volt a lakossága élelmezésére, azaz kenyérrel való ellátására. Ez a szükséghelyzet késztette mindkettőt arra, hogy más kultúrákhoz tartozó gabonatermő gyarmatai legyenek, és onnan hajókkal szállítsa a lakossága élelmezéséhez szükséges gabonát.

A történészek ugyan gyakran idézik Ciceró mondását: „navigare necesse est!” De nem ismerték fel a lényeget: a tenger feletti uralom és kellő hajóállomány nélkül Róma, és ezzel a birodalom éhen pusztul. Róma e hátránya lett az előnye.

Mivel a történelemben korábban, és még később sokáig példátlan mennyiségű tömegárunak, gabonának nagy távolságról való szállítására kényszerült, kénytelen volt nagy hajóállományt kiépíteni, azok hadihajókkal való védelméről gondoskodni, ezért vált a tenger urává, és vált képessé jelentős haderőt tengeren szállítani. Cicero tudta, hogy addig nagy Róma, amíg hajózik.

A görög-római kultúra elsődleges alapja a városainak politikai és gazdasági önállósága. Amíg az egyiptomi és a mezopotámiai öntözéses kultúrákat a szinte korlátlan központi hatalom, és a városok teljes alárendeltsége jellemezte, addig a Földközi-tenger keleti és déli partjain önálló városállamok jöttek létre. Ezt a városi önállóságot vitték tovább a görög városállamok, majd birodalmi kerete ellenére is a Római Birodalom.

A nyugati történészek is csak újabban kezdik felismerni, hogy a mediterrán kultúra lényegében a városok kultúrája volt. A polgároknak demokrácia a lakosság nagy többségének rabszolgaság.

A városok, és azok polgárainak viszonylagos önállóságát először Nagy Sándor vitte a despotikus Közel-Keletre és Észak-Afrikába. Mindaddig értetlenül álltam Nagy Sándor elképesztő méretű terjeszkedése előtt, amíg fel nem ismertem, hogy a keleti despotizmus jogtalan polgárai örömmel fogadták a városi polgárság megbecsülését hozó hódítót. Érdemes volna elgondolkodni azon, mi lett volna a történelem további menete, ha Nagy Sándor görögös társadalomszerkezeti elképzelése gyökeret tud verni a Közel-Keleten. Ennek máig világító példája volt évszázadokon keresztül az általa alapított Alexandria.

A görög és a római kultúra hanyatlását nem egy másik kultúra fölénye, hanem a városi lakosságot megtartó képesség hiánya okozta. E két kultúra úgy halt el, hogy gazdasági és kulturális fölénye még sokáig megmaradt a kontinensen.

A görög és a római kultúrát és társadalmat azonos típusúnak tekintem, mindkettő város-kultúra volt. Ez alatt az kell érteni, hogy lényegében csak a városi életet szervezte a saját társadalmává. Ez nyilvánvaló volt a görög esetében, hiszen nem léptek túl a városállamok méretein. Az úgynevezett görög gyarmatok sem voltak gyarmatok, hanem a későbbi városállamokkal, sőt nemzetállamokéval azonos önállóságot, autonómiát élvező társadalmi egységek.

Azzal, hogy a római kultúra egyúttal létre hozta az első igazán világbirodalmat, nem hozott létre nagy társadalmat, hanem csupán a római mintára szervezett közigazgatási, illetve katonai feladatokat ellátó városok hálózatával több kultúrához tartozó területeket és népeket szervezett egyetlen politikai egységbe.

Ahogyan a Brit Birodalom fénykorában sem volt egy kultúra, egy társadalom, hanem csak egy óriási politikai szervezet, aminek a keretein belül nagyon különböző típusú, és gazdasági fejlettségű társadalmak működtek az angol gyarmati irányítás alatt. Lényegében ilyen volt a Római Birodalom is, amelyben a provinciák vidéki lakossága csak az adószedő erőszakot érezte abból, hogy a Római Birodalom része.

A görög és a római kultúra tehát nem területet, hanem csak a városok hálózatát szervezte a maga törvényei szerint. Ezért nevezem polis-kultúrának. Ebből fakadt az is, hogy soha nem lehetett gazdasági tekintetben önellátó. Márpedig az ipari forradalom előtt a gazdasági önállóság a kultúrák elengedhetetlen feltétele volt. A görög és a római társadalom végig képtelen volt a maga élelmezésére, mivel a hatáskörébe tartozó mezőgazdasági vidék még alkalmatlan volt a szükségletét kielégítő öntözéses gabonatermelésre. Az időszámításunkat követő első ezer évben, Európában csak a Földközi Tenger néhány öntözhető síkságán nem fagyott ki télen a búza és az árpa.

A 9. század előtt, Európában csak néhány kis városállamnak az eltartására elegendő gabonatermő térsége volt. A kor két gabonája, a búza és az árpa akkor még nem bírta el a téli fagyot. Eredetileg mindkettő a telt nem ismerő faj. A Római Birodalom a közel-keleti, illetve az észak-afrikai gabonára szorult. Az a tény, hogy a rómaiak végül már uralkodtak a mezőgazdasági termékekkel őket ellátó térségek felett, nem jelentette azt, hogy azzal közös kultúrát és társadalmat alkotott volna. Egyiptom, Szíria és Észak-Afrika politikai tekintetben a Római Birodalom része lett, de nem a római kultúráé.

E két város-kultúra pusztulását nem a történészek által vélt politikai, és erkölcsi okok idézték elő, hanem az önálló élelmezésre és a városi lakosság egészségvédelmére való képtelensége. A gabonát a sémita térségből kellett több ezer hajóval, több százezer hajóssal a latin Európa kikötőibe szállítani. Ez azonban azt jelentette, hogy a kor viszonyai között kivédhetetlen fertőzéseknek volt kitéve. Ezek ellen pedig védetlen volt.

A görög-római kultúra számos kulturális eredménye a nyugat-európai kultúra szerves része lett. De egyiknek sem volt a világ nagy kultúráihoz hasonló gazdasági alapja. Ezért tudomásul kell venni, hogy nem lehet tartós az a kultúra, amelyik nem képes élelmezni a városi lakosságát, nem értheti meg e két magas-kultúra sajátos történelmi szerepét. Ezek ugyan nélkülözhetetlen feladatot teljesítettek azzal, hogy kulturális alapot adtak a Nyugatnak ahhoz, hogy a 10. században nemcsak magas-kultúrává emelkedhessen, de alig fél évezred után azok fölé is emelkedessen.

Ezt jól jellemzi a tény, hogy a sötét középkorban, vagyis a Római Birodalom bukása után szinte megfeledkezett a görög-római örökségéről, és azt csak az arab-zsidó kultúra mentette meg a számára.

A görög kultúra

A görögök korán felismerték, hogy egy lábon állnak, nincs saját mezőgazdasági alapjuk. Ez késztette őket arra, hogy a Földközi Tenger nyugati medencéjében, de még a Fekete Tenger partjain is kisebb vízfolyásokra épülő öntözéses gabonatermelő "gyarmatokat", lényegében új városállamokat létesítsenek. Már ekkor kiderült, hogy a távolsági kereskedelem állandó gondolkodásra, alkalmazkodásra kényszerít, tehát az ember agyának fontos szerepet követel. Ettől kezdve, máig a nyugati kultúrára jellemzővé vált, hogy a város a társadalom a gazdasági és tudományos motorja.

A Nyugat történelmét máig csak azon az alapon lehet reálisan megfejteni, hogy a görögöktől nemcsak a tudományt és a művészetet, de a politikai tekintetben többé-kevésbé önálló városok megkülönböztetett szerepélt is átvette. Csak Európa nyugati felén maradt meg örökségként a városok kisebb-nagyobb politikai, gazdasági és kulturális önállósága. Ahol ez nem maradt meg, ott nem is ért el a Nyugathoz hasonló sikereket.

Az öntözött gabonatermelő görög gyarmatokat azonban rövid virágzás után, megsemmisítette a malária. Nem volt ellene védekezés. A görög városállamok kultúráját tehát a malária számolta fel. Történt ez annak ellenére, hogy sok tekintetben életképesnek, sőt vonzónak bizonyult nemcsak a Földközi Tenger térségében, de Közel-Keleten is.

A görög városkultúrának, a városi polgárok demokráciájának a társadalmi fölényét és vonzását fényesen bizonyította Nagy Sándor maroknyi csapatának példa nélküli gyors, és világméretű sikere. Nagy Sándort a közel-keleti és egyiptomi politikai diktatúrák minden városának polgársága, mint az övékénél fejlettebb, jobb társadalmi forma képviselőjét fogadta. Számukra a görögség jelentette a zsarnoksággal szemben a személyi, és még inkább a gazdasági szabadságot a zsarnok politikai állammal szemben.

A görög kultúra értékei végig kísérik a nyugati kultúrát. Csak az úgynevezett sötét középkorban tűnt el, hogy aztán a virágzó arab kultúra a középkor derekán visszahozza. Ez a magyarázata annak, hogy a történészek máig ennek a kis nép apró városállamainak alig pár száz éves történetét világtörténelmi méretűként kezelhetik.

A római kultúra

A Római Birodalomnak a politikai hatalmát úgy kell kezelni, mint falusi népességnek, a paganus-oknak a városok által történő kizsákmányolását. Egyetlen város polgárainak sikerült a kor Európájának egészét uraló birodalmat kiépíteni.

Ez a viszonylag rövid életű, de máig a Nyugat alapjaként tisztelt Birodalom akkor dőlt össze, amikor képtelené vált a városi lakosok egészségi feltételeinek katasztrofális összeomlása ellen védekezni. Azzal, hogy Róma és általában a birodalmat fenntartó nagy városok lakossága az egyiptomi, az észak-afrikai és a kis-ázsiai gabona importjára szorultak, kitették magukat az olyan közel-keleten őshonos betegségek fertőzésének, amelyekkel szemben nem volt az indogermán lakosságnak immunitása. Ezek a betegségek szinte kiirtották a városok lakosságát. Márpedig a római társadalom a városok társadalma volt, ami, ha megszűnnek a városok, megszűnik a városokra épült kultúra is.

A görög kultúra azért hanyatlott le, mert a malária következében elvesztette növénytermelő bázisait. A római azért, mert az alapja, a mediterrán térségi városok hálózata a járványok pusztításai nyomán megszűnt. Nincs tehát semmi alapja annak a történészek által elfogadott felfogásnak, hogy a Római Birodalom bukásának erkölcsi és politikai okai voltak. A görög és római a kultúrának eleve nem volt gazdasági alapja, nem volt a városok élelmezését biztosító térség mögötte. Az alapvető táplálékáról, a kenyérről, nagy távolságból, idegen kultúrákból kellett importálni.

A történelem során számos más kultúra volt azért hasonlóan rövid életű, mert kapcsolatba kényszerült olyan baktériumot, vírust hordozó idegenekkel, akik által hozott kórokozókkal szemben nem rendelkeztek ellenálló-képességgel. Azok elpusztították a lakosságot.

Ez pusztította el a két amerikai kultúrát, a mayát és az inkát is. Ott is sokszorta nagyobb pusztítást okoztak a bevitt betegségek, mint a megszállás kegyetlenségei. Nemcsak fegyvereikkel és betegségeikkel, de a gazdasági és kulturális fölényükkel pusztította el őket a Nyugat.

A maláriát terjesztő szúnyogok hatása a Római Birodalom történelmére

Magam először a történelmet formáló egészségügyi problémával első olaszországi utamon találkoztam. Róma felé menet a hajnal első fényeinél arra lettem figyelmes, hogy ott nem a folyók, patakok völgyében helyezkednek el a települések, mint hazámban, és általában Nyugat-Európában, hanem a dombok tetején. Ez még ott is irracionalizmusnak tűnik, ahol bőven van víz, ahol a dombokon is áshatók kutak, nemhogy ott, ahol kevés a csapadék, ahol a ciszternákban kellett gyűjteni az esővizet.

Itáliában ilyen települési forma kialakulására csak nagy kényszer hatása alatt kerülhetett sor. Mi lehetett ez a kényszer? Történelmi ismereteim elegendőek voltak ahhoz, hogy megállapítsam: a görögök virágzó gyarmatait a maláriát terjesztő szúnyogok semmisítették meg. A görög települések, amelyek öntözték a gabonát, azaz a mély fekvésű völgyekben laktak, elpusztultak, de a malária veszélye, azaz a szúnyog a jelenkorig megmaradt. A malária üldözte el a vízben bő, gabonatermelésre alkalmas síkságokról a dombok tetejére a lakosságot.

Szinte lavinaszerűen peregtek ebből a további kérdések, és az azokra adott válaszok:

1.) Miért váltották fel az öntözéses földművelő görög gyarmatokat a dombokon legeltető etruszk és a római pásztorok? Miért dombokra épült Róma, és utána az egész római kultúra? Azért, mert menekülni kellett a maláriát okozó szúnyogok elől.

2.) Miért csak a 20 században sikerült lecsapolni a volt görög gyarmatok által lakott és művelt síkságokat? Azért, mert csak akkor, kétezer év után tudtak az emberek védekezni a malária ellen.

Ezen felismerésem után negyven évvel jutott el a tudomány odáig, hogy a korabeli emberi csontok alapján meg tudja állapítani, hogy 2-2500 éve a leggyakoribb halálok a malária volt. Ezt ma már meg lehet állapítani, de a történészek mégsem hajlandók levonni a tanulságot: a malária, az azt terjesztő szúnyog, az abban élő vírus pusztította el a Földközi-tenger nyugati medencéjében a virágzó görög kultúrát, és adott lehetőséget a térség pásztorkodó népeinek arra, hogy átvegyék a kultúra és a hatalom stafétabotját.

A római birodalommal foglalkozó történelmi munkák szinte említést sem tesznek arról, hogy a Római Birodalom magját jelentő Dél-Európa képtelen volt a lakosságát kenyérrel ellátni, hogy ez volt az első magas-kultúra, amelyik képtelen volt a lakossága élelmezésére, történetesen kenyérrel való ellátására. Ezért kellett vállalkoznia arra, hogy a városi lakosság kenyerét jelentő gabona többségét importálja, mert a gabonatermelésre alkalmas síkságokon a malária pusztított.

Majd ezt a szükségüket fokozta az, hogy a keletről hozott betegségek megfertőzték a talajvizet. Ezért vagy iszonyatos költséggel kellett messziről, vízvezetékeken, aquaductokon szállítani a fertőzetlen ivóvizet, illetve a kutak vizét borral kellett keverni. Ebből fakadóan az eleve szűkös termőföld többségére szőlőt kellett telepíteni. A fertőzetlen ital, vagyis a forrásvíz és a bor emésztette fel a nemzeti jövedelem mintegy harmadát. Az iszonyatos erőfeszítések ellenére a városok, amire a kultúra épült, elvesztették korábbi lakosságuk mintegy kilenc tizedét. Ez, nem pedig az erkölcsök romlása, vonta maga után a birodalom és a kultúra bukását.

Nemcsak az ókorban jelentett minden mást elnyomó feladatot az egészségvédelem vagy az ivóvíz, hanem számos elmaradt kultúrában ma is.

Tőkés osztálytársadalom az agrártechnikai és ipari forradalom nyomán

A nyugat-európai civilizáció először a tengerek, az óceánok meghódításában és a haditechnikában előzte meg a többi nagy, elsősorban a távol-keleti kultúra társadalmát. Ennek köszönhetően a Nyugat előbb lesz imperialista és a világkereskedelem vezetője, mint tőkés osztálytársadalom.

A Nyugat számára megnőtt világkereskedelem jelentősége, a számára fontos nyersanyagok, mindenekelőtt a fűszerek, az arany, az ezüst és a színesfémekhez való bőséges hozzájutás nélkül aligha kerülhetett volna sor az ipari forradalom gyors sikerére.

Az ipari forradalom az emberiség történetében az első olyan technikai forradalom, amelyik olyan erőforrásokat tárt fel, amelyre elsősorban nem az adott társadalom belső fogyasztásának volt szüksége, hanem a külső piacokon szerezhette be mindazt, amire szüksége volt.

Az ipari forradalmat megelőzően minden magas-kultúra minimum négyötödében mezőgazdaságra, élelmezésre épült. Ezért életképessége a mezőgazdaság adottságokon múlott. Élelmezését saját erőforrásiból kellett biztosítani. Csak ott alakulhatott ki, ahol a mezőgazdasági adottsága kedvező volt. Ezért voltak lényegében feudálisak, az uralkodó osztálya a földtulajdonos volt.

Korábban minden, a társadalom sorsát alakító technikai forradalom a végső kihatásában lényegében agrárforradalom volt, és a korábbinál hatékonyabb módon oldotta meg a társadalom élelmezési szükségleteit. Más szavakkal: a társadalmon elsődleges érdekét szolgálta. Az ipari forradalom sokáig legfeljebb a munkaerő tizedét érintette volna, ha nincsenek külső piacok. Ahhoz, hogy kibontakozhasson, gyorsabban, és szélesebben formálja át a társadalmat, mások ellátására és kizsákmányolására volt szüksége. Ez a kizsákmányolás nem csupán, és nem is elsősorban katonai erőkkel, erőszak árán történt, bár úgy is, de egyszerűen a cserén keresztül.

Az agrártechnikai forradalom

Az agrártechnikai forradalom legutoljára a mezőgazdaságban vált tőkéssé a közel háromszáz éves megkésése okán. Csak a 20. században, és először a négy volt angol gyarmaton győzött a családon alapuló farmergazdaság. A családi munkaerőre épülő modern kisvállalkozás, a farmergazdaság nemcsak a paraszti kisgazdasággal, és a fél-feudális nagyüzemmel, de még a tőkés nagyüzemmel szemben fölénybe kerültek. Minél fejlettebb lett a technikai felszereltség, annál inkább. Máig nem valljuk be, hogy a mezőgazdaságban a kisüzem fölénybe került a nagyüzemmel szemben. A kicsit nem a terület, a termelési érték nagysága, hanem a dolgozók létszáma alapján kell megítélni.

Amíg annak idején az ipari forradalom a sok munkást foglalkoztató tőkés nagyvállalkozások fölényét hozta, az agrártechnikai forradalom mind a paraszti, mind a tőkés mezőgazdaságot kiszorította. Az utóbbit még gyorsabban.

Ennél is sokkal nagyobb jelentősége van annak, hogy a tudományos és technikai forradalom hatására a reálgazdaságban is megnőtt a kis létszámmal dolgozó, a saját munkán alapuló, tehát nem tőkés vállalkozások súlya. Ezek elsősorban, mint bedolgozók nyernek teret. E tény máig sem tudatosult. A nagyvállalatok értékesítési eredményei ugyanis tovább nőttek. Ez elfedte azt a tényt, hogy a nagyvállalatok termelési értékében többszörösére megnőtt a kis beszállítók, és szolgáltatók részesedése. Más szavakkal: az egyre nagyobb vállalatoknál egyre kisebb az ott létrehozott érték, és egyre nagyobb a beszállítók teljesítménye.

Ezt a tendenciát tanúsítja az is, hogy egyrészt a nemzeti vagyonon belül csökken a tőkeként működő, ugyanakkor nő a saját munkával működtetett vagyon nagysága, másrészt a vállalati szektoron belül a kisvállalatokban dolgozók száma nő a leggyorsabban, harmadsorban a fizikai tőkéhez képes nő a szellemi tőke súlya.

A nemzeti vagyonon belül a legnagyobb és leglényegesebb változást az hozza, hogy sokszorosára nőtt a szellemi vagyon, és ma már sokkal nagyobb értéket képvisel, mint a fizikai tőke. Márpedig a szellemi vagyon, azaz a tudás, az ismeret nem tőke, hanem olyan vagyon olyan, ami a tulajdonosától nem vehető el. Ma már a fizikai és a szellemi nemzeti vagyonnak kisebb hányada a tőke. A század elején Angliában még kétharmada volt az.

A tőkés társadalom tehát akkor is megszűnik, ha a tőkések még görcsösen ragaszkodnak hozzá. Amihez ugyanis görcsösen ragaszkodnak, az egyre inkább illúzió. Egyre kevésbé a fizikai vagyon, egyre inkább a szellemi vagyon nagyságán múlik a társadalom teljesítő képessége.

A társadalom típusát, lényegét a múltban sem a politikai erőviszonyok határozták meg, hanem az, hogy mivel kellett a társadalomnak elsősorban racionálisan gazdálkodnia, mi volt a kor társadalmában a fejlődés szűk keresztmetszet.

Az ipari forradalom hatása Nyugaton

Az ipari forradalom a Nyugati kultúrán belül is differenciált. A saját körén belül leértékelte a fél-perifériát. Az iparukat leértékelte, a mezőgazdaságot felértékelte. Ezzel Európa keleti felén az úgynevezett második feudalizmust hozta létre, a konzervatív, földbirtokos erőket megerősítette.

A fentiek értelmében az ipari forradalom hatását a Nyugat fél-perifériáin az alábbiakban látom.

a/ Az ipari forradalom a hazai gazdaság korábban háziiparral foglalkozó tizedét tette tönkre.

b/ A saját mezőgazdaságában az olcsó agrárimporttal és a háziipar legyőzésével csökkentette a vidéken a munkaerőigényt, és szétverte a falusi társadalom évezredes egyensúlyát.

Amíg a puritán Nyugaton az iparos és kereskedő polgárság gyorsan gazdagodott, tőkés polgárrá vált, a Nyugat fél-perifériáin az eleve kisszámú, és főleg idegen etnikumú polgárság erejét vesztette, mivel a nyugati versenytársaival szemben komparatív hátrányba került. Ez a fél-perifériákon társadalmi visszarendeződést okozott.

Ezzel szemben a gazdag nyugati piacok agrártermékek iránti kereslete, és a nagyobb távolságról történő szállíthatósága felértékelte a mezőgazdaságot. A Nyugat fél-perifériáin az ipari forradalom a földesúri osztályt felértékelte. Ennek következtében a politikai hatalma is nőtt, holott a társadalmi fejlődés érdekében a csökkenése jobb lett volna.

Az ipari forradalom a fél-perifériáin kihúzta a talajt az ipar alól, ezzel felszámolta azoknak a polgári és polgárosodó rétegeknek a gazdasági súlyát, amelyek a társadalom motorját jelentették volna. Ugyanakkor felértékelte a térségben a mezőgazdasági export lehetőségeit, ezzel a földtulajdont. Az európai fél-perifériákon újra a társadalom vezető osztálya a földbirtokos és a vele szövetkező, ezeket kiszolgáló úri középosztály lett. Ez a negatív hatás éppen Európa keleti felén járt máig tartó tragikus következményekkel. A világgazdaság perifériáin pedig teljesen szétverte a régi társadalmi struktúrát, anélkül, hogy helyette kibontakozási megoldás kínálkozott volna.

Az ipari forradalom tőkés osztálytársadalmat szült

Miért járt az ipari forradalom a tőkés osztályuralom kialakulásával?

Azért, mert az ipari termelés, és a szállítási hálózat kiépítésének tőkeigénye lett a gazdasági fejlődés szűk keresztmetszete. Akik a szűk keresztmetszetet jelentő tőkével rendelkeztek, azok lettek a társdalomban nemcsak a gazdasági, de a hatalom urai is.

A tőkés társadalom azonos minden előző osztálytársadalommal abban, hogy szinte korlátlan osztályuralmat jelentett.

Miből fakadt a munkások nyomora?

A tőkés osztálytársadalom elnyomása, a munkások kizsákmányolása abból származott, hogy az új technika a korábbinál jóval kevesebb, és kevésbé képzett munkaerőt igényelt. A munkaerő mennyiségi és minőségi keresete csökkent. Ugyanakkor a felgyorsult népszaporulat, és az iskolázás következében nemcsak a mennyisége, de a minősége is növekedet, tehát a kínálata nőtt. Ennek következtében a munkaerő az ára egyre jobban az értéke alá csökkent.

Az nyilvánvaló, hogy a munkaerővel szemben mennyiségi igény a gyáripar és a vasúthálózat kiépülése során csökkent. Az annál kevésbé tudatosult, hogy a minőségével szemben támasztott igény is csökkent. Ezt mutatta a nagy munkanélküliség, a jelentős kivándorlás, és a tény, hogy a tőke a még olcsóbb munkaerő felé áramlott. Ez a munkaerőigény még kisebb lett volna, ha nem tárják fel a tőkésállamok a külső piacokat, és nem járt volna sok emberrel és költséggel az imperialista hódítás, valamint a gyarmatbirodalom fenntartása.

Arra kevesebb figyelmet szenteltek a társadalomtudósok, hogy a gyáripar térhódításával, a munkaerővel szemben jelentkező minőségi igény alacsonyabb lett. Ez azért nem tűnt fel, mert a gyáripar térhódításával együtt járt az írás és olvasás szélesebb körű elterjesztése. Ha a munkaerővel szemben támasztott minőségi igény nagyságát az iskolában töltött évekkel mérjük, akkor a képzettség valóban nőtt, mert nőtt a lakosság iskolázottsága. Ha a munkaerővel szemben támasztott szakmai igényeket vesszük figyelembe, akkor viszont kiderül, hogy a gyáripar munkaerőigényének a minősége csökkent. A munkástól sokkal kevesebb szakmai tudást, és ítélőképességet igényelt a gyáripari termelés, mint a korábbi kisárutermelés az iparosoktól és önálló parasztoktól.

Az írni és olvasni tudó lakosságra a legkevésbé a gyáriparnak volt szüksége, sokkal inkább a közigazgatásnak és a hadseregnek.

Abból a tényből, hogy a korai gyáriparnak a meglévő munkaerő mennyisége és minősége is sok volt, következett a munkások jogtalansága és nyomora. A munkások érdekeit védő politikusok és tudósok, élükön Marxszal, azt hitték, hogy a munkások kizsákmányolásának, elnyomásának, politikai jogfosztottságának és nyomorának politikai és jogi okai vannak, holott mindez abból fakadt, hogy a gyáriparnak kevesebb és képzetlenebb munkaerőre volt szüksége.

A tőkés magántulajdon, és annak örökletessége azért alakulhatott ki, mert a tőke működtetéséhez nem kellett kiemelkedő képesség és magas képzettség. A tőkét az átlagos képességű örökösök is eredményesen működtethették.

Ebből egy fontos elméleti következtetés vonható le: Csak azok a társadalmi pozíciók örökletessége válik általánossá, amelynek ellátása nem igényel kiemelkedő képességet és képzettséget. Ilyen volt a feudális viszonyok között a földbirtoklás és a közigazgatási hatalom. Ilyen lett az ipari forradalmat követő kétszáz évben a tőketulajdon is.

A tudomány, a művészet, a szorosan ellenőrző közigazgatás, és vallási vezetés mindig tudást és képességet igényelt. Ezek a funkciók soha nem is válhattak örökletesekké.

A gyáripari, azaz a klasszikus tőkés társadalomban is szükség volt egy szűk értelmiségi rétegre, akik a műszaki haladás eredményeit produkálták, de ezek elenyésző kisebbséget jelentettek. E feladatokat a kiválogatottakra bízták. Száz éve azonban még a tőkés nagyvállatok működetéséhez alig volt szükség arra, hogy a tőkés magasan képzett, és tehetséges legyen.

A klasszikus tőkés osztálytársadalomnak az ásta meg a sírját, hogy a tudás vált a társadalmi és gazdasági fejlődés motorjává. Ahol a társadalom hatékonysága a szellemi vagyonra, a tudásra, a tehetségre és az erkölcsre épül, nem lehet osztályuralom, hiszen ezek egyéni szinten nem öröklődnek.

A gyáripar

Az ipari forradalom először tönkretette a hazai kézműipart, amely jelentős hányadában a vidéken élő, mezőgazdasági munkaerő szabad munkaerejét hasznosító háziipar, sok tekintetben csak másodgazdaság volt,

A történelem alakulása szempontjából sokkal jelentősebb, hogy tönkretette a többi kultúra társadalmaiban, azaz az egész világon az ipart. Azzal, hogy az ipari forradalom szinte nem érintette a mezőgazdasági technikát, átformálta a világgazdaságot. Leértékelte az összes többi kultúrában a másodlagosnak számító ipart, és felértékelte a lakosság nagy többségét foglalkoztató mezőgazdaságot. Közgazdasági nyelven szólva, száz év alatt teljesen elveszett az emberiség öthatodában az ipar komparatív versenyképessége, és megnőtt a mezőgazdaságuk komparatív előnye.

Mindez akkor vált semmivé, amikor a 20. században bekövetkezett az agrártechnikai forradalom. A jelenlegi világgazdaságot az jellemzi, hogy a fejlett kétötöd szinte mindenben komparatív előnyt élvez. A gyorsan szaporodó nem puritán háromötöd csak néhány nyersanyag bányajáradékát, és néhány trópusi növény éghajlati előnyét élvezi.

Az ipari forradalmat követő bő kétszáz évben a Nyugat gazdasági téren csak az iparban élvezett komparatív előnyt. Az agrártechnikai forradalom óta a mezőgazdaságban is. Az ipari fölényből az fakadt, hogy a nemzetközi munkamegosztást erőszakkal kellett az pari államok és az elmaradottak között kikényszeríteni. Az agrártechnikai forradalom után a nemzetközi munkamegosztás egyre inkább a fejlettek közötti cserére tevődött át. A fejlettek az elmaradott többséggel szemben a gazdaság minden területén komparatív előny élveznek, a velük való cserében nincs erőszakra szükség. Jelenleg az elmaradt világ szinte csak a bányászatban élvez egyre nagyobb bányajáradékot.

Bizonyításként elég megnézni a 20. század elei, és a századvégi világkereskedelmi adatokat. A század elején a világkereskedelem többsége még a fejlettek és az elmaradtak közti forgalom volt. Jelenleg, a bányászattól eltekintve a világkereskedelem nagy többsége a fejlettek közti csere.

Az ipari forradalom egyrészt olyan társadalmat hozott létre, amelyik technikai fölényét csak mások rovására tudta érvényesíteni, ezzel egyrészt a saját lakosságának többsége a korábbinál rosszabb helyzetbe került, másrészt a világ minden más társadalmát relatíve, többségét abszolúte hátrányos helyzetbe hozta. A kapitalizmus is azok közé a kivételes társadalmak közé tartozott, amelyik képtelen volt az önellátásra. A gyáripar kiépülése a saját munkaereje jelentős hányadának feleslegessé, kivándoroltatását, más társadalmak kizsákmányolását, visszavetését szükségszerűvé tette.

Ennek ellenére az ipari forradalom évszázados távlatban az emberiség egyik nagy győzelmét hozta a természeti erők felett. Ipari forradalom nélkül nem jöhetett volna létre a jóléti társadalom.

A fejlett TUDÁSALAPÚ TÁRSADALOM

A társadalomtudomány elméletben ugyan elismeri a szellemi vagyon jelentőségét, a gyakorlatban azonban sajnálja a bővítését szolgáló célokra a pénzt. Itt is először azt vizsgáljuk meg, milyen összefüggés van a technikai fejlődés és a társadalom szellemi tőkeigénye között.

Eddig minden technikai forradalom egyrészt egy szűk kisebbséget hozott hatalomra, másrészt csökkentette a lakosság többsége esetében a gazdaság által támasztott szellemi vagyon igényét. A tudományos és technikai forradalom előtt, minél fejlettebb lett az alkalmazott technika, minél bonyolultabb a munkamegosztás, a munkaerő többségét tekintve, működtetéséhez annál kevesebb tudásra és kezdeményezésre lett szükség.

A tudományos és technikai forradalom a társadalmi érdek szempontjából teljesen új helyzetet teremtett. Szükségszerűen olyan új társadalmat hoz létre, melyikben a tudás, a képesség és az erkölcs kerül előtérbe, mert ezek jelentik a fejlődés szűk keresztmetszetét.

A 20. század végére az emberiségnek a nyugati puritán civilizációhoz tartozó lakossága, bárhol települt is meg a világon, valamint a mediterrán térség, vagyis annak a Lisszabon – Róma vonaltól északra elterülő része és a távol-keleti konfuciánus térség lakói – egyelőre Kína kivételével – össznépi társadalmakban élnek, amelyek alapvető minőségi változást jelentenek az osztálytársadalmakkal szemben.

Az osztálytársadalmi állapotokon csak a puritán és a konfuciánus lakossággal rendelkező népek jutottak túl. Reális a remény arra, hogy Kína is felzárkózik. Az emberiség háromötödét válságba sodorja a túlszaporodása. A jelenkori fejlett társadalom a minőség társadalma, ami minőségében jobban különbözik minden korábbi osztálytársadalomtól, mint azok egymástól.

Az osztálytársadalmak négy alapvető funkciója azonos volt. Nem volt közöttük sem minőségi, sem hatékonyságbeli különbség. Mivel az osztálytársadalmak lényegében azonos feladatokat láttak el, a hatalmat gyakorló osztály megváltozása nem jelentett minőségi változást. Az uralkodó osztály lehetett a vallási klérus, a katonai vezetés, a rabszolgatartó, a földbirtokos vagy a tőketulajdonos, a tömegek életszínvonala, átlagos életkora ettől alig változott. Minden osztálytársadalomban a lakosság kilenctizede a létminimum határán élt, műveletlen és tudatlan maradt. Mai szóval: a nép életviszonyai nem attól függtek, hogy kik gyakorolják a hatalmat. Ebből fakadóan a tömegek életszínvonalában nem volt különbség. Nincs tehát indoka annak, hogy az uralkodó osztálytól függően a társadalmi formák között minőségi különbséget keresünk. Az osztálytársadalmakban a lakosság nagy többsége közel azonos szinten élt, a konkrét társadalmi rendszertől függetlenül.

A kapitalista társadalmak fénykorában is, az iparosodott „gazdag” ország proletárja legfeljebb kétszer akkora jövedelemből élt, mint a legkevésbé fejlett osztálytársadalom lakosságának többsége.

A jelenkorban már a fejlettek körén belül is megnőtt az egy lakosra jutó nemzeti jövedelemben mért különbség. Ezzel szemben a legfejlettebb országok lakosságának a többsége az elmaradt társadalmak átlagánál, azaz az emberiség kétharmadánál harmincszor nagyobb jövedelmet élvez.

A fejlett tudásalapú társadalom jellemző vonásai

Mi jellemzi a minőségi változást? A fejlett társadalmak közös jellemzői a korábbiak ellenkezőjévé válnak.

Szeretném hangsúlyozni, hogy az itt említett területek mellett még számos más téren is minőségi fordulat következett be, azonban ezeket tartom a legfontosabbaknak abból a szempontból, hogy mely tényezők hoztak teljes fordulatot az osztálytársadalmakhoz képest. Kiemelhettem volna még számos más ismérvet is, de azokat nem tartottam olyan fontosaknak mondanivalóm szempontjából.

1) A természeti környezet már kevésbé fontos fejlődési tényező

A tudományos és technikai forradalom azonban a puritán világban elérte azt a szintet, amin túl a társadalom természeti környezete már kevésbé fontos. A tudomány és technika olyan életviszonyokat teremtett, amin az ember viselkedése lett a természeti környezetnél sokkal fontosabb alakítója. A fejlett társadalmakban az emberek tudatát elsősorban a saját eredményei alakítják. Azok az információ, a közlekedési és szállítási technikák, amikkel rendelkezik, jobban hatnak a viselkedésére, mint a természeti környezete.

Az emberek viselkedése egyre kevésbé attól függ, hol, milyen természeti környezetben élnek, hanem egyre inkább az alakítja, ahogyan él. A hogyan élés is sokkal inkább attól függ, milyen gazdag, milyen képzett és mi az érdeklődési köre.

