Kopátsy Sándor (2004): Történelemszemléletem

Kopátsy Sándor: TÖRTÉNELEMSZEMLÉLETEM, 2004

Kopátsy Sándor   EH  2004. október 24.

Szintén olvasható az alábbi helyen:

www.f.freeblog.hu/s/z/p/szpray/files/kopatsy/cikk/ehx41024.doc

Mivel egészen más alapon értékelem a történelmet, mint a tudomány és a közvélemény, a jelen könyvemben a marxizmus történelmi szerepéről és a magyar történelem szocialista rendszerben eltöltött negyvenöt évéről kifejtett álláspontom nem érthető.

A nyugati keresztény erkölcs az osztálytársadalmak történelme során jellemző kegyetlenségeket, embertelenségeket, kincsek felhalmozását, a bátran gondolkodók üldözését mint negatív jelenséget értékeli. E felfogás szerint a történelem szinte csak bűnökből, gonoszságokból, ésszerűtlenségekből áll. A múltat általában úgy értékelik, hogy mindent sokkal jobban lehetett volna elrendezni, ha nem halmoznak hibákat hibákra. Abból indulnak ki, hogy az emberiség sorsa sokkal jobb lehetett volna, ha nem rontják el. Ez alól akkor tesznek kivételt, amikor az egyházuk és nemzetük az érdekükben elkövetett embertelenségeit, „bűneit” érdemnek, hősiességnek tekintik.

Engem már viszonylag korán megfertőzött a marxista történelemfelfogásból fakadó elvi alap: ami jellemző, az szükségszerű. Azt ugyan – a közelmúltig – nem tudtam megmagyarázni, hogy miért volt jellemző, ebből fakadóan szükségszerű az „embertelenség”, de elfogadtam, hogy erre valamilyen okból objektív szükség volt. Vagyis a történelmet a természettudós szemével, ha nem is tudtam, de akartam nézni. Nem azt kerestem, hogy miért nem jobban alakult az emberiség sorsa, hanem azt, hogy miért kellett úgy alakulnia.

Még a történészek sem vetették fel a két kézenfekvő, minden tudós számára kötelező kérdést:

- Hogyan alakult volna az emberiség sorsa, ha nem „embertelen”, ha nem ritkítja a társadalom mindig és következetesen a saját fajtestvéreit?

- Mi lett volna akkor, ha az osztálytársadalmakban nem válnak jellemzővé az embert és tudást pusztító erőfeszítések?

Az általános volt a múlt minden társadalmában, hogy – nagy háborúk és járványok kivételével – többen éltek, mint amennyien ott viszonylag a legjobban élhettek volna. Ezért könnyű belátni, hogy amennyiben nem válik jellemzővé minden osztálytársadalomban sokak megölése, illetve az élet megrövidítése és az újat, jobbat keresők üldözése, az elviselhetetlen túlszaporodást eredményezett volna. Minden közösség több területre törekedett, nem több lakosra. A múlt társadalmainak elsődleges feladata volt az emberi nem túlszaporodása elleni védekezés.

Melyek voltak ezek eszközei?

1. Minden osztálytársadalom a szegény többség eleve nagyon alacsony jövedelméből jelentős hányadot vont el. Gondoltunk arra, hogy mennyivel nagyobb lett volna a népszaporulat, több a gyermek, hosszabb az életkor, ha 10-20 százalékkal, vagy még többel, jobban élhetett volna a nép?

2. Minden osztálytársadalom a jövedelmének legalább ötödét, néha többet, fegyverkezésre és háborúkra, azaz emberirtásra fordította. Mi lett volna, ha ezeket az erőforrásokat nem emberirtásra fordítják? Egyrészt jobban élhettek, azaz jobban szaporodhattak volna, másrészt a háborúk közvetlen és közvetett emberáldozatai nélkül jelentősen kisebb lett volna a halálozás. A háborúkkal járó emberveszteségnek csak kisebb része volt a fegyverek által megöltek száma. Ezt többszörösen meghaladta a háborúkkal járó nyomor és a járványok áldozatainak száma.

