TERMELŐ OSZTÁLYTÁRSADALOM

Kopátsy Sándor: Történelemszemléletem. Szerkesztette: Sebestyén Tibor. Bp. 2013. 

Világtörténelmi áttekintés a természet szolgálatba állításáról
Az osztálytársadalmak négy fő eszköze a túlnépesedés megfékezésére
Öntözéses kultúrák a nagy folyók mentén A pásztorból földművessé válás feltételei
Városi társadalmak
A görög-római kultúra
Tőkés osztálytársadalom az agrártechnikai és ipari forradalom nyomán
TERMELŐ OSZTÁLYTÁRSADALOM

Világtörténelmi áttekintés a természet szolgálatba állításáról

A nyugati kultúra

Az osztálytársadalmak négy fő eszköze a túlnépesedés megfékezésére

Öntözéses kultúrák a nagy folyók mentén

A termelés megkövetelte a lakosság nagy egységekbe való szerveződését

Centralizált államalakulat

Az állam és a vallás összefonódása

Egyoldalú, alapvetően növényi táplálkozás

Nagy népsűrűség és magas halandóság

A viszonylag gyenge katonai erő

A pásztorból földművessé válás feltételei

A pásztor számára a sztyeppe, a földművesnek az erdő

Az első pásztorkultúrák vonulása sztyeppékről az erdősült északi vidékekre

Az első öntözéses társadalmak kialakulása

A természetes csapadékkal öntöző földművelés.

Az öntözéses földművelő társadalmak

Városi társadalmak

A görög-római kultúra

A görög kultúra

A római kultúra

A maláriát terjesztő szúnyogok hatása a Római Birodalom történelmére

Tőkés osztálytársadalom az agrártechnikai és ipari forradalom nyomán

Az agrártechnikai forradalom

Az ipari forradalom hatása Nyugaton

Az ipari forradalom tőkés osztálytársadalmat szült

A gyáripar

**************************************************************************

Ennek a fejezetnek azt a címet is lehetett volna adni, hogy „A természetet szolgálatába állító ember”. A természet szolgálatba állítása azonban e kornál sokkal korábban kezdődött, csak nem vált elsődlegessé, és az osztálytársadalmak megszűnése után is folytatódni fog, a jelentősége, ugyan fontos marad, mégis egyre kisebb lesz. A mondanivaló szempontjából megfelelő volna „Az osztálytársadalmak kora” cím is.

Az osztálytársadalmakba való szerveződés és annak a fő jellemzői valamilyen módon abból fakadtak, hogy az ember a jégkorszak megszűnése után életterének sok tíz millió négyzetkilométeres elsivatagosodott területen nem élhetett meg a gyűjtögetésből.

A gyűjtögetésről a termelésre való áttérés tehát nem tudatos előrelátáson, hanem kényszer nyomása alatt történt. Bár a történelemfelfogás a történelmünk alakulásukat túlzottan tudatosnak tartja, mivel nemcsak túlzottan a Nyugatra, de túlzottan a politikára is koncentrál. Az első társadalmak azonban egymástól függetlenül, teljesen spontán alakultak ki, abból hiányzott minden tudatos, előre elképzelt elem. Az átalakulás a termelés módjának, és ebből fakadóan a természeti viszonyok megváltozása nyomán jött létre. Az oka tehát a naprendszerünkben keresendő. A csillagásztat tudja, hogy a jégkorszakok annak következtében jelentkeznek, ahogyan időnként elmozdul, néha megfordul a földünk forgástengelye. Ennek következtében változik meg az éghajlat.

Az ember életterének jelentős hányadán a csapadék csökkenése, és az ezt követő sivatagosodás következtében a korábbi tört részére csökkent a gyűjthető táplálék.

Ez az ott élő embereket egyrészt a magasabban fekvő területek, másrészt a nagyobb folyók felé terelte. Az előbbiek sokkal tovább csapadékosak maradtak, az utóbbiakon nem jelentkezett a vízhiány. A két menekülés iránya között minőségi különbség volt. A magasabb helyeken folytatni lehetett a gyűjtögetést és a vadászatot, majd áttérni a nomád pásztorkodásra. Amint arra már másutt utaltam, az állatok is csak ott szelídültek az emberhez, ahol szűkös volt a legelő, és a korábbinál nagyobb a ragadozók száma. Ez esetben tehát nem volt szükség az életforma teljes megváltozatására, merőben új társadalmi formára. Ezek a jelenkorig megmaradtak a korábbi életmódban, ahol a szárazság nem hódította meg a hegyeket is. Ennek a kiútkeresésnek a nagy példája a Szahara déli részének hegyvidéke, ahol most is törzsi társadalmakban élnek.

A terjedő sivatagosodás elől odavándorló állatok, és emberek zsákutcába kerültek, ahol a hegyek is elsivatagosodtak, ahol is kipusztult minden olyan növényzet, amely a kellő állatállomány eltartására, ezzel a pásztortársadalom kialakítására alkalmas maradt.

A kisebb Arábiai Félszigeten ez a folyamat nem válhatott ilyen jelentőssé, de ott is lezajlott. E területről csak észak felé volt menekülési út a sivatagosodás elől. Az első állomás a Tigris és az Eufrátesz felső forrásvidéke, Anatólia, a Kaukázusi hegyvidék, valamint észak-keleti irányban az Iráni Fennsík volt. E területeken a terep tagoltsága akadályozta a nagy politikai egységek kialakulását, a vízfolyások és azok völgyei nemcsak viszonylag kicsik, de izoláltak is voltak. A nagy gazdasági politikai egységek kialakulása nem történhetett meg. Ezt ma is tanúsítja, hogy e területeken ugyan viszonylag magas a kultúra, de azon belül sok nép, sok nyelv, a kultúra sok variációja él.

A nagy történelmi változás ott történt, ahol a nagy folyamok felé történt a menekülés. Ez számunkra legjobban feltártan a Nílus völgyében történt. Ennek a folyamnak a története máig nincs feltárva, pedig nélküle nem érthető meg, hogyan alakulhatott ki viszonylag gyorsan a völgyében fajunk történetének egyik legfejlettebb öntözéses földművelést folytató magas-kultúrája.

Ahogyan én képzelem el.

A Nílus a hetven méterrel alacsonyabb tengerbe ömlése okán viszonylag gyors alsófolyású folyam volt. A tengerszint ilyen lényeges emelkedése azonban visszaduzzasztotta, az alsó folyása mocsaras síksággá változott, amit az évente rendszeres áradásai termékeny iszappal borítottak be. Tehát a Nílus völgyét sem az ember, hanem a jégkorszak megszűnése tette természetes öntözött síksággá.

Lényegében ez történt Eurázsia nagy folyamai esetében is. Vagyis a jégkorszak megszűnése teremtette meg az öntözéses földművelő kultúrák természeti feltételeit.

A történelem egyértelműen azt mutatja, hogy mintegy ötezer éve a jelentős felmelegedés teremetett fajunk életterének jelentős hányadán olyan természeti átalakulást, ami kikényszeríttette a gyűjtögető életmódról a termelésre való áttérését.

Az osztályuralom tehát az ember akaratától függetlenül létrejött klímaváltozás okozta objektív szükségszerűség volt. Az osztálytársadalmak kegyetlenségein felháborodóknak legfeljebb azt lehetett volna elemezni, hogy a fejlődés következtében melyik osztály milyen formában megjelenő diktatúrája volt hatékonyabb, esetleg kevésbé rossz az elnyomottak számára. Az elnyomott osztályok ugyan időnként fellázadtak, de ezeknek soha nem volt eredménye, ezek után az elnyomottak helyzete inkább romlott, mint javult. Kivétel képezett az a néhány ritka történelmi helyzet, amikor az egyik osztály uralma felett eljárt az idő, a megváltozott viszonyoknak megfelelően más osztálynak kellett átvennie a hatalmat.

Az ilyen új, a hatalomra törő osztályok ugyan néha bevonták a harcukba az elnyomottakat is, de fel sem merülhetett azok helyzetének tényleges javítása. Erre a legjobb példát az európai polgári forradalmak mutatták. A polgárság győzelme soha és sehol nem jelentette az elnyomott osztályok helyzetének javulását, sőt. Már a polgári forradalom győzelme után az előzőleg viszonylag szabad paraszti sorba emelkedettekből még kevesebb szabadságú és rosszabb életkörülményű városi proletárok lettek. Más kérdés viszont az, hogy a paraszti sorból való felemelkedésre a nagy többség számára eleve nem volt lehetőség, a felemelkedés előtt meg kellett járni a korai iparosítás proletár életének poklát.

Világtörténelmi áttekintés a természet szolgálatba állításáról

A mintegy ötezer éve, vagyis az emberi faj eddigi életének utolsó huszadában egyre inkább két közös sajátság jellemzett minden magas-kultúrát:

1.     A természet szolgálatba állítása, vagyis a termelésre épülés.

2.     Az osztálytársadalmakba való szerveződés.

A természet szolgálatba állítása a legpregnánsabban éppen az első és a legtisztább formában kialakult magas-kultúrákban érhető tetten. Ezek abból a kényszerhelyzetből alakultak ki, hogy a fokozatosan sivatagossá váló természet a gyűjtögető, vadászó, halászó népesség számára egyre kevesebb táplálékkal szolgált. Csak úgy tudtak megélni, ha a gyűjtögető tapasztalatok alapján legmegfelelőbb növényeket maguk vetetik el, maguk ültetik, és folyamatosan öntözik. Azaz áttértek az öntözéses földművelésre. Ez az áttérés ma még nagyon kevéssé feltárt, de minden bizonnyal voltak előzményei, és több generációra kiterjedő folyamat eredményeként alakult ki. Kapás növénytermelés formájában már jóval korábban megjelent. Hatékonysága azonban még nem szorította ki a gyűjtögetése épülő életformát, csak kiegészítette azt. Ehhez az áttéréshez az ember ereje kevésnek bizonyult.

A földművelés csak akkor került a gyűjtögetéssel szemben fölénybe, amikor a talajmunkákat a domesztikálódott állatokat befogva végezték el.

Először a legtisztább formában és a legmagasabb szinten az öntözéses földművelést folytató társadalmak jöttek létre. Többé-kevésbé ezekkel párhuzamosan alakultak ki a pásztorkodó társadalmak is. Meggyőződésem szerint, ezeket sem az ember tudatos célja, hanem az ember és néhány állatfaj kényszerhelyzete alakította ki.

Az északi félteke déli övezetében, Ázsiában és Afrikában, a tört részére zsugorodott, és sivataggá váló térségben nemcsak a gyűjtögető ember tápláléka fogyott el, de a növény- és állatvilág is szinte kipusztult. E területekről menekült az ember és állat a nagy folyamok öntözhető síkságai felé.

Ázsia nagy sztyeppéin elsősorban az emberek és a növényevő állatok kerültek csapdahelyzetbe, mivel mind a takarmányuk, mind a vizük megcsappant. Ennek következtében az ember segítségére szorultak. Itt jöttek léte a pásztortársadalmak.

Mind az öntözéses növénytermelő, mind a pásztorkodó termelési mód eredetiként, egymástól függetlenül jött létre. Ez a tény is azt mutatja, hogy az ember, hasonló helyzetben ösztönösen hasonlóan reagál.

A délkelet-ázsiai természetes csapadékra épülő öntözéses kultúrák történetét nem ismerem, de tény, hogy azokat nem az alapvetően megváltozott éghajlat kényszeríttette ki, mivel ilyen nem létezett, hanem a kínai és az indiai tapaszaltok átvétele. Aztán ott meg is rekedtek.

Ezeknek egyike sem változott meg mindaddig, amíg az ipari forradalmat követően nem kezdődött meg Nyugat hatására az átalakulás.