Minél képzettebb, tehetségesebb az ember annál inkább a természeti környezetétől függetlenül alakítja az életét. Az ember azzal vált világpolgárrá, hogy az életmódja függetlenné vált a környezetétől.

A jövő társadalmában jellemző lesz az emberek természet utáni kielégítetlen vágya. Az ember természethiánya elsősorban két ok miatt fog jelentkezni: egyrészt a túlnépesedés, másrészt a nagyfokú urbanizáció miatt.

Egyelőre a modern társadalom nagyon magas fokon urbanizált. Különösen igaz ez a világ egyre jobban lemaradó nagyobbik felére, de még a fejlett világban is, a viszonylag későn elfoglalt térségekre, amelyek mögött nem áll több ezer éves kulturális múlt. Ennek klasszikus példája Kalifornia, Kanada és Ausztrália. Ezekben a sokmilliós nagyvárosokban ugyan kedvezőek a társadalmi munkamegosztás technikai feltételei, de megoldhatatlan kérdésnek látszik az ott lakók közvetlen természetigénye és erkölcse. Ezzel szemben, a gyorsan túlszaporodó világban a sokmilliós nagyvárosok társadalmi csődöt jelentenek. Ahogyan Európában a francia forradalommal elkezdődött forradalmak fészkei a kor nagyvárosai voltak, úgy lesznek méreteikben és brutalitásukban nagyságrenddel nagyobb forradalmak az elmaradt világ sokmilliós nagyvárosaiban. Ezek méreteiről egyelőre fogalmunk sem lehet.

A ma élő emberek kilencvenkilenc százalékának az ősei, legfeljebb az utolsó néhány generációtól eltekintve, a természetben éltek. Ezért a természettel való kapcsolatot ugyan a technika képes kikapcsolni, sőt, a nagyvárosokban nem is tudja biztosítani, de mivel több ezer generáción keresztül genetikailag bekódolódott a természetigény, ezt kiirtani sem lehet, a természettől teljesen elszakított emberek többsége nem maradhat mentálisan egészséges. Ezért a nagyvárosi emberek természetéhsége egyre nagyobb lesz, és ennek kielégítése érdekében hajlandó lesz egyre több áldozatra. Ezt a fejlett világban dinamikusan fejlődő turizmus, a háziállatok tartása és a kertkultúra jól jelzi. Már ma is a turizmussal több jövedelem áramlik a kevésbé fejlett, kellemes éghajlatú délre, mint amennyi a tőkepiacon keresztül odavitt befektetés. A fejlett világ gazdagjai sokkal többet költenek turizmusra, a háziállataikra, virágra, kertre, mint amennyiből a világ nagyobbik felén az embereknek meg kell élni.

2) A tudásalapú társadalom szűk keresztmetszete a képzett ember

Az emberiség történetében új szakasz kezdődött el. Az osztálytársadalmakban a túlszaporodás ellen kellett védekezni. Ez a veszély csak mostanra szűnt meg. Most is csak az emberiség fejlett hatodában.

Ahhoz, hogy háborúk nélkül, az anyagi létbiztonság és a tudás szervezett gyarapítása mellett ne szaporodjon a népesség, arra van elsősorban szükség, hogy mind a jólét, mind a tudás jusson túl egy kritikus színvonalon. Ez történt meg a tudományos és technikai forradalom után az emberiség negyedét magában foglaló társadalmakban. Megállt a népesség természetes szaporodása. Ahol ez megoldódik, ott megszűnik az osztálytársadalom szükségszerűsége. A népszaporulat csak akkor nem fenyegeti a társadalmat, ha a lakosság magasan képzett, jómódban él, és ismertek a fogamzásgátlás egyszerű és biztos feltételei.

Ami eddig történt, csak előkészület volt az ember kiteljesedésére. Ehhez hasonló minőségi változás korábban nem volt, de nem is lehetett.

Felvetődik a kérdés: Miért vált szükségessé a korábbi társadalmi munkamegosztás megfordítása? A sommás válasz: Minden osztálytársadalmat a túlszaporodás elleni szervezett védekezés jellemezte. A jelenkor fejlett társadalmaiban pedig az életkor két-háromszorosára való növekedése ellenére sincs természetes népszaporulat.

A jelenkor fejlett világában a népszaporulat megszűnése annak ellenére következett be, hogy a fent említett négy fék nemcsak megszűnt, de ellenkezőjére fordult. Kiderült, hogy a gazdag és képzett ember már nem túlszaporodó. Annak ellenére, hogy a múlt század dereka óta a világ élvonalába tartozó fejlett társadalmak az emberiség életében alapvető minőségi változást hoztak, még az érintett tudományok számára sem tudatosult ez.

3) Ez már nem osztálytársadalom

A magas kultúrák osztálytársadalmakba szerveződtek, a mai fejlettek pedig már osztálynélküliek.

Osztálytársadalmakon azt kell érteni, hogy azokban nagyon kis hányada a lakosságnak tartozott az uralkodó osztályhoz, és kicsi volt a vertikális mobilitás. Az uralkodó osztály a lakosság tizedét sem érte el, és munka nélkül is viszonylagos gazdagságban élt. Az egyik osztályból a másikba való kerülés ritka, rendkívüli eseménynek számított. Ezzel szemben a jelenkori fejlett társadalomban a hatalmat a szellemi elit gyakorolja. Ezen azt kell érteni, hogy a társadalom kulturális, politikai és gazdasági teljesítménye attól függ, az elit hogyan alakítja az eseményeket.

A társadalom teljesítménye elitje minőségétől, ez pedig a társadalom vertikális mobilitásától függ. Joggal mondhatjuk: Minél mobilabb a társadalom, annál dinamikusabb.

4) Nem a szegények, hanem a gazdagok dolgoznak többet

Korábban a szegények dolgoztak többet, ma inkább a társadalom elitje.

A mellőzött változások között példának azt hozom fel, hogy minden korábbi társadalomban a szegények dolgoztak többet, ma a társadalom elitjének munkaideje és munkaintenzitása magas, a gyenge minőségűek pedig példátlanul keveset dolgoznak. Valaha a gazdagoknál, már a jobbaknál a munka alig lépte túl a tudományos és művészeti passzió körét, a nagy többséget pedig hataloméhsége terelte a politikai és katonai feladatok elvégzésére. A jelenkori fejlett társadalmakban a munkaképes korosztályon belül a társadalmi elit dolgozik a legtöbbet, a társadalom minőségi és jövedelemszerző szempontból alsó ötöde pedig a legkevesebbet.

5) Az adók zömét már nem a szegények, hanem a gazdagok fizetik

Korábban az adókat a szegények fizették, ma elsősorban a gazdagok fizetik A gazdagok aránylag is többet adóznak, és abból jelentős hányadot a szegényeknek osztanak vissza. A gazdagok tartják el a szegényeket.

Az osztálytársadalmakban a nagy, eleve szegény többség jövedelméből történtek az elvonások, mai szóval adók. A hatalmat gyakorló kisebbség fényűző módon élhetett. Ma az állam bevételeinek egyre nagyobb többsége a gazdagok adójából származik, amiből az államfenntartás, az infrastruktúra költségein felüli hányadból pedig első sorban a társadalom gyengéi kapnak.

6) Már nincs kizsákmányolás az osztályhoz tartozás alapján

A társadalmi újraelosztás iránya megfordult. Eddig a szegény többségtől áramlott a gazdag kisebbség felé, ma a gazdagoktól áramlik a szegény többség felé az adóbevétel tetemes része.

Bármilyen tulajdonviszonyok mellett sem kerülhet sor a többségnek a hatalmi elit által történő kizsákmányolására. Sőt a jövedelemáramlás iránya szükségszerűen megfordul, a gazdagoktól áramlik a szegények felé.

A társadalom a pénztőkések manőverei ellenére megy a maga útján. A reálgazdaságban egyre szűkebb területre szorul vissza a tőkés szektor. Amíg a tőkés társadalom virágzása idején az volt jellemző, hogy a tőkés, vagyis a mások munkáján keresztül hasznosuló vállalkozás teret nyert a saját munkán alapuló vállalkozásokkal szemben, úgy az elmúlt évtizedekben az lett a jellemző, hogy az államot működtető szektorokban dolgozók aránya növekszik, és számos ágazatban a saját munkára épülő vállalkozások legyőzik a tőkés vetélytársaikat. Az utóbbi azt jelenti, hogy az önfoglalkoztató szektor részesedése is nő.

7) A fejlett világon belül nincs háború

A fejlett társadalmak között megszűnt a háborúskodásban való érdek. Korábban az emberéletet és az anyagiakat közvetlenül vagy közvetve pusztító, rengeteg erőforrást felemésztő háborúk voltak a jellemzők, ma a fejlett világon belül már nincsenek háborúk.

Az osztálytársadalmak erőfeszítéseik jelentős hányadát az egymás elleni háborúzásokra fordították. Éppen a fejlett világ tőkés osztálytársadalmai mentek el a legmesszebbre az egymással vívott háborúk és velük járó emberpusztítás terén. A történelem két legnagyobb háborúja, a két világháború a kor fejlett társadalmai közötti harc volt. A politikai vezetés nem mérte fel, hogy az egyenrangú társadalmaknak nincs már szüksége az egymás elleni háborúkra, és az ilyen egymással folytatandó háborús kalandokat a saját közvéleményükkel sem lehetne elfogadtatni.

A jelenlegi fejlett társadalmakban a fegyverkezési kiadások a korábbi tört hányadára zsugorodtak, és döntően a lemaradó világ megleckéztetésére korlátozódnak. Ezen a téren is alacsony a tudatosodás mértéke. A fejlett államok vezetőinek többsége nem veszi tudomásul, hogy még ennyi fegyverkezésre sem volna szükség. A fejlettek közötti háborúk ideje elmúlt. A fejlettek mai fegyvertára olyan katonai fölényt jelent az elmaradt világgal szemben, hogy semmiképpen sem volna szükség a további fejlesztésekre, a haditechnika állandó, gyors megújítására. Az osztálytársadalmak történetét eddig a közel azonos katonai erő jellemezte. A jelenkorban a fejlettek katonai fölénye sok százszoros lett. Azaz, nemcsak az életszínvonalban, a katonai erejükben még inkább differenciálódott a világ.

Elmaradnak a fejlett társadalmak egymással vívott háborúi.

A fejlett világon belül megszűnnek a csak fegyverekkel megszüntethető érdekellentétek. Mind a gazdasági munkamegosztásban, mind az információk cseréjében, mind a tudományban, mind az elmaradt és túlnépesedő többség megfékezésében egyre jobban egymásra szorulnak. Minél többen integrálódnak, kooperálnak, annál gazdagabbak lesznek. A tőkés osztálytársadalmak egymással vívott háborúit felváltja a gazdasági együttműködés.

Az elmaradt társadalmak feletti uralom többé nem üzlet, hanem egyre többe kerül, abból nem többletjövedelem, hanem erőforrás elvonás származik.

Az ezredforduló történelmi tanulsága, hogy az elmaradtakat nem lehet erőszakkal sem fejleszteni, sem demokratizálni, azoktól izolálódni kell. Ennek azonban az ellenkezője történik. A fejlett világ azon fáradozik, hogy minél alacsonyabb legyen a halandóság, nem veszi tudomásul, hogy ennek az ellenzőjére volna szükség. Az elmaradt társadalmakat arra kellene buzdítani, hogy ne több gyermeket neveljenek, hanem kevesebbet, de jobbat. Ideje volna a világpolitika sarkalatos feladatának tekinteni azt, amit Kína saját erejéből megvalósít. Csak az olyan társadalmat szabad támogatni, amelyik megállította a népesség növekedését.

8) Pocsékolás helyett racionális gazdálkodás

Az osztálytársadalmakat az erőforrásaikkal való pocsékolás, a jelenkori fejletteket a racionális gazdálkodásra való törekvés jellemezi. Korábban az erőforrások jelentős hányadát kincsképzésre fordították. Minél szegényebb volt a társadalom, jövedelmének annál jelentősebb hányadát fordította improduktív célokra, kincsképzésre. A jelenkori össznépi társadalomban mind az egyének, mind a közösségek, mind az államok a forrásaikkal való racionális gazdálkodásra törekszenek.

Ez nem jelenti azt, hogy nincs pocsékolás, hogy a társadalom veszteségek nélkül működik. Sőt, minél fejlettebb a társadalom, annál több az elkerülhető veszteség. A nagyon szegény társadalomban a veszteség eleve nem lehetett nagy. A természet is sokkal kevesebb veszteséget engedhet meg magának, mert akkor elpusztul. A fő különbség az, hogy a fejlett társadalom törekszik az erőforrásaival való racionális gazdálkodásra.

Az osztálytársadalmakban a hatalmasok fényűző, hivalkodó palotákat építettek, kincseket halmoztak fel. Mára a gazdag világban, a jövedelmekhez viszonyítva egyre jelentéktelenebbé válik a kincs, annak az értéke a vagyonokon belül elenyésző. A gazdagok még luxusigényeiket is konkrét hasznosítás alapján élik ki, élvezetet szerezve maguknak.

Az osztálytársadalmakban a termelőszektor számára szinte ismeretlen a költségcsökkentére való törekvés. A nagy vagyonok birtokosai nem számoltak vagyonukkal, nem törekedtek jövedelmük racionális felhasználására. Ma szinte a teljes gazdaságban a profit elve, vagyis a jövedelmezőség, a költségek csökkentése érvényesül.

9) A szűk keresztmetszet jelentő tudás növelése – a fékezése helyett

A társadalmi fejlődésben a legmarkánsabb változást a tudáshoz való viszony jelenti. Minden korábbi társadalomban a tudásra való törekvés bűnnek számított, a jelenkoriban erény, társadalmi cél lett. Az osztálytársadalmak is fékezték a tudás növekedését.

Az osztálytársadalom számára nem volt fontos a tehetség, az osztályok születési alapon merevedtek meg. Szinte mindenki abba a társadalmi osztályban, rétegben, sőt szakmában maradt meg, amelybe beleszületett. A jelenkori fejlett társadalom már nem a tőke, hanem a szellemi vagyon, vagyis a tudás, tehetség és erkölcs tulajdonosainak a társadalma.

Ez azonban egyáltalán nem tudatosult még azokban sem, akik létrehozták, és élik ezt a korábbitól merőben eltérő társadalmi formát. Még mindig kapitalista társadalomról beszélnek. Abban, hogy a társadalom előbb alakul át, mintsem tudatosulna a megváltozása, nincsen meglepő, hiszen minden előző társadalmi átalakulás így történt.

A társadalom tehát mindig spontán alakul át annak ellenére, hogy az idejét múlt társadalom erői mindent megtesznek a változtatások megakadályozása érdekében. Ahogy a pénz, mint tőke elvesztette korábbi, a társadalmat meghatározó szerepét, a tőkés erők egyre inkább erőltetik a fiktív pénzek uralmát. Hatalmuk védelme érdekében olyan nagyra kell fújniuk a pénzpiacok volumenét, hogy ma már annak semmi köze nincs a reálgazdasághoz. A reálgazdaságot még kezelni képes nemzeti kormányok, és nemzetközi szervek hatalma eltörpül a pénzpiacon szereplő volumenek mögött. Ma már a pénzpiac a reálfolyamatoktól elszakadtan, azaz megfelelő fedezet nélkül működik.

10) Az erkölcsöt felértékelte a tudományos és technikai forradalom

A tudományos és technikai forradalom egészen új helyzetet teremtett. A társadalom szűk keresztmetszete a szellemi vagyon lett. Ezután csak az a társadalom fejlődik gyorsabban, amelyik gyorsabban képes növelni a szellemi vagyonát.

A jelenkori társadalom felépítését ezért az fogja meghatározni, hogy mit követlen a társadalom szellemi vagyonának növelése. Ebben a tekintetben a közelmúlt már fényesen bizonyított. A jelenkorban, a társadalomban nagy vertikális rugalmasságra van szükség. Arra, hogy az érvényesülésben se a születés, se az öröklés ne játsszon fontos szerepet.

A tudományos és technikai forradalom a korábbi sokszorosára felértékelte a lakosság egészének az erkölcsét.

Az erkölcs minősége csak a jelenkor fejlett társadalmiban vált alapvető tényezővé. Ennek ellenére a közgazdaságtudomány még mindig nem vette tudomásul, hogy a társadalmi és a gazdasági siker elsődleges záloga a kor technikai feltételeihez jobban igazodó erkölcs. Minél fejlettebb a munkamegosztás, annál fontosabb az erkölcs gazdasági szerepe. A fejlett világban ma már minden más, a közgazdaságtanban fontosnak tartottnál, fontosabb.

Az erkölcs azonban csak a fejlett tőkéstársadalomban vált nagyon jelentőssé. Ezt először száz éve, Max Weber ismerte fel. Minél több tudással, minél fejlettebb eszközökkel működik a társadalom, annál fontosabbá válik az erkölcs. A jelenkori fejlett társadalmakban az erkölcs megromlása, a korrupció, a bűnözés, a deviáns jelenségek elterjedése elviselhetetlen terheket ró a társadalomra.

A történelem tele van olyan bölcsességgel, ami az erkölcs jelentőségét hangsúlyozza. Az élet azonban ezt korábban soha nem igazolta. A tőkés osztálytársadalom volt az első, amelyben az erkölcs fontos társadalmi értékké vált. Max Weber mutatott rá elsőként arra, hogy a tőkés ipart csak a puritán erkölcsű népek tudják világszínvonalra emelni. Vagyis: a társadalmi fejlődés élvonalába csak bizonyos erkölccsel, értékrenddel, morállal lehet felemelkedni. Ezt az élet az óta igazolta. Ma csak olyan népek vannak a világ fejlett ötödében, amelyek erkölcsét többé-kevésbé a puritanizmus jellemzi.

Eddig minden technikai forradalom a korábbinál alacsonyabb erkölcsi mércét támasztott. Ebben is a kapitalista társadalom vitte el a pálmát. A munkaerő túlkínálata ugyanis nagyon kemény fegyelmező eszköz volt.

Azt, hogy a kapitalizmus csak a puritán erkölcsi örökségen építhető fel sikeresen, Max Weber már a század elején észrevette. A kapitalizmusban, mind a tőkés, mind a proletár esetében szüksége volt a puritán erkölcsiségre. Csak ott épülhetett fel, ahol a tőkés vállalkozási nyereségét elsősorban újabb vállalkozásokba, és nem fényűző fogyasztásába fektette, ahol a munkás fegyelmezetten dolgozott, megbízható, tiszta, és takarékos volt. Ezt a létrejöttéhez szükséges puritán erkölcsöt azonban éppen a sikeres kapitalizmus ásta alá.

11) A legfőbb érték a minőségi munkaerő lett

Minden korábbi technikai forradalom a munkaerő mennyiségével és minőségével szemben a korábbinál kisebb mennyiségi és minőségi igényt eredményezett.

A tudományos és technikai forradalom ugyan még tovább csökkentette a gazdaság mennyiségi munkaerőigényét, de szinte korlátlan magasságba emelte a minőséggel szembeni igényt. A jelenkor fejlett gazdasága pedig a korábbinál is kevesebb, de egyre tehetségesebb, képzettebb és motiváltabb munkaerőt követel. Ebből fakadóan szűnt meg a tőkésosztály hatalmi monopóliuma. A minőségi munkaerő vált a hatalom birtokosává.

A korábbi osztálytársadalmakkal szemben, amelyek mindegyikében a szűk keresztmetszetet jelentő tárgyi javakon, az azok feletti tulajdonon alapult a politikai hatalom, most a tudás feletti rendelkezés vált a hatalom forrásává.

Mivel a tudás nem örökölhető, és elválaszthatatlan a tulajdonosától, a társadalom minőségi elitje vált a hatalom birtokosává. Ennek érekében minőségileg teljesen új társadalmi berendezkedésnek kellett kialakulnia.

A tudományos és technikai forradalom bázisán létrejövő társadalmat jó ideig magam is fogyasztói társadalomnak neveztem. Fogyasztóinak annyiban lehet tekinteni, mert benne minden a fogyasztó, azaz az ember körül forog. Ma már minőségi társadalmat mondanék, mert az alapját, a fogyasztói orientációját is a munkaerő minőségével, tehetségével, tudásával és motivációjával szemben támasztott, kielégíthetetlen mértékű igény határozza meg.

Ami a mai, modern társadalomban történik, az nem más. mint a munkaerő minőségével szembeni igény kielégíthetetlenségének színre lépése. Ha ezt megértjük, megértjük azt is, hogy miért olyan, amilyen.

A mai fejlett társadalomnak a munkaerő tehetségére, képzettségére és motivációjára van szüksége. A munkaerőpiacnak a mennyiségére azonban a gazdaságnak egyre kisebb az igénye. Már jelenleg is és belátható időn belül a társadalom teljesítménye elsősorban attól függ, hogyan tudja az a munkaerő legjavát mobilizálni. Ezért ennek a társadalmi rétegnek igyekszik egyre többet megadni. Ez pedig abban jelenik meg, hogy a piac egyre jobban megfizeti a munkaerő javát, elitjét, és egyre kevésbé a nem megfelelő minőségűt. A piacon a munkaerő leggyengébb ötödére nincs igény. A gyenge minőségű munkaerő foglalkoztatásáról a társadalomnak kell gondoskodnia.

A piac, természetéből fakadóan nem alkalmas a távlati érdekek érvényesítésére, ezért nem lehet alkalmas a következő generációt illetően a társadalmi igényeknek megfelelő jövedelemarányok kialakítására. Erre csak a felépítmény, a politikai hatalom képes.

A piac által kialakított jövedelemarányokat a lakosság többsége magára nézve sérelmesnek tartja. Ezért a demokráciában a nép csak azokat a politikusokat választja a hatalomba, akik elvállalják, hogy a piac által kialakított jövedelemarányokat lényegesen nivellálják.

A szellemi vagyon a tudás, tehetség és erkölcs szorzata

A társadalom szellemi vagyona három tényező, vagyis az erkölcs, a tudás és a tehetség szorzatából áll. Ma nincs is ennél fontosabb társadalmi igény, ezért szívesen nevezném a jelenkor fejlett társadalmát a szellemi vagyon társadalmának.

·    A tudás gyarapítását a tőkés demokráciák előtti társadalmak csak egy nagyon szűk réteg esetében vállalták magukra.

·    A tehetség kibontakozását minden korábbi társadalom sokkal inkább elnyomta, mintsem támogatta. Ennek bizonyítása, hogy egészen a jelenkor fejlett társadalmáig minden társadalom nagy súlyt helyezett a szellemi képességek visszaszorítására, külön tanulmányt igényel. A múlttal szemben a modern társadalomnak egyszeribe a legfontosabb feladatává vált a képességek maximális kibontakoztatása.

·    Az erkölcs szerepe minden korábbi társadalomban is jelentős volt, de egyrészt nem annyira a termelőerők fejlettségétől, hanem sokkal inkább a kultúrától függött. Az erkölcs szerepét azonban sokkal inkább a kultúrában, mint a gazdaságban hangsúlyozták. Az erkölcs ápolását a hatalom mindig a vallási szervezetekre bízta. A politikai és gazdasági életben az erőszak érvényesült.

A modern társadalmaknak a természettel, az erkölccsel, a tudással és a tehetséggel szembeni igénye úgy megnőtt, hogy nem elégíthető ki. Látni kell, hogy a három igénynek nem az összege, hanem a szorzata jelenteni a kielégítettség mértékét. Azaz mindhárom tényező mindegyike növeli, illetve csökkenti a másik kelttő hatékonyságát.

E három tényező, a tudás, a tehetség és az erkölcs szorzata nemcsak a társadalom szellemi vagyonát határozza meg, hanem végső soron a társadalom teljesítőképességét is.

Abból a tételből, hogy a társadalom szellemi vagyona a tudás, a képesség, és az erkölcs szorzata, következik az, hogy az erkölcs nélkül a modern társadalom versenyképtelen.

Már a múltban is minden társadalmában, ahol valamely funkció betöltésére a képességek magas szintje volt szükséges, olyan szervezetet alakított ki, amiben az érvényesülés a teljesítménytől függött. Ezt legjobban az öntözéses földművelésre épült kultúrák vették tudomásul.

A jelenkori fejlett társadalmak elsődleges feladata a szűk keresztmetszetté vált tudás gyarapítása. E társadalomban a tudásvágyat nem elnyomni, hanem gerjeszteni kell, mert a tudás, az emberek képességének kifejlesztése lett a legfontosabb társadalmi feladat.

Minden fejlett társadalomnak előnye származik abból, ha a többi vívmányait megismerheti, ezáltal az egyik eredménye gyarapodást szül az összes többinél is. Ennek a fő eszköze csak az lehet, ha a családokat nem a minél több, hanem a minél sikeresebb gyermeknevelésre ösztönzik. Jelenleg ennek inkább az ellenkezője történik.

A fejlett társadalmakban a teljesítmény egyre nagyobb hányadát a lakosság tehetséges és képzett rétege adja. Az országok közötti versenyben az győz, amelyik a tehetségeket felkészültebben és több figyelemmel fedezi fel, képezi ki.

Mivel a modern társadalom teljesítménye a tehetségek feltárásától és kiművelésétől függ, a vertikális társadalmi mobilitás elkerülhetetlenné vált. Az egyének sorsa egyre kevésbé attól függ, ki hova született, hanem egyre inkább attól, milyen képességekkel rendelkezik, és azt hogyanképes kifejleszteni. Ebből fakadóan régen a jövedelmi különbségek elsősorban abból adódtak, ki melyik osztályba született bele, ma már az egyének sorsa sokkal inkább azon múlik, hogy ki milyen teljesítményre képes.

Az egy lakosra jutó szellemi vagyon

A jelenkorban már olyan nagyok a tudomány és technika eredményei, hogy a társadalom teljesítménye elsősorban az emberek minőségétől függ. Csak ott várható átlag feletti eredmény, ahol az emberek viselkedését vagy a nyugati puritán, vagy a távol-keleti konfuciánus felfogás jellemzi. Ezért aki tanulni akar a múltból, annak a legfontosabb feladata annak feltárása, mi alakította ki, illetve erősíti a puritán és konfuciánus viselkedési módot.

Az egyén potenciális szellemi tőkéjét az alábbi három tényező határozza meg.

a/ Milyen képességekkel születik. Születéssel hozott képességek jelentősége annál nagyobb, minél fejlettebb a társadalom, azaz minél fontosabb a szellemi tőke nagysága. Az elmaradott társadalomban nem nagy a veszteség, ha valakinek a zseniális matematikai, vállalkozói, vagy éppen zenei képességei kihasználatlanul maradnak. A jelenkor fejlett társadalmában a legkiválóbb képességek szinte mindegyikének az értéke hatványozott. Tízszer nagyobb egy főre jutó nemzeti jövedelem esetében százszor fontosabb a képességek kiaknázása.

b/ Milyen környezetben nő fel. A családi, baráti, iskolai, lakóhelyi, szakmai, társadalmi környezettől egyre jobban függ, ki, hogyan fejleszti ki képességeit. Azonos képességűek között elsősorban az okoz a megszerzett ismeretek mennyiségében és minőségében különbséget, milyen erkölcsi és szakmai követelmények jellemzők a környezetben.

c/ Milyen iskoláztatásban részesül. Az iskola jelentőségét évszázados tapasztalatok bizonyítják. Az is egyértelmű, hogy az iskolák teljesítménye nem annyira az alkalmazott, még kevésbé az előírt módszerektől, mint sokkal inkább a tanulócsoport átlagos erejétől, a pedagógusok szakmai és erkölcsi színvonalától függ.

Amíg a fizikai vagyon újratermelése volt minden osztálytársadalom elsődleges feladata, a szellemi vagyonnal nem kellett törődnie, hiszen mindig több volt, mint amennyi az igénye. A tudományos és technikai forradalom azonban a társadalom szellemi vagyonigényét kielégíthetetlenül magasra emelte. Ezt jól illusztrálja az iskolában töltött idő, és az oktatásra fordított költség.

A fizikai erő évezredei alatt az átlagos körül a munkaerő 99 százalékának a fizikai ereje az átlagtól legfeljebb néhányszor tíz százalékban szóródott. Az ember agyának képessége, ezzel a jelenlegi társadalmi értékében a szóródás a szellemi képességek értékében 1:100.000 arányt is meghaladhatja. Ráadásul, a tudomány és technika fejlődésével az a szóródás hatványozottan tovább nő.

Az iskolában töltött éveket a közgazdasági értékelés szempontjából ketté kell osztani. A munkaképes kor előttire, és a munkaképes korban folytatottra.

·    A munkaképes kor előtti oktatásnak csak költsége van, de nem jelent a termelésből való kivontságot.

·    A munkaképes korban folyó oktatás. Ez az jelenti, hogy az ilyen tanuló termel, hiszen a legfontosabb társadalmi igényt, a szellemi vagyont növeli, gyarapítja. A vagyongyarapítás költsége két forrásból tevődik össze. Az oktatással járó költségből és az oktatottak kivonásából az értéktermelésből. Ez olyan, mint amikor a hadkötelezettség esetén a munkából kivont katonák elmulasztott értéktermelését nem számították hadikiadásnak.

A közgazdászok is gyakran hangsúlyozzák, hogy a jelenkori fejlett társadalomban a szellemi vagyon a legfontosabb, de mérlegeikben ennek létrehozását nem tekintik érték termelésnek. De nem csak annak, hanem még a társadalmi munkamegosztásban való részvételnek sem. A foglalkoztatási ráta ugyan ez egyik legjobb mutató, de abban a felsőoktatásban résztvevőket a munkátlanok közé sorolják. A társadalom számára legfontosabb vagyon létrehozóit, és a tartósan munkanélkülieket összeadják.

Egyetlen társadalomtudományi konferencia is jól tükrözi, hogy a tudomány a technika terén csodát, csodára halmoz, a létrehozását mégsem tekintik vagyonképzésnek.

A szellemi vagyon az erkölcstől függ

A múltban joggal mérték a tudást a megszerzett ismeretekkel, az iskolában kiadott végbizonyítvánnyal, diplomával, mert az értelmiségre váró feladatok elvégzéséhez elég volt az iskolában megszerzett ismeret. Ezért lehetett mérni a társadalom szellemi vagyonát az iskolai végzettséggel, az írni-olvasni tudással, a szakmunkások és a diplomások számával. Mára ezek a mérőszámok értelmüket vesztették, hiszen az azonos képzettségűek között óriásira nőttek a teljesítménybeli különbségek. A diplomások között az átlagértékűeknél százszor nagyobbak, és csak századnyi értéktermelők is vannak. A legjobb mérnök érhet annyit, mint sok száz átlagos, a legrosszabb pedig annyit sem, mint egy átlagos munkás.

A modern társadalom szellemi vagyonának nagysága már ma is, és a jövőben még sokkal inkább attól függ, hogy milyen képességre és erkölcsre rakódik rá a tudás. Az emberi agy befogadóképességében nagyon alacsony a kapacitáskihasználás, tehát óriási a tartalék. Az ismeretekkel való kombinációban óriási az egyedek közti szóródás.

Azt, hogy a társadalomnak milyen iskolai képzettségre van szüksége, a gyakorlat elég jól megközelíti. Az elég jó alatt nem azt kell érteni, mivel nagy a pazarlás abban, hogy másra képzik a jövő munkaerejét, mint amilyen igények a jövőben jelentkezni fognak, csak azt, hogy a munkaerő szakmai struktúrája viszonylag sokkal jobban megközelíthető, és utólag is sokkal rugalmasabban alakítható, mint a képességeknek megfelelő képzés.

A jelenkor tudása eleve azt követeli meg, hogy tulajdonosa azt állandóan az új ismeretekhez, az új szakmai igényekhez igazítsa. Szinte minden szaktudás öt-tíz év alatt elveszik, ha nem rakódnak rá az új ismeretek.

A fentiekből az is következik, hogy a modern társadalom számára ugyan egyre fontosabb az oktatással átadott tudásmennyiség, de annál sokkal fontosabb annak a jó szelektálása, vagyis, hogy kit mire, és milyen szintig képezünk tovább. Ezért a társadalom gazdasági fejlődése szempontjából a legfontosabb a társadalom tagjai között a képesség alapján történő szelekció, és az ennek megfelelő képzése.

A pedagógia még mindig az oktatás módszereire helyezi a hangsúlyt, nem arra, hogy kiket képeznek, holott az oktatás eredménye egyre inkább a befogadótól, és nem az oktatás módszerétől függ. Ez a múltban csak a művészetek és a tudományok terén volt így. A legjobb énekiskolában is csak abból lehetett világhírű énekes, aki ehhez igen nagy tehetséget örökölt. Festő sem abból lett, akit jobb módszerrel tanítottak, hanem akinek ehhez nagyobb volt a tehetsége. A modern világban, ahol a szakmák egyre jobban szakosodnak és a tudásigény egyre gyorsabban változik, egyre több szakmában, ma már a magasan képzett munkaerőigény egészében, az összes munkaerő nagy többségében csak annak a tudásnak, csak annak a képzettségnek van értéke, amely a tehetséggel párosul. Hiába járt jobb orvosi egyetemre az a sebész, akinek nehéz a keze, aki váratlan helyzetekben nem tud gyorsan dönteni, őt messze meg fogja előzni az, aki csak átlagos egyetemet végzett, de erre a feladatra kiválóak a képességei. Ma már az egyre fejlettebb technikai eszközök megjelenése következtében még az utcaseprők között is nagyok a képességtől függő teljesítménybeli különbségek. Csak arra gondoljunk, hogy az ügyesebb, képzettebb mellett tovább tartanak a gépek, mert menet közben kijavítja a meghibásodásokat. Nem így volt ez, amíg vesszőseprűvel seperték az utcát.

A modern társadalom jövőbeli teljesítménye elsősorban attól függ, mennyire lesz képes a képességeket korán felismerni, és az ennek megfelelő képzést biztosítani. Vagyis mennyire lesz a jövő társadalmában biztosítva a vertikális társadalmi mobilitás, mennyire lesz biztosított, hogy a legalacsonyabb rétegekből is felkerüljenek, magas képzettséghez jussanak a tehetségek, és legfelülről is lecsússzon az, akinek gyengék a képességei.

A tudás és tehetség

A tudományos és technikai forradalom teremtette azt az új helyzetet, amelyben a szellemi vagyon lett a társadalom fejlődésének a szűk keresztmetszete. A szellemi téren nem tőkéről, hanem vagyonról kell beszélni, mert annak egyre nagyobb hányada nem tőkeként, hanem vagyonként hasznosul.

A szellemi vagyon három elemből áll: a tárgyi tudásból, a tehetségből és az erkölcsből. A nagysága nem is e három összege, hanem a szorzata. Az összegzés és a szorzás között az adja a minőségi különbséget, hogy amíg az összegzés esetén az egyik tényező nagysága pótolhatja a másik hiányát, de egyik tényező sem növelheti a másik értékét, addig a szorzás esetében az egyik tényező növekedése felnagyítja a másikak értékét és fordítva, ezért a három tényező mindegyikére súlyt kell helyezni.

Ez az oktatáspolitika nyelvére lefordítva azt jelenti, hogy ma már az oktatás hatékonysága elsősorban nem az oktatás módszerétől, és nem az oktatott anyag minőségtől, hanem mindennél inkább a tudást befogadók tehetségétől függ.

Napjainkban már a szülők azzal adnak a gyermekeinek a legtöbbet, ha képességüknek megfelelő jó képzésükről gondoskodnak. A társadalom minden mást megelőző céljának pedig az oktatás fejlesztésének és a tehetségek feltárásának kell (kellene) lennie. A jelenkorban tehát a család és az állam legfőbb feladata az lett, hogy az új nemzedéken belül a tehetségeket minél jobban kiszelektálja és kiképezze.

