Nyugat-Európa a földrajzi előnyei
A nyugat-európai fejlődés három nagy technikai forradalmaA Nyugat felemelkedésének kulturális összetevői
Az európai gazdasági unió feltételei
A közös valuta
EURÓPA FELEMELKEDÉSE ÉS
EGYSÉGESÜLÉSE
Nyugat-Európa a földrajzi
előnyei
A Golf-áram kedvező hatása
A földrajzilag tagolt térség a politikai
és kulturális tagoltság alapja
Az első esős földművelésre épülő
magas-kultúra
A nyugat-európai fejlődés három
nagy technikai forradalma
2. Az ipari forradalom
A Nyugat felemelkedésének
kulturális összetevői
Nyugat-Európa kultúrája harmadik
generációs
A nyugat-európai puritán városok
autonómiája
A középkori Nyugat volt az első
és sokáig egyetlen kiscsaládra épülő kultúra
A nyugat-európai társadalom
fölényének okai
Az erősen tagolt Európa
egyesülési problémái
A közös nyelv sem elegendő a
közös országhoz
Az európai gazdasági unió
feltételei
Az áruk és turisták szabad mozgása
A munkaerő szabad áramlása
A jelenlegi tagországok
liberális tőkepiaca reménytelen
A közös valuta
Európa nem nyerhet
Európának lehet közös piaca, de
nem lehet közös pénze
Az indokolt előfeltételek
Az euró övezet problémája
A kis Nyugat-Európa a 16. században a többi kultúra
fölé kerekedett. Átfogóan szólva, e kezdeti
sikerét annak köszönhette, hogy
· jelentős volt a földrajzi, és ebből következő politikai tagoltsága;
· nagy lett a tengeri fölénye, amely a sokkal korszerűbb hajókon és
tüzérségen alapult.
Nyugat-Európa
felemelkedésének komplex okai közé elsősorban a következők sorolhatók:
1.) A családi
szervezete kiscsaládos volt. Márpedig a kiscsalád óriási társadalmi előnyt
jelentett a minden más magas-kultúrában jellemző nagycsaláddal szemben. Annak ellenére,
hogy a Nyugat felemelkedésének egyik kulcsa a kiscsalád, a történészek alig
foglalkoznak vele. Nyomát sem találtam annak, minek köszönhetjük, hogy a
nyugat-európai feudális társadalom kiscsaládos lett.
Pedig ennek a családformának köszönheti a Nyugat a
reneszánszot, a reformációt, a felvilágosodást, a többi magas-kultúránál
lényegesen erősebb humanizmusát, az ipari, végül a tudományos forradalmat,
valamint azt az ötszáz évet, amely idő alatt a Nyugat a többi magas-kultúra
fölé emelkedhetett. A kiscsalád az egyetlen olyan társadalmi alapsejt, amiben a családi hatalom azé, aki a jövedelmet
létrehozza, a gyerekeket pedig a szülők nevelik. Ennek a szorgalom, a
tudatformálás és a társadalom rugalmassága szempontjából van óriási
jelentősége. Mára ez lett a legfontosabb
társadalmi motiváció.
2.) Nyugat-Európa
magas-kultúrává emelkedésének gazdasági kulcsa a természetes csapadékra épült
hármas vetésfogó volt. Ez tette lehetővé,
hogy kialakulhasson az agrártechnikai forradalom, az őszi és tavaszi vetésekre
épülő vetésforgó, majd megszűnjön a föld felének parlagon pihentetése. Ennek
köszönhető, hogy egységnyi munkaerő
egyre több napos munkáját lehet a mezőgazdaságban hasznosítani.
3.) A nagy eurázsiai
magas-kultúrákhoz képest kis térségben, néhány millió négyzetkilométeren élő Európa nyugati felének élettere az alig
lakott Amerikára és Ausztráliára kiterjedhetett. Ma a tágabb értelemben vett Nyugat 50 millió
négyzetkilométernél nagyobb kedvező adottságú térségben él. Ezzel szemben a
többi magas-kultúra maximálisan ötöd ekkora kedvező adottságú élettérrel
rendelkezik. Annyival, amennyivel indult. A
történelemtudomány alig kezeli azt a páratlan előnyünket. Pedig e nélkül az
utóbbi háromszáz év nemcsak a Nyugat, de az egész világ történelme nem
magyarázható.
4.) A természetes
csapadékra épülő nyugat-európai mezőgazdaságban a második termelési forradalmat
az Amerikából behozott kapás növények, mindenekelőtt
a burgonya termelése hozta. Elsősorban ennek köszönhetően közel harmadával nőtt meg az egységnyi területen
eltartható népesség. Ráadásul a kapásnövények termelése főleg eddig nem
hasznosított, főleg női munkaerőt igényelt. Nyomát sem találtam annak, hogy a kapásnövények megsokszorozták a nők
mezőgazdasági termelésben játszó aktív szerepét. Pedig ez, és a tejtermelés
általánossá válása minden politikai eseménynél sokkal nagyobb társadalmi
forradalom volt. A kapásnövények megjelenése tette lehetővé, hogy a
mezőgazdaság eltartó képessége Európában északon és keleten is növekedjen.
Tanítani kellene, hogyan alakult az eltartó képesség észak felé haladva
Európában, ami minden politikánál fontosabb esemény volt.
5.) Európa nyugati
fele azért is kiváló adottságú, mert a területének nagy többsége közel van a
vízi úthoz. A vasút előtt a holt áru egynapi járóföldnél nagyobb
távolságra való szállítása már nagyon költséges volt. A vasút, majd a közúti
járművek ezt a távolságot megszázszorozták. Először jött létre az országok, sőt
Európa egészének a gazdasági egységgé válásának a technikai feltétele.
A korai kőkorban a nyugat-európai térség már az
élvonalban volt, de ennek a relatív fejlettségnek más térségekre nem volt
hatása. Az Atlanti-óceán lapos, jelentős dagállyal
bejárt nyugat-európai partvidéke a gyűjtögetésből élő, kőkorszaki ember számára
a földünk talán legkedvezőbb, legnagyobb eltartó képességű térsége volt.
Nyugat-Európa a földrajzi előnyei
A Golf áramlatnak
köszönhetően Nyugat-Európa páratlanul kedvező, enyhe, négy évszakos,
csapadékban bő éghajlata tette lehetővé, hogy a magas-kultúrás elődeinek
növényeit természetes csapadékon termelhesse. Minden eredeti magas-kultúrának saját
alapélelmezési növénye volt. Amíg a búza és árpa nem szelektálódott télállóvá,
a nyugati feudális társadalom sötétben stagnált. Ezért esett ki fél évezred a
történelmünkből.
A Golf áramlat, azzal hogy a szelei nyugatról
keletre fújnak, megkönnyítette a kimerészkedő hajók hazatérését. Az Atlanti
Óceán nyugat-európai partvidéke az egyetlen magas-kultúrát szegélyező
óceánpart, ahonnan nehezebb kimenni, mint hazajönni. Ez óriási bátorítást adott
a kimerészkedőknek.
A hajózás fejlődésének útja is ideális volt. A lassú Níluson való folyami hajózás jó
megalapozást jelentett a szigetekkel tarkított, ködöt nem ismerő Földközi
Tenger szigetekkel tarkított keleti felében a hajózáshoz. Ez után
következhetett a Földközi Tenger kevésbé tagolt nyugati medencéje. Ez volt az
előiskola az Atlanti, majd minden más óceán meghódítására.
Európa nyugati fele páratlanul tagolt
vízhálózatával, tengerpartjával megnehezítette, hogy egyetlen centrális
birodalom kialakulhasson. A földrajzi tagoltságból fakadóan egymással
versengő politikai egységekre osztódott. Korán felismertem, hogy
Nyugat-Európában szinte minden település önállóan élelmezhette magát. Minden falunak
volt saját szántója, rétje, legelője, erdeje, vízfolyása. Kevés ilyen
természeti adottság van a világon.
Sajnos nem ismerem
az erdei pásztorkodással foglalkozó nyugati irodalmat, de sehol nem találtam a
nyomát annak a nagy jelentőségű ténynek, hogy a nyugat-európai térségben már jóval az időszámításunk előtt a
kelta, a germán és a szláv népek erdei pásztorokként állandó településekben
éltek. Pedig ez csak a nyugat-európai éghajlaton volt lehetséges.
A Golf-áram kedvező hatása
A
nyugat-európai kultúrában az élelmezés a természetes csapadékra
épülő, szárazföldi, azaz nem öntöző földművelésen alapult. Ez az
agrártermelési mód speciális földrajzi adottságokat követel meg. Bő, és
viszonylag egyenletes csapadékot, mérsékelt telet. Ezért bátran általánosíthatunk:
hogy a nyugati kultúra alapja a Golf áram által alakított mérsékelt éghajlat.
Megjegyzendő, hogy a Golf-áram már egyszer játszott
fontos szerepet a társadalmi fejlődésben. A kedvezően enyhe éghajlat, a tagolt,
sok esetben lapos tengerpart, és a viszonylag nagy dagály-apály különbség, a
jégkorszak alatt, ezt a területet rendkívül kedvezővé tette a kőkori gyűjtögetésből élő ember
számára. A jégkorszak vége előtt már néhány ezer évvel, nagy valószínűség
szerint, ez volt a világon az egyik legsűrűbben lakott, és ezzel a nagyobb
rituális építkezésekre lehetőséget adó terület.
Bármennyire egyelőre
nehezen kibontható okai voltak és vannak, de ezer éve, és ma inkább, mint
valaha, Európa nyugati felén az
életszínvonalat, a társadalmi fejlettséget nagyon jól meg lehet közelíteni azon
az alapon, hogy hol, mekkora a Golf-áram hatása. Az óceán
partjától kelet felé haladva egyre kevesebb valósult meg abból, amit
nyugat-európaiságnak nevezhetünk.
