A FEJLETT TUDÁSALAPÚ TÁRSADALOM

Kopátsy Sándor: Történelemszemléletem. Szerkesztette: Sebestyén Tibor. Bp. 2013. okt.

A fejlett tudásalapú társadalom jellemző vonásai

A szellemi vagyon a tudás, tehetség és erkölcs szorzata

Tehetségfeltárás

A foglalkoztatás a tudásalapú társadalomban

A tudásalapú társadalom jó nyugdíjrendszere

A FEJLETT TUDÁSALAPÚ TÁRSADALOM

A fejlett tudásalapú társadalom jellemző vonásai

1) A természeti környezet már kevésbé fontos fejlődési tényező

2) A tudásalapú társadalom szűk keresztmetszete a képzett ember

3) Ez már nem osztálytársadalom

4) Nem a szegények, hanem a gazdagok dolgoznak többet

5) Az adók zömét már nem a szegények, hanem a gazdagok fizetik

6) Már nincs kizsákmányolás az osztályhoz tartozás alapján

7) A fejlett világon belül nincs háború

8) Pocsékolás helyett racionális gazdálkodás

9) A szűk keresztmetszet jelentő tudás növelése – a fékezése helyett

10) Az erkölcsöt felértékelte a tudományos és technikai forradalom

11) A legfőbb érték a minőségi munkaerő lett

A szellemi vagyon a tudás, tehetség és erkölcs szorzata

Az egy lakosra jutó szellemi vagyon

A szellemi vagyon az erkölcstől függ

A tudás és tehetség

Tehetségvadászat és agyelszívás

A tehetségorientált képzés fontossága

A szellemi vagyon és az oktatás hatékonysága kultúrafüggő

Az iskola minősítése egyre jobban elavul

A népesedés struktúrája

Az erkölcsi nevelés megnövekedett szerepe

Tehetségfeltárás

1. A társadalom minél szélesebb rétegéből kutassa fel a tehetségeket.

2. A minél több tehetséget növekvő arányban hasznosító magas fokú képzés

3. A legjobbakat teljesítményük arányában kell megfizetni

A finn és a dél-koreai iskolarendszer jó példái

A foglalkoztatás a tudásalapú társadalomban

A munkaerő igény a technikai fejlődés ötezer éve alatt

A tudás és munkamorál iránti igény történelmi változása

A vele szüleett képesség érvényesülési feltételei

Az esélyegyenlőséget javító újraelosztás a legsikeresebb országokban

A tudásalapú társadalom jó nyugdíjrendszere

Az állami alapú nyugellátás

A tőkepiaci alapú nyugellátás

A nyugdíjjáradékot tőkeként működtető rendszer

A nyugdíjrendszer a gyermeknevelés érdekében

Az öregkori ellátást a gyermeknevelés minőségéhez kell kötni

A gyermeknevelést támogató jó nyugdíjrendszer koncepciója

A társadalomtudomány elméletben ugyan elismeri a szellemi vagyon jelentőségét, a gyakorlatban azonban sajnálja a bővítését szolgáló célokra a pénzt. Itt is először azt vizsgáljuk meg, milyen összefüggés van a technikai fejlődés és a társadalom szellemi tőkeigénye között.

Eddig minden technikai forradalom egyrészt egy szűk kisebbséget hozott hatalomra, másrészt csökkentette a lakosság többsége esetében a gazdaság által támasztott szellemi vagyon igényét. A tudományos és technikai forradalom előtt, minél fejlettebb lett az alkalmazott technika, minél bonyolultabb a munkamegosztás, a munkaerő többségét tekintve, működtetéséhez annál kevesebb tudásra és kezdeményezésre lett szükség.

A tudományos és technikai forradalom a társadalmi érdek szempontjából teljesen új helyzetet teremtett. Szükségszerűen olyan új társadalmat hoz létre, melyikben a tudás, a képesség és az erkölcs kerül előtérbe, mert ezek jelentik a fejlődés szűk keresztmetszetét.

A 20. század végére az emberiségnek a nyugati puritán civilizációhoz tartozó lakossága, bárhol települt is meg a világon, valamint a mediterrán térség, vagyis annak a Lisszabon – Róma vonaltól északra elterülő része és a távol-keleti konfuciánus térség lakói – egyelőre Kína kivételével – össznépi társadalmakban élnek, amelyek alapvető minőségi változást jelentenek az osztálytársadalmakkal szemben.

Az osztálytársadalmi állapotokon csak a puritán és a konfuciánus lakossággal rendelkező népek jutottak túl. Reális a remény arra, hogy Kína is felzárkózik. Az emberiség háromötödét válságba sodorja a túlszaporodása. A jelenkori fejlett társadalom a minőség társadalma, ami minőségében jobban különbözik minden korábbi osztálytársadalomtól, mint azok egymástól.

Az osztálytársadalmak négy alapvető funkciója azonos volt. Nem volt közöttük sem minőségi, sem hatékonyságbeli különbség. Mivel az osztálytársadalmak lényegében azonos feladatokat láttak el, a hatalmat gyakorló osztály megváltozása nem jelentett minőségi változást. Az uralkodó osztály lehetett a vallási klérus, a katonai vezetés, a rabszolgatartó, a földbirtokos vagy a tőketulajdonos, a tömegek életszínvonala, átlagos életkora ettől alig változott. Minden osztálytársadalomban a lakosság kilenctizede a létminimum határán élt, műveletlen és tudatlan maradt. Mai szóval: a nép életviszonyai nem attól függtek, hogy kik gyakorolják a hatalmat. Ebből fakadóan a tömegek életszínvonalában nem volt különbség. Nincs tehát indoka annak, hogy az uralkodó osztálytól függően a társadalmi formák között minőségi különbséget keresünk. Az osztálytársadalmakban a lakosság nagy többsége közel azonos szinten élt, a konkrét társadalmi rendszertől függetlenül.

A kapitalista társadalmak fénykorában is, az iparosodott „gazdag” ország proletárja legfeljebb kétszer akkora jövedelemből élt, mint a legkevésbé fejlett osztálytársadalom lakosságának többsége.

A jelenkorban már a fejlettek körén belül is megnőtt az egy lakosra jutó nemzeti jövedelemben mért különbség. Ezzel szemben a legfejlettebb országok lakosságának a többsége az elmaradt társadalmak átlagánál, azaz az emberiség kétharmadánál harmincszor nagyobb jövedelmet élvez.

A fejlett tudásalapú társadalom jellemző vonásai

Mi jellemzi a minőségi változást? A fejlett társadalmak közös jellemzői a korábbiak ellenkezőjévé válnak.

Szeretném hangsúlyozni, hogy az itt említett területek mellett még számos más téren is minőségi fordulat következett be, azonban ezeket tartom a legfontosabbaknak abból a szempontból, hogy mely tényezők hoztak teljes fordulatot az osztálytársadalmakhoz képest. Kiemelhettem volna még számos más ismérvet is, de azokat nem tartottam olyan fontosaknak mondanivalóm szempontjából.

1) A természeti környezet már kevésbé fontos fejlődési tényező

A tudományos és technikai forradalom azonban a puritán világban elérte azt a szintet, amin túl a társadalom természeti környezete már kevésbé fontos. A tudomány és technika olyan életviszonyokat teremtett, amin az ember viselkedése lett a természeti környezetnél sokkal fontosabb alakítója. A fejlett társadalmakban az emberek tudatát elsősorban a saját eredményei alakítják. Azok az információ, a közlekedési és szállítási technikák, amikkel rendelkezik, jobban hatnak a viselkedésére, mint a természeti környezete.

Az emberek viselkedése egyre kevésbé attól függ, hol, milyen természeti környezetben élnek, hanem egyre inkább az alakítja, ahogyan él. A hogyan élés is sokkal inkább attól függ, milyen gazdag, milyen képzett és mi az érdeklődési köre.

Minél képzettebb, tehetségesebb az ember annál inkább a természeti környezetétől függetlenül alakítja az életét. Az ember azzal vált világpolgárrá, hogy az életmódja függetlenné vált a környezetétől.

A jövő társadalmában jellemző lesz az emberek természet utáni kielégítetlen vágya. Az ember természethiánya elsősorban két ok miatt fog jelentkezni: egyrészt a túlnépesedés, másrészt a nagyfokú urbanizáció miatt.

Egyelőre a modern társadalom nagyon magas fokon urbanizált. Különösen igaz ez a világ egyre jobban lemaradó nagyobbik felére, de még a fejlett világban is, a viszonylag későn elfoglalt térségekre, amelyek mögött nem áll több ezer éves kulturális múlt. Ennek klasszikus példája Kalifornia, Kanada és Ausztrália. Ezekben a sokmilliós nagyvárosokban ugyan kedvezőek a társadalmi munkamegosztás technikai feltételei, de megoldhatatlan kérdésnek látszik az ott lakók közvetlen természetigénye és erkölcse. Ezzel szemben, a gyorsan túlszaporodó világban a sokmilliós nagyvárosok társadalmi csődöt jelentenek. Ahogyan Európában a francia forradalommal elkezdődött forradalmak fészkei a kor nagyvárosai voltak, úgy lesznek méreteikben és brutalitásukban nagyságrenddel nagyobb forradalmak az elmaradt világ sokmilliós nagyvárosaiban. Ezek méreteiről egyelőre fogalmunk sem lehet.

A ma élő emberek kilencvenkilenc százalékának az ősei, legfeljebb az utolsó néhány generációtól eltekintve, a természetben éltek. Ezért a természettel való kapcsolatot ugyan a technika képes kikapcsolni, sőt, a nagyvárosokban nem is tudja biztosítani, de mivel több ezer generáción keresztül genetikailag bekódolódott a természetigény, ezt kiirtani sem lehet, a természettől teljesen elszakított emberek többsége nem maradhat mentálisan egészséges. Ezért a nagyvárosi emberek természetéhsége egyre nagyobb lesz, és ennek kielégítése érdekében hajlandó lesz egyre több áldozatra. Ezt a fejlett világban dinamikusan fejlődő turizmus, a háziállatok tartása és a kertkultúra jól jelzi. Már ma is a turizmussal több jövedelem áramlik a kevésbé fejlett, kellemes éghajlatú délre, mint amennyi a tőkepiacon keresztül odavitt befektetés. A fejlett világ gazdagjai sokkal többet költenek turizmusra, a háziállataikra, virágra, kertre, mint amennyiből a világ nagyobbik felén az embereknek meg kell élni.

2) A tudásalapú társadalom szűk keresztmetszete a képzett ember

Az emberiség történetében új szakasz kezdődött el. Az osztálytársadalmakban a túlszaporodás ellen kellett védekezni. Ez a veszély csak mostanra szűnt meg. Most is csak az emberiség fejlett hatodában.

Ahhoz, hogy háborúk nélkül, az anyagi létbiztonság és a tudás szervezett gyarapítása mellett ne szaporodjon a népesség, arra van elsősorban szükség, hogy mind a jólét, mind a tudás jusson túl egy kritikus színvonalon. Ez történt meg a tudományos és technikai forradalom után az emberiség negyedét magában foglaló társadalmakban. Megállt a népesség természetes szaporodása. Ahol ez megoldódik, ott megszűnik az osztálytársadalom szükségszerűsége. A népszaporulat csak akkor nem fenyegeti a társadalmat, ha a lakosság magasan képzett, jómódban él, és ismertek a fogamzásgátlás egyszerű és biztos feltételei.

Ami eddig történt, csak előkészület volt az ember kiteljesedésére. Ehhez hasonló minőségi változás korábban nem volt, de nem is lehetett.

Felvetődik a kérdés: Miért vált szükségessé a korábbi társadalmi munkamegosztás megfordítása? A sommás válasz: Minden osztálytársadalmat a túlszaporodás elleni szervezett védekezés jellemezte. A jelenkor fejlett társadalmaiban pedig az életkor két-háromszorosára való növekedése ellenére sincs természetes népszaporulat.

A jelenkor fejlett világában a népszaporulat megszűnése annak ellenére következett be, hogy a fent említett négy fék nemcsak megszűnt, de ellenkezőjére fordult. Kiderült, hogy a gazdag és képzett ember már nem túlszaporodó. Annak ellenére, hogy a múlt század dereka óta a világ élvonalába tartozó fejlett társadalmak az emberiség életében alapvető minőségi változást hoztak, még az érintett tudományok számára sem tudatosult ez.

3) Ez már nem osztálytársadalom

A magas kultúrák osztálytársadalmakba szerveződtek, a mai fejlettek pedig már osztálynélküliek.

Osztálytársadalmakon azt kell érteni, hogy azokban nagyon kis hányada a lakosságnak tartozott az uralkodó osztályhoz, és kicsi volt a vertikális mobilitás. Az uralkodó osztály a lakosság tizedét sem érte el, és munka nélkül is viszonylagos gazdagságban élt. Az egyik osztályból a másikba való kerülés ritka, rendkívüli eseménynek számított. Ezzel szemben a jelenkori fejlett társadalomban a hatalmat a szellemi elit gyakorolja. Ezen azt kell érteni, hogy a társadalom kulturális, politikai és gazdasági teljesítménye attól függ, az elit hogyan alakítja az eseményeket.

A társadalom teljesítménye elitje minőségétől, ez pedig a társadalom vertikális mobilitásától függ. Joggal mondhatjuk: Minél mobilabb a társadalom, annál dinamikusabb.

4) Nem a szegények, hanem a gazdagok dolgoznak többet

Korábban a szegények dolgoztak többet, ma inkább a társadalom elitje.

A mellőzött változások között példának azt hozom fel, hogy minden korábbi társadalomban a szegények dolgoztak többet, ma a társadalom elitjének munkaideje és munkaintenzitása magas, a gyenge minőségűek pedig példátlanul keveset dolgoznak. Valaha a gazdagoknál, már a jobbaknál a munka alig lépte túl a tudományos és művészeti passzió körét, a nagy többséget pedig hataloméhsége terelte a politikai és katonai feladatok elvégzésére. A jelenkori fejlett társadalmakban a munkaképes korosztályon belül a társadalmi elit dolgozik a legtöbbet, a társadalom minőségi és jövedelemszerző szempontból alsó ötöde pedig a legkevesebbet.

5) Az adók zömét már nem a szegények, hanem a gazdagok fizetik

Korábban az adókat a szegények fizették, ma elsősorban a gazdagok fizetik A gazdagok aránylag is többet adóznak, és abból jelentős hányadot a szegényeknek osztanak vissza. A gazdagok tartják el a szegényeket.

