A TÁRSADALMAK ÉS A KULTÚRÁK OSZTÁLYOZÁSA

Kopátsy Sándor: Történelemszemléletem. Szerkesztette: Sebestyén Tibor. Bp. 2013. okt.

A társadalomfejlődés három minőségileg eltérő korszaka

Három fő fejlődési szakasz
I. A gyűjtögetés kora
II. Az osztálytársadalmak kora
III. A tudás alapú társadalom kora
A magas kultúrák osztályozása
A társadalmi formációk áttekintése

A TÁRSADALMAK ÉS A KULTÚRÁK OSZTÁLYOZÁSA

A társadalomfejlődés három minőségileg eltérő korszaka

1. Az egyszerű újratermelés kora

2. A minőségi változások kora a magas-kultúrák kialakulásával

3. A növekedés kora Nyugat-Európában

Három fő fejlődési szakasz

I. A gyűjtögetés kora

II. A termelő osztálytársadalmak kora

III. A tudásalapú társadalmak kora

I. A gyűjtögetés kora

A gyűjtögető kultúrák

A magas-kultúrák osztályozása

II. Az osztálytársadalmak kora

A rabszolgatartók társadalma

Rabszolgatartás a Római Birodalomban

Rabszolgatartás Amerikában

A feudális rendszer

Klasszikus kapitalista társadalom

III. A tudás alapú társadalom kora

A szellemi vagyon arányában történő elosztás

A magas kultúrák osztályozása

Az eredeti magas-kultúrák áttekintése

A két amerikai magas-kultúra

Magas-kultúrák váltása a természeti változás vagy tapasztalat-átvétel alapján

Az eredeti kultúrák csoportjai

A társadalmi formációk áttekintése

A történészek az emberi faj, illetve a társadalmak és a népek történetét nagyon vegyes szempontok szerint osztályozzák.

Annak érdekében, hogy megértsük, mennyire új társadalmi forma a jelenkor fejlett társadalma, elsősorban el kell szakadnunk a klasszikus tőkés osztálytársadalom kialakult alapértelmezéstől, hogy a társadalmakat az uralkodó osztály tulajdonviszonya alapján osztályozzuk. Elméletileg sem fogadható el társadalomtudományokban elfogadott három alaptípus: a rabszolgatartók, a földesurak és a tőkések osztályuralma.

Nehéz a fenti hármas társadalmi rendszerbe beilleszteni a többi magas-kultúrában kialakult társadalmakat. Még kevésbé tudtunk mit kezdeni a többi kultúra társadalmaival. E nehézségen túlléptek azzal, hogy a társadalomtudományok ebben a tekintetben megmaradtak Európa-centrikusoknak, csak az európai kultúrát, és annak előzményeit tekintették mértékadónak, ami ettől eltért, azt megpróbálták ehhez viszonyítva valahova besorolni, illetve rendellenesként kezelni.

Az igazi társadalomtudományi következetlenség a jelenkor fejlett viszonyai között vált nyilvánvalóvá. A jelenkori fejlett társadalmat ugyanis már nem lehet csupán a tulajdonviszonyok alapján megérteni, minősíteni. A kiutat csak az jelentheti, ha a tulajdonviszonyokat csak egy speciális történelmi kor társadalmaira jellemző egyik alapismérvnek tekintjük. Az általánosabb alapvető társadalmi rendező elv az emberi viszony. A fejlettségétől függetlenül, mindig a szűk keresztmetszetet jelentő termelési tényező határozza meg a társadalmi viszonyok jellegét.

A társadalomfejlődés három minőségileg eltérő korszaka

A szellemi vagyonnal szemben támasztott igény alapján a társadalom fejlődését három minőségileg eltérő korszakra oszthatjuk.

1. Az egyszerű újratermelés kora

A társadalom kezdeti fejlődését nagyon hosszú ideig a nagyon lassú növekedés, gyakorlatilag a stagnálás jellemezte. Ez hívják a közgazdászok egyszerű újratermelésnek. Ez azt jelenti, hogy nem történik a társadalom tagjai számára sem a fogyasztásban, sem a tudásban generációs szinten érzékelhető növekedés. Az emberi faj történetének százezer évéből kilencvenötezerben ilyen egyszerű újratermelés volt.

2. A minőségi változások kora a magas-kultúrák kialakulásával

Ez az első magas-kultúrák kialakulásával, mintegy ötezer éve kezdődött el, és az ipari forradalomig tartott. Ebben már egyes társadalmak viszonylag gyorsan a korábbinál minőségileg fejlettebb korba léptek. Ott azonban hosszú időre megrekedtek. A korábbinál magasabb színvonalon egyszerűen újratermelőkké váltak.

Ennek klasszikus példája az egyiptomi társadalom, amelyik az időszámításunk előtti negyedik évezredben, néhány száz év alatt olyan kulturális, gazdasági alapot épített ki, amin aztán ötezer évig stagnálhatott. Ami e társadalom életében az óta változott, azt kívülről jövő hatásra történt.

Minden eredeti magas-kultúra létrejöttét, születését az jellemezte, hogy a kedvező körülmények esetén viszonylag gyorsan magasabb szintre lépett, de ott megfeneklett. Az új szinten vált tartóssá, azaz egyszerű újratermeléssé.

E második fejlődési szakasz kibontakozása közel négyezer évig tartott. Ez idő alatt egymástól többé-kevésbé függetlenül számos magas kultúra alakult ki, és azok mindegyike ezt követően stagnált. Ezeket a magas kultúrákat a szellemi vagyonigényük szempontjából az jellemezte, hogy az átalakulásukhoz a korábbinál lényegesen értékesebb szellemi vagyonra, erkölcsre, képességre és tudásra volt szükség, de az átalakulás után ennek növelésére már nem jelentkezett igény.

3. A növekedés kora Nyugat-Európában

Nyugat-Európában a 10. század környékén jött létre először az olyan kultúra és annak társadalma, amelyik képes volt önerőből fejlődni, módosulni. Ezt megelőzően jöttek létre olyan kultúrák és annak megfelelő társadalmi berendezkedések, amelyek valamelyik előző magas kultúra eredményeire épültek, azt magukhoz módosítva alakították ki önálló arcukat. Ennek klasszikus példája volt a görög-római kultúra és társadalom, amelyik mai formájában, mint mediterrán, majd latin-amerikai él tovább. Ez a kultúra is nagyon gyorsan létrejött, de aztán saját erőből nem volt képes továbblépni. Természetesen az elmúlt kétezer-ötszáz év során jelentősen módosult, de ezek külső hatásra, döntően a nyugat-európai kultúra sikereinek az átvételén alapultak. Ugyanezt mondhatjuk el az összes többi, ma is élő kultúráról és társadalomról. A kínai, az indiai és az arab kultúra és társadalom az ipari forradalom óta nem a belső erőforrásai, hanem a Nyugat hatására módosul.

Vagyis a nyugat-európai kultúra és társadalom az egyetlen, amelyik szinte a kezdettől fogva a belső forrásaiból táplálkozva nemcsak változik, hanem fejlődik, minőségi változásokon megy keresztül.