Ha még nincsenek is feldolgozva az éghajlatnak, a
domborzati viszonyoknak és a tenger közelségének a társadalmi fejlődésre való
hatása, az ennyi alapján is nyilvánvaló, hogy a történészeknek nem lenne szabad
annyira mellőzniük a gazdaságföldrajzi tényezőket, amennyire ezt teszik. Ez
különösen a magyar történészek számára volna fontos, mert a mi esetünkben a
kereszténység felvétele, a feudális viszonyok kialakítása és a letelepedés a
hármas vetésforgóval kapcsolódott össze. Ez az egybeesés tőlünk nyugatra élő
népek esetében nem volt ennyire jellemző. Ott ugyanis jóval a földművelés
elterjedése és a kereszténység felvétele előtt kialakultak az állandó
telephelyek, mai szóval a falvak. Ott
mintegy ezer évvel megelőzte a földművelésre való áttérést és a keresztény hit
felvételét a letelepedés. Ezt is a Golf-áram hatásának, és a viszonylag
mérsékelt magasságú domborzatnak köszönhették.
Mivel a pásztortársadalmakban nagyon lassan jelent
meg a földművelés, az erdei pásztorkodás csak ott járt az állandó
letelepedéssel, ahol szinte az egész évben volt a marhának takarmány. Nyomát sem
találtam annak, hogy mikortól éltek a germánok állandó telephelyeken. Az, ami a
magyarsággal a honfoglalás után, a 10. században történt, hogy a sátorból házba
költözött, minden bizonnyal ezer évnél nagyobb múltra tekintett vissza
Nyugat-európában.
Csak a hármas
vetésfogónak, a talajforgató ekének, a patkolt lónak volt köszönhető, hogy
magas kultúra alakult ki az Alpoktól északi térségekben. Ezzel vált a
földművelés már a mérsékelt éghajlaton is elég fejletté ahhoz, hogy magas
kultúrát hordozzon. Mivel a
szántó-vető földművelés a kontinentális éghajlatú, azaz meleg nyarú és hideg
telű, csapadékban szegény sztyeppén nem verhetett gyökeret, csak
a mérsékelt éghajlatú erdővidék lehetett az új, a természetes csapadékra épülő
földműves kultúra alapja. Ebben pedig Nyugat-Európánál kedvezőbb adottság
aligha létezett.
Először és közel
háromezer évvel ezelőttig csak a mérsékeltnél
melegebb, száraz éghajlatú, az öntözésre alkalmas nagy folyók völgyeiben jöhetett lére magas kultúra. Minden későbbi
kultúra csak ezek eredményeire épülhetett. Ezer éve ezekkel azonos színvonalra
emelkedett, majd ezeket is megelőzve a természetes csapadékra épülő földműves
kultúra vált a társadalmi fejlődés hordozójává.
A természetes csapadékra épülő földművelés létrejöttének feltételeivel a tudomány alig foglalkozik, azoknak nem
tulajdonít nagy jelentőséget, pedig ezek vitték tovább az emberiség
fejlődésének fáklyáját. Azok a szédületes
eredmények, amelyek egyre gyorsuló ütemű növekedést és társadalmi változást
hoznak létre, mind a nyugat-európai esős földművelés gyümölcsei.
Abból a tényből kell kiindulni, hogy az
esős földművelés mindig és mindenütt az erdősült vidékeken, az erdők fokozatos
kiirtása után jött létre és
emelkedett magas kultúrává. Ilyen természeti környezetben csak a nyugati
kultúra alakult ki. És ma az emberiség élelmezésében ez a mezőgazdaság a
legfontosabb.
Ez a kultúra minden esetben úgy alakult ki, hogy az
erdei pásztor egyre inkább földművelővé vált. Ebből fakad a döntő
kérdés: Miért volt alkalmasabb a földművelésre az erdei pásztor, mint a
sztyeppék már évezredek óta kultúrát hordozó pásztora?
E kérdés megválaszolása, a válasz lényegének
megértése számunkra, magyarok számára volna alapvető fontosságú, hiszen mi vagyunk az egyetlen, a nyugati kultúrához
csatlakozott nép, amelyik ugyanakkor hagyott fel a sztyeppei nomád
pásztorkodással, amikor nyugati kereszténnyé vált. Ismereteim szerint mi
vagyunk az egyetlen olyan nép Európa nyugati felén, amelyik sztyeppei nomád
pásztor volt. Nem tudni, ez hogyan hat ma is génjeinkben.
A földrajzilag tagolt térség a politikai és kulturális tagoltság alapja
Nyugat-Európa
földrajzi tagoltsága előnnyé vált, mert csak földrajzilag tagolt térségben jöhet
létre a politikai és kulturális tagoltság. Ezt igazolja többek között
az, hogy a görög kultúra a világ egyik legtagoltabb beltengerének félszigetén és
szigetein jött létre. A hegyekkel egymástól viszonylag elzárt
kikötők és a sok szigettel tarkított beltenger nemcsak azért volt kedvező
adottság, mert a szigetek közötti távolságot a kor kezdetleges hajói le tudták
győzni, szinte mindig és mindenütt volt egy látható part. Csak ebben a nagyon tagolt
térségben alakulhattak ki olyan kis politikai és gazdasági egységek, amelyek
egymással versenyeztek.
Ezzel szemben az újkorban dinamikus fejlődése csak annak
a kultúrának lehetett, amelyek sok kis, egymással versengő politikai és
gazdasági egységre tagozódott. Tekintettel arra, hogy a nagy
folyamrendszerek öntözéses mezőgazdasága megkövetelte az egységes, centralizált
politikai szerveződést, az öntözésre
épülő birodalmak szükségszerűen megkövültek.
Ezzel szemben a tagolt terepen soha nem jött létre
akkora erőforrás, ami az önálló magas kultúra kialakulásához szükséges lett
volna. Tagolt terepen csak akkor alakulhatott ki magas kultúra, ha annak a
kulturális és gazdasági bázisát egy már meglévő kultúrától lehetett átvenni.
A görög és a római
kultúra a tőle jóval keletre kialakult magas kultúráknak az átvételéből
született. Elég Homérosz
műveit elolvasni, hogy belássuk, a görög kultúra Tróján, azaz Anatólián
keresztül érkezett a Görög-félszigetre.
Európa története önmagában is bizonyítja, hogy a tagolt terep, a
társadalmi és gazdasági fejlődés szempontjából előny. Ez a megállapítás
azonban eleve két kiegészítésre szorul:
1.) A tagolt terepen magas kultúra csak egy másik, már érett kultúra
eredményeinek átvételével jöhet létre. Ebben a
tekintetben is kivételesen szerencsés volt Nyugat-Európa, hiszen kultúráját
harmadkézből kaphatta. Nyugat-Európa számára az eredeti magas kultúra az
egyiptomi és a mezopotámiai. Ennek gyermeke volt a mediterrán, és annak
gyermeke a nyugat-európai.
2.) Az, hogy az adott térségben mekkora az ideális tagoltság, az adott
kor szállítási, közlekedési és információáramlási technikájának függvénye. Minél fejlettebb,
olcsóbb a szállítás, annál nagyobb térség válhat ideális politikai és gazdasági
egységgé. Például azzal, hogy a vasút elterjedése a szárazföldi szállítást
nagyságrendekkel hatékonyabbá, nagyobb távolságú szállításokat is olcsóvá
tette, a terület tagoltsága egészen más dimenziót kapott. A vasút által
forradalmasított szárazföldi szállítás mindennél fontosabb alapja lett a
nemzeti piacok és nemzeti államok kialakulásának.
Az első esős földművelésre épülő magas-kultúra
Nehéz
elképzelni, hogyan tudta volna az egyiptomi kultúrát a germán, angolszász
Nyugat-Európa adaptálni. Ehhez a görög-római kultúra előzetes átalakítására, az
urbanizációjára volt szükség. Csak ezt tudta a maga képére formálni
Nyugat-Európa lakossága.
Tekintettel arra, hogy
az első magas kultúrák kialakulása és az ipari forradalom között lényegében
minden magas kultúra alapvetően a földművelésre épült, ezt a kort joggal
tekinthetjük az agártársadalmak korának. De ehhez is
tartozik három kiegészítés:
1. Ebben a korban már számos kultúrában fontos szerepet
játszottak a városállamok, amelyek társadalmi szervezete és kultúrája eltért a
földművelő társadalmakétól.
3. Az ipari forradalom után a magas kultúrák
keretei között élő emberiség nagy hányada továbbra is földművelő maradt.
Az öntözéses kultúrák gabonáját,
háziállatait csak úgy volt képes a mérsékelt éghajlatú Nyugat-Európa átvenni,
hogy azok előtte ezerötszáz éven keresztül fokozatosan közeledtek az egyre
hidegebb klímához.
Az
első esős földművelésre épülő magas-kultúra, éppen Nyugat-Európában alakult ki
a következők miatt
1.
A Golf-áram hatására enyhe, és csapadékos
éghajlattal rendelkezik.
Az
első feltétel tehát az volt, hogy korábbi magas-kultúrák tudományos és
technikai eredményei oda sugározzanak ki, ahol viszonylag enyhe és csapadékos
az éghajlat. Ilyen terület az északi féltekén, a már kialakult kultúrák
közelében csak Nyugat-Európa volt.
2.
A kor kulturális és technikai vívmányai nem
közvetlenül az öntözéses, hanem a görög-római polisz-kultúra közvetítésével
jutottak el erre a területre.
A
második feltétel az volt, hogy a nagy öntözéses kultúrák vívmányai a mediterrán
térségen keresztül, a polisz-kultúra közvetítésével jutottak Nyugat-Európába. A görög-római kultúra öröksége, hogy a
nyugat-európai feudalizmus a városok számára önkormányzatot, jelenős politikai
függetlenségét biztosított. A függetlenséget élvező középkori városok
jelentették azt a kulturális és gazdasági motort, amely aztán az ipari
forradalomhoz és Nyugat-Európa kiemelkedő kulturális, tudományos és technikai
fölényéhez vezetett.
A kornak megfelelő optimális népsűrűséghez képest az
öntözéses társadalom túlságosan nagy, a pásztoroké pedig csak túlságosan kicsit
népsűrűséget igényelt, illetve tartott el. Ezek között optimumot jelentett a
nyugat-európai mezőgazdaság.
A nagy népsűrűség mellett adva volt a magas
urbanizáció lehetősége, a kívánatos felhalmozás, a munkamegosztás, az emberek
gyakori érintkezése, ugyanakkor a nagy
népsűrűség és a meleg éghajlat mellett az egészség és a táplálék nem volt
megfelelő.