3. Minden osztálytársadalom a felhalmozási forrásainak nagy többségét kincsképzésre fordította. Mennyivel nagyobb lehetett volna a termelés, ha a templomok, műemlékek, ékszerek, felhalmozott kincsek helyett utakat, közműveket építenek, vagy közvetlenül az életviszonyokat javítják? Nyilván sokkal gyorsabban növekszik a jólét, és ebből fakadóan a népesség. Azt éppen a jelen bizonyította be, hogy a szegénység csökkenése felgyorsítja a népszaporulatot.

4. Minden osztálytársadalom üldözte mind a tudomány, mind a társadalmi és gazdasági viszonyok javítását szolgáló tudást. Leginkább a tudásellenességnek az indokoltsága kívánja a bizonyítást. Nemcsak a zsidó-keresztény vallásban volt az első ember tudásvágya az eredendő bűn, hanem ez minden kultúrára jellemző társadalmi felfogást és gyakorlatot tükrözött. A társadalmak is csak két területen támogatták a gyakorlati tudás gyarapítását, ahol annak nem volt gazdasági, illetve életmentő eredménye. Minden osztálytársadalomban ugyan helyet kaptak a humán tudományok, mindenekelőtt a teológia és a művészet, de a mai értelemben vett reáltudományokat inkább üldözték, mint támogatták.

- A teológiából eleve kizárták a megértést és a jobbítást, azaz betegesen dogmatikus volt. A vallásokat minden kultúrában a vak hit, nem pedig az új tudásra való törekvés jellemezte.

- A művészetek számára csak a vallás és a kincsképzés nyitott teret, a gazdasági teljesítmény szempontjából közömbösek maradtak. Jellemző módon Leonardo technikai találmányait ezred annyira sem értékelték, mint egy-egy festményét. A műalkotások elsődleges célja az emberek csodálatának kiváltása volt.

- A csillagászatban már nagyon korán csodálatos eredményeket értek el, de azokat kizárólag a vallási szertartásokban és a naptárkészítésben hasznosították.

Minden osztálytársadalom csak azzal tudta stabilizálni magát, hogy a fenti négy, népességcsökkentő feladatát sikerrel oldotta meg. Ez mégsem jelentette, hogy nincs, és nem volt a létszámcsökkentésnek optimális mértéke, vagyis nem vitték ezt néha túlzásba, máskor nem hajtották végre kellő mértékben. Egyetlen társadalomról, egyetlen időszakban sem lehet ugyan elmondani, hogy intézkedései a számára optimális népességet biztosították. A konkrét végrehajtások súlypontja az objektív érdek, a tények e körül ingadoznak. A történelem megtanított arra, hogy a túlzásoknak mindig megjelentek az ellenhatásai. Hosszú távon minden torzítás korrekcióra került.

Amennyire az emberiség érdekét szolgálta a népességnövekedés féken tartása, annyira szüksége volt minden társadalmi egységnek arra, hogy a másikakkal szembeni érdekét védje, ennek érvényesítéséhez szüksége volt a népessége növelésére.

Vegyük csak sorra ismét a négy társadalmi funkciót, de most annak illusztrálásra, hogy melyik, milyen érdekekkel találta magát szemben.

1. A lakosság szegény, a létminimum határán élő kilenctizede léte védelmében megtett minden tőle telhetőt annak érdekében, hogy a hatalom minél kevesebbet vegyen el tőle. Akitől elvontak, az harcolt ez ellen. Ezért csak a nagyon szigorú hatalom volt képes az elvonást végrehajtani. A lakosság huszadának olyan hatalomra és tekintélyre volt szüksége, ami garantálta az elvonás megvalósítását. Ezért kellene a klasszikus állami funkciók között a jövedelemelosztást is szerepeltetni. Ez az osztálytársadalmakban a többségtől a kisebbséghez való újraelosztást jelentette.

2. A lakosság óriási többsége számára nyomort, megpróbáltatásokat hozott a háború. Ők még a nyertesek oldalán is vesztesek voltak. Ennek ellenére, főleg a fiatal férfiakat, többnyire sikerült a háborúk számára megnyerni. Amennyire szinte soha nem lehetett a népet maradéktalanul meggyőzni az adók indokoltságáról, annyira gyakori volt az, hogy lelkesen álltak a háborúk oldalára. Ez sokkal inkább érthető volt a védelmi, mint a támadó háborúk esetében. A történelem mégis tele van a nép által lelkesen támogatott hódító célú háborúkkal. A hatalomnak általában sikerült a reményvesztett rétegeket háborús kalandokra csábítania.