A nyugati kultúra

Az első magas-kultúrák megjelenésétől négyezer évig tartó, sok lépcsős útra volt szükség, amíg Európa északnyugati részén kialakulhatott a magas-kultúra és az a többi fölé emelkedve mintegy fél évezred alatt a fajunk életének fő alakítója lett.

Tagadhatatlan őse az egyiptomi és a mezopotámiai kultúra. Abból sarjadt ki a görög- római. Alig ezer éve jött létre az első olyan magas-kultúra, amelyik már nem azért alakult ki, mert az ember és az állat számára megszűntek a természet ajándékaiból való létezés feltételei, hanem azért, mert a görög-római kedvezőbb természeti környezetet talált.

Az első évezred utolsó századaiban Európai nyugati felén, az Alpoktól északra, az elmarad feudális társadalom átalakult egy sajátos magas-kultúra hordozójává. Ebben az esetben tehát szó sem volt az éghajlat jelentős megváltozásáról. Ez a térség megismerkedett a római kultúra vívmányaival, megirigyelte annak eredményeit, és megpróbálta átvenni annak eredményeit.

A Római Birodalom ugyan már az első századokban megjelent az Alpoktól északra, de nem volt képes oda átültetni saját magas-kultúráját, mert két fő gazdasági pillérje, a kenyeret adó búza és az árpa nem bírta ki a keményebb telet. Amit a történészek sötét középkornak hívnak, annak lényegében a télálló gabona termése nélküli középkor tekinthető. Ebből fakadóan az Alpoktól északra sokkal nagyobb volt a szegénység, mint délre. Délen kipusztult a városi lakosság, városok nélküli lett a városi polgárokra épült társadalom. A városok lakatlanná váltak, de a vidéken élőknek volt kenyerük. Az Alpoktól északra egészségesen éltek a pásztorok, de nem volt biztos a kenyér, és nem volt városi lakosság.

A Római Birodalom bukása után jó ötszáz évig éltek az emberek az Alpoktól északra lévő provinciák területén, és kínlódtak, mert télen gyakran kifagyott a gabonájuk. Az ötszáz év kellett ahhoz, hogy a fagyoktól szelektált búza és árpa fagyállóvá szelektálódjon, és megjelenjen két új gabonafaj, a rozs és a zab. Ettől kedve a lakosság kenyere biztosítva lett. Sőt, a négy gabonából lett őszi és tavaszi vetésű is. Ez az ötszáz év elegendő volt arra is, hogy kialakuljanak a talajművelés és a termékek szállításának eszközei is. A 8. század végén megjelent az agrártechnikai forradalom, a hármas vetésforgó, a talajforgató eke, a hám, a patkó, a fordulatra képes szekér.

A Nyugat középkori agrárforradalma sok tekintetben egyedülálló jelenségnek számít. A jelenkori mezőgazdaság elődje:

a. A növénytermelést és az állattenyésztést összekapcsolta. Ezzel két lábra állt.

b. Természetes csapadékra épült.

c. A területegységre jutó eltartó képessége középutat jelentett.

A technikai feltételeknél is jelentősebbnek bizonyult az, hogy egyedülálló demográfiai szabályozást épített ki. Ezt tartom a Nyugat páratlan sikere kulcsának.

A nyugat-európai volt az első olyan magas-kultúra, amit nem a kényszer, a reménytelen helyzetbe kerülés, hanem az ismeretek átvétele és adaptációja, azaz az ember törekvése alakított ki. Minden korábbi kultúra vagy öntözéseses növénytermelő vagy pásztorkodó állattartó rendszerben működött. Meggyőződésem szerint a nyugat-európai kultúra azért nem kövült meg, azért vált rugalmassá, mert nem a kényszer hozta létre, mint egyoldalú elődeit, hanem az ember törekvése.

Bármi volt is az osztálytársadalmak gazdasági profilja, az alapvető társadalmi szerkezetük azonos volt, mert azonos cél szolgálatára épült. A továbbiakban ezt fogjuk vizsgálni, illetve bizonyítani.

Az osztálytársadalmak négy fő eszköze a túlnépesedés megfékezésére

Az osztálytársadalmakat létrehozó okot nem kereste a társadalomtudomány. A marxista sem, pedig abból indult ki, hogy a társadalom lényegében felépítmény, aminek szerveződése az alépítményen múlik. Mivel minden termelő társadalom osztálytársadalom volt, azoknak közös alépítménye van.

Az osztálytársadalmak közös okát, a túlnépesedés elleni védekezés szükségességében látom. Az a tény, hogy az osztálytársadalom a túlnépesedés ellen jött létre, nem azt jelenti, hogy ezt tudatosan történt. Sőt utólagosan sem vált tudatossá.

Minden osztálytársadalom elsődleges feladata volt a túlnépesedés fékezése. Ennek érdekében mindegyik négy közös módszert alkalmazott, vagyis minden osztálytársadalmat az alábbi négy funkció alkalmazása jellemzi:

1./ Az eleve szegény többséget szegényítik. Azaz fokozzák a nyomorát. A társadalom tizedénél is kisebb hányada volt a hatalom birtokosa, és erőszakkal elvonta a többség jövedelmének jelentős hányadát. Ezzel jövedelmét olyan szintre csökkentette, ami mellett nagy a halálozás, alacsony a várható életkor. A legnagyobb halálok a nyomor volt. Márpedig minden osztálytársadalomban megugrott volna a népesség, ha nincs nyomor. Ez volt a legnagyobb közvetlen és közvetett halálok.

2./ Minden osztálytársadalomban óriási erőforrást emésztett fel a fegyverkezés, mert a jövedelem jelentős hányadát a fegyverkezésre és a hadviselésre fordították. Ennek végső célja ugyancsak az emberirtás volt. A hadviselés növelte a nyomort, a nagyobb halandóságot, vagyis közvetlenül és közvetve is pusztította a népességet. Az egymással harcoló társadalmakat az hozta létre, hogy nyerni csak a másik társadalom rovására lehetett.

3./ A szegény többségtől elvont jövedelmet, ami a hadviselés után maradt, elpocsékolták, luxusra, kincsképzésre fordították. Annak elenyésző hányadát fordították produktív vagyon növelésére. A tőkés osztálytársadalom volt az egyetlen osztálytársadalom, amely az elvont jövedelem jelentős hányadát racionálisan használta fel, mivel az elvonás jelentős hányada már működő tőkévé vált és így növelte a nemzeti vagyont.

4./ A vallás bűnként üldözte a tudásvágyat. Minden osztálytársadalomban eredendő bűnnek számított a tudásvágy. Talán e négy említett eszköz között ez volt a leghatékonyabb, mégis a legrejtettebben maradó. Máig nem olvastam arról, hogy miért volt eredendő bűn a tudásvágy. Még a jelenkori társadalomtudomány sem érti meg, hogy miért volt az osztálytársadalmak érdeke a tudásvágy üldözése. Egyszerűen azért, mert az ember agya képtelen lett volna tudomásul venni az osztálytársadalmak szükségességét. Fajunk legnagyobb kincse a szomjúságunk a tudásra, ezt azonban csak olyan társadalomban szabad kiengedni a palackból, amelyben nem szükségszerű az osztályelnyomás.

Ez a négy közös tulajdonság bizonyítja, hogy az osztálytársadalom szükségszerű, ha túlnépesedik a társadalom. Ezért minden forradalmi erőfeszítés kudarcra van ítélve, amelyik előbb akarja felszámolni az osztályelnyomást, mint megáll a népesség gyors növekedése. Aki kétségbe vonja az osztálytársadalom szükségességét, annak azzal kell kezdeni, hogyan lehet leállítani a túlnépesedést, és puritán életvitelre kényszeríteni a lakosságot.

Ha ez igaz, akkor addig van szükség osztálytársadalomra, amíg a népesség tartósan néhány ezreléknél gyorsabban növekszik.

Öntözéses kultúrák a nagy folyók mentén

A nagy folyók vízrendszerére épülő kultúrákat a nagy szervezeti egységek, azaz nagy, és erősen centralizált államalakulat, az ennek megfelelő vallási szervezet, az alapvetően növényi, fehérjében szegény táplálkozás, a magas halálozás, és a viszonylag kis katonai erő jellemezte.

A termelés megkövetelte a lakosság nagy egységekbe való szerveződését

Az öntözéses gazdálkodás esetében ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy az egész kultúrkör egyetlen állammá szerveződött. Ennek klasszikus példáit nyújtják az egyiptomi és a kínai modellek. A nagy folyamok vízének hasznosítása gazdasági alapot jelentet a centralizált politikai szervezet számára.

A tartós birodalmi állapot jellemző a folyamokra épült öntözéses kultúrára. Ebből a szempontból jellemző átmenetet jelentett a Tigris és az Eufrátesz völgye. A két folyó völgye annyira körül van véve pásztorkodásra alkalmas hegyekkel, hogy a katonaságra alkalmasabb pásztorok mindig szerepet játszottak a hatalmi harcok alakulásában. Ebben a térségen azért váltották egymást a nagy birodalmak, és azért jellemző ma is a térség több államra való szakadása, mert mind az öntözésre, mind a pásztorkodásra jellemző politikai szerveződés keveredett, váltogatta egymást.

A kínai és az indiai kultúra lényegében egyetlen birodalom ma is:

Az állattartó társadalomban, a pásztorkodásban, mivel a gazdaság atomizált formát öltött, a nagy birodalmak csak időről-időre jöttek létre, hogy aztán el is tűnjenek. A politikai szerveződést mindig a túlnépesedés erőszakos levezetése indokolta.

Amennyire jellemzőnk számított a nagy folyamrendszereket hasznosító öntözéses gazdálkodás esetében a politikai stabilitás, annyira ingatagok voltak ebben a tekintetben a pásztor-társadalmak. A nomád pásztorkodáshoz nem volt szükség a központi hatalom által kiépített és üzemeltetett infrastruktúrára, minden pásztorcsalád gazdasági tekintetben önálló volt, nem szorult központi hatalom támogatására. Ellenben az egészséges életmód melletti szaporaságuk és a pásztorkodás mellett megengedhető alacsony népsűrűségük közötti feszültség megkövetelte a szigorú katonai szerveződést. Minden törzs ki akarta irtani a másikat, csak akkor fogtak össze, ha más kultúrára támadtak. A törzsek egyfajta szövetségeket alkotnak, éppen ezért csak a kirajzások jelentettek megoldást. Ahhoz azonban birodalmi méretű szervezetre volt szükségük, hiszen a kiszemelt területeken jól szervezett hadsereget kellett megsemmisíteni ahhoz, hogy az ott élő népekre rátelepülhessenek. A pásztor-társadalmakra jellemző a viszonylagos jólét, de a kis eltartó képesség, a nagy katonai és a kis gazdasági erő, a kegyetlen fegyelemmel működő, mégis az instabil politikai centralizáció. Márpedig a gazdasági alapot nélkülöző hatalmi koncentráció nem lehet tartós. A nyugati ember máig nem érti, hogyan eshettek máról holnapra szét Attilától Sztálinig a végletesen centralizált sztyeppe-népek birodalmai. Ezek mind azért voltak kegyetlenül, végletesen centralizáltak, mert gazdasági alap hiányában a birodalmat csak az erőszak tartotta össze.

A természetes csapadékra épülő gazdálkodás az előbbi kettő között középutat jelentett. E termelési mód földrajzi elrendeződése eleve nagyon tagolt formát mutat. A növénytermelés kiscsaládokra, a hozzá kapcsolódó állattartás faluközösségekre, a politikai és katonai hatalom térségekre épült. Európa nyugati felét tagolt tengerpart, viszonylag kis folyók medencéi és változatos domborzati viszonyok jellemezték. A rendszer politikai szerveződése viszonylag stabilnak mutatkozott.