Ennek ellenére a 15. századig az öntözéses
mezőgazdaságok hordozták a legfejlettebb társadalmakat. Ezek voltak a kor legfejlettebb, leggazdagabb társadalmai. A viszonylag
fejlett szintről mégsem tudtak feljebb lépni. A történészek sem
hangsúlyozzák, hogy a nyugati volt az
egyetlen kultúra, ami képes volt önerőből fejlettebbé válni. Minden másik
kultúra évezredek alatt sem lépett előre többel, mint amit annak köszönhetett,
amit a Nyugattól átvett.
A nyugat-európai fejlődés három nagy technikai forradalma
Ezer év alatt a nyugat-európai fejlődés
három nagy szakaszra osztható, mindhármat az abban született technikai
forradalom váltotta ki.
A Nyugat magas-kultúrává emelkedésének a
gazdasági alapját a 9. századi az agrártechnikai forradalmának köszönhette.
1. A hármas vetésforgó
Az esős földművelés a hármas vetésforgóval érte el azt
a fejlettségi szintet, amely már vonzóvá vált a pásztornépek számára, és
biztosította azt a népsűrűséget és urbanizációs szintet, ami mellett élni
lehetett az előző kultúrák örökségével.
Az élelmezési alap a hármas vetésforgó
megjelenésével jött létre.
Ettől kezdve a Nyugat nemcsak a városokat, hanem a területén élők egészét, azaz
a mezőgazdaságból élő vidéket, és lakosait is egységes társadalomba foglalta
egybe.
Legfeljebb a 9-10. század során lezajlódott
agártechnikai forradalom gazdasági jelentőségét említik meg. Az már teljesen
elsikkad, hogy ezzel egy, minden
előzőtől lényegesen eltérő gazdasági alap jött létre, amin aztán
megindulhatott a Nyugat páratlan felemelkedése. Pedig, ha nem azt tartjuk szem
előtt, hogy a 10. századtól kezdve a Nyugat minden másik magas kultúra
társadalmától alapvetően eltérő gazdasági alapra épült, megmagyarázhatatlan
marad a következő ezer év páratlan sikersorozata. Azzal, hogy a középkor derekán Nyugat-Európában a hármas
vetésforgóra alapozva kialakult a magas kultúrát hordozni képes földművelés,
olyan termelési mód jött létre, amelyik magában rejtette a dinamikus társadalmi
és technikai fejlődés páratlan feltételeit.
Minden korábbi
magas-kultúra társadalma képtelen volt a fejlődésre. Annak, hogy ez
miért volt így, az okait nem is keresik a történészek.
A hármas vetésforgó tette lehetővé, hogy a
természetes csapadékra olyan földművelés épült fel, amelyik képessé vált a
magas kultúra kialakítására és állandó fejlesztésére. Biztosította a kívánatos
lakosságsűrűséget, az urbanizáció kellő fokát, ezzel megteremtve a feltételeket
ahhoz, hogy a mediterrán kultúra eredményeit átvehesse, és igényeihez
módosítsa. A nyugat-európai népek az átvett eredményeket a következő mintegy
nyolcszáz év során állandóan továbbfejlesztették, és nemcsak a kor többi magas
kultúrájához emelkedtek fel, hanem számos tudományos területen azok elé is
kerültek. Mindenekelőtt az óceánok meghódításában és a tüzérségben pedig
magasan föléjük emelkedhettek.
A hármas vetésforgó
az első olyan földművelési mód, ami fölényt jelent a térségben általános erdei
és mezei pásztorkodással szemben.
Miért jelenik meg hármas vetésforgó előnye
olyan későn?
Azért, mert az előző kultúrák haszonnövényei nem
viselték el a téli fagyot.
A búza és az árpa olyan növények voltak, amelyek nem
viselték el az Alpoktól északra lévő nyugat-európai, viszonylag enyhe teleket
sem. Tegyük hozzá, hogy ugyancsak nem voltak a nedves talajokat megforgató
ekék, és az ehhez szükségesen erős igavonó állatok és szerszámok sem.
- A fagytűrő búza és
árpa sok száz éves spontán szelekció eredménye. A hideget jobban
tűrő rozs és a tavaszi vetésű zab, mint kultúrnövény csak ezután jelent meg.
- A Mediterrán
térségben megfelelt az egyiptomi eke, ott nem volt szükség az alapos
talajforgatásra. A kötött talajú, és
párás éghajlatú Nyugaton a talaj forgatására elengedhetetlen előfeltétel volt.
- A mediterránnál
hosszabb tél miatt gyorsan kellett a szántást, és az őszi betakarítást
elvégezni. Ezért a lassú ökör
sem felelt meg. Az akkor még patkó nélküli ló patája pedig tönkrement, és csak
nagyon bizonytalanul mozgott sárban, és hóban. Ezért patkó nélkül a lónak sem mezőgazdasági, sem fuvarozási, sem
katonai értéke nem lehetett.
- A lassú, és télen
befagyó folyók nem jelentettek kellő energiaforrást. A megoldást csak a
vízikerék és a szélmalom hozta.
A nyugati kultúra
tehát nem vehette át közvetlenül az előző fejlett kultúrák teljes technikai
fegyvertárát, számára új technikai bázist kellett kialakítania. Ez pedig több
százados erőfeszítést igényelt. Ezek azok a századok, amikor már összedőlt a
mediterrán, görög-római kultúra, de még nem születhetett meg a nyugati. Ez volt
az úgynevezett sötét középkor.
2. Az ipari forradalom
Az ipari forradalom eredményeként
sikerült túllépni az agrártársadalmak fokán. Nyugat-Európa száz év alatt
létrehozott egy olyan térséget, amelyikben a fő gazdasági tevékenység már nem a
mezőgazdaság, hanem az ipar. Ezt aztán olyan hatékonysági fokon működtette,
hogy versenyképtelenné vált minden más kultúra ipara, ebből következően
infrastruktúrája és hadászata. Alig kétszáz év alatt a Nyugat nemcsak a
világpolitikát és a világgazdaságot alakító erővé vált, hanem térben is
kiterjeszkedett.
Azzal, hogy az ipar vált a társadalom első számú
eltartójává, uralomra juttatta a tőkés polgárságot, és annak
osztálydemokráciáját. Vagyis létrejöttek a tőkések demokráciái. Ez az új társadalmi
forma olyan belső dinamizmust szabadított aztán fel, ami történelmileg nagyon
rövid idő, alig kétszáz év alatt felszámolta önmagát, átalakult össznépi
társadalommá. Ezzel párhuzamosan eredményeinek és erejének köszönhetően olyan
változásokat hozott létre minden más magas kultúrában, ami azok korábbi
stabilitását felszámolta. A 20. század közepére minden kultúra és társadalom a
megemészthetőnél is nagyobb nyugati társadalmi és gazdasági hatásnak van
kitéve.
Az ipari forradalomnak és a tőkések demokráciájának
köszönhetően a Nyugat térben is páratlan módon terjeszkedett. Nemcsak Európa
nyugati felét alakította ipari társadalommá, hanem Észak-Amerikában és
Ausztráliában is a saját etnikuma nyugati társadalmat épített ki. A
történelemben ez volt az első eset, amikor egy kultúra térben is jelentősen
terjeszkedett, más földrészt hódított meg. Ma a nyugat-európai népeknek több
utódja él, többségük jobban él a meghódított kontinenseken, mint az őshazában.
Ez ugyan a mennyiségi tekintetben a mediterrán népekre is igaz. Ma többen élnek
Latin-Amerikában, mint a Földközi-tenger medencéjében. De tegyük hozzá, hogy
Latin-Amerikában sem a belső erőforrásaiból fejlődött a társadalom és a
gazdaság, hanem a nyugat-európai eredményeket fogadta be, és azt is csak
részben tudta megemészteni.
3. A
tudományos és technikai forradalom a szellem forradalma
A klasszikus kapitalizmus a 20. század derekára
olyan gyors technikai, és ennek következtében olyan tudományos és technikai
fejlődést hozott, amiben a társadalom tudásigénye kielégíthetetlenné vált, a
tudás lett a szűk keresztmetszet. Ebből fakadt a társadalom megsokszorozódott
és a társadalom egészére kiterjedő mobilitás-igénye.
Amíg a társadalom működtetése a spontán
létrejövőnél is kevesebb tudást igényelt, nagyon megfelelt a társadalmi
pozíciók örökletessége. Ez őrizte a fennálló hatalmi viszonyokat, biztosította
a társadalmi stabilitást. Ahogy azonban a társadalom tudásigénye
kielégíthetetlenné vált, a társadalmi pozíciókat már nem lehetett sem vérségi, sem vagyoni alapon örökölni, mert ez
jó esetben is csak átlagos képességet garantált volna. A tehetség és az arra épült tudás ugyanis nem örökölhető, arra sem
vérségi származás, sem az öröklött vagyon nem ad garanciát.
A tudományos és technikai forradalom a fejlett
nyugati társadalmakban spontán, erőszak nélkül, sőt észrevétlenül hozta létre a
mindenki számára kinyitható társadalmakat. Ugyanakkor kedvezőtlen feszültséget
is okozott azzal, hogy egyelőre megoldhatatlan feladatot állított a gyenge
minőségű munkaerő foglalkoztatása elé. A
társadalom ugyan össznépi lett, de képtelenné vált arra, hogy a nem igényelt,
gyenge minőségű munkaerőt bevonja a társadalmi munkamegosztásba.
A foglalkoztatás szempontjából is minőségi változás
indult meg a társadalmak életében. Az elmúlt ötezer évben csak olyan
társadalmak voltak, amiben több és jobb volt a munkaerő annál, amit a
társadalom hatékonyan foglalkoztatni képes volt. Az osztálytársadalmakat a munkaerő mennyiségi és minőségi túlkínálata
jellemezte. Ezért kellett a
társadalmaknak a népszaporulatot fékező osztálytársadalmakba szerveződni.
A 20. század második felében azonban olyan társadalmak
jöttek létre, amelyekben megszűnt a népszaporulat, ezzel a munkaerő mennyiségi
túlkínálata is. A minőségi igénye azonban kielégíthetetlenné vált, a gyenge
minőségűvel szemben pedig megszűnt az igény. Ezzel ellentétesen alakul a
munkaerő újratermelése. Az eredményes nevelést ígérő családokban még a számbeli
újratermelés sincs biztosítva, ugyanakkor a leszakad rétegen gyors maradt a
népszaporulat.