Ezer éve, ami minőségi változás, fejlődés az emberiség fejlődésében végbement, az a Nyugat eredménye, illetve hatása. Ebből fakadóan a társadalom történetének legfontosabb kérdése az arra való válasz, hogy mi az oka annak, hogy ezer éve a világ egyre inkább a nyugati kultúra és társadalom eredményei alapján fejlődik, változik.

Három fő fejlődési szakasz

A homo sapiens történelme három fő társadalmi fejlődési szakaszra osztható.

I. A gyűjtögetés kora

Csupán az ember fizikai és szellemi erejére épülő, és munkamegosztással még alig rendelkező, vagyis gyűjtögető társadalmak. Ez volt a leghosszabb. Ez töltötte ki az eltelt idő kilencvenöt százalékát. Először mintegy huszonötezer éve jelent meg az ebből való első, bátortalan túllépés. De az izolált maradt. Erről később.

II. A termelő osztálytársadalmak kora

Ezek a munkamegosztásra épülő, és elsősorban az ember fizikai erején, valamint a vérségi, vagyoni és képzettségi alapú szelekción uralkodó osztálytársadalmak. Ebben az emberek megtermelték az életfeltételeket. Ezekben élt mintegy ötezer éven keresztül az emberiség nagyobb része. Ezt a kort indokolt az osztálytársadalmak korának nevezni.

III. A tudásalapú társadalmak kora

Az ember szellemi képességeket hasznosító, tudásalapú társadalmak csoportjába az emberiség legfejlettebb hatoda csak a második évezred végén jutott el. Ezt a társadalom egésze számára szabadságot biztosítani képes kornak nevezném, mert fajunk jelentős hányada ekkor jutott odáig, hogy olyan társadalomban élhessen, amelyben a többségnek már nem kell emberhez méltatlan módon élnie.

I. A gyűjtögetés kora

Fajunk életének mintegy 95 százalékában ez volt az egyetlen társadalmi forma. Ebben az életfeltételeket a természet ajándékai biztosították.

Mint sok évtizedes múltú vadász félreértésnek minősítem, a vadászat és halászat ősi formáját nem gyűjtögetésnek minősíteni. A közgazdaságtan sem teszi egyértelművé a gyűjtögetés és a termelés fogalmát. Mindkettő a természet adta erőforrások hasznosítása. A kettő közti különbséget megvilágítja a tény, hogy magvakat, gyümölcsöket, a tojásokat, kagylókat gyűjtik, a madarakat vadásszák, a halakat halásszák. A közös elemük, hogy a természet által nyújtott használati értéket hasznosítja mindkettő. Olyan természet adta erőforrást fogyaszt el mindkét eseten az ember, amit nem ő termelt.

A probléma tisztázatlansága jellemző a halászatban. A természetes vizekben élő, szaporodó, növekvő halak halászata primitív eszközökkel gyűjtögetés, modern technikával folytatott gyűjtögetés. A halastavakba a telepített, etetett halak hasznosítása viszont termelés, a mezőgazdaság egyik ága.

A fejlett technikával folytatott gyűjtögetést ugyan kitermelő iparnak hívják, de lényegét illetően gyűjtögetés. Termelés csak a feldolgozás.

A különböző gyűjtögető és vadász társadalmakban a hatalmi viszonyok az egyének szellemi képességén alapultak. A természet ajándékaiból való megéléshez nagy tapasztaltra, tehát szellemi képességre volt szükség. Ebben nemcsak a fizikai képességek számítottak, mert a teljesítmények általában nem a fizikai erőn, hanem a tapasztalatokon és az ügyességen múlnak. Az, hogy ki milyen szerepet kap, és hol helyezkedik el a gyűjtögető társadalomban, sokkal inkább a szellemi képességen múlt, mint az osztálytársadalmakban.

A gyűjtögető kultúrák

Amíg a gyűjtögetés, a természet ajándékaiból való élés volt a létalap, nagyon hasonló emberek nagyon eltérő kultúrában éltek, és ezek a kultúrák a létminimumhoz közeli, egymással nagyon hasonló színvonalat jelentettek.

A gyűjtögető kultúrák közös jellemzőinek feldolgozása még meg sem történt. Egyelőre csak a nyelven kommunikáló, az eszközkészítő, és a túlvilágban hívő, tisztelő tulajdonságukat tekintem minden gyűjtögető kultúra közös vonásának. Ezek minden gyűjtögető életmódban egymástól függetlenül is kialakultak, hasonló szintre jutottak. Ezekben kis szerep jutott annak, amit más kultúrától vehettek át.

Az ember természeti környezethez való illeszkedése viszonylag gyors volt, de aztán megfeneklett. A gyors alatt néhány ezer, legfeljebb tízezer évet kell érteni. Ez ahhoz képes gyors, hogy a gerinceseknek az ilyen alkalmazkodáshoz évmilliókra van szükségük. Az ember tehát minden természeti környezetben, nagyon gyorsan megteremtette a létét biztosító életfeltételeket, de aztán megfeneklett, nem fejlődött tovább. Nem ismerünk olyan izolált gyűjtögető kultúrát, amelyik külső hatás nélkül is fejlődött volna. Változatlan környezetben nemcsak a fajok, de a kultúrák sem fejlődnek. A változást csak a természeti környezet változása, vagy, és az oda áramló külső hatás okozhat.

Fajunk történetében csak egy nagy, és általános a gyűjtögető emberek többségét érintő környezeti változás volt, a jégkorszakot követő felmelegedés. Azt megelőző közel százezer évben, mai ismereteink szerint, nem volt hasonlóan jelenős természeti változás. Ezért ettől eltekintve, a jelenkorig nem is történt jelentős előrelépés a társadalmi fejlődésben. Változatlan természeti környezetben nemcsak a biológiai, de a társadalmi fejlődés órája is áll.

A magas-kultúrák osztályozása

Logikus lehet a magas kultúrák társadalmait annak alapján is osztályozni, hogy mi volt a számukra legjelentősebb termelési ágazat.

Az agrárforradalom előtti társadalmakat gyűjtögető, majd halász- és vadásztársadalmaknak kellene neveznünk. Hiszen ezek egyrészt a kőszerszámok megjelenése előtt is léteztek, másrészt a fémek megjelenése után még sokáig működtek. Az ember sokkal előbb ismerte meg a szerszámok használatát, mintsem magas kultúrákat hozott létre. Később, a magas kultúrák megjelenése után is használtak nemcsak kő- és fémszerszámokat, de még akár dorongot is.

Az embernek a vadászatból történő élelmezését a történészek általában romantikusan túlértékelik. Még a jégkorszaki Szibériánál százszor nagyobb állatsűrűség mellett sem tudta volna a legfeljebb dárdával rendelkező közösség élelmezni magát. Még ott is a vadászatnál sokkal jelentősebb szerepet foglalt el a gyűjtögetés.