A történészek máig nem szentelnek kellő figyelmet annak a ténynek, hogy tagolt földrajzi környezetben egymással versengő népek, nyelvek, kultúrák alakulhattak ki, és maradhattak fenn. Ez az egymással folyó, viszonylag békés verseny volt a Nyugat fejlődésének motorja.

Centralizált államalakulat

A centralizált stabil állam létrejöttét a nagy folyórendszerre épülő öntözéses hálózat kiépítése, működtetése tette szükségszerűvé, az egységes vízi közlekedési hálózat pedig megvalósíthatóvá. Az öntözött folyó völgyekben az állam nemcsak centralizált, de a részletekig lemenő hatalmat is jelentett. Ezzel ellenpólust jelentettek a hatalmas sztyeppék pásztortársadalmainak a szorosan szervezett rendszert jelentő gazdasági alapot nélkülöző, ezért mindig törékeny államai. A pásztorokat csak a politikai hatalom tartotta össze, mivel az elemei gazdasági tekintetben egymástól függetlenek voltak.

Az állam és a vallás összefonódása

Az állam és a vallás összefonódása abból származott, hogy az államhatalom lényegében azonos volt a nagy öntözőrendszert működtető gazdasági szervezettel. A papság egyúttal az állam műszaki és politikai apparátusa is volt. Ebből fakadt, hogy a világi és a vallási vezető kezdettől fogva azonos, sőt császár, a fáraó isteni eredetű, a papság az istenekkel követlen kapcsolatot tartó, külön osztály volt. Mai szóval klérus.

Az a tény, hogy az öntözéses társadalmak vezetése technikai ismereteket igényelt, a papság fontos eleme lett a társadalom felső szerveződésének. Arról alig szól a történelem, hogy ahol a gazdaság irányítása centralizált, és szakértelmet igényel, ott a hatalom végrehajtói nem vérségi alapon álltak, ahol szakértelemre volt szükség, ott az állam, illetve a vallás válogatott rabszolgái voltak. Kínában és az Oszmán Birodalomban az iskolarendszerben szelektáltak, Indiában a szakosodott kasztok, Egyiptomban a papok. A nyugat-európai feudális társadalomban az egyház klérusa.

A papság, a klérus kezdettől fogva nem vérségi alapon szerveződött osztály volt. Abban nem volt örökletesség, sőt a nyugati kereszténység máig tiltja, hogy gyerekei lehessenek. Csak a legfelső hatalom, az isteni eredetűnek tekintett uralkodó volt örökletes.

A történelemtudomány sem helyez súlyt arra, hogy az öntözéses társadalmakban az isteni eredetű uralkodó a tényleges hatalmának érvényesítését nem vérségi alapokra épült, hanem képzettségtől függő szelekcióra bízta. Ez szöges ellentéte annak, ami a pásztortársadalmakat, és az európai feudalizmust is jellemezte: a hatalom és a vagyon vérségi öröklése.

Egyoldalú, alapvetően növényi táplálkozás

Az öntözőművek kiépítése, karbantartása, üzemeltetése sok ember térbeli koncentrációját, ezzel nagy népsűrűséget biztosított. Ezt lehetővé tette az öntözéses gazdálkodást jellemző lassan növekvő határköltség, vagyis a túlnépesedés következtében nem romlott meredeken, hanem csak lassan csökkent a gazdasági hatékonyság. A nagy népsűrűséget azonban csak alapvetően, szinte egyoldalúan növényi táplálékkal lehetett eltartani. A kor állattartása egységnyi területen tized-, a külterjes pásztorkodás esetén századannyi táplálékot sem adott, ezért az öntözéses növénytermeléshez képest, csak nagyon ritka lakosságot volt képes eltartani.

Amíg korábban a gyűjtögető életmód mellett viszonylag magas volt a népesség állati fehérje fogyasztása, az öntözéses termelés ehhez, és még inkább a kor pásztoraihoz képest kevés, és kisebb értékű fehérjét biztosított. Az egyoldalú növényi táplálkozás Kínában okozott kisebb gondot, mert a rizs sokkal jobb alaptáplálék, mint a búza és az árpa.

Az egyoldalú táplálkozás ellen bizonyos védelmet jelentett az egyiptomi bab, amit mi lóbabnak hívunk. Ez nem azonos a jelenleg nálunk fogyasztott babbal, ami amerikai jövevény. A babok jelentőségét jól mutatja, hogy ma is vallási, misztikus jelentősége van a mediterrán térségben az először beérett babnak. Ez magyarázza azt is, hogy a bab máig is a jóslás egyik általánosan használt eszköze maradt. Kínában nemcsak a rizs jelentett jobb alaptáplálékot, hanem a szója is jobb növényi fehérjét.

Nagy népsűrűség és magas halandóság

Az egyoldalú növényi táplálkozás és a nagy népsűrűség megrontotta az egészségügyi viszonyokat. Az állati fehérjékben való hiány állandósult. A járványos betegségek terjedési sebessége a népsűrűségtől hatványozott volt. Ráadásul a gyenge táplálkozás pedig gyenge ellenálló képességet jelent.

Az alacsony népszaporulatnak, illetve a periódusokban megjelenő népességcsökkenésnek a másik, talán még fontosabb oka volt a rossz egészségügyi környezet. A sűrű népesség mellett egyrészt a járványok terjedési dinamikája megsokszorozódott, másrészt nem lehetett a szükséges higiéniai feltételeket, mindenekelőtt a szennyvizek elvezetését megoldani. A talajvizek, vagyis a kutak állandóan fertőzötté váltak. A nagy halandóság a magyarázat arra, hogy az öntözéses kultúrákban jellemző volt a lakosság külső, gyakran tudatos utánpótlása, betelepítése. A szapora vidék pótolta a városi lakosság létszámveszteségét.

A viszonylag gyenge katonai erő

Az öntözéses kultúrák népessége két okból viszonylag gyenge minőségű katonát jelentett: egyrészt a pásztorélet sokkal erősebb fizikumot szült, másrészt a földműves nehezebben hagyta ott a földjét, mint a pásztor a nyáját. A földműves házhoz kötött, a pásztor vándorol. A földműves békeszerető, a pásztor harcos. Ezért aztán az öntözéses kultúrák egyrészt folyamatosan igyekeztek hadseregükbe pásztornépeket toborozni, másrészt állandóan ki voltak téve a pásztornépek erőszakos beözönléseinek.

A történészek ugyan szinte mindent a politikából, és a katonai erőből vezetnek le, mégsem hangsúlyozzák, hogy egészen a puskapor megjelenéséig, a pásztor sokkal jobb, és könnyebben mozgósítható katona volt, mint a földműves. A történészek nem hangsúlyozzák kellőképpen, hogy a puskapor megjelenése vetett véget a pásztorok sok évezredes katonai fölényének.

A pásztorból földművessé válás feltételei

Mik kellettek ahhoz, hogy a pásztorból földműves lehessen?

1.) Elegendő csapadék és viszonylag párás levegő. Minden olyan tájon, ahol ennyi csapadék volt, ott a terület többségében erdősült volt. Az erdő maga is gondoskodott a kedvező viszonyokról. Eleve sokkal kevésbé volt szélsőséges az időjárás. A csapadék kisebb hányada folyik le gyorsan. Kisebb a párolgás. Mérsékeltebb a hőmérséklet-változás. Ennek következtében jelentős hányadában erdővel borított vidéken ugyanannyi csapadék mellett is tovább nedves marad a föld, párásabb a levegő, mérsékeltebb a szelek szárító hatása, összességében sokkal kisebb a párolgás. Vagyis az első földműves kultúrák számára kedvezőbbek voltak a szántóföldi földművelés természetes adottságai. Ezzel szemben a sztyeppéken eleve szélsőségesebb az időjárás, eleve kevesebb csapadék is gyorsan felszárad.

2.) Az erdei pásztor már jóval korábban állandó telephelyen élt, mintsem földművelő lett volna. Maga az állandó letelepedettség fontos feltétele volt a földművelés térhódításának. Ezt éppen a magyar történészeknek kellene hangsúlyozni, hiszen a legnyugatibb sztyeppét meghódító hunok, avarok, magyarok viszonylag gyorsan az Alföld peremvidékére és a Dunántúlra telepedtek át, ahol a szántóföldi gazdálkodás feltételei adva voltak. Itt már az állandó lakásokban élő, földműves elődök tapasztalataival találkozhattak.

A pásztor számára a sztyeppe, a földművesnek az erdő

A történelemtudomány egyik nagyon izgalmas kérdése: Miért vándoroltak az elmúlt ötezer év alatt egyre északabbra a termelőerők, és miért látszik megfordulni ez a folyamat?

Az elmúlt évek során számos okát ismertem fel annak, hogy miért vándoroltak a termelőerők egyre északabbra. E vándorlás okait először abban a folyamatban ismertem fel, amelyik a sumér-egyiptomi kultúrát a Földközi-tenger medencéjén keresztül Nyugat-Európába szállította, hogy aztán a 20. század közepére az észak-európai skandinávok legyenek a leggazdagabbak. Majd azt is felismertem, miért vonulnak az utóbbi ötven évben a termelőerők egyre délebbre.

Az első pásztorkultúrák vonulása sztyeppékről az erdősült északi vidékekre

Azt azonban csak a legutóbb ismertem fel, hogy a sztyeppekultúra miért vonult északabbra, az erdősült vidékekre. Ugyan sem a sztyeppekultúra, sem az erdeipásztor-kultúra nem jelentett társadalmi és kulturális csúcsot, de a történelemben játszott szerepük mégis sokkal fontosabb annál, hogy ne legyünk kíváncsiak a sorsukat alakító tényezőkre. Az erdeipásztor-kultúra ugyan nem ért el magas szintet, de mind a nyugat-, mind a kelet-európai kultúra alapja az volt. Most minket elsősorban a nyugat-európai kultúra kialakulása szempontjából érdekel a pásztokoknak földművesekké válása.

A nyugati magas kultúra létrejöttének az a kulcsa, hogy Nyugat-Európa gazdaságföldrajza páratlanul kedvező feltételeket kínált előbb az erdei pásztorkodás, majd a természetes csapadékra épülő fölművelés számára. Nyugat-Európa nemcsak a gyűjtögetés, de a pásztorkodás számára is kiváló adottságú területnek bizonyult. A viszonylag enyhe, csapadékos, páradús éghajlata lehetővé tette, hogy az erdőirtásokon, a természetes legelőkön szinte az egész éven keresztül volt az állatok számára takarmány. Ebből fakadt a vándorlással felhagyó pásztorkodás.

Az első pásztorkultúrák a sztyeppéken alakultak ki, ahol az év különböző szakaszaiban más vidéken volt elegendő takarmány a jószág számára. Itt viszonylag gazdagon élt a viszonylag gyér lakosság. A társadalmi stabilitást az állandó túlnépesedés nem tette lehetővé. De amíg a földművelés nem jelent meg, mint jelentős, a női munkaerő kihasználására épülő másodlagos jövedelemforrás, csak a sztyeppén jöhetett létre magas kultúra. Abban nem a csúcs, de jelentős társa az öntözéses növénytermelésre épült magas kultúráknak.