Az ipari forradalom és a gyarmattartás előtt, a
kultúrák gazdasági és tudományos szintje között alig volt különbség, az
átlagemberek életszínvonala alig különbözött. A társadalom tudásigényéhez való alkalmazkodás két
síkon történt. Egyrészt a polgárok osztálytársadalmából
össznépi társadalom lett, ennek következtében már nem a tőke, hanem a szellemi
vagyon lett a szűk keresztmetszet, másrészt, amíg a tőkések osztálytársadalma a
világ népességének alig huszadában valósult meg, az össznépi társadalom két
generáció során az emberiség ötödét a fejlettek közé emelte.
Ezen túlmenően a nyugati társadalom hatása az elmaradt
társadalmakban is óriási változásokat hozott. Amíg az imperialista
gyarmatosítás alig váltott ki társadalmi és kulturális változásokat a gyarmatokon,
addig a jelenkori fejlett társadalom az elmaradtakat is kiforgatja a
sarkaikból.
Az össznépi társadalom kialakulását a tudományos és technikai
forradalom idézte elő azzal, hogy a
társadalom szellemi vagyonával szembeni igényt megsokszorozta. Ezt pedig nem
lehet mással kielégíteni, mint a vertikális mobilitást a korábbi sokszorosára
növelni azzal, hogy kiterjeszti az egész társadalomra.
A jelenkori fejlett
társadalom nemcsak abban különbözik az előzőktől, hogy ebben már nincs
elkülönült uralkodó osztály, de abban is, hogy a társadalmi hierarchiában
állandósult a horizontális és a vertikális mozgás. Az a tény, hogy nincs
osztály, nem jelenti azt, hogy nincs leszakadt réteg. Az abból való
felemelkedés gyakorlatilag ugyan nehéz, de nincs jogi akadálya. A társadalom
alapvető érdeke, hogy a leszakadt rétegekben található képességeket kiemelje,
kiképezze. Ez ugyan még mindig nagyon gyenge hatékonysággal működik, de a
társadalom alapvető érdeke, hogy megoldja. Ezért meg is fogja oldani.
A Nyugat felemelkedésének kulturális összetevői
Miért
nem élhettek más kultúrák hatékonyan az ipari forradalom által nyújtott
technikai vívmányokkal?
Azért,
mert a kultúrájuk a tőkés osztálytársadalom működtetési igényeinek nem volt
eléggé megfelelő. A tőkés társadalom is
a puritán erkölcsök társadalma volt. Nem azért, mert ott fejlődött ki,
hanem azért fejlődött ki ott, mert a tőkés gazdaság technikai eredményeinek
hasznosításához a puritanizmus volt a megfelelőbb.
A nyugati
kultúrában élő történészek közös hibája, hogy a múltat a mindig és mindenütt
lehetséges fejlődés elvén keresztül nézik. Ebből fakadóan,
amelyik kultúra, nép a múltban nem fejlődött, annak oka, hogy valamit
elmulasztott. A Nyugat azért emelkedett a társai fölé, mert jó módszereket
alkalmazott. Minden más azért maradt le, mert nem a Nyugat módszerét
választotta.
Nyugat-Európa kultúrája
harmadik generációs
A
nyugat-európai kultúra származékos, az egyiptominak és a sumérnak az unokája. Ezek fia a mediterrán, vagyis a görög-római
kultúra volt a tényleges apa, ami ezer év után a germán, az angolszász és a
skandináv ősi kultúrát megtermékenyítette, magassá emelte.
Ez esetben magyarázatra szorul, hogy az ugyancsak
harmadik generációs kelet-európai miért nem tarthatott lépést a
nyugat-európaival. Azért, mert a görög-rómaitól átvett eredmények kedvezőtlen
természeti környezetbe kerültek.
A mezopotámiai és
az egyiptomi még csak folyami, a görög-római beltengeri, a nyugat-európai már
óceáni. Tehát eben az
értelemben is egyre tágult a horizont. De egyik
sem léphetett volna tovább a saját gazdaságföldrajzi bázisán. Ez vagy
hasonló terjeszkedési út azonban egyetlen más magas-kultúra száma sem volt
adott.
A
kis Európában a középkor derekára, három kultúra árnyalata alakult ki. Az első, a mediterrán szülte a másik kettőt,
a nyugat-európait és a kelet-európait. Igazi diadalt csak az utóbbi aratott. A
görög-római kultúra hatására a Golf-áramlatnak köszönhetően kedvező éghajlatú
és nagyon tagolt Nyugat-Európában a korábbiaknál fejlettebb kultúra született,
mint a kontinentális éghajlatú kelet-európai síkságon.
-
Nyugat-Európa kezdettől fogva, diadalról diadalra halad.
-
Kelet-Európa kudarcból kudarcba fullad.
- A
mediterrán kultúra a Nyugattal való szomszédságnak köszönhetően igyekszik a
haladással lépést tartani, de versenyképtelensége Latin-Amerikában egyértelmű.
Ami
Európa politikai történetét illeti:
A kontinensen a kultúrkör egészének egyetlen
birodalomba való szerveződése soha nem valósulhatott meg. A Római Birodalom sem volt egyértelműen
európai, sokkal inkább volt mediterrán birodalom, amiben európai terület
csak Európa délnyugati ötöde volt. Elengedhetetlen és szerves része volt
ugyanakkor az észak-afrikai és a közel-keleti része. Tehát sokkal inkább a
mediterrán kultúra birodalma volt. Azt követő kétezer év során ugyan voltak
birodalmi kísérletek, de egyik sem volt
képes a kontinens egészét egyetlen, tartós hatalmi szervezetbe összefogni.
A nyugat-európai magas kultúra tehát nem első
generációs abban az értelemben, ahogyan az öntözéses földművelő és pásztorkodó
kultúrák voltak. Azoknak nem voltak olyan elődjeik, amelyiktől átvehették volna
a létrejöttük szempontjából alapvető tapasztalatokat.
A nyugat-európai
kultúra csak a 10. században emelkedett a magas kultúrák közé. Az alapját a nyugat-európai erdei pásztorok,
germánok, angolszászok kultúrája adta, amit a mediterrán kultúra eredményei
emeltek magas kultúrává.
Amennyire hangsúlyt kapott az a tény, hogy
Nyugat-Európa népeinek kulturális és társadalmi felemelkedését a mediterrán
hatásnak köszönhette, annyira mellőzött
maradt, hogy az alapja a már
letelepedett erdei pásztorok kultúrája volt. Ezt azért kellene
hangsúlyozni, mert az utóbbi ezer éven át elért eredménye alapvetőn ennek a
pásztorkultúrából megőrzött örökségnek köszönhető. A Nyugat azért emelkedhetett ilyen magasra, mert az örökölt kulturális
és technikai vívmányaival a puritán nyugati népek jól gazdálkodtak.
A római kultúra
hatása ugyan alapvető volt, nélküle az erdei pásztorok aligha lettek volna
képesek magas kultúrát felépíteni, de aztán az
abban ezer éve elért eredmények nagyrészt az előző kultúrfokon szerzett puritán
magatartásuknak köszönhetők.
A római kultúra
által átadott eredmények hatása azért lehetett
nagyon gyümölcsöző, mert jó talajra hullott. A görög-római kultúra ugyan hatott
keleti irányban is, de mind Kis-Ázsiában, mind Kelet-Európában nem vált olyan
gyümölcsözővé. Kis-Ázsiában több ezer éves kultúra romjait érte a görög-római
hatás, de arra mégsem mozdult. Kelet-Európában pedig még a magas kultúra
létrejöttének az alapkövetelményei is hiányoztak. A mezopotámiai, egyiptomi és a görög-római kultúra
emlőin nevelkedett nyugat-európai, röviden a nyugati kultúra sok tekintetben
egyedülálló, minden előző kultúrához képest minőségi tekintetben is új típust
jelentő.
A nyugat-európai puritán városok autonómiája
A városok kisebb-nagyobb
autonómiája ezer éve a
nyugat-európai társadalmak szerves része. A történészek nem hangsúlyozzák kellő mértékben,
hogy a nyugati kultúra mennyit köszönhet annak a ténynek, hogy a városok
önállóságát a görög-római kultúrából sikerült átmenteni az alapvetően
földművelő, feudális nyugat-európai társadalmakba.
Az önálló város
működtetése vonta be a városi polgárokat az önkormányzati politikába, a városok
sorsának közvetlen alakításába. A városi önkormányzatok jelentősége máig lemérhető
azon, hogyan illeszkednek a kor követelményeihez. Szinte megdöbbentő, mennyire
hatnak ma is a sok száz évvel korábbi önkormányzati tapasztalatok.
- Jó tíz éve
került a kezembe egy amerikai-olasz közös tanulmány, amelyik azt vizsgálta, hogy
Olaszország különböző közigazgatási egységeinek sikere és kudarca miből
következik. Több tucat szempont közül a legszorosabb korrelációt az mutatta,
hogy melyik város, tartomány önállósult a 14. században. Ahol akkor a császár,
a pápa, vagy később a Bourbonok voltak az urak, ott ma lemaradnak, ahol akkor
sikerült önállósodni, ma is sikeresek. Vagyis
az egyszer megtanult önkormányzatiság akkor is tovább él, ha a tapasztalatokat
nem tudatosítják, nem őrzik a történészek.
- A hazai tapasztalatok azt mutatják,
hogy az alföldi városok közül azok, amelyek a török korban önállóságot
élveztek, illetve akkor alakultak, máig életrevalóbbak, mint a királyi és
püspöki alapításúak. Ezek a települések a török megszállás tapasztalatait
hatékonyan alkalmazták a sztálinizmus évei alatt is. Az erőltetett
kollektivizálást kivédték azzal, hogy álkolhozokat alakítottak, amelyekben
sokkal inkább megmaradhatott a tagok gazdasági önállósága.
A nyugat-európai városok közös szövetséget
alakítottak ki. Vagyis összefogtak a feudális állam hatalma
ellen. Ennek klasszikus példája volt a német városok Hansa Szövetsége. A
városok nagyon tisztelték egymás jogait. Ez megnyilvánult abban is, hogy a
város akkor is védte polgárát, ha az történetesen más városban élt. Ezt a jogi
viszonyt a városok egymással szemben mindig tiszteletben tartották.
A középkori Nyugat volt az első és sokáig
egyetlen kiscsaládra épülő kultúra
A középkori Nyugat volt az első, és sokáig egyetlen
kiscsaládra épülő kultúra. A fajunk életében ez volt, és a jelenkorig ez maradt
a leghatékonyabb társadalmi sejt.