A vadászat az emberi faj életében csak a lakosság kivételes kisebbsége számára jelentett fő megélhetési forrást. A tudósok túlértékelik a vadászat jelentőségét. Ugyan nagyon korán megjelent, és máig is fennmaradt, de nagyon ritkán vált fő megélhetési forrássá.

A barlangrajzokon csak olyan állatok szerepelnek, amelyeknek elejtése nagyon ritka, megőrzendő eseménynek számított. Kultikus céllal soha nem örökítették meg a hétköznapi eseményeket. A templomokban máig is csak a csodákat, az egyszer megtörténtet örökítik meg. Ezért tévednek azok a történészek, akik a barlangokban talált rajzokból arra következtetnek, hogy a kor embere alapvetően a vadászatból élt.

Egészen a lőfegyverek megjelenéséig a vadászat csak a felnőtt, életerős férfiak foglalkozása, többnyire még azoknak is csak a luxusa volt. Nemcsak a kőkorszak bunkói, lándzsái, de még a fémekkel kiegészített fegyverek is nagyon kis esélyt adtak arra, hogy a közösség táplálkozását elsősorban a vadászat során elejtett zsákmányból lehessen biztosítani. A vadászat csak a vadakban kivételesen gazdag területeken lehetett az egyik élelmezési forrás.

A halászat minden korban sokkal fontosabb élelemforrást jelentett, mint a vadászat. Érdekes eredményt adna egy olyan felmérés, ami kimutatná, hogy a különböző korokban mennyi táplálékot adott a vadászat és mennyit a halászat. Meggyőződésem szerint kiderülne, hogy az utóbbi mindig, és egyre inkább sokkal többet.

Technokrata szemléletre vall a fémek megjelenésének korszakalkotó jelentőséget tulajdonítani. A fémek megjelenése során ugyan nagyon jelentős volt a vas, de még az sem jelentett önmagában garanciát a fejlettebb társadalmi, illetve termelési mód kialakulására. Számos társadalom ugyan használta a vasat, de ettől önmagában nem lett a korábbinál minőségileg fejlettebb. A fémek szerepe sokáig sokkal fontosabb volt a hadviselésben, mint a termelésben. A nyugat-európai mezőgazdaság nem azért előzte meg a kelet-európait, mert több vasat használt, hanem sokkal fontosabb számos más okból. A bronz és a réz megjelenése még kevésbé indokolja, hogy korszakalkotónak tekintsük.

Ha indokolt kő-, bronz- és vaskorról beszélnünk, akkor később szén-, olaj- és atomkorként kellene a későbbi időt szakaszolni. A jelenkor felé közeledve azonban egyre inkább kiderült, hogy az eszközök nyersanyaga nem determinálja a társadalmi formát.

Még azt sem tartom szerencsés megoldásnak, hogy a magas kultúrák társadalmait az uralkodó osztálya, illetve annak tulajdonviszonya alapján osztályozzuk. Nem helyes a társadalmakat, mint zsarnokságot, rabszolgatartót, feudálist, kapitalistát definiálni, mert a valóságban a fejlődés szinte minden fokán találunk zsarnokságot, rabszolgaságot, feudalizmust, kapitalizmust.

II. Az osztálytársadalmak kora

Ez alig ötezer évre tekinthet vissza, és csak lassan terjed ki az emberiség egészére. A magas-kultúrák mindegyike osztálytársadalommá szerveződött. Az egyébként nem jelentett minőségi változást, hogy kikből állt össze az uralkodó osztály. Mindegyik formáját a túlszaporodás elleni védekezés jellemezte. A túlszaporodó társadalom csak osztálytársadalom formájában működhet. Ezért az emberiség öthatoda még nem érett meg a változásra, még az a sorsa, hogy továbbra is osztálytársadalomban éljen.

Az osztálytársadalmak annak alapján osztályozhatók, hogy mi volt a legfontosabb, a leginkább szűk gazdasági keresztmetszetet jelentő tulajdon.

A rabszolgatartók társadalma

Amikor a technikai fejlődés következtében az emberek fizikai ereje volt a szűk keresztmetszet, a hatalmi struktúrát a munkaerő feletti tulajdonlás formálta. A munkaerő volt a fő, a gazdasági hatalmat jelentő vagyontárgy, a munkaerő tulajdonlása jelentette a társadalom feletti hatalmat. Ahol ez volt jellemző, beszélünk rabszolgatársadalomról.

A társadalomtudományok romantikus felfogását jól jellemzi az a tény, hogy a rabszolga társadalomban a tulajdonosoknak a rabszolgák feletti korlátlan rendelkezési jogát hangsúlyozták, holott éppen a munkaerő hiányából fakadt az, hogy a rabszolga volt az a legfőbb érték, a legjobban megbecsülendő vagyontárgy, amire mindennél jobban vigyáznia kellett a tulajdonosának. A történelemtudomány úgy kezeli a rabszolgatársadalmakat, mint amelyekben a rabszolgák kínzása, megölése lett volna az általános. Ez olyan, mintha valaki azt állítaná, hogy a kapitalizmusban a tőkéseket az jellemezte, hogy az aranyukat, a pénzüket a tengerbe szórták. Hiszen az a korlátozatlan tulajdonuk volt, ami felett szabadon rendelkezhettek.

Minden társadalom azon vagyontárgyak korlátlan tulajdonjogát garantálta a leginkább, amire a tulajdonosaik a legjobban vigyáztak.

A klasszikus kapitalizmust megelőző társadalmak mindegyikében, ha nem is általános tulajdonformaként, jelen volt a rabszolgatartás. Sőt, az amerikai munkaigényes ültetvényeken újra megjelent a rabszolgaság. Európa nyugati felén a felvilágosodás eszméje uralkodott, de a gyarmataikon rabszolgákkal dolgoztattak. Az európai telepesek által bevitt betegségek az indián lakosság nagy többségét elpusztították. Ezzel munkaerőhiány lépett fel. Márpedig, ahol nagy volt a képzetlen munkaerőben a hiány, ott kialakul a rabszolgaság.

A rabszolgatartás megszűnik ott, ahol bőven van munkaerő, hiszen a piacon, olcsón, értéke alatt megvásárolható. Ha Marx tudomásul vette volna, hogy a képzetlen munkaerő hiánya rabszolgaságot, a túlkínálata pedig, ami olcsóságát jelenti a piacon, értéke alatt vásárolható szabad áruvá teszi a képzetlen munkaerőt, rájött volna, hogy a munkaerő kizsákmányolása nem a tőkéstulajdonból, hanem a munkaerő túlkínálatából fakad.

Ezt mindennél jobban megmutatja a tény, hogy a képzett munkaerőben hiány azt jelenti, hogy a munkaadójával szemben ő az úr. A képzetlenben pedig felesleg van, az ki van szolgáltatva. Ezt nemcsak Marxnak kellett volna tudni, de a mai szakszervezeteknek is. Pedig ők látják, hogy nem a kiváló munkaerőnek van szüksége a védelemre, hanem a gyenge minőségűnek. Ezek foglalkoztatása válik a jelenkorban egyre nagyobb problémává.