A tudáson a tárgyi, szakmai ismeretet kell érteni. A képességtől függ a tudás hasznosításának hatékonysága. A két fogalmat egyre inkább nem lehet külön tárgyalni. A tudás mit sem ér tehetés nélkül, és a tehetség pedig tudás nélkül. Ráadásul nem az összegüket, hanem a szorzatukat kell mérni.

Nemcsak a közgazdaságtan, de általában a társadalomtudományok is a tudást a képzettséggel, azaz az iskolázottsággal méri. Ez azért hiba, mert minél nagyobb a képzettség, annak értéke annál inkább attól a képességtől, tehetségtől függ, amire rárakodott. A tudás társadalmi hasznát a képzettség és a tehetség szorzata fejezi ki. Vagyis, minél nagyobb a tudás, annál fontosabb, hogy milyen képességgel társult, és fordítva, minél nagyobb a tehetség, annál értékesebbé válik annak a magas szintű képzettsége. Ezt az összefüggést az élet minden területen igazolja, a társadalomtudomány mégsem eléggé számol vele. A modern társadalom számára nincs fontosabb feladat, mint a tehetségek feltárása és azoknak megfelelő kiképzése. Ehhez képest minden más politikai feladat távlati hatása másodlagos. Ezt fejezi ki az állítás: A modern társadalomnak elengedhetetlen szüksége van a nagyfokú vertikális mobilitásra, azaz a tehetségek felemelkedésére.

Az osztálytársadalmak legnagyobb fogyatékossága, hogy nem felel meg a társadalom vertikális mobilitási igényének. Minél fejlettebb, annál inkább csak a vertikálisan és horizontálisan mobil társadalom lehet versenyképes.

A tudás jelentőségének az elvi elismerése ugyan mind a közgazdaságtanban, mind általában a társadalomtudományokban megtörtént, a gyakorlatban azonban a tehetség és tudás fejlesztése elmarad a társadalmi igények mögött.

A tudást jellemző módon a tőkés társadalomból itt felejtett közgazdaságtudomány szellemi tőkének nevezi, pedig ez nem tőke, hanem nagy többségében, és jellemzően személyes tulajdonú vagyon. A tőke mások munkájával hasznosított vagyon, és más a tulajdonosa, és más a működtetője. A tőkét mások megvásárolt munkája működteti. Ezzel szemben a tudás nem választható el a tulajdonosától, azt csak a tulajdonosa tudja működtetni. A tudás tehát természetéből fakadóan nem tőke, hanem személyi tulajdonú vagyon.

A tudás olyan vagyon, amely a tőke uralmának végét hozza meg. Azt a társadalmak története már bebizonyította, hogy minden társadalom arra szerveződik, ami a szűk keresztmetszetét jelenti, és ennek a szűk keresztmetszetnek a tulajdonosai válnak a társadalom uraivá. A jelenkor fejlett társadalmaiban már nem a tőke a szűk keresztmetszet, hanem a szellemi vagyon, amelynek csak egyik pillére a tudás. A jövő társadalmában tehát már a tudás hordozói, és nem a tőkések lesznek az urak. A tudás alapú társadalomban is jelentős szerepet játszik a tőke, de az uralkodó réteg az értelmiség, ami nem lehet osztály, hiszen nem alapulhat sem vérségi, sem örökségi elven.

A tudás értelmezése is megváltozott a tudományos és technikai forradalom következtében. Eddig a tudás alatt elsősorban lexikális ismeretmennyiséget értettek, mivel a megszerzett tudás generációk alatt sem amortizálódott. Korunkban a lexikális tudás önmagában keveset ér. Ma már a tudás értéke fejlődésével való lépéstartás és alkalmazása.

A tudás értékét, és hiányjellegét jól mutatja az a tény, hogy a fejlett társadalmakban a munkanélküliség szinte kizárólag az alacsonyan képzett, kevés tudással rendelkező rétegekben van. Márpedig kizsákmányolt csak az lehet, akivel szemben kisebb a kereslet, mint a kínálata. Kizsákmányolva csak az lehet, akire nagyobb a kisebb a kereslet, mint a kínálat.

A képesség jelentőségét mutatja az a tény, hogy a szakmákon, képzettségeken belül a tehetségesebbeket, a legjobbakat jobban megfizetik, mint az annál magasabb képzettségi szinten az átlagost. Ma a kiemelkedően jó autószerelő, asztalos vagy bármilyen szakmunkás többet kereshet, mint az átlagos mérnök.

Tehetségvadászat és agyelszívás

A közgazdaságtan még nem látja eléggé a szellemi vagyon szerepét. Még ma is inkább a klasszikus kapitalizmus pénzügyi és gazdasági tényezőivel foglalkozik. Az oktatás tudománya sem ismerte fel a szellemi vagyon és a tehetségfeltárás jelentőségét, mivel még mindig csak a mennyiségi növelésre és az ismeretek átadására koncentrál. Az oktatástudomány nem veszi kellő súllyal tudomásul, hogy a képzés hatékonysága elsősorban a befogadó képességeitől, a tehetségétől függ. A tehetségfeltárás társadalmi jelentőségének fel nem ismerése annál meglepőbb, mivel a tények már egyértelműen ezt bizonyítják.

A jelen és a jövő társadalmát a tehetség hiánya jellemzi. Ezért a fejlődés ott jut a legmesszebb, ahol a legtöbb tehetséget sikerül feltárni, vagy máshonnan oda koncentrálni. A jelenkor gyakorlata már jelzi, hogy a tehetségfeltárás lesz a fejlődés kulcsa. Az elmélet, mindenekelőtt a közgazdaságtan és az oktatás tudománya azonban még messze van a jövő élenjáró társadalmát formáló lényegre való építéstől.

Amikor viszont a tehetségekben van a legnagyobb hiány, akkor ezek megszerzéséért folyik az agyelszívási verseny, amelynek egyik káros következménye, hogy a tehetségeket korábban felfedezik, mint beérnének. Egyre fiatalabban nagy karrierek lehetőségei állnak a tehetségek előtt, így nem jut idejük a bölcsességed is megszerezni. Ma már a kiművelt zsenit a világ leggazdagabb társadalmaiban is tárt karokkal fogadják, és könnyen ismertebb, híresebb és jobban megfizetett lehet, mint a politika és a gazdaság hatalmasai. Ma még csak a legkiválóbbakra igaz ez, de ez a réteg egyre szélesedik.

A tehetségorientált képzés fontossága

A pedagógia másodlagosan kezeli a tehetségek feltárásának fontosságát, mert az oktatóktól továbbra is azt követeli meg, hogy lehetőleg minden diáknál érjék el a megkövetelt szintű általános műveltséget. Nem veszik az oktatási rendszerek tudomásul, hogy a tehetséget mielőbb fejleszteni kell. Még akkor is, ha ezzel nem tart lépést az általános műveltség.

Nem számol azzal sem, hogy ez siker jelentős mértében a közel azonos képességű kollektíva esetében valószínű. A diákokat sokkal inkább a saját kollektívája motiválja, mint az oktató személyisége. Az még úgy-ahogy elvárható, hogy történelemből, földrajzból minden diák ismeretanyaga közel azonos legyen, de ezt elvárni a matematikában, a zenében, a nyelvben és a sportban naivság. Azaz éppen a legfontosabb tantárgyakban az elérhető eredmény elsősorban a tehetség függvénye. Ezeket a tárgyakat tehát csak közel azonos tehetségűekből álló csoportokban, osztályokban lehet eredményesen tanítani. Ez amennyire világos minden gyakorló pedagógus előtt, annyira elzárkóznak ennek a megvalósításától. Az ilyen képzést antiszociálisnak tekintik. Pedig minden társadalom szociális teljesítőképessége elsősorban a gazdagságától, az pedig a tehetségek hasznosítástól függ.

A tehetségorientált képzés nem azonos az elitképzéssel. A klasszikus elitképzés a társadalom legtehetségesebb fiataljaiból alakít kollégiumi közösséget. A tehetséget azonban nem specializálja, hanem a kultúra egész területére értelmezi. Ezzel szemben a modern társadalom a tehetséget olyan szélesen értelmezi és hasznosítja, amibe a korosztály nagyobbik felének bele kell férnie.

Az elitképzés a művészetek és sportok területén valósult meg. Annak már évezredes múltja van, hogy a művészetekre csak azokat tanították, akiknek tehetségük volt hozzá. Hiszen csak abból képeztek énekest, akinek hallása és hangja is volt. Aki ráadásul színészi képességekkel is rendelkezett, azt énekes színésznek szánták. Akinek csak jó hallása volt, azokat fordították a hangszeres művészetek felé. A különböző művészeti ágaknak már régen elkülönült főiskoláik vannak, újabban már azt is felismerték, hogy ezt a szakosodást sokkal korábban kell kezdeni. A hivatásos sportolók képzésének csak rövid múltja, de annál több tapasztalata van. Ma már a szakemberek az óvodáskorban meg tudják állapítani, hogy kinek vannak valamelyik sporthoz jó adottságai. Ezekkel korán kezdenek el a kiszemelt sportágban foglalkozni. Eszükbe sem jut, hogy a labdajátékokra kiszemelteket, a nehézatlétákat, a vívókat, az úszókat stb. közös képzésben részesítsék.

Évezredeken keresztül a legtöbb szakmában a tehetség szerepe nem volt döntő. Elég volt az el nem avuló ismeret és a gyakorlatban megszerzett tapasztalat. Az orvos, a mérnök, a tanár, az agronómus élete végégig megélt abból, amit az egyemen megtanult. A gyakorlatban nem találkozott olyan feladatokkal, amelyek újabb ismereteket és kiemelkedő tehetséget igényeltek volna. Ezt jelezte a piac is azzal, hogy a nagyobb képzettséggel lényegesen nagyobb javadalmazás is járt, de azon belül viszonylag kicsi volt a szóródás.

A megváltozott igényeket azzal jelzi a munkaerőpiac, hogy önmagáért a magasabb képzettségért egyre kevésbé jár nagyobb jövedelem, azonban minél magasabb a képesség, az annál jobban szóródik azon belül. Vagyis: a fejlett társadalom egyre kevésbé honorálja a képzettséget, de egyre inkább az azon belüli képességet.

Ebből a munkaerőpiaci jelzésből azt kellene levonnia az oktatáspolitikának, hogy nem elég az egyre magasabb képzettség, a képzésnek egyre inkább tehetségorientáltnak kell lennie.

A szellemi vagyon és az oktatás hatékonysága kultúrafüggő

Egyelőre a szellemi vagyon képzése elsősorban a kedvező kulturális örökségből fakadó adottság. Az oktatás átlagos eredménye alapvetően kultúrafüggő. Igaz ez nemcsak az átadható tudás mennyiségét, hanem még inkább annak a hasznosulását illetően.

E téren jelentős sikereket főleg a nyugat-európai és a távol-keleti civilizációs körhöz tartozó puritán népek értek el. Bármennyire keserű is, ki kell mondai, hogy az ismeretek átadásának hatékonysága elsősorban kultúrától függ. Európában a diákok ismeretvagyonának nagysága ma is alapvetően a reformáció és az ellenreformáció közel ötszáz éve elindított hatásától függ. A távol-keleti népek pedig azzal büszkélkedhetnek, hogy a fiatalok tanulásban elért eredményeit még sokkal korábbra, Konfucius hatására vezethetik vissza.

Ez a magyarázata annak, hogy minden, a tanulók tudására vonatozó felmérésben a távol-keleti konfuciánus kultúrkörhöz tartozó országok állnak az élen. A nyugati kultúrkörön belül pedig az észak-nyugat-európai puritán kultúrkörhöz tartozók, a germánok, az angolszászok és a skandinávok állnak az élen.

Az európai kultúrkörön belül a mediterrán népek a sereghajtók, őket még az ortodox keresztény kultúrához tartozó keleti-szlávok is megelőzik. E kultúrkörhöz tartozás olyan fontos, hogy még az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem 1:10 szóródása esetén sem törik meg annak ellenére, hogy a óriási a szóródás a pedagógusok megfizetésében és az iskolák technikai felszereltségében.

A puritán erények ugyan ma is nélkülözhetetlenek, de most még fontosabbá vált a vállalkozói szellem kiszélesedése, a szellemi vagyon tömeges növelése és a tudással felnövelt képesség kifejlesztése.

Szerencsére, a szellemi vagyon egyre inkább nem csupán ismeretekből áll, hanem az azokkal való élés képességéből is. E tekintetben ma a világ élvonalában a reformáció által meghódított, vagy legalább megfertőzött, de individuális népek állnak. Európában az utolsó ötven év sikeres népei a nyugat-európai puritánok közvetlen déli szomszédjai, vagyis az Alpok és a Pireneusok két oldalán élő népek emelkedtek az élvonalba. Ezeknél a legutóbb felzárkózóknál a bizonyos mértékű puritán erények mellé társul a nagyobb individualizmus, sokoldalúság és kezdeményezőkészség. Mi magyarok is csak erre építhetünk.

Az iskola minősítése egyre jobban elavul

Nem jutott el az oktatási tudomány odáig, hogy bevallotta volna: az iskolák minősítése nagyon távol áll az élettől. Ennek a belátásához ugyan nem kellene más, mint szembeállítani az iskolák és az élet minősítését. Az iskola továbbra is a tradíciók alapján az elsajátított anyag mennyisége, a szorgalom és az engedelmesség alapján minősít, azonban az élet a tehetséggel párosult tudást, annak a gyakorlati alkalmazását értékeli.

Sokkal jobban kellene figyelni az oktatásban a tehetségre, mint a szorgalomra, a megszerzett ismeretek mennyiségére. Az élet nem azokat jutalmazza, akik a legtöbb órán keresztül dolgoznak, hanem azokat, akik jobban tudják alkalmazni a tudásukat a gyakorlatban, és a változó igényekhez bővíteni, alakítani azt.

Nem volna szabad az összes tantárgy eredményét a rangsorolás alapjának tekinteni. Az élet nem várja el, hogy valaki egyszerre legyen jó matematikus, történész, földrajzos, tornász és énekes. Elég, ha abban kiváló, ami a hivatása. Az iskola azonban hat éves kortól a sokoldalúságot várja el a gyerekektől, hogy mindenben egyformán szerepeljenek. Tisztában vagyok azzal, hogy az említett tantárgyak mindegyikét tanítani kell fiatalkorban, de nem volna szabad az iskolai minősítést kizárólag a minden téren való megfelelés mértékéhez kötni. Az élet egyre inkább egyirányú képzettséget kíván, az iskola azonban a polihisztorságra ösztönöz. Az iskola átlagpolgárokat akar képezni, az élet pedig a különlegeseket jutalmazza.

Évezredeken keresztül szinte csak az ismeretek mennyiségét mérte a társadalom. Ez volt az alsó társadalmi rétegekből való felemelkedés kivételes, szinte egyedüli útja. Nagyon kevéssé hangsúlyozza a történelemoktatás, hogy néhány más kultúrában az ismeretelsajátítás már a kapitalizmust jóval megelőzően nagyobb szerepet játszott, mint Nyugat-Európában, ahol csak az egyházi klérus biztosította a tanuláson alapuló karrier lehetőségét.

A munkajövedelmek egészen az elmúlt század közepéig elsősorban a képzettségi színvonaltól függtek. Az elmúlt ötven évben azonban a képzetlen munkaerőt már nem igényli a piac. A képzettségtől függő kereseti lépcsők szinte eltűntek. Az olcsó, képzetlen munkaerő, amelyik száz éve még a tőkefelhalmozás fő kitermelője volt, mára feleslegessé, sőt társadalmi teherré vált. A társadalom számára egyre nagyobb gondot jelent a képzetlen munkaerőnek a szociális gondoskodás formájában történő eltartása, és a körükből kiinduló devianciáinak fékezése.

Ez a réteg az értéktermelésben nem vesz részt, ugyanakkor egyre többe kerül. Nem is annyira a munkanélküliek eltartása, mint a közöttük burjánzó devianciák okozta kár elhárítása kerül sokba. A társadalom alapvető érdekévé vált, hogy ne alakuljon ki képzetlen réteg. Az egészségügyi ellátás és a társadalmi gondoskodás oda vezetett, hogy a természetes népszaporulat ott nagy, ahol az utódok hatékony felnevelése a legkevésbé megoldott, és ott nem elegendő a gyermek, ahol azokból a leghasznosabb állampolgárok nevelése várható.

A népesedés struktúrája

A jövő szempontjából felmérhetetlen károkat okozó népesedési struktúra ellen két fronton kell védekezni:

1.) A legjobb és leghatékonyabb kárelhárítási módszer a leszakadó társadalmi rétegek gyermekeinek a kiemelése és az aktív bevonása az oktatásba. Ez azonban nem történhet az oktatás normatív támogatási viszonyai között. A legtöbb esetben a gyerekeket ki kell emelni a leszakadt réteg környezetéből. Például olcsóbb a cigányok, általában a lumpen elemek gyermekeinek kollégiumi nevelése, mint az adott szülői körülmények között tartása.

2. A családtámogatást nem szabad csak a gyermekek számához kötni. A magas családi pótlékkal csak fokozzák azt a káros jelenséget, hogy ott lesz sok gyerek, ahol azok nevelésére nagyon keveset adnak. Ezért keresni kell azokat a megoldásokat, amikkel a támogatás a gyermeknevelés hatékonyságával arányos. Nem a szülőket, hanem a tanuló gyerekeket kell támogatni.

A munkaerő-piacon az első változást azzal összegezhetjük, hogy gyorsan emelkedik a munkaerő minőségével szembeni társadalmi igény, vagyis a képességek értéke a képzettségi szinttel hatványozottan növekszik. De nemcsak a képességtől függő jövedelmek szóródása nő exponenciálisan, hanem a munkaerő hatékonysága is. Másképpen fogalmazva azt mondhatjuk, hogy a fejlett társadalomban a képzetlen munkaerő átlagos gazdasági értéke negatív, a szakmunkás szintűé még mindig az átlag alatt van, a középszintűé már ennél nagyobb, a diplomásoké pedig ennek a többszöröse. Ezért aztán a nemzeti jövedelem növelésének alapvető feltétele a képzettségi szint emelése.

A képzés hatékonysága azonban egyre inkább attól függ, milyen képességűek kerülnek kiképzésre. Minél magasabb a képzettségi szint, annál fontosabbá válik a képességek alapján történő előzetes szelekció. Amennyire a magasabb képzés általában nagyon hatékony, annyira igaz az, hogy annak még a költségei sem térülnek meg, ha az gyenge képességgel párosul. Ezzel szemben a kiemelt képességűek képzése mindig olyan beruházás, ami az életük során sokszorosan, számos esetben évente, néha havonta megtérül. A tehetségek képzésénél nem képzelhető el hatékonyabb befektetés.

Az erkölcsi nevelés megnövekedett szerepe

Az erkölcs megnövekedett társadalmi és gazdasági jelentőségét nagyobb súllyal kellene az oktatási rendszerben kezelni. A pedagógia máig is erkölcs alatt elsősorban a valláserkölcsi problémákat érti, és azt az egyházi szervezetek fő feladatának tekinti. Az iskola tanítson, a vallás neveljen elve a modern társadalomban nem alkalmazható eredménnyel. A vallásokra azért sem szabad az erkölcsi nevelést bízni, mert a vallásoknak egészen más erkölcsi elvárásai vannak, mint a modern társadalomnak. Az erkölcsi nevelésben az iskolának kell a jelenleginél sokkal fontosabb, a múltbelinél sokkal másabb szerepet játszania. A fejlett társadalmak fő feladata az erkölcsi nevelés, mert a társadalom erkölcsi vagyonának értéke, sőt az előjele is az erkölcsöktől vált függővé. Minél fejlettebb a társadalom, ez annál inkább igaz. Ez nem azt jelenti, hogy a társadalom neveljen, csak azt, hogy a nevelést ösztönözze.

Ezzel homlok egyenesen ellentétes a gyermekvállalás ösztönzése. A társadalomnak nem a gyermekek száma fontos, hanem azok minősége. Ezért a családtámogatás nagyságát nem a gyermekek számához, hanem a felnevelésük minőségéhez kell kötni. Valamikor Széchenyi azt mondta a kiművelt emberfő az elsődleges. Az óta ez ezerszer inkább igaz. Egy kiművelt emberfő óriási érték, és száz ki nem művelt hatalmas társadalmi teher. Most a fejlett világ ennek az ellenkezőjére ösztönöz azzal, hogy a darabszámot jutalmazza. Ez az ösztönzés azonban éppen ott ösztönöz, ahol fékezni kellene, és hatástalan, ahol a jutalmazás indokolt volna.

Abból a fenti definícióból, hogy az erkölcsi vagyon a tudás, a tehetség és az erkölcs szorzata, következik, hogy az erkölcsi nevelést nem adhatja albérletbe az állam. E szorzat két első tagja ugyanis abszolút szám, a nullától fölfelé van. A harmadik azonban lehet negatív is. Ugyanis nemcsak jó erkölcs van, hanem rossz, azaz negatív is. A közvélemény ezt sokkal előbb és sokkal jobban megérti, mint a társadalomtudományok. A közvélemény számára világos, hogy az a legkártékonyabb ember, aki sokat tud, nagyon tehetséges, de erkölcstelen.

De nemcsak a közvélemény minősíti az erkölcsöt érték-meghatározónak, hanem a gazdaság is. Ezt a témát már a korábbiakban is érintettük akkor, amikor a kultúrák milyenségének a gazdaság hatékonyságában játszott döntő szerepét vizsgáltuk. Akkor nem hangsúlyoztuk, hogy a társadalom számára a kultúra elsősorban nem humán műveltséget és nem vallási elkötelezettséget, hanem a gazdaságban érvényesülő értékrendet jelent. Az erkölcsi értékrendnek a minőségét semmi sem tükrözi jobban, mint a tőkepiac. Minél fejlettebb technika alkalmazására van szükség, annál inkább igaz az, hogy a tőke nem oda megy, ahol olcsóbb a munkaerő, ahol nagyobb a vallás befolyása, hanem oda, ahol a gazdasági erkölcsök összhangban vannak a technikai követelményekkel. A tények tanulsága szerint a lakosság számához viszonyítva évek óta a legtöbb tőke a skandináv országokba megy, ahol a világon a legdrágább a munkabér és a legnagyobb az adó, de kedvező a gazdaság számára fontos munkakultúra, munkaerkölcs és életfelfogás.

Tehetségfeltárás

Ha megnézzük, hogy az elmúlt negyven évben melyik állam volt a világ két legsikeresebb állama, illetve városállama, akkor a két első állam Dél-Korea és Finnország, a két első városállam pedig Szingapúr és Hong Kong. Ez a négy az oktatás területén is a legsikeresebb.

A fejlett társadalom hatékonysága elsősorban azon múlik, milyen hatékony a tehetség és képzettség alapján történő szelekció, és hogyan képesek ezt az elitet motiválni, azaz minél nagyobb teljesítményre ösztönözni. Ha megértik, hogy a fejlett társadalmak teljesítménye elsősorban e két igény kielégítési fokától függ, hogy a társadalmak közötti versenyben az jár az élen, amelyik szélesebb rétegből meríti a tehetséget, vagyis azok számára jobb képzést és motivációt biztosít.

Hogyan érheti el a társadalom e célokat? A számos eljárás közül hármat tartok a legfontosabbnak.

1. A társadalom minél szélesebb rétegéből kutassa fel a tehetségeket.

A tehetséges utódok ugyanis szinte azonos arány­ban jelennek meg minden társadalmi rétegben, azok megfelelő felnevelésének és kiképzésének feltételei azonban nagyon eltérők. A tehetségek velük született képességének kibontakoztatása elsősorban a szülők szellemi értékétől, vagyis tudásuk, tehetségük és erkölcsük szorzatától függ. Ezért eleve nagy előnnyel indul az olyan gyermek, akiknek tehetségesek, képzettek és erkölcsösek a szülei. A született tehetségek egyébként éppen olyan gyakoriak a kevésbé képzett, kevésbé tehetséges és gyengébb erkölcsű szülők esetében. Az ilyen gyermekek képességének kibontakoztatása azonban sokkal nehezebb, állami támogatás nélkül pedig reménytelen. Ebből fakadóan csak az a társadalom lehet a jövőben versenyképes, amelyik szélesebb rétegekből meríti a jövő elitjét.

Ezt a feltételt a piac azonban nem képes megvalósítani, sőt ezzel ellentétesen szelektál. Ezért a társadalomnak a kedvezőtlenebb családi körülmények közül induló gyerekek neveléséből, képzéséből egyre többet kell magára vállalni.

A tehetségek feltárásának elsődleges feltétele, hogy a társadalom minél nagyobb hányada számára legyen biztosítva a vertikális felemelkedés. Ezt csak az a társadalom képes biztosítani, amelyben a nemzeti jövedelem jelentős hányadát a jövedelmek nivellálására fordítják. Ez a nivellálás történhet pénzben és természetben. Mindkét módra szükség van, legfeljebb ezek optimális aránya, kultúrától függően, más és más.

Az újraelosztás forrása a progresszív adó. Ennek összege és progressziója is a kultúra függvénye. Puritán kultúra viszonyai között nagyobb és progresszívebb az elvonás. Itt jegyzem meg, hogy az adók optimális nagysága és progressziója általában nagyobb annál, amit a közgazdászok hirdetnek. Meggyőződésem szerint a nagyobb és progresszívebb adó jobban és hatékonyabban szolgálja a távlati célokat.

Azt csak a gyakorlat fogja bizonyítani, hogy a visszaosztást milyen mértékben és milyen célok szolgálatában kell a hatóságokra, illetve a piacra bízni, másrészt milyen arányban kell pénzben, illetve természetben bonyolítani. Meggyőződésem szerint az oktatást, az egészségügyet és az öregekről való gondoskodást, a magas szintű kultúra művelésének szervezését, az elméleti tudományok művelését a társadalom tudja jobban ellátni.

Mivel a piac a jelen szintjén mérhető teljesítményt fizeti meg, az általa elosztott jövedelmek egyre jobban differenciálódnak. Ezt nem szabad hatósági eszközökkel korlátozni, de a piacon keletkező jövedelemarányokat jelentős mértékben nivellálni kell, mert csak ezen keresztül biztosítható, hogy ne csak a nagyjövedelmű szülők gyermekei kapjanak magas képzést. A tehetségek ugyanis azonos arányban születnek minden társadalmi rétegben. Nemcsak a társadalom, de a képzés hatékonysága is alapvetően függ attól, milyen jól sikerül kiszelektálni a magas képzésben részesülőket. Ennek feltétele a társadalom minél szélesebb rétegét érintő vertikális mobilitás lehetősége.

A jóléti állam magas adóterhét azért nem értik meg a közgazdászok, mert csak a vállalkozói érdekeket tartják szem előtt. Nem veszik tudomásul, hogy a jövő káderállományának kívánatos minősége csak a piacon létrejövő jövedelemarányok erős nivellálása esetében valósítható meg.

Az angolszász országok, mindenekelőtt az Egyesült Államok viszonylag alacsony adózás, illetve az ebből fakadóan erősen differenciált jövedelemarányok ellenére is képesek kielégíteni a minőségi munkaerővel szemben jelentkező igényeket, mert a legkiválóbbak állandó hiányát más, főleg kevésbé fejlett országokból egészíthetik ki. Ezen a módon, az Egyesült Államok a tehetségek elcsábításával jobban károsítja a nála kevésbé fejlett társadalmakat, mint a klasszikus értelemben vett kizsákmányolással. Ezen lehet megbotránkozni, de az emberiség egészének érdekét az elégíti ki, hogy mindenki ott dolgozzon, ott kamatoztassa képességét, ahol az a leghatékonyabb.

A jelen kor társadalmában ezt a folyamatot nem lehet, és nem is szabad korlátozni. A tehetségek áramlása ugyan veszteség azoknak, ahonnan elmennek, de ennél sokkal nagyobb nyereség az emberiségnek, ahová mennek. Ez ugyan fokozza a fejlettségbeli különbséget a fejlett és az elmaradt világ népei és országai között. Ennek ellenére az emberi faj érdeke szempontjából pozitív jelenség a munkaerő elitjének egyirányú áramlása. Ez a tudomány és a technika gyorsabb fejlődését szolgálja, aminek végső soron az emberiség egésze veszi hasznát.

2. A minél több tehetséget növekvő arányban hasznosító magas fokú képzés

Minél nagyobb a társadalom tehetségigénye, annál több személy számára kell biztosítani a magas képzettséget. Nincs ugyanis olyan előzetes szelekció, olyan felvételi módszer, amit a gyakorlat megfelelően visszaigazolna. Azt kell szem előtt tartani, hogy az egyedek teljesítménye között annál nagyobb a képességüktől függő szóródás, minél magasabb a képzettség foka. Ezt a gyakorlatban tapasztalható jövedelemarányok is megmutatják, mivel azok pedig azt jelzik, hogy minél magasabb a képzettség, annál nagyobb a jövedelmek szóródása. Sematikusan illusztrálva: A képzetlen munkások között az egy a kettőhöz jövedelemarány már szélsőségesnek számít, a gyakorlatban alig fordul elő. A szakmunkások esetében a legjobbaknak a gyengékhez viszonyított ötszörös keresete sem ritka. A középfokú képzettségűek körében már előfordul, hogy a legjobbak keresete a leggyengébbek százsorosa. A legmagasabb képzettségűek körében az átlagos jövedelem ezerszeresét is elérhetik a legjobbak. Ezért a hatékonyság egyre inkább függ attól, mennyire lehet a legképzettebbek között válogatni.

A gyakorlat azt bizonyítja, hogy nincs olyan beiskolázási szelekció, amiben meg lehetne bízni. A beiskolázási szelekció valamit ugyan jelent, de nagyon keveset ahhoz, hogy meg lehessen vele elégedni. A diplomások között ugyan az átlagnál gyakoribb, de nem sokkal, a tehetségesek aránya. Ezért mindig sokkal több személy számára kell a magas fokú képzést biztosítani, mint amennyire majd a piac igényt támaszt. Csak akkor lesz jó az elit, ha a szelekciója nem a képzés előtt, hanem csak utána, a gyakorlatban, a piacon keresztül történhet meg.

A beiskolázásnak és az oktatásnak is törekednie kell a tehetségek válogatására, de megbízni benne nem szabad. Nemcsak a szülők, de az oktatók és az élet minősítése között nagy a szakadék, az eredmények gyakran éppen fordítottak.

Itt nincs lehetőség arra, hogy a modern kor igényének megfelelő oktatás módszerét boncoljuk. Annyit azonban látnunk kell, hogy egyre kevésbé tehetséges oktatók keze alá kerülnek náluk sokkal tehetségesebb diákok. Márpedig hatékonyan tanulni nem annyira a képzettebbektől, még nem is annyira az okosabbaktól, hanem a tehetségesebbektől lehet. Márpedig a modern társadalom nem képes az oktatás jelen formái mellett jelentkező pedagógusigényt tehetséges káderekkel feltölteni. Olyan felsőoktatást kell létrehozni, amihez nagyon kevés oktatóra van szükség. Azokat viszont úgy kell megfizetni, hogy a legjobbak is vállalják ezt a feladatot.

Szingapúrban negyven éve óta csak abból lehet pedagógus, aki az évfolyamán végzettek felső harmadába tartozott. A legjobb középiskolák igazgatói pedig a nagyvállatok vezetőihez hasonló jövedelmet kapnak. Éves jövedelmük elérheti a kétmillió dollárt is.

Gorombaságot mondok, de amíg a pedagógusok érdekét az erős szakszervezetük védik, addig nem lehet oktatási eredményt hozó oktatási reformról beszélni. Tűrhetetlen álláspont pedagógus szakszervezeteké, amely szerint a rossz munkást el lehet küldeni, de a rossz pedagógust nem. A munkások bérét mindenütt a teljesítményükhöz szabják, a pedagógusokét azonban attól függetlenítik.

3. A legjobbakat teljesítményük arányában kell megfizetni

A társadalom csak akkor képes növelni a teljesítményét, ha a motiváció intenzitása a teljesítménnyel arányos. Minél hasznosabb valaki, annál jobban kell motiválni.

Arra sem figyelt fel a közgazdaságtan, hogy a modern társadalmakban a legjobbak az átlagos munkaidőnél lényegesen többet dolgoznak, a munkaerő legkevésbé hatékony tizede pedig még munkaalkalomhoz sem jut, hogy a legjobbak annyit keresnek, hogy annak elköltésére nem is marad idejük, ezzel szemben a leggyengébbek jövedelme arra sem elég, hogy megéljenek. De nem minden az anyagi motiváció. Minél fejlettebb a társadalom, annál inkább felmerül a legjobbak pénzen kívüli elismerése.

A legjobbakat teljesítményük arányában kell megfizetni, és társadalmi elismerésben részesíteni, mert elsősorban a motivációjuktól függ a teljesítményük. Nemcsak a legkiválóbb menedzsernek, kutatótudósnak, karmesternek, operaénekesnek, de még a legkiválóbb bürokratának is nagyon sokat kell dolgoznia. Pedig a köztisztviselő kevés munkával is könnyen megélhet, nem annyira attól kell félnie, hogy nincs a munkájának eredménye, mint inkább attól, hogy hibázik. Márpedig a hibától való félelem a teljesítmény legnagyobb akadálya.

Minden eddigi társadalomban a hatalom, a befolyás birtokosai munka nélkül is jól élhettek, munkátlanságukból nem származott a társadalomnak kára. Ma óriási veszteség éri a társadalmat, ha a legjobbak nem dolgoznak az átlagnál sokkal többet. Ezzel szemben minél kevésbé hasznos valaki, annál kevesebb munkára kell kényszeríteni. Ebben a tekintetben is fordult a világ. Ma a legkárosabb a rossz állami főtisztviselő. Nem a hibától való félelemre, hanem az eredmény érdekében történő kockázatvállalásra kellene őket buzdítani.

A finn és a dél-koreai iskolarendszer jó példái

Nagyon sokáig a finn oktatási rendszert tekintettem példaképnek. Most is az a véleményem, hogy nekünk az a leginkább követhető. Most, mégis a dél-koreairól írok, annak ellenére, hogy tudom, ennek több évezredes hagyomány az alapja.

A kínai kultúra az elmúlt ötezer évből négyezer ötszáz éven keresztül a csúcsot jelentette, és úgy látom, hogy a század során Kelet-Ázsia ismét a csúcs lehet. Legalábbis harminc éve ott a leggyorsabb a fejlődés. A Nyugat még csak keresi a hozzá hasonló fejlődési tempó módszerét. A kínai kultúra valójában egész Kelet-Ázsia kultúrájának az alapja. Japán és a kis tigrisek gazdasági csodája mögött is a kínai kultúra az alap. Most éppen Dél-Korea oktatásáról elmélkedem, ami mögött is Kínát kell látni.

Azt évtizedek óta tudtam, hogy az oktatásban az első helyen Finnország és Dél-Korea váltogatja egymást. Az egyik a puritán Nyugat, a másik a konfuciánus Távol-Kelet minta diákja.

Finnország hetvenöt éves szerelmem. Még a szovjet-finn háború során szerettem bele, és nem csalódtam benne. Dél-Koreához mesze voltam, és vagyok, de közgazdászként az elmúlt napokban két hír is megérintett. Dél-Korea abban is első a világon, hogy a 25-34 éves korosztály kétharmadának van egyetemi végzettsége.