3. Annak ellenére, hogy a világi és egyházi hatalom kincsképzése nyilvánvalóan a nép érekét sértette, jellemző volt annak elfogadása. A nagy kultikus építkezésekben maga a nép is lelkesen részt vett, azokhoz munkájával, ajándékaival hozzájárult.

4. Az újat, jobbat kereső tudás üldözése a nép számára közömbös maradt. A gazdasági teljesítményt növelő módszerek és tapasztalatok lent, a mindennapi gyakorlatban ugyan elterjedtek és érvényesültek, de még a kis közösségekben sem értékelték kellőképpen. Jellemző módon még a nép körében is sokkal jobban méltányoltak a tradíciók tisztelőit, mint az újítókat.

Annak ellenére, hogy e négy, minden osztálytársadalomra jellemző funkció népességkorlátozást eredményező tényét nem lehet tagadni, ezen objektív szükségességét nem ismerték el, ezeket a múlt társadalmainak devianciáiként kezelték. Napjainkban pedig azért nem derítették fel az osztálytársadalmak érdekét szolgáló szerepüket, mert a világgazdaság centrumában e négy, társadalmi viselkedés az ellentétére fordult. A jelenkori gazdag és képzett társadalmakban már a fő gondot nem a népszaporulat, hanem éppen az ellenkezője, a népességfogyás megakadályozása jellemzi. Az emberisség negyedét képviselő gazdag társadalmakban is négy funkció működik, de éppen a korábbiak ellentéte.

Nyugat-Európa diadalútját azzal magyarázom, hogy a természetes csapadékra épülő földművelés, és nem nomád állattartás a fenti két kultúrához képest középutat jelentett. A nomádokénál lassabb, de az öntözéseseknél gyorsabb volt népszaporulat. Ezért a fenti négy védekezési módszer alkalmazásában nagyobb lehetett az egyensúly. Közepes volt a népsűrűség, az urbanizáció, a határköltség csökkenése, a járványok terjedési sebessége.

A népesség korlátozása nem volt felismert, még kevésbé meghirdetett cél, ezért az alkalmazása sem volt tudatos és összehangolt. A működését a szelekció szabályozta. Amelyik társadalom túlzottan, vagy a kívánatosnál kevésbé alkalmazta, alulmaradt.

A történészeknek azt kellene elemezniük, hogy melyik elemet milyen mértében alkalmazták, és a helytelen mérték milyen káros következményekkel járt. Ha bűnnek tekintjük a társadalom érdekének megsértését, akkor nem a szegények adóztatása, azaz kizsákmányolása, nem a háborúskodás, nem a kincsképzés, és nem a tudás elfojtása a bűn, hanem ezeknek mind a kívánatosnál kisebb, mind annál nagyobb mértékben való alkalmazása.

A tudományos és technikai forradalom azonban a világ centrumában, azaz az emberiség közel negyedét magában foglaló társadalmakban olyan viszonyokat, olyan anyagi és tudásbeli szintet hozott, amelyek mellett megállt a népesség természetes növekedése. Ennek következtében a népesség növekedésének fékezése helyett az arra való ösztönzés lett a gazdag és iskolázott társdalom elsődleges feladata.

Ebből fakadt az emberiség történetének legnagyobb változása. Negyedünk eljutott arra a szintre, amikor az ember már nem túlszaporodó faj.

Milyen változásokat okozott a népszaporulat megszűnése?

1. Az osztálytársadalmakban az adók a jövedelmeket differenciálták, ma nivellálják. A fejlett társadalmakban a kormányzat liberális, illetve szociális beállítottságától függetlenül az adók progresszívek, azaz a szegények viszonylag kevesebbet, a gazdagok viszonylag többet fizetnek. A visszaosztott állami bevételekből a szegények viszonylag többet, a gazdagok kevesebbet kapnak vissza.