Az osztálytársadalmakban a nagy, eleve szegény többség jövedelméből történtek az elvonások, mai szóval adók. A hatalmat gyakorló kisebbség fényűző módon élhetett. Ma az állam bevételeinek egyre nagyobb többsége a gazdagok adójából származik, amiből az államfenntartás, az infrastruktúra költségein felüli hányadból pedig első sorban a társadalom gyengéi kapnak.

6) Már nincs kizsákmányolás az osztályhoz tartozás alapján

A társadalmi újraelosztás iránya megfordult. Eddig a szegény többségtől áramlott a gazdag kisebbség felé, ma a gazdagoktól áramlik a szegény többség felé az adóbevétel tetemes része.

Bármilyen tulajdonviszonyok mellett sem kerülhet sor a többségnek a hatalmi elit által történő kizsákmányolására. Sőt a jövedelemáramlás iránya szükségszerűen megfordul, a gazdagoktól áramlik a szegények felé.

A társadalom a pénztőkések manőverei ellenére megy a maga útján. A reálgazdaságban egyre szűkebb területre szorul vissza a tőkés szektor. Amíg a tőkés társadalom virágzása idején az volt jellemző, hogy a tőkés, vagyis a mások munkáján keresztül hasznosuló vállalkozás teret nyert a saját munkán alapuló vállalkozásokkal szemben, úgy az elmúlt évtizedekben az lett a jellemző, hogy az államot működtető szektorokban dolgozók aránya növekszik, és számos ágazatban a saját munkára épülő vállalkozások legyőzik a tőkés vetélytársaikat. Az utóbbi azt jelenti, hogy az önfoglalkoztató szektor részesedése is nő.

7) A fejlett világon belül nincs háború

A fejlett társadalmak között megszűnt a háborúskodásban való érdek. Korábban az emberéletet és az anyagiakat közvetlenül vagy közvetve pusztító, rengeteg erőforrást felemésztő háborúk voltak a jellemzők, ma a fejlett világon belül már nincsenek háborúk.

Az osztálytársadalmak erőfeszítéseik jelentős hányadát az egymás elleni háborúzásokra fordították. Éppen a fejlett világ tőkés osztálytársadalmai mentek el a legmesszebbre az egymással vívott háborúk és velük járó emberpusztítás terén. A történelem két legnagyobb háborúja, a két világháború a kor fejlett társadalmai közötti harc volt. A politikai vezetés nem mérte fel, hogy az egyenrangú társadalmaknak nincs már szüksége az egymás elleni háborúkra, és az ilyen egymással folytatandó háborús kalandokat a saját közvéleményükkel sem lehetne elfogadtatni.

A jelenlegi fejlett társadalmakban a fegyverkezési kiadások a korábbi tört hányadára zsugorodtak, és döntően a lemaradó világ megleckéztetésére korlátozódnak. Ezen a téren is alacsony a tudatosodás mértéke. A fejlett államok vezetőinek többsége nem veszi tudomásul, hogy még ennyi fegyverkezésre sem volna szükség. A fejlettek közötti háborúk ideje elmúlt. A fejlettek mai fegyvertára olyan katonai fölényt jelent az elmaradt világgal szemben, hogy semmiképpen sem volna szükség a további fejlesztésekre, a haditechnika állandó, gyors megújítására. Az osztálytársadalmak történetét eddig a közel azonos katonai erő jellemezte. A jelenkorban a fejlettek katonai fölénye sok százszoros lett. Azaz, nemcsak az életszínvonalban, a katonai erejükben még inkább differenciálódott a világ.

Elmaradnak a fejlett társadalmak egymással vívott háborúi.

A fejlett világon belül megszűnnek a csak fegyverekkel megszüntethető érdekellentétek. Mind a gazdasági munkamegosztásban, mind az információk cseréjében, mind a tudományban, mind az elmaradt és túlnépesedő többség megfékezésében egyre jobban egymásra szorulnak. Minél többen integrálódnak, kooperálnak, annál gazdagabbak lesznek. A tőkés osztálytársadalmak egymással vívott háborúit felváltja a gazdasági együttműködés.

Az elmaradt társadalmak feletti uralom többé nem üzlet, hanem egyre többe kerül, abból nem többletjövedelem, hanem erőforrás elvonás származik.

Az ezredforduló történelmi tanulsága, hogy az elmaradtakat nem lehet erőszakkal sem fejleszteni, sem demokratizálni, azoktól izolálódni kell. Ennek azonban az ellenkezője történik. A fejlett világ azon fáradozik, hogy minél alacsonyabb legyen a halandóság, nem veszi tudomásul, hogy ennek az ellenzőjére volna szükség. Az elmaradt társadalmakat arra kellene buzdítani, hogy ne több gyermeket neveljenek, hanem kevesebbet, de jobbat. Ideje volna a világpolitika sarkalatos feladatának tekinteni azt, amit Kína saját erejéből megvalósít. Csak az olyan társadalmat szabad támogatni, amelyik megállította a népesség növekedését.

8) Pocsékolás helyett racionális gazdálkodás

Az osztálytársadalmakat az erőforrásaikkal való pocsékolás, a jelenkori fejletteket a racionális gazdálkodásra való törekvés jellemezi. Korábban az erőforrások jelentős hányadát kincsképzésre fordították. Minél szegényebb volt a társadalom, jövedelmének annál jelentősebb hányadát fordította improduktív célokra, kincsképzésre. A jelenkori össznépi társadalomban mind az egyének, mind a közösségek, mind az államok a forrásaikkal való racionális gazdálkodásra törekszenek.

Ez nem jelenti azt, hogy nincs pocsékolás, hogy a társadalom veszteségek nélkül működik. Sőt, minél fejlettebb a társadalom, annál több az elkerülhető veszteség. A nagyon szegény társadalomban a veszteség eleve nem lehetett nagy. A természet is sokkal kevesebb veszteséget engedhet meg magának, mert akkor elpusztul. A fő különbség az, hogy a fejlett társadalom törekszik az erőforrásaival való racionális gazdálkodásra.

Az osztálytársadalmakban a hatalmasok fényűző, hivalkodó palotákat építettek, kincseket halmoztak fel. Mára a gazdag világban, a jövedelmekhez viszonyítva egyre jelentéktelenebbé válik a kincs, annak az értéke a vagyonokon belül elenyésző. A gazdagok még luxusigényeiket is konkrét hasznosítás alapján élik ki, élvezetet szerezve maguknak.

Az osztálytársadalmakban a termelőszektor számára szinte ismeretlen a költségcsökkentére való törekvés. A nagy vagyonok birtokosai nem számoltak vagyonukkal, nem törekedtek jövedelmük racionális felhasználására. Ma szinte a teljes gazdaságban a profit elve, vagyis a jövedelmezőség, a költségek csökkentése érvényesül.

9) A szűk keresztmetszet jelentő tudás növelése – a fékezése helyett

A társadalmi fejlődésben a legmarkánsabb változást a tudáshoz való viszony jelenti. Minden korábbi társadalomban a tudásra való törekvés bűnnek számított, a jelenkoriban erény, társadalmi cél lett. Az osztálytársadalmak is fékezték a tudás növekedését.

Az osztálytársadalom számára nem volt fontos a tehetség, az osztályok születési alapon merevedtek meg. Szinte mindenki abba a társadalmi osztályban, rétegben, sőt szakmában maradt meg, amelybe beleszületett. A jelenkori fejlett társadalom már nem a tőke, hanem a szellemi vagyon, vagyis a tudás, tehetség és erkölcs tulajdonosainak a társadalma.

Ez azonban egyáltalán nem tudatosult még azokban sem, akik létrehozták, és élik ezt a korábbitól merőben eltérő társadalmi formát. Még mindig kapitalista társadalomról beszélnek. Abban, hogy a társadalom előbb alakul át, mintsem tudatosulna a megváltozása, nincsen meglepő, hiszen minden előző társadalmi átalakulás így történt.

A társadalom tehát mindig spontán alakul át annak ellenére, hogy az idejét múlt társadalom erői mindent megtesznek a változtatások megakadályozása érdekében. Ahogy a pénz, mint tőke elvesztette korábbi, a társadalmat meghatározó szerepét, a tőkés erők egyre inkább erőltetik a fiktív pénzek uralmát. Hatalmuk védelme érdekében olyan nagyra kell fújniuk a pénzpiacok volumenét, hogy ma már annak semmi köze nincs a reálgazdasághoz. A reálgazdaságot még kezelni képes nemzeti kormányok, és nemzetközi szervek hatalma eltörpül a pénzpiacon szereplő volumenek mögött. Ma már a pénzpiac a reálfolyamatoktól elszakadtan, azaz megfelelő fedezet nélkül működik.

10) Az erkölcsöt felértékelte a tudományos és technikai forradalom

A tudományos és technikai forradalom egészen új helyzetet teremtett. A társadalom szűk keresztmetszete a szellemi vagyon lett. Ezután csak az a társadalom fejlődik gyorsabban, amelyik gyorsabban képes növelni a szellemi vagyonát.

A jelenkori társadalom felépítését ezért az fogja meghatározni, hogy mit követlen a társadalom szellemi vagyonának növelése. Ebben a tekintetben a közelmúlt már fényesen bizonyított. A jelenkorban, a társadalomban nagy vertikális rugalmasságra van szükség. Arra, hogy az érvényesülésben se a születés, se az öröklés ne játsszon fontos szerepet.

A tudományos és technikai forradalom a korábbi sokszorosára felértékelte a lakosság egészének az erkölcsét.

Az erkölcs minősége csak a jelenkor fejlett társadalmiban vált alapvető tényezővé. Ennek ellenére a közgazdaságtudomány még mindig nem vette tudomásul, hogy a társadalmi és a gazdasági siker elsődleges záloga a kor technikai feltételeihez jobban igazodó erkölcs. Minél fejlettebb a munkamegosztás, annál fontosabb az erkölcs gazdasági szerepe. A fejlett világban ma már minden más, a közgazdaságtanban fontosnak tartottnál, fontosabb.

Az erkölcs azonban csak a fejlett tőkéstársadalomban vált nagyon jelentőssé. Ezt először száz éve, Max Weber ismerte fel. Minél több tudással, minél fejlettebb eszközökkel működik a társadalom, annál fontosabbá válik az erkölcs. A jelenkori fejlett társadalmakban az erkölcs megromlása, a korrupció, a bűnözés, a deviáns jelenségek elterjedése elviselhetetlen terheket ró a társadalomra.

A történelem tele van olyan bölcsességgel, ami az erkölcs jelentőségét hangsúlyozza. Az élet azonban ezt korábban soha nem igazolta. A tőkés osztálytársadalom volt az első, amelyben az erkölcs fontos társadalmi értékké vált. Max Weber mutatott rá elsőként arra, hogy a tőkés ipart csak a puritán erkölcsű népek tudják világszínvonalra emelni. Vagyis: a társadalmi fejlődés élvonalába csak bizonyos erkölccsel, értékrenddel, morállal lehet felemelkedni. Ezt az élet az óta igazolta. Ma csak olyan népek vannak a világ fejlett ötödében, amelyek erkölcsét többé-kevésbé a puritanizmus jellemzi.

Eddig minden technikai forradalom a korábbinál alacsonyabb erkölcsi mércét támasztott. Ebben is a kapitalista társadalom vitte el a pálmát. A munkaerő túlkínálata ugyanis nagyon kemény fegyelmező eszköz volt.

Azt, hogy a kapitalizmus csak a puritán erkölcsi örökségen építhető fel sikeresen, Max Weber már a század elején észrevette. A kapitalizmusban, mind a tőkés, mind a proletár esetében szüksége volt a puritán erkölcsiségre. Csak ott épülhetett fel, ahol a tőkés vállalkozási nyereségét elsősorban újabb vállalkozásokba, és nem fényűző fogyasztásába fektette, ahol a munkás fegyelmezetten dolgozott, megbízható, tiszta, és takarékos volt. Ezt a létrejöttéhez szükséges puritán erkölcsöt azonban éppen a sikeres kapitalizmus ásta alá.

11) A legfőbb érték a minőségi munkaerő lett

Minden korábbi technikai forradalom a munkaerő mennyiségével és minőségével szemben a korábbinál kisebb mennyiségi és minőségi igényt eredményezett.

A tudományos és technikai forradalom ugyan még tovább csökkentette a gazdaság mennyiségi munkaerőigényét, de szinte korlátlan magasságba emelte a minőséggel szembeni igényt. A jelenkor fejlett gazdasága pedig a korábbinál is kevesebb, de egyre tehetségesebb, képzettebb és motiváltabb munkaerőt követel. Ebből fakadóan szűnt meg a tőkésosztály hatalmi monopóliuma. A minőségi munkaerő vált a hatalom birtokosává.

A korábbi osztálytársadalmakkal szemben, amelyek mindegyikében a szűk keresztmetszetet jelentő tárgyi javakon, az azok feletti tulajdonon alapult a politikai hatalom, most a tudás feletti rendelkezés vált a hatalom forrásává.

Mivel a tudás nem örökölhető, és elválaszthatatlan a tulajdonosától, a társadalom minőségi elitje vált a hatalom birtokosává. Ennek érekében minőségileg teljesen új társadalmi berendezkedésnek kellett kialakulnia.

A tudományos és technikai forradalom bázisán létrejövő társadalmat jó ideig magam is fogyasztói társadalomnak neveztem. Fogyasztóinak annyiban lehet tekinteni, mert benne minden a fogyasztó, azaz az ember körül forog. Ma már minőségi társadalmat mondanék, mert az alapját, a fogyasztói orientációját is a munkaerő minőségével, tehetségével, tudásával és motivációjával szemben támasztott, kielégíthetetlen mértékű igény határozza meg.

Ami a mai, modern társadalomban történik, az nem más. mint a munkaerő minőségével szembeni igény kielégíthetetlenségének színre lépése. Ha ezt megértjük, megértjük azt is, hogy miért olyan, amilyen.

A mai fejlett társadalomnak a munkaerő tehetségére, képzettségére és motivációjára van szüksége. A munkaerőpiacnak a mennyiségére azonban a gazdaságnak egyre kisebb az igénye. Már jelenleg is és belátható időn belül a társadalom teljesítménye elsősorban attól függ, hogyan tudja az a munkaerő legjavát mobilizálni. Ezért ennek a társadalmi rétegnek igyekszik egyre többet megadni. Ez pedig abban jelenik meg, hogy a piac egyre jobban megfizeti a munkaerő javát, elitjét, és egyre kevésbé a nem megfelelő minőségűt. A piacon a munkaerő leggyengébb ötödére nincs igény. A gyenge minőségű munkaerő foglalkoztatásáról a társadalomnak kell gondoskodnia.