A történészek alig
szentelnek figyelmet annak, hogy az
egyén számára a legfontosabb közösség a családja, és a családon belüli
függetlensége. Számára a családon belüli
helyzete a legfontosabb. Erről a forradalmárok feledkeztek meg a legjobban.
Még hátra van az olyan történelem
megírása, ami az egyén szabadságának fokát elsősorban a családon belüli
szabadsággal méri. A mai nemzedéknek fogalma sincs arról, hogy milyen volt
a múltban a családon belüli elnyomás. Azon sem botránkozik senki, hogy a
görög-római kultúrában csak a nagycsalád feje volt jogi személy. A római
hadseregben lehetett valaki fontos tisztségben, de felesége, vagyona csak a
családfő akaratából lehetett. A
történészek előtt a nők alsóbbrendű társadalmi és családi helyzete alig kap
figyelmet.
a. A kiscsalád
biztosította az emberiség történetében először, hogy a gyermekeket ne a
nagycsalád már munkaképtelen öregjei, hanem maguk a szülők neveljék,
rendelkezzenek vagyonuk és jövedelmük felett. A gyermek és a
szülei közötti szoros kapcsolat jelentőségét ma már a pszichológusok jól
ismerik, a történészek azonban fel sem figyeltek erre.
b. A kiscsalád
megjelenése és általánossá válása gazdasági szempontból is rendkívül jelentős. Először kerül a
család, és ezzel a családi munkamegosztás feletti hatalom a leginkább
munkaképes generáció kezébe. A nagycsaládban szinte korlátlan hatalom volt a
már munkaképtelen öreg családfő kezében. Ez azt jelentette, hogy más
parancsolt, és más dolgozott. Ez különösen a mezőgazdaságban jelentős, ahol a
teljhatalmú családfő jelen sincs ott, ahol a munkára vonatkozó parancsát
teljesítik. A nagycsaládi gazdálkodás
tipikus jelenkori példája a kolhozgazdálkodás, ahol a bürokraták hatalma
irányította a konkrét munkákat.
Az első sikeres demográfiai megoldásnak a gazdasági
alapját a kiscsaládra épülő jobbágygazdálkodás teremtette meg. Azzal, hogy a jobbágytelek gazdája
kiscsalád, és a jobbágytelek nagysága adott, determinálták a családok számát.
A földesúr érdeke azt kívánta meg, hogy ne legyen nagyobb a jobbágycsalád, mint
amit a jobbágytelek munkaigénye megkíván. Márpedig ez egy felnőtt házaspárt
jelentett. Ennél nagyobb létszámú család nem jelentett több termelést, csak
több fogyasztást, azaz kevesebb elvonható jövedelmet a földesúr számára.
A nyugati jobbágyrendszerben a családok számát már nem
a biológiailag érett nemzedék nagysága, hanem a jobbágytelkek száma határozta
meg. Ez a demográfia történetének
legnagyobb forradalma. Ez eredményezte aztán azt, hogy a jobbágytelkek
mennyiségénél nagyobb, biológiailag
érett korosztály esetében a legális házasságkötés évekkel kitolódott. Amíg
a nagycsaládos társadalmakban a nők házassága, azaz első szülése átlagosan
15-17 éves korra esett, a nyugat-európai feudális társadalomban ehhez képes tíz
évvel is kitolódott. Ez azt jelentette,
hogy az anyákra jutó átlagos szülésszám a kiscsaládban körülbelül fele volt a
nagycsaládokra jellemzőnek.
Fajunk életében a
nyugat-európai feudális társadalom volt az első és egyetlen a gyermekvállalást
korlátozó módszer, ami a születendő gyermekek korlátozásával felére korlátozta
a gyermekszülések számát, ezzel a társadalom számára még elviselhető
önpusztítást felére lehetett csökkenteni. Azt, hogy az
osztálytársadalmak között a nyugat-európai feudális, azaz kiscsaládos
társadalom hozta létre a legkevésbé emberpusztító gyakorlatot, a legkevésbé
embertelen társadalmat. A Nyugaté volt a
leghumánusabb kultúra.
A nyugati kereszténység volt az első vallás, ami a
családalapítást, azaz a házasságot a nagycsalád fejének engedélye nélkül is
elismerte. Minden korábbi kultúrában, és azok vallásában a házasságot a
nagycsalád fejei, és nem a házasulandók kötötték. Nélkülük a házasság nem volt
érvényes.
A nyugati kultúra
nemcsak abban volt egyedülálló, hogy természetes csapadékra épülő
földművelésen, és a saját maga által kialakított agrártechnikai bázison
működött, hanem abban is, hogy képes volt fejlődni, újítani, és térben
terjeszkedni. Az emberiség
történetében a Nyugaté az első kultúra, ami kibontakozása után is folyamatosan
fejlődik, képes volt önerőből fejlettebb társadalommá átalakulni.
A nyugat-európai társadalom fölényének okai
A Római Birodalom keleti felének kultúrája
nem akkor marad le egyértelműen, amikor az iszlám elhódítja fejlett területeit,
hanem amikor az Alpoktól északra élő népek kialakítják a maguk fejlett
agrártechnikájukat, megteremtették a saját magas-kultúrájuk, és kiépítették a
kiscsaládos jobbágyrendszerüket. Ezzel létrehozták a saját magas-kultúrájuk
gazdasági és társadalmi alapját.
Ennek
az okát sem értette meg mindmáig a történelem. Az ok alapvetően kettős:
1/ A hidegebb telet nem viseli el a
mediterrán térségben ehhez nem edződött gabona, az árpa és a búza. Ezért Kelet-Európában a földművelés csak a
kettes vetésforgót tudta használni. Ez pedig a rövid tenyészidők
következtében csak gyenge termést hoznak, és a hosszú tél pedig munkaerőt
tétlenségre kényszeríttette.
Problémát
jelentett az is, hogy a szántóföldi termelés, az Alpoktól északra, a föld
forgatását, más megművelését igényli.
Ehhez nem volt megfelelő a mediterrán térségben használt eke. Márpedig a
mélyebb szántást biztosító eke, a tavaszi vetésű és fehérjében gazdag zab és a
búzánál fagyállóbb rozs, a gyorsabb munkára képes ló, az ehhez szükséges patkó,
és hám csak lassan, mintegy ötszáz év alatt fejlődnek megfelelő szintre.
Csak
a sokrétű agrártechnikai forradalom együttesen tette lehetővé a természetes
csapadékra épülő szárazföldi földművelés képessé váljon arra, hogy eltartson
olyan népsűrűséget, és olyan urbanizációt, ami képes eltartani egy egészen új
magas-kultúrát. A
nyugat-európai agrártechnikai forradalom az emberiség történetének egyik
legnagyobb hatású technikai forradalmának bizonyult. Arra épülhetett az óceánok
meghódítása, az ipari forradalom, végül a 20. században az újabb agrártechnikai,
majd a tudományos és technikai forradalom.
Miért ilyen rendkívül jelentős a középkori
agrárforradalom Nyugat-Európában?
Mert
ez tette lehetővé az első természetes csapadékon alapuló, úgynevezett esős
földművelés a magasabb kultúra hordozójává válást.
Eddig csak az öntözése földművelés bizonyult
olyannak, amelyik magas-kultúrákat hordozhatott. Erről azonban bebizonyosodott, hogy az egyszer viszonylag rövid idő
alatt elért szintjéről, elsősorban a túlnépesedés okán, nem képes tovább lépni.
A nyugat-európai agrárforradalom előtt már négyezer éves múltja volt a nagy
öntözéses kultúráknak, de ez a négyezer év lényegében stagnálást jelentett. Az összes többi magas-kultúra sok ezer éves
stagnálásával szemben a nyugat-európai esős földművelésre épülő feudális
társadalom, ehhez képest, kezdettől fogva folyamatosan fejlődött, és gyorsan
változott.
A nyugat-európai társadalom ötszáz év után,
magasan minden más kultúra fölé emelkedett, és az óta is fergetegesen tovább
gyorsul.
Miért jelent a nyugat-európai feudalizmus a
maga agrárforradalma után minőségileg más kultúrahordó alapot, mint az
öntözéses földművelés?
Mert megoldotta az előző kultúrák
megoldhatatlan problémáit.
Mit oldott meg a nyugat-európai társadalom?
a/
A népességeltartó képessége a két szélsőség között volt. Az
öntözéses társadalmak az elviselhetőnél nagyobb népsűrűséget, a pásztorok
munkamegosztásához túl alacsony lakosságsűrűséget tartottak el. A hasznosítható területük egy
négyzetkilométerén, az öntözés mellett 50, a pásztoroknál 1, a hármas vetésfogós esős
földművelése mellett 10 lakost tartott el.
b/
A nyugat-európai feudalizmus urbanizációja is középutat jelentett. A
pásztortársadalmakban alig volt urbanizáció, az öntözött földművelés mellett a
vidéken is szinte városi szinten volt a népsűrűsség. A hármas vetésforgós földművelés 5-10 százalékos urbanizációt tudott
eltartani, és alapvetően mindenben önellátó maradt.
c/
Az első magas-kultúra volt, amelyik a lakosságot arányosan tudta fehérjével és
keményítővel ellátni. A
pásztorok szinte csak hússal, az öntözésesek pedig nagyon kevés hússal éltek.
Az egyoldalú táplálkozás, több generáció után, megoldhatatlan egészségügyi
problémákat vet fel. Az egyoldalú húsevés népbetegséggé tette az érrendszerek
elmeszesedését. Az egyoldalú gabonafogyasztás pedig nem biztosította a kellő
fehérjével való ellátást.
d/
Az első kultúra volt, amelyik a gyermekvállalást a társadalmi igényhez közelebb
hozta. A
pásztorkultúrákban a népesség a terület nagyon alacsony eltartó képessége
ellenére nagyon gyorsan szaporodott. Az öntözéses földművelők pedig a terület
magas eltartó képessége ellenére nem tudták megvédeni a lakosság egészségét.
Az erősen tagolt Európa egyesülési problémái
Az EU legrégebbi
elődje a Szén és Acél Unió, amely lényegében nem is annyira politikai, mind
gazdasági megalapozottságú volt. Akkor
még minden közgazdász azt hitte, hogy a tőkés vállalkozások egyre nagyobbak
lesznek, lenyelik a kisebbeket. Ezt a logikát a tudományos és technikai
forradalom ugyan megbuktatta, de akkor még nem tudták, és sokan ma sem tudják.