2. A fegyverkezési kiadások a nemzeti jövedelem huszadát sem teszik ki, a háborúk következtében meghaltak száma pedig jelentéktelen. Annak ellenére, hogy a társadalmak hadikiadásai a nemzeti jövedelemhez viszonyítva a törtrészére csökkentek, a centrum katonai ereje az elmaradott társadalmakéhoz viszonyítva százszorosnál is nagyobb lett. Az elmúlt ötezer évben a kultúrák közötti háborúkban az elmaradtak nem voltak jelentős hátrányban, sokszor katonai fölényt is birtokoltak. Jelenleg a félperifériák és perifériák katonai ereje még százszoros létszámfölény mellett is jelentéktelen. Ma a fejlettek könnyen győznek, legfeljebb képtelenek a legyőzöttet megszállva tartani. Az ipari forradalom ugyan megnövelte az ipari államok katonai erejét, de azzal csak akkor tudtak élni, ha előzőleg már egymás között, vagyis a hasonlóan felszerelt hadseregekkel szemben győztek. A történelem eddig, különösen az utolsó, imperialista két század során, szinte csak olyan háborúkat ismert, amelyek a fejlett kultúrák között, még sokkal inkább azokon belül dúltak, és aránytalanul nagy emberáldozatokat követeltek. Az utolsó ötven évben már nem volt a centrumon belül háború. A centrumot alig érintő kevés is csupán a perifériáknak a centrum szuperhatalma részéről történő megrendszabályozását kívánta. Viszont a perifériákon a háborúk továbbra is klasszikus, emberpusztítók maradtak. Hatvan éve a centrumon belül a háborúkkal járó emberáldozat jelentéktelen maradt.

3. A felhalmozások óriás többsége racionális társadalmi-gazdasági célokat szolgál. A kincsképzés jelentéktelenné vált. A felhalmozott jövedelem elenyésző hányada válik kinccsé. Jól jellemzi a fordulatot:

- Az aranytermelés nagy többsége mint ipari nyersanyag, azaz kitűnő, nem korrodálódó vezető kerül felhasználásra. A gazdag társadalmakban alig játszik szerepet az ékszerek készítésére felhasznált arany. Ebben a tekintetben messze a legnagyobb fogyasztó a koldusszegény India.

- A fejlett világban sokkal több sportcsarnok és stadion épül, mint templom. A modern állam egyik alapvető feladata, hogy a felhalmozható erőforrásokat minél racionálisabban használják fel.

4. A jelenkor fejlett társadalmát a gazdasági célokat közvetlenül vagy közvetve szolgáló tudás maximalizálása jellemzi. A társadalom teljesítménye egyre inkább attól függ, milyen tudásvagyonnal rendelkezik. Minden osztálytársadalomnak kisebb volt a tudásigénye, mint amennyivel eleve rendelkezett. Ezzel szemben a modern társadalom tudásigénye mindig nagyobb, mint amennyivel rendelkezik. Vagyis a modern társadalom legszűkebb keresztmetszete a tudás.

Miért változott meg a modern társadalom mind a négy főfunkciója?

Ha az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem meghaladja a tízezer dollárt, és az iskolában eredményesen eltöltött évek száma a tíz évet, megszűnik a lakosság természetes gyarapodása. Az ilyen társadalomnak egyrészt a népesség fogyását kell megakadályoznia, ezért az élet védelmét és a családépítést, másrészt a tudás gyarapítását kell ösztönöznie.

Ezek után jutunk el oda, hogy a kizsákmányolás, az emberirtás, a kincsképzés és a tudás üldözése nem felszámolható bűn, hanem mindaddig a társadalom stabilitását szolgáló eszköz, amíg a lakosság szegény és képzetlen.

Mivel bizonyítjuk, hogy amit a társadalomtudomány és az erkölcs bűnnek tart, nem az?

Mivel minden osztálytársadalmat a fenti négy funkció jellemez, el kell ismerni, hogy azok objektív társadalmi érdeket, azaz az emberiség jövőjét szolgálták, és szolgálják ma is. Minden osztálytársadalom, amelyben még nem érte el az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem legalább a tízezer dollárt, és az iskolában töltött évek száma a tízet, elpusztul, ha nem a szegények rovására osztja újra a jövedelmek jelentős hányadát, ha nem visel embert és erőforrásokat pusztító háborúkat, ha nem pocsékolja kincsekre a felhalmozási forrásait, ha nem üldözi a hatékonyságot szolgáló tudást. Márpedig éppen a marxista történelmi materializmusból következik, hogy a múlt és a jelenkori, még nem elég fejlett társadalmakban szükségszerű a szegények kizsákmányolása, az emberpusztító hadviselés, a pazarlás és a tudás elnyomása.

