Kopátsy Sándor: Történelemszemléletem II.RÉSZ (Kézirat, 2012. február)

Kopátsy Sándor:

TÖRTÉNELEMSZEMLÉLETEM

Társadalomfejlődési elemzések

II. RÉSZ

Szerkesztette:

Sebestyén Tibor

Kézirat gyanánt, Budapest, 2012. február

TARTALOMJEGYZÉK (az oldalszámok különbsége a hosszúságra utal)

NAGY IDŐSZAKOT ÁTÍVELŐ TÉMÁK............................................................ 180

A szűk keresztmetszet képező vagyon meghatározó jellege...................................... 180

Változatlan élettérben társadalmi fejlődés sincs......................................................... 188

Az átlagos élethossz és testmagasság fontos történelmi mutatószám..................... 197

Térbeli mobilitás: szállítás, közlekedés és kommunikáció......................................... 200

A társadalmi mobilitás.................................................................................................... 217

Kultúra és erkölcs a társadalmi fejlődés alapja........................................................... 221

A vallás is a kultúrától függő felépítmény.................................................................... 237

AZ UTOLSÓ SZÁZ ÉV NAGY TÉMÁI.............................................................. 248

A versengő kicsi is lehet jó............................................................................................ 248

20. század világháborúit is okozó diktatúrák............................................................... 255

Országok közötti kulturális, fejlettségi különbségek és feszültségek....................... 266

Kirekesztés és befogadás.............................................................................................. 269

Az idegengyűlölet gyökerei és jellemzői....................................................................... 276

EURÓPA FELEMELKEDÉSE ÉS EGYSÉGESÜLÉSE....................................... 287

Nyugat-Európa a földrajzi előnyei................................................................................. 288

A nyugat-európai fejlődés három nagy technikai forradalma..................................... 292

A Nyugat felemelkedésének kulturális összetevői...................................................... 296

Az európai gazdasági unió feltételei............................................................................. 304

A közös valuta................................................................................................................. 306

RÉSZLETES TARTALOMJEGYZÉK

nagy időszakot átívelő TÉMÁK

A szűk keresztmetszet képező vagyon meghatározó jellege

A szűk keresztmetszet áralakító hatása jól ismert jelenség az értéket meghatározó kereslet és kínálat piaci jelenségei körében. A szűk keresztmetszet történelmi léptékben is jelentkező hatásáról azonban nem vesznek tudomást, pedig ez a társadalmi formák meghatározója is. A társadalomfejlődés típusát a gazdaságtörténész legjobban annak alapján állapíthatja meg, hogy abban a korban melyik termelési tényező volt a szűk keresztmetszet.

Amiből a társadalom érdekénél több van, azt bünteti, amiből kevesebb, jutalmazza. Aki ezt szem előtt tartja, az tévedhetetlen, aki nem veszi figyelembe, az eltéved. A múltunkat könnyen megérthetjük, ha mindig azt nézzük, miből volt sok és miből kevés.

Az osztálytársadalmak csak abban különböznek, hogy melyikben mi volt a szűk keresztmetszetet, azaz hiány, és mi volt bőségesen, azaz túlkínálat. Ettől függött kikből áll az uralkodó osztály, a rabszolgatartókból, a földesurakból, vagy a tőkésekből. Ki a kizsákmányolt, a rabszolga, a jobbágy vagy a proletár.

Mi a szűk keresztmetszet ma?

A szűk keresztmetszetet jelentő vagyonon alapuló társadalmi hatalom szóródása szinte korlátlan lehet. Az ilyen hatalmat a kívülállók természetesen igazságtalannak tekintik. Az ilyen típusú társadalmakban a kizsákmányoltak úgy tekintenek vissza primitív társadalmak egyenlőbb és nem örökölhető hatalmi viszonyaira, mint valamiféle igazságosra.

Ezzel magyarázható, hogy az emberiség hatalomból kirekesztett többségében a múlt iránti nosztalgia élt, és él még ma is. Az volt a paradicsom, amiből kiűzték az embert.

Az emberiség eddigi történelme során ebből a szempontból három társadalmi formát élt meg.

A primitív gyűjtögető társadalom a szellemi képességet közvetlenül hasznosította

Kezdetben a kedvező természeti környezet határozta meg, hogy hol és hogyan élhet meg a gyűjtögető ember. Ebben a korban csak ott találjuk meg az emberek nyomait, ahol megfelelők voltak a talajadottságok, elegendő a csapadék, és nem kemény a tél, vagyis, ahol a gyűjtögetésből négyzetkilométerekként legalább egy ember meg tudott élni.

E primitív társadalmakban jellemző volt a viszonylag kis hatalmi és vagyoni különbség, de még az sem öröklődött.

A primitív társadalmakban, ahol nem volt még jelentős társadalmi munkamegosztás, és a tapasztalatok játszottak a döntő szerepet, ott a fizikai erőnek a tulajdonosától való elválasztása fel sem merülhetett.

A primitív társadalmakban két fontos tényező volt a jellemző.

1) A fizikai erőben a különbségek viszonylag kis differenciálódása következtében kicsi volt a hatalmi viszonyok differenciáltsága. A legerősebbek legerősebbje is legfeljebb csak néhányszor tíz százalékkal nagyobb fizikai teljesítményre volt képes, mint az átlag. Aki az átlag harmadánál nagyobb erővel rendelkezett, az már nagyon az erősnek számított.

2) Mivel a fizikai képességek csak kis mértékben örökölhetők, a hatalmi viszonyok sem öröklődtek. A társadalmon belüli hatalmi hierarchia szinte generációnkét újra felosztásra került. E két okból beszélnek a szociológusok a primitív társadalmak ős-kommunista jellegéről.

A fizikai erő és a szellemi vagyon birtoklása

A munkaerő és az azt kifejtő személy elválasztásának az első formáját a rabszolgatársadalom jelentette. Ez a munkaerőt kifejtő személy feletti rendelkezés hatalmát jelentette. Úgy vették birtokba az egyének fizikai erejét, hogy magát az egyént is tulajdonná tették.

A rabszolga társadalom azért jelentett a primitív társadalmakkal szemben alapvető, minőségi változást, mert a hatalmi viszonyokat nemcsak örökletessé tette, hanem a hatalmat gyakorló egyén a saját munkaerejének a sokszorosát, néha több ezerszeresét a birtokává tette az idegen munkaerő saját rendelkezésűvé szervezése által. A rabszolgaság jelentett először jogi eszközökkel szervezett nagyüzemet. Ezekben derült ki, hogy mire képes a „vállalaton” belüli munkamegosztás.

A termelő társadalmak hatékony működetéséhez nagyobb vagyonigény lépett fel. A vagyonra épülő társadalmakban minőségi változásként jelenik meg az a tény, hogy a társadalmon belüli hatalmi különbségek megsokszorozódhatnak. A leggazdagabbak az átlagos vagyonnak a sok ezerszeresével is rendelkezhet. Ennek megfelelően megnőtt a hatalom szóródása is. Az ilyen társadalomban, aki csak harmadával gazdagabb az átlagosnál még szegénynek, és a hatalomból teljesen kiszorultnak számíthat.

Legalább ennyire fontos az a tény is, hogy mivel a vagyon örökölhető, a hatalmi viszonyok generációról generációra alig változnak. A gazdagok hatalmasok és gazdagok, a szegények pedig kiszolgáltatottak és szegények maradnak.

A vagyonra épülő társadalmaknak három alaptípusa van:

a. Az idegen munkaerő tulajdonán alapuló

b. A föld tulajdonán alapuló

c. A tőke tulajdonán alapuló

Az osztálytársadalmak lényegében az emberi erő hasznosításának eltérő formái voltak. Az igás állatok, a vizek a szél, a gőz, a villanyáram, a szénhidrogének erejével működtetett gépek csupán az ember fizikai erejének megsokszorozódását jelentették.

A szűk keresztmetszet a fizikai munkaerő

A fizikai munkaerőben hiányos társadalmak rabszolgatársadalmak lettek. Ebben az osztályuralmat a fizikai munkaerő tulajdonosai alkották. Ahol hiány volt az ember fizikai erejében, ott rabszolgatársadalmak alakultak ki. A munkaerő volt a gazdagság forrása, és ennek tulajdonosai voltak a hatalmasok. Ez történt még az újkor Amerikájában is.

Ebből a szempontból a rabszolgatársadalmat is félreértettük. Az amerikai rabszolgákkal dolgoztató ültetvény tőkés vállalkozás volt. A tőkés lehetett rabszolgatartó vagy a proletárok munkaadója.

A feudális társadalom szűk keresztmetszete a termőföld volt

A termőföldben szűkölködő társadalmak lettek a feudálisok. Ebben a földbirtokosok alkották az uralkodó osztályt.

Ahol a termőföld volt a szűk keresztmetszet, ott annak a tulajdonlása lett a társadalom feletti hatalomra való jogosultság alapja. Ennek volt klasszikus példája az európai feudalizmus.

Az ipari forradalmat megelőző minden társadalomban a társadalom feletti hatalom a földműveléshez kötődött. Az, hogy a föld művelését rabszolgával, jobbággyal, vagy bérmunkással végeztette, másodlagos volt, mert a föld feletti rendelkezés volt a lényeges. Tehát nem a munkaerő, hanem a földtulajdon volt a hatalmának alapja.

Az agrártechnikai forradalomig a földjáradék volt messze a legnagyobb volumenű jövedelemforrás. A fejlett világban jelentősége a mezőgazdaságéval párhuzamosan csökken. A modern mezőgazdaság annyira tőke- és tudásigényes lett, hogy a földek természetes termőképessége hozzájuk viszonyítva másodlagossá vált. Az éghajlati adottság jelentősége ugyan megmaradt, sőt nőtt, de csak ott, ahol a technikai és szakmai feltételek jók.

Száz éve még elképzelhetetlen volt, hogy friss virágot, friss gyümölcsöt, friss zöldséget és friss gyümölcsöt nagy távolságra lehessen viszonylag olcsón szállítani. Ma a vágott virág kétötöde Kenyából vagy Ausztráliából érkezik az európai piacokra.

Nem érti meg a világgazdaságot az, aki nem veszi tudomásul, hogy a szállítás hatékonysága egyre kevésbé a távolságtól, és egyre inkább az átrakodástól, az érkezés időzíthetőségétől függ. Ezért szorul egyre hátrább a vasút a közúttal szemben. Amit nem lehet óránál kisebb pontossággal szállítani a szárazföldön, az kiesik az alvállalkozói munkamegosztásból.

A tőkehiányos társadalom a tőkéseké

A tőkében szűkölködő társadalmakat találóan nevezik tőkésnek. Ebben a tőketulajdonosok uralkodtak.

Amikor az ipari forradalom találmányainak köszönhetően a gyáripar felépítéséhez, a vasúthálózat kiépítéséhez tőkére, pénzre volt szükség, és a közelben fellelhető volt a szén és a vasérc, ott jött létre a klasszikus kapitalizmus, ott lett a tőkés a társadalom ura. A XX. századra minden ilyen környezetben kiépült a gyáripar, és a tőkése lett az úr.

A klasszikus kapitalizmusban ahhoz még kellett a tehetség, hogy valaki vagyont, tőkét halmozzon fel, de ahhoz már a nagyon közepes képességű örökös is elég volt, hogy ezt a vagyont megőrizze. Ahogy a tőke hatékonysága egyre inkább attól függ, milyen jól hasznosítja a tulajdonosa, a tőke magántulajdona felett eljár az idő.

Érdekes módon, ezt Marx sem vette észre. Őt is a tőketulajdonlás erkölcstelensége háborította fel, nem pedig az értelmetlensége. A tőke uralma alól csak akkor szabadulhat fel a társadalom, ha annak hatékonysága már elsősorban a működtetőjének képességétől függ.

Tudásalapú társadalom

A jelenkori fejlett, puritán és nem szaporodó társadalmakban a szűk keresztmetszet a szellemi vagyon, amely a legfontosabb vagyonfajta és a társadalom hatékonyságának az alapja. Ez az új igény minőségileg teljesen új társadalmi viszonyokat hozott létre.

A szellemi vagyon arányában történő elosztás sem „igazságos”, mivel az egyének szellemi képessége közötti különbségek nagy hányada vele született képesség, isten adomány, sokszorta jobban (akár ezerszeresen is) szóródnak, mint a fizikaiak, amelyek szóródása legfeljebb egy számjegyű.

Azzal, hogy a jelenkori fejlett társadalom a szellemi vagyonra építi hatalmi, és jövedelmi struktúráját, másodlagossá válik a fizikai vagyon és a hatalom örökölhetősége. Ezzel az igazságtalannak ítélt örökölhetőség tekintetében is egyre inkább megszűnik az ötezer éves igazságtalanság. A jelenkori ember ma már joggal tartja igazságtalannak, ha valaki beleszületik a hatalomba vagy a vagyonba. Ez a negatív társadalmi ítélet annál szigorúbb, minél nagyobbak a hatalmi és a vagyoni különbségek. A jelenkori fejlett társadalmakban ugyan egyre kevésbé jelentős az örökölhető vagyon és hatalom, de a jövedelmi különbségek nagyok maradnak akkor is, ha a jövedelmeket a társadalom a szellemi tőke alapján osztja el.

Azt sem hangsúlyozza a társadalomtudomány, hogy a vagyon öröklésének csak addig volt pozitív társadalmi jelentősége, amíg annak működtetése nem igényelt sem különösebb képességet, sem magasabb képzettséget.

A jelenkor fejlett társadalmaiban a szellemi vagyon a szűk keresztmetszet, ezért azt a szellemi vagyon társadalmának kellene nevezni. Ebben a hatalom birtokosai a szellemi vagyonban gazdagok, azaz a szakmák legjobbjai.

A szellemi vagyon szerepe nélkül a múlt sem érhető meg. Ezért a történelemtudomány egyik fő feladata lenne annak megválaszolása, hogy melyik korban milyen szerepet játszott a tudás, a tehetség és az erkölcs.

A fejlődés korai szakaszában látszólag alig volt szükség szellemi vagyonra.  De csak látszólag. Már sokszor kifejtettem, hogy a gyűjtögetés az átlaggal szemben lényegesen nagyobb szellemi igényt támasztott, mint a termelés.

Az osztálytársadalmakat, azaz a történelmi múltunkat az egyre csökkenő szellemi igénnyel jellemezhetjük, hogy abban az emberek átlagának szellemi képessége nagyon kis hányadában hasznosult. Ez talán azért maradt rejtve, mert a társadalom tudásmennyisége egyre nőtt, és a szélesedett a tudás elitjének köre, de a nagy többség tudása egyre csökkent. De ez a kis hányad is történelemformálónak bizonyult.

·    Az embernek a természet felett aratott sikereit nem a fizikai tulajdonságainak, ugyan azok is fontosak voltak, hanem a szellemi erejének köszönhette.

·    Már a homo sapiens győzelme a neandervölgyi rokonával szemben is a fejlettebb agyával magyarázható.

·    A kultúrák, a vallások megalapítóit, elindítóit isteni eredetűeknek tartották, ezzel jelezve, hogy nagyon nagy szellemek voltak.

·    Elődeink közül egyre inkább nem a legnagyobb hatalommal rendelkezőkre emlékezünk, hanem a szellem óriásaira.

A társadalmi fejlődéssel párhuzamosan egyre nőtt a szellemi vagyonnal szembeni igény, mígnem a jelen társadalmában már ez olyan nagy, hogy ki sem elégíthető. Az azonos fejlettségi szinten álló társadalmak közül az fejlődik gyorsabban, amelyikben nagyobb az egy lakosra jutó szellemi vagyon.

Annak ellenére, hogy a bányajáradék jelentősége továbbra is nagy, az államok közti gazdasági versenyt nem befolyásolja, mert a nyersanyagok súlya egyre csökken a tudás és a képesség gazdasági erejéhez viszonyítva. Ezt jól bizonyítja, hogy éppen a legsikeresebb országok szegények a nyersanyagokban.

Egyre inkább a tehetségben van a hiány. A fejlődés ott eredményesebb, ahol a viszonylag több tehetséget sikerül feltárni, valamint máshonnan oda koncentrálni.

Eddig is azt láttuk, hogy még soha nem úgy és nem az történt, amit vártunk, amit célul tűztünk ki, hanem mindig az valósult meg, amit a tudásvágyunk létrehozott. Ennek ellenére az osztálytársadalmakban a tudásvágy volt a legnagyobb bűn, ma már a fejletekben ez lett legnagyobb erény.

A szellemi vagyon építése és működtetése terén Nyugat tempója lemarad a Távol-Kelethez képest. Ezzel versenyhátrányba került a Távol-Kelettel. A hátrány ugyan szembetűnő, de sem a politikusok, sem a közgazdászok nem veszik tudomásul, hogy a távol-keleti országok sikerének oka is van.

Jó ideig azt mondták, hogy a távol-keleti országok sikere az olcsó a munkaerejüknek köszönhető. Ez teljesen hibás, mert a modern technikának nem az olcsó, hanem a jó munkaerőre van szüksége. A gyenge ingyen sem kell, a jó drágán is keresett. Az exportjával két első sikeres ország, vagyis Németország és Japán a drága munkaerővel versenyképes. A nyugati véleményt a tények sem zavarják. Afrikában a legolcsóbb a munkaerő, mégsem keresi a tőke, és egyre jobban lemaradnak.

Elég lenne tudomásul venni, hogy a távol-keleti munkaerő sikerének ugyanaz az oka, mint a skandináv és az alpi népekének: a lakosság hozzáállása a munkához és a tanuláshoz nagyon jó.

A távol-keleti diaszpóra kiemelkedően teljesít a tanulásban, a munkában és a tanulásban is. A sikerük csak a Nyugaton felnevelkedett zsidó diaszpóráéhoz hasonlítható. Minden távol-keleti ország iskolarendszere messze jobb, mint minden más hasonlóan fejlett kultúráé. Velük csak a skandináv országok versenyezhetnek, amelyekben a foglalkoztatás és a dolgozók éves óraszáma is lényegesen magasabb. Minden távol-keleti államban magas a megtakarítás is. Ebben a tekintetben szintén csak a skandinávok közelítik meg őket.

A föld- és bányajáradék

Száz éve a bányászatnak, illetve a bányászati nyersanyagoknak a fejlett államok nemzeti jövedelmében háromszor nagyobb volt, mint a súlya, mint jelenleg. A siker országok élcsapatában többségben vannak nyersanyagokban szegény vagy azokkal egyáltalán nem rendelkezők. Eddig még minden magas bányajáradékot élvező ország társadalmi fejlődése lelassult, ha a járadék nélkül nem lett volna egyébként is gazdag.

Az agártechnikai forradalom előtt a lakosság nagy többségének létminimumát biztosító jövedelem feletti jövedelem nagy többsége földjáradék volt. Ehhez képest jelenleg a fejlett világban a bányajáradék jelentételen. Ennek csak abban a mértékben nőtt a jelentősége, amennyire csökkent a fogyasztáson belül a mezőgazdasági termékek súlya.

A gazdasági fejlettség és felgyorsult népességnövekedés hatására megnőtt a jó mezőgazdasági és bányászati adottság jelentősége. Jelenleg az elmaradtabb világ felé a legnagyobb tőkeáramlást azok bányászati adottságai idézik elő. Ezen belül is a legjelentősebb tőke az olaj és a földgáz lelőhelyek felé áramlik. Ennek köszönhetően néhány ország lényegesen gazdagabb, mint amennyi értéktermelésre képes. Számos közöttük a bányajáradékok nélkül életképtelenné válna. Ezért reálisabb képet kapnánk, ha az ország fejlettségi sorrendjében a bányajáradékkal csökkentett egy lakosra jutó nemzeti jövedelmet vetnénk össze.

A föld- és a bányajáradék nemzetközi jelentősége a szállítás olcsóságának köszönhetően vált világgazdasági jelentőségűvé. Még száz éve is, szinte minden országnak a területén, vagy legalábbis közelben kellett nemcsak az élelmezését, és nyersanyagforrásit biztosítani. Ma a nyersanyagok mindegyike tengeren olyan olcsón szállítható, hogy a távolság nem játszik fontos szerepet. A saját nyersanyagok hiánya nem okoz jelentős hátrányt. Különösen akkor, ha tengeri kikötője van. Ennek köszönhető, hogy ma a világgazdaság négyötöde tengeri, és tengeri hajókkal hajózható folyók közelében van.

Ezt a tényt sem veszi komolyan a politika és a közgazdaságtan. Pedig a tények egyértelműek. Az elmúlt fél évszázad során a nyersanyagokban szegény Japán, vagy Svájc többet keresett a nyersanyagokkal való takarékosabb technika terjesztésével, mint a nyersanyagokban gazdag országok a bányajáradékból. A sikerországok között többen vannak olyanok, akik leállították a nem versenyképes bányászatukat, mint azok, akik ragaszkodtak hozzá.

Ma talán a földgáz az egyetlen fontos nyersanyag, aminek a szállítási költsége jelentős. Ennek is még sok ezer kilométerről való szállítása sem teszi lehetetlenné a versenyképességét.

A fél-perifériákon komparatív előny csak a mezőgazdaságban és a bányászatban maradt. Ez azért maradt a vasút első fél évszázadában jelentős, mert a klasszikus értelemben vett gyarmatokon jelentéktelen volt a mérsékelt égövi növények, és állatok számára kedvező éghajlat.

A 19 század második felében Nyugat centrumai, és fél-perifériái közti munkamegosztás lényegében a mezőgazdasági termékek iparcikkekkel való cseréjét jelentette. Ez az előny addig tartott, amíg a négy mérsékelt égövi volt gyarmaton, az Egyesült Államokban, Kanadában, Argentínában és Ausztráliában a termelt gabonát és húst nem lehetett a nyugat-európai centrum országok piacaira szállítani.

Ahogyan azonban ezeken a vasúthálózat kiépült, a gőzhajók általánossá váltak, és megoldódott a hús hűtése, az európai fél-perifériák mezőgazdaságának komparatív előnye összezsugorodott. A 20. század elejére jelentéktelenné vált, majd megszűnt az európai fél-perifériák mezőgazdaságának komparatív előnye.

A tudományos és technikai forradalom a világgazdaságban a munkaerő értékének komparatív arányait is megforgatta.

A 20. század dereka óta a fejlett gazdaság már nem az olcsóbb, hanem a jobb munkaerőt keresi. Ebből fakadóan jó munkaerő komparatív értéke megnőtt, a gyengéé pedig csökkenet. Az elmúlt fél évszázadban ez okozta a legnagyobb átrendeződést, a politikai és gazdasági válságot, aminek következtében megoldatlanná vált szinte minden nyugati társadalomban a gyenge minőségű munkaerő foglalkoztatása.

A bányajáradék a nyersanyagkínálat szűk keresztmetszetét tükrözi

A fejlett világ óriási nyersanyagigénye olyan mennyiségű bányajáradék keltéséhez vezet, amely munkátlanul is elképesztően gazdaggá tesz néhány bányakincsben gazdag államot. Ezek azonban azt bizonyítják, ha a fejlődésre alkalmatlan nép jut nagy bányajáradékhoz, akkor a természetes társadalmi fejlődése is lefékeződik. Szaúd-Arábia a legjobban elmaradt, szerkezetében feudális társadalom maradt, pedig a bányajáradékának köszönhetően a leggazdagabb.

Az ENSZ legújabb statisztikai rangsora alapján Fehér-Oroszország megelőzi Oroszországot, pedig az hozzá képest demokrácia. Megelőzi abban, hogy hosszabb a várható életkor, magasabb az iskolázottság, és bányajáradék nélkül számolva, még az egy lakosra jutó nemzeti jövedelme is nagyobb.

A győzelem érdekében legtöbb áldozatot hozó, és a béketárgyalásokon a legtöbbet kapó Szovjetunió pedig elemeire esett szét, és bányajáradékból élővé vált.

Még az egy lakosra jutó vásárlóerő alapján mért nemzeti jövedelem is torzít, mert a sikeresek közé kerülnek azok az országokat is, amelyek bányajáradékból gazdagok. A bányajáradék nélküli egy lakosra jutó jövedelem rangsora alapján a ma divatosan felzárkózók közül kimaradna Oroszország. Kína és Vietnám azonban a sikeresek táborában maradna, méghozzá ott is az élcsoportban.

Az Egyesült Államoknak kellene a legjobban tudni, hogy a társadalmi haladás ellen az erőszak nem lehet hatékony. Amerikát azért szereti a világ, mert a szabadság híve. Az arab világban azonban benne látják a társadalmi haladásuk legnagyobb, egyoldalúan Izraelt támogató ellenségét.

Ha valahol, akkor az Egyesült Államokban erős a feudális rendszer elutasítottsága. Ebben az országban a származással, ranggal nem lehet boldogulni. Ez a szellem nem fogja sokáig elviselni, hogy a néppel szemben álló, a bányajáradékból milliárdos feudális urakkal való barátkozást.

Ez még nem is annyira Oroszországban látszik, mert az még megél valahogy a bányajáradékából, de Ukrajna és Fehér Oroszország, és a balkáni országok mai helyzete jól mutatja. Mivel azonban nem ismerem eléggé a társég minden érintett országának történelmét, csak a magyar és a szomszédság veszteségét mérem fel.

Az arabok bányajáradéka

Az Egyesült Államok az olajjal való olcsó ellátottságát politikai, katonai erejével kívánta garantálni. Ezért az olajban mesésen gazdag arab országokkal a feudális és diktatórikus államainak társadalmi stabilitását garantáló szövetséget kötött. Ez a szövetség ma is fennáll. Nemcsak ennek világpolitikai jelentségéről, de még a tényről is hallgat a világ. Nem ismerte fel, hogy a piaci fölény legfontosabb eszköze a vásárlóerő. A szegény nyersanyagtermelők számára létkérdés, hogy eladják a bányakincsüket. Azok mindig annak a kedvét fogják keresni, aki azt a legjobban megfizeti. A nyersanyagokkal való ellátásért azoknak kell aggódni, akiknek nincsen elég pénzük, hogy megfizessék. Akinek pénze van, annak a biztos ellátást a pénze biztosítja. Az erőszak mindig sokkal többe kerül, mint a jobban megfizetés.

Máig általános a politikusok és a közvélemény megítélése abban, hogy a nyersanyagforrások birtokosainak megvásárlása, vagy megszállása békeidőben is fontosabb, mint a vásárlók pénze. Pedig ez sokkal inkább fordítva van. A téves megítélést indokolttá tette a tény, hogy a legnagyobb, és legolcsóbban kitermelhető olajvagyon az arab országokban található, a maradék többsége pedig megbízhatatlan politikai és gazdasági hátterű országokban volt, és van ma is. Az olajban gazdag arab államokkal való szövetség azonban hamis erkölcsi és gazdasági alapra épült. Az Egyesült Államok a világpolitikában a demokrácia bajnokának szerepét játssza, ugyanakkor a legkevésbé demokratikus arab országokkal köt kritikátlan szövetséget. Különösen nyilvánvaló volt a kettős erkölcsi mérce a hidegháború idején, és jelenleg az arab tavasz során.

Ha szembeállították a bolsevik rendszer társadalmi szintjét az olajban gazdag arab államok társadalmaival, akkor világos volt a különbség a bolsevik diktatúrák javára. A bolsevik diktatúra is politikai zsarnokság volt, de mint társadalom lényegesen modernebbek. Feudálisnak egyáltalán nem voltak mondhatók. A párt és a hadsereg nem volt korrupt és pénzéhes, mint az arab világban. A társadalmi tagolódásuk nem örökletes, nem vagyonon alapuló. A nők viszonylagos egyenjogúságot éveztek. A jövedelem- és vagyonkülönbségek még a kívánatosnál is kisebbek voltak. Nem a saját társadalmi, gazdasági középkort, hanem a jelenkoruk zsarnokságát jelentették.

Az olajban gazdag arab országok azonban a saját középkori viszonyaikat élik tovább. A politikai és gazdasági hatalom az örökletes arisztokráciáé, vagy a felsőkatonai vezetésé. A nők társadalmi helyezte középkori. Köztük még Irak, Szíria, Líbia és Irán is modernek számított. Minden logikát nélkülöz Iránt az ördög társadalmának minősíteni, Szaúd-Arábiát viszont kritikátlanul elfogadni.

Még alaptalanabb az arab országok társadalmi viszonyainak kritikátlanságát az olajban való kiszolgáltatottsággal indokolni. Nem a fejlett országok, különösképpen nem az Egyesült Államok vannak az olajtermelőkre rászorulva, hanem fordítva a dologtalan feudális földesurak, illetve a hatalom- és pénzéhes tábornokok vannak rászorulva az olajból származó jövedelemre.

Jelenleg az olcsón kitermelhető olaj- és földgázkészletek olyan országok birtokában vannak, akik léte attól függ, hogy sok nyersolajat, és földgázt el tudják adni. Ha nem volna sok gazdag vevő, akkor a jelenlegi életszínvonaluk tört részén kellene élniük. Ez ugyan leginkább az olajsejkségekre igaz, de igaz minden olajtermelő országra, Oroszországtól kezdve Venezueláig.

Az EU azon sír, hogy ki van szolgáltatva az orosz olaj- és földgáz ellátásnak. Sokkal inkább igaz ennek az ellenkezője. Oroszország néhány év után anarchiába süllyedne, ha Európa nem venné meg tőle az energiahordozókat. Ugyan Európa is megsínylené, ha olyan távolról kellene beszerezni e két energiahordozót, mint Japán, de Japán életszínvonalon meglenne nélküle is.

Az Egyesült Államok azért veszi figyelembe e cáfolhatatlan tényeket, mert nemcsak az olajtermelő arab országoknak, hanem Izraelnek is kritikátlan szövetségese. Ez a kritikátlan szövetség az Egyesült Államok legnagyobb világpolitikai tehertétele. Az ebből fakadó anyagi költsége már csak ezermilliárdokban fejezhető ki. A politikai és erkölcsi kára sem kisebb.

Azt már korábban felismertem, hogy a kis államok lakossága sokkal szabadabban és jobban él, mint a nagyobb országokban, mert kompromisszumokra kényszerülnek, mert erőszak alkalmazása esetén csak a saját erejükre építhetnek. Izrael csak azért mehetett el ilyen messze az arab világgal szemben, mert a világtörténelem legerősebb szuperhatalma feltétlen támogatását tudhatta maga mögött.

Változatlan élettérben társadalmi fejlődés sincs

A fejlődés mindig, és csak ott lépett önerőből előre, ahol valamilyen okból már a régi módon nem lehetett továbbélni, ahol új megoldások váltak elengedhetetlenné. A változatlan környezetben csak a kívülről jött hatásra történhetett előrelépés. Ebből természetesen nem az fakad, hogy minél mostohábbak az életfeltételek, annál magasabbra emelkedhet abban az emberi társadalom. A fejlődést eredményező kihívás csak akkora akadályt jelenthet, amit a már előzőleg elért szintről kiindulva le lehet győzni. Vagyis környezetváltozásból fakadó fejlődés feltételei kockázatosak, mert lehetnek túlságosan nagyok, és akkor visszaesést, esetleg pusztulást okoz. Lehetnek kicsik ahhoz, hogy érdemi változással járjanak.

Fajunk fejlődése azt bizonyítja, hogy a százezer éves történetében jelentős társadalmi előrelépést az egyetlen óriási hatású klímaváltozás okozott, aminek következményeihez való alkalmazkodás még ma is elviselhetetlenül nagynak tűnhet. A jelenkor tudósai néhány méter tengerszínt emelkedéssel riogatnak, akkor hetven méteres történt. Most elképesztő technikai eszközökkel, erőforrásokkal rendelkezünk, és csak tized akkora elolvadásra várható jéggel kell számolni. Ezelőtt 5-10 ezer éve a tízszer nagyobb kihívásnak köszönhetjük, hogy most százszor annyian, és ezerszer erősebbek vagyunk a klíma felmelegedésével szemben.

A változatlan életfeltételek között nincs fejlődés. Az ugyan igaz, hogy ma ezerszer erősebben is csak hangya az ember az elméletileg előfordulható változásokkal szemben, amikor pusztulásunkat hozhatja magával. A megoldható nehézségekkel való szembekerülés nélkül viszont nincs fejlődés.

Az a tény, hogy a fejlődés csak a megnehezedett, illetve a nehezülő körülmények között lehetséges nemcsak társadalmi, de biológiai törvény is. A biológia a szelekciónak és a mutációnak tulajdonítja a biológiai fejlődést. Ezzel szemben a tények azt bizonyítják, hogy azonos életkörülmények között sem a szelekció, sem a mutáció nem jár fejlődéssel. Sőt az elért szint stabilizálását szolgálja. Nemcsak a hanyatlást, de az előrelépést is megakadályozza.

Az emberi faj történetét, ezen belül a kultúrákét, nemzetekét is, nem maga az emberiség írja, hanem a tőle független körülmények alakítják. Az emberiség történetében az ember csak a ceruza, amivel a körülmények írnak. A történelmünket nem az ember szándéka alakította, hanem a megváltozott körülményekhez való igazodásunk.

Az új természeti környezetbe került ember képes volt, és egyre inkább képes nagyon gyorsan alkalmazkodni a megváltozott helyzethez. Abban aztán, ha nem változik, megmerevül. Fajunkat is csak az eredeti környezet megváltozása kényszeríttette változtatásra, de az ember az agyának köszönhetően gyorsan és eredményesen megoldotta az új helyzetéhez való alkalmazkodást. Csak a megváltozott helyzetben működött az emberi agy óriási alkalmazkodó képessége. Ahogy a helyzet megoldódott, ismét bekövetkezett a stagnálás.

Természetesen, nem minden környezetváltozás hatott pozitíven, az esetek többségében többet pusztítottak, mint építettek. A gyűjtögető kultúrák ezrei pusztultak el, amíg létrejöhetett romjaikon a megváltozott körülményekhez alkalmazkodni képes, a nagyobb tömeget összefogó magas-kultúra. Ezek mindegyike képtelen volt a fejlődésre, stagnálásra volt ítélve, kivéve egyet, a nyugat-európait. A kultúrák óriási többsége nem fejlődésre, de még a lépéstartásra sem volt képes.

A sikeres kultúrák aztán elpusztították az előzők nagy többségét, a kisebbségüket azonban magukhoz emelték. Ennek vagyunk a tanúi ma, amikor a nyugati kultúra, tudomány és gazdaság olyan fölényt élvez, amiben a többi kultúra léte veszélybe kerül, vagy elpusztul, vagy a kisebbségének sikerül adaptálódnia.

A társadalom is csak ott fejlődik, ott vesz fel a korábbinál fejlettebb formát, ahol a korábbinál nagyobb feladatot kell megoldania. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy ott fejlődik jobban a társadalom, ahol nehezebb feladat előtt áll, mert a nehezebb feladatok az esetek többségében megoldhatatlannak bizonyulnak. Ilyen esetben a társadalom visszaesik, elpusztul.

A történelem azt is bizonyítja, hogy a társadalmak, a kultúrák többsége elpusztult, mert olyan feladatok elé került, amelyeket már nem volt képes megoldani. Ezért van tele a történelem társadalmi indulásokkal, amiknek többsége elpusztult.

Az a tény, hogy sok társadalom, kultúra elpusztult, vagy visszaesett, legalábbis stagnált, bemerevedett, a történészeket arra a meggyőződésre vezette, hogy a társadalomnak, akárcsak minden élőnek, van gyermekkora, ifjúsága, érett fénykora és aztán öregsége, amit a halál követ. A társadalmak, akárcsak a generációk, egymásnak adják át a stafétabotot. Ez a felfogás azonban sematikusnak bizonyult, mert az idők során sehol nem valamiféle ilyen felnövési és elöregedési folyamat volt a jellemző.

Ez az élőlényekkel való párhuzam azért látszólagos, mert alig van olyan már fejlettebb kultúra, amelyiknek nem találjuk meg az előzményét. (Az még nem jelenti, hogy ahol nem ismert az előzmény, ott nincs is.) Az is tény, hogy egyes társadalmak nagyon gyorsan alakultak ki, érték el csúcsukat, aztán azon a szinten évezredekig stagnáltak. Más társadalmak nagyon lassan fejlődtek ki, nyerték el formájukat. Megint másoknak nem volt öregkoruk, hanem fiatalon eltűntek a történelem színpadáról.

A gyűjtögető társadalmak sokasága egymástól függetlenül alakult ki. Jellegüket és fejlettségi szintjüket szinte kizárólag természeti körülmények határozták meg. Ebből a szintből csak nagyon kevésnek sikerült továbblépni. A továbblépésük mindig az életkörülmények megváltozásának, vagy egy már magasabb szintre jutott társadalommal való kapcsolat hatásának az eredménye volt. A társadalom tehát nemcsak a természeti környezet új kihívásai következtében fejlődhet, hanem minél fejlettebb, annál inkább a vele érintkező társadalmak kihívásaira is válaszolva. Csak az a társadalom öregszik meg, fárad el, amelyet nem érnek megfelelő kihívások, vagyis amelyik izoláltan él.

A magas-kultúrák fejlődéséhez is kell a természeti környezet változása

A magas kultúrák mindegyike viszonylag gyorsan kialakult. Olyan gyorsan, hogy a kialakulásuk folyamatára máig alig derült fény. A kialakult kultúrák, kivéve a nyugatit, aztán akár évezredekre bemerevedtek, lényegét illetően változatlanok maradtak. Csak akkor változtak, ha egy másik kultúra behatolt érvényesülési területükre, de akkor sem eleget.

Úgy vélem, nem hangsúlyozzuk eléggé, ami Észak-Afrikában és Európában történt, hogy a kultúrák váltották egymást, a jelenkorig az egyetlen ilyen végbement folyamatot képviselik. Európa nyugati felének jelenlegi kultúrája ugyanis már a sokadik. A Nílus völgyében alakult ki, folytatódott a Földközi Tenger nagyon tagolt keleti medencéjében, mint görög kultúra. Innen átkerült a Földközi Tenger nyugati medencéjébe, mint római. Ennek lett örököse az Alpoktól északra, az agrártechnikai forradalomnak köszönhetően, a nyugat-európai feudális társadalom. Ezt alakította át tőkés osztálytársadalommá az ipari forradalom. Ebből alakultak ki a 20. század közepén a jelenkor össznépi demokráciái. Ezt az átalakulást gyorsan követték a távol-keleti társadalmak. Itt tartunk ma.

Az első magas-kultúrák a mérsékelt övezet déli sávjában jelentek meg. Méghozzá csak ott, ahol kedvezők voltak az öntözés feltételei. Az osztálytársadalmak első háromezer évében csak ott volt magas-kultúra, ahol adottak voltak az öntözéses növénytermelés feltételei, és az öntöző csatornák egyúttal megfeleltek a szállításra is. Az utóbbi feltétel alig hangsúlyozott, annak ellenére, hogy a jégkorszak után közvetlenül, csak ott jelentek meg magas kultúrák, ahol a terméket vízen lehetett szállítani, vagyis a nagy folyamok síkságain.

Ez az állításom egyúttal módszeremet is magyarázza, amire nem találok ellenpéldát, azt törvényszerűnek tartom.

Minden eredeti magas-kultúra megfeneklett azonban, ha nem volt alkalma arra, hogy más természeti környezetben is gyökeret verjen. Ezt is a tények bizonyítják. Egészen a 20. századig, minden eredeti öntözéses földművelésre vagy a nomád pásztorkodásra épült magas-kultúra csak annyit változott, amennyit kívülről befogadott.

Bármennyire kivételt nem ismerő tapasztalat, nem mondjuk meg őszintén, hogy az eredeti magas-kultúrák a szülőföldjük belső forrásaiból nem voltak képesek a fejlődésre. Kína vagy Egyiptom lényegében ott tartanának ma is, ahova már ötezer éve elértek, ha nem hat rájuk az ipari forradalomban föléjük emelkedett Nyugat. A Távol-Kelet jelenlegi viharos felemelkedése is a Nyugat eredményeinek sikeres adaptációjával magyarázható.

A környezet ugyan minden magas-kultúrában jelentően megváltozott, de ez nem jelentett akkora minőségi különbséget, ami jelentős társadalmi előrelépést váltott volna ki. A környezeti változások többsége is külső hatásra történt.

Kína esetében nem olyan pregnáns a jelenség, mint amit a Nyugat felé könyvemben a mezopotámiai és egyiptomi kultúra esetében leírtam. A kínai magas-kultúra az ipari forradalomig a legmagasabb szintet jelentette. Az ipari forradalom hatásait azonban büszkén visszautasította. Bezárkózott.

Távol-Keleten először a szigetország, Japán vette át olyan hatékonyan a Nyugat vívmányait, hogy a 20. század elejére már felzárkózhatott, és a század végére az élmezőnybe került. Aztán a század második felében következett a két kínai városállam, majd a sziget Tajvan és a félsziget Dél-Korea. Kína volt az utolsó, és csak most van felzárkózóban. Ez a sorrendet az magyarázza, hogy a szigetek, kikötők a jelenkor technikája mellett szinte a világgazdaság központjában vannak, hiszen a tengeren haladó hajó számára minden közel van abban az értelemben, hogy oda minden nagyon olcsón szállítható.

Az ókori társadalmak példái

Ezt jól lehet illusztrálni az egyiptomi társadalom ötezer éves történelmén.  Ez a társadalom bámulatosan rövid idő alatt alakult ki, szinte nem is volt előtörténete, aztán ötezer évig stagnált. Miért? Azért, mert speciális körülményei között a gazdasága és a társadalmi szervezete szinte azonnal olyan hatékonyságot ért el, melyet közel ötezer évig nem hagyott maga mögött semmilyen más társadalom. Jó kétezer évvel később jelenik meg a peremén a sok tekintetben fejlettebb, de méretei szerint törpe görög társadalom, de ez messze mögötte marad a kor gazdaságának és társadalmának az akkor 90 százalékát jelentő mezőgazdasági termelésben.

Ugyanez mondható el a római társadalomról, amely ugyan az egyiptominál dinamikusabbnak bizonyult, vele szemben katonai fölénybe került, de mégis az egyiptomi, szíriai és észak-afrikai gabonára szorult. A Nyugat történetének szempontjából nem hangsúlyozzuk, hogy a középkor végéig a búza és az árpa, vagyis a kenyérgabona termelésben a Egyiptom, Észak-Afrika és a Közel-Kelet fölényben volt a Nyugattal szemben. Az egyiptomi társadalom először akkor kerül válságba, amikor az ipari forradalomnak köszönhetően Nyugat-Európa vele szemben, nemcsak a tudományban, az iparban, de a kenyérellátásban is fölénybe kerül. Ez a lemaradás az óta tart csak nő, mert képtelen volt az ötezer éves egyiptomi társadalom az új kihívásra eredményesen válaszolni.

Az első fejlett társadalom, a sumér kultúra eredményeit a körülvevő területek közül, nyugat felé, először Anatólia népei tudták átvenni, és maguk képére alakítani. Tőlük is sikerrel csak a görögök vették át a fejlődés stafétabotját. De ők is úgy, hogy egyúttal a maguk képére formálták. A görögöktől csak a rómaiak. A rómaiaktól csak a nyugat-európaiak vettek át olyan sikerrel, ami fejlődést jelentett. Ahhoz, hogy egy kihívás eredményt hozzon, mind a kihívónak, mind a kihívottnak megfelelőnek kell lenni. E kettős feltétel ritkaságszámba megy. Vegyünk csak néhány történelmi példát.

A mai Irán területe jó négyezer évvel ezelőtt már átvehette a sumér kultúra és társadalom tapasztalatait, élvezhette megtermékenyítő hatását, ennek köszönhetően bizonyos eredményeket ért el. Nem kisebbeket, mint Kis-Ázsia anatóliai része, de nála a fejlődés megrekedt, mert nem volt olyan szomszédsága, ahol megtermékenyítők lehettek volna a perzsa tapasztalatok. A görög kultúra két irányban hatott: nyugatra a Földközi-tenger medencéjében Róma felé, és észak-keletre pedig a Fekete-tenger medencéje irányában.

Az első hatás járt gyorsabb, a második hosszabban tartó eredménnyel. Róma az időszámításunk első századaiban hanyatlani kezd, ezzel szemben Konstantinápoly még további ezerötszáz évig Európa legfejlettebb, leggazdagabb területe maradt. De amíg Rómától Északnyugat-Európa átvette, és mintegy ötszáz éves erőgyűjtés után tovább vitte a társadalmi fejlődés stafétabotját, addig Konstantinápoly vonzáskörzetében nem volt olyan terület, ahol a továbbvitelre megfelelő lett volna a természeti környzet.

A nyugat-európai fejlődés példái

Az ipari forradalom a nyugat-európai fejlődés számára páratlan fejlődést hozott, és óriási térségeket hódított meg. A történészek nem hangsúlyozzák annak történelemformáló szerepét, hogy a nyugat az óceánok meghódításának és az ipari forradalomnak köszönhetően szinte bekebelezhetett magánál tízszer nagyobb, szinte lakatlan, kedvező természeti adottságú területet. Ezzel Európa nyugati felének magas-kultúrája egyedüliként került abba a helyzetbe, hogy életterét megtízszerezhette. Az ebből fakadó előnyökkel alig foglalkozik a történelemtudomány.

Az is alig kap hangsúlyt, hogy az ipari forradalomnak az emberiség nagy többsége számára negatív társadalmi hatása is volt azzal, hogy megbontotta azok korábbi társadalmi egyensúlyát. Az ipari forradalom csak ott tudta a technikai vívmányai segítségével magasabb szintre emelni és komplexszé tenni a társadalmat, ahol az északnyugat-európai puritanizmus, általában a kereszténység protestáns formái voltak a jellemzőek. Vagyis a klasszikus Nyugat-Európában és Észak-Amerika északkeleti részében.

Az ipari forradalom technikai vívmányainak fogdása, és a korábbinál fejlettebb, sikeres társadalmi forma kialakítására az angolszász gyarmatok lettek képesek. Látványos eredmény csak ott születet, ahol eredetileg nem volt szinte semmi, illetve ami volt elpusztult, és ahol erre a szűz térségre a puritán angolok települtek. Ma az ENSZ társadalmi fejlettségi rangsorában mind a négy ilyen volt angol gyarmat a tíz első között van. Ezzel szemben nincs köztük Európa történetének egyetlen főszereplője sem. Az ilyen tényekre a történészek nem is keresik a magyarázatot. Pedig fontos volna.

Még kevésbé kap hangsúlyt az, hogyan hatott az ipari forradom a fél-perifériákra és a perifériákra, vagyis az emberiség kilenctizedére. A 20. század elejéig ennek a többségnek a viszonylagos helyzete romlott, a társadalmaik korábbi stabilitása csökkent annak ellenére, hogy számos áldása látványos eredményt hozott.

Alig találtam utalást az ipari forradalom negatív társadalmi hatásra abban a tekintetben, hogy szétverte az iparuk versenyképességét nemcsak a világpiacon, de otthon is. Ez azt jelentette, hogy felszámolta a kevésbé fejlett társadalmakban a leginkább progresszív társadalmi elemeket, és a lakosság nagy többségét jelentő hányadban a háziipar jövedelemmegtakarító, és kiegészítő jövedelmet biztosító szerepét.

A közgazdaságtan szinte figyelmen kívül hagyja az olyan munkaidőben végzett munka társadalmi szerepét, ami időt másra nem használhatják. Pedig az ilyen munka még akkor is hasznos, ha csak örömöt termel, ugyanakkor az esetek többségében jelentős kiegészítő jövedelem forrása is. Ezt élhettük meg a Kádár-rendszerben, amikor a háztáji kertek, a kalákában épített házak, a feketegazdaság szolgáltatásai jelentős jövedelmet, azon túl pedig munkasikert is termeltek.

Az ipari forradalom tönkre tette a fél-perifériák iparát és felértékelte a földművelést, ezzel a földtulajdont. Vagyis gyengítette az eleve gyenge polgári erőket és erősítette a társadalmi haladást fékező feudális földbirtokos réteg vagyonát. Ezzel fékezték a társadalmi reformok, mindenekelőtt a földreform megvalósítását.

A magyar történészek büszkék lehetnek arra, hogy közülük kerültek k azok, akik a második jobbágyság létrejöttét felismerték. Ennek ellenére nem adnak hangsúlyt annak, hogy nálunk a kiegyezés után létrejött a földbirtokos arisztokrácia második uralma, és virágozhatott Trianon után. Márpedig, aki ezt nem hangsúlyozza, az nem ismeri fel az 1945-ös földosztás történelmi szerepét sem.

Ismét az derül ki, hogy az új helyzet kihívásaira nem reagál a többség lelkesen, sőt képtelen az annak megfelelő, a korábbinál fejlettebb társadalmat kiépíteni. Ezért az új kihívásoknak kezdetben mindig több a sértettje, mint a haszonélvezője, a jutalmazottja. A törvény ismét az, ami a biológiában. Ahhoz, hogy egy, a korábbinál fejlettebb faj létrejöhessen, olyan körülményekre van szükség, amelyek több faj pusztulásával járnak, mint amennyi az azonnali haszonélvezője. Sok kultúra és társadalom pusztult el addig, amíg létrejött a minden korábbinál sokkal fejlettebb fogyasztói, jóléti társadalom, illetve, ahogyan újabban hívja számos tudós, a szolgáltató társadalom.

Még inkább a fenti állítást igazolja az a tény, hogy először a nyugat-európai civilizáció fejlett társadalmaihoz a tőle térben és történeti múltjában a legtávolabb lévő kelet-ázsiai puritán civilizációhoz tartozóknak sikerült felzárkózniuk, illetve ezek érték el az ipari forradalom óta tapasztaltat jelentősen meghaladó gazdasági növekedést.

Ez teljesen új jelenség a társadalmak történetében. Eddig csak a közvetlen szomszédságba került át a technikai fejlődés által kiváltott fejlettebb társadalmi forma. Arra még nem volt példa, hogy valamely technikai vagy tudományos eredmény egymástól igen távoli kultúrák körében döntő hatást fejtett volna ki. Ez az első világtörténelmi jelentőségű hatása annak, hogy a modern technika, mindenekelőtt a kommunikáció és a szállítás egyetlen egységgé formálta át az egész emberiséget.

Éppen a jelen század második fele szolgáltatott példát arra is, hogy a kulturális rokonság azonos társadalmi fejlettséget garantál akkor, ha ezt külső erők nem akadályozzák. A skandináv értékrendet felvett finnek a század elején még Európa egyik legszegényebb népe voltak, szegényebbek az oroszoknál, de az oktatási rendszerük, a fegyelmezettségük, a tisztaságigényük a reformáció óta egyre inkább skandináv lett. Ahogy elnyerték a nemzeti önállóságukat és teljesen megszabadultak az orosz politikai uralom, majd presszió alól, felzárkóztak a leggazdagabb népek sorába. A jelen század egyértelműen azt bizonyítja, hogy minden puritán kultúra, civilizáció képes a legfejlettebbekhez való gyors felzárkózásra, ha megszűnnek az ezt gátló külpolitikai tényezők. Ma már Európában nincs ilyen politikai külső akadálya annak, hogy a felzárkózásra alkalmas népek fel is zárkózzanak. Ebben a folyamatban az utolsó ilyen két nép a cseh és az észt lett. Az előbbiek már a XV. század óta nyugat-európai szinten voltak, az utóbbiak pedig a finnekhez hasonlóan leszakított, az orosz imperializmusnak odaadott skandinávok.

A Távol-Keleten az ázsiai puritánok körében más a helyzet, ott a század második felében a japánokkal történő felzárkózásra jóval később történt meg. A kis tigriseknél ötven éve, Kínában és Vietnámban alig húsz éve folyik, de mára már vitathatatlan a négy tigris, a négy kisebb ország viharos felzárkózása. Az utóbbi tíz évben pedig, ahogyan a dogmatikus marxizmus Európában csődöt mondott és Kínában is lazult, a térség lakosságának háromnegyedét kitevő Kína növekedése még az őket időben megelőzőkénél is gyorsabb lett.

Az Európai Individualista Félhold

A század második felében a nyugat-európai és az észak-amerikai puritán térség fél-perifériája, szomszédsága is viharosan fejlődik, egyre inkább az élvonalba kerül. A puritán Nyugat-Európa fél-perifériájának, közvetlen szomszédságának gazdasági felzárkózása a vasfüggöny nyugati oldalán a század második felében, a keletin felszabadultak számára csak az ezredforduló végén indulhatott meg.

Milyen területet, illetve kiket tekinthetünk az európai puritanizmus fél-perifériájának? Délről a Pireneusok és az Alpok két oldalán, és a Trieszt-Szentpétervár tengelytől nyugatra élő népeket. Joggal nevezhetjük ezt a térséget az európai individualizmus félholdjának, hiszen térbeli formája ilyen félhold alakú, és valóban csak itt jellemző karakterisztikusan az individualizmus. A félhold déli fele a puritán Észak és a mediterrán Dél között van, a keleti fele pedig a puritán Nyugat és az ortodox Kelet között terül el.

Az Európai Individualista Félhold ugyan sem kultúrájában, sem történelmi múltjában nem egységes. Közös jellemzője csak az individualizmusa és az elmúlt ötszáz év történelme. De a puritán Nyugat sem egységes, hiszen mások a germánok és az angolszászok, még inkább a skandinávok, de mégis közös jellemzőjük a puritanizmus. Az Európai Félhold közös történelme a reneszánszban kezdődik. Barcelonától Krakkóig hódított a reneszánsz. E térség abban is közös volt, hogy a reformáció itt indult el először. Itt jelentek meg a győztes reformátorok előtt az albigensek, a bogumilok, majd a husziták. De itt mindent visszahódított az ellenreformáció, és vált a korábbinál modernebb kereszténység uralkodóvá. E térségben vált történelemformálóvá a felvilágosodás, az elit racionalizmusa.

A múlt század közepét követően, egészen az első világháborúig, ismét e térségre jellemző a nagy erjedés, a népesség és a gazdaság viharos növekedése. Már-már úgy látszott, hogy sikerül a felzárkózás. Ez azonban a következő évtizedekben egyre inkább lassul. Ez jelezte, hogy a két világháború között a térség minden népe és országa a gazdasági és társadalmi válságból a demokrácia megtagadásával és a fasizmus elfogadásával akar menekülni.

Még a történészek is alig vették tudomásul, hogy a századforduló körül ez a Félhold játszotta a tudományokban és a művészetekben a társadalmi és tudományos megújító szerepét. Ebben a térségben születik mind a tudományokban, mind a művészetekben a legtöbb úttörés. Az Európai Félhold előretörése a térség népeinek individualizmusával magyarázható. Az itt élő népek kultúrája egyedülálló abban az értelemben, hogy szerves része a racionalizmus és az individualizmus is. Márpedig ez a két kulturális karaktervonás nagyon felértékelődött a tudományos forradalom, a fogyasztói igények előtérbe kerülése nyomán.

Amíg az ipari forradalomnak és az arra épülő polgári demokráciáknak a puritán karaktervonásokra és a racionalizmusra volt szükségük, addig a jóléti társadalmak a viharos technikai fejlődés és az egyéni igények kielégítésének előtérbe kerülése miatt, az individualizmust és racionalizmust is igénylik. Az ipari forradalom nem új elméleteket és teóriákat igényelt, hanem gyakorlati megoldásokat, és szorgalmat. Ezért a műszaki gyakorlat emberei, és nem a elméleti tudományok tudósai iránt volt nagy a kereslet. A gyáripari technika működtetése a munkaerő óriási többségétől nem több, hanem a korábbinál is kevesebb tudást igényelt. Továbbá a klasszikus kapitalizmus viszonyai között a szellemi tőke növelését, az általános oktatást nem a gazdaság, hanem már előzőleg a vallás, a Biblia olvasása, később az állam, a hadserege és a közigazgatása számára igényelte. Ezzel szemben a jelenkori fejlett társadalomban elsősorban a gazdaságnak van szüksége a fejlett oktatási rendszerre, a szakmai továbbképzés széles skálájára, a tehetségek feltárására és kiművelésére.

Nagyon leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy az ipari társadalmaknak elsősorban a puritánok racionalizmusát igényelték, ezzel szemben a jelenkori jóléti társadalomban az individualistákra is igény támadt. Márpedig ez utóbbi csak ott jellemző, ahol a reneszánsz, a felvilágosodás kulturális öröksége él. Ez csak az Európai Félhold területéről mondható el.

Az Európai Félhold népei általában nem a nemzeti államukban éltek, de sok esetben kisebbségben is. A baszkok és a katalánok mindmáig a spanyol állam keretei között élnek, és az államalkotóknál jobban boldogulnak, mert mentalitásuk sokkal közelebb van Nyugat-Európához.

A svájciak soha nem akartak nemzeti állam lenni, az államalkotó három nép mindegyike, sőt azon belül az egyes kantonok is nagyon erős önállóságot élveznek. Ők az egyetlenek abban is, hogy ellent tudtak állni az ellenreformációnak. A népoktatásuk pedig a reformáció óta az élen járt.

Az észak-olaszok ugyan a közös nyelv alapján a dél-olaszokkal közös államot alkotnak, de kulturális téren sokkal kevésbé mediterránok, inkább nyugat-európaiak. Ennek megfelelően gazdasági tekintetben az európai élvonalhoz tartoznak.