A puszta nomád pásztorai társadalma nagyon korán, az első öntözéses magas kultúrákkal szinte egy időben vált magas kultúra hordozójává. Vele szemben a nomádságot nagyon korán feladó erdei pásztornépek még évezredekig barbárok maradtak. Ez a magyarázat arra, hogy a földművelésre való áttérés előtt a kelet-európai és a közép-ázsiai sztyeppék pásztornépei már évezredek óta magas kultúrát hordoztak, velük szemben nemcsak a tőlük északra élő erdei pásztorok, de még a Nyugat-Európában élő angolszász, germán skandináv és nyugati szláv erdei pásztornépek is barbárok voltak. Vagyis: amíg egy nép alapvetően a pásztorkodásból él, a sztyeppe nagyságrenddel fejlettebb kultúra kialakulására alkalmas, mint az erdővidék. Ahogyan azonban a pásztorkodást felváltja a szántóföldi földművelés, az erdővidék pásztorai kerülnek előnyösebb helyzetbe, azok számára eleve sokkal kedvezőbbek voltak a csapadékra épülő földműves gazdálkodás feltételei.

Az első öntözéses társadalmak kialakulása

A korábbinál sokkal fejlettebb, forradalmian új társadalmat létrehozó ok az éghajlat megváltozása volt. Az utolsó jégkorszak következtében az északi féltekén sivatagosodási folyamat indult meg több tízmillió négyzetkilométernyi területen, éppen ott, ahol korábban szavannák, azaz vadászatra leginkább alkalmas területek voltak, ahol a kor körülményei között könnyebb, és egészségesebb volt az élet, és ebből fakadóan jelentős a népesség. A jégkorszak alatt e terülteken úgy éltek az emberek, mint az elmúlt századokig az afrikai szavannákon, azzal a különbséggel, hogy oda nem juthattak még be azok az ismeretek, haszonnövények és háziállatok, amelyeket másutt a növénytermelésre, illetve állattartásra áttért osztálytársadalmak alakítottak ki.

A két legnagyobb ilyen viszonylag meleg éghajlatú terület Észak-Afrika, és az Arábiai Félsziget volt. Minden bizonnyal a jégkorszak idején itt élt a kor emberiségének jelentős hányada.

Az általános felmelegedés és a jég visszavonulása következtében ezek a területek elkezdtek sivatagosodni, csökkent a növény- és állatvilága. Az emberek és a vadak csapadékosabb hegyekre, és a nagy vízfolyásokra vonultak.

A természetes csapadékkal öntöző földművelés.

A nagy folyók öntözési rendszerén kialakult vívmányok, a haszonnövények, a háziállatok, a termelési eljárások viszonylag hamar megjelentek a kisebb vízrendszereket hasznosító kultúráknál is.

Ezeken azonban egészen más lett a társadalom alapszerkezete, mivel egyrészt a szállítási és közlekedési viszonyok, másrészt a vízhasznosítási lehetőségek tagoltsága okán, kisebb egységekre tagoltak, kevésbé centralizáltak maradtak.

Az összegyűjtött, nagy csapadékkal öntözött hegyoldalakon a termékek nem lehetett jelentős távolságra szállítani.

Az öntözéses földművelő társadalmak

Szinte nyoma sincs annak, hogyan lettek a magas-kultúrákat eltartó folyók öntözésre alkalmassá. Régen vágyom olyan térképekre, amelyek e nagy folyamok völgyeit a felmelegedés, azaz a tengerszint mintegy hetven méteres felemelkedése előtti állapotban mutatnák.

Mivel a Tigris és az Eufrátesz, valamint a Nílus ismertebb számomra ezeken illusztrálom a feltételezett változást. Ezek akkor a jelenleginél hetven méterrel alacsonyabb tengerekbe ömlöttek. Ebből következően sokkal gyorsabb volt a vízfolyásuk, az árvizek gyorsabban lefolytak, a völgyük nem lett volna öntözető.

Márpedig, ha így van, akkor el kell fogadnunk, hogy ezek a később magas kultúrát hordozó folyók öntözhetősége nem az ember tudatos célja, hanem a természet ajándékaként született meg.

Öntözéses kultúra csak ott alakult ki, ahol az éghajlat felmelegedése hatására felemelkedett tengerszint öntözhetővé tette a folyamok síkságait.

A biológiának köszönhetően, ma már megállapított, hogy a földművelés első haszonnövényei már jóval korábban megjelentek a kapás művelésben.

A közelmúltban találtam egy anyagot arról, hogy a burgonyát az Andokban már mintegy tizenötezer éve termelték. Ezt az adatot jó volna tudni a kultúrnövényekről, a búzáról és az árpáról, a kölesekről, a rizsről és a kukoricáról. Ugyanis joggal feltételezhető, hogy a haszonnövényeket már jóval a felmelegedés előtt ismerték, kiegészítő táplálék formájában termelték. Véleményem szerint kapástermelésük sokkal jelentősebb volt, mint a vadászat. Csak ezzel magyarázható, hogy a jégkorszak megszűnése után, viszonylag gyorsan, a táplálkozás alapját jelentő kultúrnövényként készen álltak. A kinemesítésükről szinte semmit sem tudunk, holott az akkor több évszázados, évezredes szelekciót igényelt.

Etiópiában már sokkal korában termeltek kölesféléket, mint kiegészítő táplálékot. De igásállatok hiányában ez a művelési mód kiegészítő biztonságként, az asszonyok kapával történő másodállása maradt.

Peruban a burgonyát már tizenötezer éve termelték, de a szántásra alkalmas igásállat, síkságok hiányában ez kapás kultúraként stagnált egészen a gyarmatosítók megjelenéséig.

Kelet-Ázsiában is előbb jelent meg kapáskultúra termékeként a köles, mint az öntözést igénylő rizs. De annak is, minden bizonnyal sok ezer éves múltja volt a kapás kultúrában.

Tehát sokkal előbb voltak kapás kultúrnövények, mint megvalósult azok öntözéses szántóföldi termesztése.

Történelmi fontosságukat eddig nem hangsúlyozták, holott ezek voltak az első növénytermelő, és háziállattartók. Az a tény, hogy a felmelegedés idején az öntözéses kultúrák szinte készen léphettek a történelem színpadára, a kapás földművelés eredményeinek volt köszönhető. A haszonnövények és az élelmezést szolgáló háziállatok már készen álltak a termelésre kényszerült térségek lakói számára.

A kultúrnövényeknek a kapás művelése minden bizonnyal a nők kiegészítő feladata volt, és a nők még sokáig nem kaptak történelemformáló szerepet annak ellenére, hogy a szerepük egyenrangú volt. Ez esetben is könnyű belátni, hogy a táplálkozásban milyen fontos szerepe volt a szállás közelében kapával megművelt földnek. Erről árulkodik az is, hogy a gabona őrlése, a tészták megsütése, megfőzése a szántóföldi termelés megjelenésével azonnal jelentkezett. Tehát a feldolgozás előbb vált általánossá, mint a gabonák termelése és alapvető táplálékká válása. A kenyér, a sör előbb megjelent, mintsem a gabona vált a fő táplálékká. A biológusok e téren is nagy segítségére lehetnének a történészeknek.

Kísérjük figyelemmel az új helyzetben való viselkedési kényszert Mezopotámiában.

A sumérok elkezdték művelni az eleve mocsaras földeket, mert csak így juthattak kellő mennyiségű táplálékhoz. Aztán látva, hogy az áradások termést növelő feltételei csak úgy bővíthetők azon túl, amit a folyók jellemző évszakos áradása természetes folyamatként elönt, ha az öntöző vizet, csatornákkal tovább terelik. Ehhez már a családénál és a törzsekénél nagyobb mennyiségű munkaerő összefogása vált szükségesé. Az öntözéses földművelés társadalmai, tehát mint csatornaépítő vállalatok indultak. Ezzel együtt létrejött az öntözéses termelést folytató területeken egy-egy önálló állam, amelyben a hatalmat a közös munkák megszervezésére, és műszaki irányítására alkalmas szervezet gyakorolta.

Ahol az öntözéses terület a vízfolyás vízmennyisége, és a sík terület nagysága miatt kicsi volt, az állam is kicsi volt. Csak ott jött létre nagy, és összetettebb társadalmi szervezet, ahol nagy volt a csapadék.

A nagy folyókra épült öntözéses társadalmakat sokáig, leegyszerűsítve rabszolgatársadalomnak nevezték. Ez hibás, mert ugyan voltak e társadalmakban is rabszolgák, de a munkaerő nagy többsége nem rabszolga, hanem szabad földműves volt. A szabadságot természetesen csak a kor viszonyainak megfelelő, korlátozott értelemben szabad használni. Valahogy úgy, ahogy a nyugat-európai feudalizmus jobbágya is szabad volt. Elsősorban, mint termelő volt szabad, maga vetett, aratott, készítette el ruházatát, szerszámainak többségét. Ezért a szabadságáért azonban súlyos adókkal fizetett.

Az öntözéses társadalmakban a hatalom és az adminisztráció kiszolgáló személyzete jogi értelemben rabszolga volt. A korlátlan hatalommal rendelkező uralkodó katonái, szolgái, iparosai, művészei voltak rabszolgák. Ezek között a csúcsra kerültek sokkal jobban éltek, mint a szabadok. Az uralkodó akaratát végrehajtó hatalom főtisztviselői gazdagok és hatalmasak, de rabszolgák voltak. Az egyiptomi, vagy a mezopotámiai társadalom ugyanúgy nem volt rabszolgatartó, mint a kínai, vagy az indiai, pedig mindegyikben voltak rabszolgák.

A kor öntözéses földművelésre épült társadalmában a munkaerő nagy többsége, mintegy 90 százaléka földműves volt, de nem rabszolga.

Egyébként is a társadalom típusát nem a munkaerő, hanem az uralkodó osztály státusa határozta meg. Ezen az alapon az öntözéses társadalmak mai szóval értelmiségi társadalmak voltak. Az egyiptomi és a mezopotámiai társadalmakban ezt a vallás klérusa, a papság jelentette. A papság kifelé, mint a vallás ápolója jelent meg, lényegében azonban a társadalom számára a tudományos és műszaki igényt elégítették ki. Ők voltak a vízrendszerek tervezői, a nagy építmények tervezői, kivitelezésének irányítói, és üzembentartói. A társadalmi funkciójukat tekintve inkább mérnökök voltak, mint papok. A feladataikat mégis vallási mezbe kellett öltöztetni, mert az istenekkel tartott közvetítői szerepük adott számukra kellő tekintélyt ahhoz, hogy a tömegeket munkára tudják fogni.

Ezek társadalmak lényegében egyházi államokként működtek. Lényegében a kor értelmiségének uralmát jelentette vallási keretekbe szerveződve. Azt, hogy lényegében értelmiségi uralomról van szó, jól láthatjuk Kínában, ahol a hatalmat nem szervezték vallási kerekek között, hanem a vizsgákon szelektált mandarinokra bízták.

Annak, hogy az öntözéses társadalmakban a hatalom az értelmiség, a tudás birtokosainak a kezében volt, elméleti jelentősége is van. Itt jelenik meg először a makro-társadalom létrejöttével párhuzamosan az, hogy a társadalmi szervezeten belül a hatalomnak azok a birtokosai, akik az adott kor szűk keresztmetszetével, azaz azzal, amiből hiány van, szakmai tudással rendelkeznek.

Az öntözéses társadalmakról azonban több generáció után kiderült, hogy nem képes sem a lakosság egészséges, többoldalú táplálkozást, sem az egészségvédelmét megoldani. A népességét járványok pusztították. Ezért a munkaerő szűk keresztmetszetté vált, egyre nagyobb hányada lett rabszolga, és ezek tulajdonosai egyre nagyobb politikai hatalmat szereznek. Így vált minden öntözéses társadalomban egyre fontosabb és hatalmasabb réteggé mind a szüksége ismeretekkel rendelkező papság, mind az idegen országokból erőszakkal rabszolgákat szerző katona.

A korábban monopolhatalmat gyakorló papság, azaz értelmiség kénytelen megosztani a hatalmát a katonákkal és a földesurakkal.