Ha a vállalatok nagyságát a nettótermelési értékükkel, vagy a dolgozói számával
mérnénk, kiderülne, hogy ötven éve
fordított tendencia érvényesül. A leggyorsabban növekvő szektor ugyanis az
1-10 főt foglalkoztató, az 500 felettiekben dolgozók száma pedig gyorsan
csökken. Mégis a Schumann-terv lett az, amiből mára a 27 tagú, és további új
tagokra törekvő Európai Unió lett.
Az, hogy a szén- és acélipar uniójából a nyugati
államok többségének uniója lett, a hidegháborúnak köszönhető. Ezek az államok, nem egészen ok nélkül, annyira
féltek a szovjet hadseregtől, hogy még a politikai vezetők is félretették a
nemzeti büszkeségüket, és összefogtak.
A vasfüggöny
lebomlása, a bolsevik megszállás megszűnése, és a Szovjetunió szétesése után
természetesnek tűnt, hogy a volt csatlósok vágyainak is megfelelve, sorra EU
tagok lettek, illetve lesznek azok is. Ennek megfelelően már az EU határa, lényegében az 1061-es első
egyházszakadás határával egyezik meg, sőt
már két ortodox keresztény állam is
belül van. Ez azonban politikailag, kulturálisan, és gazdaságilag annyira
heterogén, hogy nem lehet hatékony.
A Benelux államközösség modellje sokkal
célravezetőbb lett volna. Ebben ugyanis három
közel azonos fejlettségi szintű, kultúrájú, többnyelvű, de a közös nyelvet értő
állam fogott össze. Ebbe a közösségbe kellett volna bevonni azokat, amelyek
hasonló fejlettségi szinten vannak, lényegében puritánok. Vagyis kezdetben a protestáns Északnyugat-Európa
Közössége lett volna. Vagyis azokból állna, akikről Weber azt mondta, hogy
a lakosságot a protestáns etika jellemzi.
Ennek a közösségnek a hivatalos nyelve lehetne az
angol. Ezek úgyis tudnak angolul. Aki még nem tud,
tanulja meg. Meglepőnek tűnik, de Franciaországot
várakoztattam volna.
Egy ilyen közösség nem pocsékolta volna el a pénzét
a dél-mediterrán térség, és ez eleve versenyképtelen mezőgazdaság támogatására.
Csupán ennek okán is sokkal többre ment volna. Ez a
közösség, ha a Távol-Kelettel nem is, de az Egyesült Államokkal lépést tudott
volna tartani. Ennek lehetett volna közös pénze, közös jegybankja, és az eurója
keményebb a dollárnál.
Tudom, hogy az
általam elképzelt optimális útnak a hidegháború
viszonyai között nem volt reális lehetősége. Az euró övezet esetében azonban
már lett volna. Közös politikai gittegyletet lehet bárkikből szervezni, de
hatékonyt nem. Közös pénze még kevésbé lehet.
Az észak-amerikai
agglomeráció homogén, egynyelvű és Egyetlen állam (az USA) jelenti annak
kilenctizedét, az EU minden tekintetben
bábeli kotyvalék.
A távol-keleti agglomeráció négyötöde kínai,
kulturálisan pedig homogén konfuciánus, takarékos, tanulás- és munkaszerető. Az
EU illetékesei még mindig nem ismerték fel, hogy ahol a pénzügyek világában feszültség van, ott a társadalom beteg,
és ezt a betegséget nem lehet pénzügyi eszközökkel gyógyítani.
A hidegháború idején még természetes volt az
egy táborhoz való tartozás függetlenül attól, hogy kulturálisan mennyire
tartoznak össze. Az összetartozást alapnak, és ez a hidegháború végén is
fennmaradt azzal, hogy bolsevik táborhoz tartozók is a Nyugathoz tartozóknak
érezhették magukat. A végén már nemcsak
a balkáni államokra, de még Törökországra és Ukrajnára is számít a brüsszeli
vezetés. Az EU csak terjeszkedett, a belépés követelménye szinte minden
tagságra vágyó ország számára teljesíthető, de ezek végig nem gondolt
feltételek. Így lett az EU-nak 27 tagja, és még számos ország számíthat a
felvételre.
Mára az EU tagság meghatározott feltételei
komolytalannak bizonyultak. A betartásuknak nem volt semmi biztosítéka, bár az
sem jelentett volna semmi komoly garanciát.
Az EU költségvetésnek a legnagyobb tételét
az idejét múlt, eleve rossz agrárhelyzet dotálására fordították, az exportra
éhes nyugat-európaiak a mezőgazdaságot magas védővámokkal és kvótákkal védik.
A közös nyelv sem elegendő a közös országhoz
A világban számos
példa volt és van arra, hogy közös országban egy vagy több nyelven beszélő
lakosok, etnikumok élnek együtt úgy, hogy közben a kulturális karakterük
lényegesen különböző.
Százötven éve még az volt a divatos nézet, hogy
akik egy nyelven beszélnek, azok jól járnak, ha közös országban élhetnek. Ez a meggyőződés hozta létre nemcsak az egységes
Németországot és Olaszországot, hanem Csehszlovákiát és Jugoszláviát is.
Németországban sajátos munkamegosztás
alakult ki a két leginkább eltérő németség között. A poroszok uralták a
politikát, az észak-nyugati kétharmadban élők pedig a gazdaságot. Ez a
munkamegosztás eredményezte, hogy Németországban a porosz junkerek politikája
fékezte a rajnai polgárok gazdaságát. Máig nem vált nyilvánvalóvá, hogy a második világháború utáni német gazdasági
csoda alapja a gazdaság felszabadulása a porosz uralom alól.
Olaszországban a közös nyelv mellett két nagyon eltérő viselkedési
kultúra nem képes kooperálni. Nápolytól délre a lakosság munkára fogásának
legfeljebb akkora az esélye, mint Görögországban, vagy Portugáliában. A déliek
és az északiak között nagyobb a különbség, mint az észak-olaszok és a
skandinávok között. Negyven éve kiszámoltam, hogy a dél-olaszok, csak a háború
óta, egy lakosra vetítve, az észak-olaszoktól húsz Marshall-segélynél többet
kaptak. Az elmúlt negyven évben az EU támogatásokkal megfejelve, többszörösére
nőtt a segélyezésük, mégis egyre jobban lemaradnak.
Jugoszlávia és
Csehszlovákia az első világháború után, a szláv nyelvűek egymást megértő együttélése alapján jött létre. Ahogy lehetett mindkettő szétesett. Jugoszlávia szétesése a
kegyetlenségek sora után következett be. Csehszlovákia szétesése békés
megállapodás alapján jött létre.
A Szovjetunió is szétesett etnikai
elemeire, még a három nagy keleti szláv testvér is önállósult.
Hangsúlyozni kell,
hogy nem a nyelvi vagy vallási eltérések
fokozzák az együttélés feszültségeit,
hanem a kultúrában, viselkedésben jelentkező különbségek, amelyek lefojtják a
társadalom dinamizmusát. De ez is csak ott és akkor, amikor a többség képes a
fejlődésre, a kisebbség azonban nem.
Minden
társadalom számára áldás, ha olyan kisebbsége van, amelyik a társadalmi és
gazdasági fejlődében előtte jár, és átok, ha olyan, amelyik visszahúzza. A fejlődésre alkalmas többség érdekeit súlyosan
sértik azok, akiknek a viselkedése, életvitele nem üti meg a kor követelményét.
A soknemzetiségűek együttélésére Svájc példáját
hozzák fel. Ez az eset azonban egyedülálló. Az tette lehetővé, hogy évszázadokkal korábban
sikerült a politikai, kulturális és gazdasági izolációt, elkülönülést
egybekapcsolnia egy ezek felett álló közös nemzeti érdekkel. De ma már világos,
hogy Svájc sikere tulajdonképpen az alpi népek viselkedésének köszönhető.
Ugyanakkor a svájciakat a soknemzetiségűség békés élete mellett jellemzi a
szinte példanélküli őrködés minden helység, minden kanton kulturális is
közigazgatási önállósága felett. A mintaként emlegetett svájciak egyúttal az
idegeneket nehezen befogadó népek.
Nem is annyira
svájci sajátság a csodájuk, hiszen minden alpi nép úgy viselkedik, mint ők,
függetlenül attól, hogy milyen nyelven beszélnek, milyen országhoz és valláshoz
tartozók. Az elmúlt ötven év egyik nagy tanulsága, hogy a kor elvárásának
Európában két viselkedés felel meg a legjobban. A skandinávoké és az alpiaké.
Ezek a legsikeresebbek. A skandináv népek közül még nem zárkóztak fel az
észtek, mert a Szovjetunió részévé tették a nagyhatalmak, de nem kétséges a
felzárkózásuk. Az alpi népek mindegyike közel úgy él, mintha Svájcban élne,
pedig öt országban élnek, és négy nyelven beszélnek. A szlovének késtek meg egy
kicsit, de gyorsan zárkóznak fel ők is.
Egészen más példa az észak-amerikai, a kanadai, az
ausztrál és az új-zélandi, ahol a nemzetiségek békés és hatékony a bevándorlók
együttélésére, amit lehetővé tett, hogy egyetlen nemzetiségnek sincsenek ott történelmi gyökerei. Márpedig
az új hazában, az új környezetben minden nemzetiség bizonyos mértékben idegen,
tehát nem kezeli a másik nációt idegennek. Ezért a nemzetiségek békésen
megférnek egymással, sőt egymás kedvező tulajdonságait a közös érdekekből
hasznosítják.
Ma a világ
országainak fejlettségi rangsorában az első tízből hat kis európai állam, négy
skandináv, egy alpi és a hollandok. A másik négy pedig a négy volt angol
gyarmat. Bármennyire jól jelzi ez a tíz ország, hogy mire van szükség, hogy egy
ország az élvonalba kerülhessen, fel sem vetődik a kérdés.