A svábok, a bajorok és az osztrákok nem annyira puritánok, mint az északi németség. Ebből fakadt aztán az, hogy azoktól e század közepéig gazdasági téren erősen le voltak maradva. A bajorok ma is a Német Szövetségi Köztársaságon belül a legnagyobb autonómiát igénylik. Az osztrákok pedig az önálló államuk keretei között érzik jól magukat. Közös jellemzőjük azonban az, hogy az északi puritán nyelvtestvéreiket az elmúlt negyven évben nemcsak utolérték, hanem ma már azoknál is jobban állnak. Az alpi népek, a svájciak, a tiroliak, vagy akár a szlovének 100-150 éve még Európa legszegényebb népei voltak, ma ők a leggazdagabbak.

A svájciak gazdagságát azzal szokták magyarázni, hogy egyrészt kimaradtak a nagy háborúkból, másrészt a világ bankárjai lehettek. Ha ez volna a svájciak meggazdagodásának az oka, akkor miért élnek ma éppen olyan gazdagon a tiroliak, akik sokat szenvedtek a háborúkban, akiknek nincsenek bankjaik? A magyarázat csak az lehet, hogy ők a Félholdon belül a leginkább puritánok és a leginkább individuálisak, ugyanakkor náluk a legerősebbek az oktatás, a tanulás évszázados gyökerei. A szlovének is azért élhetnek ma sokkal jobban, mint a volt Jugoszlávia többi, korábban náluk gazdagabb népe, mert ők kulturális rokonai a svájciaknak és a tiroliaknak.

E népek individualizmusa, kezdeményezőképessége igazán először a múlt század utolsó harmadában mutatkozott meg azzal, hogy a tudományokban, a művészetekben és a gazdaságban is látványos eredményeket értek el.

Ami a volt csatlósokat illeti.

A magyarok a Jaltai Szerződés következtében el voltak zárva a Nyugattól és a piacgazdálkodástól. Erejükből csak arra tellett, hogy a legvidámabb barakk és a legpiacosabb tervgazdálkodás országa lehettek.

A csehek helyzete sok tekintetben a svájciakéhoz hasonlítható. Ők a Félhold népei közül a leginkább puritánok, ugyanakkor az osztrákok és a bajorok kulturális rokonai. A Félhold keleti szárnyán ők fognak a leggyorsabban felzárkózni.

A lengyelek helyzete a leginkább felemás. Az is volt a kereszténység felvétele óta. Az ország déli fele mindig egyértelműen a Félholdhoz tartozott. Krakkó, Szilézia a reneszánszot éppen olyan termékenyen fogadta, mint a múlt század kihívását. Az északi kikötők tipikus Hanza-városok voltak. A középső, kétharmaduk azonban lélekben inkább pravoszláv és kelet-európai maradt. (A pravoszlávot nem felekezetet használom, hanem a kereszténységnek azt a kelet-európai formáját, amit az erkölcsiségnél sokkal inkább a kereszténység formai elemei jellemeztek.)

A balti térség népei térbeli helyzetükhöz hasonlóan a lengyelek és a finnek között jelentenek átmenetet. A skandinávos észtek lesznek a legsikeresebbek, a litvánok a legkevésbé.

A Félhold keleti szárnyán e század során nagy rombolást jelentett három ok:

1.     a Nyugat akaratából e térség a Jaltai Szerződéssel ötven évre a kelet-európai, bizánci örökségű, pravoszláv uralom alá került;

2.     a térségben a gazdasági és kulturális motort jelentő zsidóság eltűnt;

3.     a térség népei körében a puritán karaktert jelentő német kisebbségeket kitelepítették.

Mindezért nemcsak a térség, de az egész Európa is súlyos árat fizet évtizedeken keresztül.

Az átlagos élethossz és testmagasság fontos történelmi mutatószám

Mint történész, az átlagos életkort tartom a legjobb mutatónak. Ennek nemcsak az adja az alapját, hogy az egyén, a társadalom tagja számára az élet a legfontosabb, hanem az is, hogy ez nagyon komplex mutató.

Jó negyven éve találkoztam először azzal, hogy a múlt társadalmakban az élelmezés minőségét, ami akkor az életszínvonalat jelentette, a testmagasággal lehet a legjobban mérni.

Az átlagos élethossz

Az ember nagyságrenddel megnőtt szellemi kapacitása tette lehetővé, hogy maga körül olyan életviszonyokat alakítson ki, amiben a megteremthető feltételek által megengedettnél gyorsabban szaporodik. Gyors szaporodását korábban nem annyira a magas születési arány, hanem halálozás csökkenése okozta. Az embert akkora születési arány jellemezte, mint biológiai elődeit, de elődeinél sokkal inkább képessé vált arra, hogy védekezzen a halál különböző formái ellen. Ez a megállapítás furcsán hangzik akkor, ha arra gondolunk, hogy az ősember átlagos életkora a maihoz képest nagyon alacsony, a húszas évet alig meghaladó volt. Vagyis az emberiség eddigi élete nagy részét úgy élte le, hogy a születéskor várható élettartam nem volt harmada annak, ami a jelenkor fejlett társadalmaiban már jellemző.

Nem ismerek olyan tudományos munkát, amelyik kellő hangsúlyt helyezne arra, hogy mekkora volt, és hogyan változott a kor emberének átlagos életkora. Pedig, ha tudomásul vesszük, hogy az élet mindennél fontosabb, akkor a társadalmi fejlődés legmegbízhatóbb mutatója az átlagos életkor.

Aligha vitatható, hogy a homo sapiens átlagos életkora viszonylag gyorsan meghaladta az előemberekét. E tekintetben a haladást az okozta, hogy az ember eleve képessé vált arra, hogy meghosszabbítsa az életét. Az ember életmeghosszabbító képessége azért nem mérhető, mivel az előemberekről nagyon kevés maradvánnyal rendelkezünk. De nem sokkal jobb a helyzet saját fajunk esetében sem, hiszen az első kultúrákat megelőző időszakból nagyon kevés csont maradt, és a várható életkorban beálló változások is minden bizonnyal nagyon ingadozóak, bár hosszabb távon vélhetően kissé változtak. Az emberiség életének csak az utolsó fél százalékában nőtt jelentősen az átlagos életkor gyorsan, és csak utolsó ezredében jelentősen.

A gyűjtögető társadalomban az átlagos életkor sokáig nem lépte túl a húszas évek közepét, de ezen belül a néhány éves igazodás is óriási változást jelentett. Tételezzük fel, hogy a legalacsonyabb, a természetes szülési arány mellett még a népesség újratermelését biztosítani képes átlagos életkor 22 év. Ezzel szemben a 26 év már elviselhetetlen, többször tíz százalékos ugrást jelenthetett! A nagyon alacsony életkor mellett egyetlen évnyi különbség is nagyon jelentős népesedési különbséggel járt. Ennek fő oka, hogy az eltartó képesség ezer év alatt sem nőtt ennek megfelelően.

Az életkor számos tényezőtől függ, de mindennél jobban az életkörülmények kedvezőségétől. Jó táplálkozás, egészséges életkörülmények a legfontosabbak. A várható életkor ma is legalább olyan jó mutató, mint az egy lakosra jutó jövedelem. Ráadásul a nemzeti jövedelem nagysága nemcsak a múltban, de még ma is, az átlagos életkorhoz viszonyítva, nehezen mérhető.

Jellemző módon a mindenkori politikai hatalom alig használja az ilyen reális, könnyen mérhető mutatókat. A történész pedig rangján aluli közhelynek tekinti, hogy a dicső múltban milyen nagy úr volt a halál.

A romantikus történelemfelfogás azt szuggerálja, hogy a hazáért nemcsak érdemes, de örömteli kötelesség meghalni, pedig semmiben sem olyan ellentétes a politikai hatalom és a társadalom tagjának az érdeke, mint az életnek a hazáért való feláldozásában. Az emberi tudás már olyan feladatok ezreit oldja meg, amiről száz éve még álmodni sem mertünk, de a hősi halál ostobaságát még mindig nem mertük leleplezni. Egyes vallások az abortuszt, sőt már a petesejt elpusztítását is gyilkosságnak, az egyik legnagyobb bűnnek tartják, de az emberek sokaságát halálba küldő hadvezérek szentek lehetnek, a halálba induló katonákat megáldják, hősnek tartják.

A tudománynak ugyan ma már elegendő ismerete van arról, hogy melyik korban mekkora volt az átlagos életkor, de ezzel komoly történészek mégsem nagyon foglalkoznak, helyette a kor társadalma szempontjából jelentéktelen uralkodóknak viselt dolgait, a kor okmányait a legapróbb részletekig bogarásszák, tanulmányozzák és magyarázgatják. Pedig nincs fontosabb történészi feladat, mint az átlagos élettartam megbízható meghatározása, az ahhoz tartozó okok, tényezők feltárása. Ki kellene mondani, hogy minden kor annyit ér, amennyire sikerült meghosszabbítani az emberek életét.

Az átlagos testmagasság

Csak újabban került a nyugati történészek érdeklődési körébe az átlagos testmagasság kutatása, pedig sok okból talán ennél nincs is fontosabb, megbízhatóbb és egyszerűbben feltárható történelmi mutató.

Miért tartom a történész számára a testmagasságot kiváló mutatónak?

Mert a testmagasság az elmúlt korok társadalmi állapotának legkomplexebb, és minden korra alkalmazható mutatója.

Jellemző módon ma már erre vonatkozóan a nyugati történelmi irodalomban viszonylag sok adatot lehet találni, de e téma a magyar történészek érdeklődését még mindig nem keltette fel.

Az utolsó száz év magyar sorozási adatai titkosak. Katonai titoknak számít, pedig hasznos volna tudni, hogyan álltunk ezen a téren a nyugati társadalmak népeihez viszonyítva. Például az, hogyan alakult az elmúlt százötven év során a hazai kisebbségek és a magyarok testmagasságának aránya.

Ezek az adatok minden politikai eseménynél sokkal többet elárulnának Magyarország Európán belüli társadalmi helyzetéről, kisebbségi politikánkról, mint a romantikus történelemfelfogásunk.

Keresi valaki, hogyan alakult a 20. században a magyar lakosság testmagassága? Pedig ez többet és nagyon mást mondana a két háború közötti királyi és a szocialista és a rendszerváltás utáni rendszerek minőségéről, mint amennyit a történészek eddig elmondtak. Az adatoknak az ismerete egy sor történelmi állításukat a szemétkosárba vetné.

Ha tudom a testmagasságot, akkor következtetni tudok három nagyon fontos társadalmi körülményre. Az átlagos testmagasság ugyanis annál nagyobb, minél jobb a táplálkozás, minél egyenletesebb a jövedelmek elosztása, és minél kevesebb nehéz munkát végeznek az állapotos nők, és a gyerekek.

A testmagasságra vonatkozó nemzetközi adatok

Mit mondanak a Nyugaton publikált testmagasságra vonatkozó adatok? Milyen szóródást mutatott ez a mutató az egyes etnikumok és társadalmi osztályok esetében?

Az öntözéses kultúrákban alacsonyabbak voltak az emberek, mint a pásztorkodókban. A természetes csapadékra épülő földművesek ebben a tekintetben a kettő között voltak. Az ok? Az öntözéses kultúrákban kevés volt az állati fehérje, sok a gyermekmunka. Ezzel szemben a pásztorok, akárcsak a vadászok, jól táplálkozhattak, a gyerekek pedig nem végeztek nehéz munkát.

A kultúrák között a legalacsonyabbak az inkák voltak. Nemcsak az állati fehérje hiánya miatt, hanem azért is, mert a magassági különbségek legyőzőse, ami elől a gyerekek és az állapotos nők sem voltak mentve, sok életerőt emésztett fel, és keményítette az izmokat. A öntözővíz emelése, mely alól az állapotos nők és a gyermekek sem voltak felmentve. Vadászként tapasztaltam, hogy a hegyvidéken élő szarvas kisebb testű, a súlya harmadával kisebb, mint a síkvidéki erdőségekben. Ennek oka nemcsak a gyengébb táplálék, hanem a hegyek megmászásával járó terhelés is.

Angliában az ipari forradalom után az átlagos testmagasság a 19. század hetvenes évei előtt fokozatosan csökkent, aztán lassan nőtt. Ennél jobb bizonyíték nincs az állításomra, hogy a jobbágy jobban táplálkozott, egészségesebben élt, mint a proletár. A növekedés a 20. században lassan indult, de a végére felgyorsult. Ma pedig az angolok magasabbak, mint az Egyesült Államok lakosai. A történelem során, és jelenleg is a legmagasabbak. A jelenkori holland férfiak 18 éves korban 182 centisek.

Az elmúlt ötven év során a japánok nőttek a legnagyobbat. Ma a 18 éves japán férfiak magasabbak, mint az észak-amerikaiak. Az utóbbiak azért maradtak le, mert a bevándorló latin népek első két generációja viszonylag alacsony.

Ma aligha lenne nagyobb történészi kívánságom, mint a magyar történelem ezer évéből ismerni a testmagasságra vonatkozó adatokat. Mind a magyarokét, mind a kisebbségekét, mind pedig az osztályokét. Az utóbbiról gyermekorom tapasztalatai alapján csak annyit tudok, hogy a kubikusok nagyon kicsik maradtak, az arisztokraták viszont megnőttek. Felnőtt életem során pedig azt láthattam, hogy az én generációm magasabb volt, mint apáink, a gyermekeink pedig magasabbak, mint mi, végül az unokák őket is túlnőtték.

Térbeli mobilitás: szállítás, közlekedés és kommunikáció

A jelenkorra minden társadalom mobilitása nagyságrenddel növekedett a múlthoz képest. Elveim szerint ez pozitív jelenség nemcsak a fejlett társadalmakban. Sokkal jobban kellene a történészeknek a mobilitással foglalkozni, külön a nőkre és férfiakra, etnikumokra, foglalkozási ágakra bontva. Az ilyen munkának sok meglepetés lenne a vége.

Nem tanítjuk a történelemben, hogy a széles körű szerepet bejáró pénz, a könnyen szállítható áru csak akkor terjedhetett el, amikor már a fő termékek viszonylag olcsóbban szállíthatók lettek, és hogy ezzel az emberek térbeni mozgása hogyan függött össze. Ez a magyarázata annak, hogy a pénz nagyon sokáig csak a drága cikkek világában jelenhetett meg, vagyis ott, ahol a szállítás költsége a termék árához viszonyítva nem volt tiltón magas. Számomra a vélhető szállítási költségek vizsgálata, nagyon sok meglepő eredményt hozott.

Minden történész számára nagyon fontos volna szem előtt tartani, hogy a különböző korokban a különböző szállítási módok esetében mekkora volt az egy munkaerőre jutó teljesítmény, és annak viszonylagos költsége. Másként fogalmazva: a fontosabb áruk milyen szállítási mód mellett milyen szállítási távolságot viseltek el. Sajnos a történészek az ilyen kérdésekkel annak ellenére nem foglalkoznak, hogy ezerszer fontosabb történelmi tényezők, mint a királyok uralkodása, a csaták kimenetele.

Az ember és a tárgyak térbeni mozgása száz év alatt többet növekedett, mint előtte összesen. Ez a fergeteges változás azonban nemcsak a gazdaság, de az emberek tudatának minőségi változását is hozza maga után. Arról egyelőre fogalmunk sem lehet, hogy hova fog ez vezetni. Ezért a jövőre nem is lehet felkészíteni.

A horizontális térbeli mobilitás

Annak ellenére, hogy az ismert történelmi koroktól kezdve mindig az a társadalom, annak az a része volt élenjáró, amelyikben nagyobb volt a vertikális mobilitás, a modern társadalom fejlődési dinamikája pedig már elsősorban ettől függ, a történészek alig figyelnek fel arra, hogyan alakult ez a tényező az idők, különösen az elmúlt század során.

Kétféle mobilitást kell megkülönböztetni: a horizontálist, vagyis térbelit, illetve a vertikálist, vagyis a társadalmit. A térbeli mobilitást a történelem csak akkor kezeli fontos eseményként, ha egész népcsoportok közös vándorlásáról van szó. A kisebb térségek, országon, tájakon belüli horizontális mobilitást alig érintik a történészek. Természetesen a társadalomtudós számára a vertikális mobilitás a sokkal fontosabb.

Külön kell vizsgálni, mérni a mobilitás két formáját, a térbenit és a társadalmi rangsorban történtet. Ezeknek is külön-külön kell mérni a nagyságát az egyes osztályok és rétegek esetében.

A térbeni mobilitás azt jelenti, hogy a társdalom mekkora hányada, és milyen távolságra mozog a térben. A térbeli mobilitásnak azonban ennél sokkal fontosabb mutatói is vannak. Például: a szülőhely és a lakhely közötti távolság, a másik az élet során megtett út hossza.

Térbeni mobilitás az elköltözés, urbanizáció és utazás során

Az ipari forradalmat megelőzve a lakosság nagy többsége ott élte le az életét, ahol született. Ha volt tömeges népvándorlás, azt egyrészt az élettér beszűkülése, másrészt a hódítók által történt kitelepítések jelentették.

Az ipari forradalom után a falusi lakosság jelentős hányada a városokba vonult. A többség ezzel be is fejezte a vándorlását, generációkon keresztül az első letelepedést jelentő városban maradt. Ennek ellenére a korábbi falusi élethez viszonyítva nagy maradt a térbeli mobilitása. Még a polgárságon belül is, mai mértékkel mérve ugyan kicsi volt a más városba költözöttek aránya, mégis sokkal nagyobb, mint a korábbi társadalmak uralkodó osztályai esetében. A legtöbb polgári család telephelye generációkon keresztül nem módosult. Ma a fejlett társadalmakban a lakosság jelentős hányada nemcsak nem ott éli le az életét, ahol született, hanem élete során esetleg többször is változtatja lakóhelyét.

Az ebben a tekintetben végbement változást jól illusztrálja az, hogy a falusi lakosság még ma is élesen különbséget tesz az ott született és a beköltözött lakosok között, az utóbbiakat "gyütt-ment"-nek titulálja, és másodrendű lakosnak tekinti.

Az élet során megtett út hossza is mérvadó

Még nagyobb a változás az élet során megtett út hosszát illetően. Tekintettel arra, hogy a vasút megjelenése előtt nagy többségében a gyaloglás és az igásállatok által húzott kocsi jelentette a távolságok legyőzését, ez a mutató alig haladhatta meg az évenkénti pár ezer kilométert, elenyésző kisebbség esetében is ritkán érte el a tízezer kilométert. A jelenkori fejlett társadalmakban az évente megtett út átlagos hossza is néhány tízezer kilométer, de nem ritkák azok sem, akiknél az a szám túllépi a százezret, és olyanok is vannak, akik évente millió kilométert meghaladó távolságot győznek le.

A térbeni mobilitás nagy hatása a lakosság tudatára

Arról még kevesebb szó esik, hogy a térbeni mobilitás milyen nagy hatással van a lakosság tudatára. Aki többet mozog a térben, annak a gondolatai és elhatározásai is szabadabbak, távlatosabbak.

Az Egyesült Államok társadalmi és gazdasági fölényének egyik kulcsa, hogy a vetélytársainál térben is lényegesen mobilabb társadalom. Ott a lakosság gyakrabban változtat az államok között lakhelyet, mint Nyugat-Európában a városok között, nem is szólva, hogy mekkora a különbség azok arányát illetően, akik ezer kilométernél nagyobb távolságra költöznek, méghozzá életük folyamán többször.

A tőkés demokráciák sikere a mobilitáson alapult

A tőkés demokráciák társadalmi és gazdasági sikere abban rejlett, hogy a polgárság uralma olyan új társadalom létrejöttét jelentette, amelyben a lakosság tizedét sem jelentető uralkodó osztályon belül megvalósult a mobilitás. A városi polgárság már évezredekkel korábban is a legmobilabb társadalmi réteg volt, uralomra kerülésével nemcsak a saját, hanem az egész társadalom mobilitása nagyot nőtt. A tőkés társadalmat megelőzően a nemzedék során nem nőtt annyira a termelés, nem történt annyi átjárás az osztályok között, mint a tőkés polgárok által vezetett társadalomban évtizedek alatt.

A polgári demokrácia uralma alatt a lakosság nagyobb hányada számára csak a térbeni mobilitás következett be. Ez két úton valósult meg: egyrészt a falusi lakosság, a parasztság gyors urbanizációja, városokba költözése, másrészt az Újvilágba való kivándorlás révén.

Ami az urbanizációt illeti: az ipari forradalom előtt a városban élők aránya a centrumhoz tartozó országokban sem haladta meg a 20, a fél-perifériákon a 10 százalékot. Az ipari forradalom hatására a 20. században, a centrumban elérte az 50 százalékot is. Azóta pedig tovább fokozódik. Sajnos, a lakosságnak a nagyvárosokba áramlása általában ott a legnagyobb és leggyorsabb, ahol annak a társadalmi és gazdasági feltételei a leginkább hiányoznak.

Ami a kivándorlást illeti: ennek nemcsak az lett a következménye, hogy ma Európa nyugati felén élő népek közül több él a kivándoroltak utódaiként, mint az őshazában, de az is, hogy a kivándoroltak sokkal kevésbé érzékenyek a faji, kulturális és vallási másságra, mint az otthon maradottak.

A szállítás a régi korokban

Már a történelem előtti korokban óriási távolságokat győztek le a szárazföldön előbb a kőszerszámok, majd az arany, a drágakövek és a só szállítása során. Ennek klasszikus példája volt a Kárpát-medencét is érintő borostyánút. A világtörténelemben viszont a legjelentősebb a selyemút volt.

A selyemúton szállított kincsek jó esetben is legfeljebb egy év alatt jutottak a nyugat-európai piacokra, a szállítási költségük pedig kilónként sok száz munkaórának felelt meg. Ma a húszezerszer nehezebb áru három hét alatt a világ másik felére érkezhet, és a szállítása a nyugati munkás egyetlen órai munkabérénél kevesebbe kerül. Aki ezeket a nagyságrendi változásokat nem érti meg, nem érti meg kora történelmét.

A fejlődés nagyon fontos tényezője volt, hogy a különböző korokban a különböző szállítási módok esetében mekkora volt az egy munkaerőre jutó napi teljesítmény, és annak költsége az árú árához viszonyítva. Másként fogalmazva: a fontosabb áruk milyen szállítási mód mellett milyen szállítási távolságot viseltek el.

A szállítási, közlekedési és információáramlási nagy szerepét Észak-Amerika is példázza, amelynek az elmúlt százötven év során történt példátlanul gyors fejlődése és felemelkedése például a szállítás és a kommunikáció forradalmainak köszönhető. A kétszáz évvel korábbi szállítási technika bázisán nem alakulhatott volna ki az Egyesült Államok.

Ötezer év alatt a tömegáruk esetében a szállítás termelékenysége a milliószorosára nőtt, és mára legyőzte a földünkön jelentkező távolságokat. Ma gabonát, szenet és olajat bármelyik kikötőből bármelyik kikötőbe olyan olcsón lehet szállítani, hogy attól alig lesz drágább. Ma a tömegáruk és konténerek szállítása a nagy tengeri kikötők között, távolságtól szinte függetlenül olcsó. Egy tonna olaj fuvarköltsége a Perzsa-öböltől Rotterdamig ki- és berakással együtt olcsóbb, mint Hollandiában egy rakodómunkás egyórai munkabére, és tizedébe kerül, mint egy zongora átszállítása a lakás másik helységébe.

Szállítás és közlekedés a vasúthálózat kiépítéséig

A történészek alig foglalkoznak azzal, hogy mikor, melyik szállítási mód mit tett lehetővé.

Az áruk, a személyek és az információk szállításának technikai fejlődése következtében nemcsak megrövidülnek a távolságok, de a különböző szállítási módok nagyon viszonylagos költsége eltérő mértékben változott.

Száz éve még az ember számára természetes, hogy az van közel, amit gyalogszerrel, legfeljebb lovon könnyen el lehet érni. Ennek volt klasszikus fogalma az egy napi járóföld. Csak ez volt, ami nem okozott különösebb gondot. De még ez is csak akkor, ha aznap vissza lehetett érni, és nem volt nagyobb terhet jelentő szállítási feladat. Egynapi oda-vissza távolságra épültek a községek.

Arról falusi tapasztalataim győztek meg, hogy ezen belül is, szinte a vastengelyes szekerek előtt, ami sok részén a világnak, szinte a jelenkorig tartott, a falvak is kerülték a néhány kilométernél nagyobb sugarú községhatárt, mert a nagyos sáros, hegyes terepen ennél nagyobb távolságról már gondot okozott a betakarítás. Erre hívta fel a figyelmemet, hogy a köves talajt, vagy a homokot előbb, és sűrűbb településhálózattal betelepülte a földműves nép, mint a sokkal termelékenyebb, de esős időben fatengelyes kocsikkal nehezen járható kötött talajú térségeket.

Még az agrárszakemberek is csodálkoztak, amikor bizonyítottam, hogy a vastengely megjelenése előtt, a betakarítás volt a mezőgazdaságban a legszűkebb keresztmetszet. Vagyis az ipari forradalom előtt kialakult faluhálózat kialakulásában a termény betakarítása volt a legfontosabb tényező. Ennek ellenére még nem találkoztam olyan gazdaságtörténésszel, aki felismerte a vastengelynek a településhálózatban játszott történelmi szerepét. Pedig annak köszönhetően megkétszereződött a betakarítás hatékonysága, ami a kor szállítási feladatának a nagyobb felét jelentette.

Itt említem meg, hogy az eke jelentősége is nagyobb volt, mint bármilyen politikai tetté. A nyugat-európai mezőgazdaságban a talajforgató szántás történelemformáló technikai változást hozott. Fontos eleme volt azoknak a technikai vívmányoknak, melyekre a nyugat-európai magas-kultúra épülhetett. Ezer érettségizett ember ezt nem is sejti, de szégyelli magát, ha egy királyunk uralkodási idejét nem tudja.

Amennyire tudatosult a vasúti közlekedés történelemformáló szerepe, annyira kevés figyelmet kapott az a tény, hogy Nyugat-Európában mikor, és miért sikerült megoldani a lovak széleskörű használatát. A patkó, a kengyel forradalmi találmány volt. Amit mi lovagkornak tartunk, az a patkolt lóra, vagyis a patkóra épülő társadalomnak nevezhető. Ezért mondja ma is a nép, hogy a patkó szerencsét hoz.

Ezer éve, Nyugat-Európa viszonyai között, a patkolt ló mezőgazdasági, közlekedési és katonai értéke többszöröse a patkolatlannak. Még nem olvastam arról, hogy a ló nedves, jeges, havas éghajlati viszonyok között csak patkoltan használható. Ezt is nagyon fontos ismeretnek tartom ahhoz, hogy megértsük Nyugat-Európa felemelkedését.

A gépkocsi előtt a patkolt ló jelentette a személyek térbeli mozgása távolságának első megtöbbszöröződését. De ehhez azt is hozzá kell tenni, hogy a lótartás nagyon költséges volt. Gyermekkorom falujában már módosnak keltett lennie annak, aki lovat tartott. Többe került, mint egy ember eltartása. A fentiek ismeretében érhető meg, hogy a lótartás már rangot jelentett. De nemcsak rangot, hanem mobilitást. Aki mozgékonyabb a térben, annak a szelleme is mozgékonyabb. A személyautók korában ezt is jó volna tanítani.

A ló katonai értékét is meg kell érteni ahhoz, hogy megértsük a nomád társadalmak katonai sikereit. Csak a lovas a katonával lehetett könnyen mozogni a terepen. A Római Birodalom úthálózata máig csodálatra méltó, de málhás állat nélkül a gyalogos katonák és kereskedők számára nagyon keveset jelentett.

A fejlődésre pozitív hatású mobilitást a technika fejlődése váltotta ki. Az ipari forradalom teremtette világgazdaság igényeit szolgáló térbeli mobilitást a Nyugatnak a tengerhajózásban és a hadviselésben szerzett fölénye alapozta meg.

A térbeni mobilitás technikai alapját előbb a kontinensek között a hajózás, később a szárazföldön a vasúthálózat kiépítése jelentette. A vasútnak köszönhetően az emberiség történetében először vált lehetővé a személyek és az áruk viszonylag olcsó és gyors szárazföldi mozgatása. Amennyire általánosan elfogadott a vasútnak az áru- és munkaerő-szállításban, ezáltal a munkamegosztásban elért szerepe, annyira keveset foglalkoznak avval, hogyan hatott ez az urbanizációra, a széles tömegek térbeni újrarendeződésére, és mindenekelőtt az érintettek tudatára. Ha ezer év múlva mondani akarnak valamit a 19. századról, a legfontosabbak között az egyik, a vasút elterjedése lesz. Ezzel szemben említést sem érdemelnek a század úgynevezett történelmi személyiségei.

Az alig százötven éves vasúthálózat szállítástechnikai forradalmat jelentett. Ez ugyan közismert, de nem megfelelően illusztrált. Az egy napi járóföldnél nagyobb távolság megtételét és az áruk szárazföldi szállítását a vasút tette könnyűvé és olcsóvá. A városi piacok vonáskörének sugara többszörösére nőtt. Ezzel a falusi lakosság számára eladhatóvá vált számos olyan termék, amit több tíz kilométeres távolságokra kellett szállítani. A vasútnak volt köszönhető, hogy felgyorsult a paraszti lakosság árutermelése, ezzel a kereskedelmi forgalom robbanásszerű növekedése. Ezt a lehetőséget használta ki Európa keleti felén a zsidóság, és lehetett egyik generációról a másikra viszonylag gazdag polgár.

A vasútszállítás uralma egy rövid évszázadig tartott, felváltotta a közúti gépjárművekkel való közlekedés, és szállítás. A jelenlegi munkamegosztást a vasút csak ritkán tudja kihasználni, az idővel való rugalmas gazdálkodás ugyanis a szállítási költségeknél is fontosabbá vált.

A vízi szállítás a világgazdaság főszereplője

Az első magas-kultúrák ott születtek, ahol a széles folyóvölgyek lassú folyói és csatornahálózata lehetővé tette a termékek vízen való szállítását, mert azokon való szállítási teljesítmény tizedébe sem került, mint szárazföldön. Ezt is történelmi alapismeretnek tekintem.

Ez a magyarázata annak, hogy minden korán létrejövő, és tartósan megmaradó, eredeti magas-kultúra ott jött létre, ahol a termékeket vízen lehetett szállítani. Ezt bizonyítja, hogy mintegy négyezer évig a legolcsóbb gabonát ott termelték, ahol vízen lehetett betakarítani. Ezen csak akkor történt változás, amikor a mezőgazdaságban megjelentek a traktorok, a betakarítást gépesíteni lehetett.

Az ipari forradalom előtt az osztálytársadalmak történetét döntően a mezőgazdasági termelés hatékonyságának alakulása formálta. Gazdasági értelemben vett tartós birodalom csak ott jöhetett létre, ahol a központi hatalom be tudta gyűjteni a terményben történő adókat. Erre csak a nagyon lassú folyású folyamok és az ezeket összekötő csatornák adtak lehetőséget.

Ennek Kínában volt az ideális térsége, ahol a lassú, alsó folyású folyamok, és az egymás közti alacsony vízválasztók hajózható csatornák építésére adtak páratan lehetőséget. Ezt aztán a Nagy Csatorna megépítése tetőzte be. A Nagy Fal csak nagyon látványos, de a gyakorlatban nem sokat érő monumentális munka volt. A Nagy Csatorna azonban a Kínai Birodalom ötezer éves létét garantálta. A Nagy Fal nem tölthette be szerepét, a Nagy Csatorna viszont naponta szolgálta. A történelmi szerepe százszor nagyobb volt, és ma pedig különösen az, mert a fel csak látvány, a csatorna pedig a világ legtöbb ember sorsát meghatározó vízi útja. Ez ugyan nem vonható kétségbe, mégsem vesszük tudomásul.

Egyiptom ötezer éves történetének az alapja a Nílus lassú alsó folyása volt. Ugyanez mondható el Tigris és az Eufrátesz völgyéről is. Ez a két öntöző kultúra térsége azonban eltörpült a kínai folyamvölgyekhez képest. A világtörténelem megértéhez elengedhetetlenül szükséges az, hogy a Nílus az egyetlen magas-kultúrát hordozó folyam, amelyik beltengerbe ömlik. A többi magas-kultúrát hordozó folyam a sokáig legyőzhetetlen óceánokba ömlik.

A Nyugat a többi kultúra fölé emelkedését, többek között, de talán mindennél inkább, az óceánokat, a sok ezer kilométeres távolságokat legyőző hajózásnak köszönhette. A kontinensek közti munkamegosztás azonban csak akkor válhatott jelentőssé, amikor elterjedtek a gőzhajók, és csak a jelenkorban valósult meg, hogy minden közel van egymáshoz, ami nagy hajókkal megközelíthető. A történészek alig hangsúlyozzák, hogy a Szuezi és a Panama Csatorna megépítése a kontinensek közti távolságokat felére, illetve ötödére csökkentette.

A fent említett két csatorna kapacitásának bővítése világtörténelmi esemény. Az Északi Jeges-tenger hajózhatóvá tétele negyedére rövidítené a Nyugat-Európa és Kelet-Ázsia közti távolságot. Ma Szent-Pétervártól Moszkva, a szállítási költség szempontjából messzebb van, mint a világ bármelyik kikötője. Ez áll minden kontinens olyan térségére is, ami pár száz kilométernél messzebb van a nagy hajókat fogadó kikötőkhöz.

A történelemtudomány máig sem szentel kellő figyelmet annak, hogy az emberiség történelme egészen a 19. század közepéig mennyire a vízen való szállítás lehetőségén múlott.

Az első magas kultúrák a nagy folyók alsó, síkvidéki, száraz éghajlatú szakaszain alakultak ki, ahol a gabonát öntözni, és vízen szállítani lehetett. Ez tette lehetővé egyrészt a nagy lakosságsűrűséget, másrészt a központi hatalom számára a gabonában fizetett adók összegyűjtését. Ezzel jött létre párhuzamosan a nagy létszámú lakosság és a nagy felhalmozás, aminek az eredményeit, a gigantikus építményeket, kincseket ma is csodálattal szemléljük.

Aki nem tarja szeme előtt azt a tényt, hogy a kor szárazföldi járműveivel, teherhordó állataival a szállítás költsége a vízen való szállításénak sokszorosa, mintegy húsz-negyvenszerese volt, képtelen megérteni az elmúlt korokban kialakult társadalmi viszonyokat.

A görög-római kultúra ugyan csak részben tudta megtermelni a szükséges gabonát, de képes volt megoldani más kultúrák területéről a gabona tengeri szállítását.

Róma lehanyatlása után a lassan felemelkedő Nyugat-Európának egészen a 10. századig nem volt szüksége nagy tömegű tengeri szállításra. Ekkor még volt Nyugat-Európának a gyér lakosság ellátását biztosító földje, gabonája, fája. Csak a fűszerek és a luxuscikkek távolról jövő importjához kellettek hajók. A gabona és a fa, azaz tömegáru importjára csak a 15. századtól kezdve volt szüksége. Ennek a természetes forrása a Balti-tenger keleti vidékén volt. Onnan tudott olcsón fát és gabonát importálni. E két tömegáruban jelentkező igénynek volt köszönhető, hogy a hollandok egyre nagyobb hajókat építettek, amelyek lehetővé tették az olcsóbb szállítást. (Ekkor is a sürgető igényből származott az előny.)

A világgazdaság egyre jobban koncentrálódik a nagy hajókkal elérhető térségekre. A világgazdaságban a munkamegosztás egyre inkább attól függ, mint milyen olcsón lehet a piacra szállítani. Ma már a japán autókat az áruk huszadáért el lehet szállítani Észak-Amerikába vagy Nyugat-Európába. Ami nagy hajókkal szállítható, azt ott kell termelni, ahol annak a költsége olcsóbb.

A jelenkor történelemtanításából nem hiányozhat annak tanítása, hogy milyen olcsó lett a nagy hajókkal való szállítás. Amit ömlesztve vagy konténerben lehet szállítani, annak a kikötőből kikötőbe való szállítása nagyon olcsó. A szállítás akkor drága, amikor tárolni és szétosztani kell a piacon. Ma a legnagyobb konténerszállítók már 15-20 ezer 20 tonnás kamiont szállítanak 15-20 fős legénységgel, napi ezer kilométer távolságra. Ennek költsége akkor magas, amikor szét kell osztani, tárolni.

A világtörténelem alakulása szempontjából a vízen való szállítás játszotta a főszerepet. Máig a tömegáruk nagy távolságról történő szállítása olcsón csak a vízen és csövön oldható meg. Az utóbbi azonban csak gázra és folyadékra, tehát viszonylag kevés anyagféleségre használható.

Már az ókorban a lassú folyású folyókon, csatornán, egy ember napi szállítási teljesítménye, minimális járulékos költség mellett is elérhette a 10-20 tonna/kilométert. Az állóvizű csatornákon, a folyókon folyásirányban azonban ennél nagyobb a teljesítmény volt elérhető. A belvízi szállítás óriási fölényét mutatja többek között az a tény, hogy az első magas kultúrák a vízen való szállítás viszonyai között születtek és működtek.

A vitorlás hajókkal már az ókorban is elérhető volt az egy emberre jutó több száz tonna/kilométeres teljesítmény is. Ez aztán nagyon lassan, de állandóan fokozódott. A gőzhajók megjelenése előtt már meghaladta az ezer tonna/kilométert. Ma a legnagyobb teherhajók legénységének egyetlen tagjára napi több millió tonnakilométer teljesítmény jut.

Európa történetének a legfontosabb fejezetét a hajózás történetének szánnám. Ha meg akarjuk érteni, miért, és mikor adták az elmúlt 2500 év során az európai városok egymásnak a legfejlettebb, a leggazdagabb rangját, a hajózásuk teljesítményét kell összevetni. Athén, Róma, Velence, Amszterdam, London és New York akkor adta át egymásnak az elsődlegesség rangját, amikor a tengeri szállítás egy fokkal magasabbra lépett.

Az ipari forradalom abban a két országban született és bontakozott ki, amelyikben a teljes árufogalom legnagyobb hányadát vízen lehetett bonyolítani. A belső szállítás nagy észe is hajókon történhetett, Azt, hogy az ipari forradalom bölcsője Anglia volt, csak akkor érthetjük meg, ha tudjuk, hogy ebben az országban a lakosság 90 százaléka olyan településekben élt, amelyektől 20 kilométernél közelebb volt a vízi út, és száz kilométernél közelebb a tengeri kikötő.

Az ellenpélda Franciaország, amely az ipari forradalom előtt, elsősorban a kiváló mezőgazdasági adottságainak köszönhetően, szinte mindenben Anglia előtt haladt, aztán más szempontok mellett elsősorban azért maradt le, mert a vízi szállítás lehetőségei, a tenger elérhetősége szempontjából hátrányos helyzetben volt.

Amíg Anglia fővárosa, London egyben a legnagyobb kikötő, kereskedelmi és ipari központ volt, addig a francia főváros, Párizs az ország belsejében, a tengertől távol centralizálta magához a nyugat-európai viszonyok között hatalmasnak számító országot. Arról is szólni kell, hogy Madrid, Spanyolországnak, a kor legnagyobb gyarmat birodalmának főbárosa a vasút előtt szállítási szempontból a lehető legkedvezőtlenebb helyen. Sokszor emlegetem példaként, hogy a Spanyol Birodalom nem Trafalgárnál a tengeri csatában bukott el, hanem akkor, amikor a spanyol uralom idején, nem Lisszabon lett a főváros. De ezt még senki nem írta le.

A földön gyalogjáró emberek módjára a történészek mindig egyszerűbb és racionálisabb lehetőségnek tartották, és tartják ma is a szárazföldi közlekedést és szállítást, ebből fakadóan még a hadviselést is. Ezzel szemben a vízen való utazás és szállítás, valamint a vízi hadviselés is mindig nagyságrenddel olcsóbb és hatékonyabb volt, mint a szárazföldön. Napjainkban ez még inkább igaz, mint a múltban valaha.

Azt tartották politikai gazdasági és hadászati szempontból közelebb lévőnek, ami a térképen kisebb távolságra volt. Történt ez annak ellenére, hogy például Braudel becslése szerint a málhás állattal történő szállítás a 16. században 27-szer drágább volt, mint a tengeren.

Ez a kor nyelvére lefordítva: abban a középkorban Kínából a luxuscikkek szárazföldön ugyan csak harmadnyi távolság volt, mint Afrika megkerülésével a tengeren, mégis a rövidebb út volt tízszer drágább volt. Ezért már a fűszereket is csak hajóval szállították. Ma vasúton ez a távolság tömegáruk esetében százszor olyan drága Oroszországon keresztül, mint tengeren ötször hosszabb úton Sanghaj és Rotterdam között.

A tengeri szállítás elsődlegessége természetesen csak a hajózás fejlődésének bizonyos fokán jelentkezett. De az óta egyre inkább. Ennek a ténynek a fel nem ismerése okán maradt le lehetőségeihez képest Spanyolország, majd Franciaország, és más okok mellett, de nem utolsósorban ezért is került a Szovjetunió gazdasági téren előnytelen helyzetbe.

A 16. században Spanyolország gazdagsága, jövője a tengerentúli birtokaiból származott. Ezek a területek a szállítást tekintve sokkal közelebb voltak Sevillához, Barcelonához, Lisszabonhoz, mint onnan Madridig. A politikai vezetés mégis az anyaországnak csak az ibériai területét tekintette, a többiek gyarmatok voltak. Kasztília szinte semmiféle gazdasági súllyal már nem rendelkezett, mégis a politikai hatalom arra épült.

Az orosz nacionalizmus is ragaszkodott ahhoz, hogy a kontinentális Moszkva legyen a központja, pedig azt már Nagy Péter felismerte, hogy a nyugatosodás Moszkvából reménytelen.

De nemcsak a politikai hatalom képtelen a gazdasági realitások felmérésére, de a tudomány is. Brzezinski, mint az Egyesült Államok egyik első stratégája még Oroszországot és Kínát egymáshoz közeli szomszédnak tartja, hiszen közös szárazföldi határuk van. Ő sem veszi tudomásul a tényeket. Oroszország és Kína mind az áruk, mind a haderők szállítása szempontjából sokszor messzebb van egymástól, mint az Egyesült Államoktól, nem is beszélve a NATO-ról. A tengeren minden közel van, a szárazföldön pedig messze.

A tömegáruk távolsági szállítása és kereskedelme

Ma a tömegáruk szállítása tekintetében Párizs messzebb van az ország 90 százalékától, mint a tengerparti kikötők a világ bármelyik kikötőjétől. Ennek ellenére Franciaország máig ragaszkodik ahhoz, hogy a politikai főváros legyen a gazdaságé is.

Itt kell tisztázni a még a gazdaságtörténészek által sem hangsúlyozott minőségi különbséget a luxuscikkek, a színesfémek, kincsek távolsági kereskedelme, másrészt a nagy tömegű, olcsó, a közfogyasztást közvetve, vagy közvetlenül szolgáló termékek távolsági kereskedelme között. Mivel az előbbinek kicsi az értékéhez viszonyított súlya, és a magas értéke elviseli a drága szállítás költségeit is, ezek távolsági kereskedelmére alig hat a szállítási technika fejlesztése, költségeinek csökkentése. Ráadásul az ilyen termékek kereskedelme ugyan jelentősen gazdagíthatja a távolsági kereskedelmet folytató városokat, azok polgárait, de nem vagy alig érinti a lakosság 90 százalékának életét, nem járul hozzá a térség gazdaságának fejlődéséhez.

Erre Braudel The Perspective of the World című zseniális könyve hívta fel a figyelmemet. Azzal, hogy a fenti értelemben nem tesz különbséget a kereskedelem tárgyai között, elfogadja, hogy az ipari forradalom kapitalizmusa jóval az ipari forradalom előtt is létezett, a távolsági kereskedelmet folytató városállamokban. Nem ismerte fel a kapitalizmus lényegét: a lakosság egészének iparcikkekkel való ellátását. Az általa vizsgált tőkés kereskedelem és ipar csak, vagy alapvetően a nagyon szűk gazdag réteg és nem a nép igényeit elégítette ki.

Az jelentett minőségi változást, amikor a tőkések már döntő többségben közfogyasztási cikkeket termeltek. Ezt Marx sem vette tudomásul, számára a tőkés társadalom lényegét a tőkés és az általa vásárolt munkás viszonya jelentette. Ez valóban korábban is volt, de az csak az ipari forradalom eredményeként jött létre úgy, hogy a tőkés termelés céljává vált a tömegfogyasztás kielégítése.

Olyan távolsági kereskedelem, ami a lakosság fontos igényeit szolgálta ki, csak a Római Birodalom nyugati városainak, főleg Róma lakosságának kenyérgabonával való ellátását szolgáló volt. Ez esetben azért nem volt kapitalizmus, mert nem vásárló nem a proletár, hanem rabszolgatartó volt. A Római Birodalom összeomlása után ezerötszáz évig pedig alig beszélhetünk a tömegfogyasztást szolgáló áruk távolsági kereskedelméről. Ez a balti gabona kereskedelmével jelentkezik újra. Érdemes felfigyelni arra, hogy a két tömegárut szállító időszak mindegyikének fő tárgya a kenyérgabona volt.

A tömegáruk sokaságának a távolsági szállítása csak az ipari forradalom után merült fel, akkor is lassan. A 20. század végére mind a világkereskedelem, mind a tengeri szállítás döntő többsége közvetlenül, vagy közvetve a lakossági igények kielégítését szolgálta.

Nagyon szemléletesek volnának az olyan térképek, amelyek azt mutatnák meg, hogy melyik korban, milyen távolságról származott az a termék, amit a lakosság többsége fogyasztott. Gyermekkorom falujában a lakosok fogyasztásának legalább 90 százaléka tíz kilométernél közelebbről, ennek a nagy többsége is a családi gazdaságból származott. Ma az átlagember fogyasztásában is jelentős súllyal szerepelnek azok a termékek és szolgáltatások, amelyek több ezer kilométerről származnak.

A különböző szállítási módok költségaránya és hatékonysága

Mivel kevés fontosabb történelmi alapismeret van, mint a különböző szállítási módok egymáshoz viszonyított költségaránya, megpróbálom ezt számszerűsítve illusztrálni.

Az alapegységnek az egy munkaképes férfi szállítási teljesítményét tekintem.

A kézben, fejen, háton szállítás maximális teljesítménye talicskával az erős férfiak esetében fél tonna/kilométer volt. A nőké és gyerekeké ennek is legfeljebb a fele.

A málhás állatokkal történő szállítás teljesítménye már jelentősen nagyobb volt, de ez esetben az állatok tőkeértékét és takarmányozását is figyelembe kell venni. A szamarak, öszvérek esetében egy-egy hajcsár már négy-hat állatot vezetve elérhette a napi 2-3 tonna/kilométer teljesítményt. Ez a szállítási mód különösen akkor vált hatékonnyá, ha hegyes, sziklás terepen nagyobb magasságkülönbségeket kellett legyőzni. Tevék estében a szállítási teljesítmény legalább kétszerese volt a szamarakénak. Ez a szállítási mód különösen a vízben szegény terepeken vált a leginkább megfelelővé.

A vágóállatok lábon hajtása esetében a szállítási teljesítmény körülbelül százszor hatékonyabb volt. Ez esetben az állatok takarmányozása volt jelentős költségelem. Egy hajcsár ezen a módon napi 150-200 tonna/kilométert teljesített. Annak következtében, hogy a vágóállatok szállítása sokszorta hatékonyabb volt, mint a holt termékeké, a szárazföldi szállítás esetén sokkal előbb vált az élőállat a távolsági kereskedelem tárgyává, mint a gabona. Ezt nekünk magyaroknak kellene a legjobban látni, hiszen egészen a 18. század végéig, a mi külkereskedelmünk nagy többsége lábon hajtott vágóállatokban jelentkezett.

A kocsin, szekéren való szállítás teljesítménye nagyon függött az időjárási, az út- és a terepviszonyoktól. Földúton, hiszen a vasút megjelenése előtt a szárazföldi szállítás nagy többsége ilyen módon történt, mintegy tíz tonna/kilométer volt a fogatok napi maximális kapacitás. Esőben, sárban, patakokon való átkelés esetében ennek csak a tört részével lehet számolni. E szállítási mód esetén a költségek nagyobb fele az igásállatok és a kocsi vagyonértéke és fenntartása volt. Kiépített utakon a teljesítmény nemcsak megkétszereződött, de az időjárástól függetlenné, biztonságossá is vált.

Magam is csak öreg koromban ismertem fel, hogy a mezőgazdasági termelés költségeiben és a termékek értékesítésében milyen jelentős szerepet játszottak a szállítási költségek. Elsősorban ehhez igazodott a mezőgazdasági vidékeken a településforma és a termelési szerkezet. Sokáig nem értettem, hogy például a Kárpát-medencében a korai földművelő települések miért a viszonylag sík, homokos, és köves tájakon létesültek, miért kerülték el a sokkal termékenyebb talajú vidékeket. Ma már tudom, hogy a vizes, kötött talajokon a kor fatengelyes kocsijával nagyon nehéz volt a földekről a termékek beszállítása. Inkább választották a kisebb termést, mintsem a nehezebb szállítást.

Kelet-Európa történetét is jobban megértem, amióta tudom, hogy ott milyen szállítási nehézségekkel kellett megküzdeni. Oroszországban, illetve a közelmúlt Szovjetuniójában csak a termékek betakarításáig is többszörös szállítási költség jelentkezett, mint például Hollandiában vagy Angliában. A költségkülönbség még nagyobb volt akkor, ha a termékeket piacra kellett vinni. Valamikor a 60-as években megdöbbenten mértem fel, hogy Szentpétervár Moszkvától a szállítási költségek szempontjából tízszer nagyobb távolságban van, mint az ausztrál kikötőktől. A szibériai és a közép-ázsiai ipartelepekkel való együttműködés még ennél is nagyobb szállítási költségekkel jár. Ezért Oroszország, illetve a Szovjetunió csupán szállítási okokból sem lehetett szerves gazdasági, ebből fakadóan tartós politikai egység.

Oroszország példája tanított meg arra is, hogy a vasutak és a közutak kiépítése előtt télen, hóban, a síkságon a szánnal való szállítás mennyivel hatékonyabb volt, mint a kerekes járműveken. Az orosz városok áru- és tüzelőkészleteit csak télen lehetett feltölteni. Az orosz történelem megértése szempontjából ez is fontosabb történelmi ismeret, mint a cárok tevékenysége.

A szárazföldön való szállítás nagyon alacsony hatékonysága, a termékekéhez viszonyított magas költsége volt az oka annak, hogy egészen a vasút elterjedéséig még a kis települések is alapvetően önellátók maradtak. A mai ember meg sem tudja érteni, hogy az emberiség egész történelmében miért alakult olyan lassan a munkamegosztás. Azért, mert a fogyasztást szolgáló termékek önköltségéhez képest nagyon sokba került a szállításuk. A lakossági igények óriási többsége esetében a racionális kielégítési módot az jelentette, ha a termelés és a fogyasztás között nem merült fel nagy szállítási igény.

A vasút előtt, amelyik kultúra területén nem volt a vízen való szállításnak viszonylag sűrű hálózata, nem valósulhatott meg sem a munkamegosztás, sem a birodalmak jövedelmének összegyűjtése. Ahol a termékben beszedett adókat szárazföldön kellett szállítani, ott a hatalom azt csak a behajtás helyszínén tudta felélni. Nyugat-Európában még a középkor derekán is a fejedelmek, a főurak termékekben fizetett adóikat nem tudták székhelyükre összegyűjteni, ezért aztán maguk mentek az adófizetők vidékére elfogyasztani azt. Vagyis a vasút előtt a jövedelmek koncentrációja csak a vízen történő szállítás esetében volt megvalósítható.

A korszerű vasúti, közúti és légi szállítás

A szárazföldi szállítás terén a vasút megjelenéséig, csak nagyon lassú fejlődés volt. Maga a vasút szállítás is csak lassan fejlődött. A vasút a szárazföldi szállításban technikai forradalmat hozott. A történelem kevés olyan technikai forradalmat ismer, ami a vízi szállítástól elzárt területek felértékelődésében a vasút elterjedésével történt. A vasút a tömegáruk és a személyek szárazföldi mozgását olyan mértékben tette hatékonyabbá, azaz gazdaságilag elviselhető költségűvé, ami felforgatta a világgazdaságot ott is, ahol nem voltak meg a vízi szállítás lehetőségei. A vasúti szállításnak ugyan nagy a tőkeigénye, de az egységnyi teljesítményre jutó költség mégis a korábbi tört részére, sok esetben a századára csökkent. Korábban a tömegtermékeket szárazföldön húsz kilométernél nagyobb távolságra csak kivételes indokok esetében lehetett szállítani. A vasúton azonban a gazdaságos szállítási távolság meghaladta a száz kilométereket.

A gazdaságtörténészek előtt sem tudatosult, hogy a vízen el nem érhető területek csak a vasútnak köszönhetően kapcsolódtak be a az egynapi járóföldnél nagyobb távolságú szállítást igénylő munkamegosztásba. Hollandiától és Angliától eltekintve nem jöhettek volna létre az iparosodott nemzetgazdaságok a vasúthálózat kiépítése előtt.

A vasúthálózat kiépítésének jelentőségét sokkal jobban felismerték a politikusok és a tőkések, mint a történészek. Ezt jellemzi az a lázas munka, ami Európában és Észak-Amerikában a vasúthálózat gyors kiépítését eredményezte. Európában nemcsak a német gazdasági csoda, de Közép- és Kelet-Európa példátlanul gyors gazdasági fejlődése mindenekelőtt a vasút elterjedésével magyarázható. Európa közepe és keleti fele számára ez tette lehetővé, hogy agrártermékeik elérhessék a nyugat-európai piacokat.

A vasút szállítási forradalmához képest lassú folyamat eredménye volt a szilárd burkolatú utak kiépítése és a robbanómotorok elterjedése által biztosított közúti szállítás térhódítása. Ma a közutak elsődlegessége vált jellemzővé, annak ellenére, hogy óriási fejlődés folyik mind a vasúti, mind a légi közlekedés terén is.

A súlyukhoz viszonyítva értékes áruk szállítása tekintetében a légi úton történő szállítás hozott a tengereken történő szállításhoz hasonló eredményeket. Ma ezek az áruk a világ légi kikötői között egy napon belül viszonylag olcsón megérkeznek.

Itt a helye annak, hogy az értékes áruk szállításának már korábban hangsúlyozott történelmi szerepét röviden végigkísérjük. Sok ezer év óta az ilyen áruk szállítása volt a kulturális cseréhez, a világ távoli részeinek megismeréséhez vezető út.

A légi közlekedés során naponta több utas repül ezer kilométernél nagyobb távolságra a 20. század végére, mint amennyi évente ilyen messzire jutottak száz év alatt. Nemcsak az üzletemberek és kutatók utaznak, hanem a diákok és nyugdíjasok is.

Egy kitérő: Kínai kerékpárok Afrikában

Külön szeretném hangsúlyozni, a kerékpárnak a személyszállításban való szerepét. Ahogyan a patkolt ló mobilabbá tette a férfiak térbeni mozgását, a 20. században a fél-perifériákon ezt jelentette a kerékpár a munkásoknak és a kamasz fiúknak. Ráadásul a kerékpár nemcsak nagyobb mozgásszabadságot jelent, hanem az egyre jobban hiányzó fizikai igénybevételt is.

Néhány éve olvastam a hírekbe, hogy Kína az utolsó éven 56 millió kerékpárt exportált Afrikába. Azt már tudtam, hogy Kínában 80 millió új kerékpár talált évente vevőre. De elég volt nézni az onnan közvetített képeket. E hír olvasásakor azonban a saját példámra is gondolva átéltem, mint jelenthet ez a fejlemény Afrikában.

Most tavasszal volt 75 éve, hogy egy használt kerékpárt kaptam. Egyetemista koromig az öcsémmel az volt az egyetlen olyan tulajdon a házban, mit meg kellett kettőnk között osztani. Akinek nem jutott, az a gyalogosok szomorú sorsára került.

Akkor még nagy luxus volt a sebességváltós, amiről nem is álmodhattunk, holott a dimbes-dombos Somogyban az aranyt ért volna. Ilyen kerékpárt ötvenedik születésnapomra vettem, de sajnos kevés alkalmam volt arra, hogy élvezhessem. Azt mégis átéltem, hogy középiskolás koromban bejárhattam a megyét, elérhettem a Balatont. Mai fejjel azt mondom, hogy tízszeresére nőtt a térbeli mobilitásom. Azt már később egy kis motor, majd a Trabant követhette.

Történészként mániákusan vizsgáltam az emberek térbeni mobilitását. Megállapítottam, hogy a patkolt lovaknak a tudatra gyakorolt hatása csak később, a gépkocsiéhoz volt hasonlítható. Arra nem figyeltem, hogy a kerékpár mennyire a szegények lova lehetett, ami nem kért zabot, a megtett útra vetített költsége egy század részét sem tette ki, a lovon valóénak.

Mindez rendeződött bennem, amikor azt az Afrikába menő sokmillió kerékpárról olvastam. Ezért botránkoztam, utólag azon, hogy nem akadt senki a népi írók között, aki rámutatott arra, hogyan hatott az alföldi emberek életére, tudtára a kerékpár elterjedése.