A vegyes funkciókat betöltő uralkodó osztályban a vagyon mindig, a katonai hatalom pedig többnyire örökletessé vált. Ezzel szemben a papi, azaz az értelmiségi hatalom mindig képességek alapján szelektálódott.

Az öntözéses társadalmakat megértjük, ha a középkori keresztény egyház szerepére gondolunk.

A középkori egyházi klérus is jogi értelemben rabszolgarendszer volt. Az istennel való közvetlen kapcsolatban lévő, annak akaratát közvetítő pápának a papok rabszolgái voltak. Lefelé korlátlan hatalommal, és anyagi jólétben, de a felettesekkel szemben jogtalanok. Rájuk még az állam joghatása sem vonatozott.

Már most megelőlegezhetjük.

- Ahol a tudás a szűk keresztmetszet, ott az értelmiségé a hatalom. Ilyen volt az öntözéses földművelő társadalom és ilyen a jelenkor fejlett társadalma is.

- Ahol a munkaerő hiánya a jellemző, ott a munkaerő, a rabszolga birtokosa uralkodik. Ilyen volt a járványok, azaz a munkaerő megcsappanása után a római társadalom. De ilyen volt az indián őslakosság kipusztulása után az amerikai ültetvények társadalma.

- Ahol csak az erőszak tartja össze a társadalmat, ott a hadvezér a korlátlan úr. Ilyenek voltak a pásztortársadalmak.

- Ahol a tőke a hiány, ott a tőkések a társadalom urai. Ilyen volt az ipari forradalom után, a 20. század közepéig az iparosodott társadalom.

Ebből következően én számos Toynbee által felsorolt, illetve mások által felfedezettek közül jó néhányat kihagynék, mert számomra az elsődleges ismérv az, hogy a magas-kultúra az, amiben a megélhetés alapja nem a gyűjtögetés, nem a vadászat és a halászat, azaz nem a természet által nyújtottnak közvetlen felhasználása, hanem a kultúrnövények termelése, és a háziállatok tartása. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ezeknek a kapás földművelők nem játszottak szerepet számos magas-kultúra létrejöttében. A kapás kultúrákban már megjelenő növények és háziállatok adták az alapot az első magas-kultúrákhoz. Szükséges előzmények voltak. De a földművelés csak ott válhatott a megélhetést biztosító alappá, ahol a talajművelést már igásállatok végezhették.

Gyermekkorom falujában a gyűjtögetés még szerves része volt a falusi emberek megélhetésének, de a determináló termelési ág már a földművelés és az állattenyésztés volt.

Indokolt abban is különbséget tenni, hogy a kultúrák között voltak más kultúrák felé nyitottak és zártak.

Főleg a nagy öntözéses kultúrák peremén váltak jellemzővé az olyan kultúrák, amelyek nem önállóan, hanem egy korábbi kultúra hatására jöhettek létre.

- Az egyiptomi és kisebb részben a mezopotámiai magas-kultúra kisugárzásaként jött létre egy sajátos kultúra Abesszíniában.

- A mezopotámiai magas-kultúra kisugárzása volt a perzsa, a kaukázusi és az anatóliai is.

- A kínai és az indiai magas-kultúra kisugárzása hozta létre a kelet-ázsiai, és az indonéz kultúrákat.

- A tibeti kultúra minden bizonnyal a közép-ázsiai, és a kínai magas-kultúra hatásának terméke.

De nem kívánok a másodlagos kultúrák eredetének tudományos magyarázatot adni. Ez még a jövő feladata. Számomra az a fontos, hogy a magas-kultúrák többsége nem eredeti, azok az eredeti nagy kultúrák hatásának köszönhetően jöttek létre.

A nyugati magas-kultúra kialakulása szempontjából a mezopotámiai és az egyiptomi magas-kultúra kisugárzásán jött létre a görög-római, annak hatására alakulhatott ki gyorsan és sikeresen a nyugat-európai magas-kultúra.

A mezopotámiai öntözéses magas-kultúra hatása először Perzsia, a Kaukázus és Anatólia területén jelennek meg. Különösen az utóbbi azért válik a jövő alakulása szempontjából fontossá, mert a Európa magas-kultúrája felé az első lépcsőt jelenti. Anatóliában a kisebb vízrendszerekre katonai, viszonylag igatag pásztor birodalmak, viszonylag független kisállamok, városok létesültek. Ez volt az a híd, amelyen eljut a fejlődés a görög, majd a római polisz-kultúráig, ami lénygében már európai magas-kultúra, de még csak a mediterrán térségben.

A nagy öntözéses kultúrákkal többé-kevésbé egyidős a pásztortársadalmak kultúrája. Ezek a közép-ázsiai nagy sztyeppén alakultak ki, és lényegében csak ott játszottak fontos történelmi szerepet mind Európa, mind Kína, mind India életében. Ez a kultúra a külterjes pásztorkodásra épült. Óvatosan nevezem a pásztor kultúrákat magas-kultúrának. Ezek ingatagsága abból fakadt, hogy a törzsek és családok nem vettek szervesen részt a társadalmi munkamegosztásban, gazdasági tekintetben önállóak voltak. A gazdasági függetlenség azonban katonai védelemre szorult, hiszen a gyorsan szaporodó törzsek csak egymás rovására tudtak a legelők felett jobban részesedni.

Ahhoz, hogy a pásztortársadalmakat megértsük, szem előtt kell tartani, hogy állandóan a nagyon gyors túlnépesedéssel küzdöttek. Ezek a kontinentális puszták azonban csak nagyon alacsony népsűrűséget tarthattak el. Ráadásul, a már viszonylag kis túlnépesedés is súlyos gazdasági katasztrófával járt, mert a kevés csapadékú legelőkön mind a téli takarmány, mind a nyári itatáshoz szükséges víz már az optimálisnál kis mértében nagyobb állatállomány mellett is katasztrofális következményt okozott. Mai szóval: a pásztortársadalmakban a gyors népszaporulatnál is gyorsabban szaporodó állatállomány függvényében nagyon meredeken csökkent a határhatékonyság.

Az egészséges életmód, és a ritka népsűrűség mellett viszonylag alacsony volt a természetes halandóság. A tragikus következményekkel járó túlnépesedés állandó veszélye miatt e társadalmakra jellemző volt, hogy a térség népei egyrészt egymást irtották, másrészt időszakosan jelentkeztek a kényszerű kirajzásaik az öntözéses kultúrák területeire.

Mivel a nagy társadalmi egységek kialakításának nem volt gazdasági alapja, a nagy politikai szervezetek csak időlegesen, katonai hatalomként jöhettek létre. Ezek a világtörténelmi jelentőségű birodalmak lényegében egy-egy vezér zseniális szervezőképességére épültek, és azok halála után, rendszerint meg is szűntek. Ezeket csak a katonai siker, és a kíméletlen terror tartotta össze. A centralizációjuk az erőszakon alapult, soha nem ment le a társadalmi munkamegosztás, és a mindennapi élet gyakorlatába.

A két nagy kultúra, az öntözéses és a pásztor, egymást egészítette ki.

Közös karakterük csak az volt, hogy viszonylag nagyon gyorsan elérték fejlettségi szintjüket, melyen aztán sok évezreden keresztül stagnáltak. Mindkettő klasszikus formája, és térsége a jégkorszak végét jelentő éghajlatváltozás idején, pár évszázad alatt, alakult ki, utána ötezer éven keresztül lényegében stagnáltak.

A kialakulásuk körülményei alig ismertek, szinte készen ugranak a történelem színpadára.

A fenti tagolásba csak látszólag nem fér be a görög és a római kultúra.

A nagy folyókra épülő magas-kultúra eredményeinek az első európai átvevői, a Fölközi Tenger keleti medencéjének nagy szigetein és Anatólián keresztül a görögök voltak. Ezt gyorsan egyedülálló karakterű magas-kultúrává emelték. Amit átvettek, azt lényeges módosítással a saját igényeikhez igazították. Az Anatólián keresztül történő átvételt rögzítette a két Homérosz-eposz, amelyben Trója játszotta a közvetítő szerepét.

A görög és a római kultúra virágzása viszonylag rövidéletű volt. Ez a rövidéletűség azt jelentette, hogy gyors tetőzésük után csak pár századot éltek virágkorukban, és aztán pusztán kulturális értékeik éltek tovább. Ezt is csak a közel-keleti arab kultúra őrizte meg, és közel ezer év után adta vissza Európának.

A történészek sok kulturális és erkölcsi okot találnak ki mind a görög, mind a római kultúra lehanyatlására. Pedig annak egyszerű oka volt. A keletről behozott betegségek szinte kiirtották a mediterrán térség városaiban a lakosságot. Márpedig városi lakosság nélkül a városokra szabott kultúra elpusztul.

Városi társadalmak

A nagy öntözéses kultúrák egy sor nyersanyag és luxuscikk tekintetében nem voltak önellátóak. Ezért külkereskedelemre szorultak. Ezt a feladatot vállalták magukra a kereskedő városok, amelyek e két magas-kultúra peremvidékein helyezkedtek el. Ezek gazdasága részben karaván, azaz szárazföldi, részben tengeri szállításra épült.

A tengeri szállítás sokkal nagyobb hatékonysága okán a tengerparti városállamok gazdagodtak meg gyorsan, és váltak jelentős kulturális tényezőkké.

Az elsők között a legismertebb Fönícia volt, amely a nyugati kultúrában is fontos értékeket kapott.

Mi jellemezte a városállamokat?

Viszonylagos kicsiségük. Maximálisan pár százezer lakost, párt tízezer polgárt, azaz állampolgárt fogtak össze. Ezért folyamatosan egymás katonai szövetségére szorultak akkor is, ha gazdasági érdekeik ezzel ellentétesek voltak. Ezek a gazdasági alap nélküli, sőt azzal ellenkező érdekű katonai szövetségek nem is bizonyulhattak tartósnak.

Nem voltak élelmiszerekből önellátók. Ezért állandó gabona-behozatalra szorultak. Korábban, és még utána is kétezer évig, minden magas-kultúra elsősorban mezőgazdasági volt, hiszen az élelmiszer jelentette a lakossági fogyasztás nagy többségét. Ezek a városállamok alapvetően gabonaimportra szorultak, és saját élelmiszerforrást főleg a tengeri halászatuk jelentett. Ennek köszönhetően fehérjével jobban el tudták látni magukat, mint az öntözéses társadalmak. Azt csak sejtem, hogy a tangeri állatok fogyasztása is szerepet játszott abban, hogy szellemi erejükkel kiemelkedtek.

A városi államok szellemi eredményei azonban elsősorban abból fakadt, hogy sok kultúrával, sokféle néppel érintkeztek. A történészeknek jobban kellene hangsúlyozni a környezetváltozás, a más kultúrákkal való érintkezés tudatformáló szerepét. Ez a múltban soha nem volt olyan jelentős, mint korunkban, amikor a társadalmi fejlődés sebességének egyik alapja a tudat rugalmassága. Jelenleg csak azok a társadalmak képesek az élvonalba kerülni, ott fennmaradni, oda felzárkózni, amelyekben a lakosság tudata megfelelő, nyugati puritán, illetve távol-keleti konfuciánus, és nem vagy csak nagyon lassan szaporodik.

A jelenkor embere számára a történelméből az a legfontosabb tanulság, hogyan lehet a népszaporulatot féken tartani, és a lakosság tudatát puritán irányba terelni.

Max Weber jó száz éve felismerte, hogy a modernkor kihívásaival azok a társadalmak élnek a leginkább hatékonyan, amelyekben a lakosság viselkedését a puritanizmus jellemzi. Ezt akkor senki sem fogadta el, de az utolsó örven év egyértelműen bizonyította. A puritanizmus hiánya és a néhány ezreléknél gyorsabban növekvő népesség eleve lehetetlenné teszi az átlagnál gyorsabb fejlődést.