Számos nagy kultúrában a rabszolgák nagyon fontos munkákat végzők, az uralkodó akaratát érvényesítő tisztviselők nagyhatalmú, és nagy jövedelmű rabszolgák voltak.

Az ipari forradalomig a legfejlettebb, és legnépesebb osztálytársadalom a kínai volt. Kínában minden fontos munkát a magasan képzett nagyhatalmú és jólfizetett rabszolgák, a mandarinok végeztek. A korlátlan hatalommal rendelkező császárok számára ezek jelentették a végrehajtó hatalmat. Minden fontos feladat ezekre volt bízva.

Lényegegében ez a rendszer működött Egyiptomban a fáraók, és a mamelukok korában, valamint az Oszmán Birodalomban is.

Aligha vonhatjuk kétségbe, hogy az ipari forradalom előtti osztálytársadalmaknak ezek ez a képzett rabszolgákkal való irányítás volt a leghatékonyabb.

A nagyon szapora nomád társadalmakban azért volt kevés a rabszolga, mert eleve másodlagos volt a társadalmi munkamegosztás. Ezért a nomád, pásztor társadalmakban csak a nagyurak speciális szolgái, főleg értelmiségiek, dalnokok, ékszerészek, a fejedelemi udvar szolági voltak rabszolgaviszonyban. Az ilyen nomád társadalomban nem az ember, hanem a marha volt a gazdagság megtestesítője. A gazdagságot a marhák számával mérték.

Rabszolgatartás a Római Birodalomban

A Római Birodalomban a rabszolgaság akkor vált alapvető, társadalomformálóvá, amikor a keletről behozott járványok elviselhetetlen mértékűre növelték a halandóságot, hiány lépett fel munkaerőben. A városi lakosság egészségnek megvédése érdekében közművek, az úthálózat és a vízellátás kiépítése, valamint a bortermelés általánossá válása által támasztott óriási munkaerőigényhez, valamint a birodalom fenntartását biztosító hadsereg létszámának biztosításához munkaerőben krónikus hiány alakult ki. Jellemző módon a járványoktól viszonylag mentes északi provinciákban, ahol télen fertőtlenítődtek a városok, és alacsony az urbanizáció, nem vált a rabszolgarendszer jellemzővé.

Azzal, hogy a Birodalom egésze önellátó lett, nem oldódott meg a gabonát nem termelő provinciák, a városok, mindenekelőtt a milliós Róma, és a hadsereg gabona ellátása. A Birodalom egészéből a meggazdagodott és az egész közigazgatást irányító Róma, a mediterrán városok és a hadsereg egyre inkább a keleti provinciákból, ezer kilométeres távolságokról, hajókon beszállított gabonára szorult.

A milliósra duzzadt Róma, és a provinciák, vagyis a mediterrán térség válságának második oka az egészségügy összeomlása volt.

A keleti kereskedelemmel és hadjáratokkal behozott betegségek kivédhetetlen mértékben pusztították a városi lakosságot. A városok társadalma városok nélkül marad. A birodalom társadalmi alapja, a városok polgársága kipusztult. Az aránylag nagy városi lakosság élelmezése óriási gabonaimportot igényelt. A gabonaszállító hajók ezrei, rajtuk az összezsúfolt legénység százezrei, keletről nemcsak gabonát, de olyan fertőzéseket is behozott, amelyekkel szemben a latin eredetű lakosságban nem volt ellenálló képesség. A magas halálozásokkal a városok nem voltak képesek lépést tartani. Annál inkább sem, mivel a lakosság többsége nagyon mostoha körülmények között lakott, és táplálkozott. A hatalmas és gazdag birodalom fővárosa, Róma a kevés dúsgazdag, és a milliós leszakadt szegények mamutméretű városa lett.

A betegségek és a tömegnyomor együtt járt azzal, hogy a talajvizek fertőzöttek lettek. Amíg korábban csak a gabonaellátás volt a gond, amit Róma sikerrel megoldott, addig a betegségekkel szemben, a példátlan erőfeszítések ellenére sem tudott védelmet biztosítani.

A fertőzött vzek ellen két megoldás kínálkozott: egyrészt vizet kellett hozni a távoli, még tiszta forrásokból, másrészt a víz csak borral keverve volt biztonságos ital.

Az egészséges vízzel való ellátás egyrészt iszonyúan drága vízvezeték ellátást igényelt. Ennél is többe került az egészséges italt jelentő bortermelés kiterjesztése. Róma és a mediterrán medence európai városai elviselhetetlenül költséges, végül megoldhatatlan feladat elé kerültek.

Megindult az aquaductok, a vízvezetékek építése, Rómába közel száz kilométeres körzetből szállították a vizet. A vízműveknek építése iszonyú költségekkel járt.

Még költségesebbnek bizonyult a borral szemben jelentkező igény kielégítése. A szőlőtermelés nemcsak az eleve kevés gabonatermelésre alkalmas földet hódította el, ezzel a gabona importját tovább növelte, hanem a meredek hegyoldalakat is szőlőművelésre alkalmas párkányokká kellett kiépíteni. A vízvezetékek és a szőlőtermelő teraszok kiépítése sokszorta nagyobb beruházási igénnyel járt, mint az öntözéses kultúrák öntözőművei.

Az iszonyú áldozatok ellenére nemcsak Róma, de az egész európai mediterrán térség városainak a lakossága a korábbinak a tízedénél is kisebbre fogyatkozott. Ehhez járult, hogy a megromlott egészségügyi viszonyok miatt a birodalmat összetartó hadsereg is az északra elterülő, vagyis a járványoktól jobban védett provinciákba szorult. A városokra és hadseregre épülő Római Birodalom összeroppant az elviselhetetlen teher alatt. Csak jó ezer év múlva jelent meg újra a Római Birodalomra jellemző urbanizáció. Helyére csak közel ötszáz év múlva lépett a virágzó nyugat-európai feudalizmus. A római kultúra azonban maradandó hatást fejt ki mind a tőle észak-nyugatra, mind észak-keletre elterülő térségre. Most témánk szempontjából csak Nyugat-Európa sorsával foglalkozunk.

Rabszolgatartás Amerikában

A társadalomtudomány nem elemezte annak az okát, hogy Amerikában az iparosodás, a tőkés társadalom felépülése, a nagy munkaerőhiány közepette, erősen keresztény vallás viszonyi között is, újra létrejött a rabszolgarendszer. Ezzel szemben Nyugat-Európában, ahol éppen a leginkább iparosodott országokban nagy volt a munkaerő-felesleg, fel sem merült.

Amikor Európa fejlett társadalmai kivándorlásba ösztönözték a munkához nem jutó munkásokat, Amerikába rabszolga-kereskedők szállították a hiányzó munkaerőt.

Az a tény, hogy Amerikában jóval túlélte a rabszolgarendszer az ipari forradalmat, jelentősen hozzájárult a latin-amerikai államokban a társadalmi viszonyaik kialakításához. Ne áltassuk magunkat, nem a nyugati keresztény erkölcs, nem a humanizmus számolta fel a rabszolgaságot, hanem az, hogy már a meglévő munkaerőt sem tudták foglalkoztatni. Vagyis az a tény, hogy a rabszolgák tulajdonlásai már csak versenyhátránnyal tudta volna a rabszolgaságot fenntartani.