Petőfi, amikor 1848-ban meglátta a Vácról jövő vonatot, lelkesen tollat ragadott, és megjósolta a nagy fáradság nélkül megtehető utazás jelentőségét. Ady, amikor egy Párizs környéki szállodában, látta a Földközi tenger felé menő néhány gépkocsit, látta a jövőt, amikor már vasútra sem szorulnak az emberek. Hanem háztól házig, a családdal, csomagokkal útra kelhetnek.

A kisemberek lovára, gépkocsijára, a kerékpárra azonban nem gondolt senki. Pedig ez jelentette a legtöbb ember számára az utazás, a munkába járás forradalmát.

De a kínaiak nem álltak meg, az új dívat az akkumulátorral hajtott kerékpár. Jelenleg 20 millió fogy a belső piacon, és már 120 jár belőlük az utakon. Nem ismerem a kínai gyakorlatot, de jár a fantáziám. Éjjeli árammal feltöltik, vagy valamelyik gyerek esete ráül a kerékpárra, és feltölti a szülei számára holnapra, a dinamóval.

A leginkább kerékpározó nép, a holland is kapcsolt. A harmadik évben, hogy megjelent a kínai akkumulátoros kerékpár, minden tízedik vevő azt veszi. Nekik nem drága, ha tízszer drágább, mint az ugyancsak Kínából behozott tradicionális, azaz lábbal hajtott.

Azon jár az eszem, hogy nálunk, Pakson elvész tízszer annyi éjjeli áram, ami az összes kerékpár feltöltésére kellene. Ennél több ember javára szolgáló energia megtakarítás aligha volna. Csak néha nem ártana kínai fejjel gondolkodni.

A kommunikáció és az információ áramlása

Eddig a mobilitásnak csak két formáját vizsgáltuk, a társadalom tagjainak térbeni és a társadalombeli mozgását. Az emberré válásban alapvető szerepe volt a beszéd útján történő kommunikációnak. Joggal emelték ki az embert annak alapján az állatvilágból, hogy beszél.

A kommunikáció tekintetében nagyon lassan növekvő, majd egyre gyorsuló folyamat után jutottunk el a második ezredforduló környékén oda, hogy a kommunikáció mennyisége és az általa legyőzött távolság egyetlen generáció alatt megsokszorozódott. Mivel a mobilitás e harmadik dimenziója, az információkhoz jutás, azok cseréje vált kiemelkedően fontossá, lehet a jelenkort az információs társadalom korának tekinteni. Ennek a társadalomra való hatását ugyan érezzük, de a megvalósulási formáját még nem voltunk képesek feldolgozni.

Az ugyan köztudott, hogy fajunk sikertörténetének a fejlet agyunk mellett a másik kulcsa a kommunikációs képességünk. E nélkül nem léphettünk volna túl az előemberek színvonalán. Ezzel szemben alig hangsúlyozzuk, hogy ezen a téren csak nagyon későn, és nagyon lassan következett be változás.

A társadalom fejlettségét azzal is mérni lehet, hogy abban milyen szerepet játszott, és játszik az információk áramlása.

Az információ terén az emberiség már előzőleg számos forradalmi lépést tett meg.

·    Nagyon sokáig a beszéd volt a kommunikáció egyetlen eszköze.

·    Az élőszóban történő információt rögzíthetővé tette az írás.

·    Az írást sokszorosíthatóvá tette a nyomtatás.

·    Az írásos közléseket gyorsan szállíthatóvá tette a távíró.

·    Az élőbeszéd legyőzhette a távolságot a telefon és a rádió segítségével.

·    Végül mindezen információs lehetőségeket nagyságrendekkel olcsóbbá, gyorsabbá, tárolhatóbbá tette az elektronika.

Sokáig csak az élőbeszéd volt a kommunikációnk. De már akkor is a fejlődésünk legfontosabb eszköze volt. A tapasztalatok átadása nélkül még mindig ősszüleink szintje közelében lennénk. Ez, az írás megjelenése előtt, nagyon korlátozott képességünk maradt.

Indokolt lenne tanítani, hogy milyen jelentősége volt annak, hogy nem a fogalmakat, nem a szavakat írtuk le, hanem hangokat jelentő betűkre bontottuk a szavakat. A közös alap hatványaiként kifejezett számok jelentőségét is tanítani kellene. Például miért kellett az elektronikát a kettes hatványaira építeni. Ennek megértése is sokkal fontosabb, mint a királyok politikai szerepének tanítása.

Maga a beszéd is folyamatosan fejlődik, és számos vonatkozásban máig megtartotta fölényét minden más kommunikációval szemben. A korlátjai, a hátrányai csak a társadalmi fejlődés magasabb fokán jelentkeztek. Az első problémát jelentette az, hogy a "szó elszáll", azaz időben nem tárolható, ráadásul viszonylag csak nagyon rövid távolságot győzhet le. Ez a hiányossága késztette az embert arra, hogy közléseit leírja, ezzel időben maradandóvá, térben szállíthatóvá tegye.

Az írás az emberi faj életében csak mintegy ötezer éves múltra tekinthet vissza. Vagyis mintegy 35 ezer évig az ember nem volt képes rögzíteni a gondolatait. Az írást természetesen számos egyszerű rögzítési mód előzte meg. Az állatvilágban is jelen vannak, és fontos szerepet játszanak a rögzített információk, de ezek még ösztönösek, nem tudatosak. Az emberek nagyon korán elkezdtek tudatos céllal információt tartalmazó jeleket hagyni maguk után. Ezeket ma is használják a primitív törzsek, de még a fejlett társadalmak is.

Az írás jelentőségét ugyan a társadalomtudósok nem vonják kétségbe, ezt mi sem mutatja jobban annál, hogy a múltban a történelmet gyakran az írás megjelenése alapján osztják ketté. Azt már kevésbé hangsúlyozzák, hogy ez a kommunikációs mód milyen formában jelent meg, és azt csak pár száz éve mérik, hogy a népesség hány százaléka sajátította el a használatát. Ezt csak az emberi lét idejének utolsó ezrelékében tartották elég fontosnak arra, hogy figyelemmel kísérjék.

Még kevésbé tudatosult az írás típusának a jelentősége. Pedig nemcsak a Nyugat kultúrája, de már annak elődei szempontjából is nagyon fontos szerepet játszott az, hogy ebben a körben a hangokat jelölő betűkkel írtak és írnak. Minden más eredetű kultúrában a szavakkal, illetve a szótagokkal való írás terjedt el.

A betűírás és a szóírás között sok különbség van, amelyeket az alábbiak foglalnak röviden össze:

Nagyon alacsony közlési igények mellett a szavakkal való írás a jobb megoldás, a szerény közlési igények esetén szükséges néhány szó írása és olvasása viszonylag könnyen megtanulható, és írásuk módjában nem különülnek el szükségszerűen a nyelvek. Ezt mindennél jobban mutatja az, hogy a jelenkor globalizált világában a legegyszerűbb közlések, a közlekedési táblák, a helységek megjelölése, bizonyos tilalmak és engedélyek közlése képírással, piktogramokkal történik. Nem véletlenül ez vált általánossá a közlekedésben. Az egyirányú utat minden nyelvű érdekelt számára közli az egyetlen nyíl. A hátrányai akkor nőnek meg, amikor már bonyolult a közölni való.

Bonyolult téma leírása szóképekkel csak nagyon sok jel alkalmazása esetén lehetséges. Ezért aztán az igényes közlésekre képes szóírás megtanulása évtizedekig tartó, sok energiát lekötő folyamat. Nem véletlen, hogy szóírást használó kultúrában a tudományos munkák, vagy irodalmi művek leírását és olvasását a lakosságnak csak elenyésző hányada képes megtanulni. Ezért az ilyen írásmód esetén nincs is sok értelme az írástudást statisztikailag mérni, mert az egyszerű közléseket ugyan sokan le tudják írni, még többen elolvasni, de a bonyolult közlések leírására és olvasására szükségszerűen csak nagyon kevesen képesek. Az ilyenhez több ezer jel ismeretét kell megtanulni, azokat a szövegkörnyezetnek megfelelő módon értelmezni. A szavakkal való írás nagy előnye abban rejlett, hogy egy kultúrán belül lehetett sok nyelv, az írás mégis közös maradt. A szavakkal történő írás előnyeit és hátrányait klasszikus módon tanúsítja Kína. A kínai császár parancsait, előírásait a különböző nyelvű alattvalók olvasni tudták. A beszédben sokan nem értették meg egymást, az írásban azonban igen.

A szavakkal történő írásnak a betűírással szembeni hátránya először a nyomtatás során jelentkezett. Nem véletlen, hogy Kínában ugyan előbb feltalálták a könyvnyomtatást, az alkalmazása mégsem vált általánossá. Nyugaton ellenben a feltalálása után példátlan gyorsasággal elterjedt. Kínában a nyomtatáshoz szükséges elemek száma sokszorosa volt a betűkkel történő nyomtatáshoz szükséges elemek elegendő számához képest. A szavakkal való írás a kommunikációs forradalom során mutatta meg igazán a gyengeségét. A szavakat ábrával mutató írásmódot ugyanis nagyon nehéz a gépek nyelvére lefordítani, azaz kettes számrendszerben kifejezni.

A betűkkel való írás és olvasás megtanulásának első lépése viszonylag nehezebb, mivel ahhoz eleve csupán néhány tucat hangot kifejező betűt, és írásjelet kellett megtanulni. Ennek ellenére, sokáig értelmiségi feladatnak számított. Az ilyen írás azonban szorosan kötődik a nyelvhez, a nyelv ismerete nélkül nem lehet az írott szöveget elolvasni. Nem véletlenül, ha nem is minden nyelv, de minden kultúra más betűvel jelölte ugyanazt a hangot. Ez az írásmód tehát a különböző nyelvek közötti kommunikációt nem tette lehetővé. Bizonyos szint után azonban megsokszorozódtak a szavakkal történő írással szembeni előnyei.

Aki a betűket ismeri, minden közlendőjét le tudja írni, és mások írását el tudja olvasni. Az olvasás során pedig sokkal kevesebb a félreértés, az értelmezési probléma. Ezt az írásmódot a tömegekkel is el lehet sajátíttatni. Ezt mindennél jobban illusztrálja az a tény, hogy a reformáció során a nyugat-európai népek írástudókká váltak. Meggyőződésem szerint ennek máig ható pozitív következményei vannak. Ezt sugallja az a tény, hogy ma azok az európai népek vannak a fejlődés csúcsán, amelyek körében a 16. század során általánossá vált a népoktatás. Általában nem eléggé hangsúlyozzuk a nyugat-európai kultúra abból fakadó fölényét, hogy az elsőként tette általánossá az írás és olvasás ismeretét.

A történelemben kevés nagyobb, máig ható szellemi találmány született, mint a betűkkel való írás. Csak ez teszi lehetővé, hogy a lakosság szinte egésze írás- és olvasástudóvá váljon, hogy a nyomtatás egyszerű és olcsó legyen, hogy a jelenkori követelmény, a szövegek számítógépekre való írása viszonylag könnyen megoldható legyen.

A betűkkel való írás hátránya viszont az, hogy nyelvtudáshoz kötődik. A szavakkal történő írás nem a nyelvi szöveget, hanem a fogalmat közli, azt mindenki a saját nyelvén olvashatja. Ezzel szemben a betűírás csak a leírt nyelven olvasható. Ez is lényeges szerepet játszott abban, hogy a soknyelvű nyugati kultúra sok önálló politikai szervezetre is osztódott. Az írásos közlések megkövetelték a különböző nyelvekre való lefordítást.

Az írt szövegek megőrzése és szállítása is forradalom volt. De a könyvnyomtatás történelemformáló szerepét is helyére kellene tenni. A mai fiataloknak fogalmuk sincs arról, hogy száz éve még milyen szűk körben volt az írásnak és olvasásnak mindennapi szerepe. Gyerekkorom falvaiban és gyáraiban a szereplők nagy többsége nem hasznosította az írást és olvasást, még akkor sem, ha azt az iskolában megtanulta. Ma sokak számára hihetetlennek tűnik, hogy az első világháborúban az írástudónak minősített katonák többsége nem tudott megírni néhány soros levelet a családjának, erre külön szakosodtak néhányan. Sem a paraszti, sem a gyári dolgozók többségének nem volt szüksége az írásra, olvasásra. Tegyük hozzá, hogy az emberiség nagyobb fele még ma is ebben a stádiumban él.

A könyvnyomtatás, majd az újság nagy forradalom volt. De még mindig főleg csak az értelmiség számára. Igazán nagy forradalmat jelentett, amikor már széles népréteg számára nemcsak az írás, hanem a beszéd és a kép is elérhetővé vált. Minderre azonban fajunk életének utolsó ezredében, a 20. században került sor, de a terjedési sebessége annál gyorsabb volt. Megdöbbentő lenne látni, hogy a modern ember jut napjainkban olyan információkhoz, ami száz éve még a leggazdagabbak számára is elképzelhetetlen volt.

Az utolsó tíz évben sokszorta több információ került rögzítésre, győzött le nagy távolságot, mint az előző százezer év alatt összesen, és a térhódítását egyelőre még évtizedes távlatban sem lehet előre megjósolni. Egyelőre még a nagyon gazdag fantázia sem képes felmérni, hogy mi lesz annak az agy, a tudat fejlődésére való hatása, hogy a fejlett világban a mai generáció több információt kap, mint elődei összesen. Ezt kellene megértetni a mai fiatalokkal, mert ennek a hatása formája majd át az ő életüket.

Ismét azt kell megállapítanunk, hogy a fenti, valóban nagyon fontos kérdéssel alig foglalkozik a történelem, ellenben a nem fontos politikai eseményeken elrágódik.

A társadalmi mobilitás

Társadalmi vagy vertikális mobilitáson az egyének társadalmi helyzetében beálló változások gyakoriságát értjük. Vagyis azt, hogy mekkora az egyén esélye arra, hogy magasabb osztályba kerülhessen, illetve mekkora a veszélye annak, hogy a társadalmi hierarchiában lejjebb kerül. Ebből fakadóan mindenekelőtt azt kell látni, hogy egyrészt minél fejlettebb a társadalom, annál nagyobb mobilitásra van szüksége, másrészt szinte minden társadalmi osztály esetében más annak optimális nagysága.

Az emberi faj történelmében szinte az utóbbi pár száz év kivételével alig volt szükség a vertikális mobilitásra. Ez bizonyítja az, hogy a társadalmak közötti versenyben nem jelentett kimutatható előnyt a nagyobb mobilitás. A Nyugat felemelkedése volt az első történelmi tény, amikor egy kultúrára jellemző mobilitás a többi kultúrával szemben fölényt biztosított. Ez a fölény aztán felgyorsult, és rövid néhány száz év után már világuralmat eredményezett.

A társadalmi mobilitás kívánatos színvonala a társadalom szellemi vagyonnal szemben támasztott igényétől függ. Ennek az igénynek a nagysága pedig két tényező függvénye: a társadalom fejlettsége és annak potenciális növekedési képessége. Vagyis annál nagyobb a társadalomnak a mobilitási igénye, minél fejlettebb és minél gyorsabb növekedésre képes.

A jelenkor fejlett társadalmai számára másként is kifejezhetjük a mobilitási igényt: minél nagyobb a társadalomnak a szellemi vagyonnal szembeni igénye, annál nagyobb szüksége van a mobilitásra.

Nagy társadalmi mobilitás a városokban

Az emberi faj történelmében szinte az utóbbi pár száz év kivételével alig volt szükség a vertikális mobilitásra. Ez bizonyítja az, hogy a társadalmak közötti versenyben nem jelentett kimutatható előnyt a nagyobb mobilitás. A Nyugat felemelkedése volt az első történelmi tény, amikor egy kultúrára jellemző mobilitás a többi kultúrával szemben fölényt biztosított. Ez a fölény aztán felgyorsult, és rövid néhány száz év után már világuralmat eredményezett.

Előtte csak egyes szakmákra vált jellemzővé a valamivel nagyobb mobilitás, ezek a szakmák ennek köszönhetően az átlagosnál haladóbbaknak, progresszívebbeknek bizonyultak, de ennek kevés általános társadalmi hatása érvényesült.

A nagyobb mobilitású városok mindig a társadalmi haladás élén jártak, de politikai tekintetben nem váltak tartósan önállóvá, végső soron mindig az alapvetően élelmiszertermeléssel foglalkozó társadalom, a vidék maradt a kultúra és a politikai hatalom alapja. A városok ugyan a nagyobb mobilitásuknak köszönhetően kizsákmányolták a falvakat, de mindig rászorultak azokra, azokból éltek.

Éppen a többi kultúránál politikailag sokkal tagoltabb Európában, először a görög kultúrában, majd Nyugaton is, szinte mindig a városállamok gazdasági és kulturális téren messze előtte jártak a falvakra épült birodalmaknak, de politikai önállóságuk soha nem bizonyult elégségesnek és tartósnak. Mégis, a nyugati népek történetében a városok sokkal fontosabb szerepet játszottak, mint a konzervatív vidék. Ennek ellenére a történelem szinte csak a politikai hatalommal foglalkozik.

Az, hogy az olasz és a németalföldi városállamok lettek a művészetek centrumai, annak köszönhető, hogy mobilitásuk sokszorosa volt az országosnak.

A magas kultúrák kialakulása óta a városi lakosság mobilitása mindig nagyobb volt, mint a földesurak és a köznép körében. Ennek több oka volt. Kezdjük azzal, hogy a városi lakosság halandósága mindig meghaladta a születési arányt.

·    A városokban a lakosság a magas halálozás következtében fogyott, nagyobb volt a kihalt családok aránya, akiknek a helyébe új családoknak kellett befogadni.

·    A bevándorlók többsége alul kezdte, az alsó rétegből kerültek egyre feljebb.

·    A kereskedelemben és az iparban gyakrabban változtak az erőviszonyok, az ügyesebb, a szerencsésebb felemelkedett, a kevésbé ügyes és szorgalmas pedig visszacsúszott a rangsorban.

A vertikális társadalmi mobilitás mérése

A múlt társadalmaiban érvényesülő vertikális mobilitás mérésének feltétele annak ismerete, hogyan jelentkezett ez a társadalom különböző osztályaiban, rétegeiben, szakmai köreiben.

A középkori Nyugat-Európában a társadalmat a viszonylag stabil összetételű földbirtokos osztály irányította, ami nagyon zárt volt. Nagyon kevesen kerülhettek oda be, és még kevesebben kerülhettek onnan ki. Erről gondoskodott a vérségi származás szigorú számontartása. Még a földesúri családok közötti rangsor is lassan és keveset változott. Ennek példája az, hogy minden nyugati nép történetében századokon keresztül szinte néhány család játszotta az uralkodó alatti fő szerepeket.

Szinte csak több évszázados időközökben fordult elő, hogy egy nagy rangú család letűnt, egy másik pedig felemelkedett. Alacsony volt a földesúri osztályon belüli rangsorváltozásban is a mobilitás.

A polgárság mértéke

Illusztrációként a középkori francia és a magyar társadalmat állítom szembe.

A magyar társadalmat a nyugati népekkel szemben mindennél jobban jellemezte a városok hiánya, és ebből fakadóan a magyar polgárok hiánya. Nem ismerek még egy népet Európa nyugti felén, amelyik olyan kevéssé urbanizálódott volna, mint a magyar. Nem is annyira az állama, hanem a magyar etnikuma. Ezzel szemben minden olyan nép, amelyiknek a történelme során az átlagosnál nagyobb arányú volt a városi lakossága, az átlagosnál többre vitte.

Franciaországban a lakosság 1 százaléka volt nemes, 6 százaléka polgár, a többség jobbágy vagy még az sem. Magyarországon fordított volt az arány, 6 százalék a nemes és 1 százalék a polgár.

Ezen belül még nagyobb különbség volt az etnikai összetételben. Franciaországban a lakosság nagy többsége francia, és természetesen a viszonylag kisszámú nemesség és polgárság is az volt. Ezzel szemben Magyarországon a lakosságnak fele volt magyar etnikumú, ezeknek 12 százaléka volt nemes. A nagy különbség, hogy középkori Magyarországon az eleve kevés polgár között alig volt magyar. Ezért túlzás nélkül mondhatjuk, hogy 6 adófizető francia polgárra jutott egy nem adózó nemes. Magyarországon egy adózó magyar polgárra közel száz magyar nemes jutott. Nálunk az Oszmán Hódoltság előtt szinte nem is volt magyar polgárság. Az alföldi mezővárosok polgársága volt az első magyar etnikumú polgárság. Erről is hallgat a magyar történelemírás. Pedig az újkori magyar történelem meg sem érthető a magyar etnikum aránytalanul magas nemessége és abnormális polgárhiánysága nélkül. Ennek a hiányosságnak a pótlása soha nem volt időszerűbb, mint napjainkban.

A fenti arányokon ugyan lehet vitatkozni, de azok egymáshoz viszonyított arányán már sokkal kevésbé. Ezért a magyar társadalom természetéről a középkort követő magyar történelem megértéséhez ennél jellemzőbb, fontosabb adatokat aligha lehetne tanítani. Ezért tartom fontos feladatnak e probléma minél részletesebb feltárását.

De az ilyen és hasonló tényeket nemcsak a közvélemény, de még azok sem tudják, akik a történelemkönyveket írják. Természetesen ezt az általánosan érvényesülő igazságot csak az ismerheti el, aki túllát a napi politikai csatározásokon, aki egy nép múltjának sikerességét nem a politikai, hanem a kulturális és gazdasági szinten méri le. A magyar történelmet is úgy kellene tanítani, hogy a mi társadalmi viszonyainkkal szemben mi jellemezte azokat a népeket, amelyek kulturális és gazdasági szinten nálunk előbbre jutottak. De erről még jövőre megírom az utolsó könyvem.

A szorgalom társadalmi értéke

A szorgalomnak is van társadalmi értéke, mert fokozza a tényleges értékek kibontakoztatását. De az értéke hatványozottan a vele társuló képességtől függ. Az oktatási intézmények minősítése azonban ma is jelentősen eltér az életben bizonyítottól. Túlságosan jutalmazza a szorgalmat, ugyanakkor nem ad kellő súlyt a képességnek. Ezt az élet éppen fordítva teszi.

A szorgalom korábban nem játszott fontos szerepet. Ez az erény abban merült ki, hogy felerősítette, illetve a lustaság csökkentette a testi erőből és a képességből fakadó különbséget. A szorgalom csak a társadalmi fejlődés magas fokán vált egyre fontosabbá, amikor már a társadalom számára mindennél fontosabb tudást és a tehetséget növelte. A lustaság szerepe a szorgalommal éppen ellentétes volt és maradt. A fejlett társadalmakban mind a tehetséget, mind tudást szinte megsemmisíti.

A szorgalom bizonyos kultúrák társadalmaiban bizonyos társadalmi cél eléréséhez fontos erénnyé vált. Különösen fontos szerepet kapott a távol-keleti konfuciánus és a török hatalmi hierarchiában és a keresztény vallási klérusban. Az első kettőben, a hatalmi apparátusokban, a hadseregben, a bírói testületekben az oktatási intézmények vizsgáin elért eredmény volt a szelekció alapja, ahol a követelmények nem annyira a tehetséget, mint a szorgalmat minősítették.

A történészek máig nem szentelnek kellő figyelmet arra, hogy a fenti két társadalomban, továbbá a keresztény egyházak klérusaiban az iskolai eredmények, nem pedig a vérségi származás, illetve az öröklött vagyon nagysága volt a hatalmi apparátusban nyert szerep alapja. Ez a szelekció ugyan nagyon dogmatikus alapokon működött, nem az új keresésére, hanem a régi szolgálatára, bemagolására helyezték a hangsúlyt, mégis sokkal jobb képességszelekciót biztosított, mint a vérségi származás.

Nagy társadalmi mobilitás a klérus, művészek, tudósok és vállalkozók körében

A múltban egyes szakmákra vált jellemzővé a valamivel nagyobb mobilitás, ezek a szakmák ennek köszönhetően az átlagosnál haladóbbaknak, progresszívebbeknek bizonyultak, de ennek kevés általános társadalmi hatása érvényesült.

A középkori Nyugaton a vertikális mobilitásban az élen jártak a keresztény felekezetek klérusai is. Ennek köszönhető, hogy a kétezer éven keresztül sokszorta nagyobb volt a kulturális és gazdasági teljesítményük, a politikai befolyásuk, mint a mobilitást szinte nem is ismerő földesuraké. Mára mégsem jutottak messze, mivel nem társadalomként, hanem csupán az egyházi apparátus részeként éltek, nem nősülhettek, nem lehetett családjuk. Ráadásul az egyházi érdekek szolgálata mellett csak másodlagosan foglalkoztak a gazdasággal. Vagyis Nyugaton a keresztény klérusokat éppen annak az ellenkezője jellemezte, ami a zsidó diaszpórát felemelte.

A keresztény klérus kiemelkedő szerepét nem lehet megérteni azon az alapon, amit maga is hirdet, hogy isteni eredetűek voltak a dogmái. Az igazi ok az volt, hogy a klérus magas rangú tagjai sokkal szelektáltabbak, képzettebbek voltak, mint a világi hataloméi.

Kultúra és erkölcs a társadalmi fejlődés alapja

A 20. század különleges század volt. Ebben a száz évben nagyobbat változott a világ, mint előtte ötezer év alatt összesen. Ezt ma világosabban látom, mint tíz éve, amikor erről könyvet írtam a MI 20. SZÁZADUNK címmel.

A tudományos-technikai forradalom hatása a kultúrák erőviszonyaira

A tudományos és technikai forradalom hatására a nyugat-európai kultúrkörbe tartozó puritán társadalmak mind gyorsan nagyon gazdagok lettek az emberiség öthatodához képest.

A 21. század közepére, Kína felzárkózása után az emberiség kétötöde lesz gazdag. Sőt egyre gazdagabb. A világ szegényebb háromötöde nemcsak jövedelmével marad le. A gazdasági jelentősége és katonai ereje ugyanis még ennél is gyorsabban csökken.

A tudományos és technikai forradalom két kultúra, a nyugati puritán és a távol-keleti konfuciánus kultúra hatalmát felfokozta, és minden más kultúra relatív erejét leértékelte. A leértékeltek között a három fontos is van, mégpedig az indiai, a mediterrán és a közel-keleti. Ezek ereje, és főleg a dinamikája azonban elmarad a puritán Nyugat és a konfuciánus Távol-Kelet mögött.

Ma még a puritán Nyugat katonai, gazdasági és tudományos fölénye még a Távol-Kelettel szemben is nagy, de csökkenő. A Nyugaton belül egyre nő Észak-Amerika fölénye és csökken a puritán Nyugaté.

Az emberiség létszámának alig egy hatoda élt a fejlett, a többi kultúrát kizsákmányoló világban, és ennek a jóléte jelentősen függött az elmaradottak kizsákmányolásából és a velük való munkamegosztástól.

A 20. század derekára a tudományos és technikai forradalom minőségi változást hozott a kultúrák közötti erőviszonyokban, amelyek lényege a következőkben foglalható össze:

1.     A Nyugat gazdasági és katonai fölénye a többi kultúrával szemben sokszorosra nőtt. Az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem különbsége a fejlettek és a többi kultúra között 3:1 aránynál is alacsonyabbról, a 20. század végére, 50:1 arányra, a katonai fölény pedig, még ennél is nagyobbra nőtt.

2.     A Nyugatnak nem volt továbbra szüksége az olcsó, iskolázatlan munkaerőre. A fejlettek és az elmaradottak között megszűnt a kizsákmányolás fontos erőforrás lenni. A fejlettek gazdasága még a saját gyenge minőségű munkaerejét sem képes hasznosítani, nemhogy az elmaradott kultúrákét. A megelőző háromszáz évben a világkereskedelmet döntően az erős gyarmattartó és a gyarmatai, illetve a befolyási övezeteivel való kereskedelem jellemezte. A 20. század közepére a világkereskedelem súlya nőtt a fejlettek közötti forgalom irányában. A fejlettek és az elmaradottak közti kereskedelem egyre inkább a nyersanyagok cseréjére korlátozódott.

3.     Nyilvánvalóvá vált, hogy a gazdasági fejlettek közé felzárkózik a konfuciánus Távol-Kelet. Ennek következtében a 21. század közeprére az emberiség hatoda helyett, a kétötöde fog fejlett társadalmakban fog élni.

4.     Amíg a fejlett társadalmakban leállt a népszaporulat, addig az elmaradottabbakban tovább nő. A belátható jövőben, a kultúrák közti minden ellentét az ellentétes irányú demográfiai fejlődésből fakad. Az emberiség fejlett kétötöde nem, az elmaradt háromötöd pedig példátlan gyorsasággal szaporodik.

A népszaporulat leállásán alapuló felzárkózás három feltétele

A fentiekből az derül ki, hogy jelenleg csak a nyugat-európai puritán, és a kelet-ázsiai konfuciánus viselkedés mellett zavartalan és gyors a társadalmi és technikai fejlődés. Ez pedig ebben a két kultúrkörben is csak akkor és ott működik, ahol leáll a spontán népszaporulat. Az élvonalba kerülés feltétele ugyanis a spontán népszaporulat leállása.

A puritán kultúra mellett is népszaporulat akkor áll le, ha

1. a gazdasági fejlettség túllépi a mintegy tízezer dollár per fő értéket,
2. az iskolázottság átlaga eléri a tizenkét évet, 
3. fogamzásgátlás áll rendelkezésre olcsón és egyszerűen.

A megfelelő kultúrán kívül e három, – vagyis puritán kultúra követelményével együtt összesen négy – feltétel mindegyike kell a felzárkózáshoz. Azt, hogy egyetlen feltétel hiánya elegendő ahhoz bizonyítja a szigorúan mediterrán és az ortodox keresztény kultúra önerőből képtelen a felzárkózásra.

Szigorúan mediterrán kultúrának tekinthetjük a Lisszabon – Róma – Athén vonaltól délre lévő térséget és a latin-amerikai országokat. Ez a térség az Európai Unión belül csak azért emelkedhetett fel a követelmények színvonalára, mert a fejlett Nyugat-Európa példátlan pénzügyi támogatását és a térségből származó turisztikai bevételeket élvezheti.

Tipikus példa Dél-Olaszország, amely már az EU tagság előtt a gazdagabb Észak-Olaszország igen jelentős támogatását évezhette. Ez a támogatás sokszorosan meghaladta a Marshall-segély összegét. Ezt fejeli meg az EU támogatása. Még nem akadt közgazdász, vagy politikus, aki kimutatta volna, hogy mekkora volt ez a félévszázados támogatás egy lakosra vetítve. Nyilvánvalóan sokkal több, mint a térségben lévő teljes nemzeti vagyon. Ennek ellenre az ország északi feléhez viszonyított lemaradás nem csökkent, hanem nőtt. Éppen a legutóbbi parlamenti választások bizonyítják, hogy fogyóban van az észak-olaszok türelme.

Andalúzia az EU tagság óta a nagy EU támogatásnak, és a nyugat-európai turizmusnak köszönhetően ugyan tartani tudta magát, de önerőből hamar lemaradna. Ez vált nyilvánvalóvá a jelenlegi pénzügyi válságban.

Görögország sem állna ott, ahol jelenleg van, ha nem kapott volna megkülönböztetett EU támogatást, és nem volna szinte példátlan vonzereje a gazdag turisták számára. Most mégis kiderült, hogy idegen test az euró zónában.

Aki az okokat keresi, megtalálja e régiók viszonyaival való találkozás alkalmával. Markánsan jelentkeznek a mediterrán viselkedési normák. A piacon éppen úgy, mint a kormányzásban.

A latin-amerikai országokban a spanyolok és portugálok úgy élnek, viselkednek, ahogyan az említett dél-európai környezetben. Ráadásul, ezeket még visszahúzzák az elmaradottabb indián és fekete etnikumok. A népszaporulatuk a megengedhető többszöröse, és annak is a súlypontja a fejlődésre képtelenek oldalán van.

A keleti szlávok ugyan három feltételhez közel vannak, mégsem képesek a felzárkózásra, mert az első követelmény hiányzik, a kultúrájuk nem puritán. Európa keleti felén csődbe jutott a tőkés, a bolsevik és újra a tőkés társadalmi rendszer fejlődése. Tehát e térség kudarca az uralomra került ideológiától független.

Az okot keresve elegendő utazni, és körülnézni. Azt látjuk, hogy a lemaradó déliek és keletiek mennyire másként élnek, mint az északi-nyugati szomszédok. Ahol a lakosság nem szorgalmas, nem beosztó, nem tisztaságszerető, ott eleve lehetetlen a felzárkózás.

Ennyi is elég annak belátáshoz, hogy Kelet-Ázsiában miért voltak kiemelkedően sikeresek a japánok, és a kis tigrisek.

Kína nagyon nagy, és nagyon szegény volt ahhoz, hogy spontán leálljon a népszaporulat. A kommunista vezetés azonban felismerte, hogy a nagyon centralizált vezetés erőszakkal megállíthatja a népszaporulatot. Ennek feltétele azonban a politikai diktatúra fenntartása mindaddig, amíg a jólét és az iskolázottság el nem éri a szintet, ahol majd spontán leáll a népszaporulat, és rá lehet térni a politika demokratikus formájára. Ezt az egyszerű, és páratlan sikerrel bizonyított tényt a Nyugat politikai és társadalomtudományi elitje nem hajlandó tudomásul venni, és a történelem eddigi legnagyobb sikerét, egy a puritán Nyugat egészénél népesebb birodalom gyorsabban fejlődik, mint ami a Nyugat történelmében valaha előfordult.

Érdekes módon ez a mandarin vizsgákra épülő szelekció olyan mély nyomot hagyott a kelet-ázsiai kultúrában, ami igazán csak most, a szellemi tőke elsődlegessé válása idején gyümölcsözik. Ez a tény is jól bizonyítja, hogy az évezredes kulturális örökség milyen alapvető elemévé válhat a társadalom alépítményének.

Ezzel szemben a siker feltételének tartanak számos olyan feltételt, ami mindenütt kudarcot vallott. A fajunk történetének egyik legnagyobb társadalmi csodája, hogy az emberiség ötöde példátlan sebességgel halad azon az úton, hogy Kína újra a világ egyik szuperhatalma legyen. A Nyugat politikai és tudományos elitje pedig a kínai megoldásban hibát lát.

Ma a legnagyobb komparatív előny a munkaerő kultúrája és minősége

A fejlett társadalmakban a munkaerő java egyre jobban felértékelődik, a gyengébb fele pedig értékét veszti. Az alsó tizede pedig negatív értékű lett.

A világ fejlett részében az emberi faj történetének legnagyobb fordulata játszódott le. A termelő társadalmak korát felváltotta a tudás, a szellemi vagyon kora.

A termelésen a fizikai munka termékét, az emberi szellem eredményén az alkotást értjük. E fogalmi megkülönböztetés indokolt annak ellenére, hogy a termelés mögött mindig volt szellemi teljesítmény, és az alkotás mögött mindig van fizikai munka is. Talán helyesebb volna így fogalmazni:

A termelés mögött nagyon sok a fizikai munka és nagyon kevés a szellemi alkotás, az alkotás mögött nagyon sok a szellemi és nagyon kevés a fizikai munka.

Fajunk eddigi életét a termelés maximalizálása jellemezte, amihez fejlett agyunk kapacitására alig volt szükség. A termelés eddigi módjai annyiban nem feleltek meg fajunknak, mivel annak fizikai adottságai gyengék, az agya pedig fejlettebb, mint amit a termelés igényel. Ezzel szemben az alkotásban az ember fizikai gyengeségei is bőven elégségesek, a szelleme pedig végre élhet óriási kapacitásával. Az alkotás az ember adottságaira épülő munka, sok szellemi és kevés fizikai teljesítményt igényel.

Az osztálytársadalmak vallásai joggal épültek arra, hogy a tudásvágy, az alkotás bűn, mert nem arra volt szükség. Százezer év után fajunk végre eljutott odáig, hogy a társadalom eredendő bűne fontos erénnyé vált.

A 20. század végére a fejlett világban egyértelművé vált, hogy a gyors gazdasági fejlődés elsődleges feltétele az emberek minősége. Azzal, hogy Kína és Vietnám is rálépett a nagyon gyors gazdasági fejlődés útjára, csupán Észak-Korea maradt olyan ország, amiben a lakosság viselkedési kultúrája puritán, azaz megfelel a kor követelményeinek, és nem az átlagnál sokkal gyorsabban gazdagodik. Ezzel a mintegy 3 milliárd embert jelentő két kultúra elégséges feltételt jelent ahhoz a társadalom fejlődése gyors legyen. Ezekkel szemben minden más viselkedési kultúrájú nép egyre jobban lemarad. Ez az általános törvény a tőkés osztálytársadalmakban és a bolsevik szocialistáknál is egyértelműen bebizonyosodott.

A tőkés utat járó Nyugaton csak a puritánok lettek gazdag és össznépi társadalmak. A mediterrán kultúrához tartozók pedig egyre jobban lemaradnak. Ezzel szemben a hidegháborúban a Nyugat oldalára került távol-keleti konfuciánus kultúrájú országok példátlan sikert arattak. A bolsevik úton járó Kelet-Európában pedig kiderült, hogy a nagycsaládos kultúrájú, pravoszláv társadalmakban ugyan leállt a gyors népszaporulat, az átlagosnál gyorsabb gazdasági fejlődés nem valósult meg. Ezzel szemben ugyanaz a bolsevik rendszer Kínában képes volt megállítani a népesség növekedését, beindítani a piacgazdaságot, és csodálatos fejlődést élvezhet.

Gyors gazdagodás nem szül fejlődést – alkalmas kultúra és munka nélkül

A 20. században bebizonyosodott, hogy a nagy jövedelem nem elégséges alapja a társadalmi fejlődésnek. A nagy jövedelem csak ott szül társadalmi fejlődést, nagyobb jólétet, ahol munkából származik, és a kultúra megfelelő. Az olajban gazdag arab országok, Oroszország, Venezuela szolgál példát arra, hogy a bányajáradékból származó nagy jövedelem nem serkenti a fejlődést, hanem stabilizálja az idejét múlt társadalmi rendszert.

Ezzel szemben a drága olaj éppen azokban az országokban okozott gyorsabb technikai fejlődést, akinek ezt ki kellett fizetni. A jelenkorra az érvényes, hogy a magas nyersanyagárak hatása nem ott válik pozitívvá, ahol annak járadékát élvezik, hanem ott, ahol meg kell vásárolni.

Az életem során a közgazdászok kirobbanó fejlődést jósoltak a természeti adottságokban gazdag országoknak, mint például a Szovjetuniónak, azon belül Ukrajnának, valamint Argentínának, Iránnak és újabban Brazíliának. A jóslat egyik esetében sem vált be. Az adottságaik ugyan ma is megvannak, de a sikerről szó sem lehet.

A rövidlátó közgazdászok és politikusok az elmaradt kultúrák gazdasági jelentőségét és a fejlettek nyersanyag igényét egyaránt túlértékelik. Ez a megközelítés azonban hibás. Az igaz, hogy a fejlett világ számára fontos a nyersanyagellátás, de az egymásra szorultság fordított.

Az eladók sokkal jobban rá vannak a pénzes vevőkre szorulva, mint fordítva. Nem ismerek olyan elmaradt, de nyersanyagokban gazdag országot, ami működőképes maradna a nyersanyagok eladása nélkül. Ezzel szemben a fejlett világban azok az országok mentek többre, akik nem a nyersanyagokkal rendelkező országok politikai, katonai felügyeltére törekedtek, hanem azok, melyek a nyersanyagokkal való fokozott takarékosságra helyzeték a hangsúlyt. Az azonban általános, hogy a magas nyersanyagárakból meggazdagodott ország gazdasági és társadalmi fejlődése lelassult.

A közgazdászok és történészek a gyarmati rendszer megszűnése mögött csak a politikai változást, de az egész emberiség sorsának más vágányra kerülését nem látják. Nem tudatosult, hogy a gyarmati rendszer azért szűnt meg, mert megszűnt az ahhoz fűződő társadalmi és gazdasági érdek.

Mind a politikai, mind a gazdasági sajtó állandóan fejlett országoknak a nyersanyagokban gazdag országoktól való függőséget hangsúlyozza. Nem veszik figyelembe, hogy az elmúlt száz év során a nyersanyagokban szegény országok gyorsabban gazdagodtak, mint a nyersanyagokban gazdagok. Európa hat leggazdagabb országa nyersanyagokban szegény. A rászorultság sokkal inkább fordított.

A nyersanyagoknak a nemzeti jövedelemhez mért súlya száz év alatt a tört részére csökkent. Száz éve a fejlett országok nyersanyag fogyasztása meghaladta a nemzeti jövedelem tíz százalékát, a sok ezer kilométerről való szállításuk pedig elviselhetetlenül drága lett volna. Ma a fejlett országokban a nyersanyagigény a nemzeti jövedelem mintegy öt százaléka, és a világ legtávolabbi pontjairól is olcsón oda szállítható.

Svájc és Japán számára nem gond a nyersanyagokkal való ellátás. Szint minden nyersanyagot megvásárolhatnak a nemzeti jövedelmük húszadából.

A világ leggazdagabb hatodában csak Ausztrália és Kanada termel több nyersanyagot, mint fogyaszt. Ezzel szemben a többi nyersanyagokban gazdag ország most esetleg jól él, de társadalmi tekintetben egyre jobban lemarad.

A tudományos és technikai forradalom hatására ugyan nagyon differenciálódott a kultúrák gazdasági teljesítménye, de a fejletteknek az elmaradottakkal szembeni rászorultsága mégis csökkent.

A fejlett társadalmon belül csak az azonos szintre emelkedett kultúrák élhetnek békésen. Megfogalmaztuk az ellenkezőjét is: ma már a fejlett világban a közös államban élő etnikumoknak együttélés nem okoz súrlódást, ha a viselkedésük, azaz a kultúrája hasonló. A fejlett társadalomba való beilleszkedés akadálya elsősorban kulturális.

A tudományos és technikai forradalom hatására három generáció alatt százszorosára nőtt az ismeretek, a lakosság és áruk cseréje, tízszeresére nőtt a fejlettek és az elmaradottak közti gazdasági különbség. Csökkent az elmaradt többség gazdasági jelentősége a fejlettek számára. A fejlettek között a társadalmi munkamegosztás lett az elsődleges érdek.

Az elmúlt alig hatvan év során a fejlettek túlléptek az osztálytársadalmakon, az emberiség többsége viszont abban maradt.

A 20. század közepén azonban a nyugat-európai puritán kultúrkörű társadalmak gyorsan, és erőszak nélkül túlléptek az osztálytársadalmon. Ezt követték a hidegháborúban a Nyugat oldalán álló kelet-ázsiai országok is. Többségük ennek ellenére ma is tőkés társadalomnak tekintik az élvonalat, holott azokban már nem a fizikai tőke, hanem a szellemi vagyon a szűk keresztmetszet, ami a társadalom szerveződését, mozgástörvényeit alakítja.

A minőségi változást könnyű volna tudomásul venni, ha megnéznénk, milyen volt a 20. század elejéig, minden tőkés osztálytársadalomban, és milyen ma a gazdag társadalmakban a megtermelt, és az újra elosztott jövedelmek megoszlása.

Az osztálytársadalmakban a létrehozott jövedelem megtermelése nivellált volt. A jövedelmek termelésében részt vett a lakosság kilenctizede, viszonylag nagyon kis mértékben differenciálódott hatékonysággal, Ezt azonban nagyon differenciáltan osztotta újra a társadalom. Minden osztálytársadalomnak ez volt a közös jellemzője. Ezzel szemben a jelenkori fejlett társadalmakban nagyon differenciáltan képződik a jövedelem. A megtermelt érték jelentős hányadát, harmadát, felét az állam visszaosztja úgy, hogy az arányát nivellálja.

A kultúrák között csak a gyarmati rendszerben volt fontos a gazdasági munkamegosztás. Az ipari országok technikai fölényükkel kizsákmányolták a náluk kevésbé fejletteket.

A gazdaságtörténészek csak azt hangsúlyozzák, hogy az ipari forradalom hatására a gyáripar és a hadviselés komparatív előnye megsokszorozódott, de nem teszik hozzá, hogy a fél-perifériák és a perifériák mezőgazdasága ugyanakkor komparatív előnybe került.

A gyáripari termelés sokszorosan nagyobb hatékonysága azzal járt, hogy a gyarmattartók iparcikkeik ellenében nagyon olcsón jutottak fél-perifériák, és a gyarmatok mezőgazdasági és bányászati termékeihez.

A katonai fölényük pedig biztosította a politikai uralmukat. Ez a fölény ugyan ma sokkal nagyobb, mint a gyarmati rendszer idején volt, de megszűnt az alkalmazásának értelme. A katonai győzelem ugyan könnyű, de a megszállás már sokkal nehezebb, költségesebb, haszna pedig kevés, sőt az erőszakos elnyomás egyre többe kerül.

1.     Amelyik kultúrára nem a takarékosság, a szorgalom, a tisztaság, a fegyelmezettség, a tudásvágy, az igényesség a jellemző, az nem alkalmas arra, hogy össznépi demokrácia legyen. A tudományos és technikai forradalom olyan társadalmi környezetet teremtett, amiben e két kultúrától eltérő értékrend eleve kizárja a felzárkózás lehetőségét.

2.     Amelyik társadalom nem puritán, még nem érte el a jelenlegi élvonalhoz közeli szintet, és nem magasan iskolázott, nem lehet demokratikus. Tehát a nem puritán, szegény és nem iskolázott társadalom nem lehet demokratikus. Ezt a Nyugat képtelen megérteni.

3.     Amelyik társadalom népessége még gyorsan nő, nem teremtheti meg a demokrácia működési feltételeit. Ezt a feltételt sem ismerte fel a tudomány és a politika. A keresztény erkölcs pedig nem hajlandó elfogadni.

Az erkölcs a kultúra függvénye és a gazdasági teljesítmény alapja

Az erkölcs fogalma nem egyértelműen definiált, szinte minden nyelvben, kultúrában mást értenek rajta, mi egyszerűség kedvéért az életviteli mód helyett az erkölcs fogalmát fogjuk használni.

Eleve problémát jelent az a tény, hogy a fenti fogalmak tartalmát az indokoltnál jobban a humán szféra területére, mindenekelőtt a vallási törvények betartására értelmezik. Az etika és az erkölcs fogalmi köre még mindig túlságosan a vallás parancsaira, tilalmaira korlátozódik. Max Webert is sokkal jobban megértették volna, illetve sokkal kevésbé magyarázták volna félre, ha nem protestáns etikát, hanem puritán erkölcsöt mondott volna.

A fogalmi körét tekintve talán az értékrend fogalma torzult a legkevésbé, de a használata nem elég általános. Az érveim illusztrációja szempontjából az erkölcs fogalmát tartottam a leginkább elfogadhatónak, és a továbbiakban azt fogom használni.

Ehhez is két előzetes kiegészítés kívánkozik: egyrészt nem a vallás, hanem a kultúra erkölcsét kell érteni alatta, másrészt a gazdasági szférára is ki kell terjeszteni.

A keresztények tíz parancsa nem mondja ki: Ne késs el! Légy takarékos! Tanulj! Ezek az elvárások ugyanis nem szolgálták az osztálytársadalmak érdekét. Abban a társadalom érdek sokkal inkább ezek ellenkezőjét kívánta meg. Ne tudásra, hanem vak hitre törekedj, ha szent akarsz lenni. Ne takarékosodj, inkább áldozd fel az istennek még azt is, ami neked a legkedvesebb. Ne légy kíváncsi, mert elkárhozol. Az osztálytársadalmaknak nem véletlenül ezek voltak az elvárásai, még akkor is, ha ezt gyakorolta, de nyíltan nem indokolta. Talán nem is tudta volna, de ösztönösen megérezte, hogy ezt kell tenni a társadalom érdekében, mert mindezek még sértették az osztálytársadalmak érdekét.

A gazdasági élet azonban ezt is fontos elvárásnak tartotta, és jutalmazta annak ellenére, hogy a társadalom a gazdagodás forrásait nem használta, hanem elpocsékolta.

Tudom, hogy állításaim mellett egyetlen érv szól, minden osztálytársadalom következetesen gyakorolta a négy „főbűnét”. Nem ismerünk olyant, amelyik másként cselekedett. Márpedig, ami minden osztálytársadalomra jellemző volt, az a társadalom érdekét szolgálta. Csak azért juthatott fajunk jelentős hányada életének elképzelhetetlen kiteljesedéséig, mert ötezer évig szervezetten munkálkodott a népesség növekedésnek fékezése érdekében. Adóztatta a szegényeket, fegyverkezett, és azzal pusztította fajtáját, a felhalmozás forrásait lepocsékolta, és üldözte a tudásvágyat. Állításomnak csak az lenne a cáfolata, ha lett volna olyan osztálytársadalom, amelyik nem ezt teszi. Márpedig amire nem ismerünk kivételt, az törvényszerű, az nem „bűn”, hanem a társadalom célját szolgáló erény, még akkor is, ha az ember nem annak tartja.

Az nem természettudós, aki a természetben jellemző viselkedést nem fogadja el célravezetőnek. A tudomány az olyan jelenséget, aminek nem érti meg a célszerűségét, csak olyannak tekintheti, aminek ő még nem ismeri az okát. A marxizmusban is az a tudománytalanság, hogy nemcsak indoktalannak, de megváltoztathatónak tartja azt, ami ugyan minden ismert társadalomra jellemző, de nem felel meg az erkölcsi elvárásának.

A 20. század közepén a puritán nyugati társadalmak eljutottak odáig, hogy a társadalom egésze végre a természetének megfelelő erkölcsi szabályok szerint élhet, ami ugyan korábban sehol nem fért össze az osztálytársadalma érdekével. De ez csak ott valósulhat meg, ahol a társadalom puritán, elég gazdag, és eléggé iskolázott. Vagyis ott, ahol már megszűnt az osztálytársadalom szükségessége. De csak ott. Ahol még nem jöttek létre az osztálytársadalom megszűnésének előfeltételei, ott továbbra is társadalmi kényszer a négy „főbűn” működtetése.

Ahol viszont létrejöttek az osztálytársadalom megszűntethetőségének a feltételei, az megszűnik magától, sőt tudomásul sem veszik. Ezt igazolja a tény, hogy a létrejött osztálynélküli társadalmak egyike sem tudatosan hajtotta végre az átalakulását, sőt, amikor ez megtörtént akkor sem vette tudomásul. Ez ugyan nem okoz problémát, de annál nagyobb kár származik abból, hogy a már átalakult Nyugat közvéleménye, politikai és tudományos elitje sem veszi tudomásul, hogy ami a számára már megtörtént és természetes; azt ott alkalmazni nem kell, ahol az alkalmazása még nemcsak lehetetlen, de kárt okozó is.

Ma a világ szaporodó kétharmadában hiányoznak a társadalmi továbblépés feltételei: A lakosság szaporodásának megállása, a tízezer dollár feletti nemzeti jövedelem, a 12 évnél magasabb iskolázottság, és a puritán erkölcs. Márpedig ezek mindegyikének megvalósulása előtt az osztálytársadalom erőszakos megszüntetése anarchiát okoz, és növeli távolságot a megvalósítástól.

Eddig csak olyan társadalomban valósult meg a társadalmi továbblépés, ahol ezek az előfeltételek fennálltak. Ezek csak ott valósultak meg, ahol a lakosság viselkedési kultúráját vagy a nyugati puritanizmus, vagy a távol-keleti konfuciánus életvitel jellemzi. El kell fogadni, hogy egyelőre az elsődleges feltétel a puritanizmus, vagyis a megfelelő erkölcs.

Azt, hogy a puritán erkölcs előfeltétel a marxizmus múlt századi története is jól bizonyítja. A bolsevik forradalom Oroszországban az osztálytársadalmon való túllépést tekintette elsődleges feladatának. Ez azonban azért volt eleve kudarcra ítélve, mert minden előfeltétele hiányzott.

·    Nem volt megfelelő a lakosság erkölcse.

·    Az egy főre jutó nemzeti jövedelem tizede volt a kívánatosnak.

·    Az iskolázottság töredéke a megköveteltnek.

·    A népszaporulat nem volt leállítható.

Ezt a követelményét az osztálynélküli társadalom létrehozásának a marxizmus fel sem mérte. A fejlett gazdaság és az iskolázottság hiányát ugyan Lenin felismerte, de arról sejtelme sem volt, hogy a puritanizmus és a népszaporulat leállása is előfeltétel. A forradalom győzelmét azonban arra akarta felhasználni, hogy a párt diktatúrával felfejleszti a gazdaságot és felemeli az iskolázottságot. Hite szerint, csak ez után lehetett volna szó az osztálynélküli társadalomról.

Mivel a lakosság erkölcse, életviteli módja nagyon távolt volt a puritanizmustól, és a népszaporulat leállítása is lehetetlen volt, a gazdaságot sem lehetett versenyképessé tenni.

A történészek máig nem értik meg, hogy a bolsevik rendszer miért bukott meg Európa keleti felén. Pedig a válasz a kínai siker ismeretében egyértelmű. A bolsevik rendszer azért bukott meg, mert ott akart társadalmi sikert, ahol annak kulturális feltételei hiányoztak és hiányoznak ma is.

Európa keleti felén a társadalmi továbblépési kísérlet nem azért bukott meg, mert rossz módszert választottak, hanem azért mert az ott élő népek viselkedése semmiféle rendszer mellett nem képes az osztálynélküli társadalomra.

Lenin után nyolcvan évvel a távol-keleti marxisták felismerték, hogy a pártdiktatúra képes lehet az osztálynélküli társadalom építésére, ha egyrészt a gazdaságban teret kap a piac, és megállítják a népesség növekedését.

Ez a két cél azonban csak a politikai diktatúra irányítása alatt valósítható meg, mert demokratikus politikai struktúra és a piac szabadsága mellett nem érhető el a gyermekvállalás korlátozása, és a birodalom egyben tartása.

·    A gyermekvállalás elengedhetetlen korlátozása csak nagyon kemény diktatúrában valósítható meg.

·    A várható gyors gazdagodás viszonyai között a birodalomegységének megtartása is politikai diktatúrát követel.

A kemény diktatúra azonban csak ott működhet sikeresen, ahol a lakosság puritán. Vagyis ez esetben is fennáll a puritanizmus követelménye.

Azt azonban látni kell, hogy a kínai utat legfeljebb Vietnám követheti. Követi is. A világ egyetlen más társadalma sem alkalmas arra, hogy a kínai útra lépjen. A magyarázat, hogy sehol sincs meg az első feltétel, a lakosság kemény puritanizmusa.

A közgazdászok Indiát emlegetik, ahol közel hasonló az állam nemzeti jövedelmének növekedési üteme. A két előfeltétel azonban hiányzik, és nem is teremthető meg.

·    A lakosság növekedése nem állítható meg. India képtelen az erre irányuló akaratát a lakosságra kényszeríteni.

·    A lakosság viselkedése nagyon messze van a puritántól. A lakosság számára elfogadhatatlan az a magas megtakarítási ráta, ami nélkül nincs egy lakosra jutó gyors növekedés.

A közgazdászokat ötven éve azért bírálom, mert az erkölcs szerepének jelentőségét mellőzik, holott az a klasszikus értelemben vett közgazdasági tényezőknél sokkal fontosabb.

Weber óta tudnunk kellene, hogy a társadalmak fejlődése, azok gazdasági teljesítménye elsősorban a lakosság viselkedési módjától függ, amit ő etikának nevezett. Az erkölcs gazdasági jelentőségének mellőzését azzal indokoltam, hogy a közgazdaságtan nemcsak a gyakorlatban, de az elméletben is csak azzal foglalkozik, ami rövidtávon nemcsak hat, de viszonylag könnyen számszerűsíthető is. Hiába van az erkölcsi adottságoknak, viszonyoknak mindennél nagyobb jelentősége, azt a közgazdászok mellőzik.

Weber száz éve alapvető igazságot mondott ki azzal, hogy a társadalmak politikai és gazdasági teljesítménye mindenekelőtt az etikájuk függvénye. A közgazdászok azért nem méltatták figyelemre Weber megállapítását, mert, ha ezt az állítást elfogadják, akkor az ő makroszintű közgazdaságtanuknak vége. De nemcsak annak, hanem a romantikus, a politikai demokrácia jelentőségét túlhangsúlyozó, előtérbe állító történelemtudománynak is.

A társadalmak eddig elért eredményei elsősorban a kultúrájuk, etikájuk, értékrendjük, és a megfelelő erkölcsön múltak. Korunkban a történészek elsődleges feladata a társadalmak sorsát alakító okok feltárása. Márpedig a tények tanúsága szerint a társadalmak gazdasági teljesítménye hosszú távon elsősorban a megfelelő erkölcstől függ. Az legyen fontos történelmi esemény, ami az erkölcsök jó irányban való alakulását befolyásolta, az legyen fontos történelmi személyiség, aki az erkölcs javítása terén a legtöbbet tett, és az legyen a fontos történelmi esemény, ami ebben az irányban jelentősen hatott.

A történészek éppen úgy képtelenek elismerni az erkölcsnek a politikával szemben való elsőbbségét, akárcsak a közgazdászok a gazdasági folyamatok alakulásában.