Ezzel szemben a fenti négy, „erkölcstelennek” ítélt társadalmi jelenség okát még Marx is a tulajdonviszonyokban, vagyis a jogi felépítményben látta. Azt hitte, hogy ezek az emberiséget ért sérelmek megszűnnek, ha az általa javasolt tulajdonviszonyokat bevezetik. Vagyis saját elméletét állította a feje tetejére azzal, hogy a felépítménnyel akarta az alépítmény vélt hibáit kiküszöbölni.

Aki a történelmi materializmus talaján áll, szükségszerűnek tekinti az olyan jelenséget, ami általánosan jellemző. Nincs tehát tudományos alapja a kizsákmányolást, a háborúskodást, az erőforrások pocsékolását és a tudás üldözését a társadalmi érdek sérelmének tekinteni mindaddig, amíg az életviszonyok javulása a népszaporulat növekedésével jár. Márpedig az mindaddig népszaporulatot eredményez, ameddig a társadalom gazdasága nem éri el az egy lakosra vetített tízezer dollárt, és az iskolázottság átlaga nem haladja meg a tíz évet.

Arra, hogy olyan országban, amelyik még nem elég gazdag, ne növekedjen a népesség, a történelem csak egy példát ismer: Kínát. Ezt ott is csak „embertelen” eszközökkel tudták elérni. Botránkozik is felette az „erkölcsös” világ.

Mivel magyarázzuk, hogy szinte minden kultúra erkölcsi ítéletet mond a fenti négy társadalmi funkció felett?

Mert a fejlettség korábban még el nem ért szintjén az egyén, a család, a közösség, a nemzet érdeke szemben állt a társadaloméval.

1. Minden egyén számára a legnagyobb kincs az élete, ezért képtelen elfogadni az élet tudatos pusztítását.

2. Minél szegényebbek és képzetlenebbek a szülők, annál több gyermeket vállalnak.

3. Minden elmaradt táradalomban a család, a közösség, a nemzet életterét kívánja gyarapítani, erre pedig csak a létszámának növelése ígér lehetőséget.

4. A jelenkor politikáját és tudományát a Nyugat irányítja, aminek keresztény teológiája – ebből fakadóan erkölcse – nem fogadja el a fenti társadalmi funkciókat. Ráadásul a centrumban ma már ezek nemcsak szükségtelenné váltak, hanem valóban kátékonyak, sértik a gazdag és művelt társadalmak érdekeit, azokban ma már éppen az ellenkezőjükre van szükség.

Mivel magyarázzuk, hogy a jelenkor fejlett tudománya a társadalom funkciói tekintetében mindeddig megmaradt az idealista úton?

A fejlett világnak érdekében áll, hogy az erkölcsét, a már élvezett emberi jogait ráerőltesse a gyengékre. Ha a már gazdag és iskolázott társadalmak rá tudják kényszeríteni a náluk már időszerű emberi jogokat az elmaradottabbakra, akkor még nagyobb lesz azok lemaradása, hiszen nem a saját viszonyaikhoz, hanem az előttük járókéhoz igazítják társadalmi berendezkedésüket. Korunk fejlett társadalmainak szinte hisztérikus divatja az emberi jogok egyetemlegességének követelése. A materialista személet hiába vált uralkodóvá a reáltudományokban, a humán, különösképpen a társadalomtudományi szféra idealista maradt. Még addig sem jutott el, hogy megtanulja a múltból: a jog felépítmény, aminek együtt kell változnia a társadalom gazdasági és kulturális alapjával. Azt a Nyugat történelméből is illene tudomásul venni, hogy évszázadokkal korábban náluk is szűkre korlátozott volt az állampolgári jog, elfogadott volt a kínzás, a kivégzés. Most mégis azt akarják, hogy Oroszországban, Kínában, Indonéziában, az arab országokban, Afrikában ugyanolyanok legyenek az állampolgárok jogai, az államhatalom módszerei, mint náluk.