A piac, természetéből fakadóan nem alkalmas a távlati érdekek érvényesítésére, ezért nem lehet alkalmas a következő generációt illetően a társadalmi igényeknek megfelelő jövedelemarányok kialakítására. Erre csak a felépítmény, a politikai hatalom képes.

A piac által kialakított jövedelemarányokat a lakosság többsége magára nézve sérelmesnek tartja. Ezért a demokráciában a nép csak azokat a politikusokat választja a hatalomba, akik elvállalják, hogy a piac által kialakított jövedelemarányokat lényegesen nivellálják.

A szellemi vagyon a tudás, tehetség és erkölcs szorzata

A társadalom szellemi vagyona három tényező, vagyis az erkölcs, a tudás és a tehetség szorzatából áll. Ma nincs is ennél fontosabb társadalmi igény, ezért szívesen nevezném a jelenkor fejlett társadalmát a szellemi vagyon társadalmának.

·    A tudás gyarapítását a tőkés demokráciák előtti társadalmak csak egy nagyon szűk réteg esetében vállalták magukra.

·    A tehetség kibontakozását minden korábbi társadalom sokkal inkább elnyomta, mintsem támogatta. Ennek bizonyítása, hogy egészen a jelenkor fejlett társadalmáig minden társadalom nagy súlyt helyezett a szellemi képességek visszaszorítására, külön tanulmányt igényel. A múlttal szemben a modern társadalomnak egyszeribe a legfontosabb feladatává vált a képességek maximális kibontakoztatása.

·    Az erkölcs szerepe minden korábbi társadalomban is jelentős volt, de egyrészt nem annyira a termelőerők fejlettségétől, hanem sokkal inkább a kultúrától függött. Az erkölcs szerepét azonban sokkal inkább a kultúrában, mint a gazdaságban hangsúlyozták. Az erkölcs ápolását a hatalom mindig a vallási szervezetekre bízta. A politikai és gazdasági életben az erőszak érvényesült.

A modern társadalmaknak a természettel, az erkölccsel, a tudással és a tehetséggel szembeni igénye úgy megnőtt, hogy nem elégíthető ki. Látni kell, hogy a három igénynek nem az összege, hanem a szorzata jelenteni a kielégítettség mértékét. Azaz mindhárom tényező mindegyike növeli, illetve csökkenti a másik kelttő hatékonyságát.

E három tényező, a tudás, a tehetség és az erkölcs szorzata nemcsak a társadalom szellemi vagyonát határozza meg, hanem végső soron a társadalom teljesítőképességét is.

Abból a tételből, hogy a társadalom szellemi vagyona a tudás, a képesség, és az erkölcs szorzata, következik az, hogy az erkölcs nélkül a modern társadalom versenyképtelen.

Már a múltban is minden társadalmában, ahol valamely funkció betöltésére a képességek magas szintje volt szükséges, olyan szervezetet alakított ki, amiben az érvényesülés a teljesítménytől függött. Ezt legjobban az öntözéses földművelésre épült kultúrák vették tudomásul.

A jelenkori fejlett társadalmak elsődleges feladata a szűk keresztmetszetté vált tudás gyarapítása. E társadalomban a tudásvágyat nem elnyomni, hanem gerjeszteni kell, mert a tudás, az emberek képességének kifejlesztése lett a legfontosabb társadalmi feladat.

Minden fejlett társadalomnak előnye származik abból, ha a többi vívmányait megismerheti, ezáltal az egyik eredménye gyarapodást szül az összes többinél is. Ennek a fő eszköze csak az lehet, ha a családokat nem a minél több, hanem a minél sikeresebb gyermeknevelésre ösztönzik. Jelenleg ennek inkább az ellenkezője történik.

A fejlett társadalmakban a teljesítmény egyre nagyobb hányadát a lakosság tehetséges és képzett rétege adja. Az országok közötti versenyben az győz, amelyik a tehetségeket felkészültebben és több figyelemmel fedezi fel, képezi ki.

Mivel a modern társadalom teljesítménye a tehetségek feltárásától és kiművelésétől függ, a vertikális társadalmi mobilitás elkerülhetetlenné vált. Az egyének sorsa egyre kevésbé attól függ, ki hova született, hanem egyre inkább attól, milyen képességekkel rendelkezik, és azt hogyanképes kifejleszteni. Ebből fakadóan régen a jövedelmi különbségek elsősorban abból adódtak, ki melyik osztályba született bele, ma már az egyének sorsa sokkal inkább azon múlik, hogy ki milyen teljesítményre képes.

Az egy lakosra jutó szellemi vagyon

A jelenkorban már olyan nagyok a tudomány és technika eredményei, hogy a társadalom teljesítménye elsősorban az emberek minőségétől függ. Csak ott várható átlag feletti eredmény, ahol az emberek viselkedését vagy a nyugati puritán, vagy a távol-keleti konfuciánus felfogás jellemzi. Ezért aki tanulni akar a múltból, annak a legfontosabb feladata annak feltárása, mi alakította ki, illetve erősíti a puritán és konfuciánus viselkedési módot.

Az egyén potenciális szellemi tőkéjét az alábbi három tényező határozza meg.

a/ Milyen képességekkel születik. Születéssel hozott képességek jelentősége annál nagyobb, minél fejlettebb a társadalom, azaz minél fontosabb a szellemi tőke nagysága. Az elmaradott társadalomban nem nagy a veszteség, ha valakinek a zseniális matematikai, vállalkozói, vagy éppen zenei képességei kihasználatlanul maradnak. A jelenkor fejlett társadalmában a legkiválóbb képességek szinte mindegyikének az értéke hatványozott. Tízszer nagyobb egy főre jutó nemzeti jövedelem esetében százszor fontosabb a képességek kiaknázása.

b/ Milyen környezetben nő fel. A családi, baráti, iskolai, lakóhelyi, szakmai, társadalmi környezettől egyre jobban függ, ki, hogyan fejleszti ki képességeit. Azonos képességűek között elsősorban az okoz a megszerzett ismeretek mennyiségében és minőségében különbséget, milyen erkölcsi és szakmai követelmények jellemzők a környezetben.

c/ Milyen iskoláztatásban részesül. Az iskola jelentőségét évszázados tapasztalatok bizonyítják. Az is egyértelmű, hogy az iskolák teljesítménye nem annyira az alkalmazott, még kevésbé az előírt módszerektől, mint sokkal inkább a tanulócsoport átlagos erejétől, a pedagógusok szakmai és erkölcsi színvonalától függ.

Amíg a fizikai vagyon újratermelése volt minden osztálytársadalom elsődleges feladata, a szellemi vagyonnal nem kellett törődnie, hiszen mindig több volt, mint amennyi az igénye. A tudományos és technikai forradalom azonban a társadalom szellemi vagyonigényét kielégíthetetlenül magasra emelte. Ezt jól illusztrálja az iskolában töltött idő, és az oktatásra fordított költség.

A fizikai erő évezredei alatt az átlagos körül a munkaerő 99 százalékának a fizikai ereje az átlagtól legfeljebb néhányszor tíz százalékban szóródott. Az ember agyának képessége, ezzel a jelenlegi társadalmi értékében a szóródás a szellemi képességek értékében 1:100.000 arányt is meghaladhatja. Ráadásul, a tudomány és technika fejlődésével az a szóródás hatványozottan tovább nő.

Az iskolában töltött éveket a közgazdasági értékelés szempontjából ketté kell osztani. A munkaképes kor előttire, és a munkaképes korban folytatottra.

·    A munkaképes kor előtti oktatásnak csak költsége van, de nem jelent a termelésből való kivontságot.

·    A munkaképes korban folyó oktatás. Ez az jelenti, hogy az ilyen tanuló termel, hiszen a legfontosabb társadalmi igényt, a szellemi vagyont növeli, gyarapítja. A vagyongyarapítás költsége két forrásból tevődik össze. Az oktatással járó költségből és az oktatottak kivonásából az értéktermelésből. Ez olyan, mint amikor a hadkötelezettség esetén a munkából kivont katonák elmulasztott értéktermelését nem számították hadikiadásnak.

A közgazdászok is gyakran hangsúlyozzák, hogy a jelenkori fejlett társadalomban a szellemi vagyon a legfontosabb, de mérlegeikben ennek létrehozását nem tekintik érték termelésnek. De nem csak annak, hanem még a társadalmi munkamegosztásban való részvételnek sem. A foglalkoztatási ráta ugyan ez egyik legjobb mutató, de abban a felsőoktatásban résztvevőket a munkátlanok közé sorolják. A társadalom számára legfontosabb vagyon létrehozóit, és a tartósan munkanélkülieket összeadják.

Egyetlen társadalomtudományi konferencia is jól tükrözi, hogy a tudomány a technika terén csodát, csodára halmoz, a létrehozását mégsem tekintik vagyonképzésnek.

A szellemi vagyon az erkölcstől függ

A múltban joggal mérték a tudást a megszerzett ismeretekkel, az iskolában kiadott végbizonyítvánnyal, diplomával, mert az értelmiségre váró feladatok elvégzéséhez elég volt az iskolában megszerzett ismeret. Ezért lehetett mérni a társadalom szellemi vagyonát az iskolai végzettséggel, az írni-olvasni tudással, a szakmunkások és a diplomások számával. Mára ezek a mérőszámok értelmüket vesztették, hiszen az azonos képzettségűek között óriásira nőttek a teljesítménybeli különbségek. A diplomások között az átlagértékűeknél százszor nagyobbak, és csak századnyi értéktermelők is vannak. A legjobb mérnök érhet annyit, mint sok száz átlagos, a legrosszabb pedig annyit sem, mint egy átlagos munkás.

A modern társadalom szellemi vagyonának nagysága már ma is, és a jövőben még sokkal inkább attól függ, hogy milyen képességre és erkölcsre rakódik rá a tudás. Az emberi agy befogadóképességében nagyon alacsony a kapacitáskihasználás, tehát óriási a tartalék. Az ismeretekkel való kombinációban óriási az egyedek közti szóródás.

Azt, hogy a társadalomnak milyen iskolai képzettségre van szüksége, a gyakorlat elég jól megközelíti. Az elég jó alatt nem azt kell érteni, mivel nagy a pazarlás abban, hogy másra képzik a jövő munkaerejét, mint amilyen igények a jövőben jelentkezni fognak, csak azt, hogy a munkaerő szakmai struktúrája viszonylag sokkal jobban megközelíthető, és utólag is sokkal rugalmasabban alakítható, mint a képességeknek megfelelő képzés.

A jelenkor tudása eleve azt követeli meg, hogy tulajdonosa azt állandóan az új ismeretekhez, az új szakmai igényekhez igazítsa. Szinte minden szaktudás öt-tíz év alatt elveszik, ha nem rakódnak rá az új ismeretek.

A fentiekből az is következik, hogy a modern társadalom számára ugyan egyre fontosabb az oktatással átadott tudásmennyiség, de annál sokkal fontosabb annak a jó szelektálása, vagyis, hogy kit mire, és milyen szintig képezünk tovább. Ezért a társadalom gazdasági fejlődése szempontjából a legfontosabb a társadalom tagjai között a képesség alapján történő szelekció, és az ennek megfelelő képzése.

A pedagógia még mindig az oktatás módszereire helyezi a hangsúlyt, nem arra, hogy kiket képeznek, holott az oktatás eredménye egyre inkább a befogadótól, és nem az oktatás módszerétől függ. Ez a múltban csak a művészetek és a tudományok terén volt így. A legjobb énekiskolában is csak abból lehetett világhírű énekes, aki ehhez igen nagy tehetséget örökölt. Festő sem abból lett, akit jobb módszerrel tanítottak, hanem akinek ehhez nagyobb volt a tehetsége. A modern világban, ahol a szakmák egyre jobban szakosodnak és a tudásigény egyre gyorsabban változik, egyre több szakmában, ma már a magasan képzett munkaerőigény egészében, az összes munkaerő nagy többségében csak annak a tudásnak, csak annak a képzettségnek van értéke, amely a tehetséggel párosul. Hiába járt jobb orvosi egyetemre az a sebész, akinek nehéz a keze, aki váratlan helyzetekben nem tud gyorsan dönteni, őt messze meg fogja előzni az, aki csak átlagos egyetemet végzett, de erre a feladatra kiválóak a képességei. Ma már az egyre fejlettebb technikai eszközök megjelenése következtében még az utcaseprők között is nagyok a képességtől függő teljesítménybeli különbségek. Csak arra gondoljunk, hogy az ügyesebb, képzettebb mellett tovább tartanak a gépek, mert menet közben kijavítja a meghibásodásokat. Nem így volt ez, amíg vesszőseprűvel seperték az utcát.

A modern társadalom jövőbeli teljesítménye elsősorban attól függ, mennyire lesz képes a képességeket korán felismerni, és az ennek megfelelő képzést biztosítani. Vagyis mennyire lesz a jövő társadalmában biztosítva a vertikális társadalmi mobilitás, mennyire lesz biztosított, hogy a legalacsonyabb rétegekből is felkerüljenek, magas képzettséghez jussanak a tehetségek, és legfelülről is lecsússzon az, akinek gyengék a képességei.

A tudás és tehetség

A tudományos és technikai forradalom teremtette azt az új helyzetet, amelyben a szellemi vagyon lett a társadalom fejlődésének a szűk keresztmetszete. A szellemi téren nem tőkéről, hanem vagyonról kell beszélni, mert annak egyre nagyobb hányada nem tőkeként, hanem vagyonként hasznosul.

A szellemi vagyon három elemből áll: a tárgyi tudásból, a tehetségből és az erkölcsből. A nagysága nem is e három összege, hanem a szorzata. Az összegzés és a szorzás között az adja a minőségi különbséget, hogy amíg az összegzés esetén az egyik tényező nagysága pótolhatja a másik hiányát, de egyik tényező sem növelheti a másik értékét, addig a szorzás esetében az egyik tényező növekedése felnagyítja a másikak értékét és fordítva, ezért a három tényező mindegyikére súlyt kell helyezni.