A vallások is a dogmák és a klérusuk szerepének tulajdonították az erkölcsi állapotok alakulását. Nagyon hamar felismertem, hogy ahány kultúrába begyökeresedett a kereszténység, mindegyikhez hozzáidomult. Nem a protestáns vallás gyökereztette meg a puritanizmust, hanem a puritán népek alakították ki a maguk számára a kereszténység puritánabb formáját.

Hiába tanúsítják a tények az erkölcs elsődlegességét, a történészek a politika, a közgazdászok a tőke, a papok a dogmák erejében bíznak.

A napokban került a kezembe egy tanulmány, amelyik az országokat az ott jellemző erkölcsi viszonyaik alapján állítja rangsorba. Az erkölcsi magatartást elsősorban a politikai és a gazdasági élet fontos területein külön-külön mérlegelve, majd összevonva.

A kiváló erkölcsi viszonyok 10, a nagyon rosszak 0 pontot kaptak. A 88 országra kiterjedő vizsgálatot 1991-ben és 2001-ben végezték el. Az első helyen 10-es osztályzattal Finnország, az utolsón 1,9-cel Indonézia van.

A rangsor tíz év alatt számottevően nem változott. Erre azt lehetne mondani, hogy tíz év nem ad történelmi távlatot. Ez igaz, de a politikusoknak ez is nagyon hosszú, ők ennél sokkal rövidebbre néznek. Az azonban megdöbbentő, hogy ez alatt a tíz év alatt ugyan az európai szocialista országok tőkés demokráciák lettek, azaz a társadalmuk berendezkedése alapvetően megváltozott, az erkölcsi helyüket azonban ugyanaz. Márpedig, ha a kor legfontosabb társadalmi szempontja szerint nincs változás, mi pedig felszabadulásról, rendszerváltásról beszélünk, akkor kiderül, hogy nem azt tartjuk fontosnak, ami igazán fontos, hanem olyan napi eseményekkel vagyunk elfoglalva, olyanokat tartunk fontosnak, miknek nincs történelmi szerepe.

1991-ben is, most is Ukrajna a 83., Románia a 69. helyen tanyáz, azaz a legelmaradottabbak társaságában. Velük szemben Oroszország, amelyiknek a világpolitikai, gazdasági szerepe még mindig fontos, a nyersanyagok exportjából óriási devizabevételhez jut, bármennyire hihetetlen, mögöttük szerepel. Történelme során talán először.

De távlatokban nézve sem történt változás. Ezer éve a keleti kereszténységet választó népek által lakott országok hiába vannak közel a Nyugathoz, hiába nőtt a lakosság iskolázottsága, hiába voltak szocialisták, aztán tőkés, hiába lettek demokráciák, erkölcsi téren ugyanott vannak, ahol ezer éve voltak. Indiával, Indonéziával és az afrikai országokkal vannak közös erkölcsi színvonalon.

A volt tagországok között Észtország kapta a legjobb erkölcsi minősítést, 5,5-ös osztályzatot kaptak. Ez is érthető. Ők vannak közel a skandináv életvitelhez, ők szinte finnek. Ha nem kellett volna szovjeturalom alatt élniük, az élvonalban lehetnének. Ott is lesznek. Magyarország áll a volt szocialisták között a második, a teljes rangsorban a 31. helyen. Húsz hellyel állnak mögöttünk a szlovákok, kettőnk között a lengyelek és a csehek. Vagyis a szovjeturalom alá került Közép-Európában mi vagyunk az elsők. Azonban tőlünk nyugatra minden ország előttünk van. Lényegében ott vagyunk, ahol 150, majd 80 éve voltunk.

Az erkölcsi és a tőkevonzás rangsora között nagyon szoros a korreláció. A tőke sokkal inkább keresi a jobb erkölcsöt, mint az olcsóbb munkaerőt.

A kimutatás több szempontból a politikusoknak, a történészeknek, a közgazdászoknak és a papoknak is sok tanulsággal szolgálna, ha ezek ilyenekre is figyelnének. Mindez a közgazdászok számára is tanulságos lehetne. Mert aki nem az alapvető változásokat kíséri figyelemmel, szükségszerűen eltéved.

Az egyházak is tanulhatnának ebből a tanulmányból. Az élvonalban a protestáns keresztények állnak. A nagy többségben katolikus országok közül egy sem került a jobbik félbe. A dél-amerikaiak pedig Kína mögött, az utolsó negyedbe vannak besorolva. A konfuciánusok élén Japán áll, de a gazdaság fejlettségéhez képest mindegyikük jó között szerepel függetlenül attól, milyen gazdag.

A közelmúltban az Egyesült Államokban felmérést készítettek arról, hogy a közelmúltban bevándorlók hogyan érvényesülnek náluk, és közölték az etnikumok és vallások rangsorolják. Élen vannak a nem vallásos zsidók, a vallásosak hátrébb. A Távol-keleti népek mind sikeresek. A protestánsok lényegesen jobbak, mint a katolikusak.

Aki az ilyen tényekből sem von le következtetéseket, nem társadalomtudós.

Az egyedek társadalmi értéke igen nagy, de negatív is lehet

A tudományos és technikai forradalom hatására az adott társadalmon belül is sokszorosára nőttek az egyedek társadalmi értékében mért különbségek.

A leghasznosabb ezrelékbe tartozó amerikai, norvég vagy szingapúri állampolgár ezerszer annyi értéket termel, mint az átlag, ugyanakkor a legkártékonyabb ezrelék ezerszer annyi kárt okoz, vagyis a társadalom számára negatív értékű. Ez ellentmond annak a politikai filozófiának, hogy jogi szempontból mindenki legyen egyenlő.

A modern társadalomban tehát nemcsak a népszaporulat állt le, de lakosság mennyiségi mérése is anakronisztikussá vált. Az már az elemi iskolában megtanultuk, hogy összeadni csak a megközelítőleg azonosakat lehet. Azt még nem ismertük fel, hogy a társadalom tagjait akkor is darabra számoljuk, ha az értékük között nemcsak ezerszeres különbség van, de gyakran még annak az előjele is más.

A következő generáció értéke sokszorta jobban függ attól, milyen lesz annak a minősége, mint mekkora a mennyisége. Ennek ellenére a közgazdaságtudomány és a politika továbbra is darabban méri a népszaporulatot.

Az egyedek számával való mérés megfelelő minden olyan faj esetében, amelynél az egyedek közti különbség elhanyagolható. Az emberi közösségek esetében a jelenkorig még elfogadható mérce volt az egyedeinek száma. A tudományos és technikai forradalom azonban nem az emberek fizikai, hanem szellemi képességeit hasznosítja. Ebben azonban ezerszer akkora a szóródás, mint a fizikai erőben.

Évtizedek óta bosszankodom azon, hogy a közgazdászok a nyugdíjasok jövőjét attól féltik, hogy egyre kevesebb fő fogja megtermelni a nyugdíjuk fedezetét. A nyugdíjak fedezete százszor jobban függ attól, mennyit termel majd akkor a most született generáció.

A jövedelemelosztás ellentmondása

A jövedelmek differenciált elosztására azért van szüksége a társadalomnak, mert ettől függ a folyó termelés hatékonysága. Ezzel szemben a következő generáció értéke a viszonylag nivellált jövedelemelosztás kíván. E két egymással szemben álló érdek kompromisszumát nehéz megtalálni.

Mivel a következő generáció minősége elsősorban attól függ, hogy milyen családi környezetben nevelkedik, azt kellene ösztönözni, hogy ott vállaljanak minél több gyermeket, ahol kedvezőbbek a felnevelési kilátások, és kevesebbet ott, ahol nagyon kedvezőtlenek. Ugyanis az átlagosnál jobb képességűek elvesztése óriási társadalmi kár. Ezzel szemben, és ezt ki sem szabad mondani, hogy óriási társadalmi kár származik abból, ha a következő nemzedékben magas azoknak az aránya, akik reménytelen helyzetből kerülnek ki. Ezért nem is tudnék a társadalom jövője szempontjából fontosabb feladatot elképzelni, mint a felnevelési feltételek javítását.

Ennek elsődleges eszközét a családi pótlékban látom.

A jövő szempontjából semmi sem okoz akkora kárt, mint a jelenlegi családtámogatási rendszer, amelyben a gyermekvállalást éppen ott ösztönzik erősen, ahol a legrosszabbak a felnevelési kilátások, és ott kevés az ösztönzés, ahol jók a felnevelés kilátásai. Tudom, hogy nemcsak a történészek, hanem a közvélemény egyes képviselői is megkérdőjelezhetik családtámogatás téma tárgyalásának a célszerűségét egy történelemszemléletet tárgyaló könyvben. Én nagyon is helyénvalónak érzem. A történelmen elsődleges feladata, hogy a jelen építésében hasznosítsa a múlt tapasztalatait.

Véleményem szerint, 50-100 év múlva azért fog a korunk legsúlyosabb kritikát kapni, hogy milyen nemzedéket kapott tőlünk, amiért nem törődtünk azzal, hogy következő generáció milyen környezetben születik és milyen családi nevelést kap.

Ma minden fejlett társadalomban olyan családtámogatási rendszer működik, ami a társadalmi érdekkel ellentétes gyermekvállalási struktúrát eredményez. Ráadásul ez annál fontosabb lenne, minél fejlettebb a társadalom, de annál jobban ösztönzik, hogy elromoljon. Nem tudok elképzelni jobb statisztikát annál, ami megmutatná, hogy melyik családi rétegben mekkora a gyermekvállalás. Ebből kiderülne, hogy minél magasabb a szülők iskolázottsága és jövedelme, vagyis minél jobbak a gyermeknevelési kilátások, annál kevesebb a gyerek, és minél kedvezőtlenebbek, annál több.

A társadalom jövője egyre inkább attól függ, hogy hol születnek a gyermekek, és egyre kevésbé azon, hogy hányan. A következő generáció értéke is sokkal jobban függ a gyermekvállaló szülők társadalmi értékétől, mint a születendő gyermekek számától. Nem ismerek olyan fejlett társadalmat, ahol a gyermekvállalás nem deformált abban az értelemben, hogy ott születik kevés gyermek, ahol azok várható értéke nagy, és ott születik sok gyermek, ahol azok várható értéke nagyon kicsi, sőt negatív is lehet.

Az emberi faj tulajdonsága, hogy azoknak gyors a népszaporulata, akik lemaradtak, és ott nincs népszaporulat, ahol magas a jövedelem és az iskolázottság. Ez nemcsak a kultúrák és a társadalmak között érvényesül, hanem minden egyes társadalmon belül is. Ez ellen csak azzal védekezhet a társadalom, ha az öregkori ellátást a gyermeknevelés hatékonyságához szabja.

Ezt a rendkívül kártékony társadalomtorzítást növeli meg a minden fejlett társadalomban jellemző családtámogatási rendszer, ami csak a gyermekvállalás számát ösztönzi, a felnevelés minőségét nem. Vagyis a társadalmi érdekkel ellentétes gyermekvállalásra ösztönöz.

Leegyszerűsítve: A családi pótlék oda ad viszonylag sokat, ott ösztönöz, ahol nagyon gyenge a várható eredmény, és ott ad keveset, ahol szinte biztosított a siker. A siker ugyan biztosított, de hiába, mert eleve nagyon kevés a vállalt gyermek. A társadalom által folyósított családi pótlék az első két jövedelmi és iskolázottsági tizedben a többségük esetében meghaladja a tényleges ráfordítást, a felső két tizedben pedig csak annak tört részére biztosít fedezetet. Közgazdász nyelvre lefordítva: minél kisebb a gyermeknevelés várható hatékonysága, annál jobban megfizetjük, és minél jobb, annál kevésbé támogatjuk.

A liberális közgazdászoknak még ez sem elég, a felsőoktatást piacosítani akarják. Vagyis még tandíjat is fizessen az, aki a jövő nemzeti vagyonát gyarapítja, és élen meg a sok gyermek vállalásából, aki azokat úgy neveli fel, hogy nem termelni, hanem fogyasztani fogják a nemzeti jövedelmet.

Az „erkölcsös falu”és a „bűnös város”

A bűnös város és az erkölcsös falu szembeállítását a közvélemény ezer évek óta ismeri, a társadalomtudományok mégsem tulajdonítanak ennek a ténynek jelentőséget. A közgazdaságtan is leértékelte a településformák erkölcsformáló szerepét. Ez annál meglepőbb, mivel a társadalom improduktív költségei között egyre nagyobb súllyal szerepel a bűnözés, az ellene való eredménytelen védekezés, és a tartósan munkanélküliek eltartása.

Az emberiség az elmúlt ötezer évét úgy élte át, hogy a nagy többségének kis falvakban és tanyákon volt a lakóhelye. Legfeljebb minden tízedik ember élt városokban, azok többsége is csak akkorákban, amelyekben szinte mindenki ismerhetett mindenkit. Vagyis az emberek többsége a kis közösségek természetes társadalmi közösségében, és azok kontrollja alatt élt.

A település nagysága fontos az abban kialakuló erkölcsök szempontjából. Szilárd erkölcse csak a kis településeknek lehet, mivel az erkölcsi elv és az erkölcsi gyakorlat csak ott fedik egymást, ahol mindenki mindenkit minden oldalról ismerhet. Amennyire ilyen település volt a falu, annyira nem az a nagyváros. A jelenkor erkölcsi válsága, a bűnözés elterjedése elsősorban azzal magyarázható a lakosság egyre nagyobb hányada nagy városokba tömörült, és tartósan nincs munkája.

Minél fontosabbá válik az erkölcsök szilárdsága, annál inkább előtérbe fog kerülni a településforma. A nagyvárosokat is egyre inkább kis lakóközösségekre kell majd bontani, a bérkaszárnyák világát pedig felszámolni. Ezt is előbb felismerte a lakosság, mint a közgazdaságtudomány. A lakosság áldozatok árán is kertvárosi, családi házas településformákat épít. Az állam pedig nem méri fel ennek a településformának az erkölcsjavító szerepét, nem ezekhez ad megfelelő segítséget.

Az európai civilizáció abban is középutat jelentett, hogy a lakosság kilenctizede kis és állandó településekben élt, ahol a növénytermelés kiscsaládi, az állattenyésztés faluközösségi, a külső védelem pedig földesúri, majd állami volt. Tehát nemcsak a család, de a kistelepülés, a falu is zárt, keményerkölcsű gazdasági egység volt. Márpedig csak az a településforma őrzi meg az erkölcsöket, amely az egyúttal gazdasági egység is.

A tudományos és technikai forradalom ugyan alapvető gazdasági igénnyé tette az erkölcs jelentőséget, de a közgazdaságtana ezt nem vette tudomásul. Nem tekinti gazdasági eredménynek az erkölcs erősítését.

Az óriási városok a lemaradó világban

A falusi életforma, és ezen belül elsősorban a mezőgazdaság támogatása azért is társadalmi érdek, mert a leszakadó társadalmú falusi világ tömegével küldi a képzetlen munkaerőt a városokba, ahol a képzetlen munkaerőben eleve nagy felesleg van. Belőlük verbuválódnak aztán a munkátlanságukban, reménytelen helyzetükben deviánssá váló tömegek. A modern társadalom csak akkor képes mind szakmai, mind területi síkon megfelelő minőségű és szakmai szerkezetű munkaerőt termelni, ha nincs nagy különbség a vidék és a város életviszonyai között.

Az urbanizáció a kapitalizmus idején is csak a legfejlettebb néhány országra volt jellemző. Jelenleg a világ perifériáin, vagyis a gazdaságilag elmaradott négyötödén a leggyorsabb az urbanizáció. Amíg a fejlett világ ugyan egyre inkább szinte egészében várossá válik, addig a lemaradó világ abnormálisan nagy városokba koncentrálódik. Az ott folyó urbanizációt szinte nyomon sem tudjuk követni, csak illusztrálni lehet.

A század elején a világ tíz legnagyobb városában összesen 30 millióan éltek. Ma már 250 millióan. Ez sem azt jelenti, hogy a századelejei tíz legnagyobb város nőtt ilyen arányban, sőt. Közben ezek kicserélődtek. A század elején még a tíz legnagyobb város közül nyolc volt a fejlett világban volt, ma már csak kettő, és húsz év múlva várhatóan csak egyetlenegy, Tokió.

A lemaradó világ sokmilliós városaiban a lakosság jelentős hányada, legalább harmada él a városi civilizáció minimális feltételeiből kizártan, nyomorban. Ezek a városok lesznek a jövő század igazi atombombái. Ha a milliós Párizs és Szentpétervár véres forradalmak színtere lett a múltban, akkor mi lesz ott, ahol tízszer, hússzor ennyi lakos nem félti majd az életét a legkisebb reményt sem ígérő forradalmak idején?

A fejlett világban a többség számára biztosítva van a korszerű városi életforma és munkaalkalom, a lakosság egyre nagyobb hányada mégis kiköltözik az alvóvárosok családi házaiba. A lemaradó, elszegényedő világban azonban az emberek gyorsuló tempóban a mérhetetlenül nagy városokba rajzanak, ahol még a korábbi falusi életnél is nagyobb a nyomor, de főleg eddig ismeretlen elidegenedés várja őket.

A jelenkor urbanizációját jól jellemzi az a tény, hogy a század elején, a világon legjobban urbanizálódott Anglia két nagy iparvárosának, Manchesternek és Birminghamnek kevesebb lakosa lesz a század végén, mint az elején volt. Ugyanakkor Anglia szinte minden települése össze lesz kötve a modern telekommunikáció és a gyors közlekedés eszközeivel, ezáltal mindenütt alkalom lesz a kor követelményeinek megfelelő életformára.

Ha valaki kíváncsi, hogy az egyes országok mit várhatnak a következő századtól, nézze meg a jelenlegi urbanizáció tempóját. Ahol gyorsan nő a nagyvárosok népessége, ott nincs remény a jövőre. A szocialista rendszerek egyik nagy előnye éppen az urbanizáció féken tartása volt.

A vidék és a mezőgazdaság elhanyagolásának másik, még kirívóbb, és még kezelhetetlenebb méretűvé dagadt példáit Latin-Amerika országaiban találjuk. Ott vált a társadalom tragikusan ketté, mivel a polgárosodó, iparosodó városmagokkal a vidék nem tud lépést tartani. Ma Latin-Amerikában is végletes az urbanizáció. Sorra haladják meg a nagyvárosok lakossága a tízmilliót, számosan a század végére a 20 milliós szintet is túllépik.

A közgazdaságtudomány mindmáig adós annak a hangsúlyozásával, hogy mibe kerül, ha egy lakost a városban akarnak elhelyezni úgy, ahogyan az megfelel az ország civilizációs szintjének, akkor ehhez az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem mintegy ötszörösére van szükség.

Ezzel szemben a kisebb településeken ugyanez az ellátási szint ennek ötödébe kerül. Alig van racionálisabb makro-gazdálkodás annál, ami a lakosságot olyan helyzetbe hozza, hogy ne meneküljön tömegesen a nagyvárosokba, hogy szülőhelyén is megtalálja az érvényesülés lehetőségeit.

Ez másként kifejezve: ha egy országban gyors az urbanizáció, akkor minden olyan méretű városba költözés, ami az ország lakosságának egyetlen százalékát érinti évente, az a szinttartást biztosító infrastruktúra kiépítésében a nemzeti jövedelem öt százalékát emésztené fel.

Ma a nemzeti vagyon, a fizikai és a szellemi összesen, mintegy ötszöröse a nemzeti jövedelemnek. Ebből fakadóan minden egy százalékos népességnövekedés öt százalékos felhalmozást igényel csak ahhoz, hogy az egy lakosra jutó nemzeti vagyon nagysága ne csökkenjen.

Ennél is sokkal reménytelenebb a helyzet az igazi harmadik világban. Ott szinte minden kormányzat a mezőgazdaságot elhanyagolta, nagyra törő városi fejlesztésekre pocsékolta el a rendelkezésre álló kevés pénzét. A vidék elhanyagolása évi 3-5 százalékos, azaz kezelhetetlen népszaporulatot hozott magával. A városok képtelenek megemészteni az odamenekült tömegeket, ugyanakkor a szegényen szaporodó falusi lakosság elviselhetetlen környezeti károkat idéz elő.

A vallás is a kultúrától függő felépítmény

A kereszténység az első ötszáz évben annak köszönhette a sikereit, hogy sikerült a szír – perzsa – zsidó, tehát szemita kultúra vallását a Mediterrán Európa polisz-kultúrájához adaptálni. Ez első sorban Szent Pál érdeme.

A kereszténységnek ez a sikere azonban nem maradhatott tartós, mert a politikai és gazdasági alapja a város a mediterrán térségben életképtelenné vált. Ezt a meggyengülést hasznosította Mohamed. A szemita népeknek kevés volt a mediterrán kereszténység fellazított egy istenhite. Alig száz év alatt a kereszténység elvesztette szinte az összes szemita táborát.

A kereszténység akkor vált a földművelő társadalom vallásává, amikor a hanyatló Mediterrán Európa helyére a felívelő Nyugat-Európa lépett.

A kereszténységet váratlanul érte az ipari forradalom is, vagyis az a tény, hogy az európai civilizáció a földművelésről az iparra tért át. E felkészületlenségből fakadt, hogy a kereszténység katolikus vallása elvesztette a középkorban élvezett szerepét, fontosságát.

A protestantizmus annak köszönhette a létrejöttét, hogy a római katolikus vallás klérusa képtelen volt tudomásul venni, hogy a társadalmi és gazdasági erők a puritán Nyugat-Európába tevődtek át. Azzal éppen a magyar történészeknek kellene alaposabban foglalkozni, hogy a reformációt miért és hogyan gyorsította fel az Oszmán Birodalom terjeszkedése.

Nálam a politológusok között az első Max Weber. Ezért a reformációt kezdettől fogva nagyra értékelem. Nem annyira, mint vallást, de azt is, hanem sokkal inkább, mint a puritanizmust. Mivel a reformnáció nem győzhetett volna az akkor még az ereje teljében levő Spanyol Osztrák Habsburg Birodalom ellenében, ezért az Oszmán Birodalom északnyugat irányú európai terjeszkedését Európa jövője számára pozitív események minősítem. Soha jobban, mint napjainkban. Ugyanis soha nem volt jobban egyértelmű a reformáció fölénye a római és az ortodox kereszténységgel szemben, mint a jelenkorban.

Jelenleg a világ legfejlettebb tíz államának mindegyike protestáns, azaz puritán, a tíz leggyorsabban fejlődők között sincs római katolikus. Azok protestánsok vagy konfuciánusok. Indokolt volna a különböző keresztény egyházakat az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem, iskolázottsági szint és a várható életkor alapján összevetni.

A kereszténység szétválása a három európai kultúra mentén

A három európai kultúra a közelsége okán jelentősen hatott egymásra, egyiket sem lehet a világ többi kultúrájához hasonlóan izoláltnak tekinteni. A három európai kultúra eltérő természetét ugyan a társadalom és a gazdaság minden területén megtaláljuk, de a kereszténység sorsának kétezer éves alakulása tükrözi talán a legjobban a meglévő különbségeket. Ezért a három európai kultúra karakterét célszerű a kereszténység történetén és gyakorlatán keresztül illusztrálni.

Szent Pál által a mediterrán kultúrához igazított, a több istenhit irányában számos engedményt adó kereszténységet az állandó dogmatikai viták ellenére egész Európa ezer évig közös vallásának fogadta el. Ezer év után a Kelet-Európa kulturális igényéhez szabott, görögnek mondott, de lényegében a sztyeppe társadalom igényeihez szabott ortodox kereszténység elszakadt a római, azaz mediterrán változattól. További ötszáz évre volt szükség, hogy Nyugat-Európa nagykorúvá lett kultúrájához szabja a maga protestáns, azaz puritánabb kereszténységét. A három markáns európai kultúra a közös eredetű keresztény vallás tekintetében is elkülönült egymástól.

A kereszténység első nagy szakadását jelentette, hogy jó fél ezred után, elvesztette a szemita híveinek szinte egészét. Máig nem mondjuk ki a tényt, hogy a szemita kultúrának nem felelt meg a Pál apostol népes másvilágról adott képe, nekik, akárcsak az ószövetségi elődeiknek, a zsidóknak, ennél lényegesen keményebb egyistenhitű vallásra volt szükségük.

A kereszténység második szakadása a 11. században a nyugat-európai és a kelet-európai kereszténység szétválása volt. A kelet-európai népeknek a világi és az egyházi hatalom szétválása nem felelt meg. Őket nem véletlenül ortodoxoknak nevezik. Ezt a szakadást gyorsította fel, hogy a nyugat-európai feudális társadalom kiscsaládos, a kelet-európai nagycsaládos társadalom volt. Mindegyiknek saját vallásra volt szüksége.

A kereszténység harmadik szakadását az idézte elő, hogy a Mediterrán térség elveszette a puritán atlanti térséggel szemben a fölényét. Az erősebb atlanti térség puritán lakosságának már nem felelt meg a mediterrán keresztény sokkal lazább egyistenhite a pogányságból öröklött szertartásai, szentjei, pompaszeretete, stb.

Ötszáz éve a reformáció egyértelművé tette, hogy a keményen nyugat-európai népeknek még a vallásuk sem lehet azonos a görög-római kultúra örökségét hordozó mediterrán népekével, azaz még a vallásuk sem lehet közös. Európában ugyan nem olyan egyértelműek a vallások határvonalai. Amerikában csak azok a térségek lehettek sikeresek, ahol a protestánsok voltak a gyarmatosítók. Ahol a mediterrán népek rendezkedtek be, ott mediterrán-keresztény társadalmak jöttek létre.

A katolikus egyház nem volt képes alkalmazkodni a kor változó viszonyaihoz. Ezért vesztett el értékesebb felét a protestantizmussal szemben.  A keresztény felekezetek közül, kezdettől fogva a protestáns egyházak feletek meg jobban a gyors változásoknak. Érthető, hogy az ortodox és a római keresztény egyház tehetetlen volt a fasizmus és a kommunizmus gyors térhódításával szemben is.

Ez a lemaradás tragikussá akkor vált, amikor az ipari forradalmat követően a római katolikus egyház csupán a társadalmi és gazdasági élet hibáinak kritikusává vált. A római katolikus vallás nem vette tudomásul a tényt, hogy a társadalmi és gazdasági változás alapvetően pozitív, hogy az eredmények a hibáknál sokkal nagyobbak, hogy a tőkés fejlődés objektív és feltartóztathatatlan. Ennek következtében Róma elvesztette korábbi fontosságát.

Beigazolódott, hogy a puritánok sokkal hatékonyabbak, mint az ortodox és latin népek. Ez nem azt jelenti, hogy a vallástól függ a hatékonyság, csak azt, hogy a puritánság nemcsak a vallásra, hanem még inkább a viselkedésre egyaránt jellemző.

A nyugat-európai feudális társadalom párhuzamos egyházi és a világi hatalma

A nyugat-európai feudális társadalomnak speciális vonása az egyházi és a világi hatalom párhuzamossága is. Még a legnagyobb világi hatalom sem szállhatott szembe az egyházival. A világi hatalom következetesen a földbirtok öröklésén alapult. Az egyházi hatalom több-kevesebb következetességgel értelmiségi szelekcióra épült.

A nyugat-európai feudalizmus viszonylag szerencsésen ötvözte egybe a földesúri és az egyházi hatalmat. A középkori egyházi hatalom világi szerepe bizonyos mértékig örököse volt az öntözéses társadalmakban kialakult mandarin vagy papsági adminisztrációnak. Ezek sem voltak örökletesek. Ez még keményebben érvényesült a papi nőtlenség mellett.

Sem az öröklés, sem a képesség alapján történő szelekció soha nem volt merev és következetes, mivel a világi hatalom gyakorlásához is szükség volt bizonyos vezetői képességekre, és ezért nem egyedül a birtoknagyság határozta meg a hatalomhoz jutás mértékét, hanem sok esetben a képességek is közrejátszottak. Ez annál erősebben érvényesült, minél erősebb volt a királyok személyi hatalma.

A feudális nyugati társadalomban a diktatúrák idején mindig szélesebb volt a társadalmi felemelkedés, mint a demokráciákban. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a diktatúra általában jobb, mint a demokrácia, csak azt, hogy a diktátorok a szolgáikat nemcsak vérségi vagy vagyoni alapon válogatják, hanem minél alkalmasabb szolgát keresnek maguk mellé.

Ezzel szemben az egyházban elvileg a képesség alapján történő szelekció érvényesült. Azonban az egyházi vezetésében is jelentős szerepet játszott a származás. Az egyházi vezetők nagy többsége származása révén került vezető pozícióba.

Nyugati puritán és a távol-keleti konfuciánus erkölcs

Az elmúlt fél évszázad második fele egyértelműen azt bizonyítja, hogy siker csak két viselkedési kultúra számára van nyitva. Csak a puritán Nyugat és a konfuciánus Távol-Kelet társadalmai fejlődhetek a világ átlagánál gyorsabban. Minden más kultúra, viselkedési mód lemarad.

A távol-keleti kultúrával csak a keményen puritán északnyugati, és az alpi népek, valamint a négy volt angol gyarmat maradhat versenyképes.

Nyugat-Európában csak a skandináv és az alpi népek elég puritánok a távol-keleti népekkel folyó versenyben. A világ tíz legfejlettebb társadalmú állama közé csak hat európai állam, Norvégia, Dánia, Svédország, Finnország, Svájc és Hollandia tartozik. Továbbá a négy volt angol gyarmat, az Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland.

A történelemtudománynak azt kellene feltárnia, hogy miért ezek az országok a legfejlettebbek és miért nem a Nyugat történelmének fő szereplői.

A hat európai ország esetében nagyon meglepő, de egyértelmű tanulság vonható le:

1.     A kisebb országok előnyben vannak a nagyobbakkal szemben. Ez Európa ókori történetében a görögökre jellemző. A városállamok és az olyan államok, melyekben városok gazdasági autonómiát éveztek előnyben voltak a birodalmi ambíciókat tápláló, történelemformáló szerepre éhes és alkalmas államokkal szemben.

2.     Mindegyikül protestáns erkölcsű, puritán lakosságú. Svájctól eltekintve skandinávok. Itt jegyezem meg, hogy az alpi népek mindegyike sikeres, függetlenül attól, melyik országhoz tartoznak. Elég, ha arra gondolunk a két Tirol azonos szinten van, nem látszik különbség annak alapján, hogy a puritán Ausztria vagy a mediterrán Olaszországhoz tartoznak. A balkáni Jugoszláviában töltött nyolcvan év után Szlovénia felzárkózott a többi alpi néphez.

3.     Viszonylag keményen jóléti rendszert működtetnek. Ezt azzal magyarázom, hogy a hosszú és kemény tél szolidaritásra nevel.

A négy volt angol gyarmat sikerét is érdemes elemezni.

1.     A lakossága puritán, az európai őshazájukban maradtaknál többre vitték. Vállalkozói szelleműek, szorgalmasok és mindenkit befogadó.

2.     Alulnépesedett, tehát szinte korlátlan mértében képes jó minőségű munkaerőt befogadni. Ez ugyanis az elképzelhető leghatékonyabb import.

3.     Bőven rendelkezik természeti erőforrásokban, ami egyre nagyobb bányajáradékot fog hozni.

4.     Termőterületben és nyersanyagforrásokban gazdagok.

Az utóbbi három előny olyan, ami a sikeres távol-keleti térség társadalmakban hiányzik. Ez a négy ország lesz a Nyugat bástyája és képviselője a Csendes Óceán térségében.

Miért marad le a legsikeresebbekhez viszonyítva Európa nyugati fele, gyakorlatilag az Európai Unió? Nagyon leegyszerűsítve:

1.     A puritán Nyugat is egyre jobban akar élni, és nem akar takarékoskodni.

2.     Egyre kevesebbet dolgozik.

3.     Korán megy nyugdíjba.

A távol-keletiek minél szegényebbek annál többet dolgoznak, takarékoskodnak, áldoznak a tanulásért.

Néhány módszertani hiba

Ez a kép csak azért nem világos a közvélemény előtt, mert a közgazdaságtan nem az egy lakosra jutó jövedelem, életkor, és iskolázottság, hanem az államok gazdasági növekedése alapján rangsorol. Márpedig a két módszer alapján az eredmények néha még az előjele sem azonos.

1.) Az egy lakosra jutó jövedelem összehasonlítása szerint a sikeresek rangsorából azonnal kiesne India, Brazília, Törökország és Oroszország. Amiket a szakirodalom a jövő gazdasági nagyhatalmai között tart számon. Szerintem egyiknek nincs ígéretes jövője. Ez azonnal egyértelmű, ha az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon alakulását nézzük.

2.) Még az egy lakosra jutó vásárlóerő alapján mért nemzeti jövedelem is torzít, mert a sikeresek közé kerülnek azok az országokat is, amelyek bányajáradékból gazdagok. A bányajáradék nélküli egy lakosra jutó jövedelem rangsora alapján a ma divatosan felzárkózók közül kimaradna Oroszország, minden olajban gazdag arab és latin-amerikai ország. Viszont Kína és Vietnám azonban a sikeresek táborában maradna, méghozzá ott is az élcsoportban.

3.) Az adósságállomány növekedésével csökkentett nemzeti jövedelem szerinti összehasonlítás még jobb lenne. A jelenlegi euró válság is jelzi, hogy le kellene vonni a mások pénzéből történő fogyasztás és felhalmozást, azaz eladósodást, hiszen amelyik ország rontja a külfölddel szembeni mérlegét, az lényegében nem csak a maga jövedelméből él, azt nem az ország lakossága teremtette meg. Ha az EU vezetése ezzel számolt volna, nem következik be a válság.

4.) Az évente ledolgozott órák számában való összehasonlítás szerint az első kettő, Szingapúr, és Dél-Korea kiemelkedik 2400 órával. Ehhez azt tegyük hozzá, hogy Dél-Koreában 1980-ban még közel 2900 óra volt. Az utolsó kettő, Norvégia és Németország 1400 órával.

Az elmúlt harminc évben minden fejlett országban mintegy 200 órával csökkent a ledolgozott órák száma, de a csökkenés százaléka legnagyobb az EU országokban volt, ahol eleve a legkevesebbet dolgoztak.1979-2010 között az évente ledolgozott órák száma a leggyorsabban Hollandiában és Franciaországban csökkent, átlagosan évi 0.8, illetve 0.6 százalékkal.

Ennyi adat is elég annak bizonyítására, hogy Európa minél kevesebb munkával akar boldogulni, a Távol-Kelet pedig minél nagyobb bajban van, viszonylag annál többet dolgozik.

5.) A nyugdíjban töltött évek összehasonlítása is alátámasztja a fentieket. Ha a nyugdíjban töltött éveket nem a munkában töltött évekkel, hanem a ledolgozott órákkal állítanánk szembe, még tragikusabb képet kapnánk. De nemcsak tragikust, hanem mást is. Az EU országokban ugyanis az elmúlt harminc évben átlagosan tíz százalékkal csökkent a ledolgozott munkaidő. Egyre kevesebbet dolgoznak de egyre jobban eladósodnak, a mások pénzéből élnek. Ehhez jön, hogy közel tíz százalékkal nőtt a nyugdíjban töltött évek száma, annak ellenére, hogy emelkedett a nyugdíjkorhatár.

Talán mindennél jellemzőbb adat, hogy amíg az EU országokban, mindenekelőtt a mediterrán országokban egyre nő a korhatár előtti nyugdíjasok aránya, addig Japánban a 68 éves korhatár ellenére 71,5 évesek a nyugdíjba menők. Az EU országokban négy évvel alacsonyabb a korhatár, és az átlag annál is három ével előbb meg nyugdíjba.

Kivétel a dél-koreai óriási fölény az azonos kultúrájú észak-koreaival szemben

A német egyesülés óta Korea az egyedüli példája annak, hogy egy nép két politikai rendszerben él. Ezért az észak-koreai vezetőváltás jó alkalom arra, hogy a két rendszer hatékonyságát összevessük.

A koreai háború után a két országban gyakorlatilag azonos volt az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem. Ma az ország déli felében hatszoros. A német egyesülés idején a nyugati demokráciában élő németek csak kétszer voltan gazdagabbak, mint a bolsevik rendszeren élő keletiek.

A legmegdöbbentőbb összevetés mégis az, hogy a 18 éves korosztály délen húsz centiméterrel magasabb, mint az északi testvéreik. Ennél ugyanis nincs megbízhatóbb mérce a két rendszer hatékonysága összevetésére.

Észak-Korea csődjét kivételes jelenségnek tartottam. Most be kell látnom, hogy a családi, azaz vérségi alapú dinasztia diktatúrája minőségileg különbözik, a vezetőit képesség alapján szelektálótól. Eddig erre nem figyeltem fel, holott tudtam, hogy a vérségi öröklés még Sztálinnál sem történt meg. Észak-Korea reménytelen sorsának ugyan nincs köze a marxizmushoz, de annyi mégis tanulság, hogy minden diktatúra magában rejti annak veszélyét, hogy vétségi alapon örökletessé válik.

A világtörténelmi jelentőségű bizonyítékot Kína adta arra, hogy a politikai diktatúra nagyon sikeres lehet, ha a gazdaságot liberalizálja, amennyiben a lakosság viselkedése keményen puritán. Márpedig a koreai nép a határ mindkét oldalán nagyon keményen puritán módon él, dolgozik és tanul.

Ma már látom, hogy a bolsevik diktatúrák minőségi változást hoztak azzal, hogy szelekciós lett a hatalom öröklése. Kínában Mao feledsége ugyan még próbálkozott örökössé válni, de a kommunista elit nem tűrte el. Észak-Korea tragédiája, hogy örökletessé vált a hatalom, nem alakulhatott ki olyan kollektíva, ami fenntartja a képesség alapján történő utódválasztást. Ezen a lényegtelennek látszó különbségen múlott az, hogy Kína és Észak-Korea közti eredmény nagyságrendileg eltérően alakult, és alakul.

A tömegek sorra elzavarják a kultúrájuknak nem megfelelő rendszert

A múlt század második felében Vietnámban volt a század legpusztítóbb háborúja a legnagyobb viszonylagos emberveszteséggel. A kommunista vezetés ellenére Vietnám az elmúlt húsz évben a világ három leggyorsabban növekvő államának egyike.

A szorgalmas takarékos Dél-Korea és Vietnám a háborús pusztítások ellenére is rendkívül gyorsan gazdagodik, a fejlődésre képtelen arab országok pedig semmire sem mentek.

Az arab tavasz annak a bizonysága, hogy a nem puritán, még szegény és iskolázatlan kultúrában a demokrácia nem működőképes. A Nyugat, gyakorlatilag az Egyesült Államok minden olyan arab országban be akarja vezetni a demokráciát erőszakkal is, amelyik neki nem színpatikus. Azonban minden ilyen kísérlet diktatúrába torzult. Most, hogy az arab tömegek sorra elseperik a kultúrájuknak nem megfelelő rendszert, a Nyugat újra kezdi a demokrácia építését, amiből a legtöbb esetben türelmetlen vallási diktatúra lesz.

A Nyugat politikai elitje és társadalomtudománya nem akarja belátni, hogy a demokratikus rendszer működésének feltételei vannak. Marxszal fogalmazva, milyen alépítménynek a felépítménye a demokrácia. Az élet bebizonyította, hogy a társadalom egészére kiterjedő demokráciának több nélkülözhetetlen alappillére van.

1.) A népszaporulat nem haladja meg az 1-2 ezreléket,

Ahol ez nem valósul meg, ott az osztálytársadalom objektív szükségszerűség. Márpedig az osztálytársadalomban a demokrácia nem terjedhet túl az uralkodó osztály körén. Ezért a lakosság egészére kiterjedő demokrácia csak ott lehetséges, ahol nincs, illetve nagyon lassú a népszaporulat. Márpedig az emberiség nagyobb fele ilyen társadalmakban él. Van ugyan néhány ország, ahol csökken a népesség, de ezek csak azt jelentik, hogy ez sem az egyetlen előfeltétel.

Mivel minden arab ország lakossága sokkal gyorsabban szaporodik a megengedhetőnél, ott a demokráciáról beszélni, ostobaság. Mivel a Nyugat nem képes elfogadni, hogy szaporodó társadalomban nem lehetséges az össznépi demokrácia. Legfeljebb az uralkodó osztályon, a polgárságon belüli demokrácia lehetne, de az arab világban az sem lehet, mert nincs olyan polgári erő, amelyik képes lehet a társadalom vezetésére.

2.) A lakosság viselkedését a puritanizmus jellemezze.

Egyelőre nem ismerünk olyan demokráciát, ahol nem a nyugati puritanizmus, vagy annak a távol-keleti formája, a konfucianizmus jellemzi a nép viselkedését. Mivel nem ismerünk kivételt a követelmény alól, nem vonhatjuk kétségbe. Az arab népek viselkedését semmiként nem lehet puritánnak tekinteni. Ezért az arab társadalmakban követelményként állítani a demokráciát, ostobaság.

3.) Az arab társadalmakra jellemző a vallási dogmákhoz való ragaszkodás.

Márpedig a vallási klérus eleve képtelen a jelenkorban nélkülözhetetlen, megkerülhetetlen piacgazdaságot működtetni, ellátni az uralkodó osztály feladatát.

A protestáns keresztény kultúra sikere jórészt annak köszönhető, hogy a klérusa tudomásul vette, hogy a politikai élet irányítása, az állam működtetése nem a feladata. A mohamedán klérus ezzel szemben görcsösen ragaszkodik a politika irányításához. Most lényégben ezek fognak hatalomra kerülni. Az sem lehet hatékonyabb, mint a katonák diktatúrája volt, sőt.

Az európai bolsevik rendszer összeomlásának oka

Számos esetben az európai bolsevik rendszerek összeomlását két okkal magyaráztam.

1.) A kultúrájuk nem volt megfelelő.

A kelet-európai népek viselkedése annyira nem felel meg a jelenkor igényének, hogy a felzárkózásuk rendszertől függetlenül lehetetlen. Ezt bizonyítja, hogy egyetlen ortodox kultúrájú nép nem bizonyult képesnek a felzárkózásra, legalább a lemaradásának a csökkentésére.

A hidegháború megszűnése, a bolsevik rendeszek összeomlása óta egyetlen ortodox, illetve közép-ázsiai kultúrájú nép nem javított az országok közt elfoglalt korábbi helyzetén. Még Oroszország sem, amelyik nemzeti jövedelmének harmadát az olaj, és földgáz járadéka adja. Görögország példája pedig azt mutatja, hogy az ortodox keresztény kultúra a hidegháború demokrata oldalán sem hozott nagyobb eredményt. Ez különösen jelenleg nem indokol magyarázatot.

2.) A gazdaságot izolálták a világpiaci árhatásoktól.

A gazdaságot ott is piacosítani kell, ahol az osztálydiktatúra még objektív szükségszerűség Ezzel védtem a Lenin, a Nagy Imre, majd a Kádár rendszer által támogatott új mechanizmusokat. Az utóbbi harminc évben elért kínai sikerek is ezt támasztották alá.

Az óta arra esküdtem, hogy a bolsevik rendszer is lehet hatékony, a még nem elég gazdag és iskolázott, de puritán, ha a gazdaság piaci alapon működhet. Ahol a lakosság nem puritán, ott nincs üdvözítő megoldás. Ezt a nézetemet bizonyította, hogy Kínában és Vietnámban a piacos gazdaságú diktatúra nemcsak működőképes, de példátlanul sikeres is. Európában pedig a rendszerváltás után a volt csatlósok közül a csehek, a szlovének és az észtek, vagyis a leginkább puritánok szerepelnek sikeresebben.

Arab tavasz nem a kultúrák harca, de nyugatellenes

Az arab tavasz helyett indokolt volna a Nyugat arab politikájának csődjét mondani. A Nyugat száz év óta hibát hibára halmoz az arab világban.

A kuszaság abban is jelentkezett, hogy a kulturálisan viszonylag homogén arab világon belül tarthatatlan jövedelmi különbségek alakultak ki. A néhány kis lakosságú, de olcsón kitermelhető, olajban gazdag államban az egy lakosra jutó jövedelem az olajszegény arab államokénak húszszorosa lett. Nem ismeri az arab kultúrát az, aki a valaha a térségeinek életviszonyaiban egységes arab birodalom ilyen térségek közötti egyenlőtlenégét fenntarthatónak tekinti. Az Oszmán Birodalom szétesése után a gyarmattartók önző ostobasága úgy osztotta életképtelen és mesésen gazdag államokra az arab népeket, mintha tárgyak lettek volna. Sőt minél életképtelenebbek, annál gazdagabbakká tették őket.

A Nyugat és az arabvilág közti feszültség ráül a világpolitikára is. Az Egyesült Államok a második világháború után felismerte, és túlértékelte az olajellátás biztonságának jelentőségét. Ezért az olajban mesésen gazdag arab országokkal a feudális és diktatórikus államainak a társadalmi stabilitásukat garantáló szövetséget kötött. Ez a szövetség ma is fennáll. Nemcsak ennek világpolitikai jelentségéről, de még a tényről is hallgat a világ.

Eisenhower, a katona, csak azt tanulta meg a második világháborúban, hogy az olajjal való ellátásnak milyen stratégiai jelentősége van, de arról fogalma sem volt, hogy milyen következményekkel jár a feudális arab államokkal kötött biztonsági egyezmény. Az Egyesült Államok olyan térségben játssza a demokratizáló szerepét, ahol annak létrehozásához az isten katonai ereje és pénze is kevés. Támogatja a pillanatnyi érdekét szolgáló feudális és katonai zsarnokságot. Elődje Roosevelt a második világháború alatt, és még inkább a háború utáni rendezésben károsabb rendszernek tartotta a nyugati gyarmatbirodalmakat, mint a Szovjetunióban a bolsevik diktatúrát. Eisenhower azonban csak az olcsó olaj előnyét látta. De még azt is hibásan.

1.) Az Egyesült Államok azzal szerzett történelemformáló érdemet, hogy a második világháborút, és a hidegháborút annak érdekében használta, hogy lefokozza a volt gyarmattartók hatalmát, hogy felszabaduljanak a gyarmatok. Ezt nemcsak mint egy volt angol gyarmat polgára, hanem okos politikusként Eisenhower azért tekintette legfontosabb céljának, mert felismerte, hogy a 20. században már nem politikai, hanem gazdasági, piaci fölénnyel kell hasznosítani a kevésbé fejlettekkel való kapcsolatot.

Ha valaki kiszámolná, hogy mennyibe került az Egyesült Államoknak az olajellátás érdekében történt, az arab világba való katonai beavatkozás, kiderülne, hogy ez volt a legdrágább, és legkevésbé biztonságos út. Ma, és a belátható jövőben, az arab világban az Egyesült Államok az a hatalom, amivel szemben a legnagyobb az indulat. Márpedig a fanatikus arabok számára a pénznél is fontosabb a hitük szerinti politizálás.

Ha valami jellemző az arab tavaszra, akkor az Egyesült Államok elleni indulat erősödése. Ezt tudva, az Egyesült Államok a demokratikus reformok támogatójának a szerepét játssza. Nem veszi figyelembe, hogy az arab társadalmakban a liberális és demokratikus politikának nincs társadalmi támogatottsága. Ott a demokratikus forradalom is csak a vallási klérus hatalmának a megerősödésébe torkolhat. Márpedig a papság eleve demokráciaellenes, ami egyúttal Izrael és Amerika ellenességet jelent.

2.) Az Egyesült Államoknak kellene a legjobban tudni, hogy a társadalmi haladás ellen az erőszak nem lehet hatékony. Amerikát azért szereti a világ, mert a szabadság híve volt. Az arab világban azonban benne látják a társadalmi haladásuk legnagyobb, egyoldalúan Izraelt támogató ellenségét.

Ha valahol, akkor az Egyesült Államokban erős a feudális rendszer elutasítottsága. Ebben az országban a származással, ranggal nem lehet boldogulni. Ez a szellem nem fogja sokáig elviselni a néppel szemben álló, a bányajáradékból milliárdos feudális urakkal való barátkozást.

3.) Az Egyesült Államok arabpolitikája már régen csődbe jutott volna, ha nem szolgálná az Izraellel való különleges kapcsolatot. Az arab tavaszból kiderül, hogy Izrael túlságosan támaszkodhatott az Egyesült Államok által garantált biztonságra, és ennek tudatában kevés figyelmet fordított arra, hogyan épülhet be az arab világba, hogy mennyi kompromisszumot kell kötni a jobb kapcsolatok érdekében. Izrael túlságosan bízott abban, hogy tartós támaszt jelenthetnek a vallási türelmetlen, dollármilliárdos arab uralkodók és a gátlástalanul diktátor tábornokok, akik az Egyesült Államok tenyeréből esznek. Tévedett.

4.) Az Egyesült Államok az arab tavaszt nem érti meg. Ebben a demokráciát követők érdekét védő szerepét játssza. Nem érti meg, hogy az arab világban nincs, és nem is lehet gyökere a demokráciának. A diktátorok elzavarása nem járhat a demokraták uralomra kerülésével, az csak a klérus politikai szerepének megnövekedését jelenti, jelentheti. Az arab tavasz az Egyesült Államok és Izrael ellenes erők megerősödését jelenti. Ez látszólag Huntington jóslatát, a kultúrák harcát, látszik igazolni. De csak látszik.

A Nyugat egészét jellemzi a meggyőződés, hogy minden kultúrában, minden társadalmi és gazdasági fejlettségi szinten a nyugati polgári demokrácia másolása a legjobb megoldás. Ezt ugyan semmi történelmi tapasztalat és tudományos logika nem igazolja, mégis jellemző marad.

A történelem nem utal arra egyetlen példával sem, hogy a jelenkori demokratikus viszonyok korábban is megvalósíthatók lettek volna. Ezek ma is csak a Nyugaton, ott is elsősorban annak puritán társadalmaiban, és a Távol-Kelet már fejlett országaiban valósíthatók meg. A mediterrán Európában, Latin-Amerikában már nem működig hatékonyan. Az egész nép politikai egyenjogúsága, vagyis az, amit demokráciának neveznek, egyelőre csak a világ hatodán valósítható meg.

Már a még szegény Kína páratan sikerének is az a kulcsa, hogy a gazdaság piacosítását nem kapcsolták össze a politikai demokráciával, liberalizációval. Ezt a Nyugat nem érti meg. De Kínán és Vietnámon kívül szinte sehol a világon sem értik, hogy ma már csak ez a két ország olyan, ahol a lakosság tudata, fegyelme, szorgalma, takarékossága adott. Márpedig olyan jelentős ország, amelyikben ilyen a lakosság viselkedése nincs több. Ahol ez hiányzik, egyelőre csak osztálytársadalom működhet. Ezekben ugyanis még a politikai diktatúra sem lehet képes arra, hogy megállítsa a népszaporulatot. Azt ugyanis nemcsak számában kell megállítani, hanem a struktúráját is kézben kell tartani.

Hol lehet a társadalom előtt megnyíló lehetőségek kihasználására használni a diktatúrát? Sajnos, csak ott, ahol a lakosság kultúrája a politikai diktatúra elviselésére alkalmas. Ilyen lakosság azonban csak a Távol-Keleten van. Ahogyan Kínában működik a politikai diktatúra, úgy csak a távol-keleti nép körében működhet. Indiában, Brazíliában, de még Kelet-Európában sem lehet a diktatúra kellően hatékony. Ahhoz ugyanis nemcsak kemény hatalomra van szükség, de olyan lakosságra is, amelyik ehhez hozzá van szokva, ezt természetesnek tartja.

Érdemes elgondolkodni azon, hogyan működne a politikai diktatúra a többi kultúrában. Erre jó példa a fasizmusok rövid története. Az is csak a puritán németeknél és a konfuciánus japánoknál működött hatékonyan. Én megértem a második világháborút. Elég volt látni, hogyan harcolnak a németek és a japánok, és hogyan az olaszok, vagy a románok. Ezt az ellenfél is tudta. Minden áttörést ott indítottak, ahol az utóbbiak tartották a frontot. Illetve ők voltak azok, akik nem tartották.

A lakosság egészére kiterjesztett demokrácia csak a nyugat-európai puritán kultúrkörben, és csak a 20. század közepére elért iskolázottság és gazdasági fejlettség mellett jött létre és bizonyult működőképesnek. A demokrácia más kultúrában, alacsonyabb iskolázottság és gazdagság mellett soha, sehol nem bizonyult működőképesnek.

Ennyi is elég annak bizonyítására, hogy a Nyugat és az arabok közti feszültség nem kultúrák harca, hanem a nyugat ostoba politikájának a következménye.

A kultúrák között nem volna feszültség, nem volna közveszélyes terrorizmus, ha a felzárkózásra és a demokráciára nem képes kultúrákat a fejlett világ, mindenekelőtt az Egyesült Államok békén hagyná.

Azok had éljenek úgy, ahogy a 20. század előtt éltek, amikor még

·    az adók többségét a szegények fizették;

·    a lakosság nagy többségének még választó joga sem volt;

·    iszonyú áldozatok árán egymást ölték, pusztították;

·    csak nagyon kevesek számra volt nyugdíj, ingyen felsőoktatás, egészségügyi ellátás;

·    bután tartották a népet.

Az utókor nem fogja megérteni a Nyugat kényszerképzetét, ami azon alapul, hogy minden kultúra számára megértek a demokrácia létrehozásának feltételei. Képtelen felfogni, hogy neki milyen feltételeket kellett ahhoz megteremteni, a politikai jogok kiszélesedjenek.

Bush elnök úr egyrészt természetesnek vette, hogy Szaúd-Arábiában még feudális viszonyok vannak, ugyanakkor a sokkal szegényebb Irakban és Afganisztánban a legyőzhetetlen hadserege élén be akarta vezeteti a demokráciát. Ez ugyan csődöt vallott, de nem tanultak belőle.

AZ UTOLSÓ SZÁZ ÉV NAGY TÉMÁI

A versengő kicsi is lehet jó

A történelemtudomány, kiváltképpen a magyar, a mindenkori hatalom sugallatára betegesen hangsúlyozza a társadalom egységének fontosságát. Szerinte minden nemzeti tragédiánk az egység hiányából fakadt. A történészek általában, a közép-európaiak, és köztük különösen a magyarok, azt tekintik az elsődleges történelmi célnak, hogy minél nagyobb legyen az ország.

Ezzel szemben a társadalom történetének tapasztalata éppen az ellenkezőjéről tanúskodik: azok a népek, országok, városok vitték többre, amelyekben a céljaikat belső harcok, ellentétek között alakították, amelyek nem egyesültek valami közös nagy hitben, nem voltak a hatalom kritikátlan, alázatos hívei.

A hatalom mögé felsorakozó egység prédikátorai nem tudják példákkal igazolni állításukat. Az igaz, hogy rövidtávon hozhat sikert az alázatos egység, de hosszú távon azok bizonyulnak sikeresebbeknek, akik belső vitákban alakítják céljaikat. Egységgel könnyebb csatákat nyerni, de háborút ritkán, és a győzelem eredményét akkor sem lehet hasznosítani. A közösség egységére csak akkor van szükség, ha nagyon nagy veszély fenyeget. Ilyen azonban csak több évszázad során is legfeljebb csak egyszer fordul elő.

Ezzel szemben a nép érdeke nem a vezető minél nagyobb politikai hatalma, hanem a saját jóléte. Ez pedig nem a birodalom nagyságától függ, hiszen sokkal inkább igaz ennek az ellenkezője. Mit bizonyítanak ugyanis a tények?

Elegendő volna belátni, hogy minden társadalom motorja a részek közötti verseny. Így van ez már az apró településekben is, de még sokkal inkább egy kultúra esetében. Ha az egymással folyó verseny feltételei hiányoznak, akkor stagnálás vagy még inkább úttévesztés következhet be.

Nézzük ezt meg a társadalmi szerveződések különböző szintjein, a kicsitől a nagyig.

A kiscsalád és a nagycsalád

A kiscsalád fölényét több más mellett biztosította az, hogy abban a szülők a saját javukat szolgálták. A nagycsaládnak addig voltak előnyei, amíg nagyon nagy volt a halandóság. A gyűjtögetésből való megélhetéshez és a család védelméhez nagyobb családi, vérségi egységekre volt szükség. A hátránya, hogy a már munkaképtelen öreg volt a korlátlan hatalom ura, vagyis más dolgozott, és más rendelkezett a nagycsalád jövedelme felett, nem a szülők nevelték a gyermekeket. Ez olyan volt, mint a sztálinista szövetkezetek, ahol a tagok dolgoztak, a korlátlan úr pedig az ideológia papja, a pártitkár volt, nem a közösség erre legalkalmasabb tagja.

Hátrány volt az is, hogy a nagycsaládban a házasságnak, a szülésnek nem volt gazdasági előfeltétele. Ezért a nemi érettséggel megkezdődtek a szülések, nagy volt a népszaporulat. Ebben a nagycsalád maga is érdekelt volt, hiszen ereje a családtagok számától függött. Gondoljunk arra, hogy Oroszországban a falvak földjeinek rendszeres újrafelosztása a családtagok száma alapján történt. Ezért aztán a nagycsaládokban mindig jellemző volt a nagyon gyorsan fellépő túlszaporodás. Ebből fakadt, hogy jellemzőbbé vált az egymás és a mások irtása. Az ilyen társadalmakban olcsó volt az emberélet, a hatalom és a kisebb közösségek is ennek megfelelően viselkedtek. Ezt nemcsak a Balkánon általános vérbosszú jellemezte, hanem még az is, hogy a háborúkat a nagyon nagy emberveszteségekkel viselték. Ez olyan mértékben tovább élt, hogy még a második világháborúban is Kelet-Európában és a Balkánon, vagyis a nagycsaládos kultúrák területén voltak a legsúlyosabbak az emberáldozatok.