E kettős követelmény alapján ajánlom, hogy a történészek elsődleges feladata a népesség növekedésének megállításhoz, és a puritán viselkedéshez vezető történelmi tapasztalatokat feltárni.

A városok a kereskedelemből és iparból éltek, a kereskedők és iparosok voltak a városi önkormányzati hatalom birtokosai. Tekintettel arra, hogy a kereskedelmi teljesítménynek kezdettől fogva két feltétele volt, a vagyon és a képesség, a kereskedő társadalmak a vagyon öröklésére és a demokráciákra épültek. Ezek kezdetben a kor technikai feltételeinek megfelelő rabszolgatartó demokráciák voltak. Tőkések voltak, mert a vagyon társadalmi pozíciót, demokráciák pedig azért, mert a képességük biztosított nagyobb érvényesülést.

A városállamok kicsinységéből fakadó gondjait, védtelenségét Róma oldotta meg azzal, hogy nem kereskedőként, hanem katonaként szervezte birodalmát. Róma sorra bekebelezte a meglévő városokat, aztán újabb és újabb területeket hódított meg, ahol a magáéhoz hasonló, a térségük mezőgazdasági lakosságtól hatalmilag független városokat épített fel.

A fentiekkel azt kívántam bizonyítani, hogy a városi lakosság élelmezési és egészségügyi gondjainak bemutatása nélkül érthetetlen a Római Birodalom bukása.

A görög-római kultúra

A nyugat-európai kultúra karaktere nem érthető meg a görög-római előzménye, illetve öröksége nélkül.

A Római Birodalom bukása után Északnyugat-Európa, vagyis a germánok, angol-szászok lakta térség még nem volt magas-kultúra, a római örökséget képtelen volt az igényeihez igazítani, és az elődjéhez hasonló magas szintre emelni. Nem így a Római Birodalom keleti fele Konstantinápoly központtal. Itt ugyanis a magas-kultúrának több ezer éves folytonos volt.

A történészek keveset említik azt, hogy még a Római Birodalom fénykorában is fejlettebb volt a Birodalom keleti fele, mint a nyugati fele. Anatólia, a Közel-kelet, és főleg Egyiptom és Észak-Afrika volt képes ellátni gabonával Európai mediterrán térségében a városok lakosságát. A kulturális csúcsot pedig Görögország és Egyiptom jelentette.

Nem véletlen, hogy a Római Birodalomért folyó hatalmi harcokban a hatalomért harcoló erősebb mindig a birodalom keleti felét választotta. A Rómát és a Földközi-tenger nyugati medencéjének városait szinte elpusztító járványok idejétől egészen a középkor utolsó harmadáig a Kelet-Római Birodalom, és területe maradt fejlettebb. A keleti provinciáknak nem volt szükségük arra, hogy Rómától tanuljanak, hiszen ők Róma ragyogása előtt is a magas-kultúrák voltak.

A Római Birodalom keleti részének fölénye addig egyértelmű, amíg annak keleti térségét nem hódítja meg az iszlám, amíg Egyiptom és Anatólia lakossága is rátér a közel-keleti kultúrának megfelelő vallásra, a mohamedánra.

Már a történelem időszámítás előtti tényei igazolták, hogy az eredeti magas kultúra létrehozásához óriási, birodalmi méretű erőforrás koncentrálására volt szükség, de stagnálásra kényszerült, ha a kultúra centralizált politikai egység maradt.

Ez alól a görög-római kultúra volt az első kivétel, de az nem volt eredeti, az egyiptomi kultúra gyümölcseit hasznosították a maguk sajátos igényei szerint. Ez a mediterrán, azaz beltengerre épülő kultúra számos szempontból kiemelkedett kortársai közül. A görög kultúrára a tagoltsága, és a népességük élelmezéséhez szükséges mezőgazdasági háttér hiányának volt jellemző.

A történészek sem helyeznek elég súlyt a tényre, hogy ez a mediterrán kultúra eleve képtelen volt a lakossága élelmezésére, azaz kenyérrel való ellátására. Ez a szükséghelyzet késztette mindkettőt arra, hogy más kultúrákhoz tartozó gabonatermő gyarmatai legyenek, és onnan hajókkal szállítsa a lakossága élelmezéséhez szükséges gabonát.

A történészek ugyan gyakran idézik Ciceró mondását: „navigare necesse est!” De nem ismerték fel a lényeget: a tenger feletti uralom és kellő hajóállomány nélkül Róma, és ezzel a birodalom éhen pusztul. Róma e hátránya lett az előnye.

Mivel a történelemben korábban, és még később sokáig példátlan mennyiségű tömegárunak, gabonának nagy távolságról való szállítására kényszerült, kénytelen volt nagy hajóállományt kiépíteni, azok hadihajókkal való védelméről gondoskodni, ezért vált a tenger urává, és vált képessé jelentős haderőt tengeren szállítani. Cicero tudta, hogy addig nagy Róma, amíg hajózik.

A görög-római kultúra elsődleges alapja a városainak politikai és gazdasági önállósága. Amíg az egyiptomi és a mezopotámiai öntözéses kultúrákat a szinte korlátlan központi hatalom, és a városok teljes alárendeltsége jellemezte, addig a Földközi-tenger keleti és déli partjain önálló városállamok jöttek létre. Ezt a városi önállóságot vitték tovább a görög városállamok, majd birodalmi kerete ellenére is a Római Birodalom.

A nyugati történészek is csak újabban kezdik felismerni, hogy a mediterrán kultúra lényegében a városok kultúrája volt. A polgároknak demokrácia a lakosság nagy többségének rabszolgaság.

A városok, és azok polgárainak viszonylagos önállóságát először Nagy Sándor vitte a despotikus Közel-Keletre és Észak-Afrikába. Mindaddig értetlenül álltam Nagy Sándor elképesztő méretű terjeszkedése előtt, amíg fel nem ismertem, hogy a keleti despotizmus jogtalan polgárai örömmel fogadták a városi polgárság megbecsülését hozó hódítót. Érdemes volna elgondolkodni azon, mi lett volna a történelem további menete, ha Nagy Sándor görögös társadalomszerkezeti elképzelése gyökeret tud verni a Közel-Keleten. Ennek máig világító példája volt évszázadokon keresztül az általa alapított Alexandria.

A görög és a római kultúra hanyatlását nem egy másik kultúra fölénye, hanem a városi lakosságot megtartó képesség hiánya okozta. E két kultúra úgy halt el, hogy gazdasági és kulturális fölénye még sokáig megmaradt a kontinensen.

A görög és a római kultúrát és társadalmat azonos típusúnak tekintem, mindkettő város-kultúra volt. Ez alatt az kell érteni, hogy lényegében csak a városi életet szervezte a saját társadalmává. Ez nyilvánvaló volt a görög esetében, hiszen nem léptek túl a városállamok méretein. Az úgynevezett görög gyarmatok sem voltak gyarmatok, hanem a későbbi városállamokkal, sőt nemzetállamokéval azonos önállóságot, autonómiát élvező társadalmi egységek.

Azzal, hogy a római kultúra egyúttal létre hozta az első igazán világbirodalmat, nem hozott létre nagy társadalmat, hanem csupán a római mintára szervezett közigazgatási, illetve katonai feladatokat ellátó városok hálózatával több kultúrához tartozó területeket és népeket szervezett egyetlen politikai egységbe.

Ahogyan a Brit Birodalom fénykorában sem volt egy kultúra, egy társadalom, hanem csak egy óriási politikai szervezet, aminek a keretein belül nagyon különböző típusú, és gazdasági fejlettségű társadalmak működtek az angol gyarmati irányítás alatt. Lényegében ilyen volt a Római Birodalom is, amelyben a provinciák vidéki lakossága csak az adószedő erőszakot érezte abból, hogy a Római Birodalom része.

A görög és a római kultúra tehát nem területet, hanem csak a városok hálózatát szervezte a maga törvényei szerint. Ezért nevezem polis-kultúrának. Ebből fakadt az is, hogy soha nem lehetett gazdasági tekintetben önellátó. Márpedig az ipari forradalom előtt a gazdasági önállóság a kultúrák elengedhetetlen feltétele volt. A görög és a római társadalom végig képtelen volt a maga élelmezésére, mivel a hatáskörébe tartozó mezőgazdasági vidék még alkalmatlan volt a szükségletét kielégítő öntözéses gabonatermelésre. Az időszámításunkat követő első ezer évben, Európában csak a Földközi Tenger néhány öntözhető síkságán nem fagyott ki télen a búza és az árpa.

A 9. század előtt, Európában csak néhány kis városállamnak az eltartására elegendő gabonatermő térsége volt. A kor két gabonája, a búza és az árpa akkor még nem bírta el a téli fagyot. Eredetileg mindkettő a telt nem ismerő faj. A Római Birodalom a közel-keleti, illetve az észak-afrikai gabonára szorult. Az a tény, hogy a rómaiak végül már uralkodtak a mezőgazdasági termékekkel őket ellátó térségek felett, nem jelentette azt, hogy azzal közös kultúrát és társadalmat alkotott volna. Egyiptom, Szíria és Észak-Afrika politikai tekintetben a Római Birodalom része lett, de nem a római kultúráé.

E két város-kultúra pusztulását nem a történészek által vélt politikai, és erkölcsi okok idézték elő, hanem az önálló élelmezésre és a városi lakosság egészségvédelmére való képtelensége. A gabonát a sémita térségből kellett több ezer hajóval, több százezer hajóssal a latin Európa kikötőibe szállítani. Ez azonban azt jelentette, hogy a kor viszonyai között kivédhetetlen fertőzéseknek volt kitéve. Ezek ellen pedig védetlen volt.

A görög-római kultúra számos kulturális eredménye a nyugat-európai kultúra szerves része lett. De egyiknek sem volt a világ nagy kultúráihoz hasonló gazdasági alapja. Ezért tudomásul kell venni, hogy nem lehet tartós az a kultúra, amelyik nem képes élelmezni a városi lakosságát, nem értheti meg e két magas-kultúra sajátos történelmi szerepét. Ezek ugyan nélkülözhetetlen feladatot teljesítettek azzal, hogy kulturális alapot adtak a Nyugatnak ahhoz, hogy a 10. században nemcsak magas-kultúrává emelkedhessen, de alig fél évezred után azok fölé is emelkedessen.

Ezt jól jellemzi a tény, hogy a sötét középkorban, vagyis a Római Birodalom bukása után szinte megfeledkezett a görög-római örökségéről, és azt csak az arab-zsidó kultúra mentette meg a számára.

A görög kultúra

A görögök korán felismerték, hogy egy lábon állnak, nincs saját mezőgazdasági alapjuk. Ez késztette őket arra, hogy a Földközi Tenger nyugati medencéjében, de még a Fekete Tenger partjain is kisebb vízfolyásokra épülő öntözéses gabonatermelő "gyarmatokat", lényegében új városállamokat létesítsenek. Már ekkor kiderült, hogy a távolsági kereskedelem állandó gondolkodásra, alkalmazkodásra kényszerít, tehát az ember agyának fontos szerepet követel. Ettől kezdve, máig a nyugati kultúrára jellemzővé vált, hogy a város a társadalom a gazdasági és tudományos motorja.

A Nyugat történelmét máig csak azon az alapon lehet reálisan megfejteni, hogy a görögöktől nemcsak a tudományt és a művészetet, de a politikai tekintetben többé-kevésbé önálló városok megkülönböztetett szerepélt is átvette. Csak Európa nyugati felén maradt meg örökségként a városok kisebb-nagyobb politikai, gazdasági és kulturális önállósága. Ahol ez nem maradt meg, ott nem is ért el a Nyugathoz hasonló sikereket.