Dél-Korea nemcsak az oktatásban világelső, hanem abban is, hogy melyik ország többszörözte meg az elmúlt hatvan évben a legjobban az egy lakosra jutó jövedelmét. Az elmúlt hatvan évben az egy lakosra jutó éves jövedelemnövekedés 6,2 százalék volt. Nincs olyan nyugati ország, ahol ennek a felét elérték, nem is beszélve a gyorsan szaporodó lakosságú országokról.

Az ország abban is világelső, hogy az egyetemen tanulók 13 százaléka tanul külföldi, elsősorban amerikai egyetemeken.

A tartós munkanélküliséget tartom az egyik legnagyobb társadalmi csapásnak, ezért különös figyelemmel kísérem, hogy melyik országban mekkora ennek a súlya. Így találkoztam az ötven éve nagyon alacsony munkanélküliségéről ismert Dél-Korea adatával. Az egyedüli ország, amiben a tartós, vagyis egy évnél hosszabb munkanélküliségi adatában nulla számjegy szerepel.

A konfuciánus kultúra olyan szégyennek tekinti a munkátlanságot, hogy nem vállalják. Ehhez járul, hogy az átalagjövedelemhez képest, a fejlett világban, ott a legalacsonyabb a munkanélküli segély.

Dél-Korea abban is az első, hogy náluk a legmagasabb az évente ledolgozott órák száma (2200). Ez a szám hazánkban 1900, Németországban 1450. Ezek a számok nem is tudatosulnak, pedig a Nyugat lemaradása sokkal érthetőbb lenne. Különösen, ha még az is figyelembe vesszük, hogy ott a munkaidőben sokkal kevesebb a lógás.

A Távol-Kelet sok évezredes fölényét jórészt azzal magyarázom, hogy ott évezredek óta az államapparátus, a hadsereg vezetői nem származásuk, hanem képességük alapján szelektálódtak. Ezt a minőségi különbséget a történészek alig veszik figyelembe.

Dél-Koreában az országukat romba és nyomorba döntő háború után kijelöltek az évben egy napot, amikor az érettségit tett diákok képességét felmérik. Ez a felmérés valóságos nemzeti ünnep, hiszen egy generáció sorsa dől el ezen a napon. Ekkor nem az iskola minősít, hanem a diákokat nem ismerő szakbizottság.

Csak e felmérés eredményei alapján nyílik lehetőség a legjobb egyetemre jutásra. Márpedig azokon végzés életre szóló karriert garantál. Tehát az egyetemre jutás alapja, ki hogyan végzett ezen a minősítésen. Ha rajtam múlna, meghívnánk egy ilyen bizottságot, akik tagjai több évtizedes tapasztalattal rendelkeznek a képességek felmérésében. Legalább kiderülne, hogy mennyivel jobb, vagy rosszabb, vagy épen más ez a szelekció, mint az iskolák pedagógusainak minősítése. A dél-koreai eredmények minden esetre azt mutatják, hogy jobbak.

Mégsem hiszem, hogy önmagában a jobb szelekció elég garancia az eredményre. Meggyőződésem szerint a legfontosabb a családi környezet. Ezért minden oktatási reformnál fontosabbnak tartom, hogy a család érdekeltségét kell megteremteni. Ezért olyan nyugdíjrendszert javaslok, amiben az öregkori ellátás, a nyugdíj nagysága a gyermeknevelés hatékonyságától függ. Nem annyira a számuktól, hanem sokkal inkább a minőségüktől.

Dél-Koreában, általában a Távol-Keleten, erre nincs szükség, mivel évezredek óta a gyermekek jövője elsősorban a képzettségükön múlik. Minden erre vonatkozó felmérés azt bizonyítja, hogy a konfuciánus kultúrájú családokban többször annyi időt, és pénzt költenek a gyermekek minél jobb iskolai eredményére, mint a fejlett nyugati országokban. Szöulban a családi jövedelem 16 százalékát a gyerekek iskolán kívüli oktatására költik. A fentieket nem tekintem lemásolható célnak, de olyannak, amit tudni, szem előtt tartani kellene.

Ezzel szemben nálunk az oktatáspolitika még mindig ott tart, hogy az oktatás hatékonyságát a pedagógusokra kell bízni. Ebben ugyan ők sem nélkülözhetők, de eredmény csak akkor várható, ha a társadalom egésze tudáscentrikus lesz, nemcsak az állam, de a családok is.

Dél-Korea valamit megtalált, amit én is a legfontosabbnak tartok. A jelenkor társadalmát két veszély fenyegeti.

1. Ha nem találja meg, és nem képzi ki a tehetségeseket.

2. Ha nem képes megoldani, a gyenge képességűek munkára fogását.

A foglalkoztatás a tudásalapú társadalomban

A tudományos és technikai forradalom előtt szinte minden új szerszám, eljárás megkönnyítette a munkavégzést, ugyanakkor a vele munkát végzőkkel szemben csökkentette mind a fizikai, mind a szellemi igényt.

Annak, hogy a fejlettebb technika csökkentette a munkaerő többségével szemben támasztott igényt, a legmarkánsabb esete az ipari forradalom volt, ahol a hosszú képzést igénylő kisipart olyan gyáripar váltotta fel, amelyben a munkaigények nagy többsége esetében a képzetlen munkások, nők és gyermekek válogatás nélküli tömege is alkalmasnak mutatkozott.

Az a jelenség, hogy a technikai fejlődés csökkentette a munkaerő minőségével szembeni igényt, azért nem vált felismertté, mert ugyanakkor a munkaerő kisebbségétől, a technikai felszerelések, szerszámok készítőitől a gyáripar a korábbinál nagyobb szellemi igényt támasztott.

A munkaerő igény a technikai fejlődés ötezer éve alatt

A technikai fejlődés ötezer évesen át általában csökkentette a munkaerő tömegével szembeni igényt. Ugyanakkor a szűk elit esetében egyre magasabb minőségi igény támasztott.

Ennek első általános példája az öntözéses földművelés volt. Ehhez egy szűk réteg magas fokú képzettsége volt elengedhetetlen. Nélkülük elképzelhetetlen lett volna az öntözőrendszerek tervezése, kiépítése és karbantartása. Ugyanakkor a földművestől sokkal kevesebb tehetséget és tapasztalatot követelt. Elég volt, ha azt teszi, amit a szomszédja, vagy a szüleitől látott. Ezért alakult ki az öntözéses társadalmakban az egyik oldalon egy szűk értelmiségi elit szinte korlátlan politikai hatalma, a másik oldalon a tömegekkel szembeni közömbösség.

Ez a jelenség a legmarkánsabban az ipari forradalom során ismétlődött meg. A gyáripari technika kitalálása, megvalósítása egy szűk gazdasági és műszaki réteg társadalmi értékét nagyon felnövelte, velük szemben még soha nem tapasztalt magas igényt támasztott, ugyanakkor a munkaerő tömege esetében a feudális viszonyok között kialakultnál is alacsonyabb igénnyel lépett fel. Ez a magyarázata annak, hogy a tőkés társadalomban a kevés tőkés és feltaláló politikai hatalma megnőtt, mindenki mást kiszorítottak a hatalomból, ezzel szemben a munkások politikai és gazdasági megbecsülése még a feudális viszonyokhoz képest is jelentősen csökkent.

Külön kell beszélni a feudális társadalom elitigényéről. Ebben minőségi munkaerőre szinte csak a művészetekben, és a luxusigények kielégítésében volt szükség.

A földesurakkal szemben nem volt magas igény. A következő generáció nagy többsége megfelelt a földesurakkal szemben támasztott igénynek. Nem keletkezett abból társadalmi feszültség, hogy a vagyont és státuszt mindig az elsőszülött fiú örökölje.

A vallási klérus elsődleges feladata, hogy egyházi szervezetek, vallási dogmák, szertartások segítségével cementezzék össze a gazdasági tekintetben meglehetősen atomizált társadalmi szervezetet. A vallási szervezetben, a klérusban nem a gondolkodóra, hanem a dogmák tiszteletére volt szükség. A klérus második feladata, vagyis a nagyon szűk és egyszerű állami adminisztráció teljesítése azonban iskolázottságot követelt. Ahol nem volt fontos a minőség, ott vérségi öröklés volt, ahol szükség volt az iskolázottságra, ott az szelektált.

A földbirtokláshoz nem kellett képzettség, de még képesség sem, a feudális állam fenntartása azonban már szerény minőségű adminisztrációt igényelt. Ehhez elég volt a király szelekciója a földesurak és a főpapok között. A középkorban kevés olyan közigazgatási feladat volt, amihez képzettségre lett volna szükség. Az európai feudális társadalom irányításának a munkaerő igényében a képesség ugyan a pásztortársadalmaknál nagyobb színvonalat jelentett, de az öntözésesnél sokkal kisebbet.

A klérus egyrészt ellátta a feudális társadalom adminisztrációs funkcióit, másrészt biztosította az ideológiai fegyelmet. Ennek megfelelően szoros volt a hatalommal való összefonódása, az egyházi központok viszonylag fedték a világi közigazgatás központjait, az egyházi méltóságok betöltésében fontos szerepet játszott az állami hatalomhoz való hűség, és ebből fakadóan az uralkodók kinevezési joga, de a származás is.

A rendházak többsége vidékre települt. Ezek sokkal jobban kapcsolódtak egyrészt a gazdasághoz és a tudományokhoz, másrészt a nép szociális elvárásaihoz. Ezért ezekben jobban a képesség alapján szelektáltak.

A feudalizmusban a tudomány és a művészet az egyház monopóliuma volt. Kiszabadításuk a szűknek bizonyuló egyházi keretekből akkor, és ott történt meg, ahol a kereskedelem és az ipar jelentőségének megnövekedésével párhuzamosan a városi polgárság önállósult a feudális hatalmi struktúrán belül.

A tudás és munkamorál iránti igény történelmi változása

A jelenkor fő foglalkoztatási problémája az alacsonyan képzett munkaerő foglalkoztatása. A társadalomtudomány még nem tárta fel ennek az okát sem, nehogy a megoldására volna elképzelés. Pedig ebben a tekintetben teljes fordulat történt. Az elmúlt ötezer évben a technikai fejlődés során egyre csökkent a munkaerővel szemben támasztott minőségi igény. Ez a tény még a gazdaságtörténészek számára is rejtett maradt. Csak azt látják, hogy egyre fejlettebb technika, és egyre több tudományos ismeret állt a társadalom szolgálatában, és ennek a létrehozóival szemben egyre magasabb tudásigény merült fel.

A háziipar nagyon egyszerű technikai eszközeinek működtetése szakmai tapasztalatokat igényelt, különösen akkor, amikor minőségi igényt kellett kielégíteni. Ezzel szemben a szövő, és fonógépek kifejlesztése, legyártása, a gyárak üzemeltetése magas képzettséget követelt. De ők az összes foglalkoztatottnak alig századát tették ki. A munkaerő 99 százalékát néhány heti gyakorlattal, szinte bárki el tudta végezni. Még a gyerekek is.

Az ipari forradalom lényegében a munkaerő néhány százalékos elitjével szemben új, nagyon magas igényt támasztott, de a nagy többséggel szemben csökkent az igény. Elég arra gondolni, hogy a munkaerő óriási többségével szemben még az írás, olvasás ismeretére sem volt szükség.

Az osztálytársadalmak munkaerőigényének ötezer éves történetét azzal lehet jellemezni, hogy egyre nőtt az elittel szembeni minőségi igény, de ez csak a munkaerő néhány százalékra vonatkozott. A munkaerő óriási többségével szemben azonban folyamatosan csökkent a minőségi igény.

Ennek a ténynek figyelembevétele nélkül nem érthetjük meg az osztálytársadalmak történetét, mindenekelőtt a többség kizsákmányolását. Ugyanis, minden osztálytársadalomban a tulajdonviszonyoktól függetlenül kizsákmányolják azokat, akikből nagyobb a kínálat, mint a kereslet. Mivel a jelenkorig a munkaerő mennyiségi és minőségi kínálata meghaladta a keresletet, ezért a dolgozók voltak kizsákmányolva.

A tudományos és technikai forradalom azonban ebben a tekintetben is, teljes fordulatot hozott. Korunkban ugyanis a társadalmi igény a minőségi munkaerővel szemben kielégíthetetlenül gyorsan nő, a gyenge minőségűé pedig csökken. A történelemben először fordul elő, hogy a társadalom munkaerőigénye generációkon belül is jelentősen változik, tehát az egyszer magasan képzett, kiváló munkaerőnek is folyamatos a folyamatos továbbképzése. Ez vonatkozik szinte minden szakmára is. Szakmunkás sem maradhat az, aki megáll az iskolában szerzett tudásnál. Ebből fakad, hogy a munkából tartósan kiesett munkaerő minősége gyorsan romlik, holott fejlődése lenne kívánatos.

Még a munkaerővel foglalkozó szakemberek sem tudatosítják, hogy a technikai fejlődéssel való haladás annál nehezebb, minél alacsonyabb a képzettség, és képesség. A tehetséges és magasan képzett munkaerő folyamatos továbbképzése kielégítő. Azonban minél alacsonyabb a minőség, annál általánosabb, hogy nem képes a lépéstartásra.

Még kevesebb figyelmet kap a munkaerő erkölcsének, moráljának a szinten tartása. Pedig a tartós munkanélküliség ebben a tekintetben okoz a legnagyobb, és a legnehezebben javítható kárt. Az elmúlt száz évben megnőtt a munkaerkölcsnek a szerepe. Csak azok a társadalmak versenyképesek, amelyekben a lakosság magatartása puritán, illetve konfuciánus. Márpedig puritán társadalom csak Európa északnyugati térségében, és a négy, volt angol gyarmaton, konfuciánus pedig csak Kelet-Európában van. Ez a két magatartás egyre jobban elhúz az emberiség más magatartású háromötödével szemben.

A Nyugat számára a kívánatos foglalkoztatási szint tartását az is nehezíti, hogy a konfuciánus munkaerő munkamorálja még a nyugati puritánokénál is jobb. Ennek következtében Nyugaton a nem elég jó munkaerőt a távol-keleti (óriási tömegű eddig még feltáratlan) munkaerő kínálata teszi versenyképtelenné.

A kelet-ázsiai munkaerő nemcsak azért jobb, mert olcsóbb, hanem azért is, mert jobb, fegyelmezettebb, több órát dolgozik. Ezért akkor sem szűnik meg a kelet-európai országok fölénye, ha ott is magasak lesznek a bérek. A fejlett nyugati országokban, a tömegtermelésben, a jövőben sem várható olyan minőségű munkaerő, mint a Távol-Keleten. Ott még százmilliók vannak, akik fegyelmezett munkára is örömmel vállalkoznak. A Nyugaton ugyanakkor egyre fogy az ilyen feladatokra vállalakozó munkaerő.

A nyugati országokban akkor lehetne elérni a gyenge munkaerő foglalkoztatását, ha az elvonás differenciáltságával sikerül olcsóbbá tenni a foglalkoztatásukat. Ehhez azonban alapvető személet változtatásokra van szükség. A kormánynak differenciálni kell a bérjárulékot, a szakszervezeteknek pedig le kell mondaniuk a minimálbér megköveteléséről. Meg kell engedni, hogy a tartósan munkanélkülieket minimálbér alatt is foglalkoztassák.

A vele szüleett képesség érvényesülési feltételei

A jelenkori fejlett, tudásigényes társadalom egész szervezetének olyannak kell lennie, hogy az érvényesülés a képességen múljon. Mi kell ehhez?

1. Ne legyenek nagy jövedelmi különbségek. Ezt nem lehet közvetlenül elérni, mert a meglévő képességek annál jobban hasznosulnak, minél jobban honorálják, megfizetik a teljesítményeket. Márpedig minél fejlettebb a gazdaság, annál jobban differenciálódnak a teljesítmények. Ebből fakadóan, a teljesítmények megfizetése minden előző társadalomnál jobban differenciált jövedelmeket hozza magával.

2. Az egyre jobban differenciálódó jövedelmeket progresszív módon kell adóztatni. Ennek szükségessége az előző pontból következik. A társadalmi igényből fakad, hogy a bruttó jövedelmek egyre jobban differenciálódnak, az adózásnak ezt egyre inkább nivellálni kell. A progresszió azonban nem lehet olyan erős, amely már nagyon fékezi a teljesítményt.

3. A nemzeti jövedelem nagy hányadát kell szociális célokra visszaosztani, hogy javuljon az esélyegyenlőség. A jövedelemmel nem rendelkezők gyermekei számára csak ezzel lehet csökkenteni a családi helyzetükből fakadó hátrányokat. Ilyen újraelosztás mindenekelőtt az ingyenes oktatásban, az egészségügyi ellátásban, és az öregkori ellátásban szükséges.

Az esélyegyenlőséget javító újraelosztás a legsikeresebb országokban

Az újraelosztási igények indokoltságát az élet bizonyítja.

A század során a hasonló kiindulási feltételek mellett a legsikeresebb országokat az alábbiak jellemezték:

1. A jövedelemkülönbségek az átlagosnál kisebbek.

Ezt bizonyítják a skandináv, és a távol-keleti országok, hol a jövedelemkülönbségek viszonylag kisebbek.

Ezzel szemben, a nagy jövedelemkülönbségek mindenütt az átlagosnál lassabb gazdasági növekedést hoztak. Lásd a latin-amerikai országokat, az uralomra került liberális politika hatását a nyugati világ egészében.

A sikereseknél a szociális háló erős, különösképpen az oktatásra sokat költ a társadalom. Ebben a tekintetben is egyértelműek a tények. Hosszú távon az erősebb szociális háló jobb gazdasági eredményekkel járt.

2. A költségvetésnek magas a súlya.

Ebben is a skandináv országok bizonyítottak, ahol kezdettől fogva a magas állami elvonás a jellemző.

Ezzel szemben az angolszász országok, ahol alacsony volt az államháztartás súlya, az elmúlt ötven évben az átlagosnál lassabban fejlődtek. Itt meg kell említeni a kivételt, a négy volt angol gyarmatot.

Látszólag a fenti állítást cáfolja, hogy a távol-keleti országok alacsony államháztartási súlya. A távol-keleti kultúrában általában alacsony költségvetésre van szükség, mert a lakosság kulturális tradíciókból sokat vállal magára az oktatás, az egészségügy, az öregekről való gondoskodás és a helyi önkormányzatok területén.

A tudásalapú társadalom jó nyugdíjrendszere

A közgazdaságtan nem vette tudomásul, hogy a fejlett társadalmak ma már nem tőkés osztálytársadalmak, tehát az öregkori ellátást sem tőke-megtakarítással kell biztosítani. Tegyük hozzá, hogy a tőkés osztálytársadalmak sem így biztosították, csak életük utolsó évtizedeiben próbálkoztak vele.

Ezt bizonyítják azok az adatok, hogy a dolgozók hány százalékának volt nyugdíjbiztosítása, ezek hány százaléka érte meg a nyugdíjazását és csak rövid ideig évezték a nyugdíjat, egy dolgozóra hány nyugdíjas jutott, a kifizetett nyugdíjak a nemzeti jövedelem hány százalékát tették ki. Ugyanakkor, ma hogyan néznek ki ezek az adatok.

Jellemző, hogy a munkások nyugdíjellátását először nem a legfejlettebb tőkés társadalom, hanem a német imperializmus vezette be.

Még nagyobb a különbség a tőkés és a jelenkori fejlett társadalom között abban, hogy akkor nem volt társadalmi feladat a munkaerő minőségének, szellemi vagyonának gyarapítása, ma pedig ez a legfontosabb. Akkor elég volt, ha a munkaerő írástudó, viszont ma már a társadalom nem tudja használni azt a munkaerőt, aki 12 évnél alacsonyabban iskolázott, a most születők estében pedig a többségtől már 15 évnél magasabb iskolázottság lesz a minimális igény.

A jelen generáció már a munkaképes korának első 5-10 évét is tudásvagyonának növelésével tölti. Ebből annak kellene következni, hogy a 18 év feletti tanulást értéktermelő munkaviszonyként vegyük figyelembe. Foglalkoztatottság tekintetében a tanulást a tartós munkanélküliséggel hiba egy kalap alá venni, mivel az egyik nagyon fontos értéktermelő, a másik értékromboló. Ez fakad abból, hogy a közgazdaságtan a szellemi vagyontermelést fogyasztásnak tekinti. Ha logikusan gondolkodunk, akkor a tanulás általában értéktermelés, a munkaképes korban végzett pedig felhalmozás, mégpedig olyan, aminek nagyságában a munkaképes korú tanulók kieső jövedelme is vagyonfelhalmozás.

Nem lehet vitatni, hogy a következő generáció értéke, munkájának hatékonysága egyre inkább attól függ, mekkora szellemi vagyonnal rendelkezik majd. Aki fel akarja mérni, mekkora teljesítményű lesz a társadalom két-három évtizeddel később, ezt legjobban azzal tudja megközelíteni, hogy milyen lesz akkor a munkaerő képzettségi szintje. Ehhez képest minden más társadalmi, gazdasági stratégia minősége nagyon másodrendű. A modern társadalom legfontosabb feladata a minél hatékonyabb generáció felnevelése. A jövőért felelősséget érző politikának az első feladata arról gondoskodni, hogy minél értékesebb legyen a következő generáció. Ezzel szemben a politika és a közgazdaságtan még ott sem tart, hogy feltárná, mitől függ a következő generáció minősége. Megelégszik azzal, hogy az állam kötelessége, hogy támogassa a születések számát és működtesse az oktatási rendszert. Addig nem jutott el, hogy a születések számánál sokkal fontosabb a minőség, semmiféle számszerű növekedéstől önmagában nem várható teljesítménynövekedés. Minden a következő generáció minőségén fog múlni.

Jelenleg két nyugdíjrendszer működik. Miért jár rossz pályán minden nyugdíjrendszer?

Megoldás: Inkább az oktatásra bízd a jövőt, mint a tőzsdére.

Az állami alapú nyugellátás

Az egyik nyugdíjrendszerben az állam fedezi a nyugdíjak folyósítását. Ekkor a nyugellátás forrását a munkaadók, és a munkavállalók által fizetett járulék jelenti, amelyet az állam a szükségnek megfelelően kiegészít, vagy lefölöz. A jelenlegi demográfiai tendenciák miatt a lefölözés ritkábban fordul elő.

E rendszerben az állam bevétele a nyugdíjjárulék, amivel a nyugdíjak fizetéséig az állam gazdálkodik. Formailag az államé a felelősség, de lényegében a nyugdíj nagyságát az állam állapítja meg, végső soron a dolgozók a kiszolgáltatottak. Annyi nyugdíjra számíthatnak, amennyi majd annak idején jut erre a célra, illetve amennyit erre szán a majdani kormányzat. Ez a rendszer a fizetések az állam által meghatározott hányadát elvonja azzal az ígérettel, hogy fizetni fogja a nyugdíjakat. Ennek az ígéretnek a betartása azonban  az államtól függ, mint annyi minden más is.

A tőkepiaci alapú nyugellátás

Ebben a munkaadók és a munkavállalók munkaviszonyuk során járulékot fizetnek, amit a nyugdíjalapok befektetnek és ez lesz a nyugdíj fedezete. Ez esetben nem az állam, hanem a tőkepiac jut a járulékként befizetett összeghez és azzal a jogszabályok keretein belül, a pénzpiacon gazdálkodik.

A 20. században a tőkésosztály nagy találmánya volt, hogy az államtól elvette a nyugdíjjárulékok feletti rendelkezést, abból pénzpiacon keresletet teremtett. Még nem találkoztam olyan felméréssel, amely kimutatta volna a felhalmozott járulékok részvénybe és állampapírba fektetésének az árfelhajtó hatását. Ez a máig rejtve maradó tőkés osztálystratégia a nyugdíjalapoknak a részvények és állampapírok piacán való részesedésének a kimutatásával volna mérhető. Ekkor kiderülne, hogy milyen alapvető tőkés érdek fűződik ahhoz, hogy a nyugdíjjárulékot tőkeként kell működtetni.

A nyugdíjjáradékot tőkeként működtető rendszer

Nézzük meg mi a járulékot tőkeként működtető rendszer hibája vagy jogosultsága. Elemezhető, hogy mikor jó, jogos és előnyös, és mikor rossz, helytelen és káros a munkabér jelentős hányadát tőkeként működtető rendszer.

Mindaddig nem hiba a munkaerő árának jelentős hányadát tőkeként működtetni, amíg a társadalom fejlődésében a szűk keresztmetszete a tőke. Amíg ez volt a helyzet, addig nem volt jelentős a nyugdíjak súlya. Kevesen, és kevés évig élvezhették a nyugdíjat.

Amikor azonban megsokszorozódott a nyugdíjasok számaránya és a nyugdíjban töltött idő, már nem a tőkében, hanem a minőségi munkaerőben jelentkezett a szűk keresztmetszet, a társadalom érdekét sértővé vált az olyan nyugdíjrendszer, amiben tőkeként kell a járulékot működtetni.

A jelenkor fejlett társadalmaiban már sokkal fontosabb a dolgozók szellemi vagyonának, mint a megtakarításnak a nagysága. A társadalomnak sokkal fontosabb érdeke a minél jobb munkaerő, mint a minél több tőke. Ahol jó a munkaerő, oda megy a tőke, ahol nem jó, onnan pedig elmegy még az is, ami ott keletkezik. Ezért sérti a társadalom érdekét, ha a megtakarított nyugdíjjárulékot tőkeként működtetik, sokkal jobb befektetés, ha a munkaerő mennyiségnek és minőségének növelésére fordítják.

Miért nem veszik ezt tudomásul a liberális közgazdászok? Mert ők nem a következő nemzedék értékét akarják maximalizálni, hanem a tőke jelenlegi profitját. Annak pedig szüksége van arra, hogy az öregkori ellátás forrásaként levont bérhányadot a tőkepiacra vigyék. Ha ez nem történik meg, a részvényárak és a tőkeprofitok lényegesen alacsonyabbak lennének.

A nyugdíjrendszer a gyermeknevelés érdekében

A jelenkorban nem attól függ elsősorban az eltartó képesség, hogy hányan tartanak el hányat, hanem attól, mennyit termelnek az eltartók.

A nevelés hatékonysága nem a számukon, hanem a teljesítményükön múlik. A kiváló munkaerő akár százszor annyit eltart, mint a gyenge. Ma Norvégiában egy eltartóra évente 200 ezer euró értéktermelés jut. Tucatnyi elmaradott országban pedig ennek század része. Az egy dolgozóra jutó eltartó képesség egy a százhoz szóródik már ma is.

A liberális közgazdászok azon sírnak, hogy a modern társadalmak elöregednek. Ez annak a következménye, hogy egyrészt csökken a születések száma, másrészt nő az élekor. Ennek csak azt az oldalát látják, hogy egy keresőre egyre több öreg eltartása hárul. Ez igaz, de a népszaporulat leállásának vannak ennél sokkal nagyobb előnyei is. Az elöregedő társadalmakban ugyan több időst kell eltartani, de kevesebb fiatalt kell felnevelni, kevesebb munkahelyet, iskolát, kórházat kell építeni. A népesség növekedésének ugyanis óriási vagyonképzési igénye van. A népességnövekedés minden százaléka 3-4 százalékos vagyonnövekedési igényt hoz magával.

Ehhez járul, hogy a fiatalok felnevelése is sokba kerül, hiszen ma már húsz év körül mozog a munkavállalásba lépés átlagos ideje. A fiatalok elitje, a diplomások és főiskolások, tehát a legértékesebb munkaerő, 25 éves korban áll munkába. A közgazdász erre is azt mondhatja, hogy ezzel is nő az egy eltartóra jutó eltartottak száma. Ez akkor volna igaz, ha a továbbképzéssel nem nőne az eltartó képesség. Egy diplomás munkaerő sokkal több eltartó képességet jelent, mint két átlagos.

Ha megnéznénk, hogy az elmúlt negyven évben, melyik országban, hogyan emelkedtek a nyugdíjak, akkor kiderülne, hogy a nyugdíjak emelkedése, ott gyorsabb, ahol nem nőtt a népesség, mert csak ott nőtt az átlagosnál gyorsabban az egy lakosra jutó jövedelem. A nyugdíj ott nőtt gyorsabban, ahol az egy dolgozóra jutó nyugdíjasok száma növekedett. Ez is jó példája annak, hogy a társadalomtudományban nem szabad egy tényező alapján következtetni.

Várhatóan a most születettek nyugdíjazásáig az eltartó képesség sokszorosra nő. Mire a most születettek nyugdíjba mennek, a maximális eltartó képesség többszöröse lesz, a minimumé pedig alig változhat. Az, hogy ma mennyi az átlagnyugdíj egy nagyságrenddel inkább attól függ, mennyit termelnek ma az értéktermelők, mint attól, mennyit takarítottak meg a mai nyugdíjasok.

Az öregkori ellátást a gyermeknevelés minőségéhez kell kötni

A jó nyugdíjrendszer csak az lehet, amelyik az öregkori ellátást a gyermeknevelés minőségéhez köti. Vagyis azoknak legyen jobb az öregkori ellátása, akik több magasan képzett gyermeket neveltek fel. Az ilyen öregkori ellátás lényegében folytatása annak, ami fajunk egész életét jellemezte. A szülők gyermeknevelési igyekezetére épült öregkori ellátásuk. Ezt kell a modern társadalomnak átvállalni és a szülők nyugdíját a gyermeknevelésük eredményességéhez kötni.

Ez azt jelenti, hogy az állam akkor jut az öregekről való gondoskodás forrásaihoz, ha a következő generáció sok értéket termel, ebből sok adót fizet, vagyis az állam gazdag lesz.

Semmi reális alapja nincs annak a feltételezésnek, hogy gazdag lesz az olyan állam, amelyik korábban sok tőkéhez jutott. A tőkét ugyanis nem lehet az államhoz kötni. A dolgozókat is egyre kevésbé, mégis sokkal nagyobb a kötődésük.

Semmi sem jelent több biztosítékot a jelenleg dolgozók öregkori ellátására, mint a minél képzettebb munkaerő. A jelen dolgozói akkor számíthatnak a legjobb öregkori ellátására, ha eredményesen nevelik fel a következő generációt.

A következő generáció értéke a családban dől el. A farizeus nyugati erkölcs nem hajlandó tudomásul venni, hogy a következő generáció értéke elsősorban a családon belül dől el. Annak érdekében, hogy ez le ne lepleződjön, nem hajlandó felmérni, hogy milyen családi környezetből, milyen felnevelési eredmény várható. Ezért csak becsülni tudom. A társadalom felső tizedében születettek nagy többsége a munkaerő felső negyedbe kerül. Ezzel szemben az alsó harmadban születettek huszada sem kerül a felső tizedbe, a nagy többségük pedig az alsó harmadban marad.

Az adatok ismerete nélkül tudom, hogy Magyarországon az olyan iskola, ahol a diákok többsége jól kereső, vagy diplomás családban nő fel, finn színvonalon teljesít, annak ellenére, hogy ami az oktatási rendszeren múlik, messze a finn színvonal alatt van. Ezzel szemben az olyan iskolák teljesítménye, ahol a diákok jelentős hányada tartósan munkanélküli családban nevelődik és kevés az olyan tanuló, akiknek a szülei jól kereső diplomások, az oktatás színvonala katasztrofális. Mégsem akadt senki, aki bevallotta volna, hogy az ilyen iskolákból kikerültek átlaga nem üti meg azt a mértéket, ami az állami célkitűzésektől elvárható, amivel felzárkózni szeretnénk.

A gyermeknevelést támogató jó nyugdíjrendszer koncepciója

Évek óta olyan nyugdíjrendszert javaslok, amiben az ellátás nagysága a gyermeknevelés eredményétől függ. Az általam javasolt rendszerben választani lehet az öregkori ellátás két rendszere között. Vagy fennmarad a jelenlegi, amiben a nyugdíj nagysága a befizetett járuléktól függ, vagy olyan, amiben az ellátás nagysága a gyermeknevelés eredményével arányos.

Aki a másodikat választja, annak nem kell nyugdíjjárulékot fizetni, de nincs nyugellátási garanciája. A megtakarított járulékot a gyermeknevelésre lehet fordítani. Ebben a rendszerben azok a szülők, akik két diplomás gyereket neveltek fel, az átlag nyugdíj másfélszeresét kapják. Ennyi csak három középfokú, vagy négy alapfokú felnevelése esetén járna. A nem iskolázott gyerekek felnevelését nem venné figyelembe a rendszer.

Valószínű, a többség ezt az ellátási módot választaná. Az érdekeltséget úgy kell szabályozni, hogy az ne a minél több gyermek vállalását, hanem a minél jobb felnevelést célozza. Menet közben pedig meg kell vonni ezt a lehetőséget, ha a gyerekek iskoláztatása nem megfelelő. Nem kell nagy szakértelem ahhoz, hogy az önkormányzat megállapítsa a nevelés elvárható feltételei mennyire biztosítottak.

Ahol ettől a rendszertől a legtöbb eredmény várható, ott egyértelműen a szülők is ezt fogják választani. Ott sincs nagy kockázat, Ott sincs, ahol a szegény családi körülmények ellenére, legalább két jól tanuló gyermek van.

A módszer bevezetése során, kezdetben nagy óvatosság ajánlatos. A tapasztalatok alapján lehet a rendszert választók körét bővíteni.

A gyermeknevelés hatékonyságához kötő rendszer nem a folyó megtakarítás befektetésével teremtené meg a fedezetét, hanem azzal, hogy a sikeresen felnevelt gyerekek jó adófizetők lesznek. Ennek bizonyítása érdekében kell kimutatni, hogy a magasan képzett lakosság költségvetési hozzájárulása mekkora és mekkora az alacsonyan képzetteké. Ebből ki fog kerülni, hogy ez a rendszer sokkal nagyobb fedezetet teremt, mint a tőkebefektetésen alapuló. Egyelőre csak jósolni lehet, hogy a gyermeknevelés eredményét mennyivel jobban motiválja a jó gyermeknevelésben való anyagi érdekeltség, mint a tőkebefektetésben való bizalom. A módszer fölénye azon alapszik, hogy a modern társadalomban a munkaerő szellemi vagyonába való befektetés sokkal hatékonyabb, mint a tőkeként működtetett.

Nagyon kevés szülő érzi úgy, hogy öregkorára nem a gyermeke oktatását, nevelését kell optimalizálni, hanem a megtakarítást a tőzsdére kell bízni. Fajunk múltjában a neveléssel járó gondokért cserébe a felneveltek tartották el a szülőket, a jelenkori világban azonban olyan nagy az egyedek mobilitása, hogy erre nem lehet tovább építeni, ezt a társadalomnak kell magára vállalni. Ez azért is indokolt, mert a sikeres nevelés legnagyobb haszonélvezője az állam. Ha az állam a megtermelt érték harmadát, kétötödét elvonja, akkor kötelessége azokról gondoskodni, akik felnevelték azokat, akiknek adójából az állam élhet. A társadalomra háruló öregkori eltartási kötelezettségnek azonban csak akkor van pozitív ösztönző hatása, ha a forrásokat a gyermeknevelésükkel megteremtőknek, a teljesítményük arányában osztják vissza.

A TÖRTÉNELEM DEMOGRÁFIÁJA

Már elmúltam 80 éves, amikor felfedeztem, hogy minden osztálytársadalom elsődleges feladata, a népesség növekedésének fékezése.

A nagymértékben javuló életfeltételek hatására minden termelő társadalomban sokszorosára nőtt a népszaporulat, csökkent a természetes halálozás, és növekedett a gyermekszületés. A potenciális népességnövekedés néhány százalékra ugrott. A tartósan megengedhető azonban legfeljebb 1-2 ezrelék lehetett. Ezért a társadalomnak kellett a spontán népszaporulatot tizedére csökkenteni.