Ez az oktatáspolitika nyelvére lefordítva azt jelenti, hogy ma már az oktatás hatékonysága elsősorban nem az oktatás módszerétől, és nem az oktatott anyag minőségtől, hanem mindennél inkább a tudást befogadók tehetségétől függ.

Napjainkban már a szülők azzal adnak a gyermekeinek a legtöbbet, ha képességüknek megfelelő jó képzésükről gondoskodnak. A társadalom minden mást megelőző céljának pedig az oktatás fejlesztésének és a tehetségek feltárásának kell (kellene) lennie. A jelenkorban tehát a család és az állam legfőbb feladata az lett, hogy az új nemzedéken belül a tehetségeket minél jobban kiszelektálja és kiképezze.

A tudáson a tárgyi, szakmai ismeretet kell érteni. A képességtől függ a tudás hasznosításának hatékonysága. A két fogalmat egyre inkább nem lehet külön tárgyalni. A tudás mit sem ér tehetés nélkül, és a tehetség pedig tudás nélkül. Ráadásul nem az összegüket, hanem a szorzatukat kell mérni.

Nemcsak a közgazdaságtan, de általában a társadalomtudományok is a tudást a képzettséggel, azaz az iskolázottsággal méri. Ez azért hiba, mert minél nagyobb a képzettség, annak értéke annál inkább attól a képességtől, tehetségtől függ, amire rárakodott. A tudás társadalmi hasznát a képzettség és a tehetség szorzata fejezi ki. Vagyis, minél nagyobb a tudás, annál fontosabb, hogy milyen képességgel társult, és fordítva, minél nagyobb a tehetség, annál értékesebbé válik annak a magas szintű képzettsége. Ezt az összefüggést az élet minden területen igazolja, a társadalomtudomány mégsem eléggé számol vele. A modern társadalom számára nincs fontosabb feladat, mint a tehetségek feltárása és azoknak megfelelő kiképzése. Ehhez képest minden más politikai feladat távlati hatása másodlagos. Ezt fejezi ki az állítás: A modern társadalomnak elengedhetetlen szüksége van a nagyfokú vertikális mobilitásra, azaz a tehetségek felemelkedésére.

Az osztálytársadalmak legnagyobb fogyatékossága, hogy nem felel meg a társadalom vertikális mobilitási igényének. Minél fejlettebb, annál inkább csak a vertikálisan és horizontálisan mobil társadalom lehet versenyképes.

A tudás jelentőségének az elvi elismerése ugyan mind a közgazdaságtanban, mind általában a társadalomtudományokban megtörtént, a gyakorlatban azonban a tehetség és tudás fejlesztése elmarad a társadalmi igények mögött.

A tudást jellemző módon a tőkés társadalomból itt felejtett közgazdaságtudomány szellemi tőkének nevezi, pedig ez nem tőke, hanem nagy többségében, és jellemzően személyes tulajdonú vagyon. A tőke mások munkájával hasznosított vagyon, és más a tulajdonosa, és más a működtetője. A tőkét mások megvásárolt munkája működteti. Ezzel szemben a tudás nem választható el a tulajdonosától, azt csak a tulajdonosa tudja működtetni. A tudás tehát természetéből fakadóan nem tőke, hanem személyi tulajdonú vagyon.

A tudás olyan vagyon, amely a tőke uralmának végét hozza meg. Azt a társadalmak története már bebizonyította, hogy minden társadalom arra szerveződik, ami a szűk keresztmetszetét jelenti, és ennek a szűk keresztmetszetnek a tulajdonosai válnak a társadalom uraivá. A jelenkor fejlett társadalmaiban már nem a tőke a szűk keresztmetszet, hanem a szellemi vagyon, amelynek csak egyik pillére a tudás. A jövő társadalmában tehát már a tudás hordozói, és nem a tőkések lesznek az urak. A tudás alapú társadalomban is jelentős szerepet játszik a tőke, de az uralkodó réteg az értelmiség, ami nem lehet osztály, hiszen nem alapulhat sem vérségi, sem örökségi elven.

A tudás értelmezése is megváltozott a tudományos és technikai forradalom következtében. Eddig a tudás alatt elsősorban lexikális ismeretmennyiséget értettek, mivel a megszerzett tudás generációk alatt sem amortizálódott. Korunkban a lexikális tudás önmagában keveset ér. Ma már a tudás értéke fejlődésével való lépéstartás és alkalmazása.

A tudás értékét, és hiányjellegét jól mutatja az a tény, hogy a fejlett társadalmakban a munkanélküliség szinte kizárólag az alacsonyan képzett, kevés tudással rendelkező rétegekben van. Márpedig kizsákmányolt csak az lehet, akivel szemben kisebb a kereslet, mint a kínálata. Kizsákmányolva csak az lehet, akire nagyobb a kisebb a kereslet, mint a kínálat.

A képesség jelentőségét mutatja az a tény, hogy a szakmákon, képzettségeken belül a tehetségesebbeket, a legjobbakat jobban megfizetik, mint az annál magasabb képzettségi szinten az átlagost. Ma a kiemelkedően jó autószerelő, asztalos vagy bármilyen szakmunkás többet kereshet, mint az átlagos mérnök.

Tehetségvadászat és agyelszívás

A közgazdaságtan még nem látja eléggé a szellemi vagyon szerepét. Még ma is inkább a klasszikus kapitalizmus pénzügyi és gazdasági tényezőivel foglalkozik. Az oktatás tudománya sem ismerte fel a szellemi vagyon és a tehetségfeltárás jelentőségét, mivel még mindig csak a mennyiségi növelésre és az ismeretek átadására koncentrál. Az oktatástudomány nem veszi kellő súllyal tudomásul, hogy a képzés hatékonysága elsősorban a befogadó képességeitől, a tehetségétől függ. A tehetségfeltárás társadalmi jelentőségének fel nem ismerése annál meglepőbb, mivel a tények már egyértelműen ezt bizonyítják.

A jelen és a jövő társadalmát a tehetség hiánya jellemzi. Ezért a fejlődés ott jut a legmesszebb, ahol a legtöbb tehetséget sikerül feltárni, vagy máshonnan oda koncentrálni. A jelenkor gyakorlata már jelzi, hogy a tehetségfeltárás lesz a fejlődés kulcsa. Az elmélet, mindenekelőtt a közgazdaságtan és az oktatás tudománya azonban még messze van a jövő élenjáró társadalmát formáló lényegre való építéstől.

Amikor viszont a tehetségekben van a legnagyobb hiány, akkor ezek megszerzéséért folyik az agyelszívási verseny, amelynek egyik káros következménye, hogy a tehetségeket korábban felfedezik, mint beérnének. Egyre fiatalabban nagy karrierek lehetőségei állnak a tehetségek előtt, így nem jut idejük a bölcsességed is megszerezni. Ma már a kiművelt zsenit a világ leggazdagabb társadalmaiban is tárt karokkal fogadják, és könnyen ismertebb, híresebb és jobban megfizetett lehet, mint a politika és a gazdaság hatalmasai. Ma még csak a legkiválóbbakra igaz ez, de ez a réteg egyre szélesedik.

A tehetségorientált képzés fontossága

A pedagógia másodlagosan kezeli a tehetségek feltárásának fontosságát, mert az oktatóktól továbbra is azt követeli meg, hogy lehetőleg minden diáknál érjék el a megkövetelt szintű általános műveltséget. Nem veszik az oktatási rendszerek tudomásul, hogy a tehetséget mielőbb fejleszteni kell. Még akkor is, ha ezzel nem tart lépést az általános műveltség.

Nem számol azzal sem, hogy ez siker jelentős mértében a közel azonos képességű kollektíva esetében valószínű. A diákokat sokkal inkább a saját kollektívája motiválja, mint az oktató személyisége. Az még úgy-ahogy elvárható, hogy történelemből, földrajzból minden diák ismeretanyaga közel azonos legyen, de ezt elvárni a matematikában, a zenében, a nyelvben és a sportban naivság. Azaz éppen a legfontosabb tantárgyakban az elérhető eredmény elsősorban a tehetség függvénye. Ezeket a tárgyakat tehát csak közel azonos tehetségűekből álló csoportokban, osztályokban lehet eredményesen tanítani. Ez amennyire világos minden gyakorló pedagógus előtt, annyira elzárkóznak ennek a megvalósításától. Az ilyen képzést antiszociálisnak tekintik. Pedig minden társadalom szociális teljesítőképessége elsősorban a gazdagságától, az pedig a tehetségek hasznosítástól függ.

A tehetségorientált képzés nem azonos az elitképzéssel. A klasszikus elitképzés a társadalom legtehetségesebb fiataljaiból alakít kollégiumi közösséget. A tehetséget azonban nem specializálja, hanem a kultúra egész területére értelmezi. Ezzel szemben a modern társadalom a tehetséget olyan szélesen értelmezi és hasznosítja, amibe a korosztály nagyobbik felének bele kell férnie.

Az elitképzés a művészetek és sportok területén valósult meg. Annak már évezredes múltja van, hogy a művészetekre csak azokat tanították, akiknek tehetségük volt hozzá. Hiszen csak abból képeztek énekest, akinek hallása és hangja is volt. Aki ráadásul színészi képességekkel is rendelkezett, azt énekes színésznek szánták. Akinek csak jó hallása volt, azokat fordították a hangszeres művészetek felé. A különböző művészeti ágaknak már régen elkülönült főiskoláik vannak, újabban már azt is felismerték, hogy ezt a szakosodást sokkal korábban kell kezdeni. A hivatásos sportolók képzésének csak rövid múltja, de annál több tapasztalata van. Ma már a szakemberek az óvodáskorban meg tudják állapítani, hogy kinek vannak valamelyik sporthoz jó adottságai. Ezekkel korán kezdenek el a kiszemelt sportágban foglalkozni. Eszükbe sem jut, hogy a labdajátékokra kiszemelteket, a nehézatlétákat, a vívókat, az úszókat stb. közös képzésben részesítsék.

Évezredeken keresztül a legtöbb szakmában a tehetség szerepe nem volt döntő. Elég volt az el nem avuló ismeret és a gyakorlatban megszerzett tapasztalat. Az orvos, a mérnök, a tanár, az agronómus élete végégig megélt abból, amit az egyemen megtanult. A gyakorlatban nem találkozott olyan feladatokkal, amelyek újabb ismereteket és kiemelkedő tehetséget igényeltek volna. Ezt jelezte a piac is azzal, hogy a nagyobb képzettséggel lényegesen nagyobb javadalmazás is járt, de azon belül viszonylag kicsi volt a szóródás.

A megváltozott igényeket azzal jelzi a munkaerőpiac, hogy önmagáért a magasabb képzettségért egyre kevésbé jár nagyobb jövedelem, azonban minél magasabb a képesség, az annál jobban szóródik azon belül. Vagyis: a fejlett társadalom egyre kevésbé honorálja a képzettséget, de egyre inkább az azon belüli képességet.

Ebből a munkaerőpiaci jelzésből azt kellene levonnia az oktatáspolitikának, hogy nem elég az egyre magasabb képzettség, a képzésnek egyre inkább tehetségorientáltnak kell lennie.

A szellemi vagyon és az oktatás hatékonysága kultúrafüggő

Egyelőre a szellemi vagyon képzése elsősorban a kedvező kulturális örökségből fakadó adottság. Az oktatás átlagos eredménye alapvetően kultúrafüggő. Igaz ez nemcsak az átadható tudás mennyiségét, hanem még inkább annak a hasznosulását illetően.

E téren jelentős sikereket főleg a nyugat-európai és a távol-keleti civilizációs körhöz tartozó puritán népek értek el. Bármennyire keserű is, ki kell mondai, hogy az ismeretek átadásának hatékonysága elsősorban kultúrától függ. Európában a diákok ismeretvagyonának nagysága ma is alapvetően a reformáció és az ellenreformáció közel ötszáz éve elindított hatásától függ. A távol-keleti népek pedig azzal büszkélkedhetnek, hogy a fiatalok tanulásban elért eredményeit még sokkal korábbra, Konfucius hatására vezethetik vissza.

Ez a magyarázata annak, hogy minden, a tanulók tudására vonatozó felmérésben a távol-keleti konfuciánus kultúrkörhöz tartozó országok állnak az élen. A nyugati kultúrkörön belül pedig az észak-nyugat-európai puritán kultúrkörhöz tartozók, a germánok, az angolszászok és a skandinávok állnak az élen.

Az európai kultúrkörön belül a mediterrán népek a sereghajtók, őket még az ortodox keresztény kultúrához tartozó keleti-szlávok is megelőzik. E kultúrkörhöz tartozás olyan fontos, hogy még az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem 1:10 szóródása esetén sem törik meg annak ellenére, hogy a óriási a szóródás a pedagógusok megfizetésében és az iskolák technikai felszereltségében.

A puritán erények ugyan ma is nélkülözhetetlenek, de most még fontosabbá vált a vállalkozói szellem kiszélesedése, a szellemi vagyon tömeges növelése és a tudással felnövelt képesség kifejlesztése.

Szerencsére, a szellemi vagyon egyre inkább nem csupán ismeretekből áll, hanem az azokkal való élés képességéből is. E tekintetben ma a világ élvonalában a reformáció által meghódított, vagy legalább megfertőzött, de individuális népek állnak. Európában az utolsó ötven év sikeres népei a nyugat-európai puritánok közvetlen déli szomszédjai, vagyis az Alpok és a Pireneusok két oldalán élő népek emelkedtek az élvonalba. Ezeknél a legutóbb felzárkózóknál a bizonyos mértékű puritán erények mellé társul a nagyobb individualizmus, sokoldalúság és kezdeményezőkészség. Mi magyarok is csak erre építhetünk.

Az iskola minősítése egyre jobban elavul

Nem jutott el az oktatási tudomány odáig, hogy bevallotta volna: az iskolák minősítése nagyon távol áll az élettől. Ennek a belátásához ugyan nem kellene más, mint szembeállítani az iskolák és az élet minősítését. Az iskola továbbra is a tradíciók alapján az elsajátított anyag mennyisége, a szorgalom és az engedelmesség alapján minősít, azonban az élet a tehetséggel párosult tudást, annak a gyakorlati alkalmazását értékeli.

Sokkal jobban kellene figyelni az oktatásban a tehetségre, mint a szorgalomra, a megszerzett ismeretek mennyiségére. Az élet nem azokat jutalmazza, akik a legtöbb órán keresztül dolgoznak, hanem azokat, akik jobban tudják alkalmazni a tudásukat a gyakorlatban, és a változó igényekhez bővíteni, alakítani azt.