Ennél jobb bizonyítékát aligha találunk a történelemben arra, hogy a társadalmi viszonyok az alépítmény felépítményei, hogy azokat az alépítmény determinálja.

Nyugat-Európában, ahol a természetes csapadékra épülő földművelés és a viszonylag kevés munkaerőt igénylő mezőgazdasági technika következtében már nem a munkaerő, hanem a művelésre alkalmas föld vált a gazdaság szűk keresztmetszetévé, ott a társadalom hatalmi struktúrája a földtulajdonra rendeződött át.

Az ipari forradalom után Európában, ahol a tőkések olcsón is több munkaerőt találtak, fel sem merült a rabszolgaság. Vagyis ott, ahol munkaerőhiány van, ott az uralkodó osztály rabszolgaságot vezet be, ahol felesleg, ott olcsón megveszi. A társadalom munkaerőigényének és keresletének függvényében olyan társadalmi formák jöttek létre, amelyek megfeleltek az uralkodó osztály igényének. Azt Marx sem ismerte fel, hogy nem a tőketulajdonból fakad a munkaerő kizsákmányolása, hanem a keresletének és kínálatának viszonyából. A nyugati tőkés társadalomban ugyan meglazult a munkaerő feletti közvetlen, tulajdonosi rendelkezési jog, megszűnt annak korlátlansága, de ennek oka nem a tőkéstulajdon, hanem a társdalom munkaerő feleslege volt. Ha a piacon nem volna olcsó a munkaerő, a tőkés sem proletárral dolgozatna, hanem rabszolgával.

A munkaerő kizsákmányolása nem a tőkéstulajdonból, hanem a munkaerő túlkínálatából fakad. Ahol munkaerőben nem minőségi, hanem mennyiségi hiány van, ott a tőkés is rabszolgákkal dolgozik.

A feudális rendszer

A Római Birodalom felbomlása után a feudális rendszer is azért alakult ki, mert olcsóbb volt a jobbággyal dolgoztatni, mint a rabszolgával. A jobbágy pedig akkor a zsákmányolható ki jobban, ha kiscsaládos, csak annyi személy él a jobbágytelken, amennyi meg tudja művelni. A család eltartása minél több többet fogyasztással jár, annál kevesebb elvonható jövedelem marad a földesúr és az egyház számára.

Mivel nyomát sem találtam annak, hogy tudatosság lett volna a kiscsaládos jobbágyrendszer kialakítása mögött, el kell fogadni, hogy általában a társadalmak nem tudatos akarat alapján, hanem ösztönösen igazodnak a társadalmi viszonyokból fakadó érdekhez.

Annak következtében, hogy a feudális társadalmakban a földtulajdon vált elsődlegessé, nem szűnt meg a földbirtokosnak a munkaerő feletti közvetett tulajdonlása. Ezt jól jellemzi az a tény, hogy a föld tulajdonosa határozta meg nemcsak a családalapítást, az esküvőhöz való jogot, de még a jobbágy vallási hovatartozása is a földtulajdonos joga volt.

Klasszikus kapitalista társadalom

Fontosabb az ipari forradalmat megelőző társadalmak karaktere szempontjából az a tény, hogy a társadalom összes gazdagsága, a nemzeti vagyona, a fogyasztás mennyisége nem volt növelhető olyan mértékben, amit generációról generációra érzékelni lehetett volna. Ma azt mondják a társadalomtudósok és a politikusok, hogy az évi 1-2 százalékos gazdasági növekedés lassú. Az ipari forradalom előtti a társadalmakban kivételes volt már az is, ha generációként egyetlen százalékkal nőtt az életszínvonal és az egy lakosra jutó nemzeti vagyon.

Amikor az ipari forradalom következtében a társadalom vagyonának struktúráját alapvetően át kellett alakítani, és az átalakult technika tőkeigényét jelentett, a tőke vált a szűk keresztmetszetté. A tőketulajdon ezért vált a társadalmon alapvető tulajdonformájává. Azt a társadalmi formát nevezzük tőkésnek, illetve klasszikus kapitalistának, aminek rendezőelve a tőke maximalizálása, és politikai hatalom a tőkésosztály monopóliuma volt. Nem azért, mert a tőkés a hatalomra teremtett, hanem azért, mert a tőke kevés, a munkaerő pedig sok volt. Tegyük hozzá, hogy a tőkések között volt gazdasági harc. Sokkal inkább egymás rovására gazdagodhattak, mint a munkások kárára.

A társadalomtudomány, mindenekelőtt a marxizmus alaptévedése, hogy az alapvető érdekellentétet az osztályok között, és nem az uralkodó osztállyal szemben látja. Gyermekkorom faluját sokkal inkább jellemezte a község határában lévő földből való minél nagyobb részesedés, mint a földesúr hatalma elleni tiltakozás. Azt, hogy a földesúrnak sok földje van, jobban elfogadták, mint a másik falubeli társuk nagyobb földjét.

A feudális kínai társadalomban a legélesebb harc a magas rangú rabszolgák, az eunuchok között folyt. De azzal a nagyon lényeges különbséggel, hogy az nem volt örökölhető. A nagyobb hatalomhoz, jövedelemhez jutást a jobb képzés jelenthetett. Arra nagyon keményen vigyáztak, hogy a mandarin-vizsgákon ne érvényesülhessen a szülők, rokonok befolyása.

Lényegében az a rendszer működött az Oszmán Birodalomban is. Ennek ellenére ezt a magyar történészek sem hangsúlyozzák. Csak azt tanítják, hogy szép számmal ragadtak el a szüleiktől fiúgyermekeket, a janicsáriskolák számára. Még ennek a kegyetlenségben is kételkedem, hiszen a jobbágyrendszerben csak az elsőszülött fiú, és átlagosan egyetlen leány számíthatott arra, hogy jobbágy lehessen. Nyomát sem találtam annak, hogy valaki leírta volna, hogy a jobbágy szülők legfeljebb egy fiúk és egy lányuk jövőjét látták viszonylag reményteljesnek arra, hogy a szüleik társadalmi státuszát folytathatják. A feudális társadalmakban általában csak az elsőszülött fiúk számra volt nyitva a jobbágyság lehetősége, a többi fiú csak a bátyjuk halála estében számíthatott a család telkén való további gazdálkodásra. A lányok közül is általában egynek jelentett valami kilátást a jobbágysors elérése.

III. A tudás alapú társadalom kora

A „gondolkodás”, a tudás alapú társadalom kora éppen csak elkezdődött, és az ezredforduló végéig csak az emberiség hatoda számára valósult meg. A távol-keleti csodának köszönhetően a 21. század derekára már az emberiség kétötöde ilyen társadalomban élhet. Egyelőre a háromötödnek erre reális esélye sincsen.