Az emberiség utóbbi ötezer éves története a túlszaporodása elleni védekezés volt. Minden korábbi kultúra és társadalom ösztönösen megtalálta, kialakította és működtette azokat az emberpusztító módszereket, amelyek a rákos túlszaporodások időszakában az egyes emberek érdekei rovására is érvényesítették a faj népességkorlátozó érdekét. Az emberi faj érdeke ugyanis megkövetelte, hogy a társadalom a tudást és az életviszonyokat az adott korban lehetséges szint alatt tartsa. Ennek érdekében kezelje bűnnek a tudásvágyat, tartsa nyomorban a többséget és irtsa saját fajtestvéreit.

E könyv demográfiai hatásnak tulajdonítja a népességpusztító osztálytársadalmak szükségszerű keletkezését, fennmaradását és megszűnését.

A társadalom demográfiai alapépítményének a könyvben sokoldalúan tárgyalt koncepciója szerint ugyanis szükségszerűen osztálytársadalom minden olyan társadalom, amelyben pár ezreléknél tartósan gyorsabb a népesség növekedése. A túlnépesedést és az ember tudásvágy kielégítését korlátozó osztálytársadalmakban megtermelt jövedelem nagy hányadát a többségtől elvonják és elpocsékolják – improduktív célokra, kulturális építkezésekre, kincsképzésre, luxusra és fegyverkezésre.

Elképesztő túlnépesedés és még több borzalom lett volna, ha nem hozzák létre erőszakkal a többség nyomorát, ha nem öldösik egymást, ha racionálisan használják fel erőforrásaikat, ha ösztönözték volna a jobbító szándékú tudás gyarapodását.

A 20. század második felében viszont az emberiség legfejlettebb hatodában az egy lakosra jutó jövedelem meghaladta a 10 ezer eurót, az átlagos iskolázottság túllépte a 12 évet, valamint a fogamzásgátlás egyszerű és olcsó lett, és a túlnépesedés spontán leállt és ezzel megszűnt az osztálytársadalom (indokoltsága) és össznépi társadalom jött létre.

A történelem-demográfia elméleti alapjai

A biológia arra figyelmeztet, hogy az évmilliókat megélt fajok életében elképzelhetetlen volt a tartós szaporodás. Az emlősök létszáma ugyan ingadozhatott, de egy bizonyos szint elérése után nem nőhetett folyamatosan. A túlnépesedés minden fajt pusztulásba vitt volna. Minden faj gyorsan eléri a természet egyensúlyában számára megfelelő létszámot, és azután azon létszámon ingadozva a további növekedés megáll. Az elődeihez képest azonban az ember agya, és védekezőképessége akkora minőségi ugráson ment át, hogy a természetes ellenségei nem tudták le kellő mértékre fékezni a szaporodását.

Az előemberek leglátványosabb ellenségei a nagy ragadozók voltak. Ezekkel szemben előbb a tűz, majd az emberi agy által kitalált fegyverek nyújtottak hathatós védelmet. Teljesen hamis az a felfogás, hogy az ember szinte kezdettől fogva fegyverével védte magát a nagy ragadózókkal szemben, majd azzal vadászott rájuk. A helyzet fordított volt, a nagy ragadozók vadásztak az emberre, és ez ellen sokáig az ember által hasznosított tűz ezerszer nagyobb védelmet jelentett, mint kezdetleges fegyverei. Ebben a tekintetben a fordulatot csak alig pár száz éve a lőfegyver megjelenése hozott. Ma már a kocavadász is nyugodtan vadászgathat afrikai nagyragadozókra.

Az egyén és minden társadalmi szerveződése kezdettől fogva, fejlett agyának igényei szerint, több tudásra vágyott, jobban akart élni, a faj érdeke azonban ezt egészen a jelenkorig nem engedhette meg. A szellemi tekintetben is igényesebb jobb élet ugyanis együtt járt volna a túlszaporodással, amely nemcsak az egyének életfeltételeit, de végül a társadalom stabilitását is veszélyeztette volna.

Az egyén és a közösségek tudásvágya, valamint a társadalmi érdek közötti ellentmondás ténye azt jelenti, hogy a homo sapiens a fajfejlődés egyedülálló terméke, akinek az agya olyan fejlődésbeli ugrást jelentett, amihez mintegy négyezer generáció során kellett felnőnie.

A létfeltételek gyors javulása túlzott népszaporulatot okoz

Az élővilágban általános törvény, hogy a létfeltételek javulása esetén felgyorsul a népszaporulat. Az ember esetében is így van. Ez az oka, hogy a múlt állandó létveszélye mellett sok szülés kellett a népesség fenntartásához.

·    Nem voltak a fogamzás ellen biztos eszközeik. Ugyanakkor a viszonylag intenzív szexuális élet az ember egyik sajátossága. Ezért a nemi érettséggel szinte együtt járt a fogamzás

·    Féltek a gyermekeik magas halandóságától. A múltban az öregek a társadaloméra nem, csak a gyermekeik eltartására számíthattak, de azok nagyobbik fele meghalt.

Az ember szinte minden természeti környezetben képes volt szaporodni

Az ember történelmének első kilencvenöt százalékában az állandó, de lassú szaporodás oly módon valósult meg, hogy képes volt életterét szinte minden természeti környezetre kiterjeszteni. A gerinces fajoknál nem ismerünk példát arra, hogy a legkülönbözőbb éghajlati és természeti körülmények között képesek lettek volna maguknak megfelelő életkörülményeket, életmódot teremteni. Az ember viszont ezt a feladatot gyorsan és eredményesen megoldotta.

Az emberre, eddigi életének nagyobbik felében, nem vonatkozott a minden más fajra jellemző túlszaporodási korlát, hogy elfogyott volna az élettere. Ha elfogyott, másik életteret keresett. Néhány tízezer év alatt földünk szinte minden természeti környezetében képes volt berendezkedni. Ezt a legkülönbözőbb környezethez való alkalmazkodási képességét is az agyának köszönhette.

Az ember az emlősök világában példátlan térbeni dinamikát mutatott azáltal, hogy képes volt szinte minden természeti környezethez alkalmazkodni. Az első nagy agrárforradalmakat megelőzően, azaz az emberi faj eddigi életének első kilenctizedében, sok tucat, talán több száz olyan kultúra jött létre, lényegében egymástól függetlenül, amelyek között alig volt fejlettségbeli különbség.

Az ősi kultúrák között számottevő különbség alig volt a várható élettartamban, az állandó éhezésben, az éghajlattól való függőségben. Azért kellene hangsúlyoznunk az utóbbit, mert a mai ember csak azt látja, hogy ebben a tekintetben milyen óriási különbségek keletkeztek a közelmúltban. Ez a nagyon újnak számító jelenség pedig az emberiség életének még az utolsó, egyetlen százalékra sem terjed.

A mai emberben nehezen tudatosul, hogy a korábbi történelem során az emberek mindenütt egyformán szegények és rövid életűek voltak. Mai szóhasználattal azt mondhatnánk: az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem nagyságát tekintve a kultúrák között alig volt különbség. Ezt a viszonylagos homogenitást az magyarázza, hogy minden ősi kultúrában a népsűrűség mindaddig növekedett, ameddig a természet ajándékainak adott mennyisége azt még elviselte.

Az ember tehát genetikailag olyan képességekkel rendelkezett, amelyek lehetővé tették, hogy önerőből, viszonylag nagyon gyorsan kialakítsa a természeti környezetnek megfelelő kultúráját. Az agyának köszönhetően szinte minden földrajzi környezetben nemcsak képes volt megteremteni az életfeltételeit, hanem a többihez hasonló minőségű és színvonalú, de a környezethez eltérő módon igazodó kultúrát, viselkedési módot is ki tudott alakítani a maga számára.

A viszonylag lassú létszámnövekedést azt tette lehetővé, hogy újabb és újabb területet hódított meg. Az emberi faj eddigi történetének mintegy kilencvenöt százaléka szinte csak azzal telt el, hogy létszámának növekedése mindig korlátozva volt. Az életterében nem egyre sűrűbben élt, hanem oly módon, hogy szinte minden természeti környezetben elterjedt, és e környezetekben különböző módon rendezkedett be.

A kórokozók és járványok történelemformáló szerepe

Az ember számára a kórokozók a ragadozóknál is sokkal nagyobb veszélyt jelentettek, és sokkal nehezebben védekezett velük szemben. Az emberiség a bacilusokkal és főleg a vírusokkal vagy inkább egy részükkel szemben, szinte a jelenkorig, kevés eredményt ért el, még ma is ezek okozzák a legtöbb idő előtti halált. Nem ismerek számokat, tudtommal ilyen kíséret sem történt, de feltételezem, hogy százszor, esetleg ezerszer annyi ember halt meg fiatalon fertőző betegségek, mint fegyverek által. Indokolt volna, hogy a történészek a betegségek történelemformáló szerepével többet foglalkozzanak. Ezek ugyanis nemcsak a legnagyobb halálokozók voltak, de számos kultúrát is elpusztítottak. Ki figyelt fel arra, hogy az embernek kicsi e betegségekkel szembeni ellenálló képessége.

Hogyan működik a népességszabályozó mechanizmus a járványok által?

A mechanizmus lényege az, hogy amennyiben a népesség túllépi az adott kor viszonyai által determinált maximumát, szűkül az élettér, romlik az életszínvonal, a táplálkozás, ennek következtében könnyebben terjednek a járványok. Azt sem tanítják a történészek, hogy a múlt egészségvédelmi viszonyai között a kívánatosnál nagyobb népsűrűség esetén hatványozottan nő a betegségek, különösen a járványok terjedésének sebessége. Ennek klasszikus példája az a tény, hogy a történelem folyamán a városi lakosság mindig képtelennek bizonyult arra, hogy a létszámát a saját népszaporulatból fenntartsa. Ott a halandóság nagyobb volt, mint a születések száma. Ezért aztán a városok a járványoktól kevésbé sújtott és jobban táplálkozó vidékről bevándorlókra szorultak.

Azt, hogy a természetes népszaporulat vidéken és békeidőben milyen nagy volt, bizonyítja az a tény, hogy a nagy járványok és a nagy emberveszteséggel járó háborúk után néhány generáción belül visszaállt az eredeti lakosságszám.

A homo sapiens nagyon fiatal faj, nem volt ideje kialakítani a kellő immunitását, másrészt térben annyira szétszóródott, hogy csak az életterének megfelelő immunitása fejlődött ki. Az ismert, vadon élő fajok mindegyike sok millió éve él természeti környezetében, ezért kialakult az ott jellemző fertőzésekkel szembeni immunitása. Jellemző módon, nemcsak az ember, de háziállatai sem rendelkeznek kellő immunitással, azok is tömegesen pusztultak, és még inkább pusztulnának ma is, ha az ember nem tudná megoldani a fertőzések elleni védelmüket.

A történész számára talán még érdekesebb az a jelenség, az egymással ritkán érintkező kultúrák eltérő immunitása. Az a tény, hogy az emberek a múltban, térben nagyon izoláltan éltek, még egy kultúrán belül is kicsi volt a térbeni mozgásuk, azzal járt, hogy néhány ezer év alatt kialakult a lakóhelyükön jellemző fertőzések elleni immunitásuk. Ha azonban más térségébe kerültek, az ottani fertőzések ellen nem volt védelmük, gyorsan elpusztultak.

Számos történelmi sorsfordulónak az immunitás hiánya volt az oka. E tekintetben a népvándorlások, a távolsági kereskedők jelentették a fő veszélyforrást. Minden bizonnyal az emberiség történelmében a legnagyobb kultúrapusztítást Amerika meghódítása okozta. Az Európából bevitt, itt már viszonylag veszélytelennek tőnő betegségek az Újvilágban néhány generáció alatt kipusztították az őslakosság nagy többségét.

A vírusok és a bacilusok történelemformáló szerepe kiszámíthatatlan volt. Azok szaporodási ciklusairól, az általuk a régmúltban okozott tömeges halálozásokról egyelőre nem sokat tudunk, de röviden az alábbiak mondhatók:

A keletről behozott baktériumok és vírusok pusztították el görög és római kultúrát, nem pedig az erkölcsök romlása.

A keletről behozott betegség irtották az indoeurópai népeket is, amelyeknek az ilyen kórokozókkal szemben nem volt ellenálló képességük. Nem véletlen, hogy a kor néhány nagyvárosát, Konstantinápolyt és az andalúziai városokat döntően szemita népek, arabok, zsidók lakták.

A középkori Nyugat-Európában nem a nomád betörések és a keresztes háborúk katonai veszteségei okoztak nagy emberpusztítást, hanem előbb a keletről betörő nomád népekkel, majd a hazatérő keresztes hadak hordozta olyan baktériumok és vírusok, amelyekkel szemben az itt élő népeknek nem volt ellenállásuk.

Amerika felfedezése után néhány generáció alatt az indián őslakosság kilenctizedét megölték az európai hódítók által behordott betegségek. Az a vírus vagy bacilus, ami ellen évszázadok alatt immúnissá váltak az európaiak, az indiánokat kiirtotta.

A trópusi betegségek szinte minden társadalmi beavatkozás nélkül megoldják a túlnépesedés problémáját. Ez a magyarázat, hogy a trópusokon egészen a legutóbbi századig nem volt jellemző a túlnépesedés, nem voltak emberpusztító háborúk, mert a társadalomnak nem kellett magára vállalnia a néppusztítás szerepét. Ezzel szemben, mivel nem volt éghajlati változás, a fejlődés stagnált mindaddig, amíg a nyugati civilizáció le nem szorította a nagyon magas halálozást. Ma azonban éppen itt a leggyorsabb a túlnépesedés, és ennek következtében a legreményetlenebb a fejlődés.

Az egészségesebb életkörülményeket biztosító sztyeppéken és szavannákon, évezredeken keresztül állandósult a gyors népszaporulat, de vele párhuzamosan állandósult a féken tartását szolgáló fegyveres emberirtás is.

Ma Afrika népességét irtja az AIDS minden erőszaknál jobban, ami ellen hatékonyan csak a civilizált, gazdag országok képesek védekezni.

Az a felismerésem, hogy a kórokozók tarolták le a görög és római kultúrát, – vagyis hogy nem az erkölcsök romlása, hanem a keletről behozott baktériumok és vírusok pusztították el görögök és a rómaiak fejlett társadalmait – annyira váratlanul ért, hogy elmondom e felfedezésem történetét.

Közel ötven éve nyílt először alkalmam, hogy Itáliába mehessek. A hálókocsiban Firenze után ébredtem, és megdöbbenve láttam, hogy a települések a dombok tetején ülnek. Annyira megszoktam, hogy a mi falvaink a völgyekben vannak, ahol ivóvízhez jutnak, ahova a termést lefelé, könnyebben behordhatják, hogy megütött ez a látvány. Először az jutott az eszembe, hogy Romulus és Rémus Rómát is dombokra építette.

Ez azonban annyira irracionálisnak tűnt, hogy komoly oka lehetett. A lakosság a malária ellen védekezett. Ezzel magyarázatot találtam arra is, hogy a görög gyarmatok, amelyek öntözéses gabonatermelők voltak, azért szűntek meg, mert a vizes völgyekben a malária kiirtotta a lakosságot. A völgyekben öntözött gabonatermelő görögöket azért váltották fel a dombokon élő római pásztorok, mert megjelent a malária, és jelenlétéhez kellett igazodni a település megválasztásával.

Ebből fakadt, hogy Róma közelébe érve ráeszméltem a vizet szállító monumentális építmények szerepére. Ilyen vízellátást csak az a nép építhet, amelyik számára élet-halál kérdése az egészséges ivóvíz.

Tanulmányaimból emlékeztem arra, hogy a városi polgárságra épülő Római Birodalom azért bukott meg, mert nem volt képes megoldani a városi lakosság vízellátását.

Az időszámításunk első századaitól kezdődően néhány száz év alatt az Alpoktól délre élő városi lakosság tört részére csökkent, Róma jó ezer év múltán lényegében megszűnt létezni. A keletről behozott kórokozókkal szemben a városok nem tudtak védekezni.

A görög és a római kultúrát tehát a keletről behozott betegségek vitték pusztulásba. A görög gyarmatok öntözéses földművelő lakosságát a malária, a Római Birodalom városi lakosságát pedig a kolera irtotta ki. A történészek máig értetlenül állnak a virágzó görög és római kultúra gyors visszaesésével szemben. Pedig egyszerű az oka:

A görög gabonatermelés a gyarmatok öntözhető völgyeiben folyt. Amikor itt is megjelent a malária, iszonyú pusztítást végzett, mivel a lakosság immunrendszere védtelen volt a maláriával szemben. A mediterrán térség vízben gazdag síkságai jó kétezer évre lakatlanná váltak. Számos görög város pompás romjait csak a múlt században szabadították ki a mocsárból.

A Római Birodalom városokra épült kultúráját valósággal letarolta a keletről behozott pestis. A kor viszonyai között csak a téli hideg tudta fertőtleníteni a városokat, főleg azok vízellátását. Az időszámításunk környékén az indoeurópai ember számára Dél-Európában megoldhatatlanná vált a városi élet. Városok nélkül pedig működésképtelenné vált a Római Birodalom.

A népsűrűség és az optimális eltartó képesség

A közgazdaságtan nem foglalkozik a térségek optimális népességével. Pedig ez sem lesz elhanyagolható. Minél fejlettebb egy társadalom, annál többre értékeli a természetet, márpedig ahol nagy a népsűrűség, ott ez egyre többe kerül. Japánban a lakásköltségek sokszorosai annak, ami a fenti négy országban, és ez a különbség hatványozódni fog. Ezt példázza az is, hogy az elmúlt évben, vásárlóerő paritáson Tajvan megelőzte Japánt, mert náluk a lakás, az élelmiszer sokkal olcsóbb. Ausztráliában pedig még ennek is csak a fele.

A tények tanúsága szerint a gyors populációs növekedés minden faj számára tragikus következményekkel jár. Ez alól aligha lehet kivétel az emberi faj. Minden társadalom életterének van optimális eltartó képessége. Ha ennél nagyobb a népsűrűsége, egyre drágább lesz a további lakosok számára a termőterület, a víz biztosítása - hogy csak a legfontosabbakat említsem.

Az első társadalmak kialakulását követően 1-50 között mozgott az optimális lakosságsűrűség. Tehát minden osztálytársadalomban is nagyon széles határok között jelent meg az optimálisan hatékonyan hasznosítható munkaerő mennyisége.

Mint láttuk, a pásztorok esetében nagyon mereven be kellett tartani a felső határt, ennek túllépése katasztrofális következményekkel járt. Ezzel szemben az öntözéses kultúra léte függött attól, hogy legalább az 50 lakost elérje a népsűrűség.

Az igaz, hogy minél fejlettebbek a technikai, gazdasági feltételek, annál nagyobb az a népesség, ami az optimális mennyiségű munkaerőt biztosítja. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy az adott népesség nem lehet az optimálisnál nagyobb, sőt fajunkat a termelésre való áttérés óta, az állandó túlnépesedés jellemezte.

A nemzetközi munkamegosztás a szállítási költségek csökkenése következtében lehetővé teszi, hogy kis területen sok ember magas életszínvonalon megélhessen. Ma már a területegységen való optimális eltarthatóság szempontjából a képzettség sokkal fontosabb, mint a természeti erőforrás. Ezért minél képzettebb egy társadalom, annál kevésbé vetődik fel abban a túlnépesedés. Ez annál inkább így van, mivel a képzettebb emberek természetes szaporodása egyre lassabb, sőt negatívvá válik.

A természetet tudatosan hasznosító kultúrák már több munkával többet termeltek. Javultak az életviszonyok, megnőtt az eltartó képesség. A népesség növekedésének megszűnt a természetes szabályozása, sokszorosára nőtt az eltartható népesség. De nem szűnt meg az életterek .

A határköltség csökkenés meredeksége a termelés módjától függött. Tekintettel arra, hogy az osztálytársadalmak alapja a mezőgazdaság, illetve az élelmiszertermelés volt, elsősorban a mezőgazdasági termelés határhatékonyságát kell vizsgálni. Ez a pásztorkodás mellett zuhant a legmeredekebben, és az öntözéses gazdálkodás mellett csökkent a leglassabban.

Az a tény, hogy a pásztortársadalmakban volt a legkisebb becsülete az életnek, abból fakadt, hogy azokban az egyik oldalon a termelés határhatékonyságának meredek zuhanása, a másik oldalon a leggyorsabb népszaporulat volt jellemző.

Az öntözéses gazdálkodás mellett a termelés határhatékonysága lassan csökkent, ezért az ilyen társadalmakban a népsűrűség sokszorosa volt a pásztortársadalmakénak, és elviselték a túlnépesedést.

A természetes csapadékra épülő, állattartással kiegészülő földművelés mind a határköltség, mint az eltartó képesség tekintetében középutat jelentett.

A sztyeppék pásztortársadalmaiban a népsűrűség alig haladhatta meg az egy-két főt. Az öntözésesekben elérhette a százat, a nyugat-európai esős földművelést folytató, feudális társadalmakban pedig alig haladhatta meg a tízet. Ezzel szemben a spontán népszaporulat nagysága éppen fordított volt. A legnagyobb népszaporulat a pásztoroknál és a legkisebb az öntözést folytatóknál volt. A pásztorok nemcsak jól táplálkoztak, de a ritka lakosság következtében a fertőző betegségek is kevésbé pusztították őket. Ezzel szemben az öntözéses gazdálkodást folytatók egyoldalúan táplálkoztak, állati fehérjét alig fogyasztottak, ugyanakkor a nagy népsűrűség következtében a járványok gyorsan terjedtek, és sokat pusztítottak.

Mivel az emberéletnek annál kisebb volt a becsülete, minél nagyobb volt a természetes népszaporulat, könnyű belátni, hogy a pásztorok miért voltak harciasak, a földművelők pedig békések.

A városlakók is azért voltak békések, mert azokban a természetes népszaporulat a 20. század elejéig szinte mindig negatív volt.

A népszaporulat igénye az egy lakosra jutó fizikai vagyonban mérve

A népsűrűségnél is sokkal fontosabb a népesség növekedése, és a társadalmi-gazdasági teljesítmény közötti összefüggés. Ma már a népsűrűség nem nagyon befolyásolja a társadalom gazdasági lehetőségeit, ezzel szemben a népesség növekedési sebessége és struktúrája annál inkább. A népsűrűségnél azért sokkal fontosabb a népesség növekedése, mert a lakosság néhány ezreléknél gyorsabb és tartós növekedése eleve kizárja az egy lakosra vetített eredmény növekedését, vagyis a gazdagodás helyett a szegényedésre kerül sor.

Az egy lakosra jutó fizikai vagyon legfontosabb elemei a lakás, az infrastruktúra és a munkahely. Ezek értéke az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem három-négyszerese. Indiában ez inkább három, a hideg északon inkább négy. Ez a szorzó alig függ attól, milyen fejlett az adott társadalom, mivel a vagyonigény együtt nő a jövedelemmel.

Érthetetlen módon a közgazdaságtudomány ezzel a vagyonigénnyel nem számol. Azt hevesen hangoztatja, hogy a lakosság csökkenése esetén, a munkába lépés kitolása és a nyugdíjasok számának növekedése hatására megnő az egy dolgozóra jutó eltartási költség. Ez ugyan igaz, de ezeknél nagyobb költségmegtakarítás következik be azzal, hogy csökken a társadalom vagyonnövekedési igénye.

Jobban kiderül ez abból, ha a lakosság növekedéséből származó kiadásokat nézzük. Ebben az esetben nő az egy dolgozóra jutó gyermeknevelés, és csökken az öregek eltartásával járó feladat. Ezek nagyjából kioltják egymást. Marad azonban az egy lakosra jutó vagyonigény. Az egy lakosra jutó vagyon szinten tartásához a nemzeti jövedelem három-négy százalékát kell felhalmozni, vagyonnövelésre fordítani. Vagyis az olyan társadalomban, ahol évi egy százalékkal nő a lakosság, a nemzeti jövedelem három-négy százalékos növekedése kell ahhoz, hogy a jövedelmet és vagyont szinten lehessen tartani.

Ha a közgazdaságtudomány a fejlődést nem országra, hanem egy lakosra mérné, kiderülne, hogy a lakosság néhány ezreléknél gyorsabb, tartós növekedése eleve kizárja az egy lakosra vetített eredmény növekedését.

A növekvő népességgel ugyanis jelentős felhalmozási igény jár annak érdekében is, hogy az elért szint tartható legyen.  Lássuk ezt számszerűsítve.

A fizikai és szellemi nemzeti vagyon az egy év alatt termelt nemzeti jövedelem 4-5-szöröse. Ezért az egy főre vetített, már elért szint tartásához arra van szükség, hogy a fizikai nemzeti vagyon úgy növekedjen, mint a lakosság száma. Vagyis a lakosság növekedésének minden százalékával együtt 4-5 százalékkal kell növekedni a nemzeti vagyonnak is. Ha a nemzeti vagyon négyszerese a nemzeti jövedelemnek, akkor minden egy százaléknyi népességnövekedés mellett a szinttartáshoz négy százalékos felhalmozási ráta szükséges. Csak az ezt meghaladó felhalmozás eredményezi a szinttartást.

Tekintettel arra, hogy a világ elmaradott területein a népességnövekedés eléri az évi 1-3 százalékot, csak a szinttartáshoz évi 4-12 százalékos többlet felhalmozásra lenne szükség az újratermeléshez. Ezért az éves 1 százalékos népességnövekedést nem viselheti el a társadalom.

Ezzel szemben a világ legfejlettebb hatodán a népesség stagnál, vagyis ott az egy lakosra jutó fizikai vagyon szinttartásához nincsen felhalmozásra szükség. Az elmaradott országnak, ahol a népesség évi három százalékkal szaporodik, eleve 12 százalékos felhalmozási hátránya van a stagnáló népességű fejlettel szemben.

A népszaporulat szellemi vagyonigénye

Egyre inkább a gyors népességnövekedés, és a szellemi vagyon igény közötti összefüggés válik elsődlegessé. Amíg az elmaradt társadalmakban a szellemi vagyon a nemzeti jövedelemhez viszonyítva kicsi, a fejlettekben nagyon nagy. Elérte, sőt már meghaladja a fizikai vagyon nagyságát.

Ez azért nem derül ki, mert a szellemi vagyon nagyságát, és annak változását nem is mérik. Amíg a fizikai vagyonképzést gondosan mérik, a szellemi vagyon gyarapítását, az oktatást fogyasztásnak tekintik.

A szellemi vagyon növelését ugyanolyan felhalmozásnak kellene tekinteni, mint a fizikai vagyonét, és az értékét is azonos módszerrel kellene meghatározni. Ebből fakadóan.

1) A szellemi vagyon képzése nem fogyasztás, hanem felhalmozás. Ha valaki házat épít, akkor nem fogyaszt, hanem felhalmoz. Az alkalmazott módszer szerint, ha a család a gyerekek képzésére költ, akkor fogyaszt, nem felhalmoz. Az oktatás költségeit ugyanúgy felhalmozásnak kellene számítani, mint amikor gyárakat, utakat építenek. Ez ellen nem lehet azt felhozni, hogy a mérése nagyon nehéz. A fizikai vagyon képzésének a nagyságát, gyarapítását, és amortizálódását is nehéz mérni, mégis mérjük, és számolunk vele. Meg kellene ezt tenni a hasonló nagyságú, sokkal gyorsabban gyarapodó, és egyre fontosabb szellemi vagyon tekintetében is.

2) A szellemi vagyon mennyiségét nem lehet az oktatásnak az államháztartási forrásból fedezett költségeivel azonosnak venni. Ez olyan ostobaság, illetve következetlenség, mintha a házak építési költségei között csak az állami támogatást vennénk figyelembe. A házépítés költségei között szerepel az összes élőmunka, és anyag bruttó, azaz adókat és elvonásokat is tartalmazó költsége. Természetesen a saját munkát is azonos módon kellene értékelni, mintha bérmunka volna, vagyis a ház akkora nemzeti vagyont képvisel, mint amennyit egy külső vállalkozó számlázott volna érte.

A szellemi vagyon képzését is úgy kellene számolni, ahogyan a fizikai nemzeti vagyont, vagyis figyelembe kellene venni az alábbiakat:

a) Amit az állam oktatásra költ. Benne az iskolák amortizációját is.

b) Amit a család fordít az oktatásra. Ezt is ugyanúgy bruttó alapon, ahogyan az előző pontban az állami ráfordításokat kellene figyelembe venni.

c) A tanulók munkaképes korban kieső jövedelmét. Ha valaki nagykorúként még éveket tölt munka helyett tanulással, kiesik ez időre a kereseti lehetősége éppen úgy, mint az ez idő alatt képezhető nemzeti jövedelem mennyisége is. A munkaképes tanuló évente tehát nemcsak annyiba kerül, mint a tanulással járó összes költsége, hanem a társadalom, és a család az is, hogy közben nem termel nemzeti jövedelmet, és nem keres a családnak.

A társadalom szellemi vagyonának képzését tehát ugyanúgy kell figyelembe venni, mint a fizikai vagyonáét. Márpedig azonos módszerrel számolva, a fejlett társadalmakban ma már a szellemi vagyon nem kevesebb, mint a fizikai vagyon. A népesség számának növelése tehát nemcsak a fizikai vagyon szinten tartásához igényel felhalmozást, hanem a szellemi vagyonéhoz is.

A fentiekből következik, hogy a gazdaság növekedése tartósan nem bír el egy százalék népességnövekedést sem. Ugyanakkor a népességnek az évi egy százalékos tartós csökkenése is tragikus.

A jelenlegi népszaporulat deformált struktúrája

A gyors népességnövekedés azért is költséges, mert ezzel megnő a még nem munkaképes, azaz eltartásra szorulók aránya. Vagyis a lakosság egyre kisebb hányada járul hozzá a javak termeléséhez, egyre nagyobb hányada szorul eltartásra. Ebből fakadóan a felhalmozási források relatíve szűkülnek. Ezt a hatást ugyan a közgazdászok régóta ismerik, de politikai tapintatból hallgatnak az ezzel járó teherről.

Jelenleg mind a világ, azon belül különösen az elmaradt társadalmak többsége példátlan demográfiai válságban van.

a) A világ fejlett hatodában nincs természetes népszaporulat. Ez nem volna baj, mert bőven van, és még inkább lesz jelentkező a betelepedésre.

b) Egészen a kínai állam gyermekkorlátozásáig, a népesség öthatoda, az óta háromötöde, azaz még mindig az abszolút többsége elviselhetetlen gyors mértékben, évente 1-3 százalékkal szaporodik. Ez a gazdasági lemaradásuk elsődleges oka.

c) A társadalmak többségében a képzett rétegek népszaporulata negatív, a lemaradókban pedig elviselhetetlenül gyors. Vagyis ott van kevés gyerek, ahol a felnevelési feltételek nagyon kedvezőek, és ott van sok, ahol a felnevelési feltételek reménytelenek. Ez nemcsak természetellenes, de távlatokban felmérhetetlen veszteségeket okoz. Mégsem vesszük tudomásul.

Minél fejlettebb a társadalom, annak a legkevésbé képzett, a legrosszabb társadalmi környezetből induló hányada, annál inkább a negatív értékű állampolgárait szaporítja. A makrogazdaság szakemberei ugyanis nem veszik figyelembe, hogy a társadalom fejlődésével, szellemi és anyagi gazdagodással hatványozottan nő a megfelelő képzettsége miatt nem hasznosítható munkaerő aránya. Ezért figyelembe kellene venni többek között az alábbiakat:

1) Hogyan függ az új korosztályok társadalmi kiinduló helyzetétől a várható társadalmi haszon. A nettó haszon a lakosság elesett helyzetből induló rétegeiben nem nulla, hanem egyre nagyobb veszteség.

2) Hogyan függ a belépő korosztályokban előforduló deviancia mennyisége a képzettség fokától. A tények tanulsága szerint a diplomások körében például sokkal kevesebb a deviancia, az egészségvédelemre fordított állami kiadás, ugyanakkor tovább élnek, sokkal tovább képesek értéktermelésre.

A fentiekből fakadóan a fejlett társadalom teljesítménye egyre inkább attól függ, hogy hol születik, és milyen képzésben részesül a következő korosztály. Amit az emberiség egészére mondtunk, az szinte minden egyes társadalom jövője szempontjából is igaz.

Súlyos kárt okozó demográfiai deformálódás, ha a szegény rétegekben a természetes népszaporulat gyors, a gazdagokban pedig negatív. Márpedig ez minden társadalomban, ugyan nagyon változó mértékben, de ez igaz. Ez a jelenség nemcsak az elmaradott világban jellemző.

A kontraszelekciós népszaporulat a szegény világban

A gazdag világ segítsége sokkal inkább növeli, mintsem fékezi az elviselhetetlenül gyors népesedést. Ezzel szemben éppen az egy gyermeket vállaló családok segítése volna kívánatos. A keresztény erkölcs idejét múlttá válását jól jelzi, hogy minél több a gyermek, annál indokoltabbnak tekinti a támogatásukat. A szegény világnak nem több, hanem kevesebb, de képzettebb gyermekre lenne szüksége.

A jelenkor legnagyobb társadalmi torzulása, károkozása, hogy a gyermeknevelést nem kevesebbre, de jobb minőségre, hanem darabra támogatja. Ennek a torzulásnak még évszázadok múlva is nyögni fogják a terhét. A fejlett világnak az a szerencséje, hogy a már gazdag és iskolázott réteg pénzért sem vállal sok gyermeket. De ott is érvényes a kontraszelekció, minél rosszabb a családi feltétel, annál több a gyerek.

A növénynemesítés és az állattenyésztés csodákat hozott a szelekcióval, az emberi faj pedig éppen ebben a században tette általánossá a kontraszelekciót népesedés terén. Amíg a természet szelektált biztosítva volt a faj életképességének fenntartása. A jelenkor fejlett társadalmaiban ugyan az oktatás mindent megtesz annak érdekében, hogy a rájuk bízott anyagból minél többet hozzanak ki, de nagyon kevés történik annak érdekében, hogy minél jobb legyen az oktatásra bízott anyag minősége. Ez azért rossz megoldás, mivel az oktatás és a képességfejlesztés eredménye egyre inkább a rábízott anyag minőségétől függ. Az oktatási rendszerre bízott anyag minőség azonban elsősorban a családi környezet minőségének a függvénye. Ezért az olyan gyermekvállalási struktúra előnyös, amelyben a gyermekvállalás nagysága a család megfelelésével fordítottan arányos. Márpedig jelenleg a gyermekvállalás mértéke minden társadalomban a megfeleléssel fordítottan arányos. Ez nemcsak spontán van így, de a társadalom is erre ösztönöz azzal, hogy nem a gyermeknevelés minőségére, hanem a mennyiségére ösztönöz. Vagyis minden társadalom az érdekével ellentétes demográfiát támogat. Meggyőződésem szerint, semmi sem árt jobban a társadalom jövőjében elérhető eredménynek, mint a jelenleg általános családtámogatási rendszer.

Keresztes háborúk az emberfelesleg gátlástalan lecsapolására

Egyértelműen a felesleges lakosságot pusztítani hivatott háborúk klasszikus példái voltak a keresztes háborúk. Ezt tanúsítja minden vele kapcsolatos indíték és megvalósítási forma. A kiváltó ok az volt, hogy a középkor nagy agrártechnikai forradalma, a hármas vetésforgó gyors elterjedése a népesség növekedését eredményezte. Ez azzal járt, hogy egyre több földesúr és jobbágy második fiúgyermeke anyagi háttér nélkül maradt.