Számos statisztika jelent meg a két világháború emberáldozatairól, de arról nem olvastam, hogy ebből mennyi volt a fronton elesett, ami azt mutatná, hogy a nagycsaládos társadalmakban a hadvezetést kevésbé érdekelte az emberáldozat, mint a kiscsaládos Nyugaton. Az ilyen statisztikákból lehetne jobban tanulni azt, hogy miért, hol, mi a jellemző.

Ha az ipari forradalom előtti agrártársadalom sorát kívánjuk elemezni, elsősorban két tényezőt kell vizsgálni: mikor, miért alakult ki a kiscsaládos jobbágyrendszer, és az mikor szűnt meg, mikor, és hogyan történt meg a jobbágyok felszabadulása.

A 15. századtól a 20. század végéig a világ társadalmi és gazdasági élvonalába csak azok a népek emelkedtek fel, ahol a kiscsaládos rendszer már több évszázaddal korábban kialakult.

Az önálló települések és városok versengése

A mezőgazdasági települések társadalmi fejlődését az azokban jellemző vertikális mobilitással lehetne a legjobban mérni. Ezért kellene gyűjteni az erre vonatkozó adatokat. Minél gyakoribb volt egy-egy falun belül a vagyoni felemelkedés és süllyedés, annál jobban képes volt a falu megfelelni a kor kihívásainak. Ma már sokkal inkább a jövedelmi és képzettségi differenciálódást kellene mérni.

A nyugat-európai városok viszonylagos függetlenségének nemcsak a reneszánszot, de a világkereskedelem viszonylagos jelentőségét, a hajózás fejlesztését, a pénzgazdálkodás megjelenését, és elterjedését és még sok más áldást köszönhetünk.

A Nyugat fölénybe kerülésének egyik fontos alapját látom abban, hogy a városok több-kevesebb önállósággal rendelkeztek, nem voltak a feudális államok uralkodóinak teljesen kiszolgáltatva. Ez csak a Nyugaton volt jellemző.

A középkorban az olasz, majd a németalföldi városok voltak Európa gazdasági és kulturális centrumai, ezt annak köszönhették, hogy a feudális állam politikai és gazdasági hatalmától viszonylag függetlenek voltak. Az ilyen városok voltak a társadalmi fejlődés csúcsai, ezekben volt az átlagosnál nagyobb a szabadság, a gazdagság és a társadalmi mobilitás. A városok polgárai otthon egymással szemben éles versenyben álltak, de a konkurens városokkal szemben összefogtak. A független városokban alakult ki olyan társadalom, amelyet a külső vetélytárs ellen irányuló összefogás, ugyanakkor az egymással szemben éles verseny jellemzett.

Az elmúlt közel háromezer évben az anyagi és a kulturális életszínvonal mindig a viszonylag önálló, egymással versengő városokban volt a legmagasabb.

Európa sikereinek háromezer év óta az a kulcsa, hogy a kis politikai és gazdasági egységek szinte mindig életben maradhattak. A városállamok és az autonóm városok kulturális hatásához hasonlót egyetlen másik magas-kultúrában nem ismerünk. Ennek annak köszönhetjük, hogy Európa nyugati felének története során a városoknak mindig jelentős politikai és gazdasági önállóságuk és szerepük volt. Amennyire általánosan elismert, hogy a gazdaság és a kultúra területén mennyit köszönhetünk a városoknak, annyira keveset foglalkozunk a történelmükkel, az országokéhoz viszonyítva. Pedig elsősorban ez az örökség emelte a Nyugatot a kis politikai és gazdasági egységek autonómiáját megtagadó többi kultúra fölé.

A tartományok, tájegységek versengése

Egy-egy kultúra minél több politikai egységre, népre, nyelvre, államra osztódik, annál kedvezőbb a helyzete a társadalmi, gazdasági és tudományos fejlődés szempontjából. Ez volt mindig Nyugat-Európa egyik fontos előnye.

Erről már Észak-Itália és Németalföld autonóm városai esetében írtam. Ma is Európa egyik leggazdagabb állama az évszázadok óta keményen föderatív és többnyelvű Svájc.

A történelemtudomány a német népek nagyon sokáig fennmaradó politikai tagoltságát hátránynak fogja fel, és a német egység kialakulásában nagy előrelépést lát. Ezzel szemben sokkal inkább fennáll ennek az ellenkezője. A német nép a legnagyobb tragédiáit az egységes államában élte meg. Az egymással versengő kis német államok kénytelenek voltak egymással kompromisszumokat kötni, nem foghattak világformáló, nagy birodalmi kalandokba, kénytelenek voltak a gazdaságra és a tudásra építeni. A németség nyugat-európaivá válásában szerepe volt annak is, hogy a korábban egységes államot Jaltában kettéosztották. A német állam egység mellett nem jöhetett volna létre az Európai Unió és a mai egyértelműen nyugat-európai Németország.

A viszonylag önálló városok és kis országok magas életszínvonala

Jelenleg a legmagasabb életszínvonal a törpe államokban van. Például Luxemburgban. Ezeket a tízmilliónál, azaz a kor óriásvárosainál is kisebb lakosságú Svájc, Dánia, Norvégia, Svédország, Finnország, Svájc követi. A lakosság életszínvonalát tekintve csak utánuk következnek a történészek számára fontos nyugat-európai nagyhatalmak.

Mi a magyarázata annak, hogy az emberek a kisebb államokban élnek jobban, hogy azokban fejlődik gyorsabban a tudomány és a technika?

Rövid a válasz: a kis államok kénytelenek a realitásokhoz alkalmazkodni.

Az ugyan köztudott a mindennapi tapasztalat alapján, hogy a hatalomban nemcsak a vezető elit, de még a közvélemény is megszédül. A történészek mégsem veszik tudomásul, hogy ez fokozottan áll a nagy államok politikai vezetőire. Ha valaki egy nagy államban a politikai hatalom birtokosa lesz, nem tud ellenállni a kísértésnek, hogy valami nagy, történelmi tettet vigyen véghez. Márpedig a történelmi tettekre a nagy államok vezetői éppen úgy képtelenek, mint a kicsik.

A történelem útját ugyanis objektív törvények diktálják, az azok által meghatározott pályán erőszakkal csak időlegesen lehet változtatni. Ráadásul: az erőszakolt politikai változások meghosszabbítják a reálisan elérhető idejét. Nagy történelmi tragédiákat csak a nagy államok tehetséges, a közvélemény nagy többségét maga mögé állítani képes vezetői okozhatnak.

A kis államok vezetői nem a történelmet akarják formálni, hanem kénytelenek az adott lehetőségeket minél jobban hasznosítani. Az is általános tapasztalat, hogy minél nagyobb, erősebb egy állam, annál nagyobb ambíciója van arra, hogy még nagyobb, még hatalmasabb legyen. Ezt a tehetséges vezetőkkel megáldott állam addig folytatja, amíg akkorára nem nő, amit már képtelen megemészteni, és ami az ellenfeleit az ellene irányuló összefogásra ösztönzi.

Arról már volt szó, hogy a centralizált nagy államok azzal gyengítik magukat, hogy nem engedik a kis egységeiknek a sikerük eredményét lekaszálni, mert minden erőforrást magukhoz akarnak vonni.

Ha csak egy tanácsot adhatnék a történészeknek, akkor azt mondanám: vegyétek tudomásul, hogy az ország célja nem a minél nagyobb terület, a minél centralizáltabb hatalom, hanem éppen annak az ellenkezője, a részek, de különösen a városok minél nagyobb önállósága. Ha valami tévútra viheti a népet, akkor a központi hatalom erejében való babonás hit az.

A centralizált birodalmakban elhal a hasznos versengés

Miben állt a tagoltság, a viszonylag kisebb, viszonylag független, viszonylag egyenrangú politikai egységek előnye? Abban, hogy egymással versenyezhettek. A centralizált birodalmak részei nem egymással, hanem a központi hatalom kegyeiért versengnek. Annál jobban így van ez, minél erősebb a centralizáció.

Minden kis politikai és gazdasági egység akkor jut előnyhöz, ha a másiknál jobban dolgozik, többet teljesít. Az ebből fakadó előnyöket először csak maga élvezi. Kínában az ilyen területei újításokat vagy eleve elnyomta a teljhatalmú bürokrácia, vagy elfogadta és általánossá tette. Ezért a kezdeményezők nem élvezhették sikerüket. A centralizált birodalomban csak az olyan egység jár jobban, amelyik kedvesebb a központi hatalom számára. A részek nagyobb teljesítményének hasznát a központi hatalom erőszakkal elveszi, és a maga céljaira hasznosítja, legfeljebb újraosztja. Ezért aztán a nagy birodalmakban elhal az egységek kezdeményezése, ezzel szemben jellemzővé válik a politikai hatalom kegyeinek keresése, ami hosszú távon nem hoz eredményt.

A centralizált birodalom a társadalom megmerevedését jelenti, mivel fennmaradásuk, nagyhatalmi ambíciójuk eleve megköveteli az erőforrások centralizációját. Ehhez pedig nem a részek egymás közötti versenyére, hanem zseniális, vagy annak hitt vezetőre, a dogmák egységes elfogadására van szükség. A zseniálisnak tartott vezető idővel szükségszerűen istennek hiszi magát. A dogma pedig idővel isteni hatalmú vezetőt teremt magának. Ez ellen csak az jelent védelmet, ha a vezetés vérségi alapon nem örökölhető.

Erre tanítanak a bolsevik rendszer tapasztalatai is. Javára írandó, hogy néhány gyorsan elhalt kísérlettől, és Észak-Koreától eltekintve, nem volt benne vérségi hatalomöröklés.

Kína miért volt képtelen számos találmányból tudományos és gyakorlati eredményt fejleszteni? Kézenfekvő a magyarázat. A központi hatalom figyelemmel kísért minden technikai újítást, azokat azonnal elterjesztette a birodalomban. Ezért aztán az újító és annak közössége nem élvezhette a találmánya, a jobb módszere gazdasági hasznát. Ebből fakadt aztán az, hogy a részek nem törekedtek az újra, a többinél jobbra.

Máig nem tudatosult a történészekben az sem, hogy a Római Birodalom sikerei azon alapultak, hogy decentralizált maradt. A látszat ellenére a provinciák városai viszonylag függetlenek voltak. A térségükben élő népeket nem akarták magukhoz formálni, megelégedtek azok adófizetésével. Ez a decentralizáltság abból fakadt, hogy a Római Birodalom területe az eredeti magas kultúrákhoz képest nagyon tagolt gazdaságföldrajzi, kulturális és nyelvi térség volt. Ebből fakadón soha nem lehetett sem kulturális, sem gazdasági egység. Erre nem is törekedtek. Bizonyításként elég a térképre nézni, és kiderül, hogy sok kis folyó, tagolt terep, színes kultúrájú és sok nyelven beszélő népesség jellemezte. Minden eredeti magas kultúra nagy folyamok vízrendszerére épült, a Római Birodalom volt az első olyan tartós, óriási politikai egység, birodalom, aminek területét beltengerek és az egymástól független folyók tucatjai tagoltak föl. Ez a magyarázata annak, hogy nem is lehetett tartós.

Az utóbbi ezer év nyugat-európai nagyhatalmai soha nem voltak a szó klasszikus értelmében vett nagyhatalmak, hiszen egymás konkurensei voltak. Közöttük csak Franciaország és Oroszország volt centralizált hatalom. Németország csak a 19. század második fele után. Franciaország a napóleoni háborúkban roppant össze. Németország előbb a császári, majd a hitleri megalománia áldozata lett. Oroszország pedig annak, hogy a Szovjetunió a 20. század második felében erejét meghaladó mértékben imperialistává vált.

Kína ötszáz éves hanyatlása és a Szovjetunió kudarca is azt bizonyítja, ha a részek nem élvezhetik a saját munkájuk gyümölcseit, mert a centralizált hatalom mindent újraoszt, akkor elhalnak a kezdeményezések, a rendszer megkövesedik.

Az állam nagysága nem a népjólét forrása

Kevés szó esik, hogy minden társadalmi és gazdasági mutató szerint a nagy államokat a hasonló gazdaságföldrajzi adottságú kis szomszédok rendszerint megelőzték. Ma is a leggazdagabb németek Svájcban és Luxemburgban, a leggazdagabb franciák és olaszok is Svájcban élnek. A volt csatlósok között a leggazdagabbak a kis finnek, észtek, csehek és szlovének.

A történelemtudomány az államok múltját még ma is annak alapján értékeli, hogy mekkora területre terjed ki a hatalmuk, mennyi lakosuk van. Nem zavarja őket a tény, hogy mindig és egyre inkább a kisebb államok lakossága élt gazdagabban és jobban. Az erős állam, és népességének nagysága csak a szűk uralkodó réteg érdeke, nem a lakosságé.

Európai Unió nagyobb, nem pedig erősebb akar lenni

Az euró zóna jelenlegi válsága talán az illetékesek számára is világossá teszi, hogy az Európai Unió rossz úton jár. Minden áron nagyobb és integráltabb akar lenni, ahelyett, hogy erősebb lenne. Nem látja be, hogy azzal lesz egyre gyengébb, hogy nagy akar lenni.

Az integrációs igyekezet abból fakadt, hogy a hidegháború a nyugati polgári demokráciákat szembe állította az imperialista célok érdekében katonai szuperhatalommá vált Szovjetunióval. Bátran mondhatjuk, ha nincs hidegháború, ha nem kell a nyugat-európai államoknak félni a Szovjetunió fegyveres erejétől, ha nem állnak a csapatai Nyugat-Európa határán, akkor nincs európai összefogás.

A hidegháborút még utólag is negatív jelenségként kezeljük, nem mérjük fel, ha nincs hidegháború, ha a Szovjetunió megelégedik azzal, amit Jaltában kapott, ha nem akarja erőszakkal meghódítani a világot, akkor aligha omlik össze és aligha szabadulnak fel a csatlós országok. A Szovjetunió még ma is állna, ha nem fog erejét sokszorosan meghaladó fegyverkezésbe, ha nem erőlteti merev rendszerét nála kulturálisan fejlettebb nyugat-európai csatlósaira, ha inkább tanul tőlük a gazdaság piacosabb működtetésében.

Azt azonban látni kellene, hogy a kelet-európai népekkel is lehetett volna a kínai, a jugoszláv vagy a magyar utat járatni, de csak lassabb sebességgel. A Szovjetunió is járhatta volna a kínai utat, de nem kínai sebességgel. Annak előfeltétele a nép puritanizmusa. Márpedig az Európa keleti felén nem jellemző. Ezeknek a népeknek türelmeseknek kell lenniük. A Kínai utat már látványos, ha nem is kínai sebességgel, de eredménnyel csak a kelet-németek, a csehek, az észtek és a szlovének járhatták volna. Csak ezek után jöhettek volna a magyarok, lengyelek és a szlovákok.

Az utolsó mondat jól fejezi ki a történelem személetemet. Minden nép számára a kultúrája adja meg, hogy mire képes. Az ennél nagyobb célok ugyanúgy kudarcra vezetnek, mint a kisebbek. Ezért a politika célja a társadalmi fejlődés megengedhető sebességének megállapítása, és az erre való beállás. Az ennél lényegesen gyorsabb vagy lassabb tempó kudarcra vezet.

A hidegháborúban egyértelművé vált, hogy katonai téren a nyugat-európai államok külön-külön súlytalanok lettek volna a Szovjetunióval szemben. Európa nyugati felének integrálódása ugyan indokolt volt, és egyre inkább még indokoltabb lesz, de ezt még ma sem ismerték volna fel, ha nem kell félniük a hisztérikusan fegyverkező Szovjetuniótól.

Az Európai Unió a világpolitikai helyzet, a hidegháború hatására jött létre, de már megérett történelmi szükségszerűséggé vált, hogy a már fejlett nyugat-európai államok között egyre szervezettebb békés gazdasági együttműködés alakuljon ki.

A tudományos és technikai forradalom a nemzetközi munkamegosztásban is fordulatot hozott. Egyre inkább csökkent az elmaradottakkal, és egyre nőtt a hasonlóan fejlettekkel való munkamegosztás jelentősége. Ezért kívánatos, hogy Európa nyugati felén minél akadály mentesebbé váljon az áruk, az utasok, majd a munkaerő, a tőke és végül a közös valuta mozgása. De nem minden egyszerre.

Európában lényegében három jelentősen eltérő kultúra van, és ezeknek megfelelően még a kereszténység is ennek alapján oszlott meg.

1. A világ élvonalához e háromból csak egy, az észak-nyugati tartozik, amihez hasonlóan élnek, viselkednek a franciák, a dél-németek és az osztrákok. Csak ezek a népek tartoznak egyértelműen a fejlett Nyugathoz. Hozzájuk zárkóztak fel, illetve az élvonalukhoz azok a gyarmatok, amelyeket lényegében lakatlan térségben a protestáns angolok alapítottak. Ezek azonban más kontinenseken vannak.

2.     A mediterrán népek, amelyek önerőből ott sem tartanának, ahol vannak. Ezt jól bizonyítja, hogy Latin-Amerikában és a Fülöp Szigeteken egyre jobban lemaradnak. Az európai mediterrán népek óriási segítséget kaptak, és kapnak az északabbi népektől turizmusban, támogatásban. Ezeknek a népeknek a közösségbe való bevonása csak az áruk és személyek szabad mozgásában volt eleve reális.

3. A kelet-európai és balkáni népek, a nagycsaládosak, az ortodox keresztények. Ezek egyre jobban lemaradnak.

Különbözők, de nem karakterisztikusan mások a közép-európai és a balti népek, amelyek nyugati keresztények maradtak, és továbbra is oda vonzódnak, de ez maradéktalanul csak az alpi népeknek és a finneknek sikerült. Ezeket és a Lisszabon – Róma vonaltól északra élő mediterrán népeket tartom olyanoknak, amelyeket a protestáns Nyugat magához integrálhat. De csak ezeket. Az EU illetékesei azonban ezen a határon nem tudtak megállni. A balkáni népek, az ukránok és a törökök felvétele azonban minden realitást nélkülöz. De Brüsszelnek ez sem volt elég.

Az EU vezetésében minden realitás érzékét elvesztette az, aki az EU 27 tagországát még szorosabb unióban akarja összefogni, vagyis aki bővítené az áruk és személyek mozgását már jelenleg előíró rendszert.

A munkaerő szabad áramlása is katasztrofális helyzetbe hozta azokat a tagországokat, amelyekben a bérszínvonal a harmadát sem éri el a fejlettekének. Ez ugyan a fejletteknek jó, amíg meg tudják akadályozni, hogy munkahelyet nem találók is oda meneküljenek. Az elmaradottabbaknak is jó rövidtávon, mert munkát kapnak azok is, akikre otthon nagy szükség lenne, de jelentős megtakarított pénzt küldenek vissza a családnak. Ezért a kormányaik örömmel fogadják. De ennél sokszorosan nagyobb veszteséggel és kárral jár az, hogy az eleve hiányzó tehetségek elvándorolnak. Márpedig az utolérésben semmi sem jelenhet nagyobb féket, mint tudomány és a munkaerő elvándorlása.

Az egységes tőkepiac ugyan jogilag adott, de a gyakorlata elbukik a tagállamok nacionalizmusán. A kevésbé fejlettek ugyan örömmel fogadják a fejlettek tőkéjét, de hisztérikusan védik a saját gazdasági zászlóshajóik nemzeti tulajdonlását.

A feltételek nélküli terjeszkedésben azzal tették fel a koronát, hogy a közös pénzt olyan államokra is kiterjesztették, amelyekben a pénzügyi kultúra nem is hasonlít a fejlett puritánokéra. Ez még akkor is kalandorság lett volna, ha szigorú pénzügyi ellenőrzéssel teszik.

Összefoglalva: Az EU már túllépett azon a határon, amit a tagjainak kulturális és gazdasági differenciáltsága megenged. Türelemre lett volna szükség.

A taglétszám mennyiségétől megrészegülve, létrehozták a most már 17 tagból álló euró övezetet is, amelynek még az ötletét sem, nemhogy a feltételeit végiggondolták volna. A 2010-es pénzügyi válság aztán megmutatta, hogy a 17 euró övezeti tagországnak legfeljebb az északnyugati fele alkalmas arra, hogy közös pénzük és bankjuk legyen.

Azt, hogy mik a közös valuta feltételei, nem gondolták végig, pedig egyértelmű, hogy közös valutájuk csak közös kultúrájú, hasonló fejlettségi szinten lévő országoknak lehet. A közös kultúráról és a hasonló fejlettségi szintről azonban az euró övezet 17 országában szó sem lehet. A finnek és a görögök közös pénze kabarében mehetne el, de nem a valóságban. Nem kisebb ostobaság az inflációtól hisztérikusan félő németek és azt természetesnek tekintő olaszok közös valutája is.

A meggondolatlan lelkesedéssel összetákolt euró övezet egyrészt lehetővé tette, hogy a kevésbé fejlett, eleve könnyelmű pénzkultúrájú tagországok menthetetlen adóság-verembe essenek, másrészt az a soha vissza nem fizethető adóságot, amely a könnyelműen hitelező fejlett tagországok fejlődését is hosszú évekre lefékezze.

Az euró övezet könnyelmű létrehozása és működtetése évtizedre visszaveti Európa egészének fejlődési ütemét. Soha el nem képzelhető mértékben lerontja a Távol-Kelethez viszonyított helyzetét. Az Európai Unió sietett, ennek következtében elveszít néhány évtizedet.

20. század világháborúit is okozó diktatúrák

A történészek az indokoltnál sokkal többet foglalkoznak a háborúkkal. Nagyon nehéz a múltban olyan háborút találni, aminek a kimenetele lényegesen befolyásolta volna a történelem menetét. Százszor fontosabb volt a háborúk közvetlen és közvetett emberpusztító szerepe a túlnépesedés fékezésében, mint az erőviszonyok alakításában.

A háborúk társadalmi funkciója a népesség lecsapolása

Az osztálytársadalmak négy közös funkciója a népességnövekedés fékezését szolgálta azzal, hogy részben kevesebben szülessenek, részben többen haljanak meg. A háborúk egyetlen a társadalmi érdeket szolgáló funkciója tehát a népesség lecsapolása volt.

A hadviselés azzal látta el társadalmi feladatát, hogy sok jövedelmet emésztett fel. Ezzel növelte a szegénységet, ezzel a halandóságot, terjesztette a járványokat, ezzel is a halandóságot. Ehhez képest, nagyon másodlagos volt, hogy mennyien pusztulnak el a csatákban. Sokkal kevesebben, mint az előző két okból.

A hadakozás igazi társadalmi célját bizonyítja a tény, hogy az uralkodó osztály minden osztálytársadalomban a haza fegyveres megvédését elsőleges társadalmi célnak tekintette. Ezt olyan sikerrel gyakorolta, hogy a többség elfogadta, a legszentebb vélt a haza védelme, sőt kiterjesztése. Ez alól még az internacionalista marxizmus sem volt mentes.

A tény, hogy minden háború vesztese elsősorban a nép volt, az uralkodó osztály vesztett kevesebbet, sőt néha nyerhetett is, a néppel el lehetett hitetni, hogy a saját érdekét védi a háborúban. Ebből csak annyi volt igaz, hogy gyakran valóban a saját életét is védte. Arról, hogy a háborúk sorsa alig befolyásolja a részvevő népek, országok sorsát, közvetlen tapasztalataim győztek meg.

20. században a háborúskodásnál hasznosabb lett volna az együttműködés

Voltak korok, amelyekben a katonai fölény az egész népesség számára is előnyt hozott. Ilyen kor volt az ipari forradalmat követő imperializmus, amikor a gyarmatok és befolyási övezetek kizsákmányolásából az ország lakosságának is jutott. A katonai hatalom azonban soha nem áll meg az erejét meghaladó korlátnál. Törvényszerű, hogy a győztes háborúkat addig folytatták, amíg a reális erejüket meg nem haladta, és végül több veszteséggel, mint nyereséggel járt.

A 20. század derekán, már egyértelmű volt, hogy minden fejlett állam akkor jár a legjobban, ha közös piacként működik, vagyis nem egymás rovására boldogulnak, hanem a közös érdekre építenek.

Az imperialisták nem vették tudomásul, hogy a gyarmatok, és a befolyási övezetek feletti politikai és gazdasági uralom többe kerül, mint amennyit hozhat. Akkor már a fejlett országoknak sokkal nagyobb haszna származik a hasonlóan fejlettekkel való munkamegosztásból, mint az elmaradottak kizsákmányolásából. Ez csak akkor derült ki, mikor a háború után a gyarmatokat elvesztették, ekkor gyorsult fel a gazdasági és társadalmi fejlődésük. Azért háborúztak, hogy a gyarmataikat megtarthassák. Végül akkor gazdagodtak meg, és válhattak a társadalom egészének demokráciájává, amikor mindent elvesztettek, amiért háborút vállaltak.

A gyarmataikat az első világháborúban elvesztő központi hatalmak sem voltak okosabbak. Ezek provokálták a háborút azzal a céllal, hogy majd ők lehetnek a gyarmattartók, a gyengéket kizsákmányolók. Nem vették tudomásul, hogy az ő magas foglalkoztatást biztosító politikai diktatúrájuk sikeres lehetett volna a gyarmattartók liberális piacgazdaságával együttműködve.

A fasizmusok kialakulása

A 2. világháborút megelőzően fasisztává vált az egész világ fél-perifériája. A fasizmusok általában ott alakultak ki, ahol a 20. század fordulója előtt már megvalósíthatónak ígérkezett az utolérés, illetve ez történelmi mértékkel mérve a küszöbön állónak tekintették. Ezért a fasizmusok útjára tért országok mind társadalmilag, mind gazdaságilag fejlettebbek voltak, mint a kommunista utat önként választók. Azokról nem beszélek, akiket a Jaltai Szerződés sorolt a kommunista táborba, amelyekben a külső erőszak nélkül nem lett volna soha kommunizmus.

A 20. század első felének fasizmusai ott alakultak ki, ahol a társadalomnak az előző évtizedekben tapasztalható felzárkózási folyamata megszakadt a liberális kapitalizmus két háború közötti válsága idején.

A fasizmusok ott voltak a legelvadultabbak, ahol a legközelebb álltak már a teljes gazdasági felzárkózáshoz. A német és a japán fasizmus volt a legszélsőségesebb, a legtürelmetlenebb, a leginkább fajgyűlölő, ezekhez képest azt olasz, még inkább a spanyol és az argentin mérsékeltnek volt tekinthető. A szélsőséges horvát fasizmus pedig ezt igazolja, hogy egy szláv nép is lehetett fasiszta.

A történelem mindig igazolta az idejükön túlélő osztályokkal szembeni kegyetlenséget, de a faji, etnikai és vallási kegyetlenséget a progresszív elemekkel szemben sohasem. Állítólag, Roosevelt ezt a különbséget hangsúlyozta Sztálinnal szemben a gyarmattartó demokratákra, köztük Churchillre is. Jó volna a közép-európai népeknek is felismerni, hogy a társadalom motorját jelentő zsidóság üldözése, irtása ezerszer nagyobb bűn, mint az úri középosztály kitelepítése. A két bűnt azonos szinte kezelni nem volna szabad. Ezzel szemben elfelejtenek néhány tényt a javukra írni.

A fasizmusok ott váltak idegengyűlölőkké, ahol gazdaságilag és kulturálisan erős és dinamikusan fejlődő zsidóság volt és hiányzott a fejlődésre alkalmas polgárság. Ebből a szempontból indokolt a nácizmussal azonosítani a fasizmusok legkülönbözőbb formáit. A nácizmusban a hatalom és a felheccelt tömeg a politikai és gazdasági tekintetben haladó zsidóságot, mint veszélyes konkurensét, üldözte.

A kapitalizmus válsága sokkal mélyebben, kegyetlenebbül érintette a fél-perifériákat, mint a gazdasági élvonalba tartozókat. A fél-perifériákon az erős államnak sokkal erősebbek voltak a tradíciói, és gyengébbek az ellene szegülő polgári liberális erők. Ezért vált a század során jellemzővé, hogy a fél-perifériák társadalmainak mindegyike a fasizmus vagy kommunista rendszer valamely formájával próbálkozott.

Ezen próbálkozások gazdasági sikere azonban rövid életűnek bizonyult, mert egyrészt a gazdaságilag élvonalba tartozó polgári demokráciák is gyorsan kialakították az állam kívánatos pénzügyi, foglalkoztatási, oktatási és szociális szerepét, másrészt az erős polgári tradíciókkal nem rendelkező fél-perifériákon mind a fasizmusok, mint a kommunista rendszerek katonai diktatúrákká deformálódtak. Amíg a gazdaságnak szüksége volt az erős államra, a politikai életet gúzsba kötötte a gazdasági erejével visszaélő állam. Az állam kívánatos gazdasági szerepe csak a polgári demokráciákban nem falta fel a politikai demokráciát. A fél-perifériák diktatúrái már nem voltak fölényben az olyan polgári demokráciákkal szemben, amelyekben kialakult az állam megkívánt gazdasági szerepe.

A 20. század első felében a korábbi utolérési sikereket a lemaradás kudarcai váltották fel. A sikerek hatása alatt joggal optimista hangulatot a kudarcok pesszimizmusa váltotta fel. Márpedig a reménytelen helyzetet mindig a messianizmus előretörése jellemzi. A reményeikben csalatkozott tömegek egyre inkább hisznek azoknak, akik társadalmi és gazdasági megváltást ígértek.

A fejlettek által követett út is megszűnt a század első felében vonzó lenni. A nyugati polgári társadalmakban is stagnáló termelés, a pénzügyi és gazdasági válságok, a krónikus munkanélküliség nem hatottak vonzóan azokra, akik eddig ezt a modellt szerették volna elérni. Joggal váltak tehát népszerűekké azok az ideológiák, amelyek dekadensnek, elhibázottnak deklarálták a fejlett demokráciákat és merőben az azok által megjárttól eltérő társadalmi, és gazdasági utat hirdettek.

Mégsem szabad elfelejteni, hogy a fasizmusok a tőkés osztálytársadalmak deformációit is korrigálták a foglalkoztatás, a jövedelemelosztás, az oktatás és az egészségügy terén. Teljesen hibás az általános felfogás, hogy a rossz fasizmus és a jó tőkés demokráciák harca volt a második világháború.

A rossz liberális tőkés osztálydiktatúrával szemben állt az ugyancsak rossz fasizmus. Mindkettőnek voltak előnyei és hátrányai a másikkal szemben. Az igaz, hogy a második világháborúban a faji alapon nacionalista imperialista fasizmusokkal szemben álltak a kevésbé imperialista és kevésbé nacionalista, gazdasági tekintetben pedig fejlettebb, de gyarmattartó, munkást elnyomó, egymás között demokratikus tőkések, valamint a bolsevik Szovjetunió.

A fasizmushoz vezető okok

Semmi alapja nincs annak a felfogásnak, hogy Közép-Európában Hitler erőszakkal vezette be a fasiszta rendszert és az antiszemitizmust. Mindkettő jóval a nácik uralomra kerülése előtt létezett. Elég Lengyelországra, Magyarországra, és még sokkal inkább Olaszországra, Portugáliára hivatkozni. A fasizmus a politikai és gazdasági liberalizmus elleni lázadás volt nemcsak Európa, de a világ fél-perifériáin.

A háború végén jellemző hisztérikus németellenességet utólag nem igazolta a történelem. A fajgyűlöletében, a zsidók elpusztításában nem lehet felmentést adni. A nácizmust, vagyis a fasizmusok legembertelenebb formáját a német nép természetes viselkedésének tartják.

Nem ismerik fel a fasizmushoz vezető okokat, és az annak során elért társadalmi eredményeket, amelyeket az alábbiak foglalják össze:

1.     Felszámolták a liberális demokráciák elviselhetetlen munkanélküliségét. A tőkés osztálytársadalmak a 20. század első felére olyan munkanélküliséget, olyan jövedelemelosztást hoztak létre, ami a kor viszonyai között már nem volt elviselhető. Márpedig a német nép ellen a legnagyobb bűn a munkátlanságra ítélés. Ezzel a társadalmi deformációval szemben hozták léte a világ fél-perifériáin a fasizmusokat. Ezért hiba az, ha valaki a fasizmusokat mind a mai fogyasztói társadalmakkal szembeni alternatívát állítja be, és arról is megfeledkeznek, hogy a két háború közti polgári társadalmak nem is hasonlíthatók a maihoz. Ezekkel szemben már nem lett volna esélye a fasizmusnak. A fasizmus a korabeli, kegyetlen, gazdasági csőddel küszködő, a munkanélküliekkel nem törődő klasszikus kapitalizmussal szemben volt annak idején alternatíva.

2.     A fasizmus az állam nagyobb gazdasági szerepét hangsúlyozta akkor, amikor a polgári társadalmak válságát éppen a gazdasági szférától magát távol tartó állam mélyítette el. Még a század elején sem vállalta az állam magára a fejlett polgári demokráciákban az infrastruktúra létrehozásának, az oktatásnak és az egészségügyi ellátásnak költségeit, a foglalkoztatás megfelelő szintjének biztosítását és mindennek az érdekében az elkerülhetetlen pénzteremtés feladatait. Ma ezek mind természetes állami funkciók, de akkor ezeket igazán csak a kommunizmus és a fasizmusok vállalták fel.

3.     A gazdasági növekedésük lényegesen gyorsabb volt, mint a polgári demokráciáké, azaz a korabeli tőkés osztálytársadalmaké. A közvélemény sokkal inkább elfogadta őket. A német és a japán fasizmus gazdasági csodára lett volna képes, ha a politikai diktatúra csak belpolitika marad, ha nem válik imperialista kalandorrá. Amíg nem váltak azzá, képesek voltak megoldani a kor legnagyobb problémáját, a tőkés társadalom érdekének megfelelő magas foglalkoztatást. Ez önmagában jelentős fölényt jelentett mind a belső támogatottságuk, mind a tőkés versenytársakkal szemben. Ezt a kettő eredményt ma nem illik tudomásul venni, pedig a korszak tanúi emlékezhetnek rá.

4.     A fasiszta államok közül csak a puritán Németország, és a még puritánabb Japán volt sikeres. Ez a két ország, amelyik a második világháború után jelentősen megelőzte a győztes nyugat-európai demokráciákat, gazdasági csodát ért el. A mediterrán, az argentin és a közép-európai államok sem a fasizmusban, sem a piacgazdaságban nem bizonyultak sikereseknek. Már a fasizmus is azt bizonyította, hogy a sikerre csak a puritán népek képesek. A puritánok politikai rendszerüktől függetlenül sikeresek, a nem puritánok pedig semmilyen rendszerben nem lehetnek azok.

5.     Érdemeket szereztek a feudális rendszer felszámolásában. Annak ellenére, hogy amit építeni akartak nem volt reális, és hatékony, mert az imperialista célok idejét múltak voltak. A fennálló, de az idejét múltból azonban sokat összetörtek. Elég arra gondolni, hogy a német társadalomban, ahol még mindig a junkerek kezében volt a politikai hatalom, övék a közigazgatás, a bíróságok és a hadsereg, a nácik ezt a monopóliumukat megtörték. Akikkel felcserélték, azt már sokkal könnyebb volt felszámolni.

6.     Az érintett országok mindegyikében ők jelentették az első társadalmat, amelyben jelentős volt a vertikális mozgás. A nép fiainak minden korábbi rendszernél sokkal több érvényesülési lehetőséget biztosítottak.

7.     Csalhattak a választásokon, de mindenkinek volt szavazati joga. A fasiszta országok történelmében korábban nem volt olyan népszerű politikai hatalom, mint a fasisztáké.

8.     A rendszer erényeit mutatta, hogy a háborús teljesítményük messze meghaladta a hasonló nagyságú polgári demokráciákét. A német és a japán fasizmus katonai ereje is imponáló volt. El kell ismerni, hogy a modern haditechnikát és stratégiát ők vezették be. Ennek volt köszönhető, hogy elhitethették magukkal, hogy a gazdaságilag erősebb ellenféllel szemben is győzhetnek. Volt is a második világháborúnak olyan szakasza, amikor még eredeti háborús céljaik nagy részét megőrizhették volna. A nagyon szűkös erőforrásaik ellenére sokáig stratégiai előnyt élveztek. Ennek ellenére, négy évig sikerrel harcoltak a tengelyhatalmak. Az ellenséghez átállók nagyon kevesen voltak.

9.     Magyarként hozzáteszem, hogy a nyilasoké volt az első olyan parlamenti párt, amelyik követelte a nagybirtokrendszer felszámolását. Márpedig a magyar társadalomban minden jelentős reformot azzal kellett kezdeni. Elég öreg vagyok ahhoz, hogy emlékezzek arra, mi is okozta nálunk a szélsőjobboldal előretörését, a német fasizmus sikerét annak idején. Felszámolta a létbizonytalanságot, a tömeges munkanélküliséget, kezdetben még az életszínvonalat is jelentősen emelte; utakat, csatornákat épített, az uralkodó pesszimizmus helyett lelkesítő célokra mozgósított.

A fasizmus fentebb felsorolt előnyei nem azt jelentik, hogy csak pozitív volt a történelmi szerepük, de azt illusztrálják, hogy nemcsak hibákból állt ez a bukásra ítélt rendszer. Ma ugyan divat a fasizmusoknak csak a hibáiról, taszító voltáról beszélni, a történész azonban nem tekinthet el attól, hogy a fasizmus népszerű volt még a fejlett polgári demokráciák széles körében is. A fél-perifériák országainak lakossága pedig a történelemben korábban soha, és sehol nem tapasztalt népszerűséggel fogadta a fasizmus megjelenését. Ez a sok tekintetben deformált rendszer az érintett országok lakosságának sok olyan jót, olyan vívmányt hozott, amit a polgári társadalom mindaddig megtagadott tőle.

A II. világháború

A 20. század a kommunizmus, fasizmus és a jóléti társadalom békés kialakításának kísérleti műhelyei közötti versengést világháborúval oldotta meg. A II. világháború egyben a régi (Anglia és Franciaország) és az új (Németország és Olaszország) imperialisták közötti küzdelem terepe is volt. A II. világháborúban szétzúzták a fasiszta kísérleteket, győzött a demokratikus jóléti állam, de fennmaradt a kommunista kísérlet is, sőt Kínában csak a háború után bontakozott igazán ki.

Az első világháború még a régi, már tarthatatlan rend fenntartásának és az azon belüli osztozkodásnak a célját szolgálta. Ekkor még nem volt jelen a négy átalakítás kísérlet egyike sem. Ez a háború nem csökkentette, hanem fokozta az előtte már meglévő ellentéteket, ellentmondásokat a kor követelményei és a kor valósága között.

A második világháborúban aztán már nyíltan felléptek a politikai változást hozó rendszerek. A frontok azonban többször változtak, és az erők keveredtek. Kezdetben úgy látszott, hogy a két szélsőséges összetörési kísérlet, a fasizmus és a sztálinizmus köt szövetséget. Ez lett volna a természetes, ha az ideológiáknál fontosabbnak tartjuk a tényeket, tehát azt, hogy két éhes imperializmus osztozkodott. Erre Sztálin hajlandóságot is mutatott, de az okos németek buta vezére, Hitler lebecsülte a Szovjetunió legyőzésének és megszállásának nehézséget, és túlértékelte a saját hadseregének erejét. Ennek aztán az lett a következménye, hogy a két legnagyobb ellentét, a sztálinizmussá deformálódott kommunizmus és az angol imperializmus közös frontra került.

A győztesek között mégsem ők lettek az elsők, sőt hosszú távon mindent elvesztettek. Arról is hallgat a történelem, hogy az Egyesült Államokat lényegében az imperialista céljait feladni nem akaró Japán provokációja vonta be a háborúba, nem pedig Churchill megsajnálása. Az Egyesült Államok a gyarmattartó Angliát és Franciaországot nem tekintette szövetségesének, sőt örült, ha az európai gyarmattartók minél jobban tönkreverik egymást. Roosevelt a gyakorlatban sokkal inkább a régi rendszert összetörő Szovjetunió világpolitikai hatalmát egyengette, és a gyarmati rendszer felszámolását tekintette a legfontosabb feladatának.

Az angol és francia diplomácia nem tudott következetesen választani a két rossz, a fasizmus és a kommunizmus között. Mindketten arra akartak játszani, hogy mindkét rendszer omoljon össze. Ebben a tekintetben Roosevelt (általában az amerikai diplomácia) hozott változást. Roosevelt szinte semmi félelmet nem mutatott a szovjet rendszerrel szemben.

Az ENSZ a második világháború végeredményét tükrözi

A világbéke fenntartására, a háborúk megelőzésére a 20. században jött létre, fajunk történetében először, a világ államainak szövetsége. Maga a tény is jelentős annak ellenére, hogy egyik kísérlet sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Nem is válthatta be, hiszen nem jöttek létre az eredményes működés társadalmi feltételei.

A világ országai szövetségének technikai feltételei már a Népszövetség létrehozásakor éppen hogy csak megoldhatók voltak, de a társadalmi feltételei még ma is hiányoznak. A technikai feltételeket a második világháború után megoldotta a légi közlekedés és a kommunikáció forradalma.

Mindkét világszövetség kezdeményezője az Egyesült Államok volt. Az első világháború után Wilson, a második után Roosevelt. Az is szimbolikus, hogy a Népszövetség központja még a svájci, francia nyelvű Genf volt az ENSZ azonban már az Egyesült Államokban, angol nyelvterületen székel.

Gyakorlatilag az ENSZ-ben a tagok hatásköre, szervezetei felépítése három emberöltővel a megalakulása után is magán viseli a háború végi eredményt. A tényleges hatalmat a Biztonsági Tanács vétójoggal rendelkező állandó tagjai gyakorolják, egyúttal meg is bénítják a vétójognak köszönhetően.

A Biztonsági Tanács öt kiemelt tagja közül három európai, Anglia, Franciaország és Oroszország. Erre a rangra ma már egyik sem indokolt. Ma már, ha nem is vétójogot, de kiemelt szavazati rangot csak az Egyesült Államok, és Kína érdemelhetne meg. Mellé legfeljebb az Európai Uniót illetné meg ilyen rang, de annak még nincs erre alkalmas képviselője.

A vétójog még e két vagy három óriásnak sem indokolt. Elég lenne, ha ellenszavazatuk, az csak akkor jelentene vétót, ha az előterjesztés támogatottsága nem haladja meg a négyötödös támogatottságot. A több állandó bizottsági tagság nem indokolt.

Azt, hogy a világ országai szövetségének melyek lennének a társadalmi feladatai, fel sem vetették, sőt máig sem tisztázódott. Ezért aztán a működése is alig hat a történelem alakulására.

Jalta és a hidegháború

Nem érthetjük meg a 20. század történelmét, ha nem vesszük tudomásul, hogy az Egyesült Államok nem félt a Szovjetuniótól, sőt abban a gyarmati rendszer ellen hatót látott. Nem félt a háború előtt, alatt és után sem.

Ebből fakadt a Jaltai Szerződés nagyvonalúsága a szovjet imperializmussal szemben. Ma ezt divatos történelmi tévedésnek, sőt hibának minősíteni. A történelem azonban Rooseveltnek fog igazat adni, aki India, Kína és a gyarmatok felszabadítását helyezte előtérbe, és a Szovjetuniót a nyugat-európai imperializmusnál kevésbé tekintette idejét múlt rendszernek és elnyomás képviselőjének.

Ma nálunk a Jaltai Szerződést csak abból a szempontból ítélik meg, hogy ránk hogyan hatottak annak következményei. De még ez a szűklátókörű megközelítést is egyoldalúan és hamisan alkalmazzák. Azt a tényt, hogy Közép-Európa számos országát odaadták Sztálinnak, illetve a szovjet imperializmusnak, a nyugati hatalmak szempontjából csak erkölcstelen döntésnek lehet tekinteni. Politikai téren céljai igazolódtak. Világtörténelmi értékelése alapvetően pozitív lesz.

Mi vezette a győztes nyugati hatalmakat abban, hogy a Szovjetunió befolyási övezetévé tették térségünk országait?

A nyugati hatalmak hálásak voltak a Szovjetuniónak azért, hogy vállalta a háború legsúlyosabb terheit. A szovjet népek hússzor annyi életet áldoztak fel a Hitler elleni háborúban, mint az angolszászok. A nép szenvedése még ennél is nagyobb arányú volt. Ezek nélkül az áldozatok nélkül sokkal jobban elhúzódott volna a háború, és a demokráciák számára sokkal több áldozattal járt volna a győzelem.

Tekintettel arra, hogy a második világháború is alapvetően imperialisták háborúja volt, a nyugati politikusok számára az ilyen alku természetesnek tűnt. Nem történelmi megítélés az, hogy a német, a japán és az olaszimperializmussal szemben az imperializmust elutasító, a népek szabadságát elismerő országok álltak harcban. A háború előtt és alatt mind Anglia, mind Franciaország, mint a Szovjetunió a múlt századi értelemben is imperialista volt. Legfeljebb az Egyesült Államokat lehetett már akkor a szövetségeseinél finomabb módszerű, jelenkori imperialistának tekinteni. Hibás az a beállítás, hogy a demokratikus társadalmak imperializmusa nem volt imperializmus, csak a diktatúráké volt igazán az. A demokratikus társadalmak imperializmusa befelé ugyan jobb volt, de az elnyomott népek számára ez nem jelentett minőségi különbséget.

Az igaz, hogy a haladás híveinek egyértelműen vállalniuk kellett a demokratikus imperializmusok támogatását a fasisztákkal szembeni háborúban, de ez mégsem jelenti azt, hogy a szövetségesek oldalán a tiszta igazság állt. Legfeljebb a kisebbik rossz.

A Jaltai Szerződéstől egészen mást várt Roosevelt és mást Churchill, illetve az amerikaiak és az angolok. Roosevelt meggyőződéses ellensége volt minden gyarmattartó rendszernek, azaz elsősorban a nyugati gyarmattartó demokráciáknak. Ebből fakadt az, hogy jobban félt az angol és a francia gyarmati rendszer fennmaradásától, mint a szovjet imperializmus térhódításától. Ő, mint amerikai, nem az imperializmust tekintette felszámolandónak, hanem csak annak 19. századi gyarmattartó formáit. Ebből a szempontból nem tekintette gyarmatnak a Szovjetunió elnyomott köztársaságait, népeit. Sokkal inkább Kínát, Indiát, az afrikai országokat. Ezért Roosevelt Jaltában a Szovjetunió megerősödésétől is a nyugat-európai gyarmati rendszer meggyengülését várta. Tegyük hozzá, az idő őt igazolta. Ma már aligha vitathatja valaki, hogy az angol és a francia gyarmati rendszer felszámolását meggyorsította a Szovjetunió megnövekedett befolyása, mindenekelőtt a Jaltában biztosított európai jelenléte és katonai ereje.

Anglia és Franciaország végső soron sokat köszönhet Jaltának. A Szovjetunió jelenléte és katonai ereje hozzájárult ahhoz, hogy a nyugati gyarmattartók viszonylag gyorsan a megnyert háború után felszámolják gyarmatbirodalmukat. Roosevelt elgondolása tehát bevált. Tekintettel arra, hogy a gyarmattartás a század második felében már elviselhetetlen társadalmi és anyagi terhet jelentett, Anglia és Franciaország háború utáni társadalmi fejlődését meggyorsította a gyarmatokról való lemondás.

A Szovjetunió európai súlyának megnövekedése a nyugati demokráciák társadalmi fejlődését is segítette. A tőkésosztály a kommunista veszélytől félve nem állt mereven ellen a szociális reformoknak. A jelenkor történészei nem hangsúlyozzák azt a minőségi különbséget, ami a háború előtti nyugati imperializmus és a háború utáni jóléti államok között volt. Ezt csupán mint a belső társadalmi erők természetes hatását fogják fel, holott ennek tempóját lényegesen befolyásolta a szovjet rendszerek gyors fejlődése és befolyása az 50-es és a 60-as években. Ne feledjük, hogy a háború utáni újjáépítésben a tervgazdaságok jó eredményeket értek el.

A Jaltai Egyezményből fakadó szovjet jelenlét Nyugat-Európa határán tette lehetővé az NSZK befogadását a nyugati katonai és gazdasági szövetségi rendszerekbe. Aligha lett volna egyébként elképzelhető, hogy a franciák és az angolok elfogadják egy náluk népesebb, egységes Németországgal való szoros szövetséget. Ehhez Németország megosztottsága és a Szovjetunió katonai jelenléte volt szükséges. Gondoljunk csak arra, hogy a német egyesítéstől még 1990-ben is mennyire megijedtek a franciák és az angolok. A Jaltai Egyezményt a németektől való félelem szülte, mégis annak köszönhető, hogy a németekkel való szövetség létre jöhetett.

Ideje volna tudományosan, azaz érzelemmentesen felmérni a második világháború utáni szovjet megszállások társadalmi hatását. A szovjet megszállás olyan politikai és gazdasági diktatúrákat hozott létre, ami sok sérelemmel, szenvedéssel és vérrel járt, úgy ahogyan a feudális maradványok erőszakos összetörése is azzal járt mindenütt a történelem során. Jó volna, ha napjainkban a demokráciákat élvezők nem tévesztenék szem elől, hogy a feudalizmus összetörése a nyugati demokráciák megszületése szintén sok egyéni sérelemmel, jogtalansággal és vérrel járt együtt. Annál többel, viszonylag minél nagyobb ereje volt a múlt erőinek, és annál kisebbel, minél erősebb volt a polgárság.

A volt csatlós államokban tálán csak Csehországban voltak olyan erős polgárság, ami lehetővé tette volna a békés átalakulást. Ezért számomra az 1968-as csehszlovák forradalom leverése még a mi 1956-os forradalmunkénál is indokolatlanabb volt.

A bolsevik megszállás sebei gyorsan gyógyulnak, a zsidó és német etnikumok elvesztése századok múlva sem lesz pótolható. Ha valami, e két etnikum elvesztésének hatása megtaníthatta volna az érintett népeket arra, hogy a fél-periférián élő népek számára a legnagyobb kincs az olyan etnikum, amelyik húz. Még nehezebb lesz felismerni, hogy ugyanakkor a felzárkózás során a legnagyobb visszahúzó erő az olyan etnikum, amelyik visszahúz.

A két világháború alig módosította a világ hatalmi és fejlettségi viszonyait

A 20. század történészei a két legfontosabb eseménynek a két világháborút tartják. Ennek megfelelően, ezek alakulására megkülönböztetett figyelmet, energiát fordítanak. A politikai erőket győztesekre és vesztesekre osztják. Nem veszik tudomásul, hogyan alakult a háborúban résztvevőknek a sorsa a század végéig. A 20. század történelmének az a lényege pedig az, hogy kik, miért voltak sikeresek, kik, miért maradtak le. A két világháború szinte semmiben nem módosította Európa népei közti hatalmi, fejlettségi viszonyokat. Nincs egyetlen olyan európai nép, amely viszonylagos helye megváltozott volna attól függően, hogy a két világháborúban a nyertesek, vagy a vesztesek oldalán állt.

A változások csupán abban történtek, hogy egyre több nép érte el, hogy saját állama legyen. A század végére az európai államok száma többszörösére nőtt. De nem azért, mert valamelyik nép nyert, vagy vesztett, mert az új államok létrejötte természetes, a háborúk kimenetelétől csak látszólag függő, a valóságban attól független, objektív folyamat eredménye volt. Az, hogy minden néhány milliónál nagyobb, egységes tömegben élő nép a 20. században önálló államot akart, lényegében befejeződött. Közben azonban az önálló államok egyre kevésbé lettek a korábbi értelemben önállóak.

A világgazdaság és a világtudomány annyira integrálódott, hogy még a legnagyobb államok is annyira ki lettek szolgáltatva a környezetüknek. Irreális illúzióvá vált, amikor valaki az állami szuverenitást a korábbi értelemben akarja látni. A század végére a valóság már nem azt követeli, hogy minden népnek önálló állama legyen, hanem Európa összes államainak egységét.

Az első világháború alig hatott a történelmi folyamatokra. Európa élete lényegében folytatódott. Húsz évvel a háború után csak a Szovjetunió létrejötte jelentett társadalmi változást. Aztán megnőtt a szuverén államok száma. Az országok, népek közti erőviszonyokban újra ott tartott Európa ahol 1814 előtt.

A vesztes németek inkább erősödtek. A gyarmatbirodalmak változatlanul működtek tovább. A tőkés osztálytársadalmak válsága egyre jobban érződött, lassult a növekedés, nőtt a munkanélküliség. Az Egyesült Államok, a bolsevik Szovjetunió és a fasiszta államok, mindenekelőtt Németország, Japán és Argentína pozíciója erősödött.

A második világháborút megelőző évtizedben a fasizmusok teljesítménye is egyértelműen azt bizonyította, hogy a politikai rendszernél és az ideológiánál fontosabb, hogy milyen a nép viselkedési kultúrája. Illusztrációjára elég párhuzamba állítani a német és az olasz fasiszta rendszereket. A sikerük azonban csak a két háború közt volt látványos, amikor a tőkés osztálytársadalmak súlyos válságban voltak. Óriási volt a munkanélküliség, elviselhetetlenek a társadalmi feszültségek. Ezzel a tőkés rendszerrel szemben még a bolsevik Szovjetunió is népszerű volt. A történészek súlyosan tévednek, amikor nem hangsúlyozzák, hogy akkor egy döglődő, túlélt tőkés osztályuralommal állt szembe mind a baloldali és a jobboldali diktatúra. E kettő közül a fasizmus fölényét az jelentette, hogy az a piacot engedte működni.

A második világháború ugyan a világtörténelem legnagyobb háborúja lett az emberáldozatok és az okozott anyagi kár tekintetében. Ennek ellenére nem a győztesek lettek erősebbek. A háború után ötven évvel már a változó erőviszonyoknak semmi köze nem volt ahhoz, hogy ki nyert, vagy ki vesztett.

A politikai történelem szempontjából ugyan egyértelmű volt, hogy a háború egyetlen nyertese az Egyesült Államok. A világtörténelemben páratlan szuperhatalom lett nemcsak politikai, és katonai értelemben, de társadalmi tekintetben is megelőzött minden korábbi gyarmattartó nagyhatalmat. De még az Egyesült Államok nyerése sem egyértelmű. A hozzá hasonlítható másik három volt angol gyarmat, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland az ENSZ fejlettségi rangsorában megelőzi. A háborút követő ötven évben sikeresebbek voltak az Egyesült Államoknál.

A második világháború arra is példát adott, hogy a háborúk nyertesei és vesztesei nem a békeszerződések alapján, hanem csak néhány évtizeddel az után válnak nyilvánvalóvá. A második világháború után a nyugat-európai tőkés demokráciák, és a Szovjetunió érezhette magát győztesnek. Pedig csak az Egyesült Államok volt az igazi győztes.

A háború után tíz évvel már világossá vált, hogy a nyugat-európai demokráciák, élükön Angliával, szinte mindent elveszttettek, a nyertes, az előbbre jutott csak Németország és Japán volt. Az, hogy a győztesnek látszó Szovjetunió is mindent elveszített, csak a hidegháború végén derült ki.

A történelem a második világháborút követő ötven év győztesei között Európában a németeket, a puritán észak-nyugatiakat, az alpi népeket fogja említeni, az újvilágból pedig a négy volt angol gyarmatot. A Távol-Keletről pedig, Észak-Korea kivételével, minden népet. Ennek semmi köze nem volt ahhoz, hogy ki volt a győztesek, és ki a vesztesek oldalán. Azok nyertek, akik puritánok voltak.

A háború után ötven évvel egyértelművé vált, hogy a legnagyobb vesztesek a győztesek lettek. Minden nyugat-európai gyarmattartó állam hátrább van a rangsorban, mint 1938-ban volt. A győzelem érdekében legtöbb áldozatot hozó, és a béketárgyalásokon a legtöbbet kapó Szovjetunió pedig elemeire esett szét, és bányajáradékból élővé vált.

A háborúk főszereplői közül csak három ország jutott előbbre a század során. Az Egyesült Államok, Németország és Japán.

Az Egyesült Államok ugyan példanélküli szuperhatalmi szerephez jutott, mind a gazdasági, mind a politikai és főleg a katonai erejét tekintve, de a három vele összehasonlítható országhoz képest, Ausztrália, Új-Zéland és Kanada, lemaradt a rangsorban.

Németország és Japán voltak a két háború fő vesztesei, mégis minden Európai győztes nagyhatalmat megelőztek.

Oroszország vesztése csak a hidegháború végén lett nyilvánvaló.

A kis országok között a finnek és az alpi népek fejlődtek a legtöbbet. A két háború sorsában egyiknek sem volt szerepe, az eredményüknek semmi köze a háborúk kimeneteléhez.

A háborúk fő nyertesei az angolok és a franciák voltak, mind ketten a legtöbbet vesztettek, a relatív helyzetük a háborúnyerés ellenére is romlott.