A fejlett világ farizeusságát jól jellemzi a Tienanmen téren néhány száz kínai megölése feletti felháborodás, de nem vesznek tudomást arról, hogy a túlnépesedett afrikai országokban ezerszer annyi ember gyilkolja le egymást.

Éppen a kínai példa kínálja az alkalmat, hogy a nyugati erkölcs felháborodik azon, ha egy rendszer politikai okokból öli az embereket, de természetesnek tarja, ha a nyomor, az alkoholizmus vagy a dohányzás ezerszer több emberhalált okoz. Márpedig az emberiség szempontjából a két időelőtti halál azonos súllyal esik latba.

Ezzel érkeztem a tulajdonképpeni mondanivalómhoz.

A történelemszemléletem éles ellentétben áll azokkal, akik a jelenségeket a velük járó vélt, vagy tényleges negatívumok alapján mérik. A természettől megtanultam, hogy a kegyetlenség nem bűn, ha a fajok közötti egyensúlyt, vagy a faj érdekét szolgálja. Ez az álláspontom, annak ellenére, hogy magam részéről soha nem voltam hajlandó még az olyan kegyetlenségre sem, aminek a racionális indokát tudomásul vettem. Soha nem kevertem össze az egyéni erkölcsi normáimat a társadalomtudóséval. Az egyéni életemet a szívem parancsa, a tudományos munkámat az eszem alapján alakítottam.

A vívódásaim a keresztény teológiával kezdődtek. Nem tudtam az isteni igazsággal összeegyeztetni, hogy az üdvösség nem a jó tettek és a bűnök mérlegre tevésén múlik. Azt láttam, hogy a társadalom számára nem a bűntelenek, hanem a bűnükhöz viszonyítva legtöbb jót elkövetők a hasznosabbak.

Nem zavarja a történészeket, hogy sok, pozitívnak minősített történelmi esemény hatása később negatívnak, a fejlődést fékezőnek mutatkozott, ugyanakkor sokan voltak, akiket a koruk bűnösnek tartott, de az idő igazolt.

A társadalom fejlődését rövidtávon, néhány kivételes történelmi eseménytől eltekintve, nagyon nehéz mérni, mert az eredmény sokszor csak nagyon közvetve és lassan jelentkezik. Ez azért nem okozott a történészek számára problémát, mert nemzeti történelmet írtak, és a nemzet sorsát a területének, befolyásának nagyságával mérték. Csak az utolsó században kezdtek eljutni egyes történészek addig, hogy a nemzet nagysága öncél, azzal nincs összefüggésben a nép anyagi és szellemi szabadsága, jóléte. Még csak néhány évtizedes múltja van annak, hogy egyrészt a múltbeli, másrészt a jelenlegi jólétet elkezdték tudományos módszerekkel mérni.

Kiderült, hogy a termelési érték évezredes, de akár évszázados időszakokra nagyon nehezen és csak pontatlanul mérhető. Más módszerek után néznek. Nyilvánvaló, hogy a legjobb mérce az átlagos életkor lenne, hiszen ez mindenki számára a legfontosabb, és ennél nincs, és nem is lehet jobb mutató. Azonban ennek utólagos megállapítása csak megközelítőleg lehetséges, a hibahatár nagyobb, mint a régi korok kultúrái között jelentkező különbség volt. Én az átlagos testmagasságot tartom a legjobb megoldásnak.

Az átlagos életkor. A régi korokra ebben is csak a csontok kormeghatározása segít. Az írásbeliség elterjedése óta az anyakönyvek adatai már sokkal szélesebb és megbízhatóbb adatbázist szolgáltatnak. Az átlagos életkor ugyan függött a táplálkozástól is, de az orvostudomány megjelenése előtt a fő halálok gyakran nem a mostoha életkörülmény, ezen belül a rossz táplálkozás, hanem a járvány volt. Ezt jól bizonyítja a tény, hogy évezredek óta a városokban, ahol a járványok terjedésének kedvezőbbek voltak a feltételei, mindig magasabb volt a halálozás, mint a ritkán lakott vidéken.