Mivel túlkínálat volt mind papokból, mind katonákból, kapva kaptak az ötleten, hogy Krisztus szülőföldjét felszabadítsák. Az sem zavarta a jelentkezőket, hogy fogalmuk sem volt arról, hogyan lehet oda eljutni, hogy mennyien fognak a hosszú úton elpusztulni, mit kezdenek majd ott azon kevesek, akik egyáltalán odaérnek, de telve voltak kalandvággyal. Az sem oltotta ki a lelkesedést, hogy az előző hadjáratok már kudarcot vallottak, hogy iszonyúak voltak az út megpróbáltatásai. Minél többen indultak el, annál többen haltak meg, tűntek el a túlnépesedett Nyugat számára örökre. A hatalom gátlástalanul indította az újabb hadjáratokat, mindaddig, míg azt tapasztalta, hogy még mindig sokan vannak otthon. Közben annyira nem leplezte igazi célját, az emberfelesleg levezetését, hogy fegyverviselésre még alkalmatlan fiúgyermekeket is hajókra rakott, hogy ártatlan haláluk könnyítsen az otthon maradt, még mindig sok örökségre vágyókon.

A keresztes háborúkat támogatta az egyház, mivel a befolyását növelő eszközt látott benne. A nyugtalan szerzeteseket reformerségükről elterelte a céltalan hadviselés felé. A reménytelen hadjáratokat támogatták a gazdag itáliai városok is, hiszen számukra ennél jobb üzlet nem kínálkozhatott. Ők szerelték fel a hadjáratokat fegyverrel, ruházattal, élelmiszerrel, gondoskodtak a tengeri szállításukról. Velence és Genova számára a keresztes hadjáratok jelentették a meggazdagodásukat, azt a gazdasági hátteret, mérhetetlen gazdagságot, ami utána több száz évig a gazdasági hatalmukat biztosította. Tanítja a történelem, hogy a keresztes háborúk igazi alapja nem a Szentföld felszabadítása, hanem a felesleges népesség elpusztítása volt?

Ez egyúttal arra is klasszikus példa, hogy nemcsak a keresztény klérus és a kor hatalmasai, hanem a mai történészek is igyekeznek félrevezetni a közvéleményt a keresztes hadjáratok igazi célját illetően.

A „családtervező” kiscsaládos életforma megfékezi a túlszaporodást

Amíg a kiscsaládos rendszerben a népességfelesleg létrejöttét a családi érdek maga fékezte, a nagycsalád erre mindig képtelennek mutatkozott. A kiscsaládok maguk védekeztek a népszaporulat ellen, ez mutatkozott meg a spontán kialakuló egykézésben.

Csak a kiscsaládokban vált jellemzővé, hogy a felesleges családtagok igyekeztek kirajzani, másutt keresni megélhetési lehetőséget. Csak az ilyen kultúrában vált jellemzővé a cselédnek, zsoldosnak szegődés, a vándoriparosság, kivándorlás.

Külön kell hangsúlyozni annak a jelentőségét, hogy csak a kiscsaládos társadalomban volt megoldható a népesség szaporodásának féken tartása. Az tette ezt lehetővé, hogy a nyugat-európai középkorban kialakult a kiscsaládra épülő termelési rendszer. Azzal, hogy a jobbágytelekhez kiscsalád tartozott, szabályozták a családok számát. Ha sok volt a jobbágyoknál a gyermek, akkor kitolódott a házasságkötés, azaz a családalapítás ideje. Ez vált jellemzővé a középkorban, majd a jobbágyok felszabadulása után a paraszti társadalmakban is.

A királyok személyével foglalatoskodó történészek nem nagyon figyelnek a kor demográfiai törvényeire, nem elemzik a természetes népszaporulat természetét, okait, nagyságát, holott végső soron e mögött kellene keresni a népességet pusztító háborúk, a járványok elterjedésének az elsődleges okát. A történelem azt bizonyítja, hogy minden korban és minden területen adott az eltartható népesség felső határa. Ennek túllépése esetén romlanak az eleve rossz életviszonyok. E probléma levezetésének két módja van. Az egyik a háború, amiben az emberek egymást irtják, a másik a járványok, amikor a vírusok és bacilusok veszik át a népességcsökkentés szerepét.

Nemcsak a keresztény egyházak, de még a történészek is mélyen hallgatnak arról, hogy a kor technikai viszonyai között determinált eltartó képességet nem lehet túllépni anélkül, hogy az emberpusztítás valamilyen módja meg ne jelenjen.

A nyugati öröklési rend szerint ugyanis minden vagyont az elsőszülött fiú örökölt, a másodszülött birtok nélkül maradt. A jobbágyok esetében már említettük, hogy házasságot csak akkor lehetett kötni, ha a földesúr átadott egy felszabadult jobbágytelket. Ezért aztán először gyorsan növekedett a szerzetesnek, papnak menők száma.

Tanítjuk, hogy a szerzetesrendek nagy reformmozgalmai miért ebben a korban jelentkeznek? Mert a túltermelés hatása jelentkezett a szerzetesi pályákon is. A földesurak örökségre nem váró gyermekei számára két kiút volt, hogy elment papnak vagy hivatásos katonának, akkori szóval lovagnak. Tanítjuk, hogy miért virágzott a lovagkor?

A felszabaduló jobbágytelekre, ezért házasságra sem számítható jobbágyfiúk is örömmel jelentkeztek katonának. Ezt a szülők is jó megoldásnak találták. Ez a fiatal réteg, mivel sem vagyonra, sem házasságra nem számíthatott, természeténél fogva kolostorra vagy kalandra kényszerült.

A túlszaporodó pásztortársadalmak emberpusztítók

A túlnépesedés elleni védekezést sok tudós ma is úgy állítja be, hogy az ember eleve kegyetlen egymást pusztító lény, holott csak arról van szó, hogy az ember is, mint minden lény, szabályozza a létszámát. Ezt bizonyítja, hogy a túlszaporodó társadalmak agresszívek, másrészt kegyetlen emberpusztítók, társadalmukon belül is öldösik egymást.

Ez a magyarázata annak, hogy a gyorsan szaporodó pásztortársadalmakat a kegyetlenség, az emberirtás jellemzi. A pásztorok ugyanis mindig gyorsan szaporodók voltak. Ennek lett természetes következménye, hogy a felesleget vagy meg kellett ölni, vagy ki kellett üldözni, vagy szorult helyzetét felismerte, és önkéntesen kirajzott.

A magyar történészek sem tesznek erről említést, holott a honfoglalás előtti történelmünk e nélkül érthetetlen.

Az emberpusztító termelő osztálytársadalmak négy „bűne”

Máig nem tisztázott, hogy mi hozta létre az osztálytársadalmakat. Amennyire sok ideológia foglalkozott azzal, hogyan kellene megszüntetni az osztálytársadalmakat, annyira fel sem vetődött a kérdés, hogy mi hozta azokat létre. Nem ismertük fel, hogy az osztálytársadalmakat a túlnépesedés nyomása hozta létre. Nem tudatosult, hogy az osztálytársadalom kialakulásnak biológiai oka volt.

A gyűjtögető, vadászó, halászó társadalom erőforrásai olyan szűkösek, a természeti környezettől annyira determináltak voltak, hogy a népesség eleve nem léthete túl az eltarthatóság határát. Nem kellett a társadalomnak szervezetten védekezni a túlnépesedés ellen. A gyűjtögetésről a termelésre való áttérés nagymértékben megjavította az életfeltételeket, ennek megfelelően mind a várható életkort, mind az életterek eltartó képességét. Ennél azonban sokkal gyorsabban nőtt a népszaporulat.

Az osztálytársadalmakat az hozta létre, hogy az életkörülmények javulása elviselhetetlen mértékű népszaporulatot okozott. Ezt a tulajdonságot féken kellett tartani, mert az ember fizikai erejére épülő termelés a növekvő népesség eltarthatására nem volt képes. Ezért minden osztálytársadalom elsődleges feladata a népszaporulat fékezése volt.

A tudományos és technikai forradalom azonban a munkaerővel szemben támasztott fizikai igényt tört részére csökkentette, ugyanakkor exponenciálisan növelte a tudás, a tehetség és az erkölcs szerepét. Az emberi szellem felszabadítása gyors gazdasági és szellemi fejlődést váltott ki, ami gyorsan elérte azt a határt, amin túl az emberi faj természetes szaporodás leáll. Ezzel megszűnt az osztálytársadalmak feladata, a népszaporulat erőszakos fékezése, és új feladatként lépett elő a lakosság minőségének növelése.

Az osztálytársadalmak megszűnésének az előfeltétele, hogy a jólét növekedése ne okozzon népességnövekedést. Amikor ez bekövetkezett a nyugati kultúrában, szinte észrevétlen eltűntek az osztálytársadalmak.

A történészek még ma is csak főleg azt kutatják, miért nem lett valamelyik birodalom nagyobb, hatalmasabb és maradandóbb. A lelkiismeretesebbek pedig azt boncolgatják, hogyan kellett volna elkerülni a történelem négy nagy „bűnét”, „tévedését”, a kizsákmányolást, az emberpusztításokat, az erőforrások pocsékolását és a tudás elfojtását. A népesség az osztálytársadalmakban ugyanis csak azért nőtt nagyon lassan, mert azt az alábbi négy társadalmi beavatkozás fékezte.

1)    Kizsákmányolás

2)    A háborúzás

3)    Erőforrás-pocsékolás

4)    Az emberi tudásvágy üldözése

A társadalomtudományok azonban máig sem jutottak el odáig, mi volt a négy társadalmi „főbűn” objektív oka, pedig elég volna csak azt megnézni, hogyan alakul a termelő társadalmak népessége, ha nem működtetik e négy legfontosabb halálok. Néhány generáció után beállt volna a túlnépesedettség.

1) Kizsákmányolás

Az uralkodó osztály lényegesen megkurtította a lakosság többségének a jövedelmét. Ezzel csökkentették a lakosság nagy többségének a fogyasztását, illetve mesterségesen növelték a nyomorát. Aminek következtében minden osztálytársadalomban a legnagyobb halálok a nyomor lett. Elég arra gondolni, hogy a gyenge termést adó években megnőtt, a jó termésű években csökkent a halandóság.

A tömegek szervezetten fokozott nyomora volt a népszaporulat megfékezése ellen foganatosított leghatékonyabb fegyver.

A társadalmi elitben mindig voltak olyanok, akik a többség kizsákmányolását elítélték, a múlt egyik bűnének tartották. Ez a társadalomkritika Marxnál öltözött először tudományos mezbe. Marx tudományos érvelése szülte meg az elmúlt század legnagyobb, a kizsákmányolás felszámolását ígérő mozgalmát. Az utókor a Marxra hivatkozó politikai mozgalmat, ideológiát a világtörténelem utolsó megváltási kiséletének fogja elkönyvelni.

A 20. század második felében az emberiség harmada vállalkozott arra, hogy felszámolja az osztálytársadalmak bűneit, mindenekelőtt a kizsákmányolást. Ez a kísérlet ugyan mára Európa keleti felén megbukott. Kínában is csak azért él tovább, sőt példátlan sikert hoz, mert éppen a kizsákmányolás megszűntetésének ígéretét mellőzte, ugyanakkor „bűnök” objektív okát, a túlnépesedést ezekkel lehetett megfékezni.

Állításom, hogy az osztálytársadalmak „bűnei”, közöttük a kizsákmányolás is, a túlnépesedésből, azaz a társadalom érdekéből fakadó szükségszerűség. Ahhoz semmi köze nincs a tulajdonviszonyoknak, amit Marx a jelenség okának tekintett. Az összefüggés fordított: A kizsákmányolás és az azt megalapozó tőkéstulajdon a túlnépesedés elleni védekezés, azaz a faj érdekét szolgáló felépítmény. Ezt csak az mondhatja embertelennek, erkölcstelennek, aki az egyén és nem a faj érdekét tarja elsődlegesnek. A természet azonban nem ismer ilyen törvényt.

Jellemző módon a nacionalizmusnak az alapja az, hogy nem az egyén, hanem az állam érdeke az elsődleges, annak szolgálatában az egyénnek kötelessége akár életének a feláldozása is. De micsoda ferde logika az, hogy az egyénével szemben az állam érdeke az elsődleges, miközben a faj érdeke nem az. Ez már átvezet a következő általános társadalmi jelenségre.

2) Az emberirtó háborúzás

Az osztálytársadalmak történetét a hadviselés fontossága jellemezte. Minden osztálytársadalom erőforrásainak jelentős hányadát a vetélytársai elpusztítására, annak élettere elrablására mozgósította. Számos államban és korban az ilyen célú hadviselés, illetve a támadó elleni fegyveres védekezés volt a társadalom egyik elsődleges feladata. Gyakran a politikai struktúrát is teljesen a hadviselés érdekének rendelték alá.

A társadalom a megtermelt, illetve a megtermelhető jövedelemből jelentős hányadot fegyverkezése fordított. A fegyveres erő közvetlenül, és közvetve, a másik fő halálok lett. Az osztálytársadalmak fegyverkezésre, katonai szolgáltra a nemzeti jövedelem többszörösét fordították, mint a jelenkor fejlett társadalmai.

A fényűzés mellett a fegyverkezés volt a másik terület, ahol a technikai fejlődést a hatalom mindig és mindenkor támogatta. Máig nem mondtuk ki, hogy az emberölés, a hadviselés azzal szolgálta a technikai fejlődést, hogy ez volt az egyetlen olyan cél, amelynek tekintetében a társadalom a technikai haladás érdekében nem védekezett a tudás, a technikai fejlődés ellen, sőt!

Az emberölést ugyan az erkölcs elítélte, mégis minden társadalom a gyakorlatban nemcsak gátlástalanul űzte, de hősi tettnek is tekintette. Még a keresztény történelemfelfogás is dicsőítette a saját állama érekében történő emberölést, dicsőítette annak vezetőit. Minden társadalom megkülönböztetett tiszteletben részesítette azon tagjait, akik a másik társadalom tagjainak megölésében élen jártak. Hősnek tartotta még azokat is, akik ártatlanul estek áldozatul. Ezt a felfogást nemcsak a hatalom és a vallások klérusa tekintette természetesnek, hanem a történészek, sőt, még a közvélemény is átvette.

Nyilván nem először fordult elő a történelemben, hogy akikkel nem tudott mit kezdeni, csak zavarogtak, értelmetlen háborúba küldték, elpusztulni. Az is érthető, hogy az ilyen háborúk igazi célját igyekeztek titokban tartani. Ebben a félrevezetésben azonban egyik sem mérhető a keresztes háborúk rendszeres megszervezésével.

A háborúk által okozott emberirtás éppen az elmúlt század első felében érte el csúcspontját és szervezettségét. A két világháború mind a harctereken, mind a hátországban olyan ember- és vagyonpusztítást végzett a kor fejlett világán belül, amire, nem volt példa. A harcterek emberpusztításában a csúcsot a géppuskák és ágyuk tüze ellen indított gyalogrohamok jelentették. Ezt a géppuska tűzet a feleslegesnek tartott proletárok és parasztok elpusztítása legszemérmetlenebb formájának tartom. A második világháborúban pedig a hátország lakosságának pusztítását a bombázások emelték a modern technika csúcsára.

Még a társadalomtudományok sem vallják be, hogy a két világháború emberpusztítása azon alapult, hogy a tudományos és technikai forradalom következtében a képzetlen munkaerőben óriási felesleg keletkezett. Ha nem is teljesen tudatosan, de ösztönösen az emberfeleslegétől akart a társadalom megszabadulni.

A háborúk formájában történő emberirtások mellett az emberiség történetén végigvonulnak a békés módon folyók is. Az ipari forradalmat követő kivándorlás volt a Nyugat történetében a páratlan példája annak, hogy békés eszközökkel is le lehet vezetni a feleslegessé vált népességet. A tőkés társadalom munkanélkülisége még katasztrofálisabb következményekkel járt volna, ha nem vándorol ki több tízmillió ember.

Az erkölcsbe leginkább ütköző emberirtásban pedig az európai civilizáció a zsidóság szervezett megsemmisítésével jutott a csúcsra.

Óriási erőfeszítést tettek az emberölés hatékonyabbá tétele érdekében. Az osztálytársadalmak államait, a politikai hatalmat szinte csak a hadászat technikai fejlesztése érdekelte. A hadviselés volt az egyetlen olyan terület, ahol a politikai elit támogatta az újabb módszerek bevezetését. A hadviseléstől eltekintve az élet minden vívmánya, mai szóval, magánkezdeményezésből történt, és nem kapott központi támogatást.

A háborúk közvetlen emberpusztításai csak másodlagosak voltak az általuk okozott nyomor és a fertőzések által okozott halálozáshoz képest. A történelemben csak a csaták veszteségeit hangsúlyozzák, az általa közvetve okozott, annál sokszorta nagyobb halálozást meg sem említik.

3) Erőforrás-pocsékolás kultikus építésekre, kincsképzésre és luxusra

A szegény többségtől elvont jövedelem többségét improduktív célokra, kulturális építkezésekre, kincsképzésre és luxusra fordították, azaz elpocsékolták. A kultikus építkezések, a kincsképzés, a luxus improduktív felhasználás volt.

Minden osztálytársadalom szervezetten szállt szembe a termelés hatékonyságának növekedéssel, a megtermelt javak jelentős hányadát viszont elpocsékolta.

Minden, a jólétit megelőző társadalom közös tulajdonsága volt a termelés és fogyasztás korlátozása. Ez is mindig ösztönös, soha nem tudatos társadalmi cselekvésnek számított. A tudat ennek az ellenkezőjét diktálta volna, a társadalom azonban ezzel ellentétesen, a saját érdekében cselekedett.

Ismereteink szerint már a legkorábbi osztálytársadalmak is intenzíven gyakorolták mind az erőforrások növekedésének visszafogását, mind a megtermelt javak irracionális célú felhasználását, sőt, megsemmisítését.

A termelés korlátozásának általános és minden kultúrában alkalmazott formája volt a munkatilalmi napok szigorú betartása. Egyetlen vallás sem tekintette bűnnek a tétlenséget, sőt, minden vallás súlyos bűnnek minősítette az ünnepeken való munkát. Tették ezt annak ellenére, hogy ezt az elősírást szigorúan soha nem lehetett betartani. Az ételeket el kellett készíteni, az állatokat meg kellett etetni. Ezért aztán a házkörüli munkát nem érinthette keményen a munkatilalom. Ezzel szemben számos vallási szertartást a munkanapokon is be kellett tartani. A munkától való rendszeres elvonás alól már bizonyos kivételt tett a nyugati kereszténység akkor, amikor a szerzetesek számára az „imádkozzál és dolgozzál” jelszót kiadta. A kettős parancs azonban még itt sem vált egyenrangúvá. Az imádkozás elmulasztása sokkal súlyosabb vétség volt, mint a munkátlanság. Aki mindig csak imádkozott, istennel beszélgetett, lehetett szent, anélkül, hogy dolgozott volna. Ezzel szemben elkárhozott az, aki akár egyetlen ünnepnapon is ünneplés helyett dolgozott.

Ami a legértékesebb, annak a feláldozása. A saját gyermek, a legbecsesebb, és a legszeretettebb állat feláldozása szinte minden kultúrában jelen volt. Ezt csak azzal magyarázhatjuk, hogy a vallási elvárások ösztönösen a minőségi szelekció ellen irányultak. Ez a kívánalom azonban lassan teljesen elkopott, az újkori vallásokban már alig játszott szerepet.

A munkaigényes technológiák védelme. A munkavégzés előírásait akkor is be kellett tartani, ha azon javítani lehetett volna. Ez általánosan jelentkezett abban a formában, hogy a termelés módjára a tradíciók vigyáztak. A munkafolyamatokat úgy kellett betartani, ahogyan azt az elődöktől átvették. Minden fontos találmányt – mondták – az „istenektől tanulták el.” Az ember ne találjon ki semmit, mert úgy jár, mint Prometheus, akire a tűz hasznosítása miatt örök kínszenvedést szabtak ki az istenek.

A termelés visszafogásának legáltalánosabb formája a köznapok használati tárgyainak dekorálása volt. A görög kultúrában például a mindennap használt edényeket is díszítették. A gazdagon díszített népviseletek is ezt az ösztönös célt szolgálták.

A minél nagyobb munkaigényre törekvés fennmaradt formájának tekintem a nyugti-európai feudalizmus céh-rendszerének munkavégzési előírásait is. Ezek arra szolgáltak, hogy a munkaigényes technológiák fennmaradjanak, hogy az iparosok ne tudjanak egyre több terméket előállítani, és piacra vinni.

A kincsképzés.

Minden olyan kultúrában, amelyikben a természeti adottságok a fentiek ellenére is megengedték volna az életviszonyok javítását, az erőforrások jelenős hányadát kincsképzésre, azaz a fejlődést nem szolgáló célokra fordították. A mai ember csak ámuldozik azokon az építményeken, műkincseken, amelyeket már az ősi kultúrák is létrehoztak, majd pedig az osztálytársadalmak e téren is tovább léptek előre. Érhetetlennek tűnik az osztálytársadalmak azon mániája, amivel a munkaerő jelentős hányadát vonták el a termelésből azzal a céllal, hogy az anyagi jólét szempontjából értelmetlen kincseket hozzanak létre. Jellemzésül elég felhozni három példát:

– Az első osztálytársadalmak egyike, az egyiptomi a történelmét azzal kezdte, hogy emberek tízezreivel piramisokat építtetett. Ez az építkezési mánia, minden osztálytársadalomra jellemző maradt.

– A nyugat-európai kultúra alig lépett a magasak közé, olyan templomépítési mániába fogott, ami az óta is példátlan. Láttam olyan francia kisvárost, amelyik olyan katedrálist épített, amiben több kő és sokszorta több munka testesült meg, mint a lakosok összes házában.

– Még száz ével ezelőtt is, néhány népi kultúrában olyan mennyasszonyi kelengyét kellett készíteni az esküvőig, aminek csak a dekorációja, díszítése közel tíz év munkáját emésztette fel. Ennyi munkaidőt felemésztő örökségre a mai gazdag társadalmakban is legfeljebb egy nagyon szűk réteg számíthat. Itt jegyzem meg, hogy a nagyon drága kiházasítási eljárás végső célja az volt, hogy minél kevesebb lány legyen a családban. Azaz ez is a népszaporulat fékezését szolgálta.

4) Az emberi tudásvágy bűnné nyilvánítása és üldözése

Tényként kell elfogadni, hogy az emberi faj létének eddigi élete során ellentét állt fent az egyének és a közösségek, valamint az emberi faj érdeke között abban a tekintetben is, hogy a tudás gyorsabban győzte volna le az akadályokat, mint amit a faj érdeke elviselt. A nagyobb tudás csak fokozta volna az egyébként is legnagyobb társadalmi veszélyt, a túlnépesedést.

Minden olyan tudást üldöztek, ami nem az uralkodó osztály luxusát szolgálta. Ilyen, vagy olyan formában, de minden osztálytársadalom az ember tudásvágyát eredendő bűnek tartotta.

A zsidó keresztény nyugati kultúra a tudásvágyat tartja az eredendő bűnnek. A görög mitológiában a legkegyetlenebbül megtorlott bűn a tűz, vagyis a legnagyobb emberi találmány ellopása volt. A közelmúltban láttam egy pompeji falfestményt, amelyen egy félistennő Herkulest arra csábította, hogy szakítson almát a tudás fájáról.

A találmányokat minden kultúrában isteni eredetűeknek, az ember tudásvágyát pedig bűnnek tekintették. A kereszténység a Megváltó eljövetelét azzal indokolja, hogy az isten fiának kellett az emberiséget megszabadítani az eredendő bűntől, a tudásvágytól. Nem ismerünk olyan kultúrát, amelyik ne a tradíciók elsőbbségét hangsúlyozta volna a jobb megoldások keresőivel szemben.

A vallások felfogásában az ember teremtése óta a tudásra vágyás bűnében fogant. Ez alól csak a messiás, a megváltó, az isten lesz képes megszabadítani. A zsidók még ma is várják a maguk messiását. A keresztényeké kétezer éve érkezett meg, a mohamedánoké ötszáz évvel később, de azok sem oldották fel az emberiséget a tudásra vágyás bűne alól. Mindkettő korán érkezett, és eleve rossz módszert alkalmazott. A megváltást az embernek a tudásra való törekvése alól csak a jelenkor hozta meg, most is csak a fajunk fejlett negyedének. Még beláthatatlan a jövő, amikor az emberiség egésze számára a tudásra való törekvés üdvözülést jelenthet.

Ahhoz, hogy a tudásra való törekvés bűnből erénnyé változzon, arra van szükség, hogy az emberiség olyan gazdag és képzett legyen, hogy már ne szaporodjék a faj érdekénél gyorsabban. Ezt a megváltást nem a vallások megváltója, hanem a fejlődés hozta meg.

A múltban a tudás növekedése, az ellene folyó szervezett védekezés ellenére gyorsabb, az ipari forradalom óta sokkal gyorsabb volt annál, mint amit az emberi faj érdeke megengedett. A fajunk eddigi történelmében a tudás növekedését sikerült lelassítani.

Az emberiség tudásvagyona az ipari forradalmat megelőző százezer év alatt nem nőtt annyival, mint az elmúlt generáció során. Az emberi agy kapacitásának kiszabadulása, robbanásszerű, hatványozottan gyorsuló fejlődést biztosít. Kiderült, hogy mire képes az ember agya, ha nincs mesterségesen, erőszakosan elfojtva.

Az emberpusztító négy „főbűn” filozófiája és etikája

A modern ember, különösen, ha tudós, minden mögött tudatos felismerést tételez fel, holott a fajunk élete bizonyítja, hogy a túlszaporodás elleni védekezés minden faj ösztönös viselkedése. A homo sapiens is genetikailag örökölte azt a képességét, hogy a túlszaporodása ellen védekezni kell. Minden osztálytársadalom ösztönösen élt a túlszaporodást féken tartó közös eszközökkel.

A társadalmi fejlődés mindig ott volt gyorsabb, ahol az ember magára vállalta a nyomorral, a fegyverrel és a tudatlansággal folytatott közvetett és közvetlen népirtást. A homo sapiens eddigi történetét azzal lehet összefoglalni, hogy a tudás növekedését is mindaddig fékezni kellett, amíg az el nem ért egy kritikus értéket, amelyen túl a minél több tudás már nem üldözendő, hanem szolgálja a faj érdekének megfelelő népesedést.

Miért kellett az emberi agyban lévő képességet erőszakkal korlátozni?

Azért, mert elviselhetetlen népszaporulatot okozott volna. A társadalom minden mást megelőző érdeke megkövetelte a faj létszámának szabályozását. A tudás növekedése azonban a megengedhetőnél gyorsabb népesedést eredményezett volna. De soha nem volt elég a tudás növekedésének erőszakos visszaszorítása, vele párhuzamosan a mesterségesen okozott nyomor, illetve a közvetlen és közvetett emberölés tudta csak a népesség növekedését féken tartani.

A emberpusztítás biológiai szükségesség

Nem az ember az egyetlen olyan faj, amelyik nagy súlyt helyez arra, hogy embertársait pusztítsa. Minden faj önpusztító lesz, ha túlszaporodik.

A négy általánosan alkalmazott társadalmi viselkedés a szaporodás fékezését szolgálta. A természet nem ismer egyetlen másik fajt sem, amelynek életét a saját túlszaporodása elleni védekezés ilyen bonyolult. Előfordul, hogy néhány csúcsragadozó adott alkalmakkor a kölköket megöli, de ez soha nem válik jelentőssé, ezt csak alkalom szüli. Márpedig, ami egy faj jellemző tulajdonsága, az a faj érdekét is szolgálja. Ami ellen minden termelőtársadalomnak védekezni kellett, az emberi faj alapvető érdeke volt. Az emberiség érdeke volt önpusztító buzgalma.

A homo sapiens is olyan új fajként jelent meg, amelynek időre volt szüksége ahhoz, hogy viselkedése a faj érdekéhez idomulhasson. Csak feltételezhetjük, mert nem ismerünk példát arra, hogy az új fajok megjelenése után mennyi időnek kell eltelnie ahhoz, hogy a faj ösztönös viselkedése a faj érdekéhez idomuljon. Ugyanis mi csak már készen álló fajokat ismerünk, amelyek egyedeinek ösztönös viselkedése tökéletesen megfelel fajuk érdekének. Azt ugyan elismeri a tudomány, hogy a homo sapiens nemcsak az emberszabású majmoknál, de az előemberek mindegyikénél lényegesen fejlettebb aggyal rendelkezik, de nem vonták le az ebből a fejlődésbeli ugrásból fakadó következményeket.

Az emberi faj a biológiai fejlődésben, agyának köszönhetően, olyan nagy előreugrást jelentett, ami arra kényszeríttette, hogy a fajfejlődés történetében rövid időre, mintegy ötezer évre, osztálytársadalmakba szerveződve erőszakosan fékezze a túlnépesedését.

Az ember örökölt szaporodási ösztöne olyan erős és hatékony, hogy időlegesen, a fajfejlődésben pillanatnak számító rövid időre, elsődleges feladatának tekintette szaporulatának közvetlen és közvetett lecsapolását.

A szükséges emberpusztítás

Mi bizonyítja ezt a kegyetlen igazságot?

Mindenekelőtt az, hogy a  népszaporodást fékező négy módszer az emberiség eddigi történetének általános jellemzője volt. Mivel nem ismerünk olyan osztálytársadalmat, amelyben az erőforrások jelentős részét nem vonták el a lakosság szegény többségétől, amelyben nem voltak emberirtó háborúk, amelyben nem pocsékolták az erőfásokat, és amelyekben ne nyomták volna el a tudást, el kell fogadnunk, hogy ezek az emberi faj érdekét szolgálták.

Tudománytalan azt állítani, hogy ezeknek az általános jelenségnek nem volt objektív oka, hogy ami minden osztálytársadalomra jellemző volt, az aberráció, a faj érdekének megtagadása volt.

Mi lett volna az emberi faj sorsa, ha nem vállalja magára szaporodásának féken tartását? Olyan túlszaporodás, ami a fajta létét veszélyeztette volna. Az előálló helyzetet nem is lehet elképzelni. Minden esetre egészen másként aligha alakulhatott volna fajunk története. Az emberi fajnak átmenetileg magára kellett vállalnia létszámának korlátozását.

A túlnépesedés minden kultúrát elpusztított volna

Mi lett volna, ha nem a túlszaporodás elleni védekezés az osztálytársadalmak legfontosabb társadalmi feladata?  Az egyetlen válasz: A túlnépesedés minden kultúrát elpusztított volna.

A létünk fennmaradása csak annak köszönhető, hogy az osztálytársadalmak mesterségesen teremtenek nyomort, jellemzővé vált az emberölés, improduktív célokra pocsékolják az erőforrásokat, és erőszakkal tartják féken az emberek természetes tudásvágyát.

Talán még meggyőzőbb az a tapasztalat, hogy a nyomor, a kizsákmányolás, a pocsékolás és a tudatlanság ellenére a nagy népességpusztulások után, néhány generáció alatt, visszaállt a népesség az elősző szintre. Ennek érdekében nem kellett a társadalom népességkorlátozó mechanizmusát enyhíteni.

Azt a kérdést, hol van a népesség optimális nagysága, a politika azért nem tette fel, mert a vetélytársaival szembeni harcban az államok számára kedvező volt a túlnépesedés, ez nemcsak nagyobb katonai erőt, de szinte ösztönös expanziót szült a lakosság körében is. Azt, hogy a történelem nem volt tudomány, jellemzi az is, hogy nem mutat rá arra az általános tapasztalatra, hogy túlnépesedés esetében nemcsak a politikai hatalom, de a közvélemény is háborút akart. Erre két nyugat-európai példát:

A nyugat-európai agrárforradalom gyümölcseként előálló túlnépesedés volt a keresztes háborúk lelkes népi támogatásának alapja, amit aztán az egyház és a hivatalos világi hatalom is lelkesen felkarolt. A túlnépesedés úgy jelentkezett, hogy sokkal több volt a házasodni akaró, mint a rendelkezésre álló jobbágytelek.

A két világháborút azért támogatta lelkesen a közvélemény, még a háborúellenes ideológiák hívei is, mert több volt a munkaerő annál, mint amit a gazdaság igényelt. Ezt mindennél jobban mutatta a nagyarányú és krónikus munkanélküliség. Vagyis a túlnépesedésre nemcsak a politikai hatalom, de a közvélemény is azonnal háborúkkal, emberpusztítással reagál.

A túlnépesedés védelme

A túlszaporodás elleni védekezés szükségessége, ma megdöbbentő állítás, mert az emberiség fejlett hatoda ma már olyan modern társadalmakban él, amelyekben megszűnt a túlnépesedés, sőt a népszaporulat megtorpanását, időleges csökkenését tragikus jelenségnek fogják fel.

Nemcsak a közvélemény és a politika, de a társadalomtudomány is a népszaporulatot természetes elvárásnak tekinti. A 20. században ugyan néhány népnek sikerült a fejlettekhez felzárkóznia, de a fejletteknek a világ népességében való súlya ennek ellenére csökkent. Ehhez járult, hogy Kínában a politikai hatalom erőszakkal csökkentette a gyermekvállalást. Ez sem változtat a tényen, hogy fajunk továbbra is a megengedhetőnél sokkal gyorsabban szaporodik.

Ez nem kevesebbet jelent annál, hogy minden népbarát, minden forradalmár idealista illúziót kergetett, aki az osztálytársadalmak felszámolásra, de akár e négy módszer bármelyikének a kiiktatására törekedett és törekszik. Az idealisták között a legnagyobb Marx volt. Marx magát következetes materialistának tartotta, mégis ő volt a történelem legnagyobb idealistája, vallásellenessége ellenére az utolsó nagy vallásalapítója. Az ő vallása lett az új társadalom kibontakoztató ideológiák egyike.

A társadalomtudomány hamis hozzáállása

A társadalomtudományoknak abból kell kiindulniuk, hogy az emberi faj történelme, akárcsak minden más fajé, objektív okokból alakult úgy, ahogyan alakult. A tudomány feladata annak feltárása, hogy mi volt az emberiség eddigi történetét jellemző viselkedés oka.

Nem ismerünk olyan termelő osztálytársadalmat, amelyikre nem volt jellemző a felsorolt négy módszer mindegyike. Ezért voluntarista, tudománytalan minden olyan igyekezet, amely a leírt négy jellemző bármelyikét mellőzhetőnek, sőt mellőzendőnek tartotta ott, ahol a népesség növekedése jellemző. Hiszen bármelyik kiiktatása felgyorsította volna a népszaporulatot.

Vagyis a társadalomtudományok, azon belül a történészek, kétségbe vonták az emberi faj eddigi történetének logikus voltát, a jellemző, de általuk irracionálisnak tartott viselkedési normák objektív okait. Az emberiség eddigi történetét eltévelyedések, hibák és bűnök halmazának fogták fel. Ezzel felrúgták minden tudomány alaptörvényét, hogy ami általános, törvényszerű. Ezért minden faj életmódja megfelel érdekének. Ami az emberi faj életében jellemző volt, az emberi faj érdekének megfelelt, és annak objektív oka volt, és van.

Alapvetően hibás a társadalomtudományok elve, ami szerint a társadalmi érdek nem más, mint az egyedek érdekeinek összessége. Ebből következett: minden, ami eddig a társadalom életét jellemezte, hibás volt, mert nem az egyének, családok közvetlen érdekét szolgálta. A társadalomtudósok szerint, ezért az emberiség eddigi életútját másként kellett volna alakítani. Ez a tudományos abszurdum.