Nem volna szabad az összes tantárgy eredményét a rangsorolás alapjának tekinteni. Az élet nem várja el, hogy valaki egyszerre legyen jó matematikus, történész, földrajzos, tornász és énekes. Elég, ha abban kiváló, ami a hivatása. Az iskola azonban hat éves kortól a sokoldalúságot várja el a gyerekektől, hogy mindenben egyformán szerepeljenek. Tisztában vagyok azzal, hogy az említett tantárgyak mindegyikét tanítani kell fiatalkorban, de nem volna szabad az iskolai minősítést kizárólag a minden téren való megfelelés mértékéhez kötni. Az élet egyre inkább egyirányú képzettséget kíván, az iskola azonban a polihisztorságra ösztönöz. Az iskola átlagpolgárokat akar képezni, az élet pedig a különlegeseket jutalmazza.

Évezredeken keresztül szinte csak az ismeretek mennyiségét mérte a társadalom. Ez volt az alsó társadalmi rétegekből való felemelkedés kivételes, szinte egyedüli útja. Nagyon kevéssé hangsúlyozza a történelemoktatás, hogy néhány más kultúrában az ismeretelsajátítás már a kapitalizmust jóval megelőzően nagyobb szerepet játszott, mint Nyugat-Európában, ahol csak az egyházi klérus biztosította a tanuláson alapuló karrier lehetőségét.

A munkajövedelmek egészen az elmúlt század közepéig elsősorban a képzettségi színvonaltól függtek. Az elmúlt ötven évben azonban a képzetlen munkaerőt már nem igényli a piac. A képzettségtől függő kereseti lépcsők szinte eltűntek. Az olcsó, képzetlen munkaerő, amelyik száz éve még a tőkefelhalmozás fő kitermelője volt, mára feleslegessé, sőt társadalmi teherré vált. A társadalom számára egyre nagyobb gondot jelent a képzetlen munkaerőnek a szociális gondoskodás formájában történő eltartása, és a körükből kiinduló devianciáinak fékezése.

Ez a réteg az értéktermelésben nem vesz részt, ugyanakkor egyre többe kerül. Nem is annyira a munkanélküliek eltartása, mint a közöttük burjánzó devianciák okozta kár elhárítása kerül sokba. A társadalom alapvető érdekévé vált, hogy ne alakuljon ki képzetlen réteg. Az egészségügyi ellátás és a társadalmi gondoskodás oda vezetett, hogy a természetes népszaporulat ott nagy, ahol az utódok hatékony felnevelése a legkevésbé megoldott, és ott nem elegendő a gyermek, ahol azokból a leghasznosabb állampolgárok nevelése várható.

A népesedés struktúrája

A jövő szempontjából felmérhetetlen károkat okozó népesedési struktúra ellen két fronton kell védekezni:

1.) A legjobb és leghatékonyabb kárelhárítási módszer a leszakadó társadalmi rétegek gyermekeinek a kiemelése és az aktív bevonása az oktatásba. Ez azonban nem történhet az oktatás normatív támogatási viszonyai között. A legtöbb esetben a gyerekeket ki kell emelni a leszakadt réteg környezetéből. Például olcsóbb a cigányok, általában a lumpen elemek gyermekeinek kollégiumi nevelése, mint az adott szülői körülmények között tartása.

2. A családtámogatást nem szabad csak a gyermekek számához kötni. A magas családi pótlékkal csak fokozzák azt a káros jelenséget, hogy ott lesz sok gyerek, ahol azok nevelésére nagyon keveset adnak. Ezért keresni kell azokat a megoldásokat, amikkel a támogatás a gyermeknevelés hatékonyságával arányos. Nem a szülőket, hanem a tanuló gyerekeket kell támogatni.

A munkaerő-piacon az első változást azzal összegezhetjük, hogy gyorsan emelkedik a munkaerő minőségével szembeni társadalmi igény, vagyis a képességek értéke a képzettségi szinttel hatványozottan növekszik. De nemcsak a képességtől függő jövedelmek szóródása nő exponenciálisan, hanem a munkaerő hatékonysága is. Másképpen fogalmazva azt mondhatjuk, hogy a fejlett társadalomban a képzetlen munkaerő átlagos gazdasági értéke negatív, a szakmunkás szintűé még mindig az átlag alatt van, a középszintűé már ennél nagyobb, a diplomásoké pedig ennek a többszöröse. Ezért aztán a nemzeti jövedelem növelésének alapvető feltétele a képzettségi szint emelése.

A képzés hatékonysága azonban egyre inkább attól függ, milyen képességűek kerülnek kiképzésre. Minél magasabb a képzettségi szint, annál fontosabbá válik a képességek alapján történő előzetes szelekció. Amennyire a magasabb képzés általában nagyon hatékony, annyira igaz az, hogy annak még a költségei sem térülnek meg, ha az gyenge képességgel párosul. Ezzel szemben a kiemelt képességűek képzése mindig olyan beruházás, ami az életük során sokszorosan, számos esetben évente, néha havonta megtérül. A tehetségek képzésénél nem képzelhető el hatékonyabb befektetés.

Az erkölcsi nevelés megnövekedett szerepe

Az erkölcs megnövekedett társadalmi és gazdasági jelentőségét nagyobb súllyal kellene az oktatási rendszerben kezelni. A pedagógia máig is erkölcs alatt elsősorban a valláserkölcsi problémákat érti, és azt az egyházi szervezetek fő feladatának tekinti. Az iskola tanítson, a vallás neveljen elve a modern társadalomban nem alkalmazható eredménnyel. A vallásokra azért sem szabad az erkölcsi nevelést bízni, mert a vallásoknak egészen más erkölcsi elvárásai vannak, mint a modern társadalomnak. Az erkölcsi nevelésben az iskolának kell a jelenleginél sokkal fontosabb, a múltbelinél sokkal másabb szerepet játszania. A fejlett társadalmak fő feladata az erkölcsi nevelés, mert a társadalom erkölcsi vagyonának értéke, sőt az előjele is az erkölcsöktől vált függővé. Minél fejlettebb a társadalom, ez annál inkább igaz. Ez nem azt jelenti, hogy a társadalom neveljen, csak azt, hogy a nevelést ösztönözze.

Ezzel homlok egyenesen ellentétes a gyermekvállalás ösztönzése. A társadalomnak nem a gyermekek száma fontos, hanem azok minősége. Ezért a családtámogatás nagyságát nem a gyermekek számához, hanem a felnevelésük minőségéhez kell kötni. Valamikor Széchenyi azt mondta a kiművelt emberfő az elsődleges. Az óta ez ezerszer inkább igaz. Egy kiművelt emberfő óriási érték, és száz ki nem művelt hatalmas társadalmi teher. Most a fejlett világ ennek az ellenkezőjére ösztönöz azzal, hogy a darabszámot jutalmazza. Ez az ösztönzés azonban éppen ott ösztönöz, ahol fékezni kellene, és hatástalan, ahol a jutalmazás indokolt volna.

Abból a fenti definícióból, hogy az erkölcsi vagyon a tudás, a tehetség és az erkölcs szorzata, következik, hogy az erkölcsi nevelést nem adhatja albérletbe az állam. E szorzat két első tagja ugyanis abszolút szám, a nullától fölfelé van. A harmadik azonban lehet negatív is. Ugyanis nemcsak jó erkölcs van, hanem rossz, azaz negatív is. A közvélemény ezt sokkal előbb és sokkal jobban megérti, mint a társadalomtudományok. A közvélemény számára világos, hogy az a legkártékonyabb ember, aki sokat tud, nagyon tehetséges, de erkölcstelen.

De nemcsak a közvélemény minősíti az erkölcsöt érték-meghatározónak, hanem a gazdaság is. Ezt a témát már a korábbiakban is érintettük akkor, amikor a kultúrák milyenségének a gazdaság hatékonyságában játszott döntő szerepét vizsgáltuk. Akkor nem hangsúlyoztuk, hogy a társadalom számára a kultúra elsősorban nem humán műveltséget és nem vallási elkötelezettséget, hanem a gazdaságban érvényesülő értékrendet jelent. Az erkölcsi értékrendnek a minőségét semmi sem tükrözi jobban, mint a tőkepiac. Minél fejlettebb technika alkalmazására van szükség, annál inkább igaz az, hogy a tőke nem oda megy, ahol olcsóbb a munkaerő, ahol nagyobb a vallás befolyása, hanem oda, ahol a gazdasági erkölcsök összhangban vannak a technikai követelményekkel. A tények tanulsága szerint a lakosság számához viszonyítva évek óta a legtöbb tőke a skandináv országokba megy, ahol a világon a legdrágább a munkabér és a legnagyobb az adó, de kedvező a gazdaság számára fontos munkakultúra, munkaerkölcs és életfelfogás.

Tehetségfeltárás

Ha megnézzük, hogy az elmúlt negyven évben melyik állam volt a világ két legsikeresebb állama, illetve városállama, akkor a két első állam Dél-Korea és Finnország, a két első városállam pedig Szingapúr és Hong Kong. Ez a négy az oktatás területén is a legsikeresebb.

A fejlett társadalom hatékonysága elsősorban azon múlik, milyen hatékony a tehetség és képzettség alapján történő szelekció, és hogyan képesek ezt az elitet motiválni, azaz minél nagyobb teljesítményre ösztönözni. Ha megértik, hogy a fejlett társadalmak teljesítménye elsősorban e két igény kielégítési fokától függ, hogy a társadalmak közötti versenyben az jár az élen, amelyik szélesebb rétegből meríti a tehetséget, vagyis azok számára jobb képzést és motivációt biztosít.

Hogyan érheti el a társadalom e célokat? A számos eljárás közül hármat tartok a legfontosabbnak.

1. A társadalom minél szélesebb rétegéből kutassa fel a tehetségeket.

A tehetséges utódok ugyanis szinte azonos arány­ban jelennek meg minden társadalmi rétegben, azok megfelelő felnevelésének és kiképzésének feltételei azonban nagyon eltérők. A tehetségek velük született képességének kibontakoztatása elsősorban a szülők szellemi értékétől, vagyis tudásuk, tehetségük és erkölcsük szorzatától függ. Ezért eleve nagy előnnyel indul az olyan gyermek, akiknek tehetségesek, képzettek és erkölcsösek a szülei. A született tehetségek egyébként éppen olyan gyakoriak a kevésbé képzett, kevésbé tehetséges és gyengébb erkölcsű szülők esetében. Az ilyen gyermekek képességének kibontakoztatása azonban sokkal nehezebb, állami támogatás nélkül pedig reménytelen. Ebből fakadóan csak az a társadalom lehet a jövőben versenyképes, amelyik szélesebb rétegekből meríti a jövő elitjét.

Ezt a feltételt a piac azonban nem képes megvalósítani, sőt ezzel ellentétesen szelektál. Ezért a társadalomnak a kedvezőtlenebb családi körülmények közül induló gyerekek neveléséből, képzéséből egyre többet kell magára vállalni.

A tehetségek feltárásának elsődleges feltétele, hogy a társadalom minél nagyobb hányada számára legyen biztosítva a vertikális felemelkedés. Ezt csak az a társadalom képes biztosítani, amelyben a nemzeti jövedelem jelentős hányadát a jövedelmek nivellálására fordítják. Ez a nivellálás történhet pénzben és természetben. Mindkét módra szükség van, legfeljebb ezek optimális aránya, kultúrától függően, más és más.

Az újraelosztás forrása a progresszív adó. Ennek összege és progressziója is a kultúra függvénye. Puritán kultúra viszonyai között nagyobb és progresszívebb az elvonás. Itt jegyzem meg, hogy az adók optimális nagysága és progressziója általában nagyobb annál, amit a közgazdászok hirdetnek. Meggyőződésem szerint a nagyobb és progresszívebb adó jobban és hatékonyabban szolgálja a távlati célokat.

Azt csak a gyakorlat fogja bizonyítani, hogy a visszaosztást milyen mértékben és milyen célok szolgálatában kell a hatóságokra, illetve a piacra bízni, másrészt milyen arányban kell pénzben, illetve természetben bonyolítani. Meggyőződésem szerint az oktatást, az egészségügyet és az öregekről való gondoskodást, a magas szintű kultúra művelésének szervezését, az elméleti tudományok művelését a társadalom tudja jobban ellátni.

Mivel a piac a jelen szintjén mérhető teljesítményt fizeti meg, az általa elosztott jövedelmek egyre jobban differenciálódnak. Ezt nem szabad hatósági eszközökkel korlátozni, de a piacon keletkező jövedelemarányokat jelentős mértékben nivellálni kell, mert csak ezen keresztül biztosítható, hogy ne csak a nagyjövedelmű szülők gyermekei kapjanak magas képzést. A tehetségek ugyanis azonos arányban születnek minden társadalmi rétegben. Nemcsak a társadalom, de a képzés hatékonysága is alapvetően függ attól, milyen jól sikerül kiszelektálni a magas képzésben részesülőket. Ennek feltétele a társadalom minél szélesebb rétegét érintő vertikális mobilitás lehetősége.

A jóléti állam magas adóterhét azért nem értik meg a közgazdászok, mert csak a vállalkozói érdekeket tartják szem előtt. Nem veszik tudomásul, hogy a jövő káderállományának kívánatos minősége csak a piacon létrejövő jövedelemarányok erős nivellálása esetében valósítható meg.

Az angolszász országok, mindenekelőtt az Egyesült Államok viszonylag alacsony adózás, illetve az ebből fakadóan erősen differenciált jövedelemarányok ellenére is képesek kielégíteni a minőségi munkaerővel szemben jelentkező igényeket, mert a legkiválóbbak állandó hiányát más, főleg kevésbé fejlett országokból egészíthetik ki. Ezen a módon, az Egyesült Államok a tehetségek elcsábításával jobban károsítja a nála kevésbé fejlett társadalmakat, mint a klasszikus értelemben vett kizsákmányolással. Ezen lehet megbotránkozni, de az emberiség egészének érdekét az elégíti ki, hogy mindenki ott dolgozzon, ott kamatoztassa képességét, ahol az a leghatékonyabb.