A nehézségek ellenére elfogadható adataink vannak az egyes korokban és kultúrákban jellemző átlagos életkorról. Kiderült, hogy ebben a tekintetben mai mértékkel mérve kicsi volt a különbség. A történelmi korok minden kultúrájában ez 25 év körül mozgott. Jellemző, hogy a történészek mennyire nem hangsúlyozzák, hogy minden politikai elnyomásnál nagyobb elnyomó volt a halál. Az emberek fele előbb meghalt, minthogy fizikai és szellemi erejének csúcsát elérte volna. Kell ennél nagyobb kegyetlenség?

A Római Birodalom történetírói ezerszer annyit foglalkoznak a rabszolgák kiszolgáltatott helyzetével, mint a birodalmat elpusztító járványokkal, amelyeknek sok ezerszer több halálos áldozata volt, mint a rabszolgaságnak. Arról nem is szólva, hogy a rabszolgatartó jobban vigyázott a rabszolgája életére (hiszen azt csak drága pénzért tudta pótolni), mint a középkori földesúr a jobbágyáéra, hiszen akkor a házasodni akaró fiatalok alig várták, hogy megüresedjen egy jobbágytelek. Nem is szólva a tőkésről, akinél a munkás halála esetén sorba álltak a munkára vágyó munkanélküliek.

Mikor tanulják meg a történészek, hogy nem a jog, hanem az érdek számít?

A fentiekből következik, hogy az átlagos életkort tartom minden társadalom, nemzet és egyén életminőségét legjobban kifejező mutatónak. Ha egy társadalomban csökken a várható életkor, mondhatnak az alkotmányjogászok, a liberális közgazdászok bármilyen véleményt, társadalmi csődöt állapítok meg.

Azt, hogy mikor, hol és hogyan éltek az emberek, jól mutatja az átlagos testmagasság és annak alakulása. A testmagasság ugyanis alapvetően három tényezőtől függ.

- A táplálkozás mennyiségétől és minőségétől. A múltban nem volt olyan társadalom, amelyikben a táplálkozás mennyisége és minősége egyaránt a mai értelemben is jónak minősíthető lenne. Egyrészt széles rétegeket érintett az alultápláltság, az éhezés. Másrészt szinte minden kort és társadalmat a táplálkozás valamilyen irányú egyoldalúsága jellemzett. Mégis minőségi különbségek voltak még a múlt nagy kultúráinak táplálkozása között is.

- A terhes nők és a gyerekek megkímélésétől. Ma már tételes bizonyítékok vannak arról, hogy a fizikai és szellemi teljesítmény jelentős mértében függ a fogamzást követő néhány év életminőségétől. A történészek azt is megállapították, hogy hegyvidékeken, ahol a terhes nőknek és a gyerekeknek a feladata volt a jelentős magasságkülönbségek legyőzésével járó vízhordás, szállítás, alacsony a testmagasság.

- A jövedelemelosztástól. Azonos élelmiszerfogyasztás esetén nagyobb, nagy jövedelemkülönbség esetén kisebb az átlagos testmagasság. Vagyis a testmagasság a társadalom szociális helyzetét is mutatja.

- Ez a mutató viszonylag megbízható. A régészek megtalált csontokból nemcsak a lelet korát, nemét, hanem néhány csont alapján a testmagasságát is jól meg tudják becsülni. Ma már az elmúlt ötezer év kultúráinak különböző időszakairól viszonylag megbízható mértékben tudjuk az átlagos testmagasságot.

Illusztrációként néhány adat:

- A nyugat-európai országokban közel háromszáz éve, a katonai besorozások alkalmával mérik a testmagasságot. Az angol adatokból kiderült, hogy az ipari forradalom után, száz év alatt, közel tíz centivel csökkent az újoncok testmagassága, majd a 20. századtól kezdve gyorsan, mintegy huszonöt centivel nőtt.

- Az elmúlt ötven évben Japánban nőtt a legtöbbet, tizenhat centit a tizennyolc éves fiúk testmagassága.

- A jóléti álalmokban magasabbak az emberek. Az élen Hollandia áll. Ez azt is jelenti, hogy minél nagyobb a társadalmi újraelosztás súlya, ebből következően az adóké, annál magasabbak a lakosok.

- Az ezredfordulóra a japánok nemcsak tovább élnek, de a fiatalok már magasabbak is, mint az amerikaiak.

- Az elmúlt harminc év során Kínában kétszer gyorsabban nőtt a testmagasság, mint Indiában.