Aki úgy írja a történelmet, hogy előre látni lehet a politikai tettek következményeit, szinte mindig téved.

Országok közötti kulturális, fejlettségi különbségek és feszültségek

A jelenkori világ kettévált. Az egyik oldalon állnak a tudományos és technikai forradalom eredményeit hasznosítani tudó puritán, illetve konfuciánus országok és népek, akik az emberiség kétötödét alkotják. A másik oldalon van az összes többi kultúra, vagyis az emberiség háromötöde.

Az elmúlt ötven év azonban egyértelműen példázza, hogy melyek a jelen és a belátható jövő versenyfeltételei, és hogy van két kizáró feltétel.

1.     A fejlődés győztesei közé csak azok a társadalmak számíthatók, amelyekben nem nő a lakosság száma.

2.     A lakosság viselkedési módját csak a puritanizmus, vagy annak kelet-ázsiai változata a konfucianizmus jellemezheti.

Jelenleg valamivel kétmilliárdnál több ember él olyan országokban, ahol a társadalmak közti versenyben való győzelem alapfeltétele biztosítva van. Ezek kétharmada a Távol-Keleten, egyharmada a Nyugaton él. Ezt azért kell hangsúlyozni, mert a következő negyven évben a fejlettek létszáma alig változik, a változás is csak bevándorlásnak köszönhető. A lemaradt ötmilliárd pedig hétmilliárdra nő.

A konfuciánus kultúra lényegesen homogénebb. A klasszikus példa a japán táradalom. Gyakorlatilag nem fogad be más kultúrából, de még más népből érkezőket sem. Ilyen szempontból még homogénebb Hong Kong és Szingapúr. Kínának ugyan vannak etnikumai, de ezek aránya alacsony, és térben is izoláltak. Kínában, ami történik, abban az idegen etnikumok szerepe elhanyagolható.

A jelenkori világ stabilitását az zavarja, hogy a fejlettek a saját módszerüket akarják ráerőltetni az elmaradt világra. Bármennyire egyértelmű minden jelenkori tapasztalt arra, hogy a felemelkedés minden kultúra és fejlettségi szint számára nagyon eltérő módszereket kíván, az erejében büszke Nyugat, a maga által járt, és számára eredményes módszert akarja minden kultúra és azon belül minden fejlettségi szintre rákényszeríteni.

Mindenekelőtt az kellene tudomásul venni, hogy a siker egyelőre csak a nyugati puritán és a távol-keleti konfuciánus kultúra számára adott. Az ilyen kultúrájú társadalmak különböző módszerek mellett is sikeresek. A skandináv országok merőben más úton érték el a sikerüket, mint a négy volt angol garat, és a távol-keleti siker országok is más úton járnak. A megfelelő módszernek a kultúrához kell, igazodnia.

ENSZ által az első tíz helyre rangsorolt tagország jellemzői

Az ENSZ egyik statisztikája az egy lakosra jutó, fogyasztói áron mért nemzeti jövedelem, a várható életkor, és az átlagos iskolázottság hármas mutatója alapján rangsorolja a tagországokat. Az első tíz rangsora.

1. Norvégia,

2. Dánia,

3. Finnország,

4. Ausztrália

5. Új-Zéland

6. Svédország,

7. Kanada,

8. Svájc,

9. Hollandia,

10. Egyesült Államok.

Vagyis hat keményen puritán, viszonylag kis nyugat-európai ország, és a négy eredetileg ritkán lakott, volt angol gyarmat. A tíz között csak az utolsó a példanélküli politikai, gazdasági, tudományos és katonai szuperhatalom.

A 20. század története csak akkor lehet reális, ha e társadalmi és gazdasági élcsapatnak a sikerét reálisan meg tudja magyarázni. Mik jellemzik a társadalmi fejlődésben legmesszebb jutott tíz országot?

1.) Mind a tíz, a Nyugat kultúrköréhez tartozó, keményen puritán nép. Azért vannak az élen, mert ötszáz éve a Nyugat jelentősen előtte járt a többi magas-kultúrának, tehát jelentős előnnyel indultak a század elején.

2.) Az európai hat ország mindegyike még Európában is kis ország, egyik sem játszott a történelemben főszerepet, mindegyikben leállt a népesség belső növekedése.

3.) A négy, volt angol gyarmat mindegyike gyakorlatilag lakatlan térségbe rendezkedett be, és még ma is alulnépesedett. A lakosságuk elsősorban betelepülőkkel növekszik, és a társadalmuk a betelepülők kohójának bizonyult. E négy ország természeti erőforrásokban is gazdag. Véleményem szerint, ez a négy ország harminc év múlva is, a legfejlettebb tíz között lesz.

Igen érdekes e négy volt angol gyarmat előkelő szereplése. Tagadhatatlan, hogy előnyük az alulnépesedésük, de nemcsak az. A négy volt angol gyarmat mindegyike angolul beszél, az idegeneket könnyen befogadja, és alulnépesedett. A közgazdaságtan modelljeiben ezek a szempontok nem is szerepelnek. A felsorolt indokok között a politikai történetük említésre sem érdemes. A jelenkor leghatékonyabb importja a minőségi munkaerő befogadása. A közgazdaságtan képtelen megérteni, hogy a jelenkorban, és még sokkal inkább a belátható jövőben, a szellemi vagyonában gazdag munkaerő befogadása a legjobb import. Márpedig ebben óriási a kínálat, ráadásul ez egyre nőni fog.

Európa országai között két etnikum volt különösen sikeres. A kulturális tekintetben skandináv finnek és az Alpokban élő minden nép. Tehát a sikerük a gazdaságföldrajzi helyzetüktől, valamint a kulturális környezetüktől függött.

Még náluk is gyorsabban fejlődtek a kelet-ázsiai, puritán népek. A kicsik előbb, a kontinensnyi Kína később ébredt. Vagyis Kelet-Ázsiában is előny a kicsiség. Az egész térségben a gazdaság példanélküli tempóban fejlődik. Ez a tény azt bizonyítja, hogy a konfuciánus mentalitás még a protestáns etikánál is puritánabb.

A felzárkózásra váró országok közül Indiát, Oroszországot, Brazíliát és Törökországot elsősorban azért tartom lemaradónak, mert a lakosságuk nem puritán Másodsorban pedig, Oroszországtól eltekintve, a népességük a megengedhetőnél többszörösen gyorsabban szaporodik. Az elmúlt hatvan évben azonban nem találtunk olyan siker országot, amelyik nem puritán és gyorsan szaporodó.

A távol-keleti országok fölénye a szellemi vagyon tekintetében

A nemzeti jövedelem termelésében résztvevők aktivitásánál is nagyobb a különbség a szellemi vagyonuk, a tudásuk, és az oktatás területén.

Az oktatásban elért eredményben minden távol-keleti ország az élcsoportban van. Dél-Koreával, Tajvannal, Japánnal, Szingapúrral és Hong Konggal csak Finnország versenyképes. A felsorolt országok, japántól eltekintve, abban még előrébb állnak, hogy az egyetemisták hány százaléka tanul a világhírű nyugati egyetemeken, és ott milyen az eredményük.

Még nagyobb a távol-keleti országok fölénye abban, hogy a család milyen arányban támogatja az iskolán kívüli tanulás eredményét. Ezekben az országokban a szülők fáradságot és pénzt áldoznak a minél jobb iskolai eredmény érdekében. Ezt a szülői, illetve családi hozzáállást tartom a jelenkor legnagyobb történelemformáló tényezőjének. Történelmi irodalma szinte nincs is.

Márpedig nincs a jövőben várható eredménynek jobb előrejelzője, mint a tanulás minősége. Az iskolai oktatás eredménye elsősorban attól függ, hogyan állnak a szülők tanulás eredményességéhez. Ebben a legnagyobb a távol-keleti kultúra fölénye.

Minden olyan társadalomban, ahol nem elég puritán a lakosság viselkedése, ott a tanulásra és a munkára irányuló buzgalmat kell erősíteni, mindent ezzel kell kezelni. Ha ebben elmaradás van, reménytelen a felzárkózás, ahol pedig ezek az erények jellemzők, politikai rendszertől függetlenül biztos a siker.

Kezdem a munkával. Megfelelő foglalkoztatási szint alatt eleve elképzelhetetlen a sikeres tudati és gazdasági fejlődés. Ez még Közép-Európában is minimálisan 70 százalékot, és évente 1800 órát jelentene. Ettől fényévnyire vagyunk lemaradva.

Külön kellene ösztönözni, a munkaidő utáni idő hasznos felhasználását. Erre mutatott példát a Kádár-rendszer a háztájival, a kalákás házépítéssel, a vállalti munkaközösségekkel, a kiskertekben végzett munkával. A fél-periférián nem engedhető meg, hogy csak annyit dolgozzanak az emberek, amennyit a Nyugat centrum országaiban.

A Nyugat legnagyobb hátránya a Távol-Kelettel szemben a megtakarítási hajlandóság hiányában van. Egyelőre ebben a tekintetben óriási a különbség. Az ebből fakadó hátrány még nem is tudatosult. Nem ismerte fel a közgazdaságtudomány, hogy a jövedelemnél többet költő társadalom nem lehet versenyképes.

Elég a fentiek tejesítésében szembeállítani a Nyugatot és a Távol-Keletet, és kiderül, hogy eleve eldőlt a verseny kimenetele. Ötszáz éven keresztül a Távol-Kelet nem volt képes tanulni a Nyugat sikeréből. Most a Nyugat nem hajlandó a Távol-Kelet sikeréből tanulni.

Kirekesztés és befogadás

A 21. század nagy gondja nem a kultúrák harca, hanem az emberiség háromötödében a lakosság elemi erejű vonzódása a gazdag Nyugat felé. A világ népességének háromötödéből elemi erővel jelentkező bevándorlási nyomás a világ egy hatodét jelentő fejlett nyugati országok felé irányul.

Egész életemben a lemaradókkal éreztem együtt. Nem fogadtam el a társadalmat, amely a többséget nyomorban hagyta. Azt csak az utóbbi húsz évben tanultam meg, hogy az elesettek alamizsnából való eltartása rossz megoldás.

A modern társadalomban az élcsapat egyre kevésbé a származása, az örökölt vagyona, hanem a társadalmi értéke alapján toborzódik. A társadalmi elitbe kerülés három eleme, a tehetség, a tudás és az erkölcs közül csak a tehetség szerencse dolga. A másik kettőnek megszerzése rajtunk múlik.

Az élcsapatba csak az kerülhet, aki tehetségesnek születik, de ezekből csak azok, aki képzi magát és vigyáz az erkölcsére. Az ide emelkedők részaránya maximum a társadalom tizede. A nagy többség, a társadalom négyötöde is egyre jobban differenciálódik. Ez a többség is olyan jómódban, biztonságban élhet, amiről korábban a leggazdagabbak sem álmodhattak. A társadalom alsó tizedébe azok kerülnek, akiknek akár a képességük, akár a szorgalmuk, akár az erkölcsük az alsó harmincadba tartozik. Ezeket a társadalom csak akkor tudja hasznosítani, ha gondoskodik róluk.

Lemaradó réteg vagy etnikum

A fejlett társadalmakban, államokban a legtöbb nehézséget a többséggel lépést tartani nem képes rétegek okozzák. A technika és a gazdaság fejlődésével párhuzamosan a lemaradó réteg jelenti a társadalom legnagyobb terhét. Ez akkor is így van, ha a lemaradók az államalkotó etnikumból kerülnek ki. A társadalmi teher különösen nagy akkor, ha a lemaradás a jelentős etnikai kisebbségre jellemző.

Bármennyire fajgyűlöletnek minősítenek minden etnikummal szembeni előítéletet, annak minőségileg ellentétes okai vannak.

·    A társadalomnál sikeresebb etnikum elleni indulat nemcsak erkölcsi, de a társadalom érdekét sértő bűn. A feszültség abból keletkezik, hogy a szorgalmasokat visszahúzza a lusta, és erkölcstelen.

·    A társadalommal együtt haladni képes etnikum elítélése erkölcsi bűn, és ostobaság.

·    A fejlődést fékező etnikum elleni indulat mögött társadalmi érdek van.

·    A takarékosak között felháborító a könnyelmű,

·    a tiszták között irritáló a piszkos,

·    a szolidárisak között megvetés sújthatja az önzőt,

·    a tulajdont tisztelők között bűnös a tolvaj,

·    a tudásra vágyók között lenézett a tudatlanságával megelégedett.

Mindez nemcsak irritálja, de segíti a többséget. A nem megfelelő viselkedés elítélése mögött nemcsak erkölcsi, de társadalmi érdek van. A lustaság, a könnyelműség, a korrupció, a lopás, a szemetelés nemcsak az egyén bűne, hanem a többséget érintő kár is. Méghozzá, minél fejlettebb a társadalom, annál károsabbak ezek a negatív viselkedések a társadalom egészére való hatása. A világot vagy az országrészeket járva, a nyilvános toalettek, parkolók, erdei sétautak tisztasága, vagy a lakatok, rácsok mennyisége megbízható minősítés alapja. Olyan ez, mint az egyének, családok társadalmi értékét meg lehet állapítani, ha körülnézünk a lakásukban.

Minél fejlettebb a társadalom, annál több kárt okoz a beilleszkedni képtelen, vagy nem akaró kisebbsége. Ez nemcsak akkor igaz, ha olyan etnikuma van, amelyik nem tud a követelményekhez igazodni, hanem az etnikailag homogén társadalmon belül is egyre visszahúzóbbak lesznek azok, akik leszakadnak.

Ez abból fakad, hogy minél fejlettebb a társadalom, annál jobban differenciálódik az egyedei társadalmi értéke . Minél fejlettebb a társdalom, annál károsabb a vele haladni nem akaró, de még a haladni nem képes is. Minél fejlettebb a társadalom, a minőségi elit annál értékesebb, a leszakadt réteg pedig annál több kárt okoz. A fejlődés során a szóródás egyre nagyobb és szélesebb réteget érintő.

Minden osztálytársadalomban a munkaerő ára sokkal fontosabb volt, mint a minősége, a jelenkor fejlett világában a munkaerő minél jobb, annál hasznosabb. Ugyanakkor egyre nő az olyan munkaerő aránya, amely ingyen sem kell.

Márpedig, ha a társadalom számára a saját kultúráján belül is van negatív értékű réteg, amit el kell tartani, akkor könnyű belátni, hogy mennyi társadalmi feszültség származik abból, ha a fejlődésre érett társadalomban jelentős arányú olyan kisebbség él, amelyik alkalmatlan a kulturális asszimilációra. Ezt erkölcstelennek lehet ítélni, de társadalomellenesnek nem.

A fejlett társadalom negatív véleménye a leszakadó etnikumról erkölcsileg lehet megbotránkoztató, de tényleges társadalmi érdeket szolgál. Márpedig ez a nyugati kultúrkörben gyakori jelenség mind a társadalmi fejlődést visszahúzó etnikum, mind az etnikumokon belül a visszahúzók aránya.

Etnikumok és a bevándorlók

A lemaradó etnikum problémájával, a feketék asszimilációs nehézségei során, először az Egyesült Államok szembesült. A megoldás felé is ők jutottak a legmesszebb.  Ennek több oka volt.

·    Ennek az országnak a lakossága eleve nem egyetlen etnikum. Ebben mindenki betelepülőnek számít.

·    A kontinensnyi ország területén nagyon nagy a lakosság államok közti mobilizációja. Az etnikumok ott hagyhatják azokat a területeket, ahol nem érzik jól magukat, és oda vándorolhatnak, ahol hasznosítani tudták őket.

·    A területéhez képest alulnépesedett. Soha nem kellet éreznie az élettérért való küzdelmet.

·    A rabszolgaként beszállított feketék nem valamelyik, hanem számos afrikai kultúrából kerültek ki. Az új lakhelyükben nem alakították ki a saját helyzetüknek megfelelő közös kultúrát.

·    Az állam elég gazdag volt ahhoz, hogy anyagi ösztönzőket és segítséget biztosítson.

Hozzá hasonló kedvező adottságai csak Kanadának, Ausztráliának és Új-Zélandnak vannak. A nyugat-európai puritánok által berendezett, korábban szinte lakatlan térségben a bevándorlók gyorsan puritánokká válnak. Ma ez a négy volt angol gyarmat mindegyike a világ tíz legfejlettebb társadalma között szerepel. Négyük között az Egyesült Államok az utolsó.

Miért előzte meg ez a négy ország az összes jelentős méretű nyugat-európai országot, a saját anyaországukat is. A kézenfekvő magyarázat számos olyan kérdést is felvet, amire a Nyugat társadalomtudományai nem szívesen adnak magyarázatot. Néhány kérést felvetek.

1. Mind a négy ország viszonylag alulnépesedett.

Ez a tény annak indokoltságát veti fel, hogy foglalkozzunk az optimális népsűrűséggel. Ez azért kényes, mert a túlnépesedés szinte minden belterjes növénytermelésre épült osztálytársadalomban jellemző. Eurázsiában és Afrikában szinte minden társadalom nagyobb népességgel rendelkezik, mint amekkora mellett az egy lakosra jutó jövedelem a legnagyobb volna.

Márpedig a társadalomtudományok, mindenekelőtt a történelem, gondosan kerüli ezt a témát. Még az sem ismerték fel, hogy minden osztálytársadalom feladata volt a felesleges népesség pusztítása. Ezt minden osztálytársadalom ösztönösen gyakorolta. Mivel ez jelenleg ez sokkal kevésbé működik, mint ahogy évezredek óta működött, katasztrofálisan felgyorsult a túlnépesedés. Száz év alatt a világ elmaradt társadalmaiban a népszaporulat megtízszereződött. Ennek ellenére a fejlett világ annak érdekében avatkozik be a háromötöd életébe, hogy még nagyobb legyen a népszaporulat, kisebb a halálozás.

Az elmúlt száz év azt bizonyítja, hogy az osztályelnyomás csak olyan országokban volt felszámolható, ahol a népszaporulat, leállt, illetve néhány ezrelék alá szorult.

A fenti négy országban ugyan van népességnövekedés, de annak nagy többsége bevándorlókból származik.

A jelenkor legfontosabb társadalmi találmánya az lenne, hogy megállapításra kerülne minden ország optimális népsűrűsége. Ennek közelítése legyen az elsődleges társadalmi faladat. A megközelítés azonban csak viszonylag lassú lehet. Fajunk létszáma már jelenleg is többszöröse az optimálisnak, és a tovább gyors növekedés is csak lassan fékezhető.

Lényegében csak a fenti négy ország képes jelentős befogadásra, de az legfeljebb a túlnépesedés egyetlen százalékát teheti ki. Ez a mennyiség is csak a minőséget érintené, ami a túlnépesedettekben is hiányzik. Tehát a túl népesedés ellen a befogadás csak csepp a tengerben. Ez ugyan a válogatós befogadóknak hasznos, de a kibocsátóknak nagyon káros, hiszen azok mennek el, illetve csak azok mehetnek el, aki otthon a leghasznosabbak lennének.

2. A fenti négy országnak nincs történelmi múltja

Annak bevallása, hogy a történelmi múlt viszonylagos hátrány, talán még nagyobb bűnnek számít, minthogy a kevesebb születés és a több halál inkább előny, mint hátrány. Pedig akármilyen nehéz be kell egyszer látni, hogy fajunk érdeke és a keresztény erkölcs között ellentmondás van.

A múltuk történelmi tálalásának egyik hiányossága, hogy nem veti fel, hogy mi lett volna a múltban, ha kisebb a nyomor, kevesebb az emberpusztítás. Kiderült volna, hogy ez káoszhoz vezetett volna.

3. Angol, vagyis egy puritán lakosú állam, gyarmatai voltak

Angol gyarmatokra főleg olyanok telepedtek, akik lényegében a paraszti munkájukból akartak megélni. Dolgozni mentek. Ezzel szemben a latin-amerikai államok elődje olyan spanyol, portugál gyarmat volt, ahova a kincsvágyók, a tértők, és a bányavállalkozók, gyarmati kereskedők mentek. Ez a fő oka annak, hogy ma a két észak-amerikai államban mintegy ötször magasabb az életszínvonal, nagyobb az egyéni szabadság. Vagyis Amerikában sokkal inkább beigazolódott Weber felismerése, hogy a sikert tikra a protestáns etika.

4. A négy ország előnye az európaihoz hasonló négy évszakos klíma is

A négy említett állam előnye volt az is, hogy azokban jellemző a négy évszakos, az európaihoz hasonló klíma. Tehát nem kellett a bevándorlóknak egészen más, termelési technikára, életvitelre berendezkedni.

5. A négy ország más kultúrából jövő bevándorlói is gyorsan asszimilálódtak

Máig nem tudatosult, hogy az említett országokban a bevándorlók, akármelyik kultúrából is jöttek, gyorsan asszimilálódtak. Ezen puritán országokban a közép- és kelet-európai, a mediterrán, vagy akár az ázsiai kultúrákból vándoroltak is puritánok lettek. Ezek többsége ötször magasabb életszínvonalon él, mintha otthon maradt volna.

A befogadás Latin-Amerikában, Nyugat-Európában és Távol-Keleten

Latin-Amerikában nem élnek magasabb életszínvonalon a bevándorolók, mintha otthon maradtak volna. Ott még a nyugat-európaiak is a spanyolok, portugálok módjára élnek, és nem jobban, mint akik otthon maradtak. Ráadásul nem képesek sem az indián őslakosok, sem az afrikai rabszolgák gyorsan szaporodó utódait felemelni.

A társadalmat berendező, a politikai hatalmat birtokló spanyol-portugál réteg politikai kultúrája és gazdasági ereje eleve kedvezőtlenebb volt, mint az Egyesült Államokban az őslakosság és a fekete rabszolgák asszimilációját serkentő magatartás. A tragédiát fokozza, hogy az indiánok és a feketék még a latinoknál is gyorsabban szaporodnak. Az indiánok pedig az ősi kultúrájukhoz ragaszkodnak, ami önmagában is nagyon lassítja a polgárosodásukat. Ma már egyértelmű, hogy a két indián magas-kultúra térségében fekvő országokban, harminc, negyven éven belül a lakosság abszolút többsége indián és afrikai lesz. Márpedig ezek felzárkóztatása csak évszázados távlatban képzelhető el. Ennek hatására fel fog erősödni a spanyol és portugál gyökerű értelmiség, polgárság kivándorlása. A kivándorlási cél a mexikóiak számára esősorban az Egyesült Államok, Csille és Argentína lesz.

Nyugat-Európában egészen másként jelentkezik a felzárkózásra nehezen fogható kisebbség problémája. Oda nem évszázadokkal ezelőtt, hanem a volt felszabaduló gyarmatokról menekültek, illetve a második világháborút követő újjáépítés során, vendégmunkások címén sokmillió embert fogadtak be.

Szinte minden nyugati országban más a helyzet.

Franciaországban a lakosság huszada arab, akiknek a beépülése okoz gondot. A franciák ugyan nem fajgyűlölők, de nem is befogadók. Az arabokat szívesen alkalmazzák szolgáltatásokban, az általuk nem keresett munkákra, de a társadalmi befogadásuktól elzárkóznak. Az egyre jobban lecsúszó arabok rezonálnak az arab világban felerősödő terrorizmusra. A problémát fokozza, hogy az arabok gyorsan szaporodnak, a franciák pedig fogynak. A létszámarányukban növekvő arabok mind anyagi, mind erkölcsi, mind iskolázottság terén, egyre inkább leszakadnak.

Németországban az ott maradt török vendégmunkások és utódai jelentik a lemaradó, de létszámában gyarapodó kisebbség gondját. A németek a franciáknál jobban használják, anyagilag is jobban támogatják, de még kevésbé fogadják be az idegen etnikumot, a lakosság jelentős hányada fajgyűlölő. Ebben közrejátszik az is, hogy a török büszkébbek és jobb munkaerőt jelentnek, mint az észak-afrikai arabok, csak a németekhez viszonyítva gyenge képességűek.

E két ország helyzete karakterisztikus, de minden nyugati országban jelentkezik a nehezen beépíthető bevándorlók problémája. A 21. század nagy gondja nem a kultúrák harca, hanem az emberiség háromötödében a túlnépesedő, és ezért egyre jobban elszegényedő lakosság elemi erejű vonzódása a gazdag Nyugathoz.

Világosan látni kell, hogy az elmaradt világból az ázsiai fejlett térségek kultúrája nem befogadó, hanem elutasító. A Távol-Kelet eleve nagyon túlnépesedett, és eleve munkaerő feleslege van. A már gazdag Japán és a kis tigrisek eddig sem fogadtak be. Ez a gyorsan gazdagodó Kínától sem várható.

A különféle kultúrájú bevándorlók sikeressége az USA-ban

Az Egyesült Államokban közöltek egy felmérést arról, hogy melyik nemzet bevándorlói hogyan szerepelnek új hazájukban. Kiderült, hogy az európai bevándorlók között az elsők a nem ortodox zsidók, a távol keletiek közül pedig a konfuciánus népek. A nem vallásos zsidók után a második helyen az indiai bevándorlók vannak. Indiából ugyanis generációk óta, csak a legjobbakat fogadják és tudják megfizetni. A kelet-ázsiai konfuciánus bevándorlók csak követik az első hármat, mert onnan nemcsak az elit ment Amerikába. Sokszor elmondom, hogy a világ két leggazdagabb, legiskolázottabb népe a zsidó és a kínai diaszpóra. Pedig még saját államuk sincsen. Vagy éppen azért.

A második világháború utáni magyar bevándorlók viszonylag gyengén, az 56-osok viszont nagyon jól szerepeltek. Ebből lett számomra világos, hogy az úri középosztályunknak nem, az egyetemista fiataloknak pedig nagyon megfelelt az amerikai életforma. Azt pedig minden felmérés igazolja, hogy a kelet-ázsiai bevándorlók kiváló tanulók az egyetemeken.

A felmérésből az is beigazolódik, amit Amerikában sem mernek kimondani, hogy sok tízmilliárdos veszteség származik abból, hogy az amerikai bevándorlók döntő többsége még mindig olyan kultúrájú, akiktől az átlagosnál kevesebb eredmény várható. Az Egyesült Államok ugyan leginkább olyanokat keres, akikben nagy fantáziát lát. Ennek ellenére biztosan tízszer annyi betelepülője van az amerikai spanyol etnikumból, mint tehetséges, válogatott zsidóból, nyugat-európai puritánból, távol-keletiből. Pedig bőven volna ilyen jelentkező is.

A felmérésből az derül ki, hogy az utóbbiak mintegy százezer dollárral több nemzeti jövedelmet termelnek évente, mint a képzetlen mexikói betelepülők. Ez évi egy millió betelepülő esetében évi százmilliárd dollárt jelentene. Ez ugyan az elérhető maximum, de nem teljesíthetetlen cél. Mert még ennél is jobban lehet válogatni, és még ennél is többet lehetne betelepíteni.

Még sokkal nagyobb lehetőség rejlik abban, ha az amerikai állam azokat a családokat támogatná az átlagosnál jobban, akiknek a gyermekei várhatóan magas hatékonyságú munkaerővé válnak. Az éves 4 millió születés mellett ebben sem kisebb a lehetőség, mint a bevándorlás alakításában.

A jelenkor emberéről azt fogja megállapítani az utókor, hogy minden tudományos és technikai csodára képes volt, de arra nem, hogy az érdekét felismerje. Ehhez elég lenne, ha egy pásztor szelekciójának a színvonalára emelkedne.

A zsidó és a kínai diaszpóra sikeressége

Azt, hogy a mobilitás milyen előnyöket biztosít, mindennél jobban bizonyítja a zsidó diaszpóra sikere. Ma ez a világon a leggazdagabb, és a legtöbb kulturális eredményt felmutató etnikum. Miért? Mert évezredek óta nem volt állama, nem áldozhatott sok vért és tehetséget a minél nagyobb politikai sikerek érdekében, mert csak a más népeknél nagyobb mobilitására építhetett.

A zsidóság csak a nyugati kultúrkörben volt nagyon dinamikus és sikeres. Ez nem állt fenn az arab kultúrában élő zsidóságra. Az észak-amerikai és nyugat-európai zsidó diaszpóra a világ legmodernebb kultúráját hordozza. Ezt mindennél jobban bizonyítja a tény, hogy ma, a nyugati kultúrán belül, a leggazdagabb, legképzettebb etnikuma diaszpórában élők. Még senki nem merte feltenni a kérdést: Milyen lenne egy ország, amit csupán a nyugati kultúrkörhöz tartozó zsidók laknak? A válasz az, hogy amennyiben az egy lakosra jutó nemzeti jövedelmet és iskolázottságot nézzük, a világ legfejlettebb országa.

A kelet-európai zsidóság iskolázottsága, életmódja ugyan nagyot emelkedett, de a bolsevik uralom nem adott lehetőséget zsidóság gazdasági dinamizmusának kibontakoztatásra. A közép-európai zsidók száma csak néhány millió volt. A tizedére írott zsidóságot csak a közös vallás tartotta össze, kultúrájuk, iskolázottságuk nagyon eltérő volt.

A világ leggazdagabb népei azonban városállamokban vagy diaszpórában élnek. A Nyugaton ez már kétezer ötszáz éve így volt. Ma a világ két leggazdagabb népe, Nyugaton a zsidó, a Távol-Keleten a kínai diaszpóra. Vagyis, a saját állam nélküli élet serkentőhatású a puritánok számára. Ezt mindennél jobban bizonyítja a zsidóság, mert azon belül a Nyugaton élők nagyon fejlettek lettek, az arab kultúrában rekedtek nagyon elmaradottak.

Izrael és Szingapúr páratlan sikere is meglepő volna ezek figyelembevétele nélkül, hiszen mindkettő természeti környezete kedvezőtlen, mégis az élen járnak.

Izrael sikerének egyetlen alapja a nyugati diaszpóra, amelynek az emberanyaga a világon a legjobb. Ezekkel még akkor is lehet csodát teremteni, ha egyrészt nagyon kedvezőtlen a természeti adottsága, másrészt sok alkalmatlan zsidó bevándorlót kell eltartani, átnevelni.

Szingapúr páratlan sikere a kínai diaszpórához tartozó lakosságának köszönhető, nem pedig a világkereskedelemhez nagyon kedvező kikötői adottságának, mivel az Panamának is megvan.

A két háború között már egyértelmű volt a zsidó és a kínai diaszpóra sikere. Saját állam nélkül, a világ leggazdagabb, a világgazdaság integrációjára legjobban felkészült etnikum voltak. Mindkettő álma volt, hogy saját állama legyen, hiszen minden befogadó államban korlátozták a mozgásterület. Ezen túl minden másban különböztek.

Izrael és Szingapúr eredményei között nem azért van különbség, mert a kínaiak alkalmasabbak a sikerre, hanem mert jobb utat választottak. Ha az európai zsidó diaszpórának sikerült volna egy kiváló tengeri kikötőben városállamot alapítani, a szingapúriaknál is többre mentek volna. Hol? Valahol a nyugati kultúrkörben. De nem is az a kérdés, hogy lehetett volna ilyen területet találni, hanem az, hogy az érzelmi motivációtól eltekintve, a lehető legrosszabb választás Palesztina volt, a Biblia földje.

Az idegengyűlölet gyökerei és jellemzői

A nép körében mindig jelentkezik az idegengyűlölet azokkal szemben, akik nem képesek a gyors asszimilációra. Ennek az idegengyűlöletnek az intenzitása annál erősebb, minél gyorsabb a társadalmi fejlődés. Az idegengyűlölet akkor válik veszélyessé, ha a valamilyen okból megfeneklett társadalom ki akarja magából vetni azokat a kisebbségi elemeit, amelyek az átlagnál is alkalmasabbak a fejlődésre. Ez esetben az aljas indulatok ugyan alulról is jöhetnek, de csak azért válnak nemzeti politikává, mert a pozíciójának veszélyeztetését érezve az uralkodó osztály áll az idegengyűlölet élére.

Dinamikus társadalomban a hatalom soha nem állt az idegengyűlölet élére. Spanyolországban mindaddig nem volt baj a zsidókkal, amíg meg nem indult a spanyol társadalom gazdasági és politikai lemaradása. A lemaradó spanyol társadalom zsidóüldözésbe fog a dinamikusan fejlődő németalföldi ugyanakkor szívesen befogad.

Amennyire új a tudományos és technikai forradalom által kiváltott jelenség a fejlődési tempót tartani nem képes etnikum negatív megítélése, annyira ősi bűn az átlagosnál nagyobb dinamikára képes kisebbség elleni gyűlölet. A múltban, és a kevésbé fejlett társadalmakban még ma is jelen vannak, éles, hangos a társadalomban pozitív szerepű etnikumot eltávolítani akarók. Ebből fakadt a két háború között elszabadult antiszemitizmus.

Az idegengyűlölet gyökerei

Az idegengyűlölet minden formája ellen fel kell lépni, de nem szabad céljától és okától függetlenül természetellenes deformációnak tekinteni. Jó volna belátni, hogy az ember is, mint minden teremtmény, természetes reflexekkel ellenáll az idegen beépülésének. Még akkor is, amikor ez nem ütközik az érdekeivel. A szervezet kitaszítja magából a beültetett idegen organizmust akkor is, ha ezzel saját pusztulását okozza. A kitaszítás a szervezetnek nem általános beteges reflexe, hanem természetes funkciója.

Az emberi társadalmakban is folyamatosan jelen volt az idegen befolyás elleni erős védekezés. A lakóhelyi közösség, a törzs erősen elhatárolta magát, védekezett az idegen befolyás ellen. Még a mereven elkülönülő kasztokat sem szabad a mai szemmel emberteleneknek tekinteni, hiszen évezredeken keresztül nagy világkultúra hordozására volt képes.

Aki az indiai társadalmat sikertelen formának tartja, gondoljon a japán társadalom példátlan szigorú izolációjára az idegen etnikumokkal szemben. A koreaiak mindmáig kitaszított állapota alig vált ki azok között felháborodást, akik az európai civilizáción belül a legkisebb idegengyűlöletre is azonnal felszisszenek. A japánoknak az európaiak betelepedése elleni védekezését még önvédelmi célok alapján menteni lehet, de nincs mentség a koreai származású kisebbség szinte minden állampolgári jogból kiszorított állapota védelmére, hiszen egy rokon civilizáció és hasonló gazdasági fejlődési képesség esetében történik a faji alapú kirekesztés. Japánnak a nácizmushoz hasonló idegengyűlölete azért csendes, mert az idegenek beépülése ellen a demokratikus államrend keretei között teljes jogi támogatását élvez.

A japán fajgyűlölet jogilag rendezett, a náci németek idegenellenessége szinte állati volt. Nem tudom, hogy az európai haladó közvélemény szemében miért csak az utóbbi erkölcstelen. Mi az idegenek együttélését az európai történelmi tradíciók és mindenekelőtt az észak-amerikai pozitív példák alapján ítéljük meg.

Az európaiak a soknemzetiségűséget történelmietlenül nézik

Kétségtelenül az európai civilizációt jellemezte leginkább a faji, a nyelvi és a civilizációs sokszínűség a világ nagy civilizációi között. Ezt elsősorban földrajzi tagoltsága tette lehetővé. Az sem vitaható, hogy ez a nemzeti sokszínűség alapvető szerepet játszott abban, hogy az európai civilizáció a világ többi civilizációjával szemben az utolsó ötszáz évben fölénybe került. Mára azonban már a nagyon zárt etnikumú távol-keleti népek is felzárkóznak. Az is egyelőre kézenfekvőnek tűnik, hogy a kívülállókkal szemben türelmetlen arabok társadalmi és gazdasági válságban vannak. Természetesen nem csak ezért, legfeljebb bizonyos mértékben ezért is.

Európában a soknemzetiségűség előbb volt jellemző, mint a nemzeti államok kialakulása. Amíg a nemzetiségek egymástól alapvetően elszigetelten élnek, nem kerülnek egymással összeütközésbe.

Az ipari civilizáció kialakulása előtt a falvak egymással is alig voltak gazdasági és kulturális kapcsolatban, még kevésbé a városokkal és szinte semmi gazdasági együttműködési kapcsolatuk nem volt a politikai államhatalommal. Ekkor tehát nem okozott zavart, ha a szomszédos falvaknak más volt a nemzetisége, vallása. Még kevesebb súrlódás származott abból, ha más volt a városok és más a falvak nemzetisége. Az ilyen körülmények között is előforduló etnikai és vallási ellentéteket mindig az uralkodó körök, a politikai és a vallási hatalmi szervezetek szították, a nép számára mindig kívülről jött az idegenek elleni gyűlölködés.

Az ipari forradalom kiteljesedésével, a nemzeti piacok kialakulásával, mindenekelőtt pedig az általános népoktatással alapvetően megváltozott a helyzet. A gazdasági munkamegosztás mindennapi kapcsolatokat eredményezett, és ebből súrlódások támadtak. Először Franciaország lett egynemzetiségű állam. Az elmúlt évtizedek során egyre több állam, többek között a korábban tipikusan többnemzetiségű csehek vagy a magyarok is egynemzetiségűvé váltak.

Európa keleti felén részben az államalkotónál dinamikus, és részben az annál is kevésbé fejlődő etnikum jelentkezett. Ott korában, de ellenkező oldalról jelentkezett a kisebbségi probléma. A viszonylag gyér saját polgársággal rendelkező államalkotó népek a gyorsan és sikeresen polgárosodó zsidóságuktól akartak megszabadulni. A saját gyenge teljesítményüket a zsidóságuk sikereivel indokolták. Azt hitték el magukról, hogy a zsidóság nélkül ők élvezhetnék azokat a jövedelmező pozíciókat, amelyeket a zsidók töltenek be.

A zsidóságuk többségét ugyan náci biztatásra, de lelkes közreműködéssel kiirtották, a maradókat pedig boldogan hagyták kitelepülni. A germán kisebbségeket, a Szovjetunió biztatása mellett, örömmel hazatelepítették.

A 19 század közepéig Közép-Európában a nyugati kultúrát és civilizációt szinte csak a germán, utána döntően a zsidó kisebbség képviselte. A 20. század közepére, Közép-Európában az ötvenes évek elejére a zsidó és germán kisebbség tizedére csökkent. Közép-Európa térségében ezer éven keresztül nagyon gyér volt a polgárság, azok nagy többsége is szinte csak germán, később zsidó volt.

A cigányság gyors szaporodása és lemaradása

Nemcsak az a hiba, ha az idegengyűlöletet a nácizmus újjászületésével azonosítják. A nácik gyűlölete főleg a nagyon dinamikusan növekvő zsidóság ellen irányult. A cigányok, arabok, feketék elleni indulat pedig a lépéstartásra nem képesek ellen van. Ezért hiba, ha nálunk a cigányellenességet és az antiszemitizmust összekapcsolják.

Szlovákiában, Magyarországon, Romániában, Bulgáriában és Ukrajnában az egyre jobban lemaradó cigányság foglalkoztatása és a gyors szaporodása jelenti a legnagyobb társadalmi féket. Ez az etnikum ugyan évszázadok óta itt élt, de jelenléte nem járt nagy társadalmi és anyagi problémával. Egyrészt szinte a társadalmon kívül éltek, másrészt a nyomoruk okán nem is szaporodtak.

A bolsevik uralom még bevonta őket a társadalomba, szinte kötelezővé tette a munkába állásukat. Ezt a teljes foglalkoztatás által kiváltott munkaerőhiánnyal, és pénzügyi ösztönzőkkel biztosította. Megkezdte az iskolázásukat, és urbanizálásukat. Az alacsony életszínvonal, a feketegazdaság jövedelmezősége és nagyon nivellált jövedelmi viszony mellett, megindult a lassú társadalmi beépülésük.

A bolsevik rendszer összeomlása, a demokratizálódás és a gazdaság piacosítása életüket a szociális segélyekre, és a szervezett gazdaság alatti életformára kényszeríttette.

Ennek hatására a beépülési folyamatuk leállt, sőt megfordult. Egyre inkább saját kolóniákba tömörültek, majd anyagilag és erkölcsileg leszakadtak. Felerősödött a bűnözésük, aláássák a lakosság egészének vagyonbiztonságát. Ugyanakkor a segélyekre épülő életformájuk felgyorsította a népszaporulatukat.

Tekintettel arra, hogy az érintett országok egyáltalán nem közölnek a cigányságukra vonatkozó adatokat, becslésekre vagyunk utalva. Az említett országokban a számuk gyorsan eléri a húszmilliót. Néhány országban ma már a cigányság a legnagyobb kisebbség.

Ha e térségre rangsorolni kellene a 20. század második felében beállt változásokat, az első helyre az etnikumok megváltozott arányát említeném. A második világháborúig két nagy, és számarányánál is nagyobb súlyú kisebbség, a zsidó és a germán volt. Ma már ezek száma jelentéktelen. Ezzel szemben, akkor a cigányok legfeljebb a lakosság egy-két százalékát jelentették, és a társadalmak szinte tudomást sem vettek róluk. Ma már a tíz százalék felé mozog a részarányuk, és gyorsan nő.

A háború előtt a zsidók és germánok az államalkotó népeknél lényegesen jobban éltek, iskolázottabbak voltak, és a polgárság abszolút többségét jelentették. Ma a legnépesebb kisebbség a cigányság. Jövedelme az átlag fele alatt van, iskolázottsága elképesztően alacsony, és szinte részt sem vesznek a polgárosodásban. A cigányság gyors szaporulatával szemben áll, hogy az említett országokban az államalkotó etnikum népszaporulata negatív, a Nyugatra vándorlás jelentős, és gyorsul.

A fejlett etnikum elleni irigység

Annak ellenére, hogy Európa keleti kétharmadában a polgárosodás, a tudományos és gazdasági fejlődés motorja a zsidó kisebbség volt, általánossá vált az antiszemitizmus, de a törvényes üldözésükre, sőt fizikai megsemmisítésükre nem törekedtek. Az első világháború, még inkább a világgazdasági válság után, azonban elszabadult a gyűlölet a nagyon eredményes zsidósággal szemben.

A zsidóság értékét nemcsak a fél-perifériákon nem vették tudomásul, de még a centrumban élők sem látták szívesen őket. A nácik és közép-európai fasizmusok zsidóüldözése idején szinte csak a skandináv országok fogadták be a nem dúsgazdag zsidó menekülteket. A tudományos és technikai forradalom olyan mértékben felértékelte az államalkotónál is fejlettebb egyedeket, hogy jelenleg a legvonzóbb import a tehetség odacsábítása. A 20. században már a leghatékonyabb import a zsidóság befogadása. Ennek az ellenkezője történt.

A jó minőségű munkaerő befogadása minden másnál jobban gyarapítja a társadalom szellemi vagyonát. A tudományos és technikai forradalom olyan viszonyokat teremtett, amiben a tudományos és technikai eredmények, a vállaltvezetői képességek hatványozottan függnek a környezet fejlettségétől. A legnagyobb szellemi és műszaki teljesítmények csak a fejlett környezetben bontakozhatnak ki. Ezért korunk legnagyobb tehetségei már bele sem férnek az állami, nemzeti keretek közé, azok világpolgárok lettek, akiket mindenütt szívesen várnak.

A katolikus közép-európai országok felzárkózása ugyan nem reménytelen, de gyorsan nem várható. Ezek azzal követtek el történelmi hibát, hogy kiirtották, kiüldözték a zsidó, és kitelepítették a germán kisebbségüket.

Az nem vitatható, hogy a zsidók fizikai megsemmisítéséért elsősorban Hitler és az őt egységesen támogató náci Németország a felelős. Ezzel szemben ez a zsidóüldöző országok között az egyetlen Németország, amelyik ma a környezetéhez képest erősebb, mint amilyen száz éve volt. Tegyük hozzá, hogy a bűnbánatban is az első, sőt egyetlen olyan ország, amelyik politikai elitje és közvélemény többsége is elismeri bűnösségét.

Ezzel szemben minden másik zsidóüldöző ország relatív helyzete a 20. században romlott, és ennek az elsődleges oka a zsidóságuk elveszítése, mégsem gyakorolnak önkritikát. Mi ennek a magyarázata?

a.) A zsidóságukat kiirtó, kiüldöző, kiárusító országok mindegyike polgárhiányosabb volt, mint Németország. A német társadalom eleve nem volt polgárhiányos. Az ő bajuk a poroszok politikai és katonai hegemóniája volt. Tehát Európa keleti felén a zsidóság pótolhatatlanabb volt.

b.) Németország ugyan elvesztette a zsidó etnikumát, de ezzel szemben tízszer annyi keletről kitelepített, gyorsan és eredményesen integrálódó germán testvérét fogadta be. Ezek száma sokkal nagyobb, mint az elvesztett zsidóságé. A történészek máig hallgatnak arról, hogy Európában a 20. század egyetlen osztatlan sikerű betelepítése a kisebbségben élő germán etnikumok befogadása volt.

Ezzel szemben a zsidóságukat elvesztő többi ország nemcsak az értékes zsidókat veszette el, hanem az ugyancsak értékes germán etnikumát is. Ráadásul, ezek száma is nagyobb volt. Vagyis kettős veszteséget szenvedtek. Tudomásul kell venni, hogy a puritán betelepülők jelentik az elképzelhető legjobb importot. Ebben csak a háborút vesztő németek és japánok részesültek. Mindkét ország sokmilliós saját etnikumot fogadott haza. Nehéz megérteni, hogy a történészek ezeknek az etnikai mozgásoknak miért nem tulajdonítanak nagy jelentőséget.

Az európai zsidóság történelmi szerepe

A vasút századában a nyugat fél-perifériái számára történelmi felzárkózási alkalom volt az európai zsidóság óriási szerepvállalása abban, hogy Európa kevésbé fejlett és puritán keleti része is felzárkózhasson. A vasúthálózat kiépülése ugyanis nagymértékben megkönnyítette az Európa közepe és keleti fele közötti földrajzi távolság áthidalását. A vasútnak a szárazföldi szállítás olyan forradalmát hozta, amelynek köszönhetően az előzőekhez képest sokkal könnyebben elérhetőek lettek a falvak a városból, a szárazföldön megközelíthető országok egymástól. Ez a szállítási forradalom olyan lehetőségeket tárt fel a falu és a város kapcsolatában, az árutermelés kiszélesedésében, amelyhez Európai középső és keleti felén hiányzott a polgárság. Ideális lehetőség kínálkozott volna tehát a polgárosodásra, az iparosodásra, de nem volt olyan polgári réteg, amelyik élt volna ezzel a lehetőséggel. A feudális urak nem a gazdasági, hanem a politikai pályára voltak szakosodva. Ebbe a vákuumba robbant be a korábban középkori típusú kereskedelemmel és pénzváltással foglalkozó zsidóság.

A vasút és a távíró technikai bázisán sokszorosára növekedett lehetőséggel szinte csak a térség országainak zsidó etnikuma volt képes élni. A sikere példátlan volt. Anyagi gazdagsága, nyelvtudása és iskolázottsága révén, ötven év alatt önmagát felemelte a nyugat-európai szintre, és ennek köszönhetően Közép- és Kelet-Európai minden országában, ezer év után először jelentkezett a Nyugathoz való közeledés. Ezért minden nép úgy emlékezik vissza a 19. század utolsó harmadára, mint aranykorra.

De az uralkodó osztály, de még a nép számára sem tudatosult, hogy a sikert, elsősorban nem maguknak, hanem a zsidó etnikumának köszönheti. Csak azt látták, hogy a zsidóságukhoz viszonyítva egyre jobban lemaradnak. Ezt a természetes, de ostoba irigységet aztán gyűlöletté erjesztették a politikai hatalomra éhesek. A Rajnától kelete, vagyis ahol volt zsidó etnikum és siker, minden nép hisztérikusan antiszemita lett.

A század közepére az európai zsidóság a kiirtás és a kimenekülése révén harmadára csökkent. Szovjetunióban a század végére a tizedénél is kevesebbre csökkent a zsidóság, a Szovjetunióból történő kitelepítés, és az önkéntes kitelepülésük következtében. Európa keleti fele számára ennek az etnikumnak az elvesztése, elpusztítása a század legnagyobb hatású történelmi eseménye volt a 20. században. De ez a veszteség a Nyugat világpolitikai szerepét és érinti, hiszen a klasszikus bástyája, protestáns Nyugat-Európa kicsi maradt, a kelet felé történő kiterjeszkedése megnehezült, talán lehetetlenné is vált.

A zsidó etnikumának levesztése a legkevésbé a saját etnikumú polgárságban nem szegény Németországot, Ausztriát, Csehországot, Finnországot érintette. Ezek nem maradtak teljesen történelmi gyökerű polgárság nélkül. Sokat vesztettek, de nem szinte mindent. A nagy vesztesek tőlük keletre vannak, ahol a térség országai nemcsak a zsidó, de a német etnikumukat is elveszették. A germánoktól keletre mintegy ötmillió zsidó és tízmillió germán kisebbség tűnt el. Mivel ezek jelentették a gazdasági és civilizációs élcsapatot, látni kellene, hogy ezek a háborús emberveszteségnél sokkal nagyobb értékvesztést jelentenek, mert velük elveszett a társadalmuk motorjának nagyobb és dinamikusabb fele.

Európa keleti felén, a germánoktól és Csehországtól keletre lévő kiscsaládos nyugati keresztény Közép-Európában, és a nagycsaládos pravoszláv Kelet-Európában a germán, és a zsidó etnikum jelentette a Nyugathoz való kötődést. A germánok jelentették a hiányzó puritanizmust, a zsidók a görög-római városi ipart és kereskedelmet. E két etnikum nélkül a kontinensünk keleti fele feudális maradt. A politikai hatalmat továbbra is a földbirtokos arisztokraták és dzsentrik birtokolták, akik még élvezhették a mezőgazdasági exportból szerzett jövedelmet.

Európa keleti felén a zsidóság lett a gazdaság, kultúra és tudomány élcsapata

A hajóval nem szállítható térségekben a kedvező exportot egyre inkább a falusi lakosság mezőgazdasági melléktermékei jelentették. A 20. század elején, amikor már elterjedtek a hűtőhajók, a hús is olcsóbban érkezett Nyugat-Európába, mint az Atlanti Óceán túlsó partjáról. A tojás, toll, baromfi, a hagyma, a paprika és a dió jövedelmezőbb exportáru lett, mint a gabona vagy a vágómarha. Ezzel már nem az arisztokrácia, a nagybirtokos gazdagodott, hanem sokkal inkább a melléktermékeket összegyűjtő zsidó kereskedők, akik gyorsan felismerték, hogy az egyre inkább árutermelővé váló parasztok keresletet teremtenek az ipar számára is. Sorra építették a gyárakat. Az első világháború előtt már nem a nagybirtokosok, hanem a zsidó kereskedők gyárosok lettek Európa keleti felén a leggazdagabbak. Előbb a gazdaság, majd a kultúra és a tudomány élcsapata.

Tegyük hozzá, hogy ezt a friss konjunktúrát a germán etnikumok sem tudták a zsidókéhoz hasonló intenzitással hasznosítani. Európa keleti felé a vasút százada nem annyira a puritán szorgalmat, a takarékosságot, sokkal inkább az élelmes rugalmasságot jutalmazta. Ebből fakadt aztán, hogy Európa keleti felén az eddigi fölényét vesztett germán etnikumok is antiszemiták lettek.

Az arisztokraták, a germán etnikumok egyaránt irigyelték a korábbi politikai és gazdasági fölényüket veszélyeztető, elhódító zsidókat. Az is viszonylag könnyen ment, hogy az egyre inkább árutermelő parasztok is lehitték, hogy a szemük léttára koldusból gyorsan meggazdagodó zsidó kaparintotta előlük a felemelkedés lehetőségét.

Antiszemitizmus Európában a 20. század első harmadában

A 20. század első harmadára Európa keleti fele antiszemita lett. Ideje volna bevallani, hogy ebben a térségben nem Hitlerrel kezdődött az antiszemitizmus, csak az szabadította ki a meglévő szellemet. Egyetlen közép- és kelet-európai társadalom sem volt képes annak megértésére, hogy amit a zsidók elértek, arra ők képtelenek voltak, és a helyzetük javulását elsősorban a zsidóság rugalmasságának köszönhették.

A náci rendszer aztán kihasználta, hogy a zsidóság sikerében a saját sikerének az elvesztését látta a társadalom nagy többsége. Ezzel magyarázható, hogy Európa keleti felének szinte minden népe, még azok is, akinek a náci győzelem a nemzeti létük végét jelentette volna, Hitler csatlósai lettek.

A háború alatt az európai zsidóság többségét kiirtották, a maradék többsége pedig a háború után kivándorolt. Jelentős zsidó etnikum csak a Szovjetunióban maradt. Onnan csak fél évszázaddal később települtek át Izraelbe és az Egyesült Államokba.

A Szovjetunió antiszemitizmusa még nehezebben érthető. A bolsevik rendszer győzelmében és kezdeti sikereiben óriási szerepe volt a zsidó értelmiségnek. A bolsevik párt szellemi elitjében a hangadók többsége zsidó volt. Lenin még el sem tudta volna képzelni, hogy mire mehettek volna a zsidók nélkül. A második világháborúban Sztálin sem élvezhetett volna olyan óriási anyagi támogatást, ha nyíltan antiszemitaként viselkedik. Sztálin halála után azonban egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Kelet-Európa is antiszemita, mint ahogyan minden pravoszláv kereszténység is mindig az volt.

A Szovjetunió felső vezetése pedig nem volt elég okos annak belátására, hogy a birodalom csak az Egyesült Államok érdekében játszhatja a szuperhatalom szerepét. Aztán jól jött, hogy a kitelepülő zsidókért még pénzt is kaphat. Képtelenek voltak megérteni, hogy ugyan Európa keleti felének minden népe számára történelmi tragédia a zsidó etnikumuk elvesztése, de ez a legnagyobb veszteség a Szovjetunió számára. Vállalkozó szellemű emberekben talán a világon a legszegényebb népek a keleti szlávok. A zsidóság nélkül még inkább azok lettek.

Ez még nem is annyira Oroszországban látszik, mert az még megél valahogy a bányajáradékából, de ezt jól mutatja Ukrajna és Fehér Oroszország, és a balkáni országok mai helyzete. Mivel azonban nem ismerem eléggé a társég minden érintett országának történelmét, csak a magyar és a szomszédság veszteségét mérem fel.

A zsidóság és az antiszemitizmus Magyarországon

Az első világháború előtt a történelmi Magyar Királyságban másfélmillió zsidó, és négymillió germán, a mi fogalmaink szerint szász és sváb volt.

A zsidóságnak nagyobb fele a trianoni Magyarország területén, és ezek nagyobbik fele Budapest térségében élt. Akkor Budapest volt a legtöbb zsidót számláló város a világon.

Bármennyire embertelen módon segédkeztünk a magyar zsidóság pusztításában, ha nem is érdemként, hozzá tehetjük, hogy máshol annyi zsidó sehol a világon nem élte túl a borzalmat, mint a magyar fővárosban. A mentegetőzést azzal is folytathatjuk, Jalta után is nálunk maradt meg a legtöbb zsidó, és játszott az ország életében számbeli súlyánál sokkal fontosabb politikai és gazdasági szerepet. Ez a szerepük mindig sokkal nagyobb volt, mint jelenleg. Ezért amennyire indokolt volna a szidósággal szemben elkövetett bűneinket nyíltan tudatosítani, annyira látni kellene a magyar zsidóságnak, hogy a háború vége óta Magyarországon maradtak meg a legtöbben, és kaptak a részarányuknál sokkal nagyobb szerepet. Ennek tagadása csak a magyar antiszemita kisebbséget erősíti.

Azt, hogy mi lehettünk a legvidámabb barakk, hogy a Jaltában reánk kiosztott bolsevik rendszert minden sorstársunknál rugalmasabban éltük meg, döntően a megmaradt zsidóságunknak köszönhetjük.

Az úgynevezett új gazdasági mechanizmus lényegében a többé-kevésbé a népiek, és a zsidó urbánusok szövetségének köszönhető. Ennek a legnagyobb haszonélvezője ugyan a falusi lakosság volt, de ez nem lett volna elérhető a zsidó kommunisták segítsége nélkül.

A legtöbbet a lengyelek veszítettek. Nekik volt a legnagyobb germán és zsidó etnikumuk. Mindkettőt szinte teljesen elveszítették, és még az elenyésző maradékát is kitelepítették. A germánok, és zsidók nélkül Lengyelország ma szinte közelebb van Ukrajnához, mint Németországhoz.

A 20. század bebizonyította, hogy Nyugat minden térsége, ország társadalmának relatív helyzete elsősorban attól függően változott, mennyire erős volt benne a puritán elem. Ezért aztán Európa keleti fele azzal, hogy elvesztette azt a két etikumát, ami előre vitte, relatíve nagyobb hátrányban van, mint száz évvel korábban volt.

Ezt azzal lehet megérteni, hogy gondoltban végigmegyünk egy olyan feltételezett helyzeten, mi lett volna, ha az egyes országok etnikai összetétele az marad, ami a 20. század elején volt.

Ezt én a legkönnyebben a jelenlegi Magyarország esetében képzelem el. Ez a példa ugyan Magyarországról szól, de Európa keleti felének szinte minden országára többé-kevésbé jellemző.

A kevesek közé tartozom, akik szerint számunkra még a megcsonkítás is a kisebbik rossz az egész Kárpát Medencét birtokló országgal szemben. Az ugyanis legalább annyira megérett a szétesésre, mint az Osztrák-Magyar Monarchia, vagy a Trianonban létrehozott Jugoszlávia.