A közgazdászok
hetven éve huhogják, hogy a jóléti rendszer csődbe vezet. Ezzel szemben a tények azt mutatják, hogy a puritán népek
rendszertől függetlenül fölényben vannak. Ahol a nép tanul, dolgozik, és
takarékos rendszertől független a siker. Ahol pedig gyengék ezekben az erények,
rendszertől független a kudarc. Erre kellene tanítani a történészeknek is. Ezt
mindenkinél jobban Móricz Zsigmond tudta, amikor jelszóként használta tanácsát:
Ne politizálj, építkezz!
A négy volt angol
gyarmat sikere sem a politika. Ezek arra tanítanak, hogy új környezetben az
emberek többet teljesítenek, korszerűbbek lesznek, mint akik otthon maradtak.
Száz éve ezt Weber már felismerte, és Amerika-hatásnak nevezte. Van erre egy
másik példám is. 1964-ben a Nápolyi Amerikai Konzulátuson jártam, ahol a
mediterrán térség amerikai bevándorlóit szelektálták. Az olasz bevándorlóktól
megkövetelték, hogy négy évig nem lakhatnak olasz negyedekben, mert ott olaszok
maradnak. Kiderült, hogy angol-száz környezetben nagyon gyorsan és eredményesen
amerikaivá válnak.
A négy volt angol
gyarmat sikerének a másik okáról szinte szó sem esik. Ezek ritkán lakott,
alulnépesedett országok. Ebből az a kegyetlen valóság következik, hogy sokkal
előbbre lenne a fajunk, ha mindenütt csak olyan volna a népsűrűség, mint e négy
országban. Ez azt jelenti, hogy ötöd ennyi ember gazdagabb, szabadabb lehetne,
mint amilyen sors vár rájuk. Tudom, hogy ez felháborító állítás, de a
tudománynak nem volna szabad tapintatosnak lenni. Ez nem azt jelenti, hogy a
jelenlegi emberiség négyötödétől meg kell szabadulni, de azt igen, hogy fkezzük
meg fajunk tébolyult szaporodását. A fajunk érdekében.
Naivnak tartom azt
az érvelést, hogy miért nem tudnak
Európában a népek úgy megférni egymással, mint Észak-Amerikában. Azért,
mert ott nincsenek meg az évszázados, gyakran évezredes kulturális gyökerek,
itt pedig megvannak. Baranyában a svábok és a csángók minden kezdeti alapvető
érdekellentétük ellenére példaszerűen szépen élnek együtt. Sajnos ilyen békés
együttélésről nem lehetne szó, ha otthon maradtak volna Romániában.
Az
európai gazdasági unió feltételei
A
gazdasági uniónak számos fokozata van.
Minél következetesebb a kooperáció, annál szigorúbbak a feltételei.
Az Európai
Közös Piac létrejötte, és fenntartása a tagság egésze számára előnyös. Nem is ez van válságban, hanem a valuta
unió, amint azt az alábbiak magyarázzák.
Az áruk és turisták szabad mozgása
Az áruk és turisták szabad mozgása alig több
a vámmentességnél, szinte nincsenek is előfeltételei. Ez még a gyarmattartó és
gyarmata közt is megengedhető. Ebben az irányba tart a világgazdaság egésze is.
Ez spontán, és Európa nyugat felén megérett feladat. A világgazdaság számára
azonban lassan megvalósuló folyamat, amit ugyan nem lehet megállítani, de nem
is szabad erőltetni. A személyek és áruk szabad térbeni mozgása a tudomány és
technika forradalmi fejlődéséből következik. Ma ezerszer annyi személy, és áru
mozog a kontinensek között, mint amennyi ezer éve, ezer év alatt elhagyta a
lakóhelye határát.
A világgazdaság összefonódását azonban
nemcsak az utazási és szállítási technika fejlődése mozgatja előre, hanem az a
tény is, hogy a jelenkorban a gazdasági
hatékonyság egyre jobban függ a nemzetközi munkamegosztásba való
beilleszkedéstől. Sokkal több előny származik az államok közti
munkamegosztásból, mint amennyit nélküle lehetne elérni. A világkereskedelem
korlátozása minden résztvevő számára katasztrófát jelentene. Ezért szűnt meg
korunkban a fejlett világon belüli háború. Az ugyanis a háborús pusztításoknál
is nagyobb, elviselhetetlen kárral jár Ezért
az olyan Európai Unió minden európai tagország számra áldás. Amíg az uniós
tagság eddig erjed, nincs a kirekesztésre, vagy a kint maradásra ok. Ezen túlmenő közösség
működőképességének azonban, még Európai nyugati felében is, egyre keményebb
feltételei vannak az uniónak.
A munkaerő szabad áramlása
Az azonnal kiderült, hogy a munkaerő szabad
áramlásának már mind a fogadó, mind a kibocsátó tagállamok részéről kemény
következményei, ezért korlátai vannak.
Az
elképzelhető leghatékonyabb import a jó minőségű munkaerő betelepülése. Ugyanakkor
nagyon káros az olyan gyenge minőségű és idegen erkölcsű munkaerő befogadása,
akikből otthon is a keresletüknél több van. Az egyiket tárt karokkal fogadják
bárhol, a másikat be sem volna szabad engedni.
Alig
érhet nagyobb veszteséget egy ország számára, mint amikor az otthon is hiányzó,
kiváló munkaerejéből kivándorolnak.
Ezt azonban nincs eszköze megakadályozni, hiszen másutt örömmel fogadják.
Ugyanakkor minden ország számára áldást jelentene, ha azok vándorolnának ki,
akiket otthon nem tudnak foglalkozatni.
Ezért
a közös munkaerőpiac csak olyan országok számára előnyös, akiknél a hazai
bérszínvonal nem sokkal alacsonyabb, mint a közösség fejlettebb tagjaiban.
Márpedig az EU úgy erőlteti a munkaerő közös piacát, hogy egyes tagországokban
negyednyi az átlagos bérszínvonal. A munkaerő felső minőségi tizedében pedig
akár tízszeres is.
Jelenleg két országnak, Lengyelországnak és
Romániának jelentős a külföldön dolgozó munkaereje. Ebből jelentős
devizabevétele, és hazai foglalkoztatási előnye van. De minden bizonnyal sokkal
nagyobb hátránya származik abból, hogy a külföldön dolgozók nem termelnek
értéket otthon. Szerintem, hosszú távon nagyobb a hátrány.
Ezért
egyáltalán nem sürgetném a munkaerőpiac liberalizációját. Türelemre
volna szükség.
A jelenlegi tagországok liberális tőkepiaca reménytelen
Ezen a téren nem csak gazdasági, de
politikai oka is van az óvatosságnak. A tagállamok szinte mindegyikében erős a
nacionalizmus, és éppen a leginkább a nemzetközi tőkepiacra érett vállatokat
tartják olyan nemzeti kincsnek, amelyet minden eszközzel igyekszenek nemzeti
tulajdonban tartani. Ez ugyan nem volna indokolt, de olyan tény, amit
türelemmel kell kezelni.
Sokkal nagyobb problémát jelent a nagyon
eltérő viselkedési kultúra és gazdasági fejlettségi szint. Egészen másként játszik
a tőkepiacon a német, mint a görög, vagy a dél-olasz. Az ennyire eltérő
viselkedési formák megkövetelik, hogy mások legyenek a játékszabályok.
Ezért
tartom reménytelennek a jelenlegi tagországok mindegyikére kiterjedő liberális
tőkepiacot. De
ez nemcsak az EU, hanem a világgazdaság problémája. Elég volna megnézni a világ
tőkepiacát, és be kellene látni, hogy ezen eleve sokszor annyi pénz mozog, sőt
lüktet, mint amennyire szükség volna. Évek óta alig van olyan hét, hogy nem
történnének nagy árfolyamváltozások, ráadásul minden térség, állam tőzsdéjén
eltérő irányúak. De ez már igazán nem történészi feladat annak ellenére, hogy
minden politikai eseménynél sokkal nagyobb a sorsunkat alakító hatása.
A közös valuta
A közös valuta bevezethetősége csak a jelenlegi
tagok szűk körére, az átlagnál lényegesen gazdagabbakra, puritánabbakra
terjedhetne ki. Az euró övezet mintegy felére nem. A jelenlegi tagok harmada teljesen éretlen
volt a tagságra, azok kulturálisan idegenek, és viszonylag szegények.
A közös valuta szempontból fontos a közös
pénzügyi kultúra. Ez alatt elsősorban a lakosság megtakarítási
hajlandóságát és infláció érzékenységét kell érteni. Márpedig e tekintetben óriásiak a különbségek a
zóna észak-nyugati és a déli tagállamai között.
A közel azonos gazdasági fejlettség pedig
azt jelenti, hogy az egy főre jutó jövedelemben húsz százalékosnál ne legyen
nagyobb különbség. Ha fenti szempontokat figyelembe vették
volna, szóba sem kerül a tizenhétből tíz.
Európa nem nyerhet
Az európai
politikusok és közgazdászok nem akarják tudomásul venni, hogy Európa nyugati fele száz éve nem lehet
versenyképes a négy volt angol gyarmattal, ötven éve pedig a Távol-Kelettel
sem. Az pedig egyenesen nevetséges, hogy mindenáron nem jobb, hanem nagyobb
akar lenni, ezért még sokkal versenyképtelenebb országokat von be a viszonylag
versenyképesek közösségbe.
Amíg csak az áruk közös piacát nézzük, elég lazák a
követelmények. A különböző fejlettségű, nyelvű, sőt kultúrájú
népeknek ugyan lehet közös piacuk, de mát közös munkaerő és tőkepiacuk eleve
működésképtelen. Minden államnak érdeke, hogy minél kevesebb korlátba ütközzön
a nemzetközi kereskedelme. Az ilyen heterogén államoknak lehet közös piacuk. Az
eltérő kultúrájú, nagyon eltérő fejlettségű országok ennél nem alkothatnak szorosabb
közösséget. Ezeknek egyelőre meg kell elégedniük az áruk közös piacával.
A munkaerő szabad
piaca ugyan teljesen nem zárható be, de a gyengéknek védekezniük kell a
munkaerő javának kivándorlása ellen. Ez a védekezés nem lehet tökéletes, de meg
sem tiltható. A közös tőkepiac meg sem kerülhető, de a kevésbé fejlettek sem
maradhatnak minden védelem nélkül.