Az új társadalom jellemzője, hogy megszűntek az osztályokat mereven elválasztó határok, és a társadalom egésze azonos politikai jogokkal rendelkezik. Meggyőződésem szerint még csak Kína és Vietnám találta meg a szegénységből az osztálytársadalomba való lépés útját.

A fejlett Nyugat nem képes megérteni, hogy az emberiség többsége számára még nem jöttek létre az osztálytársadalmon való túllépés feltételei. Akik ezt erőltetik, többet ártanak, mint használnak.

Annak ellenére, hogy az emberiség történetének legnagyobb minőségi változását érjük meg, nemcsak a közvélemény, de a társadalomtudomány is változatlanul tőkéseknek tekinti a jelenkor fejlett össznépi társadalmait, a minőségi átalakulásáról nem vesz tudomást.

A tudományos és technikai forradalom mára a puritán Nyugaton és a konfuciánus Távol-Keleten teljesen új, az előbbiektől minőségileg eltérő társadalmi viszonyokat teremtett. A szellemi vagyon, a tudás feletti rendelkezés vált elsődlegessé.

A szellemi vagyon arányában történő elosztás

A szellemi vagyon alapján történő elosztás sem igazságos, csak indokolt. A jelenkori fejlett társadalmakban a jövedelmek egyre inkább a képességek alapján alakulnak. Az egyének szellemi képessége közötti különbségek sokszorta jobban szóródnak, mint a fizikaiak. Amíg a fizikai képességek közötti különbségek erősen az egy számjegyen belül maradnak, a szellemiek tekintetében az ezerszeres sem lehetetlen.

Ehhez járul, hogy az egyedek közötti fizikai erő különbségének jelentősége a technikai és tudományos fejlődéssel párhuzamosan csökken, a szellemi képességek hatékonysága ellenben hatványozottan differenciálódik.

A szellemi képességek kibontakoztatását előtérbe állító társadalomban egyre inkább generációról generációra cserélődik a társadalmi hatalom, mivel a legfőbb vagyontárgy, a szellemi képességek örökölhetősége kicsi, legfeljebb azok kibontakoztatásában vannak még nagy különbségek. Éppen a zsenik, a legnagyobb képességek véletlenszerűen jelennek meg.

A fejlett társadalmakban az elsődleges társadalmi feladat a szellemi képességek kibontakoztatása. Ez egészen más társadalmi, jövedelmi viszonyokat követel meg, mint amikre a kapitalista társadalomnak szüksége volt. A szellemi vagyont hasznosító társadalomban az elsődleges feladat, hogy a rendszer tegye lehetővé, hogy a képességek kifejlesztését. Ezt minél kevésbé akadályozza a szülők alacsony jövedelme, társadalmi státusza, lakóhelye. Ezért a jelenkori fejlett társadalomnak nagyon szocializáltnak kellene lenni.

A piacon keletkező jövedelmek egyre nagyobb hányadát annak nivellálása céljából kell újra elosztani. A közgazdaságtudomány nem hangsúlyozza kellőképpen a jelenkori fejlett társadalmak elosztási ellentmondását. Az adott időszak teljesítményének maximalizálása a teljesítés arányos jövedelmeket kívánja meg, a következő nemzedék minél hatékonyabb felnevelése pedig ennél sokkal nivelláltabb jövedelemelosztást követel. Ebben az ellentmondásban a liberálisak az előbbit látják fontosabbak, a szocialisták pedig az utóbbit. S jóléti államok sikere azt a kevésbé differenciált jövedelmeket igazolja. Az a tény, hogy az állami elvonások szinte miden fejlett társadalomban progresszívek, azokban is, melyek ezt ellenzik, azt igazolja, hogy a társadalom ösztönösen felismeri az érdekét.

A jövedelmeket nivelláló újra elosztás ellentmondásban áll azzal az igénnyel, ami a már meglévő szellemi tőke minél jobb hasznosítását kívánja meg. Ahhoz, hogy a meglévő szellemi tőke leginkább hasznosuljon, a legjobb képzettséggel és képességgel rendelkezőket érdekeltté kell tenni a minél több és hatékonyabb munkában, azaz a jövedelmeket a teljesítmények arányában differenciálni kell. A munkaerő piac ezt azzal valósítja meg, hogy a kiemelkedő képességeket kiemelkedő jövedelemmel jutalmazza. A munkaerőpiacon a képességtől és a teljesítményektől függően egyre jobban differenciálódnak a jövedelmek.

A jövedelmek differenciálódást nem szabad adminisztratív eszközökkel megakadályozni. Ugyanakkor a következő nemzedék által elérhető szellemi tőke nagysága elsősorban attól függ, hogyan veszi figyelembe a képességeket, mennyire biztosítja az alacsonyabb jövedelmi rétegekből kikerülő fiatalok számára a képességüknek megfelelő képzettségi szint elérését.

Azt mondják, hogy a munkajövedelmek alakítását a piacra kell bízni, bárhogyan differenciáljanak is azok. Ez jogos, de fontos társadalmi érdek a jövedelmeknek a progresszív adóztatása is. Csak ezzel biztosítható a következő generáció hatékony felnevelése.

A közgazdaságtan kevés figyelmet szentel annak a tények, hogy a különböző kultúrákban a munkaerőpiac nagyon eltérő mértékben differenciálja a jövedelmeket. A nyugati puritán, és a távol-keleti konfuciánus kultúrkörökben sokkal kisebbek a piacon kialakított jövedelemarányok, mint a latin népek kultúrkörében.

Mint látni fogjuk, óriási előnyök származnak abból, ha viszonylag mérsékeltebbek a teljesítmények alapján elért nettó jövedelmek. Nem igaz az, hogy a svéd, vagy a japán menedzser kevesebbet dolgozik, mint hasonló körben a brazil, vagy orosz kollégája a többszörös fizetésért. Minél kiválóbb valakinek a képessége, annál inkább eredményorientált, vagyis nem annyira a pénzért, hanem a sikerekért, és a szakmai presztízséért hajtja magát.

A magas kultúrák osztályozása

Toynbee igyekezett sorra venni a kultúrákat, de azokat nem minősíti, nem osztályozza, azokat homogén minőségűként kezeli. Annak ellenre, hogy több tucat általa, illetve az óta felsorolt kultúra között, a súlyuk és minőségük tekintetében rendkívül nagyok a különbségek, többségükről már csak múlt időben lehet beszélni, és az emberiség sorsának alakításában nem is játszottak jelentős szerepet.

Megkísérlem a kultúrák osztályzását. Kezdem a definícióval.

A kultúra az a magatartás és életmód, amellyel a társadalom önmagát a természeti környezethez és a saját alapvető igényeihez igazítja. A társadalom az adott természeti környezetre való ráhangolódását eleinte szinte ösztönösen, aztán a fejlődés során egyre inkább tudatosan teszi, hogy ne csak éljen a természetben, hanem az adott természeti környezete az egyre jobb élete alapjává váljon.