Ahol a csehek és szlovákok képtelenek közös államban élni, ott naivitás azon ábrándozni, hogy a történelmi Magyarországnak esélye lenne a létezésre.

Illusztrációm tehát arról szól, hogyan alakult volna a magyar történelem, ha a lakosságának etikai összetétele lényegében változatlan marad. Még egyszerűbben fogalmazva: Hogyan alakul a sorsunk, ha Trianon után, máig megtartjuk a zsidó és a sváb etnikumunkat?

Mintegy hatszázezer zsidóságunk megmaradása esetén egészen másként alakult volna a sorunk. Ezzel hangsúlyozni kívánom, hogy a sokkal jelentősebbnek a zsidóságunk elveszítését tartom. Tekintettel arra, hogy én a második világháborút már felnőttként éltem át, a magam tapasztalata, élménye alapján látom olyannak, ahogyan írom.

A zsidótörvények előtti magyar zsidóság lelkesen asszimilálódott. Nem volt oka az indokoltnál is nagyobb félelemre a magyar nép tényleges antiszemitizmusát illetően. Inkább jellemező volt rájuk az indokoltnál is nagyobb bizalom. Ahogy a túlélők ma a ténylegesnél is nagyobb antiszemita veszélyt látnak. Az utóbbit inkább megértem, mint az előbbit.

A magyarországi zsidóság problémáját csak az értheti meg, aki tárgyilagosan szem előtt tartja a tényt, hogy a háború előtti zsidóságunk alulértékelte a létüket fenyegető veszélyt, a túlélők, és megmaradtak azonban túlértékelik. Ez bármennyire érthető, a tisztánlátás érdekében nem mellőzhető. Annak ellenére, hogy a jelen írásom célja az, hogy bebizonyítsam, Európa keleti felének országait nem érte a 20. században nagyobb veszteség, mint a zsidó etnikumának felszámolására irányuló tettek, és ez nagyon igaz Magyarországra is.

A magyar közvéleményben nagyon negatív vélemény alakult ki a zsidóság szerepéről a Rákosi rendszerben, és az 1956-os megtorlásokban. Ezt a szerepet én testközelből ismertem. Tehát tudom, hogy a bűnökért sokban felelősek.

De egyrészt meg kell őket értenünk, másrészt látni kell azt is, hogy ezekben az években ők jelentették a hatalmon belüli értelmiséget is. Tehát nemcsak a bűnökben, és hibákban, de az érdemekben is ők voltak a főszereplők.

Ezeket az éveket magam is átéltem, akkor csak azt éreztem, hogy kik a hibásak, és csak az idő multával értettem meg, hogy egyrészt ezekben az években is voltak hatalmas eredmények, amelyekben ugyancsak a zsidó kommunisták voltak a főszereplők. Azt is megértettem, hogy a velük szemben elkövetett bűnök közvetlen hatása alatt még a sztálinizmust is a kisebbik rossznak, a számukra nagyobb biztonságot jelentőnek tartották, és tudták, hogy a magyarok többsége támogatta, illetve közömbösen nézte a pusztításukat.

Azt akkor is világosan láttam, hogy a zsidóságra jellemző liberalizmusnak nemcsak az őket kipusztító fasizmus, de a sztálinizmus is ellenpólusa. Tehát ők nem szeretetből, hanem biztonságérzetből fogadták el a bolsevik rendszert. Én inkább azon csodálkoztam, hogy magyarok maradtak.

Ennél sokkal időszerűbbnek tartom annak megértését, hogy a sztálinista években sor került egy sor olyan társadalmi változásra, amiért évszázadok múlva is áldani fogjuk a megvalósítókat.

A sztálinista években valósult meg ezer éves történelmünkben először, és húsz éve tudjuk, hogy csak átmenetileg, mindenki munkalehetőséghez jutott, sőt erre még adminisztratív eszközökkel kényszerítve is volt.

Érthetetlen módon, a rendszerváltás óta a leszakadt rétegek foglalkoztatása húsz évig csak általános frázisokban merült fel, de a kormány főfeladatai között soha nem szerepelt. Most ugyan szerel, de komoly lépés másfél éve nem történt. Arról pedig mélyen hallgatunk, hogy a földreform során, és az első hároméves tervben kétmillió, főleg vidéki ember kapott munkát. Tudom, hogy ugyanaz ma lehetetlen, ami akkor történt, de azt a kort nem indokolt csak a borzalmak és az üldöztetések korának látni. Igaz, hogy annyi sérelem sem ért sokakat múltunkban, de ilyen rövid idő alatt annyi ember számára sem biztosították a munkájukból való megélés lehetőségét. A megalázottak is nagyon sokan voltak, de a felemeltek tízszer annyian. Tehát nagyon torz történelmi ítélet az, ami csak a sértetteket látja.

Itt kell kitérnem arra, hogy hetven éve lázadozom a kereszténység azon értékrendje ellen, ami a bűnöket indoktalanul nagy súllyal, az érdemeket indoktalanul alacsony értékűként kezeli. A reális értékelés az, ami az érdemek, és bűnök egyenlege alapján mér. Az én ideáljaimat nem bűntelenek jelentik, hanem az olyanok, akiknek az érdemeik mellett a bűneik eltörpültek. Nem azokat tisztelem, akik nem hibáztak, hanem azokat, akiknek sokat köszönhetünk.

A magyar történelemben azonban a rendszerváltást követő húsz évben hiányoztak a legjobban a zsidók és a németek. Ezt a húsz évet azzal jellemezhetem, hogy liberálisabbak voltunk, mint amennyi liberalizmusra marad társadalmi alapunk. Kevés liberális sok liberalizmust akart. Sokkal többet, mint amennyit a társadalmunk megemészteni képes. Ennek lett a következménye, hogy jó időre szinte teljesen felszámoltuk annak lehetőségét, hogy liberális erőknek súlya legyen az ország irányításában.

Ez a néhány fejezet nagyon magyar témánál maradt, de többé-kevésbé Európa keleti felén minden országra vonatkozhatna.

A volt csatlósok

A vasfüggöny bolsevik oldalára került országok között csak Csehország, Szlovénia és Észtország lesz képes javítani az első világháború előtti helyzetén. A többiek mindegyike hátrább fog kerülni. Ennek elsődleges oka a zsidó és germán etnikumának elvesztése.

Amennyiben tehát azt vizsgáljuk hogyan alakult a 20. században az európai országok helyzete egymás között és a világban, akkor azt kell megállapítani, hogy a volt gyarmattartók visszaestek, annál inkább minél kevésbé puritán életivel jellemezi a lakosságot. A keményen puritán kis országok lettek a nyertesek.

A hat legfejlettebb európai ország Norvégia, Dánia, Svédország, Finnország, Svájc és Hollandia. A volt gyarmattartók közül csak a mindkét világháborút elvesztő Németország javított a helyzetén. Ha az országhatároktól eltekintünk, akkor két népet lehet győztesnek tekinteni, a skandinávokat és az alpi népeket. A pravoszláv országok lemaradása pedig fokozódik.

A hat kis európai ország mellett az első tíz közé került mind a négy volt angol gyarmat Kanada, Ausztrália, Új-Zéland és az Egyesült Államok. A 20. század legnagyobbat előre lépő népe a finn.

Mára az is kiderült, hogy a mediterrán népek képtelenek az integrációra, amint azt Görögország, Portugália, Dél-Olaszország, és Dél-Spanyolország jelenkori vergődése is mutatja.

EURÓPA FELEMELKEDÉSE ÉS EGYSÉGESÜLÉSE

A kis Nyugat-Európa a 16. században a többi kultúra fölé kerekedett. Átfogóan szólva, e kezdeti sikerét annak köszönhette, hogy

·    jelentős volt a földrajzi, és ebből következő politikai tagoltsága;

·    nagy lett a tengeri fölénye, amely a sokkal korszerűbb hajókon és tüzérségen alapult.

Nyugat-Európa felemelkedésének komplex okai közé elsősorban a következők sorolhatók:

1.) A családi szervezete kiscsaládos volt. Márpedig a kiscsalád óriási társadalmi előnyt jelentett a minden más magas-kultúrában jellemző nagycsaláddal szemben. Annak ellenére, hogy a Nyugat felemelkedésének egyik kulcsa a kiscsalád, a történészek alig foglalkoznak vele. Nyomát sem találtam annak, minek köszönhetjük, hogy a nyugat-európai feudális társadalom kiscsaládos lett.

Pedig ennek a családformának köszönheti a Nyugat a reneszánszot, a reformációt, a felvilágosodást, a többi magas-kultúránál lényegesen erősebb humanizmusát, az ipari, végül a tudományos forradalmat, valamint azt az ötszáz évet, amely idő alatt a Nyugat a többi magas-kultúra fölé emelkedhetett. A kiscsalád az egyetlen olyan társadalmi alapsejt, amiben a családi hatalom azé, aki a jövedelmet létrehozza, a gyerekeket pedig a szülők nevelik. Ennek a szorgalom, a tudatformálás és a társadalom rugalmassága szempontjából van óriási jelentősége. Mára ez lett a legfontosabb társadalmi motiváció.

2.) Nyugat-Európa magas-kultúrává emelkedésének gazdasági kulcsa a természetes csapadékra épült hármas vetésfogó volt. Ez tette lehetővé, hogy kialakulhasson az agrártechnikai forradalom, az őszi és tavaszi vetésekre épülő vetésforgó, majd megszűnjön a föld felének parlagon pihentetése. Ennek köszönhető, hogy egységnyi munkaerő egyre több napos munkáját lehet a mezőgazdaságban hasznosítani.

3.) A nagy eurázsiai magas-kultúrákhoz képest kis térségben, néhány millió négyzetkilométeren élő Európa nyugati felének élettere az alig lakott Amerikára és Ausztráliára kiterjedhetett. Ma a tágabb értelemben vett Nyugat 50 millió négyzetkilométernél nagyobb kedvező adottságú térségben él. Ezzel szemben a többi magas-kultúra maximálisan ötöd ekkora kedvező adottságú élettérrel rendelkezik. Annyival, amennyivel indult. A történelemtudomány alig kezeli azt a páratlan előnyünket. Pedig e nélkül az utóbbi háromszáz év nemcsak a Nyugat, de az egész világ történelme nem magyarázható.

4.) A természetes csapadékra épülő nyugat-európai mezőgazdaságban a második termelési forradalmat az Amerikából behozott kapás növények, mindenekelőtt a burgonya termelése hozta. Elsősorban ennek köszönhetően közel harmadával nőtt meg az egységnyi területen eltartható népesség. Ráadásul a kapásnövények termelése főleg eddig nem hasznosított, főleg női munkaerőt igényelt. Nyomát sem találtam annak, hogy a kapásnövények megsokszorozták a nők mezőgazdasági termelésben játszó aktív szerepét. Pedig ez, és a tejtermelés általánossá válása minden politikai eseménynél sokkal nagyobb társadalmi forradalom volt. A kapásnövények megjelenése tette lehetővé, hogy a mezőgazdaság eltartó képessége Európában északon és keleten is növekedjen. Tanítani kellene, hogyan alakult az eltartó képesség észak felé haladva Európában, ami minden politikánál fontosabb esemény volt.

5.) Európa nyugati fele azért is kiváló adottságú, mert a területének nagy többsége közel van a vízi úthoz. A vasút előtt a holt áru egynapi járóföldnél nagyobb távolságra való szállítása már nagyon költséges volt. A vasút, majd a közúti járművek ezt a távolságot megszázszorozták. Először jött létre az országok, sőt Európa egészének a gazdasági egységgé válásának a technikai feltétele.

A korai kőkorban a nyugat-európai térség már az élvonalban volt, de ennek a relatív fejlettségnek más térségekre nem volt hatása. Az Atlanti-óceán lapos, jelentős dagállyal bejárt nyugat-európai partvidéke a gyűjtögetésből élő, kőkorszaki ember számára a földünk talán legkedvezőbb, legnagyobb eltartó képességű térsége volt.

Nyugat-Európa a földrajzi előnyei

A Golf áramlatnak köszönhetően Nyugat-Európa páratlanul kedvező, enyhe, négy évszakos, csapadékban bő éghajlata tette lehetővé, hogy a magas-kultúrás elődeinek növényeit természetes csapadékon termelhesse. Minden eredeti magas-kultúrának saját alapélelmezési növénye volt. Amíg a búza és árpa nem szelektálódott télállóvá, a nyugati feudális társadalom sötétben stagnált. Ezért esett ki fél évezred a történelmünkből.

A Golf áramlat, azzal hogy a szelei nyugatról keletre fújnak, megkönnyítette a kimerészkedő hajók hazatérését. Az Atlanti Óceán nyugat-európai partvidéke az egyetlen magas-kultúrát szegélyező óceánpart, ahonnan nehezebb kimenni, mint hazajönni. Ez óriási bátorítást adott a kimerészkedőknek.

A hajózás fejlődésének útja is ideális volt. A lassú Níluson való folyami hajózás jó megalapozást jelentett a szigetekkel tarkított, ködöt nem ismerő Földközi Tenger szigetekkel tarkított keleti felében a hajózáshoz. Ez után következhetett a Földközi Tenger kevésbé tagolt nyugati medencéje. Ez volt az előiskola az Atlanti, majd minden más óceán meghódítására.

Európa nyugati fele páratlanul tagolt vízhálózatával, tengerpartjával megnehezítette, hogy egyetlen centrális birodalom kialakulhasson. A földrajzi tagoltságból fakadóan egymással versengő politikai egységekre osztódott. Korán felismertem, hogy Nyugat-Európában szinte minden település önállóan élelmezhette magát. Minden falunak volt saját szántója, rétje, legelője, erdeje, vízfolyása. Kevés ilyen természeti adottság van a világon.

Sajnos nem ismerem az erdei pásztorkodással foglalkozó nyugati irodalmat, de sehol nem találtam a nyomát annak a nagy jelentőségű ténynek, hogy a nyugat-európai térségben már jóval az időszámításunk előtt a kelta, a germán és a szláv népek erdei pásztorokként állandó településekben éltek. Pedig ez csak a nyugat-európai éghajlaton volt lehetséges.

A Golf-áram kedvező hatása

A nyugat-európai kultúrában az élelmezés a természetes csapadékra épülő, szárazföldi, azaz nem öntöző földművelésen alapult. Ez az agrártermelési mód speciális földrajzi adottságokat követel meg. Bő, és viszonylag egyenletes csapadékot, mérsékelt telet. Ezért bátran általánosíthatunk: hogy a nyugati kultúra alapja a Golf áram által alakított mérsékelt éghajlat.

Megjegyzendő, hogy a Golf-áram már egyszer játszott fontos szerepet a társadalmi fejlődésben. A kedvezően enyhe éghajlat, a tagolt, sok esetben lapos tengerpart, és a viszonylag nagy dagály-apály különbség, a jégkorszak alatt, ezt a területet rendkívül kedvezővé tette a kőkori gyűjtögetésből élő ember számára. A jégkorszak vége előtt már néhány ezer évvel, nagy valószínűség szerint, ez volt a világon az egyik legsűrűbben lakott, és ezzel a nagyobb rituális építkezésekre lehetőséget adó terület.

Bármennyire egyelőre nehezen kibontható okai voltak és vannak, de ezer éve, és ma inkább, mint valaha, Európa nyugati felén az életszínvonalat, a társadalmi fejlettséget nagyon jól meg lehet közelíteni azon az alapon, hogy hol, mekkora a Golf-áram hatása. Az óceán partjától kelet felé haladva egyre kevesebb valósult meg abból, amit nyugat-európaiságnak nevezhetünk.

Ha még nincsenek is feldolgozva az éghajlatnak, a domborzati viszonyoknak és a tenger közelségének a társadalmi fejlődésre való hatása, az ennyi alapján is nyilvánvaló, hogy a történészeknek nem lenne szabad annyira mellőzniük a gazdaságföldrajzi tényezőket, amennyire ezt teszik. Ez különösen a magyar történészek számára volna fontos, mert a mi esetünkben a kereszténység felvétele, a feudális viszonyok kialakítása és a letelepedés a hármas vetésforgóval kapcsolódott össze. Ez az egybeesés tőlünk nyugatra élő népek esetében nem volt ennyire jellemző. Ott ugyanis jóval a földművelés elterjedése és a kereszténység felvétele előtt kialakultak az állandó telephelyek, mai szóval a falvak. Ott mintegy ezer évvel megelőzte a földművelésre való áttérést és a keresztény hit felvételét a letelepedés. Ezt is a Golf-áram hatásának, és a viszonylag mérsékelt magasságú domborzatnak köszönhették.

Mivel a pásztortársadalmakban nagyon lassan jelent meg a földművelés, az erdei pásztorkodás csak ott járt az állandó letelepedéssel, ahol szinte az egész évben volt a marhának takarmány. Nyomát sem találtam annak, hogy mikortól éltek a germánok állandó telephelyeken. Az, ami a magyarsággal a honfoglalás után, a 10. században történt, hogy a sátorból házba költözött, minden bizonnyal ezer évnél nagyobb múltra tekintett vissza Nyugat-európában.

Csak a hármas vetésfogónak, a talajforgató ekének, a patkolt lónak volt köszönhető, hogy magas kultúra alakult ki az Alpoktól északi térségekben. Ezzel vált a földművelés már a mérsékelt éghajlaton is elég fejletté ahhoz, hogy magas kultúrát hordozzon. Mivel a szántó-vető földművelés a kontinentális éghajlatú, azaz meleg nyarú és hideg telű, csapadékban szegény sztyeppén nem verhetett gyökeret, csak a mérsékelt éghajlatú erdővidék lehetett az új, a természetes csapadékra épülő földműves kultúra alapja. Ebben pedig Nyugat-Európánál kedvezőbb adottság aligha létezett.

Először és közel háromezer évvel ezelőttig csak a mérsékeltnél melegebb, száraz éghajlatú, az öntözésre alkalmas nagy folyók völgyeiben jöhetett lére magas kultúra. Minden későbbi kultúra csak ezek eredményeire épülhetett. Ezer éve ezekkel azonos színvonalra emelkedett, majd ezeket is megelőzve a természetes csapadékra épülő földműves kultúra vált a társadalmi fejlődés hordozójává.

A természetes csapadékra épülő földművelés létrejöttének feltételeivel a tudomány alig foglalkozik, azoknak nem tulajdonít nagy jelentőséget, pedig ezek vitték tovább az emberiség fejlődésének fáklyáját. Azok a szédületes eredmények, amelyek egyre gyorsuló ütemű növekedést és társadalmi változást hoznak létre, mind a nyugat-európai esős földművelés gyümölcsei.

Abból a tényből kell kiindulni, hogy az esős földművelés mindig és mindenütt az erdősült vidékeken, az erdők fokozatos kiirtása után jött létre és emelkedett magas kultúrává. Ilyen természeti környezetben csak a nyugati kultúra alakult ki. És ma az emberiség élelmezésében ez a mezőgazdaság a legfontosabb.

Ez a kultúra minden esetben úgy alakult ki, hogy az erdei pásztor egyre inkább földművelővé vált. Ebből fakad a döntő kérdés: Miért volt alkalmasabb a földművelésre az erdei pásztor, mint a sztyeppék már évezredek óta kultúrát hordozó pásztora?

E kérdés megválaszolása, a válasz lényegének megértése számunkra, magyarok számára volna alapvető fontosságú, hiszen mi vagyunk az egyetlen, a nyugati kultúrához csatlakozott nép, amelyik ugyanakkor hagyott fel a sztyeppei nomád pásztorkodással, amikor nyugati kereszténnyé vált. Ismereteim szerint mi vagyunk az egyetlen olyan nép Európa nyugati felén, amelyik sztyeppei nomád pásztor volt. Nem tudni, ez hogyan hat ma is génjeinkben.

A földrajzilag tagolt térség a politikai és kulturális tagoltság alapja

Nyugat-Európa földrajzi tagoltsága előnnyé vált, mert csak földrajzilag tagolt térségben jöhet létre a politikai és kulturális tagoltság. Ezt igazolja többek között az, hogy a görög kultúra a világ egyik legtagoltabb beltengerének félszigetén és szigetein jött létre. A hegyekkel egymástól viszonylag elzárt kikötők és a sok szigettel tarkított beltenger nemcsak azért volt kedvező adottság, mert a szigetek közötti távolságot a kor kezdetleges hajói le tudták győzni, szinte mindig és mindenütt volt egy látható part. Csak ebben a nagyon tagolt térségben alakulhattak ki olyan kis politikai és gazdasági egységek, amelyek egymással versenyeztek.

Ezzel szemben az újkorban dinamikus fejlődése csak annak a kultúrának lehetett, amelyek sok kis, egymással versengő politikai és gazdasági egységre tagozódott. Tekintettel arra, hogy a nagy folyamrendszerek öntözéses mezőgazdasága megkövetelte az egységes, centralizált politikai szerveződést, az öntözésre épülő birodalmak szükségszerűen megkövültek.

Ezzel szemben a tagolt terepen soha nem jött létre akkora erőforrás, ami az önálló magas kultúra kialakulásához szükséges lett volna. Tagolt terepen csak akkor alakulhatott ki magas kultúra, ha annak a kulturális és gazdasági bázisát egy már meglévő kultúrától lehetett átvenni.

A görög és a római kultúra a tőle jóval keletre kialakult magas kultúráknak az átvételéből született. Elég Homérosz műveit elolvasni, hogy belássuk, a görög kultúra Tróján, azaz Anatólián keresztül érkezett a Görög-félszigetre.

Európa története önmagában is bizonyítja, hogy a tagolt terep, a társadalmi és gazdasági fejlődés szempontjából előny. Ez a megállapítás azonban eleve két kiegészítésre szorul:

1.) A tagolt terepen magas kultúra csak egy másik, már érett kultúra eredményeinek átvételével jöhet létre. Ebben a tekintetben is kivételesen szerencsés volt Nyugat-Európa, hiszen kultúráját harmadkézből kaphatta. Nyugat-Európa számára az eredeti magas kultúra az egyiptomi és a mezopotámiai. Ennek gyermeke volt a mediterrán, és annak gyermeke a nyugat-európai.

2.) Az, hogy az adott térségben mekkora az ideális tagoltság, az adott kor szállítási, közlekedési és információáramlási technikájának függvénye. Minél fejlettebb, olcsóbb a szállítás, annál nagyobb térség válhat ideális politikai és gazdasági egységgé. Például azzal, hogy a vasút elterjedése a szárazföldi szállítást nagyságrendekkel hatékonyabbá, nagyobb távolságú szállításokat is olcsóvá tette, a terület tagoltsága egészen más dimenziót kapott. A vasút által forradalmasított szárazföldi szállítás mindennél fontosabb alapja lett a nemzeti piacok és nemzeti államok kialakulásának.

Az első esős földművelésre épülő magas-kultúra

Nehéz elképzelni, hogyan tudta volna az egyiptomi kultúrát a germán, angolszász Nyugat-Európa adaptálni. Ehhez a görög-római kultúra előzetes átalakítására, az urbanizációjára volt szükség. Csak ezt tudta a maga képére formálni Nyugat-Európa lakossága.

Tekintettel arra, hogy az első magas kultúrák kialakulása és az ipari forradalom között lényegében minden magas kultúra alapvetően a földművelésre épült, ezt a kort joggal tekinthetjük az agártársadalmak korának. De ehhez is tartozik három kiegészítés:

1. Ebben a korban már számos kultúrában fontos szerepet játszottak a városállamok, amelyek társadalmi szervezete és kultúrája eltért a földművelő társadalmakétól.

2. A magas kultúrákkal párhuzamosan az emberiség jelentős hányada még mindig a gyűjtögető társadalmi formában élt.

3. Az ipari forradalom után a magas kultúrák keretei között élő emberiség nagy hányada továbbra is földművelő maradt.

Az öntözéses kultúrák gabonáját, háziállatait csak úgy volt képes a mérsékelt éghajlatú Nyugat-Európa átvenni, hogy azok előtte ezerötszáz éven keresztül fokozatosan közeledtek az egyre hidegebb klímához.

Az első esős földművelésre épülő magas-kultúra, éppen Nyugat-Európában alakult ki a következők miatt

1.     A Golf-áram hatására enyhe, és csapadékos éghajlattal rendelkezik.

Az első feltétel tehát az volt, hogy korábbi magas-kultúrák tudományos és technikai eredményei oda sugározzanak ki, ahol viszonylag enyhe és csapadékos az éghajlat. Ilyen terület az északi féltekén, a már kialakult kultúrák közelében csak Nyugat-Európa volt.

2.     A kor kulturális és technikai vívmányai nem közvetlenül az öntözéses, hanem a görög-római polisz-kultúra közvetítésével jutottak el erre a területre.

A második feltétel az volt, hogy a nagy öntözéses kultúrák vívmányai a mediterrán térségen keresztül, a polisz-kultúra közvetítésével jutottak Nyugat-Európába. A görög-római kultúra öröksége, hogy a nyugat-európai feudalizmus a városok számára önkormányzatot, jelenős politikai függetlenségét biztosított. A függetlenséget élvező középkori városok jelentették azt a kulturális és gazdasági motort, amely aztán az ipari forradalomhoz és Nyugat-Európa kiemelkedő kulturális, tudományos és technikai fölényéhez vezetett.

A kornak megfelelő optimális népsűrűséghez képest az öntözéses társadalom túlságosan nagy, a pásztoroké pedig csak túlságosan kicsit népsűrűséget igényelt, illetve tartott el. Ezek között optimumot jelentett a nyugat-európai mezőgazdaság.

A nagy népsűrűség mellett adva volt a magas urbanizáció lehetősége, a kívánatos felhalmozás, a munkamegosztás, az emberek gyakori érintkezése, ugyanakkor a nagy népsűrűség és a meleg éghajlat mellett az egészség és a táplálék nem volt megfelelő.

Ennek ellenére a 15. századig az öntözéses mezőgazdaságok hordozták a legfejlettebb társadalmakat. Ezek voltak a kor legfejlettebb, leggazdagabb társadalmai. A viszonylag fejlett szintről mégsem tudtak feljebb lépni. A történészek sem hangsúlyozzák, hogy a nyugati volt az egyetlen kultúra, ami képes volt önerőből fejlettebbé válni. Minden másik kultúra évezredek alatt sem lépett előre többel, mint amit annak köszönhetett, amit a Nyugattól átvett.

A nyugat-európai fejlődés három nagy technikai forradalma

Ezer év alatt a nyugat-európai fejlődés három nagy szakaszra osztható, mindhármat az abban született technikai forradalom váltotta ki.

A Nyugat magas-kultúrává emelkedésének a gazdasági alapját a 9. századi az agrártechnikai forradalmának köszönhette.

1. A hármas vetésforgó

Az esős földművelés a hármas vetésforgóval érte el azt a fejlettségi szintet, amely már vonzóvá vált a pásztornépek számára, és biztosította azt a népsűrűséget és urbanizációs szintet, ami mellett élni lehetett az előző kultúrák örökségével.

Az élelmezési alap a hármas vetésforgó megjelenésével jött létre. Ettől kezdve a Nyugat nemcsak a városokat, hanem a területén élők egészét, azaz a mezőgazdaságból élő vidéket, és lakosait is egységes társadalomba foglalta egybe.

Legfeljebb a 9-10. század során lezajlódott agártechnikai forradalom gazdasági jelentőségét említik meg. Az már teljesen elsikkad, hogy ezzel egy, minden előzőtől lényegesen eltérő gazdasági alap jött létre, amin aztán megindulhatott a Nyugat páratlan felemelkedése. Pedig, ha nem azt tartjuk szem előtt, hogy a 10. századtól kezdve a Nyugat minden másik magas kultúra társadalmától alapvetően eltérő gazdasági alapra épült, megmagyarázhatatlan marad a következő ezer év páratlan sikersorozata. Azzal, hogy a középkor derekán Nyugat-Európában a hármas vetésforgóra alapozva kialakult a magas kultúrát hordozni képes földművelés, olyan termelési mód jött létre, amelyik magában rejtette a dinamikus társadalmi és technikai fejlődés páratlan feltételeit.

Minden korábbi magas-kultúra társadalma képtelen volt a fejlődésre. Annak, hogy ez miért volt így, az okait nem is keresik a történészek.

A hármas vetésforgó tette lehetővé, hogy a természetes csapadékra olyan földművelés épült fel, amelyik képessé vált a magas kultúra kialakítására és állandó fejlesztésére. Biztosította a kívánatos lakosságsűrűséget, az urbanizáció kellő fokát, ezzel megteremtve a feltételeket ahhoz, hogy a mediterrán kultúra eredményeit átvehesse, és igényeihez módosítsa. A nyugat-európai népek az átvett eredményeket a következő mintegy nyolcszáz év során állandóan továbbfejlesztették, és nemcsak a kor többi magas kultúrájához emelkedtek fel, hanem számos tudományos területen azok elé is kerültek. Mindenekelőtt az óceánok meghódításában és a tüzérségben pedig magasan föléjük emelkedhettek.

A hármas vetésforgó az első olyan földművelési mód, ami fölényt jelent a térségben általános erdei és mezei pásztorkodással szemben.

Miért jelenik meg hármas vetésforgó előnye olyan későn?

Azért, mert az előző kultúrák haszonnövényei nem viselték el a téli fagyot.

A búza és az árpa olyan növények voltak, amelyek nem viselték el az Alpoktól északra lévő nyugat-európai, viszonylag enyhe teleket sem. Tegyük hozzá, hogy ugyancsak nem voltak a nedves talajokat megforgató ekék, és az ehhez szükségesen erős igavonó állatok és szerszámok sem.

- A fagytűrő búza és árpa sok száz éves spontán szelekció eredménye. A hideget jobban tűrő rozs és a tavaszi vetésű zab, mint kultúrnövény csak ezután jelent meg.

- A Mediterrán térségben megfelelt az egyiptomi eke, ott nem volt szükség az alapos talajforgatásra. A kötött talajú, és párás éghajlatú Nyugaton a talaj forgatására elengedhetetlen előfeltétel volt.

- A mediterránnál hosszabb tél miatt gyorsan kellett a szántást, és az őszi betakarítást elvégezni. Ezért a lassú ökör sem felelt meg. Az akkor még patkó nélküli ló patája pedig tönkrement, és csak nagyon bizonytalanul mozgott sárban, és hóban. Ezért patkó nélkül a lónak sem mezőgazdasági, sem fuvarozási, sem katonai értéke nem lehetett.

- A lassú, és télen befagyó folyók nem jelentettek kellő energiaforrást. A megoldást csak a vízikerék és a szélmalom hozta.

A nyugati kultúra tehát nem vehette át közvetlenül az előző fejlett kultúrák teljes technikai fegyvertárát, számára új technikai bázist kellett kialakítania. Ez pedig több százados erőfeszítést igényelt. Ezek azok a századok, amikor már összedőlt a mediterrán, görög-római kultúra, de még nem születhetett meg a nyugati. Ez volt az úgynevezett sötét középkor.

2. Az ipari forradalom

Az ipari forradalom eredményeként sikerült túllépni az agrártársadalmak fokán. Nyugat-Európa száz év alatt létrehozott egy olyan térséget, amelyikben a fő gazdasági tevékenység már nem a mezőgazdaság, hanem az ipar. Ezt aztán olyan hatékonysági fokon működtette, hogy versenyképtelenné vált minden más kultúra ipara, ebből következően infrastruktúrája és hadászata. Alig kétszáz év alatt a Nyugat nemcsak a világpolitikát és a világgazdaságot alakító erővé vált, hanem térben is kiterjeszkedett.

Azzal, hogy az ipar vált a társadalom első számú eltartójává, uralomra juttatta a tőkés polgárságot, és annak osztálydemokráciáját. Vagyis létrejöttek a tőkések demokráciái. Ez az új társadalmi forma olyan belső dinamizmust szabadított aztán fel, ami történelmileg nagyon rövid idő, alig kétszáz év alatt felszámolta önmagát, átalakult össznépi társadalommá. Ezzel párhuzamosan eredményeinek és erejének köszönhetően olyan változásokat hozott létre minden más magas kultúrában, ami azok korábbi stabilitását felszámolta. A 20. század közepére minden kultúra és társadalom a megemészthetőnél is nagyobb nyugati társadalmi és gazdasági hatásnak van kitéve.

Az ipari forradalomnak és a tőkések demokráciájának köszönhetően a Nyugat térben is páratlan módon terjeszkedett. Nemcsak Európa nyugati felét alakította ipari társadalommá, hanem Észak-Amerikában és Ausztráliában is a saját etnikuma nyugati társadalmat épített ki. A történelemben ez volt az első eset, amikor egy kultúra térben is jelentősen terjeszkedett, más földrészt hódított meg. Ma a nyugat-európai népeknek több utódja él, többségük jobban él a meghódított kontinenseken, mint az őshazában. Ez ugyan a mennyiségi tekintetben a mediterrán népekre is igaz. Ma többen élnek Latin-Amerikában, mint a Földközi-tenger medencéjében. De tegyük hozzá, hogy Latin-Amerikában sem a belső erőforrásaiból fejlődött a társadalom és a gazdaság, hanem a nyugat-európai eredményeket fogadta be, és azt is csak részben tudta megemészteni.

3. A tudományos és technikai forradalom a szellem forradalma

A klasszikus kapitalizmus a 20. század derekára olyan gyors technikai, és ennek következtében olyan tudományos és technikai fejlődést hozott, amiben a társadalom tudásigénye kielégíthetetlenné vált, a tudás lett a szűk keresztmetszet. Ebből fakadt a társadalom megsokszorozódott és a társadalom egészére kiterjedő mobilitás-igénye.

Amíg a társadalom működtetése a spontán létrejövőnél is kevesebb tudást igényelt, nagyon megfelelt a társadalmi pozíciók örökletessége. Ez őrizte a fennálló hatalmi viszonyokat, biztosította a társadalmi stabilitást. Ahogy azonban a társadalom tudásigénye kielégíthetetlenné vált, a társadalmi pozíciókat már nem lehetett sem vérségi, sem vagyoni alapon örökölni, mert ez jó esetben is csak átlagos képességet garantált volna. A tehetség és az arra épült tudás ugyanis nem örökölhető, arra sem vérségi származás, sem az öröklött vagyon nem ad garanciát.

A tudományos és technikai forradalom a fejlett nyugati társadalmakban spontán, erőszak nélkül, sőt észrevétlenül hozta létre a mindenki számára kinyitható társadalmakat. Ugyanakkor kedvezőtlen feszültséget is okozott azzal, hogy egyelőre megoldhatatlan feladatot állított a gyenge minőségű munkaerő foglalkoztatása elé. A társadalom ugyan össznépi lett, de képtelenné vált arra, hogy a nem igényelt, gyenge minőségű munkaerőt bevonja a társadalmi munkamegosztásba.

A foglalkoztatás szempontjából is minőségi változás indult meg a társadalmak életében. Az elmúlt ötezer évben csak olyan társadalmak voltak, amiben több és jobb volt a munkaerő annál, amit a társadalom hatékonyan foglalkoztatni képes volt. Az osztálytársadalmakat a munkaerő mennyiségi és minőségi túlkínálata jellemezte. Ezért kellett a társadalmaknak a népszaporulatot fékező osztálytársadalmakba szerveződni.

A 20. század második felében azonban olyan társadalmak jöttek létre, amelyekben megszűnt a népszaporulat, ezzel a munkaerő mennyiségi túlkínálata is. A minőségi igénye azonban kielégíthetetlenné vált, a gyenge minőségűvel szemben pedig megszűnt az igény. Ezzel ellentétesen alakul a munkaerő újratermelése. Az eredményes nevelést ígérő családokban még a számbeli újratermelés sincs biztosítva, ugyanakkor a leszakad rétegen gyors maradt a népszaporulat.

Az ipari forradalom és a gyarmattartás előtt, a kultúrák gazdasági és tudományos szintje között alig volt különbség, az átlagemberek életszínvonala alig különbözött. A társadalom tudásigényéhez való alkalmazkodás két síkon történt. Egyrészt a polgárok osztálytársadalmából össznépi társadalom lett, ennek következtében már nem a tőke, hanem a szellemi vagyon lett a szűk keresztmetszet, másrészt, amíg a tőkések osztálytársadalma a világ népességének alig huszadában valósult meg, az össznépi társadalom két generáció során az emberiség ötödét a fejlettek közé emelte.

Ezen túlmenően a nyugati társadalom hatása az elmaradt társadalmakban is óriási változásokat hozott. Amíg az imperialista gyarmatosítás alig váltott ki társadalmi és kulturális változásokat a gyarmatokon, addig a jelenkori fejlett társadalom az elmaradtakat is kiforgatja a sarkaikból.

Az össznépi társadalom kialakulását a tudományos és technikai forradalom idézte elő azzal, hogy a társadalom szellemi vagyonával szembeni igényt megsokszorozta. Ezt pedig nem lehet mással kielégíteni, mint a vertikális mobilitást a korábbi sokszorosára növelni azzal, hogy kiterjeszti az egész társadalomra.

A jelenkori fejlett társadalom nemcsak abban különbözik az előzőktől, hogy ebben már nincs elkülönült uralkodó osztály, de abban is, hogy a társadalmi hierarchiában állandósult a horizontális és a vertikális mozgás. Az a tény, hogy nincs osztály, nem jelenti azt, hogy nincs leszakadt réteg. Az abból való felemelkedés gyakorlatilag ugyan nehéz, de nincs jogi akadálya. A társadalom alapvető érdeke, hogy a leszakadt rétegekben található képességeket kiemelje, kiképezze. Ez ugyan még mindig nagyon gyenge hatékonysággal működik, de a társadalom alapvető érdeke, hogy megoldja. Ezért meg is fogja oldani.

A Nyugat felemelkedésének kulturális összetevői

Miért nem élhettek más kultúrák hatékonyan az ipari forradalom által nyújtott technikai vívmányokkal?

Azért, mert a kultúrájuk a tőkés osztálytársadalom működtetési igényeinek nem volt eléggé megfelelő. A tőkés társadalom is a puritán erkölcsök társadalma volt. Nem azért, mert ott fejlődött ki, hanem azért fejlődött ki ott, mert a tőkés gazdaság technikai eredményeinek hasznosításához a puritanizmus volt a megfelelőbb.

A nyugati kultúrában élő történészek közös hibája, hogy a múltat a mindig és mindenütt lehetséges fejlődés elvén keresztül nézik. Ebből fakadóan, amelyik kultúra, nép a múltban nem fejlődött, annak oka, hogy valamit elmulasztott. A Nyugat azért emelkedett a társai fölé, mert jó módszereket alkalmazott. Minden más azért maradt le, mert nem a Nyugat módszerét választotta.

Nyugat-Európa kultúrája harmadik generációs

A nyugat-európai kultúra származékos, az egyiptominak és a sumérnak az unokája. Ezek fia a mediterrán, vagyis a görög-római kultúra volt a tényleges apa, ami ezer év után a germán, az angolszász és a skandináv ősi kultúrát megtermékenyítette, magassá emelte.

Ez esetben magyarázatra szorul, hogy az ugyancsak harmadik generációs kelet-európai miért nem tarthatott lépést a nyugat-európaival. Azért, mert a görög-rómaitól átvett eredmények kedvezőtlen természeti környezetbe kerültek.

A mezopotámiai és az egyiptomi még csak folyami, a görög-római beltengeri, a nyugat-európai már óceáni. Tehát eben az értelemben is egyre tágult a horizont. De egyik sem léphetett volna tovább a saját gazdaságföldrajzi bázisán. Ez vagy hasonló terjeszkedési út azonban egyetlen más magas-kultúra száma sem volt adott.

A kis Európában a középkor derekára, három kultúra árnyalata alakult ki. Az első, a mediterrán szülte a másik kettőt, a nyugat-európait és a kelet-európait. Igazi diadalt csak az utóbbi aratott. A görög-római kultúra hatására a Golf-áramlatnak köszönhetően kedvező éghajlatú és nagyon tagolt Nyugat-Európában a korábbiaknál fejlettebb kultúra született, mint a kontinentális éghajlatú kelet-európai síkságon.

- Nyugat-Európa kezdettől fogva, diadalról diadalra halad.

- Kelet-Európa kudarcból kudarcba fullad.

- A mediterrán kultúra a Nyugattal való szomszédságnak köszönhetően igyekszik a haladással lépést tartani, de versenyképtelensége Latin-Amerikában egyértelmű.

Ami Európa politikai történetét illeti:

A kontinensen a kultúrkör egészének egyetlen birodalomba való szerveződése soha nem valósulhatott meg. A Római Birodalom sem volt egyértelműen európai, sokkal inkább volt mediterrán birodalom, amiben európai terület csak Európa délnyugati ötöde volt. Elengedhetetlen és szerves része volt ugyanakkor az észak-afrikai és a közel-keleti része. Tehát sokkal inkább a mediterrán kultúra birodalma volt. Azt követő kétezer év során ugyan voltak birodalmi kísérletek, de egyik sem volt képes a kontinens egészét egyetlen, tartós hatalmi szervezetbe összefogni.

A nyugat-európai magas kultúra tehát nem első generációs abban az értelemben, ahogyan az öntözéses földművelő és pásztorkodó kultúrák voltak. Azoknak nem voltak olyan elődjeik, amelyiktől átvehették volna a létrejöttük szempontjából alapvető tapasztalatokat.

A nyugat-európai kultúra csak a 10. században emelkedett a magas kultúrák közé. Az alapját a nyugat-európai erdei pásztorok, germánok, angolszászok kultúrája adta, amit a mediterrán kultúra eredményei emeltek magas kultúrává.

Amennyire hangsúlyt kapott az a tény, hogy Nyugat-Európa népeinek kulturális és társadalmi felemelkedését a mediterrán hatásnak köszönhette, annyira mellőzött maradt, hogy az alapja a már letelepedett erdei pásztorok kultúrája volt. Ezt azért kellene hangsúlyozni, mert az utóbbi ezer éven át elért eredménye alapvetőn ennek a pásztorkultúrából megőrzött örökségnek köszönhető. A Nyugat azért emelkedhetett ilyen magasra, mert az örökölt kulturális és technikai vívmányaival a puritán nyugati népek jól gazdálkodtak.

A római kultúra hatása ugyan alapvető volt, nélküle az erdei pásztorok aligha lettek volna képesek magas kultúrát felépíteni, de aztán az abban ezer éve elért eredmények nagyrészt az előző kultúrfokon szerzett puritán magatartásuknak köszönhetők.

A római kultúra által átadott eredmények hatása azért lehetett nagyon gyümölcsöző, mert jó talajra hullott. A görög-római kultúra ugyan hatott keleti irányban is, de mind Kis-Ázsiában, mind Kelet-Európában nem vált olyan gyümölcsözővé. Kis-Ázsiában több ezer éves kultúra romjait érte a görög-római hatás, de arra mégsem mozdult. Kelet-Európában pedig még a magas kultúra létrejöttének az alapkövetelményei is hiányoztak. A mezopotámiai, egyiptomi és a görög-római kultúra emlőin nevelkedett nyugat-európai, röviden a nyugati kultúra sok tekintetben egyedülálló, minden előző kultúrához képest minőségi tekintetben is új típust jelentő.

A nyugat-európai puritán városok autonómiája

A városok kisebb-nagyobb autonómiája ezer éve a nyugat-európai társadalmak szerves része. A történészek nem hangsúlyozzák kellő mértékben, hogy a nyugati kultúra mennyit köszönhet annak a ténynek, hogy a városok önállóságát a görög-római kultúrából sikerült átmenteni az alapvetően földművelő, feudális nyugat-európai társadalmakba.

Az önálló város működtetése vonta be a városi polgárokat az önkormányzati politikába, a városok sorsának közvetlen alakításába. A városi önkormányzatok jelentősége máig lemérhető azon, hogyan illeszkednek a kor követelményeihez. Szinte megdöbbentő, mennyire hatnak ma is a sok száz évvel korábbi önkormányzati tapasztalatok.

- Jó tíz éve került a kezembe egy amerikai-olasz közös tanulmány, amelyik azt vizsgálta, hogy Olaszország különböző közigazgatási egységeinek sikere és kudarca miből következik. Több tucat szempont közül a legszorosabb korrelációt az mutatta, hogy melyik város, tartomány önállósult a 14. században. Ahol akkor a császár, a pápa, vagy később a Bourbonok voltak az urak, ott ma lemaradnak, ahol akkor sikerült önállósodni, ma is sikeresek. Vagyis az egyszer megtanult önkormányzatiság akkor is tovább él, ha a tapasztalatokat nem tudatosítják, nem őrzik a történészek.

- A hazai tapasztalatok azt mutatják, hogy az alföldi városok közül azok, amelyek a török korban önállóságot élveztek, illetve akkor alakultak, máig életrevalóbbak, mint a királyi és püspöki alapításúak. Ezek a települések a török megszállás tapasztalatait hatékonyan alkalmazták a sztálinizmus évei alatt is. Az erőltetett kollektivizálást kivédték azzal, hogy álkolhozokat alakítottak, amelyekben sokkal inkább megmaradhatott a tagok gazdasági önállósága.

A nyugat-európai városok közös szövetséget alakítottak ki. Vagyis összefogtak a feudális állam hatalma ellen. Ennek klasszikus példája volt a német városok Hansa Szövetsége. A városok nagyon tisztelték egymás jogait. Ez megnyilvánult abban is, hogy a város akkor is védte polgárát, ha az történetesen más városban élt. Ezt a jogi viszonyt a városok egymással szemben mindig tiszteletben tartották.

A középkori Nyugat volt az első és sokáig egyetlen kiscsaládra épülő kultúra

A középkori Nyugat volt az első, és sokáig egyetlen kiscsaládra épülő kultúra. A fajunk életében ez volt, és a jelenkorig ez maradt a leghatékonyabb társadalmi sejt.

A történészek alig szentelnek figyelmet annak, hogy az egyén számára a legfontosabb közösség a családja, és a családon belüli függetlensége. Számára a családon belüli helyzete a legfontosabb. Erről a forradalmárok feledkeztek meg a legjobban. Még hátra van az olyan történelem megírása, ami az egyén szabadságának fokát elsősorban a családon belüli szabadsággal méri. A mai nemzedéknek fogalma sincs arról, hogy milyen volt a múltban a családon belüli elnyomás. Azon sem botránkozik senki, hogy a görög-római kultúrában csak a nagycsalád feje volt jogi személy. A római hadseregben lehetett valaki fontos tisztségben, de felesége, vagyona csak a családfő akaratából lehetett. A történészek előtt a nők alsóbbrendű társadalmi és családi helyzete alig kap figyelmet.

a. A kiscsalád biztosította az emberiség történetében először, hogy a gyermekeket ne a nagycsalád már munkaképtelen öregjei, hanem maguk a szülők neveljék, rendelkezzenek vagyonuk és jövedelmük felett. A gyermek és a szülei közötti szoros kapcsolat jelentőségét ma már a pszichológusok jól ismerik, a történészek azonban fel sem figyeltek erre.

b. A kiscsalád megjelenése és általánossá válása gazdasági szempontból is rendkívül jelentős. Először kerül a család, és ezzel a családi munkamegosztás feletti hatalom a leginkább munkaképes generáció kezébe. A nagycsaládban szinte korlátlan hatalom volt a már munkaképtelen öreg családfő kezében. Ez azt jelentette, hogy más parancsolt, és más dolgozott. Ez különösen a mezőgazdaságban jelentős, ahol a teljhatalmú családfő jelen sincs ott, ahol a munkára vonatkozó parancsát teljesítik. A nagycsaládi gazdálkodás tipikus jelenkori példája a kolhozgazdálkodás, ahol a bürokraták hatalma irányította a konkrét munkákat.

Az első sikeres demográfiai megoldásnak a gazdasági alapját a kiscsaládra épülő jobbágygazdálkodás teremtette meg. Azzal, hogy a jobbágytelek gazdája kiscsalád, és a jobbágytelek nagysága adott, determinálták a családok számát. A földesúr érdeke azt kívánta meg, hogy ne legyen nagyobb a jobbágycsalád, mint amit a jobbágytelek munkaigénye megkíván. Márpedig ez egy felnőtt házaspárt jelentett. Ennél nagyobb létszámú család nem jelentett több termelést, csak több fogyasztást, azaz kevesebb elvonható jövedelmet a földesúr számára.

A nyugati jobbágyrendszerben a családok számát már nem a biológiailag érett nemzedék nagysága, hanem a jobbágytelkek száma határozta meg. Ez a demográfia történetének legnagyobb forradalma. Ez eredményezte aztán azt, hogy a jobbágytelkek mennyiségénél nagyobb, biológiailag érett korosztály esetében a legális házasságkötés évekkel kitolódott. Amíg a nagycsaládos társadalmakban a nők házassága, azaz első szülése átlagosan 15-17 éves korra esett, a nyugat-európai feudális társadalomban ehhez képes tíz évvel is kitolódott. Ez azt jelentette, hogy az anyákra jutó átlagos szülésszám a kiscsaládban körülbelül fele volt a nagycsaládokra jellemzőnek.

Fajunk életében a nyugat-európai feudális társadalom volt az első és egyetlen a gyermekvállalást korlátozó módszer, ami a születendő gyermekek korlátozásával felére korlátozta a gyermekszülések számát, ezzel a társadalom számára még elviselhető önpusztítást felére lehetett csökkenteni. Azt, hogy az osztálytársadalmak között a nyugat-európai feudális, azaz kiscsaládos társadalom hozta létre a legkevésbé emberpusztító gyakorlatot, a legkevésbé embertelen társadalmat. A Nyugaté volt a leghumánusabb kultúra.

A nyugati kereszténység volt az első vallás, ami a családalapítást, azaz a házasságot a nagycsalád fejének engedélye nélkül is elismerte. Minden korábbi kultúrában, és azok vallásában a házasságot a nagycsalád fejei, és nem a házasulandók kötötték. Nélkülük a házasság nem volt érvényes.

A nyugati kultúra nemcsak abban volt egyedülálló, hogy természetes csapadékra épülő földművelésen, és a saját maga által kialakított agrártechnikai bázison működött, hanem abban is, hogy képes volt fejlődni, újítani, és térben terjeszkedni. Az emberiség történetében a Nyugaté az első kultúra, ami kibontakozása után is folyamatosan fejlődik, képes volt önerőből fejlettebb társadalommá átalakulni.

A nyugat-európai társadalom fölényének okai

A Római Birodalom keleti felének kultúrája nem akkor marad le egyértelműen, amikor az iszlám elhódítja fejlett területeit, hanem amikor az Alpoktól északra élő népek kialakítják a maguk fejlett agrártechnikájukat, megteremtették a saját magas-kultúrájuk, és kiépítették a kiscsaládos jobbágyrendszerüket. Ezzel létrehozták a saját magas-kultúrájuk gazdasági és társadalmi alapját.

Ennek az okát sem értette meg mindmáig a történelem. Az ok alapvetően kettős:

1/ A hidegebb telet nem viseli el a mediterrán térségben ehhez nem edződött gabona, az árpa és a búza. Ezért Kelet-Európában a földművelés csak a kettes vetésforgót tudta használni. Ez pedig a rövid tenyészidők következtében csak gyenge termést hoznak, és a hosszú tél pedig munkaerőt tétlenségre kényszeríttette.

Problémát jelentett az is, hogy a szántóföldi termelés, az Alpoktól északra, a föld forgatását, más megművelését igényli. Ehhez nem volt megfelelő a mediterrán térségben használt eke. Márpedig a mélyebb szántást biztosító eke, a tavaszi vetésű és fehérjében gazdag zab és a búzánál fagyállóbb rozs, a gyorsabb munkára képes ló, az ehhez szükséges patkó, és hám csak lassan, mintegy ötszáz év alatt fejlődnek megfelelő szintre.

Csak a sokrétű agrártechnikai forradalom együttesen tette lehetővé a természetes csapadékra épülő szárazföldi földművelés képessé váljon arra, hogy eltartson olyan népsűrűséget, és olyan urbanizációt, ami képes eltartani egy egészen új magas-kultúrát. A nyugat-európai agrártechnikai forradalom az emberiség történetének egyik legnagyobb hatású technikai forradalmának bizonyult. Arra épülhetett az óceánok meghódítása, az ipari forradalom, végül a 20. században az újabb agrártechnikai, majd a tudományos és technikai forradalom.

Miért ilyen rendkívül jelentős a középkori agrárforradalom Nyugat-Európában?

Mert ez tette lehetővé az első természetes csapadékon alapuló, úgynevezett esős földművelés a magasabb kultúra hordozójává válást.

Eddig csak az öntözése földművelés bizonyult olyannak, amelyik magas-kultúrákat hordozhatott. Erről azonban bebizonyosodott, hogy az egyszer viszonylag rövid idő alatt elért szintjéről, elsősorban a túlnépesedés okán, nem képes tovább lépni. A nyugat-európai agrárforradalom előtt már négyezer éves múltja volt a nagy öntözéses kultúráknak, de ez a négyezer év lényegében stagnálást jelentett. Az összes többi magas-kultúra sok ezer éves stagnálásával szemben a nyugat-európai esős földművelésre épülő feudális társadalom, ehhez képest, kezdettől fogva folyamatosan fejlődött, és gyorsan változott.

A nyugat-európai társadalom ötszáz év után, magasan minden más kultúra fölé emelkedett, és az óta is fergetegesen tovább gyorsul.

Miért jelent a nyugat-európai feudalizmus a maga agrárforradalma után minőségileg más kultúrahordó alapot, mint az öntözéses földművelés?

Mert megoldotta az előző kultúrák megoldhatatlan problémáit.

Mit oldott meg a nyugat-európai társadalom?

a/ A népességeltartó képessége a két szélsőség között volt. Az öntözéses társadalmak az elviselhetőnél nagyobb népsűrűséget, a pásztorok munkamegosztásához túl alacsony lakosságsűrűséget tartottak el. A hasznosítható területük egy négyzetkilométerén, az öntözés mellett 50, a pásztoroknál 1, a hármas vetésfogós esős földművelése mellett 10 lakost tartott el.

b/ A nyugat-európai feudalizmus urbanizációja is középutat jelentett. A pásztortársadalmakban alig volt urbanizáció, az öntözött földművelés mellett a vidéken is szinte városi szinten volt a népsűrűsség. A hármas vetésforgós földművelés 5-10 százalékos urbanizációt tudott eltartani, és alapvetően mindenben önellátó maradt.

c/ Az első magas-kultúra volt, amelyik a lakosságot arányosan tudta fehérjével és keményítővel ellátni. A pásztorok szinte csak hússal, az öntözésesek pedig nagyon kevés hússal éltek. Az egyoldalú táplálkozás, több generáció után, megoldhatatlan egészségügyi problémákat vet fel. Az egyoldalú húsevés népbetegséggé tette az érrendszerek elmeszesedését. Az egyoldalú gabonafogyasztás pedig nem biztosította a kellő fehérjével való ellátást.

d/ Az első kultúra volt, amelyik a gyermekvállalást a társadalmi igényhez közelebb hozta. A pásztorkultúrákban a népesség a terület nagyon alacsony eltartó képessége ellenére nagyon gyorsan szaporodott. Az öntözéses földművelők pedig a terület magas eltartó képessége ellenére nem tudták megvédeni a lakosság egészségét.

Az erősen tagolt Európa egyesülési problémái

Az EU legrégebbi elődje a Szén és Acél Unió, amely lényegében nem is annyira politikai, mind gazdasági megalapozottságú volt. Akkor még minden közgazdász azt hitte, hogy a tőkés vállalkozások egyre nagyobbak lesznek, lenyelik a kisebbeket. Ezt a logikát a tudományos és technikai forradalom ugyan megbuktatta, de akkor még nem tudták, és sokan ma sem tudják. Ha a vállalatok nagyságát a nettótermelési értékükkel, vagy a dolgozói számával mérnénk, kiderülne, hogy ötven éve fordított tendencia érvényesül. A leggyorsabban növekvő szektor ugyanis az 1-10 főt foglalkoztató, az 500 felettiekben dolgozók száma pedig gyorsan csökken. Mégis a Schumann-terv lett az, amiből mára a 27 tagú, és további új tagokra törekvő Európai Unió lett.

Az, hogy a szén- és acélipar uniójából a nyugati államok többségének uniója lett, a hidegháborúnak köszönhető. Ezek az államok, nem egészen ok nélkül, annyira féltek a szovjet hadseregtől, hogy még a politikai vezetők is félretették a nemzeti büszkeségüket, és összefogtak.

A vasfüggöny lebomlása, a bolsevik megszállás megszűnése, és a Szovjetunió szétesése után természetesnek tűnt, hogy a volt csatlósok vágyainak is megfelelve, sorra EU tagok lettek, illetve lesznek azok is. Ennek megfelelően már az EU határa, lényegében az 1061-es első egyházszakadás határával egyezik meg, sőt már két ortodox keresztény állam is belül van. Ez azonban politikailag, kulturálisan, és gazdaságilag annyira heterogén, hogy nem lehet hatékony.

A Benelux államközösség modellje sokkal célravezetőbb lett volna. Ebben ugyanis három közel azonos fejlettségi szintű, kultúrájú, többnyelvű, de a közös nyelvet értő állam fogott össze. Ebbe a közösségbe kellett volna bevonni azokat, amelyek hasonló fejlettségi szinten vannak, lényegében puritánok. Vagyis kezdetben a protestáns Északnyugat-Európa Közössége lett volna. Vagyis azokból állna, akikről Weber azt mondta, hogy a lakosságot a protestáns etika jellemzi.