A jelen kor társadalmában ezt a folyamatot nem lehet, és nem is szabad korlátozni. A tehetségek áramlása ugyan veszteség azoknak, ahonnan elmennek, de ennél sokkal nagyobb nyereség az emberiségnek, ahová mennek. Ez ugyan fokozza a fejlettségbeli különbséget a fejlett és az elmaradt világ népei és országai között. Ennek ellenére az emberi faj érdeke szempontjából pozitív jelenség a munkaerő elitjének egyirányú áramlása. Ez a tudomány és a technika gyorsabb fejlődését szolgálja, aminek végső soron az emberiség egésze veszi hasznát.

2. A minél több tehetséget növekvő arányban hasznosító magas fokú képzés

Minél nagyobb a társadalom tehetségigénye, annál több személy számára kell biztosítani a magas képzettséget. Nincs ugyanis olyan előzetes szelekció, olyan felvételi módszer, amit a gyakorlat megfelelően visszaigazolna. Azt kell szem előtt tartani, hogy az egyedek teljesítménye között annál nagyobb a képességüktől függő szóródás, minél magasabb a képzettség foka. Ezt a gyakorlatban tapasztalható jövedelemarányok is megmutatják, mivel azok pedig azt jelzik, hogy minél magasabb a képzettség, annál nagyobb a jövedelmek szóródása. Sematikusan illusztrálva: A képzetlen munkások között az egy a kettőhöz jövedelemarány már szélsőségesnek számít, a gyakorlatban alig fordul elő. A szakmunkások esetében a legjobbaknak a gyengékhez viszonyított ötszörös keresete sem ritka. A középfokú képzettségűek körében már előfordul, hogy a legjobbak keresete a leggyengébbek százsorosa. A legmagasabb képzettségűek körében az átlagos jövedelem ezerszeresét is elérhetik a legjobbak. Ezért a hatékonyság egyre inkább függ attól, mennyire lehet a legképzettebbek között válogatni.

A gyakorlat azt bizonyítja, hogy nincs olyan beiskolázási szelekció, amiben meg lehetne bízni. A beiskolázási szelekció valamit ugyan jelent, de nagyon keveset ahhoz, hogy meg lehessen vele elégedni. A diplomások között ugyan az átlagnál gyakoribb, de nem sokkal, a tehetségesek aránya. Ezért mindig sokkal több személy számára kell a magas fokú képzést biztosítani, mint amennyire majd a piac igényt támaszt. Csak akkor lesz jó az elit, ha a szelekciója nem a képzés előtt, hanem csak utána, a gyakorlatban, a piacon keresztül történhet meg.

A beiskolázásnak és az oktatásnak is törekednie kell a tehetségek válogatására, de megbízni benne nem szabad. Nemcsak a szülők, de az oktatók és az élet minősítése között nagy a szakadék, az eredmények gyakran éppen fordítottak.

Itt nincs lehetőség arra, hogy a modern kor igényének megfelelő oktatás módszerét boncoljuk. Annyit azonban látnunk kell, hogy egyre kevésbé tehetséges oktatók keze alá kerülnek náluk sokkal tehetségesebb diákok. Márpedig hatékonyan tanulni nem annyira a képzettebbektől, még nem is annyira az okosabbaktól, hanem a tehetségesebbektől lehet. Márpedig a modern társadalom nem képes az oktatás jelen formái mellett jelentkező pedagógusigényt tehetséges káderekkel feltölteni. Olyan felsőoktatást kell létrehozni, amihez nagyon kevés oktatóra van szükség. Azokat viszont úgy kell megfizetni, hogy a legjobbak is vállalják ezt a feladatot.

Szingapúrban negyven éve óta csak abból lehet pedagógus, aki az évfolyamán végzettek felső harmadába tartozott. A legjobb középiskolák igazgatói pedig a nagyvállatok vezetőihez hasonló jövedelmet kapnak. Éves jövedelmük elérheti a kétmillió dollárt is.

Gorombaságot mondok, de amíg a pedagógusok érdekét az erős szakszervezetük védik, addig nem lehet oktatási eredményt hozó oktatási reformról beszélni. Tűrhetetlen álláspont pedagógus szakszervezeteké, amely szerint a rossz munkást el lehet küldeni, de a rossz pedagógust nem. A munkások bérét mindenütt a teljesítményükhöz szabják, a pedagógusokét azonban attól függetlenítik.

3. A legjobbakat teljesítményük arányában kell megfizetni

A társadalom csak akkor képes növelni a teljesítményét, ha a motiváció intenzitása a teljesítménnyel arányos. Minél hasznosabb valaki, annál jobban kell motiválni.

Arra sem figyelt fel a közgazdaságtan, hogy a modern társadalmakban a legjobbak az átlagos munkaidőnél lényegesen többet dolgoznak, a munkaerő legkevésbé hatékony tizede pedig még munkaalkalomhoz sem jut, hogy a legjobbak annyit keresnek, hogy annak elköltésére nem is marad idejük, ezzel szemben a leggyengébbek jövedelme arra sem elég, hogy megéljenek. De nem minden az anyagi motiváció. Minél fejlettebb a társadalom, annál inkább felmerül a legjobbak pénzen kívüli elismerése.

A legjobbakat teljesítményük arányában kell megfizetni, és társadalmi elismerésben részesíteni, mert elsősorban a motivációjuktól függ a teljesítményük. Nemcsak a legkiválóbb menedzsernek, kutatótudósnak, karmesternek, operaénekesnek, de még a legkiválóbb bürokratának is nagyon sokat kell dolgoznia. Pedig a köztisztviselő kevés munkával is könnyen megélhet, nem annyira attól kell félnie, hogy nincs a munkájának eredménye, mint inkább attól, hogy hibázik. Márpedig a hibától való félelem a teljesítmény legnagyobb akadálya.

Minden eddigi társadalomban a hatalom, a befolyás birtokosai munka nélkül is jól élhettek, munkátlanságukból nem származott a társadalomnak kára. Ma óriási veszteség éri a társadalmat, ha a legjobbak nem dolgoznak az átlagnál sokkal többet. Ezzel szemben minél kevésbé hasznos valaki, annál kevesebb munkára kell kényszeríteni. Ebben a tekintetben is fordult a világ. Ma a legkárosabb a rossz állami főtisztviselő. Nem a hibától való félelemre, hanem az eredmény érdekében történő kockázatvállalásra kellene őket buzdítani.

A finn és a dél-koreai iskolarendszer jó példái

Nagyon sokáig a finn oktatási rendszert tekintettem példaképnek. Most is az a véleményem, hogy nekünk az a leginkább követhető. Most, mégis a dél-koreairól írok, annak ellenére, hogy tudom, ennek több évezredes hagyomány az alapja.

A kínai kultúra az elmúlt ötezer évből négyezer ötszáz éven keresztül a csúcsot jelentette, és úgy látom, hogy a század során Kelet-Ázsia ismét a csúcs lehet. Legalábbis harminc éve ott a leggyorsabb a fejlődés. A Nyugat még csak keresi a hozzá hasonló fejlődési tempó módszerét. A kínai kultúra valójában egész Kelet-Ázsia kultúrájának az alapja. Japán és a kis tigrisek gazdasági csodája mögött is a kínai kultúra az alap. Most éppen Dél-Korea oktatásáról elmélkedem, ami mögött is Kínát kell látni.

Azt évtizedek óta tudtam, hogy az oktatásban az első helyen Finnország és Dél-Korea váltogatja egymást. Az egyik a puritán Nyugat, a másik a konfuciánus Távol-Kelet minta diákja.

Finnország hetvenöt éves szerelmem. Még a szovjet-finn háború során szerettem bele, és nem csalódtam benne. Dél-Koreához mesze voltam, és vagyok, de közgazdászként az elmúlt napokban két hír is megérintett. Dél-Korea abban is első a világon, hogy a 25-34 éves korosztály kétharmadának van egyetemi végzettsége.

Dél-Korea nemcsak az oktatásban világelső, hanem abban is, hogy melyik ország többszörözte meg az elmúlt hatvan évben a legjobban az egy lakosra jutó jövedelmét. Az elmúlt hatvan évben az egy lakosra jutó éves jövedelemnövekedés 6,2 százalék volt. Nincs olyan nyugati ország, ahol ennek a felét elérték, nem is beszélve a gyorsan szaporodó lakosságú országokról.

Az ország abban is világelső, hogy az egyetemen tanulók 13 százaléka tanul külföldi, elsősorban amerikai egyetemeken.

A tartós munkanélküliséget tartom az egyik legnagyobb társadalmi csapásnak, ezért különös figyelemmel kísérem, hogy melyik országban mekkora ennek a súlya. Így találkoztam az ötven éve nagyon alacsony munkanélküliségéről ismert Dél-Korea adatával. Az egyedüli ország, amiben a tartós, vagyis egy évnél hosszabb munkanélküliségi adatában nulla számjegy szerepel.

A konfuciánus kultúra olyan szégyennek tekinti a munkátlanságot, hogy nem vállalják. Ehhez járul, hogy az átalagjövedelemhez képest, a fejlett világban, ott a legalacsonyabb a munkanélküli segély.

Dél-Korea abban is az első, hogy náluk a legmagasabb az évente ledolgozott órák száma (2200). Ez a szám hazánkban 1900, Németországban 1450. Ezek a számok nem is tudatosulnak, pedig a Nyugat lemaradása sokkal érthetőbb lenne. Különösen, ha még az is figyelembe vesszük, hogy ott a munkaidőben sokkal kevesebb a lógás.

A Távol-Kelet sok évezredes fölényét jórészt azzal magyarázom, hogy ott évezredek óta az államapparátus, a hadsereg vezetői nem származásuk, hanem képességük alapján szelektálódtak. Ezt a minőségi különbséget a történészek alig veszik figyelembe.

Dél-Koreában az országukat romba és nyomorba döntő háború után kijelöltek az évben egy napot, amikor az érettségit tett diákok képességét felmérik. Ez a felmérés valóságos nemzeti ünnep, hiszen egy generáció sorsa dől el ezen a napon. Ekkor nem az iskola minősít, hanem a diákokat nem ismerő szakbizottság.

Csak e felmérés eredményei alapján nyílik lehetőség a legjobb egyetemre jutásra. Márpedig azokon végzés életre szóló karriert garantál. Tehát az egyetemre jutás alapja, ki hogyan végzett ezen a minősítésen. Ha rajtam múlna, meghívnánk egy ilyen bizottságot, akik tagjai több évtizedes tapasztalattal rendelkeznek a képességek felmérésében. Legalább kiderülne, hogy mennyivel jobb, vagy rosszabb, vagy épen más ez a szelekció, mint az iskolák pedagógusainak minősítése. A dél-koreai eredmények minden esetre azt mutatják, hogy jobbak.

Mégsem hiszem, hogy önmagában a jobb szelekció elég garancia az eredményre. Meggyőződésem szerint a legfontosabb a családi környezet. Ezért minden oktatási reformnál fontosabbnak tartom, hogy a család érdekeltségét kell megteremteni. Ezért olyan nyugdíjrendszert javaslok, amiben az öregkori ellátás, a nyugdíj nagysága a gyermeknevelés hatékonyságától függ. Nem annyira a számuktól, hanem sokkal inkább a minőségüktől.

Dél-Koreában, általában a Távol-Keleten, erre nincs szükség, mivel évezredek óta a gyermekek jövője elsősorban a képzettségükön múlik. Minden erre vonatkozó felmérés azt bizonyítja, hogy a konfuciánus kultúrájú családokban többször annyi időt, és pénzt költenek a gyermekek minél jobb iskolai eredményére, mint a fejlett nyugati országokban. Szöulban a családi jövedelem 16 százalékát a gyerekek iskolán kívüli oktatására költik. A fentieket nem tekintem lemásolható célnak, de olyannak, amit tudni, szem előtt tartani kellene.

Ezzel szemben nálunk az oktatáspolitika még mindig ott tart, hogy az oktatás hatékonyságát a pedagógusokra kell bízni. Ebben ugyan ők sem nélkülözhetők, de eredmény csak akkor várható, ha a társadalom egésze tudáscentrikus lesz, nemcsak az állam, de a családok is.

Dél-Korea valamit megtalált, amit én is a legfontosabbnak tartok. A jelenkor társadalmát két veszély fenyegeti.

1. Ha nem találja meg, és nem képzi ki a tehetségeseket.

2. Ha nem képes megoldani, a gyenge képességűek munkára fogását.

A foglalkoztatás a tudásalapú társadalomban

A tudományos és technikai forradalom előtt szinte minden új szerszám, eljárás megkönnyítette a munkavégzést, ugyanakkor a vele munkát végzőkkel szemben csökkentette mind a fizikai, mind a szellemi igényt.

Annak, hogy a fejlettebb technika csökkentette a munkaerő többségével szemben támasztott igényt, a legmarkánsabb esete az ipari forradalom volt, ahol a hosszú képzést igénylő kisipart olyan gyáripar váltotta fel, amelyben a munkaigények nagy többsége esetében a képzetlen munkások, nők és gyermekek válogatás nélküli tömege is alkalmasnak mutatkozott.

Az a jelenség, hogy a technikai fejlődés csökkentette a munkaerő minőségével szembeni igényt, azért nem vált felismertté, mert ugyanakkor a munkaerő kisebbségétől, a technikai felszerelések, szerszámok készítőitől a gyáripar a korábbinál nagyobb szellemi igényt támasztott.

A munkaerő igény a technikai fejlődés ötezer éve alatt

A technikai fejlődés ötezer évesen át általában csökkentette a munkaerő tömegével szembeni igényt. Ugyanakkor a szűk elit esetében egyre magasabb minőségi igény támasztott.

Ennek első általános példája az öntözéses földművelés volt. Ehhez egy szűk réteg magas fokú képzettsége volt elengedhetetlen. Nélkülük elképzelhetetlen lett volna az öntözőrendszerek tervezése, kiépítése és karbantartása. Ugyanakkor a földművestől sokkal kevesebb tehetséget és tapasztalatot követelt. Elég volt, ha azt teszi, amit a szomszédja, vagy a szüleitől látott. Ezért alakult ki az öntözéses társadalmakban az egyik oldalon egy szűk értelmiségi elit szinte korlátlan politikai hatalma, a másik oldalon a tömegekkel szembeni közömbösség.