Ezért volt kezdetben annyi kultúra, ahány természeti környezet. A kultúra alapja, illetve a marxi értelemben vett alépítménye a természeti környezet. Eredetileg nemcsak a gazdaság, de a humán kultúra, a vallás, a művészet is a természet által nyújtott alapokra épült. A természeti környezetre épült kultúra pedig maga is alépítmény abban az értelemben, hogy a társadalmi élet, azaz a felépítmény egyik meghatározója.

Az ember rendkívül fejlett agya először azzal vizsgázott kitűnőre, hogy fajunk néhány tízezer év alatt szinte minden természeti környezetbe képes volt beilleszkedni. Amíg biológiai elődeinknek ehhez nagyon sok generáción keresztül tartó mutációra és szelekcióra volt szükségük, az ember a környezetéhez való adaptáció során fizikai adottságaiban alig változott. Az eszének köszönhetően nagyon gyorsan igazodott a természeti környezethez, miközben biológiai értelemben változatlan maradt.

Az eredeti magas-kultúrák áttekintése

A kultúráknak más kultúrákkal való kapcsolata, illetve annak hiánya döntő jelentőségű volt, mert eddig csak az a kultúra fejlődött, amelyiknek más kultúrákkal fennálló, számottevő kapcsolata lehetővé tette a számukra felhasználható tapasztalatok, ismeretek befogadását.

A történelmi tapasztalatok az mutatják, hogy a termelésre berendezkedett kultúrák ugyan egymástól függetlenül alakultak ki, de fejődésükre nem csak a természeti környezet, hanem a tapasztalatcsere is hatott.

Az eredeti magas-kultúrák

1.     a kínai,

2.     az indiai,

3.     a közel-keleti,

4.     az észak-afrikai,

5.     a mexikói,

6.     a perui.

Ezek egymástól függetlenül léptek a történelem színpadára, ezért eredeti magas-kultúráknak nevezhetők.

Ezeket a magas-kultúrákat a jégkorszak végét okozó jelentős felmelegedés, tehát egy nagyon jelentős környezetváltozás hozta létre. A fenti hat magas-kultúrából az első négy, szinte egy időben, az összefüggő Ázsiában és Afrikában alakult ki. A két utóbbi pedig, sokkal később, a két Amerikában.

Ennek az időbeli eltérésnek az a magyarázata, hogy a jégkorszak megszűnése Ázsia délkeleti és Észak-Afrika térségében sokkal nagyobb változásokat okozott a természeti környezetben.

Az első négy magas-kultúra ott jött létre, ahol szinte megsemmisült a korábban gyűjtögetésre alkalmas flóra és fauna, ahol a gyűjtögető őslakosságnak szinte megszűnt az élettere.

Az európai kultúra nem eredeti, hanem a közel keleti és észak-afrikai eredeti magas-kultúrák harmadik generációja. A görög és a római a közel keleti és észak-afrikai kultúrára épült második generációs kultúra. A nyugat-európai és a kelet-európai már harmadik generációs, hiszen ezek a második generációs görög-római kultúrára épültek. A fentiekből fakadóan minden eurázsiai kultúra a fenti típusok egyike, illetve azok valamelyik utódja.

A nagy folyókra épülő öntözéses kultúrák elsősége, még inkább a jelentősége aligha vitatható.

A Nílus, a Tigris és az Eufrátesz, a Jangce, a Huang-ho, a Gangesz, a Brahmaputra egy-egy önálló, nagy kultúra hordozója. A keletkezésük idejének közelsége alapján aligha vitatható, hogy kialakulására az utolsó jégkorszak megszűnése jelentette a közös alapot, de egymástól függetlenül jöttek létre.

A kínai és az indiai kultúra méretéhez viszonyítva a mezopotámiai és az egyiptomi csak a nyugat-centrikus történelem személet alapján kettő. A fajuk története szempontjából nézve, a kettő együtt is, kicsi. Jelentőségüket az utódaik, mindenekelőtt az ipari forradalom utáni Nyugat adja. Csak ez a két kultúra jött létre, és élt olyan földrajzi környezetben, amiből kisarjadhatott a görög-római, majd a nyugat- és a kelet-európai. Az ázsiai magas-kultúrák gazdaságföldrajzi értelemben izoláltak. Az átjárhatatlan hegyek, és a legyőzhetetlen óceánok zárták be őket.

A nyugat-európai kultúravolt az egyetlen, amely az utolsó ötszáz évben, magasan a többi kultúra fölé emelkedhetett. Ennek az ötszáz évnek a viharos történelme csak a Nyugat hatásának a történelmeként értelmezhető, érthető meg.

A két amerikai magas-kultúra

Az amerikai magas-kultúrák közel kétezer évvel megkéstek, mert a két Amerikában a jégkorszak megszűnése nem járt elég nagy környezetváltozással. Eleve még kevés ember élt ott, nem volt nagy sivatagosodás, nem volt domesztikációra alkalmas, azaz a vadon élése alkalmatlanná vált, de az igavonásra, és szállításra elég erős állat.

Ez azt bizonyítja, hogy ott volt gyorsabb és sikeresebb a termelésre való áttérés, ahol nagyobb volt a természetpusztulás, azaz az áttérésre való kényszer, és voltak életképtelenné vált, és a domesztikálódásra alkalmas állatok.

A történészek kevés figyelmet fordítanak arra, hogy az első nagy technikai forradalom az állati erő felhasználása volt. Az igavonó állat közel megtízszerezte az ember fizikai erejét, megsokszorozta távolságlegyőző képességét. A két amerikai magas-kultúra éppen ennek hiányában késett, és a Nyugat betelepülése után pusztult el.

A mezőgazdasági termelés alapját jelentő haszonnövények sokkal előbb megjelennek a két Amerikában. Nemrég olvastam, hogy a burgonyát, a leghatékonyabb élelmezési növényt, Peruban mintegy 15 ezer éve termelték. A leghatékonyabbnak azért tekintem a burgonyát, mert minden más haszonnövénynél nagyobb tápértéket adott. Azonban 15 ezer évig csak a kapás földművelés szintjén maradt, mert nem volt igásállatuk.

A másik amerikai magas-kultúra gabonája, a kukorica is eltartó képességével megelőzi a kalászos gabonákat, de ezt is csak kapás kultúrában termeték, hiszen a talajműveléshez nem volt igásállatuk.

A történészek még azt sem értékelik, hogy a két haszonnövény, a burgonya és a kukorica, majd a cukornád többet adtak az európai kultúráknak, mint a nemesfémek.

Magas-kultúrák váltása a természeti változás vagy tapasztalat-átvétel alapján

A magas-kultúrák és az osztálytársadalmak történetét két szakaszra oszthatjuk:

1) Az első, a sokkal hosszabb fejlődés szakasz, amiben a belső fejlődés volt a döntő.

2) A második fejlődés szakasz, ami lényegében csak ötszáz éve tart, abban a nyugati kultúra tapasztalatainak átvétele vált az elődlegessé.