Ennek a közösségnek a hivatalos nyelve lehetne az angol. Ezek úgyis tudnak angolul. Aki még nem tud, tanulja meg. Meglepőnek tűnik, de Franciaországot várakoztattam volna.

Egy ilyen közösség nem pocsékolta volna el a pénzét a dél-mediterrán térség, és ez eleve versenyképtelen mezőgazdaság támogatására. Csupán ennek okán is sokkal többre ment volna. Ez a közösség, ha a Távol-Kelettel nem is, de az Egyesült Államokkal lépést tudott volna tartani. Ennek lehetett volna közös pénze, közös jegybankja, és az eurója keményebb a dollárnál.

Tudom, hogy az általam elképzelt optimális útnak a hidegháború viszonyai között nem volt reális lehetősége. Az euró övezet esetében azonban már lett volna. Közös politikai gittegyletet lehet bárkikből szervezni, de hatékonyt nem. Közös pénze még kevésbé lehet.

Az észak-amerikai agglomeráció homogén, egynyelvű és Egyetlen állam (az USA) jelenti annak kilenctizedét, az EU minden tekintetben bábeli kotyvalék.

A távol-keleti agglomeráció négyötöde kínai, kulturálisan pedig homogén konfuciánus, takarékos, tanulás- és munkaszerető. Az EU illetékesei még mindig nem ismerték fel, hogy ahol a pénzügyek világában feszültség van, ott a társadalom beteg, és ezt a betegséget nem lehet pénzügyi eszközökkel gyógyítani.

A hidegháború idején még természetes volt az egy táborhoz való tartozás függetlenül attól, hogy kulturálisan mennyire tartoznak össze. Az összetartozást alapnak, és ez a hidegháború végén is fennmaradt azzal, hogy bolsevik táborhoz tartozók is a Nyugathoz tartozóknak érezhették magukat. A végén már nemcsak a balkáni államokra, de még Törökországra és Ukrajnára is számít a brüsszeli vezetés. Az EU csak terjeszkedett, a belépés követelménye szinte minden tagságra vágyó ország számára teljesíthető, de ezek végig nem gondolt feltételek. Így lett az EU-nak 27 tagja, és még számos ország számíthat a felvételre.

Mára az EU tagság meghatározott feltételei komolytalannak bizonyultak. A betartásuknak nem volt semmi biztosítéka, bár az sem jelentett volna semmi komoly garanciát.

Az EU költségvetésnek a legnagyobb tételét az idejét múlt, eleve rossz agrárhelyzet dotálására fordították, az exportra éhes nyugat-európaiak a mezőgazdaságot magas védővámokkal és kvótákkal védik.

A közös nyelv sem elegendő a közös országhoz

A világban számos példa volt és van arra, hogy közös országban egy vagy több nyelven beszélő lakosok, etnikumok élnek együtt úgy, hogy közben a kulturális karakterük lényegesen különböző.

Százötven éve még az volt a divatos nézet, hogy akik egy nyelven beszélnek, azok jól járnak, ha közös országban élhetnek. Ez a meggyőződés hozta létre nemcsak az egységes Németországot és Olaszországot, hanem Csehszlovákiát és Jugoszláviát is.

Németországban sajátos munkamegosztás alakult ki a két leginkább eltérő németség között. A poroszok uralták a politikát, az észak-nyugati kétharmadban élők pedig a gazdaságot. Ez a munkamegosztás eredményezte, hogy Németországban a porosz junkerek politikája fékezte a rajnai polgárok gazdaságát. Máig nem vált nyilvánvalóvá, hogy a második világháború utáni német gazdasági csoda alapja a gazdaság felszabadulása a porosz uralom alól.

Olaszországban a közös nyelv mellett két nagyon eltérő viselkedési kultúra nem képes kooperálni. Nápolytól délre a lakosság munkára fogásának legfeljebb akkora az esélye, mint Görögországban, vagy Portugáliában. A déliek és az északiak között nagyobb a különbség, mint az észak-olaszok és a skandinávok között. Negyven éve kiszámoltam, hogy a dél-olaszok, csak a háború óta, egy lakosra vetítve, az észak-olaszoktól húsz Marshall-segélynél többet kaptak. Az elmúlt negyven évben az EU támogatásokkal megfejelve, többszörösére nőtt a segélyezésük, mégis egyre jobban lemaradnak.

Jugoszlávia és Csehszlovákia az első világháború után, a szláv nyelvűek egymást megértő együttélése alapján jött létre. Ahogy lehetett mindkettő szétesett. Jugoszlávia szétesése a kegyetlenségek sora után következett be. Csehszlovákia szétesése békés megállapodás alapján jött létre.

A Szovjetunió is szétesett etnikai elemeire, még a három nagy keleti szláv testvér is önállósult.

Hangsúlyozni kell, hogy nem a nyelvi vagy vallási eltérések fokozzák az együttélés feszültségeit, hanem a kultúrában, viselkedésben jelentkező különbségek, amelyek lefojtják a társadalom dinamizmusát. De ez is csak ott és akkor, amikor a többség képes a fejlődésre, a kisebbség azonban nem.

Minden társadalom számára áldás, ha olyan kisebbsége van, amelyik a társadalmi és gazdasági fejlődében előtte jár, és átok, ha olyan, amelyik visszahúzza. A fejlődésre alkalmas többség érdekeit súlyosan sértik azok, akiknek a viselkedése, életvitele nem üti meg a kor követelményét.

A soknemzetiségűek együttélésére Svájc példáját hozzák fel. Ez az eset azonban egyedülálló. Az tette lehetővé, hogy évszázadokkal korábban sikerült a politikai, kulturális és gazdasági izolációt, elkülönülést egybekapcsolnia egy ezek felett álló közös nemzeti érdekkel. De ma már világos, hogy Svájc sikere tulajdonképpen az alpi népek viselkedésének köszönhető. Ugyanakkor a svájciakat a soknemzetiségűség békés élete mellett jellemzi a szinte példanélküli őrködés minden helység, minden kanton kulturális is közigazgatási önállósága felett. A mintaként emlegetett svájciak egyúttal az idegeneket nehezen befogadó népek.

Nem is annyira svájci sajátság a csodájuk, hiszen minden alpi nép úgy viselkedik, mint ők, függetlenül attól, hogy milyen nyelven beszélnek, milyen országhoz és valláshoz tartozók. Az elmúlt ötven év egyik nagy tanulsága, hogy a kor elvárásának Európában két viselkedés felel meg a legjobban. A skandinávoké és az alpiaké. Ezek a legsikeresebbek. A skandináv népek közül még nem zárkóztak fel az észtek, mert a Szovjetunió részévé tették a nagyhatalmak, de nem kétséges a felzárkózásuk. Az alpi népek mindegyike közel úgy él, mintha Svájcban élne, pedig öt országban élnek, és négy nyelven beszélnek. A szlovének késtek meg egy kicsit, de gyorsan zárkóznak fel ők is.

Egészen más példa az észak-amerikai, a kanadai, az ausztrál és az új-zélandi, ahol a nemzetiségek békés és hatékony a bevándorlók együttélésére, amit lehetővé tett, hogy egyetlen nemzetiségnek sincsenek ott történelmi gyökerei. Márpedig az új hazában, az új környezetben minden nemzetiség bizonyos mértékben idegen, tehát nem kezeli a másik nációt idegennek. Ezért a nemzetiségek békésen megférnek egymással, sőt egymás kedvező tulajdonságait a közös érdekekből hasznosítják.

Ma a világ országainak fejlettségi rangsorában az első tízből hat kis európai állam, négy skandináv, egy alpi és a hollandok. A másik négy pedig a négy volt angol gyarmat. Bármennyire jól jelzi ez a tíz ország, hogy mire van szükség, hogy egy ország az élvonalba kerülhessen, fel sem vetődik a kérdés.

A közgazdászok hetven éve huhogják, hogy a jóléti rendszer csődbe vezet. Ezzel szemben a tények azt mutatják, hogy a puritán népek rendszertől függetlenül fölényben vannak. Ahol a nép tanul, dolgozik, és takarékos rendszertől független a siker. Ahol pedig gyengék ezekben az erények, rendszertől független a kudarc. Erre kellene tanítani a történészeknek is. Ezt mindenkinél jobban Móricz Zsigmond tudta, amikor jelszóként használta tanácsát: Ne politizálj, építkezz!

A négy volt angol gyarmat sikere sem a politika. Ezek arra tanítanak, hogy új környezetben az emberek többet teljesítenek, korszerűbbek lesznek, mint akik otthon maradtak. Száz éve ezt Weber már felismerte, és Amerika-hatásnak nevezte. Van erre egy másik példám is. 1964-ben a Nápolyi Amerikai Konzulátuson jártam, ahol a mediterrán térség amerikai bevándorlóit szelektálták. Az olasz bevándorlóktól megkövetelték, hogy négy évig nem lakhatnak olasz negyedekben, mert ott olaszok maradnak. Kiderült, hogy angol-száz környezetben nagyon gyorsan és eredményesen amerikaivá válnak.

A négy volt angol gyarmat sikerének a másik okáról szinte szó sem esik. Ezek ritkán lakott, alulnépesedett országok. Ebből az a kegyetlen valóság következik, hogy sokkal előbbre lenne a fajunk, ha mindenütt csak olyan volna a népsűrűség, mint e négy országban. Ez azt jelenti, hogy ötöd ennyi ember gazdagabb, szabadabb lehetne, mint amilyen sors vár rájuk. Tudom, hogy ez felháborító állítás, de a tudománynak nem volna szabad tapintatosnak lenni. Ez nem azt jelenti, hogy a jelenlegi emberiség négyötödétől meg kell szabadulni, de azt igen, hogy fkezzük meg fajunk tébolyult szaporodását. A fajunk érdekében.

Naivnak tartom azt az érvelést, hogy miért nem tudnak Európában a népek úgy megférni egymással, mint Észak-Amerikában. Azért, mert ott nincsenek meg az évszázados, gyakran évezredes kulturális gyökerek, itt pedig megvannak. Baranyában a svábok és a csángók minden kezdeti alapvető érdekellentétük ellenére példaszerűen szépen élnek együtt. Sajnos ilyen békés együttélésről nem lehetne szó, ha otthon maradtak volna Romániában.

Az európai gazdasági unió feltételei

A gazdasági uniónak számos fokozata van. Minél következetesebb a kooperáció, annál szigorúbbak a feltételei.

Az Európai Közös Piac létrejötte, és fenntartása a tagság egésze számára előnyös. Nem is ez van válságban, hanem a valuta unió, amint azt az alábbiak magyarázzák.

Az áruk és turisták szabad mozgása

Az áruk és turisták szabad mozgása alig több a vámmentességnél, szinte nincsenek is előfeltételei. Ez még a gyarmattartó és gyarmata közt is megengedhető. Ebben az irányba tart a világgazdaság egésze is. Ez spontán, és Európa nyugat felén megérett feladat. A világgazdaság számára azonban lassan megvalósuló folyamat, amit ugyan nem lehet megállítani, de nem is szabad erőltetni. A személyek és áruk szabad térbeni mozgása a tudomány és technika forradalmi fejlődéséből következik. Ma ezerszer annyi személy, és áru mozog a kontinensek között, mint amennyi ezer éve, ezer év alatt elhagyta a lakóhelye határát.

A világgazdaság összefonódását azonban nemcsak az utazási és szállítási technika fejlődése mozgatja előre, hanem az a tény is, hogy a jelenkorban a gazdasági hatékonyság egyre jobban függ a nemzetközi munkamegosztásba való beilleszkedéstől. Sokkal több előny származik az államok közti munkamegosztásból, mint amennyit nélküle lehetne elérni. A világkereskedelem korlátozása minden résztvevő számára katasztrófát jelentene. Ezért szűnt meg korunkban a fejlett világon belüli háború. Az ugyanis a háborús pusztításoknál is nagyobb, elviselhetetlen kárral jár Ezért az olyan Európai Unió minden európai tagország számra áldás. Amíg az uniós tagság eddig erjed, nincs a kirekesztésre, vagy a kint maradásra ok. Ezen túlmenő közösség működőképességének azonban, még Európai nyugati felében is, egyre keményebb feltételei vannak az uniónak.

A munkaerő szabad áramlása

Az azonnal kiderült, hogy a munkaerő szabad áramlásának már mind a fogadó, mind a kibocsátó tagállamok részéről kemény következményei, ezért korlátai vannak.

Az elképzelhető leghatékonyabb import a jó minőségű munkaerő betelepülése. Ugyanakkor nagyon káros az olyan gyenge minőségű és idegen erkölcsű munkaerő befogadása, akikből otthon is a keresletüknél több van. Az egyiket tárt karokkal fogadják bárhol, a másikat be sem volna szabad engedni.

Alig érhet nagyobb veszteséget egy ország számára, mint amikor az otthon is hiányzó, kiváló munkaerejéből kivándorolnak. Ezt azonban nincs eszköze megakadályozni, hiszen másutt örömmel fogadják. Ugyanakkor minden ország számára áldást jelentene, ha azok vándorolnának ki, akiket otthon nem tudnak foglalkozatni.

Ezért a közös munkaerőpiac csak olyan országok számára előnyös, akiknél a hazai bérszínvonal nem sokkal alacsonyabb, mint a közösség fejlettebb tagjaiban. Márpedig az EU úgy erőlteti a munkaerő közös piacát, hogy egyes tagországokban negyednyi az átlagos bérszínvonal. A munkaerő felső minőségi tizedében pedig akár tízszeres is.

Jelenleg két országnak, Lengyelországnak és Romániának jelentős a külföldön dolgozó munkaereje. Ebből jelentős devizabevétele, és hazai foglalkoztatási előnye van. De minden bizonnyal sokkal nagyobb hátránya származik abból, hogy a külföldön dolgozók nem termelnek értéket otthon. Szerintem, hosszú távon nagyobb a hátrány.

Ezért egyáltalán nem sürgetném a munkaerőpiac liberalizációját. Türelemre volna szükség.

A jelenlegi tagországok liberális tőkepiaca reménytelen

Ezen a téren nem csak gazdasági, de politikai oka is van az óvatosságnak. A tagállamok szinte mindegyikében erős a nacionalizmus, és éppen a leginkább a nemzetközi tőkepiacra érett vállatokat tartják olyan nemzeti kincsnek, amelyet minden eszközzel igyekszenek nemzeti tulajdonban tartani. Ez ugyan nem volna indokolt, de olyan tény, amit türelemmel kell kezelni.

Sokkal nagyobb problémát jelent a nagyon eltérő viselkedési kultúra és gazdasági fejlettségi szint. Egészen másként játszik a tőkepiacon a német, mint a görög, vagy a dél-olasz. Az ennyire eltérő viselkedési formák megkövetelik, hogy mások legyenek a játékszabályok.

Ezért tartom reménytelennek a jelenlegi tagországok mindegyikére kiterjedő liberális tőkepiacot. De ez nemcsak az EU, hanem a világgazdaság problémája. Elég volna megnézni a világ tőkepiacát, és be kellene látni, hogy ezen eleve sokszor annyi pénz mozog, sőt lüktet, mint amennyire szükség volna. Évek óta alig van olyan hét, hogy nem történnének nagy árfolyamváltozások, ráadásul minden térség, állam tőzsdéjén eltérő irányúak. De ez már igazán nem történészi feladat annak ellenére, hogy minden politikai eseménynél sokkal nagyobb a sorsunkat alakító hatása.

A közös valuta

A közös valuta bevezethetősége csak a jelenlegi tagok szűk körére, az átlagnál lényegesen gazdagabbakra, puritánabbakra terjedhetne ki. Az euró övezet mintegy felére nem. A jelenlegi tagok harmada teljesen éretlen volt a tagságra, azok kulturálisan idegenek, és viszonylag szegények.

A közös valuta szempontból fontos a közös pénzügyi kultúra. Ez alatt elsősorban a lakosság megtakarítási hajlandóságát és infláció érzékenységét kell érteni. Márpedig e tekintetben óriásiak a különbségek a zóna észak-nyugati és a déli tagállamai között.

A közel azonos gazdasági fejlettség pedig azt jelenti, hogy az egy főre jutó jövedelemben húsz százalékosnál ne legyen nagyobb különbség. Ha fenti szempontokat figyelembe vették volna, szóba sem kerül a tizenhétből tíz.

Európa nem nyerhet

Az európai politikusok és közgazdászok nem akarják tudomásul venni, hogy Európa nyugati fele száz éve nem lehet versenyképes a négy volt angol gyarmattal, ötven éve pedig a Távol-Kelettel sem. Az pedig egyenesen nevetséges, hogy mindenáron nem jobb, hanem nagyobb akar lenni, ezért még sokkal versenyképtelenebb országokat von be a viszonylag versenyképesek közösségbe.

Amíg csak az áruk közös piacát nézzük, elég lazák a követelmények. A különböző fejlettségű, nyelvű, sőt kultúrájú népeknek ugyan lehet közös piacuk, de mát közös munkaerő és tőkepiacuk eleve működésképtelen. Minden államnak érdeke, hogy minél kevesebb korlátba ütközzön a nemzetközi kereskedelme. Az ilyen heterogén államoknak lehet közös piacuk. Az eltérő kultúrájú, nagyon eltérő fejlettségű országok ennél nem alkothatnak szorosabb közösséget. Ezeknek egyelőre meg kell elégedniük az áruk közös piacával.

A munkaerő szabad piaca ugyan teljesen nem zárható be, de a gyengéknek védekezniük kell a munkaerő javának kivándorlása ellen. Ez a védekezés nem lehet tökéletes, de meg sem tiltható. A közös tőkepiac meg sem kerülhető, de a kevésbé fejlettek sem maradhatnak minden védelem nélkül.

A közös valuta pedig ostobaság olyan körben, ahol a tagok fejlettségi szintje között jelentős, 20 százalékosnál nagyobb a különbség. Ennél nagyobb különbség esetén a közös valuta már nagyon nehéz helyzetbe hozza a kevésbé fejletteket. Szinte megállíthatatlan az eladósodásuk. A gyengébb országnak leértékelt valutára van szüksége, másként felelőtlenül eladósodik. A kevésbé fejlettnek idegen tőkére és pozitív külkereskedelmi mérlegre van szüksége. Ezt már a klasszikusok is tudták. A közös valuta pedig erre nem ad lehetőséget.

Elég volna a kínai példa. Ha a jüant a dollárral azonos vásárlóerő paritás szintjén tartanák, még a páratlanul magas megtakarítás ellenére sem boldogulhatnának. Ez számukra az öngyilkosságot jelentené.

Az EU legnagyobb hátránya, hogy szuverén államok gyülekezete, nyelvi Bábel, ráadásul egyre kevesebben, és egyre kevesebbet dolgoznak. Elég volna megnézni a munkaügyi statisztikákat. Nemcsak Európában általában, de még a fejlett nyugat-európai országokban is, egyre alacsonyabb az eleve is alacsony foglalkoztatás, az egy dolgozó által ledolgozott munkanapok, munkaórák száma, ugyanakkor a kívánatosnál korábbi nyugdíjkorhatár mellett nő az előtte nyugdíjba vonulók aránya.

Nem merjük bevallani, hogy nem jobban, hanem kényelmesebben akarunk élni.

Az Egyesült Államokban lényegesen magasabb a foglalkoztatási ráta, és évente közel egy hónapnyi munkanappal többet dolgoznak.

A hátrány még inkább egyértelmű, ha a Távol-Kelettel állítjuk szemben Európa nyugati felének versenyképessége. Ott a munkaerő jobb és sokkal többet dolgozik. Nemcsak Európa nyugati fele, de a Nyugat puritán része sem versenyképes a Távol-Kelettel. Egyszerűen más tempóban fejlődnek. Ők tudják, hogy az eredmények érdekében tanulni és dolgozni kell. Az fel sem merült, hogy lehet-e ennek eleget tenni. Ha ezt megvizsgálták volna, be kellett volna látni, hogy ez a cél eleve irreális, mert nemcsak hiányoznak, de meg sem teremthetők ennek a feltételei. A két vetélytársunkkal szemben nem lehetünk versenyképesek. Különösen akkor nem, ha fel sem mérték reálisan, hogy miben és miért nem lehetünk versenyképesek. Ha felmérték, akkor sem merték kimondani, hanem kitalálták azt a blöfföt, hogy legyen Európa a tudományban az első.

Messze mentem annak indoklásban, hogy a három európai kultúrát eleve nem lehet gyorsan szoros közösséggé szervezni. De aki közösséget szervez, annak messze kellett volna nézni. Európai Közösséget a hidegháború szülte. Vagyis egy átmeneti politikai megosztottság, aminek semmi köze nem volt a kulturális határokhoz.

Európa egészének, ezen belül az Uniónak a legnagyobb hátránya a nacionalizmus és a munkaszeretet hiánya. Széthúzunk, és keveset dolgozunk.

Európának lehet közös piaca, de nem lehet közös pénze

Max Weber állapította meg először, hogy a három európai kultúra közül kiemelkedik a puritán északnyugat, ahol szavai szerint, a protestáns etika jellemzi a lakosság viselkedését. Ezt bizonyította, hogy a protestáns népek sikeresebb ipari társadalmakat építettek. Takarékosabbak, szorgalmasabbak voltak mind a munkában, mint a tanulásban. A 20. század második felében, a tudományos és technikai forradalom vívmányai csak felerősítették a puritánok fölényét.

Az Európai Unió létrehozói és vezetői megfeledkeztek arról, hogy a kultúrája, az erkölcse és vallása szerint nagyon tagolt Európában fejlettségi különbségek nagyok. Brüsszelben csak azt látták, hogy a legnagyobb állam is eltörpül az Egyesült Államokhoz vagy Kínához képest. Ezért azt gondolták, hogy Európa nem maradhat kis államokban. Európa nyugati felét egyetlen gazdasági egységbe kell összevonni, ha versenyezni akar az Egyesült Államokkal és Kínával.

A közös piac eltérő kultúrák esetében is lehet hatékony. Legalábbis addig, amíg ez elsősorban az árukra és a személyekre vonatkozik. Az már azonnal felmerült, hogy a közös munkaerő- és tőkepiac nem ennyire egyszerű. Ennek ellenére még közös valutát is bevezettek. Ha nem is minden tekintetben, de nagyon eltérő fejlettségű és kultúrájú 17 országra. Ennek a nehézségével senki sem számolt, még akkor sem, amikor már látni kellett volna, hogy ebből nagy bajok lesznek.

A jelenlegi adósságválság azonnal jelentkezett. A mediterrán országok, amelyek nem féltek az inflációtól, amelyekben nincs tradíciója a takarékosságnak, gyorsan elkezdtek az övezet takarékos tagjaitól számukra elviselhetetlen kamatú hiteleket felvenni. A fejlettek bankárai pedig megörültek a magas kamatot ígérő államkötvényeknek. Nem mérték fel, hogy ez a magas kamat nagyobb kockázattal is jár, de bíztak abban, hogy az euró övezet erős, takarékos államai majd segítenek a fizetésképtelenné váló adósokon. A nyugat-európai bankok abban bíznak, hogy a saját államuk garantálni fogja a hitelek visszafizetését. Addig pedig élvezhetik a meg nem érdemelt magas nyereséget.

2011-re azonban a vissza nem fizethető adósság akkorára nőtt, amit már a takarékos gazdagok sem képesek visszafizetni. Mára olyan helyzet alakult ki, ami már nem lesz tartósan kezelhető. A négy mediterrán országnak ötezer milliárd eurós olyan adóssága van a takarékos gazdagok felé, aminek kifizetésére nincs esély, még akkor sem, ha ezek az országok kiszállnak az euróból, és jó néhány évre 10-20 százalékkal csökken az életszínvonaluk. Ez azonban óriási, előre nem látható politikai következményekkel fog járni.

A gazdag nyugati országok pedig öt-tíz éves lassú növekedésre kényszerülnek. A felelőtlenül összetákolt euró övezet elkerülhetetlen összeomlása csak fokozni fogja Európa egészének lemaradását. A bajt csak tetézi, hogy közben a kelet-ázsiai térség viharosan fejlődik.

Azt kellene látni, hogy a görög, a portugál és a spanyol pénzügyi válságnak közös oka van. Az ír válságot még lehet a pénzügyi hibákkal magarázni, mert az írek, (akik nem görögök, nem portugálok, és nem spanyolok), hajlandók többet dolgozni és takarékoskodni. Az Európai Unió vezetői eleve nem számoltak azzal, hogy csak az a gazdasági közösség lehet egészséges, amelyikben többé-kevésbé azonos a lakosság viselkedési kultúrája.

A csak pénzügyi jellegű konvergencia kritériumokat jelentő Maastrichti Követelményeket ugyan Brüsszel elvként elfogadja, de nincs hatalma, hogy érvényesítse. Ezért elégedett meg az EU vezetése azzal, hogy bizonyos technokrata pénzügyi feltételeket megkövetel. Ezek a követelmények azonban csupán a pénzügyi egyensúlyra, költségvetési hiányra, az államadósság nagyságára, stb. vonatkoznak. Ennél sokkal mélyebbre kellett volna menni.

Tanulság: Közös pénze csak a közel azonos gazdasági szintű és kultúrájú országoknak lehet.

Az indokolt előfeltételek

A csak pénzügyi jellegű konvergencia kritériumokat jelentő Maastrichti Követelmények helyett melyek lettek volna reális konvergencia sokkal fontosabb szempontjai és követelményei?

A magas, a jelenleginél lényegesen magasabb foglalkoztatottság, ezen belül a tartós munkanélküliség alacsony szinten tartását tartom a legfontosabbnak. A dél-mediterrán térségben a foglalkoztatás botrányosan alacsony, akik dolgoznak, azok is kevés órát. A minap olvasom, hogy Spanyolországban a már nem tanuló fiatalok 40 százaléka munkanélküli. Nekem nem kell több adat arról, hogy tudjam, ott baj van, méghozzá nagy.

A megtakarítási hányadot sokkal fontosabbnak tartom, mint az államadósságnak a nemzeti jövedelemhez viszonyított arányát. Az utóbbi mutató esetében sem az adósság nagysága az igazán fontos, hanem annak a kamatterhe. Ezen belül is az államadósságon belül csak a külföld felé meglévőt mérném, de még abból is levonnám az állam devizatartalékát és a külföldi befektetéseket. Ahogy a szakma az államadósságot kezeli, az inkább kabaréba illő.

Jellemző a különbségekre, hogy Németország államadóssága után a kamatráta alig tizede a görögnek és ötöde a magyarnak. Japán államadóssága ugyan nagyobb, mint a magyar, de annak négyötöde japán tulajdonban van. Ráadásul az ország devizatartaléka nagyobb, mint a külföldi tulajdonban lévő állampapír. A sajtó azt írja, hogy Japán a leginkább eladósodott ország, azonban az ellenkezője a igaz, a legnagyobb megtakarító, másoknak hitelező.

A népszaporulat az EU országokban nem probléma, hiszen inkább fogy, mint nő a népesség. Néhány országban azonban annál nagyobb baj van a gyermekvállalás mögötti családi háttérrel. A leszakadt rétegben születnek viszonylag sokan, ott ahol kedvezőtlenek a felnevelési kilátások, és ott születnek nagyon kevesen, ahol az átlagosnál kedvezőbbek a felnevelés és az oktatás lehetőségei. Ez a szülési kontraszelekció a munkaerő minőségi javulásának legnagyobb fékje, amit a gyermekszám alapján történő családtámogatás csak erősíti.

Azt is fontosnak tartanám, hogy az angol legyen a közösség egyetlen hivatalos nyelve. Jelenleg az EU egyik jelentős versenyhátránya, hogy nincs közös nyelve.

Az is fontos lenne, hogy az euró zóna csak a puritánokra korlátozódjon. Az igazi pénzközösség tagja csak az legyen, aki arra megérett. Az euró zóna tagsági követelménye ne tegye lehetővé, hogy a közös pénzt elfogadók eladósodjanak, főleg ne adósodjanak el a külső hitelezők felé.

Az euró övezet problémája

2011. december 9-én válságcsúcsot tartottak az EU országok vezetői. A határozatot örömmel fogadtam, annak ellenére, hogy a meghatározott feladatok végrehajtása nem reális. Akik megfogalmazták, nem gondolták végig, hogy a mediterrán országok nem lehetnek képesek ezt a gyökeres fordulatot végrehajtani.

A két határozat két fő céljával ugyan elvileg egyetértek. Végre azt határozták el, amit az euró övezet szervezésekor kellett volna. Fel sem venni azokat, akik ezek betartására eleve alkalmatlanok. Az óta pedig még inkább azzá váltak. Naivak voltak a közös valuta megteremtői, akik most sem gondolták végig, hogy a szigorú költségvetésis egyensúlyra, és a közös bank által engedélyezett államkötvény kibocsátásra eleve képtelenek voltak. Legfeljebb azt várhattuk volna el, hogy kimondják, hogy erre ma még sokkal kevésbé alkalmasak.

A most elkövetett hiba, hogy nem mondták ki nyíltan, hogy a négy mediterrán országtól nem lehet elvárni, hogy a valutaövezetben maradva, néhány éven belül létre tudják hozni a pénzügyi helyzetüket. Nézzük csak meg a két követelmény realitását.

Azt végre belátják, hogy a költségvetési hiány eddigi laza kezelése elméleti és gyakorlati ostobaság volt. Ki kell mondani, hogy az EU egészében a minimális költségvetési hiány nem engedhető meg, az elszabadult költségvetési lazaságot fel kell számolni. Az elviselhetetlen eladósodást csak hosszú évekig tartó költségvetési hiánnyal lehet okozni. Adósság ugyanis abból származott, hogy az euró övezet mediterrán országai többet költöttek el otthon, mint termeltek. Mára az eladósodás nyilvánvalóvá vált, és csak nagyon magas kamatokkal lehet fenntartani. Ezek terhe azonban már elviselhetetlenné vált. A további költségvetési hiány azt jelenti, hogy az állam a jövedelménél továbbra is többet költ, gazdagabban él, mint amilyen gazdag. Emiatt még magasabbak lesznek a kamatok, még lehetetlenebb a törlesztésük.

Tisztában vagyok azzal, hogy a meghirdetett fél százalékos hiány betartása jelenleg teljesíthetetlen. Ennek bevallásához őszintesége lenne szükség. Az Európai Unió tagállamai a kultúrájukban és gazdasági fejlettségükben annyira heterogének, hogy egyelőre csak közös piacuk lehet reális, de a közös valuta kalandorság. Maximum az AAA minősítésűeknek lehet közös valutájuk. Ezért azt kellett volna kimondaniuk, hogy közös pénzük csak a közös szinten minősített országoknak lehet. De a fél százalékos költségvetés azok számára sem érhető el már a következő évben.

Az euró zóna mediterrán országai csak érhetik el az államadósságuk elviselhető szintre való csökkentését, ha visszatérnek a nemzeti valutájukra, és azt is jelentős mértékben leértékelik. Az erőseknek megfelelő módszert előírása az erejüket sokszorosan meghaladó mértékben eladósodott mediterrán országok számára annak a jele, hogy a brüsszeli vezetők nem vették tudomásul, hogy a nagyon eltérő kultúrájú és gazdagságú országokra nem lehet azonos normákat alkalmazni.

Ideje volna tudomásul venni, hogy a modern gazdasági élet nagy találmánya az infláció, a jegybanki pénzteremtés, de ennek nincs közös optimuma. Nagyon alacsony az infláció optimális szintje az erősek, de különösen keményen puritánok számára. Ettől távolodva, egyre nagyobb az optimum szintje attól függően, hogy mennyivel vannak lemaradva az élvonaltól, és milyen messze vannak a puritán viselkedéstől. Egy fél-perifériába tartozó mediterrán ország belerokkanhat a fejlettek számára optimálisan alacsony szintű infláció alkalmazásába.

Ennek a megértésével nem találkozok a jelenlegi közös határozatban. Azzal, hogy minden tagországra azonos követelményeket állítanak, még nagyobb katasztrófa felé hajóznak. Közös valutájúak csak a viszonylag azonos gazdasági szintű és puritán államoknak lehet. A kevésbé fejletteknek, és még csak nem is puritánoknak csak saját valutájuk lehet, aminek az átlagosnál nagyobb inflációjával, és csak belső eladósodással teremthetnek jobb költségvetési mérleget.

Az államok eladósodásának fogalmát kellene először tisztázni. Ebben azonban nem történt előrelépés. Mégis örömmel olvastam, hogy az államkötvények kibocsátást az Európai Központi Banknál történő engedélyezéshez kötik.

Előbb azonban azt kellene tisztázni, hogy milyen minőségi különbség van az állam külső és belső eladósodása között. A hazai piacon eladott államkötvény minőségében más, mint a külföldi hitelezőknek eladott. Csak a külföldi hitelezőknek eladott államkötvény kibocsátását kötném engedélyezéshez. Amíg a belföldi lakosság és vállalkozások felé eladott államkölcsön nem pénzteremtés, a külföldieknek eladott hitel emisszió, külföldi forrásból származó jövedelem. A kettő összeadása elemi matematikai hiba, sőt félrevezető szélhámosság.

Ugyan nem ide tartozik, mégis azt kell hozzátenni, hogy az ingatlanárak emelkedése is emisszió, mivel az a bankok felé magnövekedett hitelfedezet, azaz jövedelmet teremt. A külföldi eladósodás két formájának elegye az ingatlanokra adott külföldi hitel. Ezt követték el az előző magyar kormányok. Akinek svájci bankból származik a jövedelme, az nem az országban termelt jövedelemből él.

Azt a követelményt tartom helyesnek, hogy a tagországok a Központi Bank engedélye nélkül külföldi hitelezőknek ne adhassanak el állampapírt.

A tényleges helyzet nem engedi meg, hogy az euró övezet mediterrán tagjai tagok maradhassanak. Nem kellene nagy fantázia annak megértéséhez, legfeljebb bátorság, hogy bevallják, a négy mediterrán ország tagsága a követelmények teljesítésére alkalmatlan. Azok csak a kétszámjegyűen leértékelt valutával, és átmenetileg kétszámjegyű inflációval, vagyis kétszámjegyű fogyasztáscsökkentéssel állhatnak talpra. Ezt a tényt, nincs bátorsága a brüsszeli vezetésnek bevallani.

RÉSZLETES TARTALOMJEGYZÉK

ELŐSZÓ............................................................................................................ 1

A történelemtudomány módszerével és tárgyával is baj van......................................... 2

A szokásos társadalomtudományi szemlélet kritikája.................................................... 4

Az én szemléleti megközelítésem példái.......................................................................... 6

Az emberek szerint fontos dolgok nem a történelmi személyiségek............................. 8

Az egészség........................................................................................................................ 8

A párválasztás szabadsága.................................................................................................. 9

A nők helyzete................................................................................................................... 10

Az emberek térbeni mozgása............................................................................................. 11

A tudás áramlása............................................................................................................... 12

Az életmód változása......................................................................................................... 14

A könyvem sokat foglalkozik az utóbbi száz évvel........................................................ 14

kiindulásoM és továbbGONDOLÁSoM alapJAI ÉS irányai................. 16

Darwin................................................................................................................................ 16

A fajfejlődés eszköze a szelekció és mutáció, a motorja a környezetváltozás....................... 17

A biológia fejlődés órája leállt Ausztráliában és a Galapagosz-szigeteken............................. 19

A fajfejlődés a változások miatti kipusztulás és alkalmazkodás............................................ 19

Az ember életmódját a szellemi képessége alakította a környezethez................................... 20

Marx.................................................................................................................................... 21

Marx alépítmény elmélete.................................................................................................. 21

Marx a természeti környezetet nem tekintette alépítménynek.............................................. 21

Marx a népesség szaporulatát nem elemezte...................................................................... 23

A Marx szerinti felépítmény................................................................................................ 23

Az osztálytársadalom filozófiája.......................................................................................... 24

Az osztályok közötti harc helyett osztályon belüli harc folyt................................................. 25

A kizsákmányolásnak semmi köze a tőkéstulajdonhoz........................................................ 26

Marxizmus a fél-perifériák idealista vallása lett................................................................... 27

A marxizmus hatása Kínára és a félperiféria országaira....................................................... 28

Weber................................................................................................................................. 30

Weber a puritán viselkedés helyett protestáns etikát írt és mondott..................................... 30

A Weber által először észrevett Amerika-hatás................................................................... 30

A társadalmi munkamegosztásban való részvétel................................................................ 31

A tudásalapú össznépi társadalomban a lakosság tudata is alépítmény................................ 32

A puritán kínai társadalomban a diktatúra számolja fel a túlnépesedést................................ 32

A nem fejlett puritán Kína és Vietnám és Észak-Korea........................................................ 32

a társadalmak és a kultúrák osztályozása................................... 34

A társadalomfejlődés három minőségileg eltérő korszaka........................................... 34

1. Az egyszerű újratermelés kora....................................................................................... 34

2. A minőségi változások kora a magas-kultúrák kialakulásával........................................... 34

3. A növekedés kora Nyugat-Európában............................................................................. 35

Három fő fejlődési szakasz.............................................................................................. 35

I. A gyűjtögetés kora.......................................................................................................... 35

II. A termelő osztálytársadalmak kora................................................................................. 36

III. A tudásalapú társadalmak kora..................................................................................... 36

I. A gyűjtögetés kora......................................................................................................... 36

A gyűjtögető kultúrák......................................................................................................... 36

A magas-kultúrák osztályozása.......................................................................................... 37

II. Az osztálytársadalmak kora......................................................................................... 38

A rabszolgatartók társadalma............................................................................................. 39

Rabszolgatartás a Római Birodalomban.............................................................................. 40

Rabszolgatartás Amerikában.............................................................................................. 41

A feudális rendszer............................................................................................................ 42

Klasszikus kapitalista társadalom....................................................................................... 42

III. A tudás alapú társadalom kora................................................................................... 43

A szellemi vagyon arányában történő elosztás.................................................................... 44

A magas kultúrák osztályozása....................................................................................... 45

Az eredeti magas-kultúrák áttekintése................................................................................ 46

A két amerikai magas-kultúra............................................................................................. 47

Magas-kultúrák váltása a természeti változás vagy tapasztalat-átvétel alapján..................... 48

Az eredeti kultúrák csoportjai............................................................................................. 48

A társadalmi formációk áttekintése................................................................................. 49

GYŰJTÖGETŐ TÁRSADALOM........................................................................ 51

A táplálkozás korszakos fejlődése...................................................................................... 51

A gyűjtögető ember alkalmazkodása a természeti környezethez................................. 52

A gyűjtögető társadalom alépítménye a természeti környezet.............................................. 53

Az ember sokféle természeti környezethez adaptálódni képes faj......................................... 53

A tengeráramok a történelem három nagy kultúrája hátterében............................................ 54

Az ősi kultúrák ösztönös adaptációja a környezethez........................................................... 57

A tűz, ruha és a lakás........................................................................................................ 57

A gyűjtögetés lehetőségei helyei és jellemzői............................................................... 58

A tengerparti életről a szárazföldire való áttérés forradalma................................................. 59

Klímaváltozás.................................................................................................................... 60

Jégkorszaki felmelegedés és a hetven méteres tengerszínt-csökkenés hatása.................... 61

A fajfejlődés első élettere nem a „paradicsom”, hanem az örök hó birodalma lett................... 62

A gyűjtögető élet jellemzői............................................................................................... 63

Az embert jellemző tulajdonságok....................................................................................... 63

Kultúrateremtő képesség................................................................................................... 64

Az idővel való gazdálkodás................................................................................................ 65

A hosszú telek éghajlata tanított takarékosságra................................................................. 65

Népesedés a gyűjtögető társadalomban........................................................................ 66

A népesedés szabályozása................................................................................................ 66

A beltenyészet, vérfertőzés és degeneráció........................................................................ 67

A gyűjtögetésről a termelésre való áttérés körülményei............................................... 67

A vadon is megélő állat nem domesztikálható..................................................................... 69

A rénszarvasokkal és kutyával pásztorkodó társadalom...................................................... 71

Az ember, kutya és rénszarvas kikerülése a közös csapdahelyzetből.................................. 72

TERMELŐ OSZTÁLYTÁRSADALOM................................................................ 75

Világtörténelmi áttekintés a természet szolgálatba állításáról..................................... 77

A nyugati kultúra................................................................................................................ 78

Az osztálytársadalmak négy fő eszköze a túlnépesedés megfékezésére................... 79

Öntözéses kultúrák a nagy folyók mentén..................................................................... 80

A termelés megkövetelte a lakosság nagy egységekbe való szerveződését......................... 80

Centralizált államalakulat................................................................................................... 81

Az állam és a vallás összefonódása................................................................................... 81

Egyoldalú, alapvetően növényi táplálkozás.......................................................................... 82

Nagy népsűrűség és magas halandóság............................................................................. 82

A viszonylag gyenge katonai erő........................................................................................ 83

A pásztorból földművessé válás feltételei...................................................................... 83

A pásztor számára a sztyeppe, a földművesnek az erdő...................................................... 84

Az első pásztorkultúrák vonulása sztyeppékről az erdősült északi vidékekre........................ 84

Az első öntözéses társadalmak kialakulása........................................................................ 85

A természetes csapadékkal öntöző földművelés.................................................................. 85

Az öntözéses földművelő társadalmak................................................................................ 85

Városi társadalmak........................................................................................................... 91

A görög-római kultúra....................................................................................................... 92

A görög kultúra.................................................................................................................. 95

A római kultúra.................................................................................................................. 96

A maláriát terjesztő szúnyogok hatása a Római Birodalom történelmére............................... 96

Tőkés osztálytársadalom az agrártechnikai és ipari forradalom nyomán................... 98

Az agrártechnikai forradalom.............................................................................................. 98

Az ipari forradalom hatása Nyugaton.................................................................................. 99

Az ipari forradalom tőkés osztálytársadalmat szült............................................................ 100

A gyáripar........................................................................................................................ 101

A fejlett TUDÁSALAPÚ TÁRSADALOM.................................................... 103

A fejlett tudásalapú társadalom jellemző vonásai....................................................... 104

1) A természeti környezet már kevésbé fontos fejlődési tényező........................................ 104

2) A tudásalapú társadalom szűk keresztmetszete a képzett ember................................... 105

3) Ez már nem osztálytársadalom..................................................................................... 105

4) Nem a szegények, hanem a gazdagok dolgoznak többet................................................ 106

5) Az adók zömét már nem a szegények, hanem a gazdagok fizetik................................... 106

6) Már nincs kizsákmányolás az osztályhoz tartozás alapján............................................. 106

7) A fejlett világon belül nincs háború................................................................................ 107

8) Pocsékolás helyett racionális gazdálkodás.................................................................... 107

9) A szűk keresztmetszet jelentő tudás növelése – a fékezése helyett................................ 108

10) Az erkölcsöt felértékelte a tudományos és technikai forradalom................................... 109

11) A legfőbb érték a minőségi munkaerő lett.................................................................... 110

A szellemi vagyon a tudás, tehetség és erkölcs szorzata........................................... 111

Az egy lakosra jutó szellemi vagyon................................................................................. 112

A szellemi vagyon az erkölcstől függ................................................................................ 113

A tudás és tehetség......................................................................................................... 114

Tehetségvadászat és agyelszívás.................................................................................... 116

A tehetségorientált képzés fontossága.............................................................................. 117

A szellemi vagyon és az oktatás hatékonysága kultúrafüggő.............................................. 118

Az iskola minősítése egyre jobban elavul.......................................................................... 118

A népesedés struktúrája................................................................................................... 119

Az erkölcsi nevelés megnövekedett szerepe..................................................................... 120

Tehetségfeltárás.............................................................................................................. 121

1. A társadalom minél szélesebb rétegéből kutassa fel a tehetségeket............................... 121

2. A minél több tehetséget növekvő arányban hasznosító magas fokú képzés.................... 123

3. A legjobbakat teljesítményük arányában kell megfizetni................................................. 124

A finn és a dél-koreai iskolarendszer jó példái................................................................... 124

A foglalkoztatás a tudásalapú társadalomban............................................................. 126

A munkaerő igény a technikai fejlődés ötezer éve alatt...................................................... 126

A tudás és munkamorál iránti igény történelmi változása................................................... 128

A vele szüleett képesség érvényesülési feltételei.............................................................. 129

Az esélyegyenlőséget javító újraelosztás a legsikeresebb országokban.............................. 130

A tudásalapú társadalom jó nyugdíjrendszere............................................................. 130

Az állami alapú nyugellátás.............................................................................................. 131

A tőkepiaci alapú nyugellátás........................................................................................... 132

A nyugdíjjáradékot tőkeként működtető rendszer............................................................... 132

A nyugdíjrendszer a gyermeknevelés érdekében............................................................... 133

Az öregkori ellátást a gyermeknevelés minőségéhez kell kötni........................................... 133

A gyermeknevelést támogató jó nyugdíjrendszer koncepciója............................................ 134

A TÖRTÉNELEM DEMOGRÁFIÁJA................................................................ 136

A történelem-demográfia elméleti alapjai..................................................................... 136

A létfeltételek gyors javulása túlzott népszaporulatot okoz................................................. 137

Az ember szinte minden természeti környezetben képes volt szaporodni............................ 137

A kórokozók és járványok történelemformáló szerepe....................................................... 138

A népsűrűség és az optimális eltartó képesség................................................................. 141

A népszaporulat igénye az egy lakosra jutó fizikai vagyonban mérve.................................. 143

A népszaporulat szellemi vagyonigénye............................................................................ 144

A jelenlegi népszaporulat deformált struktúrája.................................................................. 145

A kontraszelekciós népszaporulat a szegény világban....................................................... 146

Keresztes háborúk az emberfelesleg gátlástalan lecsapolására.......................................... 147

A „családtervező” kiscsaládos életforma megfékezi a túlszaporodást................................. 147

A túlszaporodó pásztortársadalmak emberpusztítók.......................................................... 148

Az emberpusztító termelő osztálytársadalmak négy „bűne”...................................... 149

1) Kizsákmányolás........................................................................................................... 150

2) Az emberirtó háborúzás................................................................................................ 150

3) Erőforrás-pocsékolás kultikus építésekre, kincsképzésre és luxusra............................. 152

4) Az emberi tudásvágy bűnné nyilvánítása és üldözése.................................................... 153

Az emberpusztító négy „főbűn” filozófiája és etikája.................................................. 154

A emberpusztítás biológiai szükségesség......................................................................... 155

A szükséges emberpusztítás............................................................................................ 155

A túlnépesedés minden kultúrát elpusztított volna.............................................................. 156

A túlnépesedés védelme.................................................................................................. 157

A társadalomtudomány hamis hozzáállása........................................................................ 157

A Malthus túlnépesedési elmélete és hibája...................................................................... 158

A négy főbűnt elkövető uralkodó osztályok és országok önigazolása.................................. 159

Az emberpusztító négy „főbűn” erkölcsi megítélése........................................................... 160

A „legjobbak” az uralkodás „bűnös” módszereit soha sem fogadták el................................. 160

A túlszaporodás leállása egyes térségekben..................................................................... 161

A világ nagy részét még mindig a túlszaporodás nyomorítja............................................... 161

A túlnépesedés békésebb fékezése.............................................................................. 161

A családalapítástól eltiltott papság.................................................................................... 161

Az örökösödési jog........................................................................................................... 161

A kiscsaládos földművelés jobbágytelekhez kötött családtervezése................................... 161

A kínai gyermekkorlátozás............................................................................................... 163

A spontán családtervezés népesedési csodája a fejlett társadalmakban............................. 164

Mi állította le a túlnépesedést?......................................................................................... 164

A csökkenő népesség gazdagodik – a gazdagodó népesség csökken................................. 165

A népesedési törvények történelmi áttekintése........................................................... 166

A gyűjtögető társadalom népesedési törvénye................................................................... 167

Rabszolgatartó társadalom népesedési törvénye............................................................... 168

Az esős földművelés népesedési törvénye........................................................................ 169

A termelő osztálytársadalom népesedési törvénye............................................................ 169

Az ipari társadalom népesedési törvénye.......................................................................... 170

Malthus népesedési törvénye az iparosodási kor Angliájára............................................... 171

A tudásalapú társadalom népesedési törvénye.................................................................. 171

A jelenlegi népességrobbanás struktúrája................................................................... 172

A jelenkor legnagyobb hibája: a gyors népszaporulat a fejletlen világban............................ 175

A legfőbb feladat a népszaporulat leállítása....................................................................... 176

A túlnépesedő Indiában az egészséges táplálkozáshoz adnak tanácsokat........................... 178

A zseniális tudatosságot tükröző kínai gyermekkorlátozás................................................. 178

A jelenlegi kontraszelektív családtámogatás..................................................................... 179

nagy időszakot átívelő TÉMÁK............................................................ 180

A szűk keresztmetszet képező vagyon meghatározó jellege...................................... 180

Mi a szűk keresztmetszet ma?......................................................................................... 180

A primitív gyűjtögető társadalom a szellemi képességet közvetlenül hasznosította.............. 180

A fizikai erő és a szellemi vagyon birtoklása..................................................................... 181

A szűk keresztmetszet a fizikai munkaerő......................................................................... 182

A feudális társadalom szűk keresztmetszete a termőföld volt............................................. 182

A tőkehiányos társadalom a tőkéseké............................................................................... 182

Tudásalapú társadalom.................................................................................................... 183

A föld- és bányajáradék.................................................................................................... 185

A bányajáradék a nyersanyagkínálat szűk keresztmetszetét tükrözi................................... 186

Az arabok bányajáradéka................................................................................................. 187

Változatlan élettérben társadalmi fejlődés sincs......................................................... 188

A magas-kultúrák fejlődéséhez is kell a természeti környezet változása............................. 190

Az ókori társadalmak példái.............................................................................................. 192

A nyugat-európai fejlődés példái....................................................................................... 192

Az Európai Individualista Félhold...................................................................................... 195

Az átlagos élethossz és testmagasság fontos történelmi mutatószám..................... 197

Az átlagos élethossz........................................................................................................ 197

Az átlagos testmagasság................................................................................................. 199

A testmagasságra vonatkozó nemzetközi adatok............................................................... 199

Térbeli mobilitás: szállítás, közlekedés és kommunikáció......................................... 200

A horizontális térbeli mobilitás.......................................................................................... 201

A tőkés demokráciák sikere a mobilitáson alapult.............................................................. 202

A szállítás a régi korokban............................................................................................... 203

Szállítás és közlekedés a vasúthálózat kiépítéséig............................................................ 203

A vízi szállítás a világgazdaság főszereplője..................................................................... 205

A tömegáruk távolsági szállítása és kereskedelme............................................................ 209

A különböző szállítási módok költségaránya és hatékonysága........................................... 210

A korszerű vasúti, közúti és légi szállítás.......................................................................... 212

Egy kitérő: Kínai kerékpárok Afrikában............................................................................. 212

A kommunikáció és az információ áramlása...................................................................... 214

A társadalmi mobilitás.................................................................................................... 217

Nagy társadalmi mobilitás a városokban........................................................................... 218

A vertikális társadalmi mobilitás mérése........................................................................... 218

A polgárság mértéke........................................................................................................ 219

A szorgalom társadalmi értéke......................................................................................... 220

Nagy társadalmi mobilitás a klérus, művészek, tudósok és vállalkozók körében................. 220

Kultúra és erkölcs a társadalmi fejlődés alapja........................................................... 221

A tudományos-technikai forradalom hatása a kultúrák erőviszonyaira................................ 221

A népszaporulat leállásán alapuló felzárkózás három feltétele............................................ 222

Ma a legnagyobb komparatív előny a munkaerő kultúrája és minősége.............................. 223

Gyors gazdagodás nem szül fejlődést – alkalmas kultúra és munka nélkül......................... 224

Az erkölcs a kultúra függvénye és a gazdasági teljesítmény alapja.................................... 227

Az egyedek társadalmi értéke igen nagy, de negatív is lehet.............................................. 232

A jövedelemelosztás ellentmondása.................................................................................. 233

Az „erkölcsös falu”és a „bűnös város”............................................................................... 234

Az óriási városok a lemaradó világban.............................................................................. 235

A vallás is a kultúrától függő felépítmény.................................................................... 237

A kereszténység szétválása a három európai kultúra mentén............................................. 237

A nyugat-európai feudális társadalom párhuzamos egyházi és a világi hatalma................... 239

Nyugati puritán és a távol-keleti konfuciánus erkölcs......................................................... 239

Néhány módszertani hiba................................................................................................. 240

Kivétel a dél-koreai óriási fölény az azonos kultúrájú észak-koreaival szemben.................. 242

A tömegek sorra elzavarják a kultúrájuknak nem megfelelő rendszert................................ 242

Az európai bolsevik rendszer összeomlásának oka........................................................... 243

Arab tavasz nem a kultúrák harca, de nyugatellenes......................................................... 244

AZ UTOLSÓ SZÁZ ÉV NAGY TÉMÁI.............................................................. 248

A versengő kicsi is lehet jó............................................................................................ 248

A kiscsalád és a nagycsalád............................................................................................ 248

Az önálló települések és városok versengése................................................................... 249

A tartományok, tájegységek versengése........................................................................... 250

A viszonylag önálló városok és kis országok magas életszínvonala................................... 250

A centralizált birodalmakban elhal a hasznos versengés.................................................... 251

Az állam nagysága nem a népjólét forrása........................................................................ 252

Európai Unió nagyobb, nem pedig erősebb akar lenni........................................................ 253

20. század világháborúit is okozó diktatúrák............................................................... 255

A háborúk társadalmi funkciója a népesség lecsapolása.................................................... 255

20. században a háborúskodásnál hasznosabb lett volna az együttműködés....................... 256

A fasizmusok kialakulása................................................................................................. 256

A fasizmushoz vezető okok.............................................................................................. 258

A II. világháború............................................................................................................... 260

Az ENSZ a második világháború végeredményét tükrözi.................................................... 261

Jalta és a hidegháború..................................................................................................... 262

A két világháború alig módosította a világ hatalmi és fejlettségi viszonyait.......................... 264

Országok közötti kulturális, fejlettségi különbségek és feszültségek....................... 266

ENSZ által az első tíz helyre rangsorolt tagország jellemzői............................................... 267

A távol-keleti országok fölénye a szellemi vagyon tekintetében.......................................... 268

Kirekesztés és befogadás.............................................................................................. 269

Lemaradó réteg vagy etnikum........................................................................................... 269

Etnikumok és a bevándorlók............................................................................................. 271

A befogadás Latin-Amerikában, Nyugat-Európában és Távol-Keleten................................. 273

A különféle kultúrájú bevándorlók sikeressége az USA-ban............................................... 274

A zsidó és a kínai diaszpóra sikeressége.......................................................................... 275

Az idegengyűlölet gyökerei és jellemzői....................................................................... 276

Az idegengyűlölet gyökerei............................................................................................... 276

Az európaiak a soknemzetiségűséget történelmietlenül nézik............................................. 277

A cigányság gyors szaporodása és lemaradása................................................................ 278

A fejlett etnikum elleni irigység......................................................................................... 279

Az európai zsidóság történelmi szerepe............................................................................ 280

Európa keleti felén a zsidóság lett a gazdaság, kultúra és tudomány élcsapata................... 281

Antiszemitizmus Európában a 20. század első harmadában............................................... 282

A zsidóság és az antiszemitizmus Magyarországon........................................................... 282

A volt csatlósok............................................................................................................... 285

EURÓPA FELEMELKEDÉSE ÉS EGYSÉGESÜLÉSE....................................... 287

Nyugat-Európa a földrajzi előnyei................................................................................. 288

A Golf-áram kedvező hatása............................................................................................ 289

A földrajzilag tagolt térség a politikai és kulturális tagoltság alapja..................................... 290

Az első esős földművelésre épülő magas-kultúra.............................................................. 291

A nyugat-európai fejlődés három nagy technikai forradalma..................................... 292

1. A hármas vetésforgó.................................................................................................... 292

2. Az ipari forradalom....................................................................................................... 294

3. A tudományos és technikai forradalom a szellem forradalma.......................................... 294

A Nyugat felemelkedésének kulturális összetevői...................................................... 296

Nyugat-Európa kultúrája harmadik generációs................................................................... 296

A nyugat-európai puritán városok autonómiája.................................................................. 297

A középkori Nyugat volt az első és sokáig egyetlen kiscsaládra épülő kultúra.................... 298

A nyugat-európai társadalom fölényének okai.................................................................... 299

Az erősen tagolt Európa egyesülési problémái................................................................... 301

A közös nyelv sem elegendő a közös országhoz............................................................... 302

Az európai gazdasági unió feltételei............................................................................. 304

Az áruk és turisták szabad mozgása................................................................................. 305

A munkaerő szabad áramlása........................................................................................... 305

A jelenlegi tagországok liberális tőkepiaca reménytelen..................................................... 306

A közös valuta................................................................................................................. 306

Európa nem nyerhet......................................................................................................... 306

Európának lehet közös piaca, de nem lehet közös pénze................................................... 308

Az indokolt előfeltételek.................................................................................................... 309

Az euró övezet problémája............................................................................................... 310

RÉSZLETES TARTALOMJEGYZÉK................................................................ 313