Ez a jelenség a legmarkánsabban az ipari forradalom során ismétlődött meg. A gyáripari technika kitalálása, megvalósítása egy szűk gazdasági és műszaki réteg társadalmi értékét nagyon felnövelte, velük szemben még soha nem tapasztalt magas igényt támasztott, ugyanakkor a munkaerő tömege esetében a feudális viszonyok között kialakultnál is alacsonyabb igénnyel lépett fel. Ez a magyarázata annak, hogy a tőkés társadalomban a kevés tőkés és feltaláló politikai hatalma megnőtt, mindenki mást kiszorítottak a hatalomból, ezzel szemben a munkások politikai és gazdasági megbecsülése még a feudális viszonyokhoz képest is jelentősen csökkent.

Külön kell beszélni a feudális társadalom elitigényéről. Ebben minőségi munkaerőre szinte csak a művészetekben, és a luxusigények kielégítésében volt szükség.

A földesurakkal szemben nem volt magas igény. A következő generáció nagy többsége megfelelt a földesurakkal szemben támasztott igénynek. Nem keletkezett abból társadalmi feszültség, hogy a vagyont és státuszt mindig az elsőszülött fiú örökölje.

A vallási klérus elsődleges feladata, hogy egyházi szervezetek, vallási dogmák, szertartások segítségével cementezzék össze a gazdasági tekintetben meglehetősen atomizált társadalmi szervezetet. A vallási szervezetben, a klérusban nem a gondolkodóra, hanem a dogmák tiszteletére volt szükség. A klérus második feladata, vagyis a nagyon szűk és egyszerű állami adminisztráció teljesítése azonban iskolázottságot követelt. Ahol nem volt fontos a minőség, ott vérségi öröklés volt, ahol szükség volt az iskolázottságra, ott az szelektált.

A földbirtokláshoz nem kellett képzettség, de még képesség sem, a feudális állam fenntartása azonban már szerény minőségű adminisztrációt igényelt. Ehhez elég volt a király szelekciója a földesurak és a főpapok között. A középkorban kevés olyan közigazgatási feladat volt, amihez képzettségre lett volna szükség. Az európai feudális társadalom irányításának a munkaerő igényében a képesség ugyan a pásztortársadalmaknál nagyobb színvonalat jelentett, de az öntözésesnél sokkal kisebbet.

A klérus egyrészt ellátta a feudális társadalom adminisztrációs funkcióit, másrészt biztosította az ideológiai fegyelmet. Ennek megfelelően szoros volt a hatalommal való összefonódása, az egyházi központok viszonylag fedték a világi közigazgatás központjait, az egyházi méltóságok betöltésében fontos szerepet játszott az állami hatalomhoz való hűség, és ebből fakadóan az uralkodók kinevezési joga, de a származás is.

A rendházak többsége vidékre települt. Ezek sokkal jobban kapcsolódtak egyrészt a gazdasághoz és a tudományokhoz, másrészt a nép szociális elvárásaihoz. Ezért ezekben jobban a képesség alapján szelektáltak.

A feudalizmusban a tudomány és a művészet az egyház monopóliuma volt. Kiszabadításuk a szűknek bizonyuló egyházi keretekből akkor, és ott történt meg, ahol a kereskedelem és az ipar jelentőségének megnövekedésével párhuzamosan a városi polgárság önállósult a feudális hatalmi struktúrán belül.

A tudás és munkamorál iránti igény történelmi változása

A jelenkor fő foglalkoztatási problémája az alacsonyan képzett munkaerő foglalkoztatása. A társadalomtudomány még nem tárta fel ennek az okát sem, nehogy a megoldására volna elképzelés. Pedig ebben a tekintetben teljes fordulat történt. Az elmúlt ötezer évben a technikai fejlődés során egyre csökkent a munkaerővel szemben támasztott minőségi igény. Ez a tény még a gazdaságtörténészek számára is rejtett maradt. Csak azt látják, hogy egyre fejlettebb technika, és egyre több tudományos ismeret állt a társadalom szolgálatában, és ennek a létrehozóival szemben egyre magasabb tudásigény merült fel.

A háziipar nagyon egyszerű technikai eszközeinek működtetése szakmai tapasztalatokat igényelt, különösen akkor, amikor minőségi igényt kellett kielégíteni. Ezzel szemben a szövő, és fonógépek kifejlesztése, legyártása, a gyárak üzemeltetése magas képzettséget követelt. De ők az összes foglalkoztatottnak alig századát tették ki. A munkaerő 99 százalékát néhány heti gyakorlattal, szinte bárki el tudta végezni. Még a gyerekek is.

Az ipari forradalom lényegében a munkaerő néhány százalékos elitjével szemben új, nagyon magas igényt támasztott, de a nagy többséggel szemben csökkent az igény. Elég arra gondolni, hogy a munkaerő óriási többségével szemben még az írás, olvasás ismeretére sem volt szükség.

Az osztálytársadalmak munkaerőigényének ötezer éves történetét azzal lehet jellemezni, hogy egyre nőtt az elittel szembeni minőségi igény, de ez csak a munkaerő néhány százalékra vonatkozott. A munkaerő óriási többségével szemben azonban folyamatosan csökkent a minőségi igény.

Ennek a ténynek figyelembevétele nélkül nem érthetjük meg az osztálytársadalmak történetét, mindenekelőtt a többség kizsákmányolását. Ugyanis, minden osztálytársadalomban a tulajdonviszonyoktól függetlenül kizsákmányolják azokat, akikből nagyobb a kínálat, mint a kereslet. Mivel a jelenkorig a munkaerő mennyiségi és minőségi kínálata meghaladta a keresletet, ezért a dolgozók voltak kizsákmányolva.

A tudományos és technikai forradalom azonban ebben a tekintetben is, teljes fordulatot hozott. Korunkban ugyanis a társadalmi igény a minőségi munkaerővel szemben kielégíthetetlenül gyorsan nő, a gyenge minőségűé pedig csökken. A történelemben először fordul elő, hogy a társadalom munkaerőigénye generációkon belül is jelentősen változik, tehát az egyszer magasan képzett, kiváló munkaerőnek is folyamatos a folyamatos továbbképzése. Ez vonatkozik szinte minden szakmára is. Szakmunkás sem maradhat az, aki megáll az iskolában szerzett tudásnál. Ebből fakad, hogy a munkából tartósan kiesett munkaerő minősége gyorsan romlik, holott fejlődése lenne kívánatos.

Még a munkaerővel foglalkozó szakemberek sem tudatosítják, hogy a technikai fejlődéssel való haladás annál nehezebb, minél alacsonyabb a képzettség, és képesség. A tehetséges és magasan képzett munkaerő folyamatos továbbképzése kielégítő. Azonban minél alacsonyabb a minőség, annál általánosabb, hogy nem képes a lépéstartásra.

Még kevesebb figyelmet kap a munkaerő erkölcsének, moráljának a szinten tartása. Pedig a tartós munkanélküliség ebben a tekintetben okoz a legnagyobb, és a legnehezebben javítható kárt. Az elmúlt száz évben megnőtt a munkaerkölcsnek a szerepe. Csak azok a társadalmak versenyképesek, amelyekben a lakosság magatartása puritán, illetve konfuciánus. Márpedig puritán társadalom csak Európa északnyugati térségében, és a négy, volt angol gyarmaton, konfuciánus pedig csak Kelet-Európában van. Ez a két magatartás egyre jobban elhúz az emberiség más magatartású háromötödével szemben.

A Nyugat számára a kívánatos foglalkoztatási szint tartását az is nehezíti, hogy a konfuciánus munkaerő munkamorálja még a nyugati puritánokénál is jobb. Ennek következtében Nyugaton a nem elég jó munkaerőt a távol-keleti (óriási tömegű eddig még feltáratlan) munkaerő kínálata teszi versenyképtelenné.

A kelet-ázsiai munkaerő nemcsak azért jobb, mert olcsóbb, hanem azért is, mert jobb, fegyelmezettebb, több órát dolgozik. Ezért akkor sem szűnik meg a kelet-európai országok fölénye, ha ott is magasak lesznek a bérek. A fejlett nyugati országokban, a tömegtermelésben, a jövőben sem várható olyan minőségű munkaerő, mint a Távol-Keleten. Ott még százmilliók vannak, akik fegyelmezett munkára is örömmel vállalkoznak. A Nyugaton ugyanakkor egyre fogy az ilyen feladatokra vállalakozó munkaerő.

A nyugati országokban akkor lehetne elérni a gyenge munkaerő foglalkoztatását, ha az elvonás differenciáltságával sikerül olcsóbbá tenni a foglalkoztatásukat. Ehhez azonban alapvető személet változtatásokra van szükség. A kormánynak differenciálni kell a bérjárulékot, a szakszervezeteknek pedig le kell mondaniuk a minimálbér megköveteléséről. Meg kell engedni, hogy a tartósan munkanélkülieket minimálbér alatt is foglalkoztassák.

A vele szüleett képesség érvényesülési feltételei

A jelenkori fejlett, tudásigényes társadalom egész szervezetének olyannak kell lennie, hogy az érvényesülés a képességen múljon. Mi kell ehhez?

1. Ne legyenek nagy jövedelmi különbségek. Ezt nem lehet közvetlenül elérni, mert a meglévő képességek annál jobban hasznosulnak, minél jobban honorálják, megfizetik a teljesítményeket. Márpedig minél fejlettebb a gazdaság, annál jobban differenciálódnak a teljesítmények. Ebből fakadóan, a teljesítmények megfizetése minden előző társadalomnál jobban differenciált jövedelmeket hozza magával.

2. Az egyre jobban differenciálódó jövedelmeket progresszív módon kell adóztatni. Ennek szükségessége az előző pontból következik. A társadalmi igényből fakad, hogy a bruttó jövedelmek egyre jobban differenciálódnak, az adózásnak ezt egyre inkább nivellálni kell. A progresszió azonban nem lehet olyan erős, amely már nagyon fékezi a teljesítményt.

3. A nemzeti jövedelem nagy hányadát kell szociális célokra visszaosztani, hogy javuljon az esélyegyenlőség. A jövedelemmel nem rendelkezők gyermekei számára csak ezzel lehet csökkenteni a családi helyzetükből fakadó hátrányokat. Ilyen újraelosztás mindenekelőtt az ingyenes oktatásban, az egészségügyi ellátásban, és az öregkori ellátásban szükséges.

Az esélyegyenlőséget javító újraelosztás a legsikeresebb országokban

Az újraelosztási igények indokoltságát az élet bizonyítja.

A század során a hasonló kiindulási feltételek mellett a legsikeresebb országokat az alábbiak jellemezték:

1. A jövedelemkülönbségek az átlagosnál kisebbek.

Ezt bizonyítják a skandináv, és a távol-keleti országok, hol a jövedelemkülönbségek viszonylag kisebbek.

Ezzel szemben, a nagy jövedelemkülönbségek mindenütt az átlagosnál lassabb gazdasági növekedést hoztak. Lásd a latin-amerikai országokat, az uralomra került liberális politika hatását a nyugati világ egészében.

A sikereseknél a szociális háló erős, különösképpen az oktatásra sokat költ a társadalom. Ebben a tekintetben is egyértelműek a tények. Hosszú távon az erősebb szociális háló jobb gazdasági eredményekkel járt.

2. A költségvetésnek magas a súlya.

Ebben is a skandináv országok bizonyítottak, ahol kezdettől fogva a magas állami elvonás a jellemző.

Ezzel szemben az angolszász országok, ahol alacsony volt az államháztartás súlya, az elmúlt ötven évben az átlagosnál lassabban fejlődtek. Itt meg kell említeni a kivételt, a négy volt angol gyarmatot.

Látszólag a fenti állítást cáfolja, hogy a távol-keleti országok alacsony államháztartási súlya. A távol-keleti kultúrában általában alacsony költségvetésre van szükség, mert a lakosság kulturális tradíciókból sokat vállal magára az oktatás, az egészségügy, az öregekről való gondoskodás és a helyi önkormányzatok területén.

A tudásalapú társadalom jó nyugdíjrendszere

A közgazdaságtan nem vette tudomásul, hogy a fejlett társadalmak ma már nem tőkés osztálytársadalmak, tehát az öregkori ellátást sem tőke-megtakarítással kell biztosítani. Tegyük hozzá, hogy a tőkés osztálytársadalmak sem így biztosították, csak életük utolsó évtizedeiben próbálkoztak vele.

Ezt bizonyítják azok az adatok, hogy a dolgozók hány százalékának volt nyugdíjbiztosítása, ezek hány százaléka érte meg a nyugdíjazását és csak rövid ideig évezték a nyugdíjat, egy dolgozóra hány nyugdíjas jutott, a kifizetett nyugdíjak a nemzeti jövedelem hány százalékát tették ki. Ugyanakkor, ma hogyan néznek ki ezek az adatok.

Jellemző, hogy a munkások nyugdíjellátását először nem a legfejlettebb tőkés társadalom, hanem a német imperializmus vezette be.

Még nagyobb a különbség a tőkés és a jelenkori fejlett társadalom között abban, hogy akkor nem volt társadalmi feladat a munkaerő minőségének, szellemi vagyonának gyarapítása, ma pedig ez a legfontosabb. Akkor elég volt, ha a munkaerő írástudó, viszont ma már a társadalom nem tudja használni azt a munkaerőt, aki 12 évnél alacsonyabban iskolázott, a most születők estében pedig a többségtől már 15 évnél magasabb iskolázottság lesz a minimális igény.

A jelen generáció már a munkaképes korának első 5-10 évét is tudásvagyonának növelésével tölti. Ebből annak kellene következni, hogy a 18 év feletti tanulást értéktermelő munkaviszonyként vegyük figyelembe. Foglalkoztatottság tekintetében a tanulást a tartós munkanélküliséggel hiba egy kalap alá venni, mivel az egyik nagyon fontos értéktermelő, a másik értékromboló. Ez fakad abból, hogy a közgazdaságtan a szellemi vagyontermelést fogyasztásnak tekinti. Ha logikusan gondolkodunk, akkor a tanulás általában értéktermelés, a munkaképes korban végzett pedig felhalmozás, mégpedig olyan, aminek nagyságában a munkaképes korú tanulók kieső jövedelme is vagyonfelhalmozás.