Az fel sem merült, hogy az érdekkapcsolatot esetleg meg kellett volna fordítani: A társadalmakban a faj érdeke az elsődleges, az egyén érdekeit ahhoz kellett, és kell igazítani. Ha az egyének, a részek érdekei szabadon érvényesülhettek volna, a faj, azon belül az egyének sorsa a pusztulás. Fajunk esetében ez azt jelenti, hogy a részek érdekérvényesítése sértette a faj érdekeit. Amíg ezt a társadalomtudományok nem veszik tudomásul, nem tudományok.

A történelemtudomány elmaradottságát jellemzi, hogy a háborúk tényleges társadalmi okaival alig foglalkozik, annál többet a kiváltó ürügyekkel, és a lefolyásának részleteivel.

Miért kerüli meg a történelem az alapvető okokat? Mert még mindig a politikai hatalom kiszolgálója.

A politikai és vallási hatalom érdeke nem engedhette, és ma sem engedheti meg, hogy az általánosan alkalmazott embertelenséget objektív okokra, az emberi faj alapvető érdekére vezessék vissza.

Mindenesetre a történelemtudománynak választ kell adnia a következő kérdésekre.

Miért volt minden osztálytársadalomra jellemző a népesség növekedésének mesterséges visszaszorítása?

Azért, mert a faj létét veszélyeztető túlnépesedés volt jellemző. Ennek intenzitása ugyan minden kultúrában eltérő, de mindenütt jelen lévő volt. Annak ellenére, hogy ez soha nem volt tudatos, felismert, de ösztönösen minden társadalom azonos módszerekkel védekezett ellene.

Miért volt a megengedhetőnél nagyobb a népszaporulat az osztálytársadalmakban?

Azért, mert a tudati és anyagi szegénység viszonyai között, ha javulnak az életviszonyai, az ember túlszaporodik. A nagyon lassú javulás is nagyon gyors népszaporulatot váltott ki.

Melyek voltak minden, különösképpen pedig az osztálytársadalomra jellemző viselkedési formák?

A túlnépesedés ellen mindegyik társadalom ugyanazt a négy népességkorlátozó eszközt alkalmazta annak ellenére, hogy különböző természeti környezetben eltérő termelési módok alakultak ki.

A Malthus túlnépesedési elmélete és hibája

Előre látom a fentiekkel szemben megfogalmazódó ellenvéleményt, vagyis azt, hogy álláspontomat embertelennek, erkölcstelennek tartják. A túlnépesedés veszélye már közel kétszáz éve Malthus által is megfogalmazást nyert, de csúfosan megbukott. Ezért én is védekezésre kényszerülök.

A túlnépesedés veszélyére, nem véletlenül, csak az ipari forradalom idején hívta fel a figyelmet, Malthus, egy angol tudós. A kialakuló gyáripari tömegtermelés ugyanis jelentősen csökkentette a társadalom munkaerő-igényét. Ezzel szemben, elsősorban az egészségvédelem hatására, lecsökkent a halandóság, és éppen a világ élvonalához tartozó népek körében a népesség gyorsan növekedni kezdett. Az egyik oldalon már korábban példátlan módon megnőtt a népszaporult, a másik oldalon lecsökkent a munkaerőigény. Ezt a feszültséget a munkások nagyobb nyomora sem volt képes levezetni. Még a korábbinál is egészségtelenebb élet- és munkakörülmények, az emberpusztító háborúk sora sem tudta a népesség növekedését megállítani. A lecsökkent munkaalkalmak számukra korábban soha el nem tapasztalt munkanélküliséget okozott, mivel a tőkés osztálytársadalomban csak annak volt munkája, akire a munkaerőpiacon vevő akadt. A korábban rejtett munkaerő felesleg már nyíltan jelent meg. Akárcsak ma is.

A népszaporulat felgyorsulását nem is annyira az életiszonyok javulása, mint a halál elleni harcban elért eredmény fokozta. A fő halálokok elleni védekezés olcsó és hatékony volt. Ennek következtében a születéseknél gyorsabban csökkent a halálozás. Korunk demográfiáját azzal fogja jellemezni az utókor, hogy a csökkenő gyermekvállalásnál sokkal nagyobb mértékben csökkent a halálozás.

Európában a túlnépesedést fékezte a korábban páratlan mértékű kivándorlás, másrészt a fejlett világ országai közötti háborúk sora. Máig nem vetette fel egyetlen történész sem: Mi lett volna akkor, ha nincsen kivándorlás, nincsenek a nyugat-európai térség méretét sokszorosan meghaladó, viszonylag néptelen térségek, és nincs az imperialista háborúk embervesztesége?

A tőkés kizsákmányolás, a munkások nyomora csak azért nem lett még nagyobb, mert a munkaerő jelentős hányada kivándorolhatott, illetve a harctereken elpusztult. A munkások kizsákmányolása, nyomora még nagyobb lett volna, ha nincs kivándorlás, ami jelentősen, de nem eléggé csökkentette a munkaerő túlkínálatát, ezzel kizsákmányolását.

Malthus ugyan az összefüggéseket nem elég mélyen látta. Az általa felvázolt folyamat egy változatlan technikájú agrárországra volt szabva. Nem tudta és nem is képzelhette el, hogy bekövetkezik egy olyan tudományos és technikai forradalom, ami az összes korábbi társadalmi összefüggést megfordítja, és a fejlett világban elseperi a népszaporulat veszélyét.

A négy főbűnt elkövető uralkodó osztályok és országok önigazolása

Az uralkodó osztályok azt hirdették, hogy az ő osztályérdekük felel meg a társadalom érdekeinek, és ezért a többség igényét nem szabad érvényre juttatni. Az uralkodó osztály érdekének kikényszerítésére minden eszközt megengedettnek tartottak. Mindig győztek, mert a társadalmi érdek az ő oldalukon állt.

Nemcsak a túlszaporodó egyének és a családok érdeke állt szemben az emberi fajéval, hanem a népeké is. Minden nép a többi rovására akart terjeszkedni.

Azt még a történészek sem vetik fel, hogy egy nép vagy állam az emberiség érdekét sértő módon igazságtalanul járt el, amikor hódított, amikor előjogokat követelt magának. A történészeknek is az emberiség érdekéből kellene kiindulnia, az tekinteni elsődlegesnek, és csak ennek keretei között keresni a nép, az ország, a település, a család és az egyén érdekét.

Az osztálytársadalmak érdekből és butaságból nem vallhatták be, hogy a faj érdekét szolgálja a szegények kegyetlen megadóztatása, a hatalmasok felháborító jóléte, az emberirtó háborúk sora, az erőforrások pocsékolása, és a tudásvágynak bűnként való kezelése. A tudat lassú mozgását igazolja, hogy a jelenkor fejlett társadalmaiban ugyan már indokolatlanok a népesség növekedését korlátozó korábbi „embertelenségek”, mégsem vált tudatossá azok korábbi szükségszerűsége.

Az emberpusztító négy „főbűn” erkölcsi megítélése

Ma már ugyan a modern tudomány és erkölcs az emberi társadalom természetes igényének, sőt, érdekének tekinti, hogy az emberek jobban, és tovább éljenek, ennek érdekében használják az eszüket, és ne öldössék egymást. Ez az emberiség fejlett hatodára végre reálissá vált. De nem a nagy többségére.

Ezt az elvárást a múltunkra, és a túlnépesedéstől szorongatottakra is kiterjeszteni ugyan szép és nemes, de semmi köze nem volt az emberiség korábbi, és az elmaradt világ mai érdekéhez. Nem veszik tudomásul, hogy az emberi faj érdekei, egészen a jelenkorig az egyén és a társadalom különböző szintű szervezetei érdekeivel ellentétesek voltak, és az elmaradt világban ma is ellentétesek. Ez az ellentét mindaddig fennáll, amíg a népesség a kívánatosnál gyorsabban szaporodik.

A társadalom elemeinek többsége mindig törekedett a nivelláltabb jövedelemelosztásra, védte az életet, annak meghosszabbítására törekedett, igyekeztek minél több jövedelmet termelni, azzal racionálisan gazdálkodni, és vágyott a tudásra, a jelenségek okának megismerésére. A többség ezen elvárásaival szemben társadalmi síkon azonban minden másként történt, mint amit az egyéni és közösségi céloktól vártak.

A „legjobbak” az uralkodás „bűnös” módszereit soha sem fogadták el

A történelemben végig az volt a jellemző, hogy a társadalom a saját érdekét tekintette elsődlegesnek. Ebből a társadalomtudománynak azt kell leszűrnie, hogy általában az uralkodó osztály képviselte a társadalom érekét. Nem ismerhet a tudomány a fajok életében olyan erőszakot, kegyetlenséget, amit nem fogad el, mint a faj érdekének szolgálatát. Ennek ellenére a legjobbak erkölcse az uralkodás módszereit soha nem fogadta el.

Az erkölcsi elvárásuk ugyan megfelelt a többség közvetlen, vélt érdekének, de a faj érdekeit sértette, ezáltal hosszú távon az egyének, a részeknek is ártott. Az egyén, a család, a törzs, a nemzet ugyan mindig jobban akart élni, de ezt a faj érdeke nem engedte meg. A fajunk érdeke az életszínvonal mesterséges visszaszorítását, az emberirtást, az erőforrások pocsékolását és az új gondolatok elnyomását követelte meg. Az egyed és a részek célja ezzel ellentétes volt.

Az emberi faj életét, a termelésre való áttérés óta az osztálytársadalmak nagy ellentmondása jellemezte: Az egyén, a közösség mindig jobban akar élni, az emberi faj érdeke azonban azt követelte meg, hogy létszáma csak nagyon lassan növekedjen. Ez az ellentmondás mindaddig tartott és tart, amíg az emberek nem lesznek olyan gazdagok és képzettek, hogy már nem szaporodnak.

A túlszaporodás leállása egyes térségekben

Csak az ipari forradalom után és akkor is csak a puritán Nyugaton teremtődtek meg viszonylag lassan a tudás gyarapíthatóságának a feltételei. Előbb ott is csak a társadalom felső tizede, a tőkés polgárság és közetlen kiszolgálói számára.

Egészen a jelenkorig az emberi faj érdeke nem engedte meg, hogy az egyének akár csak olyan jól is éljenek, mint amilyen körülményeket már képesek lettek volna maguk számára biztosítani, mert túlszaporodtak volna.

Csak a 20. század második felében, és csak akkor is a fejlett Nyugaton, az emberiség hatodán szűnt meg annak szükségszerűsége, hogy az embernek ne a saját társadalma legyen a legfőbb halálokozója. A jelenkori történelem elsődleges feladata annak a feltárása, hogy miképpen jöttek létre a Nyugat fejlett tőkés osztálytársadalmaiban azok az előfeltételek, amelyek mellett megszűnt a túlnépesedés veszélye. Sajnos, ennek érdekében eddig szinte semmi sem történt.

A világ nagy részét még mindig a túlszaporodás nyomorítja

Még a 19. században is túlszaporodtak a mai fejlett társadalmakban élő népek is. A népesség növekedése a legutóbbi száz évben a világ elmaradott felén, amely létszámában hamarosan kétharmadot tesz majd ki, rákosan felgyorsult, szabályozhatatlanná vált. Az emberi faj létszáma az eddigi mintegy hetvenezer év alatt nem nőtt annyival, mint az elmúlt kétszáz évben.

A túlnépesedés békésebb fékezése

A túlnépesedés ellen alkalmazott négy „főbűn” mellett voltak békésebb megoldások is, amelyek közé az alábbiak tartoznak :

A családalapítástól eltiltott papság

Számos kultúrában, közöttük a nyugati kereszténységben is, a népszaporulat egyik fékje a családalapítástól eltiltott papság volt. Máig hallgatunk arról, hogy a papok és a szerzetesek döntő többsége a másodszülött, azaz örökségre nem számítható fiúkból, az apácáké pedig a férjet nem remélő, nem kapó lányokból verbuválódott. Néhány ázsiai kultúrában is a sok, nőtlenségre ítélt pap szerepe ez.

Az örökösödési jog

Nyugat-Európában, az uralkodó osztályon belül, a gyermekvállalás fékezését szolgálta az örökösödési jog. Azzal, hogy a vagyont csak egy, az első fiúgyermek örökölhette, eleve korlátozták a szülők több fiúgyermekben való érdekét. Márpedig azzal, hogy nem növekedhetett a földbirtokot öröklő fiúk száma, eleve korlátozottá vált a leányok férjhez menési lehetősége is. Ez adott magyarázatot arra, hogy a nyugati feudális viszonyok között az egészséges, gazdag életviszonyok ellenére sem nőtt a földbirtokosok, vagyis az uralkodó osztály létszáma.

A kiscsaládos földművelés jobbágytelekhez kötött családtervezése

A nyugat-európai esős földművelés demográfiai sajátosságai ugyan ma már ismertek a történészek előtt, a jelentőségének súlyát azonban még mindig nem mérték fel. Ez volt az első olyan társadalom, amelyiknek sikerült a népszaporulatot a társadalmi igényekhez közelre mérsékelni. Ezt azzal érte el, hogy a házasságot, azaz az ezzel járó családalapítást a jobbágytelek megüresedéséhez kötötte. Ennek következtében több esztendővel kitolta a nők első szülését, ami a születendő gyermekek számát minden más kultúrához képest lecsökkentette.

A nyugat-európai feudalizmus volt az első a kultúrák történetében, amelyik a népszaporulatot azzal fékezte, hogy több, mintegy tíz évvel, kitolta a nemi érettség utánra a házasságkötés, tehát a gyermekvállalás idejét.

A nyugat-európai feudalizmus, egyedüli módon, azzal fékezte a földművelő nép túlszaporodását, hogy a családok számát a jobbágytelkek számához kötötte. A jobbágyok gyermekei csak akkor köthettek házasságot, ha jobbágytelek üresedett meg. Ezzel a jobbágyok házassági korát a nagycsaládos kultúrákhoz képest, közel tíz évvel sikerült kitolni. Vagyis éppen a nők legtermékenyebb szülési évei estek ki. Ma már statisztikai adatok tömegével igazolt tény, hogy a 11. században a nyugati kereszténységet vállaló, azaz kiscsaládos népeknél a házasulók kora tíz évvel magasabb volt, mint a kelet-európai, nagycsaládos kultúrában élő népek körében.

Ebből fakadóan a nagycsaládos társadalmakban közel kétszer annyi szülés jutott egy anyára, mint a kiscsaládosban. Máig megbotránkoznak a történészek azon, hogy a kelet-európai népek történetében milyen olcsó volt az élet. Nem értik meg, hogy elsősorban azért, mert egyébként még nagyobb lett volna a népszaporulat.

Véleményem szerint a középkori Nyugat sikerének, viszonylag békés karakterének az a magyarázata, hogy a túlnépesedés ellen olyan békés módszert alkalmazott, mint az örökösödési jog és a földművelésnek a jobbágytelkekre épülő kiscsaládos rendszere. A kiscsaládos jobbágyrendszer történelemalakító szerepe sokszorta nagyobb volt, mint a politikai hatalmak közötti vetélkedésé, sőt, ebben látom a Nyugat páratlan sikerének kulcsát.

A nyugat-európai feudalizmus a hármas vetésforgó bevezetésével a korábbinál lényegesen egészségesebb életkörülményeket, táplálkozást biztosított, ezzel csak azért nem idézett elő katasztrofális népességnövekedést, mert ugyanakkor más kultúráknál sokkal eredményesebben féken tartotta a természetes népszaporulatot.

A hármas vetésforgóval jelentkező agrártechnikai forradalom alig egy évszázad alatt, népesedési robbanást okozott. Mivel nem nőtt a területegységre jutó munkaerő igény, a társadalom nem tudott mit kezdeni a munkaalkalom nélkül maradt fiatalokkal.

Az a viszonylagos összhang, ami az eltartó képesség, a termelés munkaerőigénye és a népszaporulat között fennállt, ez lett a nyugati kultúra humanizmusának az alapja. A nyugat-európai középkorban is sok volt a háború, sok volt a népirtás, de sokkal kevesebb, és kisebb emberpusztítással járó, mint a pásztorkultúrákban. Az emberi életnek relatív nagyobb értéke volt.

A kettes vetésforgónak kisebb volt a népességeltartó képessége. A kettes vetésforgó ugyanis nagyon alacsony termőföld, és nagyon rossz munkaerő-kihasználást, alacsony termelési és életszínvonalat jelentett. Az úgy nevezett sötét középkor kettes vetésforgójával még a pásztorokénál és az öntözéses földművelőkénél is lényegesen alacsonyabb életszínvonalat, és urbanizációt tudott biztosítani.

Az esős földművelés nagy technikai forradalmát a hármas vetésforgó jelentette.

A hármas vetésforgó, amit a ló mezőgazdasági, fuvarozási és hadászati hasznosítása, továbbá számos technikai találmány is segített, ugrásszerű hatékonyságbeli fejlődést hozott, ugyanakkor az adott, művelés alá fogott terület munkaerőigényét nem növelte. A hármas vetésforgó is olyan technikai forradalom volt, amely közvetlenül nem növelte az adott termelés munkaerőigényét.

A technikai fejlődés és a munkaerőigény közötti összefüggést a történelemtudomány nem a súlyának megfelelően, érzékelte. Csak azt vették észre, hogy annak hatására az adott termelési szint tartásához kevesebb munkaerőre van szükség. Azzal nem számoltak, hogy a hatékonyság növekedése egyrészt növelni a keresletet, másrészt a meglévő munkaerő jobb kihasználását jeleneti.

A hármas vetésforgó tette lehetővé, hogy a területnek ne fele, csak a harmada legyen parlag, a kevésbé kedvező adottságú területeket is bevonjanak a termelésbe, és az élelmiszerek fogyasztójaként jelentkező városi lakosságot meg lehetett sokszorozni.

A nagyobb hatékonyság csak lassan teremtett további munkaerőigényt azzal, hogy újabb területeket vont a termelésbe, és lehetővé tette a városi lakosság megtöbbszöröződését. A javuló életviszonyok, mindenekelőtt a korábbinál egészségesebb táplálkozás, a több növényi fehérje fogyasztása hirtelen nagyobb népszaporulatot eredményezett. Ez túlnépesedést okozott, aminek karakterisztikus levezetését szolgálták a keresztes hadjáratok. Ezek rejtett célja a másodszülött fiuk, számának a csökkentése volt. Azaz azoknak, akiknek nem jutott jobbágytelek, azaz munkaalkalom. A keresztes hadjáratok a felesleges munkaerőtől való megszabadulást szolgálták. Ugyanakkor az első jele volt annak a nyugat-európai imperializmusnak, ami a közelmúltig különböző formákban, és indokokkal jelentkezett.

A kínai gyermekkorlátozás

Az első olyan tény, ami mögött a tudatos felismerést lehet sejteni, a kínai gyermekkorlátozás volt. Ők ismerték fel először, hogy a puritánul viselkedő lakossággal is csak akkor lehet gyors társadalmi fejlődést elérni, ha meg tudják állítani a népesség növekedését. Ezt a zseniális tudatosságot a Nyugat politikai és közgazdasági elitje súlyos hibának látja annak ellenére, hogy senki sem ismer olyan társadalmat, amelyik sikeres lehetne közel 2 százalékos népességnövekedéssel.

Ami Kínában történik, fajunk történetében az első abban az értelemben, hogy nem a körülmények kényszere, nem az ösztönös viselkedés, hanem a tudatos felismerés vitte jó irányba a társadalmat. A Kínát megelőző puritán, illetve konfuciánus társadalmakban spontán jöttek létre a népszaporulat leállását eredményező feltételek, nem tudatos intézkedések vezettek az osztálytársadalmon való túllépésre.

A politika és a társadalomtudomány rövidlátását jellemzi, hogy még azt sem értették meg, amit Kínában a diktatúra felismert, és bevezetett. A mindenki társadalma csak akkor valósítható meg, ha előbb erőszakkal megállítják a népszaporulatot. Ha az megáll, akkor viszonylag gyorsan létre jöhetnek azok az előfeltételek is, amikor spontán, erőszak nélkül is létrejön az osztálynélküli társadalom, megvalósul a soha nem tapasztalt mértékű gazdasági növekedés.

A spontán családtervezés népesedési csodája a fejlett társadalmakban

A 20. század második felében mindenki számára váratlanul derült ki, hogy az emberi faj szaporodási törvénye bizonyos feltételek mellett megváltozik, és a túlszaporodó ember gyermekvállalása már a létszám tartására sem elegendő.

A népszaporulat megfelelő szinten tartása kezdettől fogva az emberi társadalmak történetének legalapvetőbb problémája volt, és a jelenkorban még a korábbinál is fontosabbá vált. Ennek ellenére a jelenkor legfejlettebb társadalmai nem hajlandók súlyának megfelelően kezelni.

Senki által nem várt, új társadalmi helyzet elé került fajunk mintegy hatoda egyes nyugat-európai és távol-keleti országokban. Az emberiségnek az a hatoda, amely ma már olyan osztálynélküli társadalmakban él, amelyekre nem jellemző a túlszaporodás. Ezzel az egyén és a faj érdeke azonossá vált. Ezzel a fajunk először jutott odáig néhány fejlett társadalomban, hogy leállt a túlnépesedése, aminek három előfeltétele volt.

A társadalomtudományok azonban meg sem sejtették, hogy mivel fog járni, ha ezek bekövetkeznek. Mind a tudomány, mind a közvélemény, mind a politika a népesség növekedés leállását máig inkább tragédiának, mint a siker előfeltételének tartja. Attól azonban nem félnek a tudósok, hogy az emberiség túlszaporodik. Azt ugyan nem vonják kétségbe, hogy 2050-ben minimum 10 milliárd ember fog élni, szemben a 200 évvel korábbi 1 milliárddal. Arra már nem is gondolnak, hogy fajunk 100 ezer éves történetében összesen 1 milliárdra nőttünk, a legutóbbi 200 évben viszont 9 milliárd lett a gyarapodásunk.

Eltérő természeti környezetben eltérő az emberek viselkedési módja. Ahol hidegebb az éghajlat, hosszabb a tél, ott az azonos kulturális és világgazdasági környezetben az emberek beosztóbbak, takarékosabbak. Ahol mindig jó, termést hozó idő van, ott nem ismert a beosztó takarékosság.

Mi állította le a túlnépesedést?

Az akaratunktól függetlenül létrejött három feltétel a túlnépesedés megállítására, puritán vagy konfuciánus magatartás mellett:

1.     Az egy főre jutó nemzeti jövedelem túllépte a 10 ezer eurót.

2.     Az átlagos iskolázottság meghaladta a 12 évet. Az iskolázottságot a tudományos forradalom munkaerőigénye követelte meg.

3.     A fogamzásgátlás egyszerű és olcsó és biztos lett. Ezt a nyugati tudománynak köszönhetjük. A társadalomtudományok a fogamzásgátlás megoldatlanságának történelmi szerepét nem értik meg, és ezért nem érthetik meg a történelmi szerepét sem. Fajunk fejlettebb fele ma már, a fogamzásgátlásnak köszönhetően, szabadon, súlyos következmények nélkül élheti szexuális életét, és nem kell félni a nem kívánt terhességtől. Még nem olvastam olyan társadalomtudományi művet, ami felmérte volna, hogy a születések mekkora hányada nem a szülők közös akaratából származott.

Ezek az előfeltételek spontán, célzott akarat nélkül jöttek létre, és a tudomány is meglepődött, amikor tényként tapasztalta megjelenésüket. E körülmények a 20. század közepén egyes nyugat-európai és távol-keleti országokban szerencsésen létrejöttek, ahol a lakosság puritán vagy konfuciánus magatartású.

Ebből a felismerésből fakad, hogy éppen olyan értelmetlen az osztályharccal magyarázni a történelmet, vagyis marxista társadalomtudósnak lenni, mint a politikai vezetés hatékonyságával magyarázni a történelem alakulását.

A történelem olyan felépítmény, amelyet determinál a társadalom alépítménye, vagyis a természeti környezet és annak változása, valamint az emberiség rendelkezésére álló tudása és annak az alkalmazási módja.

A csökkenő népesség gazdagodik – a gazdagodó népesség csökken

A közgazdaságtudomány még mindig a nacionalizmus korát éli, nem azt nézi, hogyan gazdagodik a lakosság, hanem csak azt, hogyan nő a nemzet. Hatvan éve erőlködök azzal, hogy a közgazdaságtan a társadalom fejlődést ne országban, hanem az egy lakosra jutó eredményben, jövedelemben, iskolázottságban, várható életkorban mérje. Ha ezt teszi, sok alapvető tévedése elkerülhető lenne.

Japán sorsa felett siránkoznak, hiszen csökken, és öregedik a lakossága, a legnagyobb az államadóssága. Japán lakosságának a jövedelme, az elmúlt tíz évben is gyorsabban növekedett, mint az Egyesült Államok és az euró-zóna. Az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem Japánban az elmúlt tíz évben 6,7 %-kal nőtt. Ez a mindennél fontosabb mutató értéke az Egyesült Államokban 6,2%, az euró-zónában 5,8%. Vagyis Japánban a lakosság jóléte 10-15 százalékkal gyorsabban nő, mint a fejlett Nyugaton. A megelőző évtizedekben még nagyobb volt a tempókülönbség. Az ilyen növekedéskülönbség, több évtizeden keresztül szinte példátlan volt a múltban.

Még nagyobb a csúsztatás akkor, ha az eladósodottságot nézzük. Azt trombitálja a Nyugat, hogy a nemzeti jövedelméhez viszonyítva Japánnak a legnagyobb az államadóssága. Ez ugyan igaz, de ennek ellenére a tény az, hogy Japán miden jelentős országot megelőz abban, hogy mekkora az egy lakosra jutó külföldi követelése. Vagyis Japán nem a legjobban eladósodottak, hanem a legjobban megtakarítók országa.

Japán a sok betéttel rendelkező lakosság pénzéből adósodik el, de ugyanakkor ennek kiváló, nagyobb hozadékú fedezetét teremti meg azzal, hogy ennél is nagyobb értékben vásárolt fel amerikai államkölcsönöket.

Ami pedig Japán elöregedését illeti, ez ugyan tény, aki az öregedést naptári években számolja, és más szempontot nem vesz figyelembe. Japánban a legkésőbb, 71 éves korban mennek az emberek nyugdíjba. Vagyis hetedével több évet dolgoznak le. E mellett évente 15 százalékkal több órát dolgoznak. A foglalkoztatásuk is közel ennyivel magasabb, a munkanélküliségük pedig alig fele a fejlett nyugati országokénak. Vagyis, ha nemcsak egyetlen mutató nézünk, fordított eredményt kapunk. Ezen túl, a munkafegyelmük, az iskolázottságuk is lényegesen jobb.

Ennyi adat elég annak a bemutatásához, hogy a közgazdászok képtelenek tárgyilagosan látni a tényeket.

A népesedési törvények történelmi áttekintése

Ennek a könyvnek a fő mondanivalója, hogy – ellentétben a megelőző osztálytársadalmakkal – a világ egy hatodán spontán, az akaratunktól függetlenül leállt a túlnépesedés. Ezzel megszűnt az osztálytársadalom objektív szükségessége. Az emberiség egy hatoda számára spontán jöttek létre az osztályok nélküli, össznépi és tudásalapú olyan társadalmak, amelyekben a faj egyedeinek és közösségeinek érdeke azonossá válhatott a társadalom érdekével. Ebben a körben a jólét, béke és szabadság közérdekké válhatott.

A homo sapiens abban is egyedüli jelenségnek számít, ahogyan szaporodott. Az előemberek több millió év alatt képtelenek voltak fennmaradni, és térben jelentősen elterjedni. Annak ugyanis nyoma volna, ha valamelyik előemberfaj sokmilliós számban élt volna. Mindegyik biológiai elődünk faji ritkaságnak számított az emlősök világában. Nem fejlődött, pedig erre sok százezer év állt rendelkezésükre. Ezzel szemben az ember röpke ötvenezer év alatt szinte földünk minden táján elterjedt.

Az utóbbi ötezer év során egyre gyorsabban, az elmúlt száz év során pedig elképesztően gyorsan szaporodott. Ma már azzal kell számolnunk, hogy rövidesen kilencmilliárdan leszünk. Eza nagy térbeli és számbeli szaporodás annak ellenére történt, hogy az embert főleg az ember pusztította, hogy a fent említett, minden társadalomra jellemző négy „főbűnével” szervezetten pusztította önmagát.

Itt említem meg, hogy az emberi beavatkozás következtében néhány, céljaira hasznosított faj, háziállat, még az embernél is nagyobb létszámnövekedést ért el. Az utolsó száz évben nemcsak az emberek száma nőtt meg robbanásszerűen, hanem néhány haszonállaté is.

Először vagyunk képesek megérteni, hogy az osztálytársadalmak „bűnei” a társadalom érdekét szolgáló szükségszerűséget jelentettek.

A homo sapiens megjelenésével olyan faj jött létre, amiben a gyűjtögetésről a termelésre való áttérés után egészen a jelenkorig, az egyedek többségének az érdeke a faj érdekével nem volt összeegyeztethető. Ez abban jelentkezett, hogy az egyedek érdekérvényesítése a faj érdekét sértő túlnépesedést eredményezett volna. Azt bizonyítom, hogy a múltunkat jellemző sok-sok emberölés és háború, a tömegek kegyelten kizsákmányolása, a termelés korlátozása, a megtermelt javak jelentős hányadának elpocsékolása, továbbá a tudásra való természetes törekvés szervezett elnyomása az emberi faj érdekét szolgálta, ugyanakkor az egyedek többségének az érdekét sértette.

Az egyének természetes vágya volt az egyenlőség, az élet szeretete, a béke, a jövedelmük racionális felhasználása, és mindenekelőtt a tudás gyarapítása. Az osztálytársadalom azonban ösztönösen ezzel ellentétesen működött, így az emberek többségének természetes érdeke, és a társadalom érdeke között antagonisztikus ellentét állt fenn. Az emberi faj a fejlődése még abban a szakaszában volt, amiben érdeke ellentétben állt az egyedek nagy többségének a természetes elvárásaival. Az osztálytársadalmaknak, mint közösségnek, a társadalom nagy többsége elvárásaival, érdekével szemben kellett érvényesíteni a faj érdekét.

Ebből fakadóan nem volt logikája a demokráciának, a többség uralmának, mivel a többség érdekével szemben kellett a kisebbség érdekét érvényesíteni. Ez az ellentmondás csak akkor és ott oldódott fel, ahol leállt a népesség megengedhetőnél gyorsabb növekedése. Ahol azonban a népesség néhány ezreléknél gyorsabban nő, a demokrácia sérti a társadalom érdekét, ezért nem lehet tartós és eredményes. A kizsákmányolás pedig elkerülhetetlen szükségszerűség.

Az osztálytársadalmakban a lakosság nagy többsége nem élhetett jobban, emberibb módon, okosabban annál, ahogyan ténylegesen élt. A társadalom érdekét szolgálta a kizsákmányolás, az emberölés, az erőforrások kihasználásának korlátozása, a javak jelentős hányadának elpocsékolása, és a jobbító tudás gyarapodásának elnyomása. Ha ezek a „társadalmi bűnök” nem lettek volna minden osztálytársadalom jellemző vonásai, akkor a lakosság túlszaporodását, és ebből szükségszerűen következő elkorcsosulását nem lehetett volna megállítani.

A gyűjtögető társadalom népesedési törvénye

Ne tévesszük szem elől azt a tényt, hogy még ma is vannak gyűjtögetők, hiszen az emberiség egésze nem haladt együtt a fejődés útján. A jelenlegi emberiség többsége még az osztálytársadalmak színvonalán vagy még azon sem él. Ezek a fejlődésbeli különbségek az ipari forradalmat követő háromszáz év során egyre gyorsabban differenciálódtak.

A gyűjtögető életmód mellett a népesség szaporodása sem volt jelentős. Az utolsó kétszáz évtől eltekintve az emberek száma még évezredes léptékben is évi alig néhány ezrelékben növekedett. De elviselhetetlenül növekedett volna, ha az osztálytársadalom nem folytat rendszeres, szervezett, közvetett és közvetlen emberirtást. Az ősi társadalmakban sem tudatosult a túlnépesedésben rejlő veszély, csupán a faj ösztönétől vezérelve védekeztek ellene.

Az ember a gyűjtögető életmód mellett nagyon kiszolgáltatott volt, mert nemcsak az éhségtől, a ragadozóktól, de a másik közösséghez tartozó embertől is félnie kellett. Az ősi kultúrák fő népesedés szabályozója azonban még maga a természet volt. A fajunk létszáma az időjárástól függően ingadozott. A természet ajándékai nagyon változók voltak, ezért a népesség nagyon alacsony szinten ingadozva stabilizálódott. Erről a kedvezőtlen évek idején az éhhalál gondoskodott.

A homo sapiens átlagos életkora viszonylag gyorsan meghaladta az előemberekét. E tekintetben a haladást az okozta, hogy az ember eleve képessé vált arra, hogy meghosszabbítsa az életét. Az átlagos életkor sokáig nem lépte túl a húszas évek közepét, de ezen belül a néhány éves igazodás is óriási populációs változást jelentett. Tételezzük fel, hogy a legalacsonyabb, a természetes szülési arány mellett még a népesség újratermelését biztosítani képes átlagos életkor 22 év. Ezzel szemben a 26 év már elviselhetetlen, hiszen egyetlen generáció után többször tíz százalékos ugrást jelenthetett! A nagyon alacsony életkor mellett egyetlen évnyi különbség is nagyon jelentős népesedési különbséggel járt. Ennek fő oka, hogy az eltartó képesség ezer év alatt sem nőtt ennek megfelelően.

A fajunkat nem fenyegette a túlnépesedés az eddigi életének mintegy kilencvenöt százalékában, mert a fizikai képességei olyan gyengék, hogy amíg gyűjtögetett, nem jelentkezett a túlnépesedése, mert a gyűjtögethető táplálék mennyisége korlátozott volt. Az éhhalál megakadályozta a túlszaporodását.

A mégis bekövetkező túlszaporodás ellen már az ősi kultúrák közösségei is védekeztek azzal, hogy a felesleges népességet megölték, elűzték, vagy hagyták önként elvándorolni. Az ember egyik ellensége már a gyűjtögető életmód mellett is a másik közösséghez tartozó ember volt, akit nemcsak elüldözött, hanem meg is ölte vagy ette, ha tehette. Az idegen közösséghez tartozóktól való félelem minden bizonnyal a szerveződés, a fegyverkezés egyik fontos motivációja volt.

A környezetükben rájuk leskelődő veszélynek nagyon ki voltak szolgáltatva, ezért az egyedek alig hagyhatták el a viszonylag kis közösségeket. A párválasztásra, a szexuális kapcsolatra szinte csak a kis közösségeken belül volt lehetőség. Fajunk életének első kilencven százalékában nagyon lassan javult a beltenyészet elkerülésének a lehetősége. Ez volt a fajunk megmaradását fenyegető legnagyobb veszély. Gyakori volt tehát a beltenyészet, a vérfertőzés, ennek következtében a degeneráció, viszont nagyon ritkán, de előfordulhatott a kedvező mutáció fennmaradása.

Rabszolgatartó társadalom népesedési törvénye

Rabszolgatartó társadalom népesedési viszonyait determinálta az, hogy e társadalomban a szűk keresztmetszete munkaerő volt. Minden osztálytársadalom rabszolgaságot alkalmazott, ha kevés volt a piacon a munkaerő, és azonnal szabaddá tette azokat, ha sok volt a kínálatuk. A történelem során ezt az alábbi példák is jól bizonyítják.