Ezek a számok számomra sokkal többet mondanak, mint a politikai történet adatai. A társadalmi fejlődést jól mutatja a tény, hogy ma a centrum országaiban jó huszonöt centivel magasabb a tizennyolc éves korosztály, mint százötven évvel korábban.

Végre már egyre több közgazdász és politikus, sőt már az ENSZ is felismerte, hogy nem lehet a devizaárfolyamon számolt egy főre jutó nemzeti jövedelemmel mérni a társadalom eredményes működését. Újabban rendszeresen közlik, hogyan áll az egyes országokban az életminőségi mutató. Ezt három tényező eredője mutatja.

1. A fogyasztói árparitáson mért, egy lakosra jutó nemzeti jövedelem.

2. A várható életkor.

3. Az iskolában eltöltött eredményes évek száma.

Ezt a mutatót azért fogadom el hiteles mércének, mert nem arról beszél, hogy mekkora a demokrácia, milyen mértékben érvényesülnek az emberi jogok, mennyi a politikai elitélt, hanem hogyan, és meddig élnek az emberek, milyen szintű a tudásvagyonuk. Ennek a mutatónak az elfogadása nem azt jelenti, hogy a fejlett társadalmakban nem tartom fontosnak a világgazdaság centrumába került társadalmak számára a demokráciát, az emberi jogokat, a piaci mechanizmust, mert azok szintjén ezek nélkülözhetetlenek, csak azt vetem el, hogy a kultúrától, az elért gazdasági színvonaltól, és a népesség természetes növekedésétől eltekintsünk, amikor ezeket a követelményeket felállítjuk és mérjük.

A történelem tanulsága szerint a társadalomnak meg kell ahhoz érnie, hogy a fejlettek számára kívánatos emberi jogok érvényesülhessenek.

Melyek a demokrácia, a piacgazdaság és az emberi jogok érvényesíthetésének feltételei?

A természetes népszaporulatnak a lakosság számát stabilizálónak, vagy ennél kisebbnek kell lennie.

Ez azonban csak akkor következhet be, ha az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem vásárlóerő-paritáson eléri a tízezer dollárt, az iskolában eltöltött idő pedig a tíz évet. Ahol ezek a feltételek már fennállnak, nem kell kívülről rájuk kényszeríteni a demokráciát, a piacgazdaságot és az emberi jogokat, mert azok spontán megvalósulnak. Ellenben, ha egy társadalom e feltételek teljesülése előtt bevezeti a jelenkori értelemben vett demokráciát és piacgazdaságot, érvényesíti az emberi jogokat, akkor káoszba kergeti a társadalmat. Ezt az állításomat jól bizonyítja a tény, hogy nem ismerünk példát arra, hogy valahol a demokrácia, a piacgazdaság és az emberi jogok e feltételek teljesítése előtt érvényesültek volna.

Mindezt azért kellett előrebocsátanom, mert az én értékrendemet, ítéletalkotásomat a fenti elv vezérli. Nem azt nézem, hogy hol mi történik, hanem azt, hogy az adott viszonyok között ott minek kell történnie, és ott nem történhet meg még akkor sem, ha a fejlett társadalom szabadságában és jólétében élők azt szeretnék, hogy ott is az történjen, ami náluk már megvalósult.

Összefoglalva:

Az utolsó jégkorszakot követő első agrárforradalom és a jelenkori tudományos és technikai forradalom közötti időt az emberi faj túlszaporodásának veszélye jellemezte. Ezért minden társadalomnak a kisebbség osztályuralmára kellett épülnie, és alkalmaznia kellett a népesség növekedését korlátozó eszközöket. Ebben a tekintetben, a különböző tulajdonviszonyai ellenére, minden táradalom azonos kategóriába tartozott. Közöttük nem lehet minőségi különbséget felfedezni.

Az új típusú társadalom megjelenését lehetővé tette az, hogy az emberi faj megszűnt szaporodni, amikor elérte a jólét és a képzettség bizonyos fokát. Ettől kezdve a társadalom érdekévé vált, hogy minden állampolgára emberi módon élhessen, tanulhasson és bonthassa ki képességét.

Amiről Marx, és a társadalom megváltását kívánók álmodtak, azt nem a tulajdonviszony megváltoztatása, hanem a jólét és a tanulás hozza meg.