Nem lehet vitatni, hogy a következő generáció értéke, munkájának hatékonysága egyre inkább attól függ, mekkora szellemi vagyonnal rendelkezik majd. Aki fel akarja mérni, mekkora teljesítményű lesz a társadalom két-három évtizeddel később, ezt legjobban azzal tudja megközelíteni, hogy milyen lesz akkor a munkaerő képzettségi szintje. Ehhez képest minden más társadalmi, gazdasági stratégia minősége nagyon másodrendű. A modern társadalom legfontosabb feladata a minél hatékonyabb generáció felnevelése. A jövőért felelősséget érző politikának az első feladata arról gondoskodni, hogy minél értékesebb legyen a következő generáció. Ezzel szemben a politika és a közgazdaságtan még ott sem tart, hogy feltárná, mitől függ a következő generáció minősége. Megelégszik azzal, hogy az állam kötelessége, hogy támogassa a születések számát és működtesse az oktatási rendszert. Addig nem jutott el, hogy a születések számánál sokkal fontosabb a minőség, semmiféle számszerű növekedéstől önmagában nem várható teljesítménynövekedés. Minden a következő generáció minőségén fog múlni.

Jelenleg két nyugdíjrendszer működik. Miért jár rossz pályán minden nyugdíjrendszer?

Megoldás: Inkább az oktatásra bízd a jövőt, mint a tőzsdére.

Az állami alapú nyugellátás

Az egyik nyugdíjrendszerben az állam fedezi a nyugdíjak folyósítását. Ekkor a nyugellátás forrását a munkaadók, és a munkavállalók által fizetett járulék jelenti, amelyet az állam a szükségnek megfelelően kiegészít, vagy lefölöz. A jelenlegi demográfiai tendenciák miatt a lefölözés ritkábban fordul elő.

E rendszerben az állam bevétele a nyugdíjjárulék, amivel a nyugdíjak fizetéséig az állam gazdálkodik. Formailag az államé a felelősség, de lényegében a nyugdíj nagyságát az állam állapítja meg, végső soron a dolgozók a kiszolgáltatottak. Annyi nyugdíjra számíthatnak, amennyi majd annak idején jut erre a célra, illetve amennyit erre szán a majdani kormányzat. Ez a rendszer a fizetések az állam által meghatározott hányadát elvonja azzal az ígérettel, hogy fizetni fogja a nyugdíjakat. Ennek az ígéretnek a betartása azonban  az államtól függ, mint annyi minden más is.

A tőkepiaci alapú nyugellátás

Ebben a munkaadók és a munkavállalók munkaviszonyuk során járulékot fizetnek, amit a nyugdíjalapok befektetnek és ez lesz a nyugdíj fedezete. Ez esetben nem az állam, hanem a tőkepiac jut a járulékként befizetett összeghez és azzal a jogszabályok keretein belül, a pénzpiacon gazdálkodik.

A 20. században a tőkésosztály nagy találmánya volt, hogy az államtól elvette a nyugdíjjárulékok feletti rendelkezést, abból pénzpiacon keresletet teremtett. Még nem találkoztam olyan felméréssel, amely kimutatta volna a felhalmozott járulékok részvénybe és állampapírba fektetésének az árfelhajtó hatását. Ez a máig rejtve maradó tőkés osztálystratégia a nyugdíjalapoknak a részvények és állampapírok piacán való részesedésének a kimutatásával volna mérhető. Ekkor kiderülne, hogy milyen alapvető tőkés érdek fűződik ahhoz, hogy a nyugdíjjárulékot tőkeként kell működtetni.

A nyugdíjjáradékot tőkeként működtető rendszer

Nézzük meg mi a járulékot tőkeként működtető rendszer hibája vagy jogosultsága. Elemezhető, hogy mikor jó, jogos és előnyös, és mikor rossz, helytelen és káros a munkabér jelentős hányadát tőkeként működtető rendszer.

Mindaddig nem hiba a munkaerő árának jelentős hányadát tőkeként működtetni, amíg a társadalom fejlődésében a szűk keresztmetszete a tőke. Amíg ez volt a helyzet, addig nem volt jelentős a nyugdíjak súlya. Kevesen, és kevés évig élvezhették a nyugdíjat.

Amikor azonban megsokszorozódott a nyugdíjasok számaránya és a nyugdíjban töltött idő, már nem a tőkében, hanem a minőségi munkaerőben jelentkezett a szűk keresztmetszet, a társadalom érdekét sértővé vált az olyan nyugdíjrendszer, amiben tőkeként kell a járulékot működtetni.

A jelenkor fejlett társadalmaiban már sokkal fontosabb a dolgozók szellemi vagyonának, mint a megtakarításnak a nagysága. A társadalomnak sokkal fontosabb érdeke a minél jobb munkaerő, mint a minél több tőke. Ahol jó a munkaerő, oda megy a tőke, ahol nem jó, onnan pedig elmegy még az is, ami ott keletkezik. Ezért sérti a társadalom érdekét, ha a megtakarított nyugdíjjárulékot tőkeként működtetik, sokkal jobb befektetés, ha a munkaerő mennyiségnek és minőségének növelésére fordítják.

Miért nem veszik ezt tudomásul a liberális közgazdászok? Mert ők nem a következő nemzedék értékét akarják maximalizálni, hanem a tőke jelenlegi profitját. Annak pedig szüksége van arra, hogy az öregkori ellátás forrásaként levont bérhányadot a tőkepiacra vigyék. Ha ez nem történik meg, a részvényárak és a tőkeprofitok lényegesen alacsonyabbak lennének.

A nyugdíjrendszer a gyermeknevelés érdekében

A jelenkorban nem attól függ elsősorban az eltartó képesség, hogy hányan tartanak el hányat, hanem attól, mennyit termelnek az eltartók.

A nevelés hatékonysága nem a számukon, hanem a teljesítményükön múlik. A kiváló munkaerő akár százszor annyit eltart, mint a gyenge. Ma Norvégiában egy eltartóra évente 200 ezer euró értéktermelés jut. Tucatnyi elmaradott országban pedig ennek század része. Az egy dolgozóra jutó eltartó képesség egy a százhoz szóródik már ma is.

A liberális közgazdászok azon sírnak, hogy a modern társadalmak elöregednek. Ez annak a következménye, hogy egyrészt csökken a születések száma, másrészt nő az élekor. Ennek csak azt az oldalát látják, hogy egy keresőre egyre több öreg eltartása hárul. Ez igaz, de a népszaporulat leállásának vannak ennél sokkal nagyobb előnyei is. Az elöregedő társadalmakban ugyan több időst kell eltartani, de kevesebb fiatalt kell felnevelni, kevesebb munkahelyet, iskolát, kórházat kell építeni. A népesség növekedésének ugyanis óriási vagyonképzési igénye van. A népességnövekedés minden százaléka 3-4 százalékos vagyonnövekedési igényt hoz magával.

Ehhez járul, hogy a fiatalok felnevelése is sokba kerül, hiszen ma már húsz év körül mozog a munkavállalásba lépés átlagos ideje. A fiatalok elitje, a diplomások és főiskolások, tehát a legértékesebb munkaerő, 25 éves korban áll munkába. A közgazdász erre is azt mondhatja, hogy ezzel is nő az egy eltartóra jutó eltartottak száma. Ez akkor volna igaz, ha a továbbképzéssel nem nőne az eltartó képesség. Egy diplomás munkaerő sokkal több eltartó képességet jelent, mint két átlagos.

Ha megnéznénk, hogy az elmúlt negyven évben, melyik országban, hogyan emelkedtek a nyugdíjak, akkor kiderülne, hogy a nyugdíjak emelkedése, ott gyorsabb, ahol nem nőtt a népesség, mert csak ott nőtt az átlagosnál gyorsabban az egy lakosra jutó jövedelem. A nyugdíj ott nőtt gyorsabban, ahol az egy dolgozóra jutó nyugdíjasok száma növekedett. Ez is jó példája annak, hogy a társadalomtudományban nem szabad egy tényező alapján következtetni.

Várhatóan a most születettek nyugdíjazásáig az eltartó képesség sokszorosra nő. Mire a most születettek nyugdíjba mennek, a maximális eltartó képesség többszöröse lesz, a minimumé pedig alig változhat. Az, hogy ma mennyi az átlagnyugdíj egy nagyságrenddel inkább attól függ, mennyit termelnek ma az értéktermelők, mint attól, mennyit takarítottak meg a mai nyugdíjasok.

Az öregkori ellátást a gyermeknevelés minőségéhez kell kötni

A jó nyugdíjrendszer csak az lehet, amelyik az öregkori ellátást a gyermeknevelés minőségéhez köti. Vagyis azoknak legyen jobb az öregkori ellátása, akik több magasan képzett gyermeket neveltek fel. Az ilyen öregkori ellátás lényegében folytatása annak, ami fajunk egész életét jellemezte. A szülők gyermeknevelési igyekezetére épült öregkori ellátásuk. Ezt kell a modern társadalomnak átvállalni és a szülők nyugdíját a gyermeknevelésük eredményességéhez kötni.

Ez azt jelenti, hogy az állam akkor jut az öregekről való gondoskodás forrásaihoz, ha a következő generáció sok értéket termel, ebből sok adót fizet, vagyis az állam gazdag lesz.

Semmi reális alapja nincs annak a feltételezésnek, hogy gazdag lesz az olyan állam, amelyik korábban sok tőkéhez jutott. A tőkét ugyanis nem lehet az államhoz kötni. A dolgozókat is egyre kevésbé, mégis sokkal nagyobb a kötődésük.

Semmi sem jelent több biztosítékot a jelenleg dolgozók öregkori ellátására, mint a minél képzettebb munkaerő. A jelen dolgozói akkor számíthatnak a legjobb öregkori ellátására, ha eredményesen nevelik fel a következő generációt.

A következő generáció értéke a családban dől el. A farizeus nyugati erkölcs nem hajlandó tudomásul venni, hogy a következő generáció értéke elsősorban a családon belül dől el. Annak érdekében, hogy ez le ne lepleződjön, nem hajlandó felmérni, hogy milyen családi környezetből, milyen felnevelési eredmény várható. Ezért csak becsülni tudom. A társadalom felső tizedében születettek nagy többsége a munkaerő felső negyedbe kerül. Ezzel szemben az alsó harmadban születettek huszada sem kerül a felső tizedbe, a nagy többségük pedig az alsó harmadban marad.

Az adatok ismerete nélkül tudom, hogy Magyarországon az olyan iskola, ahol a diákok többsége jól kereső, vagy diplomás családban nő fel, finn színvonalon teljesít, annak ellenére, hogy ami az oktatási rendszeren múlik, messze a finn színvonal alatt van. Ezzel szemben az olyan iskolák teljesítménye, ahol a diákok jelentős hányada tartósan munkanélküli családban nevelődik és kevés az olyan tanuló, akiknek a szülei jól kereső diplomások, az oktatás színvonala katasztrofális. Mégsem akadt senki, aki bevallotta volna, hogy az ilyen iskolákból kikerültek átlaga nem üti meg azt a mértéket, ami az állami célkitűzésektől elvárható, amivel felzárkózni szeretnénk.

A gyermeknevelést támogató jó nyugdíjrendszer koncepciója

Évek óta olyan nyugdíjrendszert javaslok, amiben az ellátás nagysága a gyermeknevelés eredményétől függ. Az általam javasolt rendszerben választani lehet az öregkori ellátás két rendszere között. Vagy fennmarad a jelenlegi, amiben a nyugdíj nagysága a befizetett járuléktól függ, vagy olyan, amiben az ellátás nagysága a gyermeknevelés eredményével arányos.

Aki a másodikat választja, annak nem kell nyugdíjjárulékot fizetni, de nincs nyugellátási garanciája. A megtakarított járulékot a gyermeknevelésre lehet fordítani. Ebben a rendszerben azok a szülők, akik két diplomás gyereket neveltek fel, az átlag nyugdíj másfélszeresét kapják. Ennyi csak három középfokú, vagy négy alapfokú felnevelése esetén járna. A nem iskolázott gyerekek felnevelését nem venné figyelembe a rendszer.

Valószínű, a többség ezt az ellátási módot választaná. Az érdekeltséget úgy kell szabályozni, hogy az ne a minél több gyermek vállalását, hanem a minél jobb felnevelést célozza. Menet közben pedig meg kell vonni ezt a lehetőséget, ha a gyerekek iskoláztatása nem megfelelő. Nem kell nagy szakértelem ahhoz, hogy az önkormányzat megállapítsa a nevelés elvárható feltételei mennyire biztosítottak.

Ahol ettől a rendszertől a legtöbb eredmény várható, ott egyértelműen a szülők is ezt fogják választani. Ott sincs nagy kockázat, Ott sincs, ahol a szegény családi körülmények ellenére, legalább két jól tanuló gyermek van.

A módszer bevezetése során, kezdetben nagy óvatosság ajánlatos. A tapasztalatok alapján lehet a rendszert választók körét bővíteni.

A gyermeknevelés hatékonyságához kötő rendszer nem a folyó megtakarítás befektetésével teremtené meg a fedezetét, hanem azzal, hogy a sikeresen felnevelt gyerekek jó adófizetők lesznek. Ennek bizonyítása érdekében kell kimutatni, hogy a magasan képzett lakosság költségvetési hozzájárulása mekkora és mekkora az alacsonyan képzetteké. Ebből ki fog kerülni, hogy ez a rendszer sokkal nagyobb fedezetet teremt, mint a tőkebefektetésen alapuló. Egyelőre csak jósolni lehet, hogy a gyermeknevelés eredményét mennyivel jobban motiválja a jó gyermeknevelésben való anyagi érdekeltség, mint a tőkebefektetésben való bizalom. A módszer fölénye azon alapszik, hogy a modern társadalomban a munkaerő szellemi vagyonába való befektetés sokkal hatékonyabb, mint a tőkeként működtetett.

Nagyon kevés szülő érzi úgy, hogy öregkorára nem a gyermeke oktatását, nevelését kell optimalizálni, hanem a megtakarítást a tőzsdére kell bízni. Fajunk múltjában a neveléssel járó gondokért cserébe a felneveltek tartották el a szülőket, a jelenkori világban azonban olyan nagy az egyedek mobilitása, hogy erre nem lehet tovább építeni, ezt a társadalomnak kell magára vállalni. Ez azért is indokolt, mert a sikeres nevelés legnagyobb haszonélvezője az állam. Ha az állam a megtermelt érték harmadát, kétötödét elvonja, akkor kötelessége azokról gondoskodni, akik felnevelték azokat, akiknek adójából az állam élhet. A társadalomra háruló öregkori eltartási kötelezettségnek azonban csak akkor van pozitív ösztönző hatása, ha a forrásokat a gyermeknevelésükkel megteremtőknek, a teljesítményük arányában osztják vissza.