A Római Birodalomban a társadalom szűk keresztmetszete fizikai munkaerő volt, ezért a gazdagság mértéke a munkaerő feletti rendelkezés lett, amikor a keletről behozott járványok tört részre zsugorították a városi lakosságot, ugyanakkor a vizek fertőzöttsége óriási munkaerőigénnyel, közművek építését, és bortermelés kiszélesítését követelte meg. Csak a rabszolgatartók lettek a gazdagok.

Amerika gyarmatosítása során, a bevitt betegségek, és az indiánokkal való embertelen bánásmód az őslakosságot szinte kipusztította. Ugyanakkor a korábbihoz, azaz az európaiak által ismertekhez képest, mesés bányászati és ültetvényes termelési lehetőségek nagy munkaerő-keresletet teremtettek. A munkaerő lett a szinte lakatlan kontinens hasznosításának szűk keresztmetszete. A gazdagság forrását a munkaerő feletti rendelkezés jelentette. Ezért ott nem tőkés és proletár, hanem tőkés és rabszolga viszony alakult ki.

Az esős földművelés népesedési törvénye

Sem az öntözéses, sem a pásztorkodó termelési mód nem volt képes a népesedését a termelés munkaerőigényeihez igazítani. A megoldás felé vezető lépést, az ezredforduló táján Nyugat-Európában a természetes csapadékra épülő földművelés találta meg. Az első olyan társadalom, amelyikben a népszaporulat fékező családtervezés működött. Ezt annak köszönhette, hogy a mezőgazdasága, amely a lakosság 90 százalékát foglalkoztatta, a kiscsaládra épülő, jobbágytelekhez kötött földművelés volt.

Ez a társadalom nemcsak demográfiáját illetően, de szinte minden tekintetben új volt a megelőzőkkel összehasonlítva. A népsűrűsége az öntözéses és a pásztoré között középutat jelentett. Amíg az öntözéses társadalmak az öntözhető területen mintegy 50 főt tartottak el négyzetkilométerenként, addig a pásztorok alig 1 főnél többet. Ezzel szemben a nyugat-európai esős földművelésen alapuló feudális társadalmakban a népsűrűség meghaladhatta a 10 főt.

A termelés határhatékonyságának optimuma a fenti népsűrűségnek felelt meg, és a határhatékonyság a pásztorénál sokkal lassabban, az öntözésesénél sokkal gyorsabban romlott. Ezért a gyorsan szaporodó pásztortársadalmakban ezért sokkal nagyobb volt az erőszakos emberpusztítás. Az öntözésesekben pedig állandósult a túlnépesedés.

Az esős földművelés táplálkozás terén is elsőként biztosított elfogadható megoldást. A pásztorok egyoldalúan állati fehérjét fogyasztottak, ami rövidtávon egészségesnek, hosszú távon egészségtelennek bizonyult. Az ember nem kizárólag húsevő. Ezzel szemben az öntözéses társadalom képtelen volt megfelelő állati fehérjéről gondoskodni, táplálkozását egyoldalúan a fehérjékben viszonylag szegény növények jelentették. Ez is megbosszulta magát, mivel az ember nem tisztán növényevő lény.

A termelő osztálytársadalom népesedési törvénye

Az ember olyan faj, amelyik a rendkívül fejlett agyának köszönhetően javítani képes életfeltételeit. A létminimum és a jólét széles határa között, minél jobban él, annál jobban szaporodik. De problémát jelent, ha az életterének eltartó képessége sokkal lassabban nő, mint ahogyan szaporodik.

Az utolsó jégkorszakot követő felmelegedés az emberiség többségét termelésre kényszeríttette. E kényszer hatása alatt az ember azonban képessé vált arra, hogy az életét fenntartó forrásokat, mindenekelőtt az élelmét munkájával növelni tudja. Ekkor derült ki, hogy az emberi faj szaporodási törvénye sokkal gyorsabb növekedést eredményez, mint amennyi a munkájával egyre jobban eltartható. Ekkor következett be a csoda, hogy az emberi közösség ösztönösen felismerte, hogy a túlnépesedést neki magának kell megállítania. Ekkor társadalom néhány százalékából olyan uralkodó osztály jött létre, amely végrehajtotta ezt a feladatot.

Ez a szaporodási törvény néhány csúcsragadozónál is jelentkezett, és jelentkezik. Ezek mindegyike magára vállalja túlzott szaporodásának pusztítását. Ilyen csúcsragadozó jelenleg a jegesmedve, az oroszlán és a tigris.

Az osztálytársadalom oka tehát a tartósan gyors természetes népességnövekedés, amelynek az elkerülése érdekében minden osztálytársadalom elsődleges feladata, hogy csökkentse a születést, és növelje a halandóságot. Így az osztálytársadalom mindaddig objektív szükségszerűség, ameddig a népesség 1-2 ezreléknél gyorsabban növekedne.

A fajunk alapvető népesedési törvénye, hogy a létminimum és a jólét nagyon széles sávjában a jobban élés a népszaporulat növekedésével jár. Ez azt jelenti, hogy az osztálytársadalom mindaddig erőszakkal meg nem változtatható objektív szükségszerűség, amíg létre nem jön az állapot, amelyben az életviszonyok javulása nem jár népesség növekedéssel. Ezzel szemben, minden forradalmár olyan társadalmi változást akart, amely a népszaporulatot nem csökkentette, hanem növelte volna. Nem vették tudomásul, hogy az osztálytársadalmon való túllépés feltétele a népszaporulat leállása. Aki az osztálytársadalmat túl akarja lépni, annak az életszínvonallal járó túlnépesedést kell megállítani. Amíg ez nem sikerül, addig az osztályelnyomás objektív szükségszerűség.

E könyv szerint szükségszerűen osztálytársadalom minden olyan társadalom, amelyben pár ezreléknél tartósan gyorsabb a népesség növekedése. Ezért az ilyen társadalmak számára elsőleges feladat a túlnépesedés megfékezése, a felesleges népesség létrejöttének megakadályozása, akár közvetve, hogy kevesebben szülessenek, akár közvetlenül úgy, hogy a felesleget a társadalom pusztítsa el.

Az ipari társadalom népesedési törvénye

Nyugat-Európa más kultúrákéhoz viszonyított népesedési egyensúlya egészen az ipari forradalomig jellemző maradt. A nyugat-európai kultúrában az ipari forradalom hozott a korábbinál is nagyobb demográfiai válságot.

Még a történészek sem hangsúlyozzák a tényt, hogy az ipari forradalom Nyugat-Európában demográfiai robbanást okozott. A technikai forradalom nem több, és jobb, hanem kevesebb, és kevésbé képzett munkaerőt igényelt. A gyáriparral szemben versenyképtelenné vált kis- és háziiparban, valamint a nagyobb és olcsóbb agárimportnak köszönhetően a paraszti mezőgazdaságban több munkaerő vesztette el a munkaalkalmat, mint amennyi újat a tőkehiányos gyáripar adott. Ugyanakkor az egészségügy fejlődése csökkentette a halálozást. E két tényt azért nem vette észre a kor társadalomtudománya, mert az új munkahelyek koncentráltan jelentkeztek, a megszűnők pedig sokáig nagyon elszórtan, elsősorban a vidéken keletkeztek.

Az ipari forradalom okozta munkaerő-felesleg eleinte azért nem jelentkezett a maga drasztikus élességével, mert az iparosítás első száz éve csak a kontinens kis hányadát, igazán csak Angliát és a Németalföldet érintette, ugyanakkor ez a két iparosodott állam a belső piaci igényét meghaladó termelését a nem iparosodott világban is képes volt elhelyezni. Anglia ipari termelésének többségét külső piacokon értékesítette.

Az ipari forradalom okozta munkaerő-felesleg idővel egyre élesebben jelentkezett a következők miatt:

·    Újabb országok iparosodtak, ezzel minden ipari országnak kevesebb külső piac jutott a vásárlóerőben szegény elmaradott világban.

·    Az iparosodott országokban az egészségügy fejlődése előbb jelentkezett, mint a belső piac bővülése, ennek következtében nőtt a munkaerő-kínálat, de nem nőtt ezzel arányosan a kereslet.

·    Az ipari forradalom együtt járt az imperializmussal, ami a hadseregben, a szolgáltatásokban és a hadiparban jelentős munkaerőigényt támasztott, a háborúk pedig jelentős emberveszteséggel jártak.

·    Az iparosodás során meggazdagodott polgárság nagy számban alkalmazott cselédeket, inasokat. A kapitalista országokban ez a két szolgáltatás az iparágak többségénél nagyobb számú munkaerőt foglalkoztatott.

·    A közigazgatás, a közoktatás egyre inkább jelentős foglalkoztatóvá vált.

Az egészségügy vívmányai előbb eljutottak a belső gazdaság szegény többségéhez, és a világgazdaság elmaradt kilenc tizedéhez, vagyis az iparosodás előtt álló országokba, mint a gyáripar betelepedése. Ezért a fél-perifériákon, majd a perifériákon is, még élesebben jelentkezett a túlnépesedés.

Nyugat-Európában az ipari forradalom következtében feleslegessé vált munkaerő levezetésében a kivándorlás fontos szerepet játszott. Viszonylag békés társadalmi fejlődés csak azért történhetett, mert a felesleges munkaerő jelentős hányada kivándorolhatott. Elképzelni is nehéz, milyen társadalmi robbanásokhoz vezetett volna az, ha a kivándorolt milliók a teljes társadalmi, és anyagi reménytelenségben, az anyaországokban maradtak volna.

Malthus népesedési törvénye az iparosodási kor Angliájára

Az iparosodási kornak a túlnépesedését vette észre a kor néhány társadalomtudósa, köztük Malthus is. Ő azért tévedett, mert a kor Angliájának társadalmi, és demográfiai helyzetét általánosította minden kultúrára, és minden korra.

Abban azonban igaza volt, hogy a kor Angliájában sem volt gazdasági alapja a tényleges népszaporulatnak. Nagyobb tragédia csak azért nem következett be, mert a proletárok nyomora fékezte a gyors népszaporulatot, ugyanakkor a felesleges munkaerő jelentős hányada részben külföldre, az új népességhiányos gyarmatokra vándorolt ki, részben az anyaország improduktív szektoraiban talált munkát.

A népszaporulatról ugyan Malthus óta folyik a vita, de soha nem azt vitatják, hogy egy adott kultúrkörön belül, egy adott technikai szinten, milyen népszaporulat volna kívánatos, hanem mindig általános erkölcsi indoklást, illetve cáfolatot keresnek. A demográfiai vita meddő, mert nincs kultúrától és termelési módtól független demográfiai törvény, illetve minden demográfiai igénynek megfelelő erkölcs.

A tudásalapú társadalom népesedési törvénye

A tudományos és technikai forradalomnak köszönhetően a tudás mennyisége exponenciálisan növekedett. Ez annak volt köszönhető, hogy a társadalom tagjainak többsége elég gazdaggá és képzetté vált ahhoz, hogy ne szaporodjon. Ez hozta meg fokozatosan, a 20. század derekára, az emberiség hatoda számára az eredendő bűntől, a tudásvágyból fakadó társadalmi veszélytől való megszűnését.

A tudományos és technikai forradalom hatására a világ egy hatodán olyan osztályok nélküli, össznépi, tudásalapú és puritán erkölcsű társadalmak jöttek létre, amelyekben a népességnövekedés váratlanul leállt, sőt megfordult, ami a faj érdekével azonosan lehetővé vált a jólét, a békés és szabad élet, tanulás és munka a társadalom egésze számára is. Nemcsak a népszaporulat leállása jött váratlanul, az is, hogy ezzel megszűnt az osztálytársadalom indokoltsága, ezzel maga osztálytársadalom is.

Az osztályok nélküli, össznépi és tudásalapú társadalmak jellemzői:

1. A lakosság puritán vagy konfuciánus magatartású.
2. Az egy lakosra jutó jövedelem meghaladja a 10 ezer eurót.
3. Az iskolázottság átlaga meghaladja a 12 évet.
4. Megoldott az egyszerű, olcsó és biztonságos fogamzásgátlás.

Mivel a jelenkori fejlett társadalomban létrejött mind a négy feltétel, megszűnt a túlnépesedés veszélye.

Az olcsó, és biztos fogamzásgátlásnak nemcsak a túlszaporodás elleni önkéntes védekezésben, de a nők felszabadításában is történelemformáló szerepe van.

A túlszaporodás elleni védekezés legnyilvánvalóbb módja a kevesebb szülés lett volna. Egyetlen korábbi társadalom sem talált olyan módszert, amely olcsó és biztos megoldást jelentett volna.

A homo sapiens eddigi történetének egyik fő alakítója az a tény volt, hogy az emberben genetikailag hiányzik a legtöbb emlősállathoz hasonló és a megtermékenyítés idejére korlátozott szexuális viselkedés. Sem a férfiak, sem a nők szexuális vágya nincs a nők megtermékenyülési időszakához kötve, hanem folyamatos. A nők minden menstruációs szakaszban megtermékenyülhetnek, nemcsak évente egyszer, mint ahogy az legtöbb emlősállat esetében fennáll. Az ember nemi ösztöne nem jelentett olyan szaporodási korlátozást, mint ahogy ez az emlősállatok esetében általános, ahol mind a fogamzásképesség, mind a hímek párzási vágya időszakhoz van kötve. Az ember esetében mind a férfi, mind a nő az év bármelyik szakában viszonylag gyakori szexuális életet él, ami nagyszámú megtermékenyülést eredményezhet.

A jobb életkörülmények és a megnőtt szabadidő következtében az emberek szexuális élete egyre gyakoribb, életkorilag meghosszabbodott, és az ezzel járó megtermékenyülések lehetősége megnőtt. A jóléttel tehát nem csökkent, hanem nőtt a megtermékenyülés esélye.

A jelenlegi népességrobbanás struktúrája

A 20. század végére a fejlett társadalmakban, ahol a népesség hatoda él, spontán megszűntek az osztálytársadalmak, az öthatodában pedig sokkal indokoltabbá váltak, mint valaha. A második ezred végét úgy fogja értékelni az utókor, hogy a legfejlettebb társadalmakban és Kínában megszűnt, az elmaradott többségben pedig megerősödött az osztálytársadalom objektív szükségszerűsége. Az emberiség háromötöde azonban olyan gyorsan szaporodik, hogy az osztálytársadalom emberpusztító módszerei indokoltabbak, mint valaha voltak.

A társadalmi és gazdasági utolérés lehetetlen a gyors népességnövekedés mellett. Márpedig a világ leginkább elmaradott részein soha nem tapasztalt mértékben szaporodik a népesség. Az elmaradt világ gyors népesedése az utóbbi száz év legnagyobb tragédiája.

A világ fejlett társadalmaiban a népesség természetes növekedése leállt, sokkal inkább a csökkenés válik jellemzővé. Az elmúlt évtizedekben a világ leggazdagabb ötödén a népesség csökkent volna, ha nem lett volna a kevésbé fejlett területekről bevándorlás.

A lemaradó világban és a fejlett társadalmak leszakadó rétegeiben is, manapság is túlságosan sok a gyerekvállalás. A jelenkorig, pontosabban a tudományos és technikai forradalom győzelméig minden társadalom túlszaporodó volt, ezért a munkaképes emberben felesleg volt. Ezért a lakosság nagy többsége mindig kizsákmányolt volt. Az ipari forradalom kielégíthetetlen tőkehiányt teremtett, ráadásul megnövelte a korábban is elviselhetetlen népszaporulatot, a munkaadó lett a kizsákmányoló, a munkaerő a kizsákmányolt.

A tények azt bizonyítják, hogy osztálynélküli csak az a társadalom lehet, amelyikben leáll a népesség növekedése, és a társadalom puritán, illetve konfuciánus módon viselkedik. A 20. század végére a Nyugat puritán, és a Távol-Kelet kisebb országai, Kína és Vietnám kivételével osztálynélkülivé váltak, mert leállt, illetve Kína leállította a népszaporulatot. Spontán leállt azoknak, amelyek meggazdagodtak, iskolázottak lettek, a lakosságuk viselkedését pedig eleve a puritanizmus jellemezte. Kínában pedig azért kellett a gyermekvállalást erőszakkal korlátozni, mert nem volt elég gazdag.

Amint Kína erőszakkal megfékezte a gyermekvállalást, a gazdasága elképesztő növekedésnek indult. Két-három évtizeden belül a világ minden olyan országa, amiben a lakosság viselkedését a puritanizmus, illetve a konfucianizmus jellemzi, gyorsan növekedő, osztálynélküli társadalom lesz. De csak azok. Minden olyan társadalom osztálytársadalom marad, ahol néhány ezreléknél gyorsabban nő a lakosság, és nem puritán a lakosság viselkedése.

Korunk legnagyobb problémái abból származnak, hogy a népesség ott nő gyorsan, ahol hiányoznak a kulturális és gazdasági feltételek. Ez önmagában biológiai ellentmondás. A fajtafejlődés szükségszerű velejárója a pozitív szelekció, vagyis az, hogy a faj értékesebb, életképesebb elemein keresztül szaporodik, az életképtelenek visszaszorulnak. A legmagasabb szintre emelkedett fajnál, az embernél a minőségi szelekció soha nem volt karakterisztikus, csak viszonylagosan működött.

A háborúk közvetlenül, és elsősorban a férfilakosság javát pusztították. Viszont az alacsonyabb rétegeket a rosszabb tápláltságuk és életviszonyaik miatt jobban érintette a természetes halálozás.

Hogyan néz ki jelenleg a népesség természetes utánpótlása?

- Jelenleg az emberiség egészén belül az elmaradott háromötöd természetes szaporulata példátlanul, és elviselhetetlenül gyors, a legfejlettebb hatod pedig fogyatkozik.

- A fejlett társadalmakon belül is a legalacsonyabb rétegekben magas a születési ráta. A gazdagok, a képzettek nem termelik újra önmagukat.

A jelenkorban emberi faj történetében példátlan gyors a szaporulat, és erősen kontraszelektív. Ez azért tragikus, mivel az emberi faj történetében soha nem jelentkezett a gazdasági és szellemi téren olyan óriási mértékben szükség a jobb minőség kiválasztódására.

Minél magasabb a társadalom kulturális és gazdasági színvonala, annál fontosabb társadalmi érdek fűződik ahhoz, hogy a képességek kibontakoztatásának a feltételei biztosítva legyenek.

Egy elmaradott korban egy társadalom évezredekig versenyképes maradhatott akkor is, ha a született tehetségek ezrelékét sem hasznosította. Ezzel szemben a fejlett társadalmak közötti versenyben évtizedeken belül lemarad az, amelyik kevesebb gondot fordít arra, hogy minél többen nyerjenek képességüknek megfelelő képzést. Ma már az a társadalom kerül az élre, amelyikben jobb hatékonysággal tárják fel a képességeket.

Ezt a minőségi változást két példával illusztrálhatjuk:

- Ha a földünk népességének évenkénti mintegy 300 milliónyi szaporodása a legfejlettebb tizedében keletkezne, akkor az egy lakosra jutó gazdasági eredmény növekedése kétszer akkora lenne, mint a jelenlegi tények mellett.

- Ha a Magyarországon született gyermekek fele a diplomás családokban születne, az újszülöttektől várható társadalmi haszon két-háromszorosa lenne annak, ami a jelenlegi születések esetén várható.

A modern társadalom jövője semmiféle más tényezőtől nem függ olyan mértékben, mint attól, hol születik az utánpótlás. Sem a tudósok, sem a politikusok nem mernek ezzel foglalkozni.

A tudományokban és a gazdaságban vezető nyugati hatalmak számára nincs belső, mára megérett, éles feszültségeket okozó népesedési feszültség. A világ elmaradt kétharmada pedig nem fáj nekik annyira, hogy egy ilyen kényes kérdést felvessenek. Sőt azokat az országokat, amelyek drasztikus eszközökkel tudják az elszabadult népszaporulatot megfékezni, erkölcsi kioktatásban részesítik.

Lásd: az ebben a tekintetben egyedül eredményeket hozó Kína népességszabályozó gyakorlata feletti farizeus felháborodást!

A nyugati világvallások, a keresztény felekezetek sem hajlandók tudomásul venni, hogy a családtervezés a jelenkor társadalmaiban parancsoló szükségesség. Ma is ragaszkodik azokhoz az e kérdéssel összefüggő vallási dogmákhoz, tételekhez, amelyek egészen más korokban, és egészen más népesedési viszonyok között születtek. Ez annál inkább tragédiákhoz vezet, mivel a római kereszténység hívőinek száma ott gyarapodik, ahol a történelemben soha nem tapasztalt mérvű népszaporulat jellemző. A keresztény dogmák alkalmazása a családtervezésben ott gyakorlat, ahol nagyon magas a népszaporulat.

A fejlett keresztény világban, mindenekelőtt Nyugat-Európában, a családtervezést tiltó dogmák a gyakorlatban egyáltalán nem érvényesülnek. Ott a keresztény felekezetek által tiltott családtervezés a gyakorlatban akadálytalanul megvalósul, sőt a népesség csökken.

Ideje volna, ha a világpolitikát és a világgazdaságot jelenleg alakító politikai hatalom, és a velük azonos területen jellemző keresztény felekezetek vezetői tudomásul vennék, hogy a népességszabályozás nem időtől és gazdasági fejlettségtől független, tehát a gyorsan változó világban ezen a területen sem szabad vallási dogmákat erőltetni.

A jelenkor legnagyobb hibája: a gyors népszaporulat a fejletlen világban

Az elviselhetetlenül gyors népességnövekedés azonban csak az elmaradt világra korlátozódik. A leggyorsabban Afrika népessége gyarapodik. Ezen belül is, a pálmát Nigéria fogja elvinni. Ennek az országnak száz éve 10 millió lakosa volt, ma 170, és várhatóan 2050-ben 750 millió lakosa lesz. Hetvenötször több mint 140 évvel korábban.

A fajunk és a korunk legnagyobb problémája a túlnépesedés.

A jelenkor azzal fog bevonulni a világtörténelembe, hogy az emberiség kétötödében megoldódott népességszabályozás, a háromötödében pedig elszabadult az eddig kontrolált népszaporulat, amelyet a megelőző ötezer évben a termelő társadalmak ösztönösen hatékonyan, de „embertelenül” kezelni tudták.

A nagyon szerencsés körülményeknek köszönhetően, a Nyugat puritán fejlett tőkés osztálytársadalmaiban megállt a túlnépesedés. Ezzel megszűnt az osztálytársadalom szükségessége, és létrejöttek az össznépi társadalmak. Előbb a Nyugat puritán országaiban, majd a Távol-Kelet tőkés úton járókban, végül a kommunista Kínában is.

Ezzel párhuzamosan a világ másik, háromötödén az ellenkező demográfiai trend vált jellemzővé. A népszaporulat a korábbi sokszorosára gyorsult. Ezzel nem csökkent, hanem megerősödött ezekben az osztálytársadalom szükségessége.

Fajunk történetében először találkozunk azzal, hogy a világ fejlett, puritán kétötödében túl lehet lépni az osztálytársadalmak emberpusztító szakaszát, mert ezek már nem szaporodnak, illetve nem szaporodhatnak. Ennek, és csakis ennek köszönhetően ez a kétötöd soha nem tapasztalt mértékben gazdagodik, tovább él, és egyre iskolázottabb lesz.

Ezzel egy időben a világ háromötödében elszabadult, a megengedhető tízszeresére nőtt a népszaporulat. Ezt a fejlett világ és a fejlett technika gyorsítja azáltal, hogy egyrészt növeli a gazdagságot, másrészt csökkenti a halandóságot. Ráadásul fegyverrel és alamizsnával igyekszik megakadályozni, hogy a gyorsan szaporodó lakosságú társadalmak olyan emberpusztító osztálytársadalmak legyenek, amilyen korábban a Nyugat is volt.

Nem volna nehéz elképzelni, mennyivel gazdagabbak, fejlettebbek, kevésbé elmaradottak lennének a gyorsan szaporodó társadalmak, ha a népességük megállt volna a száz évvel korábbi szinten. Nigéria lakossága ugyanis tizede sem lenne a jelenleginek. Indiáé is csak a negyede.

Ez a népességrobbanás az emberiség öthatodában azért robbant, mert a Nyugat emberségesebb társadalmakat akart ott, ahol még nem jöttek, és nem is jöhettek létre a népszaporulat leállásának a feltételei. Abban, hogy az emberiség nagyobb fele ma is elviselhetetlen mértékben szaporodik, a fő hibás a Nyugat. Nem akarva, csak az ostobasága okán.

Az állításomat nem lehet cáfolni, mivel nem ismerünk olyan országot, amelyik az elmúlt örven évben az átlagnál gyorsabban növelte a gazdagságát, amelyikben néhány ezreléknél gyorsabb volt a spontán népszaporulat. Márpedig az olyan társadalmi jelenséget, amiben nem volt kivétel, szükségszerűnek kell elfogadni.

Gyerekkoromban egy falusi pásztor oktatott ki, hogy ő azért nem akar gazdagabb lenni, mert az adott legelőn nem lehet több birkát eltartani. Ha több volna, akkor kisebb lenne a jövedelme. Még nem találtam olyan történészt, aki eljutott volna a falusi pásztor színvonalára, számolt volna azzal, hogy hol, mennyi ember érheti el a legjobb eredményt. Pedig ezt az elmúlt ötezer éven minden társadalom ugyan nem tudta, de megoldotta.

Ezzel szemben a 20. században, amikor a tudomány csodát csodára halmozott, a nyugat erkölcse, politikusai, és társadalomtudósai az emberiség sorsát teljesen hamis útra vitték. Egyelőre azt kell megállapítani, hogy fajunk ösztöne sokkal eredményesebben működött, mint a politikusok és a tudósok esze.

A legfőbb feladat a népszaporulat leállítása

Hamis az a törekvés, hogy a gazdag és természetes népszaporulatából csökkenő népességű társadalmak a számukra kívánatos emberi és társadalmi jogokat rá akarják erőltetni az elmaradt, soha nem tapasztalt mértékben szaporodó társadalmakra. A tudomány nem ismeri fel, hogy a gazdasági téren lemaradó, ugyanakkor rendkívül gyorsan szaporodó népességű világban nem csökkent, hanem minden korábbinál nagyobbra nőtt az egyén és a társadalom érdekei közötti ellentmondás, egyre nagyobb a társadalmi kényszer a kizsákmányolásra, az emberirtásra, a tudás elfojtására.

A társadalomtudomány nem jutott el odáig, hogy megértse, nem a negatív jelenségek, hanem az azokat kiváltó okok ellen kell harcolni. Nem az emberi jogokat kell az elmaradott társadalmakra rákényszeríteni, hanem meg kell teremteni azokat a feltételeket, amelyek mellett az emberi jogok egyáltalán érvényesülhetnek.

Ma a világ elmaradott kétharmadának a tragédiája a túlzott népszaporodás, tehát a kibontakozás elsődleges alapfeltétele a népességnövekedés megállítása. Amennyiben tudomásul vesszük, hogy az osztálynélküli, dinamikusan fejlődő, kizsákmányolás- és erőszakmentes társadalom kialakulásának feltétele a népszaporulat megállása, akkor annak az útját kell megkeresni.

Mivel lehetne az elmaradott világban az elszabadult természetes népszaporulatot csökkenteni? Az olcsó és biztos fogamzásgátlással, az anyagi érdekeltséggel és az oktatással.

A fejlett világ minden más „áldásos” segítsége csak növeli a bajt, még nagyobb népszaporulatot eredményez. Nem az ottani kizsákmányolás, erőszak és népbetegségek ellen kell elsősorban segítséget nyújtani, hanem a kevesebb, de eredményesebb gyermeknevelés kell jutalmazni, több iskolára és több óvszerre volna szükségük.

Korábban feloldhatatlan problémát jelentett az, hogy a képzettség és az életszínvonal emelése minden társadalomban és ma is a világ nagyobbik felén nem csökkentette, hanem növelte a népszaporulatot.

A jelenkor legnagyobb történelmi problémája éppen abból fakad, hogy az emberiség többsége még ma is olyan tudati és anyagi szinten él, ami mellett az életszínvonal (relatíve többnyire igen csekély) emelése nem csökkenti, hanem növeli a túlnépesedést.

Sajnos az ő számukra még nem érkezett el a megváltás ideje. Az elmaradt társadalmakban szándéktól, politikai erőfeszítésektől függetlenül, tovább fog növekedni az emberirtás társadalmi indokoltsága, növekedni fog a kizsákmányolás, a nép nyomora, és fékezni fogják a tudás kibontakozását.

Ez ugyan nagyon kegyetlen, de szükségszerű önszabályozást jelent, a természet törvényei nem ismerik az erkölcscsőszök humanitását.

Az elmúlt száz év azzal okozott elképesztő túlnépesedést az egyre jobban elmaradó társadalmakban, hogy beáramlottak oda a tudománynak és a technikának a halálozást csökkentő vívmányai. Félreértés ne essék, a fejlett társadalmak vittek e világokba sok jót is, de azok többsége is visszafelé sült el.

Az elmaradó világ számára a legnagyobb tragédiát az olcsó és hatásos gyógyszerekkel való ellátás okozta. Ezek számos korábban vezető halálokot szorítottak vissza. Vagyis a túlnépesedés fő okává váltak. Erre mondhatjuk: A pokol felé vezető út is jó szándékkal van kikövezve.

Az olcsó, korszerű fegyverekkel való ellátásukról nem lehet azt mondani, hogy szeretetből, jó szándékból történt. Eleve gonoszság volt fegyvert adni azoknak a társadalmaknak, amelyekben az emberirtás oka, vagyis a túlnépesedés a múltban soha nem ismert módon felerősödött. A népszaporulat megállításának, magának azonban vannak technikai feltételei, eszközei. Ezeket kell odavinni, és nem a népszaporulatot gyorsítani.

A túlnépesedő Indiában az egészséges táplálkozáshoz adnak tanácsokat

A napokban tartott ezer tudós tudományos konferenciát Indiában arról, hogyan lehet egészségesebben táplálkozni. Erre a témára a legjobb helyet választották, hiszen India minden bajának az elsődleges oka, hogy évente húszmillióval szaporodnak. Ha az összegyűlt tudósok tanácsát megfogadják, akkor még egyszer akkora lesz a népesség évenkénti növekedése. Vagyis az ellensége sem találhatna ki nagyobb károkozást India számára, mint az elviselhetetlen népességnövekedés megtöbbszörözését. Ezt mégis a jó szándékú, de csőlátású tudomány képviselői teszik.

Az ezer tudós egyikének sem jutott az eszébe utána nézni, mennyibe kerül jelenleg Indiának, évente húsz millióval több lakos számára életteret, életfeltételeket, iskolát, munkahelyet teremteni. Azért, hogy az élelmezéstudomány lelkes tudósainak nincs fogalma, mivel járna a jó tanácsaik megfogadása, elsősorban a közgazdászok felelősek. A közgazdaságtudomány máig nem jutott el odáig, hogy a népesség növekedése költségekkel is jár. Méghozzá elviselhetetlenül naggyal.

A zseniális tudatosságot tükröző kínai gyermekkorlátozás

India már messze túl van az optimális eltartó képességen, tehát egyre többe kerül az erőforrások biztosítása a további létszám számára. Ezért India annak ellenére lemarad, hogy jó tíz éve kiemelkedően, a fejlett Nyugatnál sokkal gyorsabban növeli nemzeti jövedelmét. Indiában az egy lakosra jutó jövedelem stagnál, a vagyon csökken, különösen romlik a természeti erőforrásokhoz jutás, pedig országra vetítve India csak alig néhány százalékkal növeli lassabban a nemzeti jövedelmét, mint Kína. Aki Indián segíteni akar, az csak arra adjon tanácsot, hogyan lehet a népesség növekedését megállítani.

Az első olyan tény, ami mögött a népesedésprobléma nagyságának a tudatos felismerését lehet látni, a kínai gyermekkorlátozás volt. Ők ismerték fel először, hogy a puritánul viselkedő lakossággal is csak akkor lehet gyors társadalmi fejlődést elérni, ha meg tudják állítani a népesség növekedését. Ezt a zseniális tudatosságot a Nyugat politikai és közgazdasági elitje súlyos hibának látja annak ellenére, hogy senki sem ismer olyan társadalmat, amelyik sikeres lehetne közel 2 százalékos népességnövekedéssel.

Ami Kínában történik, fajunk történetében az első abban az értelemben, hogy nem a körülmények kényszere, nem az ösztönös viselkedés, hanem a tudatos felismerés vitte jó irányba a társadalmat. A Kínát megelőző puritán, illetve konfuciánus társadalmakban spontán jöttek létre a népszaporulat leállását eredményező feltételek, nem tudatos intézkedések vezettek az osztálytársadalmon való túllépésre.

Ezzel szemben, a nyugati közgazdászok máig negatívan ítélik meg a kínai gyermekvállalás korlátozását. Ugyan akkor nem veszik tudomásul, hogy az elmúlt ötven évben nem fejlődött egyetlen országban az egy főre jutó jövedelem, a várható életkor, és az iskolázottság.

A jelenlegi kontraszelektív családtámogatás

A modern társadalmakon belül is általános jelenség, hogy a leszakadó rétegekben nagy a népszaporulat, sok a gyerek, a társadalom elitjében pedig kevés. Ez óriási társadalmi kárt okozó jelenség, mert éppen ott kevés a gyermek, ahol a családon belül jók a jövevények felnevelésének feltételei, és ott sok, ahol ezek rosszak. Ezt a deformációt csak a társadalom nagyon aktív nevelési támogatása csökkentheti.

Ezért kívánok röviden kitérni a modern társadalmak családtámogatási politikájára. Az állami családtámogatás, mindenekelőtt a családi pótlék, amely a család jövedelmétől független, azért problematikus, mert a családok számára a gyermekneveléssel járó költség és annak hatékonysága jövedelemarányos. Ezzel szemben minél nagyvonalúbb az állam támogatása, annál inkább éppen a leszakadt rétegek élveznek a gyermekek után aránytalanul nagyobb állami támogatást. Ennek aztán az a következménye, hogy a társadalmi elithez tartozó családok számára a sok gyermek felnevelése nemcsak közvetlen többletköltséggel, de a szakmától való leszakadással is jár. Ezért a nagyobb állami támogatás sem eredményez több gyermeket. Ezzel szemben a leszakadó rétegekben nagyobb a támogatás, mint a felmerülő költség, és ezért még több lesz a gyerek ott, ahol a családi környezet eleve kedvezőtlen.

Hibás megoldás, mert a következő nemzedék értéke egyre jobban függ attól, hogy milyen gyermekkorukban a családi környezet. A tények tanúsága szerint az azonos öröklött képesség kibontakoztatása és annak az ebből fakadó társadalmi értéke hatványozottan függ attól, hogy milyen volt a felnevelés családi feltétele.

A társadalmi érdek az volna, hogy a képzett és gazdag szülőknek legyen több gyermekük, a leszakadóknak pedig kevesebb.

Ennek érdekében az állami családtámogatást részben jövedelemarányossá kellene tenni. A családtámogatásnak vagy a gyermekek számától függő, de jövedelemarányos családi pótlékból vagy adókedvezményből kellene állnia. A kettő optimális aránya nehezen állapítható meg. A társadalom elvárása nem engedi meg a jövedelemarányos családtámogatást.

Egyelőre tehát tudomásul kell venni, hogy ott van sok gyerek, ahol azok felnevelése kisebb eredményt ígér, és ott van kevés, ahol kedvezőbb a várható eredmény.