Az összes magas-kultúra, egymástól függetlenül, a természeti környezetének megfelelő termelési módot alakított ki. Azt, hogy milyen a lakosság szükségleteihez igazított természet használatának módja, a természeti környezet diktálta.

Az eredeti magas-kultúrák területén azért volt jelentős a nyugati hatás, mert az eredeti magas-kultúra csak a stagnálásra volt képes. Amíg lehetett a korábbi módon élni, amíg nem jelent meg a természeti környezet radikális megváltozása miatti kényszer, addig nem történt jelentős változás.

A társadalmi fejlődés újkori forrása a fejlettebbtől történő tapasztalat átvétele. Ennek jelentősége azonban csak az óceánok meghódítása után, vagyis az utóbbi ötszáz évben vált fontosabbá.

Az eredeti kultúrák csoportjai

Az összes eredeti kultúra két alapcsoportra osztható:

I. Öntözéses földművelő kultúrák

Az öntözéses földművelés is két kultúrát hordozott:

a. Nagy folyórendszereket hasznosítók.

b. Kis, zárt völgyek természetes csapadékát hasznosítók.

Az, hogy az első magas-kultúrák között a folyóvölgyeket csatornák hálózatával öntöző társadalmak voltak a legfejlettebbek, annak volt köszönhető, hogy a terményt vízen lehetett szállítani. A lassú folyású folyók, és az öntözőcsatornák egyúttal nagyon hatékony szállítási lehetőséget biztosítottak.

A meleg és csapadékban gazdag tagolt dombok és hegyek lakói, Délkelet Ázsiában

is rátértek a rizstermelésre, de ezek számára a termékek szállítása nagyon munkaigényes maradt.

Egészen a traktorok, mezőgazdasági kisvasutak megjelenéséig, a mezőgazdasági termelés hatékonysága a talajművelés és az anyagmozgatás hatékonyságán múlott.

II. Állattartó, azaz pásztorkultúrák

A pásztortársadalmak is két csoportba osztandók:

a. A sztyeppei és szavannai pásztorok

b. Az erdei pásztorok

Tekintettel arra, hogy a pásztorkultúrák történelemformáló szerepe csak a demográfiában és a háborúkban volt jelentős, és kevés ismerettel rendelkezem, nem megyek ezek részleteibe.

Ezek között is kialakultak különbségek, attól függőek, milyen volt legelőkkel és erdőkkel egyaránt fedett terep.

Csak az első évezred végén jön létre Európa észak-nyugti harmadában a csapadékon alapuló szárazföldi földművelésen, és állattartáson alapuló kultúra. Ez aztán viszonylag gyorsan, alig ötszáz év után, az összes többi kultúra fölé emelkedik. Ez azonban nem saját erőből, hanem csak a görög-római és kisebb mértékben az erdei pásztorkultúrák ismeretei alapján jöhetett létre. Erről a fejlődési útról szól a NYUGAT FELÉ címmel megjelent könyven.

A társadalmi formációk áttekintése

A történészek a magas kultúrák társadalmait nem a szerszámaik, hanem a termelési módjuk, az uralkodó osztályuk alapján osztályozzák. A gyűjtögető társadalmakat a használt eszközök alapján különböztették meg. Csiszolatlan, csiszolt kő, bronz és vas szerszámot használó korokat soroltak fel.

Az osztálytársadalmakat pedig annak alapján osztályozták, hogy milyen osztály volt hatalmon, illetve mi volt a fő tulajdonviszony. Ebből fakadóan nevezték a társadalmakat rabszolgatartónak, feudálisnak és tőkésnek. Ez a társadalmi megkülönböztetés több szempontból nem tudományos, a rendszerezésre alkalmatlan megoldás. Egyrészt csak a nyugati társadalom fejlődését tükrözi, másrészt még azt sem egyértelműen teszi. Ezt szemléltetik az alábbi példák:

1.) A térség első magas kultúrája, az egyiptomi sem volt rabszolga-társadalom. Abban ugyan voltak rabszolgák, de azoknál sokszorta többen voltak a feudális függőségű földművelők, a fellahok.

Ebben a társadalomban inkább rabszolgának lehetett tekinteni a korlátlan hatalom végrehajtóit és kiszolgálóit, a papokat, a tisztviselőket, a művészeket, a mesterembereket, azaz a viszonylag jól élőket, mint a lakosság kilenc tizedét kitevő földművelő fellahokat.

Itt csak megjegyzem, hogy a korlátlan hatalom kiszolgálói még évezredek múlva is rabszolgák voltak abban az értelemben, hogy az uralkodó szabadon rendelkezett életük és vagyonuk felett. Ez jellemezte az Oszmán Birodalom tisztviselőit éppen úgy, mint a Szovjetunióét. Ezek lefelé szinte korlátlan hatalommal, és anyagi jóléttel élhettek mindaddig, amíg az uralkodó kegyeit élvezték, de a hatalomtól való függőségük sokkal nagyobb volt, mint például a jobbágyoké.

2.) A görög és a római polisz-társadalmat még kevésbé lehet rabszolgatartónak tekinteni. A császárok korában a mezőgazdasági, az ipari és a szállítási tevékenységeket ugyan már rabszolgákkal végeztették, de ezek csak akkor jelentek meg, amikor vészes munkaerőhiány lépett fel. E társadalmak alapvetően más, vidéken élő népek felett uralkodó városok szervezetei voltak. A városok vezető rétege, a mai szóhasználattal polgársága, csak nagy fenntartással volt polgárságnak nevezhető. Helyesebb volna ezt a társadalmi formát polisz-társadalomnak nevezni. Az uralkodó osztályhoz tartozást ugyanis nem a rabszolgák tulajdonlása, hanem a római polgársághoz tartozás jellemezte.

3.) Azt a problémát pedig megkerüljük, hogy a fentiekkel egy időben léteztek a pásztortársadalmak, amelyek a földművelőktől alapvetően más jellegűek voltak.

4.) A feudalizmus alatt még Európában is nagyon eltérő társadalmakat kell érteni. Annak klasszikus formája csak Nyugat-Európában volt jellemző. Ettől lényegesen eltért az erős városi kultúrájú mediterrán térség, és még sokkal inkább Kelet-Európa középkori társadalma.

5.) Ázsiában pedig nemcsak a nyugat-európaitól, de egymástól is nagyon eltérő feudális rendszerek voltak.

Az ipari forradalom, sőt a 19. század előtt minden társadalom agrártársadalom volt

A sztyeppei pásztortársadalmakról is röviden. Ebben nagyon alacsony volt a terület eltartó képessége, tartósan alig haladhatta meg a négyzetkilométerenkénti egy főt. Ez a népesség viszont egészségesen és jól élt, tehát gyorsan szaporodott, ráadásul jó katona volt. Ebből fakadóan vagy egymás irtására vagy kirajzásra kényszerültek.

Az ilyen túlszaporodott állapotukban mindig akadt valahol egy szervező zseni, aki villámgyorsan birodalmat szervezett, meghódította a földművelők térségeit, az ottani lakosságot jórészt kiirtva teremtett magának életteret, átvette annak termelési módját és kultúráját.