Az öntözött gabonatermelő görög gyarmatokat azonban rövid virágzás után, megsemmisítette a malária. Nem volt ellene védekezés. A görög városállamok kultúráját tehát a malária számolta fel. Történt ez annak ellenére, hogy sok tekintetben életképesnek, sőt vonzónak bizonyult nemcsak a Földközi Tenger térségében, de Közel-Keleten is.

A görög városkultúrának, a városi polgárok demokráciájának a társadalmi fölényét és vonzását fényesen bizonyította Nagy Sándor maroknyi csapatának példa nélküli gyors, és világméretű sikere. Nagy Sándort a közel-keleti és egyiptomi politikai diktatúrák minden városának polgársága, mint az övékénél fejlettebb, jobb társadalmi forma képviselőjét fogadta. Számukra a görögség jelentette a zsarnoksággal szemben a személyi, és még inkább a gazdasági szabadságot a zsarnok politikai állammal szemben.

A görög kultúra értékei végig kísérik a nyugati kultúrát. Csak az úgynevezett sötét középkorban tűnt el, hogy aztán a virágzó arab kultúra a középkor derekán visszahozza. Ez a magyarázata annak, hogy a történészek máig ennek a kis nép apró városállamainak alig pár száz éves történetét világtörténelmi méretűként kezelhetik.

A római kultúra

A Római Birodalomnak a politikai hatalmát úgy kell kezelni, mint falusi népességnek, a paganus-oknak a városok által történő kizsákmányolását. Egyetlen város polgárainak sikerült a kor Európájának egészét uraló birodalmat kiépíteni.

Ez a viszonylag rövid életű, de máig a Nyugat alapjaként tisztelt Birodalom akkor dőlt össze, amikor képtelené vált a városi lakosok egészségi feltételeinek katasztrofális összeomlása ellen védekezni. Azzal, hogy Róma és általában a birodalmat fenntartó nagy városok lakossága az egyiptomi, az észak-afrikai és a kis-ázsiai gabona importjára szorultak, kitették magukat az olyan közel-keleten őshonos betegségek fertőzésének, amelyekkel szemben nem volt az indogermán lakosságnak immunitása. Ezek a betegségek szinte kiirtották a városok lakosságát. Márpedig a római társadalom a városok társadalma volt, ami, ha megszűnnek a városok, megszűnik a városokra épült kultúra is.

A görög kultúra azért hanyatlott le, mert a malária következében elvesztette növénytermelő bázisait. A római azért, mert az alapja, a mediterrán térségi városok hálózata a járványok pusztításai nyomán megszűnt. Nincs tehát semmi alapja annak a történészek által elfogadott felfogásnak, hogy a Római Birodalom bukásának erkölcsi és politikai okai voltak. A görög és római a kultúrának eleve nem volt gazdasági alapja, nem volt a városok élelmezését biztosító térség mögötte. Az alapvető táplálékáról, a kenyérről, nagy távolságból, idegen kultúrákból kellett importálni.

A történelem során számos más kultúra volt azért hasonlóan rövid életű, mert kapcsolatba kényszerült olyan baktériumot, vírust hordozó idegenekkel, akik által hozott kórokozókkal szemben nem rendelkeztek ellenálló-képességgel. Azok elpusztították a lakosságot.

Ez pusztította el a két amerikai kultúrát, a mayát és az inkát is. Ott is sokszorta nagyobb pusztítást okoztak a bevitt betegségek, mint a megszállás kegyetlenségei. Nemcsak fegyvereikkel és betegségeikkel, de a gazdasági és kulturális fölényükkel pusztította el őket a Nyugat.

A maláriát terjesztő szúnyogok hatása a Római Birodalom történelmére

Magam először a történelmet formáló egészségügyi problémával első olaszországi utamon találkoztam. Róma felé menet a hajnal első fényeinél arra lettem figyelmes, hogy ott nem a folyók, patakok völgyében helyezkednek el a települések, mint hazámban, és általában Nyugat-Európában, hanem a dombok tetején. Ez még ott is irracionalizmusnak tűnik, ahol bőven van víz, ahol a dombokon is áshatók kutak, nemhogy ott, ahol kevés a csapadék, ahol a ciszternákban kellett gyűjteni az esővizet.

Itáliában ilyen települési forma kialakulására csak nagy kényszer hatása alatt kerülhetett sor. Mi lehetett ez a kényszer? Történelmi ismereteim elegendőek voltak ahhoz, hogy megállapítsam: a görögök virágzó gyarmatait a maláriát terjesztő szúnyogok semmisítették meg. A görög települések, amelyek öntözték a gabonát, azaz a mély fekvésű völgyekben laktak, elpusztultak, de a malária veszélye, azaz a szúnyog a jelenkorig megmaradt. A malária üldözte el a vízben bő, gabonatermelésre alkalmas síkságokról a dombok tetejére a lakosságot.

Szinte lavinaszerűen peregtek ebből a további kérdések, és az azokra adott válaszok:

1.) Miért váltották fel az öntözéses földművelő görög gyarmatokat a dombokon legeltető etruszk és a római pásztorok? Miért dombokra épült Róma, és utána az egész római kultúra? Azért, mert menekülni kellett a maláriát okozó szúnyogok elől.

2.) Miért csak a 20 században sikerült lecsapolni a volt görög gyarmatok által lakott és művelt síkságokat? Azért, mert csak akkor, kétezer év után tudtak az emberek védekezni a malária ellen.

Ezen felismerésem után negyven évvel jutott el a tudomány odáig, hogy a korabeli emberi csontok alapján meg tudja állapítani, hogy 2-2500 éve a leggyakoribb halálok a malária volt. Ezt ma már meg lehet állapítani, de a történészek mégsem hajlandók levonni a tanulságot: a malária, az azt terjesztő szúnyog, az abban élő vírus pusztította el a Földközi-tenger nyugati medencéjében a virágzó görög kultúrát, és adott lehetőséget a térség pásztorkodó népeinek arra, hogy átvegyék a kultúra és a hatalom stafétabotját.

A római birodalommal foglalkozó történelmi munkák szinte említést sem tesznek arról, hogy a Római Birodalom magját jelentő Dél-Európa képtelen volt a lakosságát kenyérrel ellátni, hogy ez volt az első magas-kultúra, amelyik képtelen volt a lakossága élelmezésére, történetesen kenyérrel való ellátására. Ezért kellett vállalkoznia arra, hogy a városi lakosság kenyerét jelentő gabona többségét importálja, mert a gabonatermelésre alkalmas síkságokon a malária pusztított.

Majd ezt a szükségüket fokozta az, hogy a keletről hozott betegségek megfertőzték a talajvizet. Ezért vagy iszonyatos költséggel kellett messziről, vízvezetékeken, aquaductokon szállítani a fertőzetlen ivóvizet, illetve a kutak vizét borral kellett keverni. Ebből fakadóan az eleve szűkös termőföld többségére szőlőt kellett telepíteni. A fertőzetlen ital, vagyis a forrásvíz és a bor emésztette fel a nemzeti jövedelem mintegy harmadát. Az iszonyatos erőfeszítések ellenére a városok, amire a kultúra épült, elvesztették korábbi lakosságuk mintegy kilenc tizedét. Ez, nem pedig az erkölcsök romlása, vonta maga után a birodalom és a kultúra bukását.

Nemcsak az ókorban jelentett minden mást elnyomó feladatot az egészségvédelem vagy az ivóvíz, hanem számos elmaradt kultúrában ma is.

Tőkés osztálytársadalom az agrártechnikai és ipari forradalom nyomán

A nyugat-európai civilizáció először a tengerek, az óceánok meghódításában és a haditechnikában előzte meg a többi nagy, elsősorban a távol-keleti kultúra társadalmát. Ennek köszönhetően a Nyugat előbb lesz imperialista és a világkereskedelem vezetője, mint tőkés osztálytársadalom.

A Nyugat számára megnőtt világkereskedelem jelentősége, a számára fontos nyersanyagok, mindenekelőtt a fűszerek, az arany, az ezüst és a színesfémekhez való bőséges hozzájutás nélkül aligha kerülhetett volna sor az ipari forradalom gyors sikerére.

Az ipari forradalom az emberiség történetében az első olyan technikai forradalom, amelyik olyan erőforrásokat tárt fel, amelyre elsősorban nem az adott társadalom belső fogyasztásának volt szüksége, hanem a külső piacokon szerezhette be mindazt, amire szüksége volt.

Az ipari forradalmat megelőzően minden magas-kultúra minimum négyötödében mezőgazdaságra, élelmezésre épült. Ezért életképessége a mezőgazdaság adottságokon múlott. Élelmezését saját erőforrásiból kellett biztosítani. Csak ott alakulhatott ki, ahol a mezőgazdasági adottsága kedvező volt. Ezért voltak lényegében feudálisak, az uralkodó osztálya a földtulajdonos volt.

Korábban minden, a társadalom sorsát alakító technikai forradalom a végső kihatásában lényegében agrárforradalom volt, és a korábbinál hatékonyabb módon oldotta meg a társadalom élelmezési szükségleteit. Más szavakkal: a társadalmon elsődleges érdekét szolgálta. Az ipari forradalom sokáig legfeljebb a munkaerő tizedét érintette volna, ha nincsenek külső piacok. Ahhoz, hogy kibontakozhasson, gyorsabban, és szélesebben formálja át a társadalmat, mások ellátására és kizsákmányolására volt szüksége. Ez a kizsákmányolás nem csupán, és nem is elsősorban katonai erőkkel, erőszak árán történt, bár úgy is, de egyszerűen a cserén keresztül.

Az agrártechnikai forradalom

Az agrártechnikai forradalom legutoljára a mezőgazdaságban vált tőkéssé a közel háromszáz éves megkésése okán. Csak a 20. században, és először a négy volt angol gyarmaton győzött a családon alapuló farmergazdaság. A családi munkaerőre épülő modern kisvállalkozás, a farmergazdaság nemcsak a paraszti kisgazdasággal, és a fél-feudális nagyüzemmel, de még a tőkés nagyüzemmel szemben fölénybe kerültek. Minél fejlettebb lett a technikai felszereltség, annál inkább. Máig nem valljuk be, hogy a mezőgazdaságban a kisüzem fölénybe került a nagyüzemmel szemben. A kicsit nem a terület, a termelési érték nagysága, hanem a dolgozók létszáma alapján kell megítélni.

Amíg annak idején az ipari forradalom a sok munkást foglalkoztató tőkés nagyvállalkozások fölényét hozta, az agrártechnikai forradalom mind a paraszti, mind a tőkés mezőgazdaságot kiszorította. Az utóbbit még gyorsabban.

Ennél is sokkal nagyobb jelentősége van annak, hogy a tudományos és technikai forradalom hatására a reálgazdaságban is megnőtt a kis létszámmal dolgozó, a saját munkán alapuló, tehát nem tőkés vállalkozások súlya. Ezek elsősorban, mint bedolgozók nyernek teret. E tény máig sem tudatosult. A nagyvállalatok értékesítési eredményei ugyanis tovább nőttek. Ez elfedte azt a tényt, hogy a nagyvállalatok termelési értékében többszörösére megnőtt a kis beszállítók, és szolgáltatók részesedése. Más szavakkal: az egyre nagyobb vállalatoknál egyre kisebb az ott létrehozott érték, és egyre nagyobb a beszállítók teljesítménye.

Ezt a tendenciát tanúsítja az is, hogy egyrészt a nemzeti vagyonon belül csökken a tőkeként működő, ugyanakkor nő a saját munkával működtetett vagyon nagysága, másrészt a vállalati szektoron belül a kisvállalatokban dolgozók száma nő a leggyorsabban, harmadsorban a fizikai tőkéhez képes nő a szellemi tőke súlya.

A nemzeti vagyonon belül a legnagyobb és leglényegesebb változást az hozza, hogy sokszorosára nőtt a szellemi vagyon, és ma már sokkal nagyobb értéket képvisel, mint a fizikai tőke. Márpedig a szellemi vagyon, azaz a tudás, az ismeret nem tőke, hanem olyan vagyon olyan, ami a tulajdonosától nem vehető el. Ma már a fizikai és a szellemi nemzeti vagyonnak kisebb hányada a tőke. A század elején Angliában még kétharmada volt az.

A tőkés társadalom tehát akkor is megszűnik, ha a tőkések még görcsösen ragaszkodnak hozzá. Amihez ugyanis görcsösen ragaszkodnak, az egyre inkább illúzió. Egyre kevésbé a fizikai vagyon, egyre inkább a szellemi vagyon nagyságán múlik a társadalom teljesítő képessége.

A társadalom típusát, lényegét a múltban sem a politikai erőviszonyok határozták meg, hanem az, hogy mivel kellett a társadalomnak elsősorban racionálisan gazdálkodnia, mi volt a kor társadalmában a fejlődés szűk keresztmetszet.

Az ipari forradalom hatása Nyugaton

Az ipari forradalom a Nyugati kultúrán belül is differenciált. A saját körén belül leértékelte a fél-perifériát. Az iparukat leértékelte, a mezőgazdaságot felértékelte. Ezzel Európa keleti felén az úgynevezett második feudalizmust hozta létre, a konzervatív, földbirtokos erőket megerősítette.

A fentiek értelmében az ipari forradalom hatását a Nyugat fél-perifériáin az alábbiakban látom.

a/ Az ipari forradalom a hazai gazdaság korábban háziiparral foglalkozó tizedét tette tönkre.

b/ A saját mezőgazdaságában az olcsó agrárimporttal és a háziipar legyőzésével csökkentette a vidéken a munkaerőigényt, és szétverte a falusi társadalom évezredes egyensúlyát.

Amíg a puritán Nyugaton az iparos és kereskedő polgárság gyorsan gazdagodott, tőkés polgárrá vált, a Nyugat fél-perifériáin az eleve kisszámú, és főleg idegen etnikumú polgárság erejét vesztette, mivel a nyugati versenytársaival szemben komparatív hátrányba került. Ez a fél-perifériákon társadalmi visszarendeződést okozott.

Ezzel szemben a gazdag nyugati piacok agrártermékek iránti kereslete, és a nagyobb távolságról történő szállíthatósága felértékelte a mezőgazdaságot. A Nyugat fél-perifériáin az ipari forradalom a földesúri osztályt felértékelte. Ennek következtében a politikai hatalma is nőtt, holott a társadalmi fejlődés érdekében a csökkenése jobb lett volna.

Az ipari forradalom a fél-perifériáin kihúzta a talajt az ipar alól, ezzel felszámolta azoknak a polgári és polgárosodó rétegeknek a gazdasági súlyát, amelyek a társadalom motorját jelentették volna. Ugyanakkor felértékelte a térségben a mezőgazdasági export lehetőségeit, ezzel a földtulajdont. Az európai fél-perifériákon újra a társadalom vezető osztálya a földbirtokos és a vele szövetkező, ezeket kiszolgáló úri középosztály lett. Ez a negatív hatás éppen Európa keleti felén járt máig tartó tragikus következményekkel. A világgazdaság perifériáin pedig teljesen szétverte a régi társadalmi struktúrát, anélkül, hogy helyette kibontakozási megoldás kínálkozott volna.

Az ipari forradalom tőkés osztálytársadalmat szült

Miért járt az ipari forradalom a tőkés osztályuralom kialakulásával?

Azért, mert az ipari termelés, és a szállítási hálózat kiépítésének tőkeigénye lett a gazdasági fejlődés szűk keresztmetszete. Akik a szűk keresztmetszetet jelentő tőkével rendelkeztek, azok lettek a társdalomban nemcsak a gazdasági, de a hatalom urai is.

A tőkés társadalom azonos minden előző osztálytársadalommal abban, hogy szinte korlátlan osztályuralmat jelentett.

Miből fakadt a munkások nyomora?

A tőkés osztálytársadalom elnyomása, a munkások kizsákmányolása abból származott, hogy az új technika a korábbinál jóval kevesebb, és kevésbé képzett munkaerőt igényelt. A munkaerő mennyiségi és minőségi keresete csökkent. Ugyanakkor a felgyorsult népszaporulat, és az iskolázás következében nemcsak a mennyisége, de a minősége is növekedet, tehát a kínálata nőtt. Ennek következtében a munkaerő az ára egyre jobban az értéke alá csökkent.

Az nyilvánvaló, hogy a munkaerővel szemben mennyiségi igény a gyáripar és a vasúthálózat kiépülése során csökkent. Az annál kevésbé tudatosult, hogy a minőségével szemben támasztott igény is csökkent. Ezt mutatta a nagy munkanélküliség, a jelentős kivándorlás, és a tény, hogy a tőke a még olcsóbb munkaerő felé áramlott. Ez a munkaerőigény még kisebb lett volna, ha nem tárják fel a tőkésállamok a külső piacokat, és nem járt volna sok emberrel és költséggel az imperialista hódítás, valamint a gyarmatbirodalom fenntartása.

Arra kevesebb figyelmet szenteltek a társadalomtudósok, hogy a gyáripar térhódításával, a munkaerővel szemben jelentkező minőségi igény alacsonyabb lett. Ez azért nem tűnt fel, mert a gyáripar térhódításával együtt járt az írás és olvasás szélesebb körű elterjesztése. Ha a munkaerővel szemben támasztott minőségi igény nagyságát az iskolában töltött évekkel mérjük, akkor a képzettség valóban nőtt, mert nőtt a lakosság iskolázottsága. Ha a munkaerővel szemben támasztott szakmai igényeket vesszük figyelembe, akkor viszont kiderül, hogy a gyáripar munkaerőigényének a minősége csökkent. A munkástól sokkal kevesebb szakmai tudást, és ítélőképességet igényelt a gyáripari termelés, mint a korábbi kisárutermelés az iparosoktól és önálló parasztoktól.

Az írni és olvasni tudó lakosságra a legkevésbé a gyáriparnak volt szüksége, sokkal inkább a közigazgatásnak és a hadseregnek.

Abból a tényből, hogy a korai gyáriparnak a meglévő munkaerő mennyisége és minősége is sok volt, következett a munkások jogtalansága és nyomora. A munkások érdekeit védő politikusok és tudósok, élükön Marxszal, azt hitték, hogy a munkások kizsákmányolásának, elnyomásának, politikai jogfosztottságának és nyomorának politikai és jogi okai vannak, holott mindez abból fakadt, hogy a gyáriparnak kevesebb és képzetlenebb munkaerőre volt szüksége.

A tőkés magántulajdon, és annak örökletessége azért alakulhatott ki, mert a tőke működtetéséhez nem kellett kiemelkedő képesség és magas képzettség. A tőkét az átlagos képességű örökösök is eredményesen működtethették.

Ebből egy fontos elméleti következtetés vonható le: Csak azok a társadalmi pozíciók örökletessége válik általánossá, amelynek ellátása nem igényel kiemelkedő képességet és képzettséget. Ilyen volt a feudális viszonyok között a földbirtoklás és a közigazgatási hatalom. Ilyen lett az ipari forradalmat követő kétszáz évben a tőketulajdon is.

A tudomány, a művészet, a szorosan ellenőrző közigazgatás, és vallási vezetés mindig tudást és képességet igényelt. Ezek a funkciók soha nem is válhattak örökletesekké.

A gyáripari, azaz a klasszikus tőkés társadalomban is szükség volt egy szűk értelmiségi rétegre, akik a műszaki haladás eredményeit produkálták, de ezek elenyésző kisebbséget jelentettek. E feladatokat a kiválogatottakra bízták. Száz éve azonban még a tőkés nagyvállatok működetéséhez alig volt szükség arra, hogy a tőkés magasan képzett, és tehetséges legyen.

A klasszikus tőkés osztálytársadalomnak az ásta meg a sírját, hogy a tudás vált a társadalmi és gazdasági fejlődés motorjává. Ahol a társadalom hatékonysága a szellemi vagyonra, a tudásra, a tehetségre és az erkölcsre épül, nem lehet osztályuralom, hiszen ezek egyéni szinten nem öröklődnek.

A gyáripar

Az ipari forradalom először tönkretette a hazai kézműipart, amely jelentős hányadában a vidéken élő, mezőgazdasági munkaerő szabad munkaerejét hasznosító háziipar, sok tekintetben csak másodgazdaság volt,

A történelem alakulása szempontjából sokkal jelentősebb, hogy tönkretette a többi kultúra társadalmaiban, azaz az egész világon az ipart. Azzal, hogy az ipari forradalom szinte nem érintette a mezőgazdasági technikát, átformálta a világgazdaságot. Leértékelte az összes többi kultúrában a másodlagosnak számító ipart, és felértékelte a lakosság nagy többségét foglalkoztató mezőgazdaságot. Közgazdasági nyelven szólva, száz év alatt teljesen elveszett az emberiség öthatodában az ipar komparatív versenyképessége, és megnőtt a mezőgazdaságuk komparatív előnye.

Mindez akkor vált semmivé, amikor a 20. században bekövetkezett az agrártechnikai forradalom. A jelenlegi világgazdaságot az jellemzi, hogy a fejlett kétötöd szinte mindenben komparatív előnyt élvez. A gyorsan szaporodó nem puritán háromötöd csak néhány nyersanyag bányajáradékát, és néhány trópusi növény éghajlati előnyét élvezi.

Az ipari forradalmat követő bő kétszáz évben a Nyugat gazdasági téren csak az iparban élvezett komparatív előnyt. Az agrártechnikai forradalom óta a mezőgazdaságban is. Az ipari fölényből az fakadt, hogy a nemzetközi munkamegosztást erőszakkal kellett az pari államok és az elmaradottak között kikényszeríteni. Az agrártechnikai forradalom után a nemzetközi munkamegosztás egyre inkább a fejlettek közötti cserére tevődött át. A fejlettek az elmaradott többséggel szemben a gazdaság minden területén komparatív előny élveznek, a velük való cserében nincs erőszakra szükség. Jelenleg az elmaradt világ szinte csak a bányászatban élvez egyre nagyobb bányajáradékot.

Bizonyításként elég megnézni a 20. század elei, és a századvégi világkereskedelmi adatokat. A század elején a világkereskedelem többsége még a fejlettek és az elmaradtak közti forgalom volt. Jelenleg, a bányászattól eltekintve a világkereskedelem nagy többsége a fejlettek közti csere.

Az ipari forradalom egyrészt olyan társadalmat hozott létre, amelyik technikai fölényét csak mások rovására tudta érvényesíteni, ezzel egyrészt a saját lakosságának többsége a korábbinál rosszabb helyzetbe került, másrészt a világ minden más társadalmát relatíve, többségét abszolúte hátrányos helyzetbe hozta. A kapitalizmus is azok közé a kivételes társadalmak közé tartozott, amelyik képtelen volt az önellátásra. A gyáripar kiépülése a saját munkaereje jelentős hányadának feleslegessé, kivándoroltatását, más társadalmak kizsákmányolását, visszavetését szükségszerűvé tette.

Ennek ellenére az ipari forradalom évszázados távlatban az emberiség egyik nagy győzelmét hozta a természeti erők felett. Ipari forradalom nélkül nem jöhetett volna létre a jóléti társadalom.