A közös valuta pedig ostobaság olyan körben, ahol a
tagok fejlettségi szintje között jelentős, 20 százalékosnál nagyobb a
különbség. Ennél nagyobb különbség esetén a közös valuta már
nagyon nehéz helyzetbe hozza a kevésbé fejletteket. Szinte megállíthatatlan az
eladósodásuk. A gyengébb országnak leértékelt valutára van szüksége, másként
felelőtlenül eladósodik. A kevésbé fejlettnek idegen tőkére és pozitív
külkereskedelmi mérlegre van szüksége. Ezt már a klasszikusok is tudták. A
közös valuta pedig erre nem ad lehetőséget.
Elég volna a kínai
példa. Ha a jüant a dollárral azonos vásárlóerő paritás szintjén tartanák, még
a páratlanul magas megtakarítás ellenére sem boldogulhatnának. Ez számukra az
öngyilkosságot jelentené.
Az EU legnagyobb hátránya, hogy szuverén államok
gyülekezete, nyelvi Bábel, ráadásul egyre kevesebben, és egyre kevesebbet
dolgoznak. Elég volna megnézni a munkaügyi statisztikákat. Nemcsak
Európában általában, de még a fejlett nyugat-európai országokban is, egyre
alacsonyabb az eleve is alacsony foglalkoztatás, az egy dolgozó által
ledolgozott munkanapok, munkaórák száma, ugyanakkor a kívánatosnál korábbi
nyugdíjkorhatár mellett nő az előtte nyugdíjba vonulók aránya.
Nem merjük bevallani, hogy nem jobban, hanem
kényelmesebben akarunk élni.
Az Egyesült
Államokban lényegesen magasabb a foglalkoztatási ráta, és évente közel egy
hónapnyi munkanappal többet dolgoznak.
A hátrány még inkább
egyértelmű, ha a Távol-Kelettel állítjuk szemben Európa nyugati felének
versenyképessége. Ott a munkaerő jobb és
sokkal többet dolgozik. Nemcsak Európa nyugati fele, de a Nyugat puritán
része sem versenyképes a Távol-Kelettel. Egyszerűen más tempóban fejlődnek. Ők
tudják, hogy az eredmények érdekében tanulni és dolgozni kell. Az
fel sem merült, hogy lehet-e ennek
eleget tenni. Ha ezt megvizsgálták volna, be kellett volna látni, hogy ez a
cél eleve irreális, mert nemcsak hiányoznak, de meg sem teremthetők ennek a
feltételei. A két vetélytársunkkal
szemben nem lehetünk versenyképesek. Különösen akkor nem, ha fel sem mérték
reálisan, hogy miben és miért nem lehetünk versenyképesek. Ha felmérték, akkor
sem merték kimondani, hanem kitalálták
azt a blöfföt, hogy legyen Európa a tudományban az első.
Messze mentem annak indoklásban, hogy a három európai kultúrát eleve nem lehet
gyorsan szoros közösséggé szervezni. De aki közösséget szervez, annak
messze kellett volna nézni. Európai
Közösséget a hidegháború szülte. Vagyis egy átmeneti politikai
megosztottság, aminek semmi köze nem volt a kulturális határokhoz.
Európa egészének, ezen belül az Uniónak a
legnagyobb hátránya a nacionalizmus és a munkaszeretet hiánya. Széthúzunk, és keveset dolgozunk.
Európának lehet közös piaca, de nem lehet közös pénze
Max Weber állapította meg először, hogy a három
európai kultúra közül kiemelkedik a puritán északnyugat, ahol szavai szerint, a
protestáns etika jellemzi a lakosság viselkedését. Ezt bizonyította, hogy a
protestáns népek sikeresebb ipari társadalmakat építettek. Takarékosabbak,
szorgalmasabbak voltak mind a munkában, mint a tanulásban. A 20. század második
felében, a tudományos és technikai forradalom vívmányai csak felerősítették a
puritánok fölényét.
Az Európai Unió létrehozói és vezetői
megfeledkeztek arról, hogy a kultúrája, az erkölcse és vallása szerint nagyon
tagolt Európában fejlettségi különbségek
nagyok. Brüsszelben csak
azt látták, hogy a legnagyobb állam is eltörpül az Egyesült Államokhoz vagy
Kínához képest. Ezért azt gondolták, hogy Európa nem maradhat kis államokban.
Európa nyugati felét egyetlen gazdasági egységbe kell összevonni, ha
versenyezni akar az Egyesült Államokkal és Kínával.
A közös piac
eltérő kultúrák esetében is lehet hatékony. Legalábbis addig,
amíg ez elsősorban az árukra és a személyekre vonatkozik. Az már azonnal
felmerült, hogy a közös munkaerő- és
tőkepiac nem ennyire egyszerű. Ennek ellenére még közös valutát is
bevezettek. Ha nem is minden tekintetben, de nagyon eltérő fejlettségű és
kultúrájú 17 országra. Ennek a nehézségével senki sem számolt, még akkor sem,
amikor már látni kellett volna, hogy ebből nagy bajok lesznek.
A jelenlegi adósságválság azonnal jelentkezett. A mediterrán országok, amelyek nem féltek
az inflációtól, amelyekben nincs tradíciója a takarékosságnak, gyorsan
elkezdtek az övezet takarékos tagjaitól számukra elviselhetetlen kamatú
hiteleket felvenni. A fejlettek bankárai pedig megörültek a magas kamatot
ígérő államkötvényeknek. Nem mérték fel, hogy ez a magas kamat nagyobb
kockázattal is jár, de bíztak abban, hogy az euró övezet erős, takarékos
államai majd segítenek a fizetésképtelenné váló adósokon. A nyugat-európai bankok abban bíznak, hogy a
saját államuk garantálni fogja a hitelek visszafizetését. Addig pedig
élvezhetik a meg nem érdemelt magas nyereséget.
2011-re azonban a
vissza nem fizethető adósság akkorára nőtt, amit már a
takarékos gazdagok sem képesek visszafizetni. Mára olyan helyzet alakult ki,
ami már nem lesz tartósan kezelhető. A
négy mediterrán országnak ötezer milliárd eurós olyan adóssága van a takarékos
gazdagok felé, aminek kifizetésére nincs esély, még akkor sem, ha ezek az
országok kiszállnak az euróból, és jó néhány évre 10-20 százalékkal csökken az
életszínvonaluk. Ez azonban óriási, előre nem látható politikai
következményekkel fog járni.
A gazdag nyugati országok pedig öt-tíz éves lassú
növekedésre kényszerülnek. A felelőtlenül
összetákolt euró övezet elkerülhetetlen összeomlása csak fokozni fogja Európa
egészének lemaradását. A bajt csak tetézi, hogy közben a kelet-ázsiai
térség viharosan fejlődik.
Azt kellene látni, hogy a görög, a portugál és a spanyol pénzügyi válságnak közös oka van. Az
ír válságot még lehet a pénzügyi hibákkal magarázni, mert az írek, (akik nem
görögök, nem portugálok, és nem spanyolok), hajlandók többet dolgozni és
takarékoskodni. Az Európai Unió vezetői eleve nem számoltak azzal, hogy csak az a gazdasági közösség lehet
egészséges, amelyikben többé-kevésbé azonos
a lakosság viselkedési kultúrája.
A csak pénzügyi jellegű konvergencia
kritériumokat jelentő Maastrichti Követelményeket ugyan Brüsszel
elvként elfogadja, de nincs hatalma, hogy érvényesítse. Ezért elégedett meg az
EU vezetése azzal, hogy bizonyos technokrata pénzügyi feltételeket megkövetel.
Ezek a követelmények azonban csupán a pénzügyi egyensúlyra, költségvetési
hiányra, az államadósság nagyságára, stb. vonatkoznak. Ennél sokkal mélyebbre
kellett volna menni.
Tanulság: Közös
pénze csak a közel azonos gazdasági szintű és kultúrájú országoknak lehet.
Az indokolt előfeltételek
A csak pénzügyi jellegű konvergencia kritériumokat
jelentő Maastrichti Követelmények helyett melyek lettek volna reális
konvergencia sokkal fontosabb szempontjai és követelményei?
A magas, a
jelenleginél lényegesen magasabb foglalkoztatottság, ezen belül a
tartós munkanélküliség alacsony szinten tartását tartom a legfontosabbnak. A
dél-mediterrán térségben a foglalkoztatás botrányosan alacsony, akik dolgoznak,
azok is kevés órát. A minap olvasom, hogy Spanyolországban a már nem tanuló
fiatalok 40 százaléka munkanélküli. Nekem nem kell több adat arról, hogy
tudjam, ott baj van, méghozzá nagy.
A megtakarítási
hányadot sokkal
fontosabbnak tartom, mint az államadósságnak a nemzeti jövedelemhez
viszonyított arányát. Az utóbbi mutató esetében sem az adósság nagysága az
igazán fontos, hanem annak a kamatterhe. Ezen belül is az államadósságon belül
csak a külföld felé meglévőt mérném, de még abból is levonnám az állam
devizatartalékát és a külföldi befektetéseket. Ahogy a szakma az államadósságot
kezeli, az inkább kabaréba illő.
Jellemző a
különbségekre, hogy Németország államadóssága után a kamatráta alig tizede a
görögnek és ötöde a magyarnak. Japán
államadóssága ugyan nagyobb, mint a magyar, de annak négyötöde japán
tulajdonban van. Ráadásul az ország devizatartaléka nagyobb, mint a külföldi
tulajdonban lévő állampapír. A sajtó azt írja, hogy Japán a leginkább
eladósodott ország, azonban az ellenkezője a igaz, a legnagyobb megtakarító,
másoknak hitelező.
A népszaporulat az EU országokban
nem probléma, hiszen inkább fogy, mint nő a népesség. Néhány országban azonban
annál nagyobb baj van a gyermekvállalás
mögötti családi háttérrel. A leszakadt rétegben születnek viszonylag sokan,
ott ahol kedvezőtlenek a felnevelési kilátások, és ott születnek nagyon
kevesen, ahol az átlagosnál kedvezőbbek a felnevelés és az oktatás lehetőségei.
Ez a szülési kontraszelekció a
munkaerő minőségi javulásának legnagyobb fékje, amit a gyermekszám alapján
történő családtámogatás csak erősíti.
Azt is fontosnak tartanám, hogy az angol legyen a közösség egyetlen
hivatalos nyelve. Jelenleg az EU egyik jelentős versenyhátránya, hogy nincs
közös nyelve.
Az is fontos lenne, hogy az euró zóna csak a puritánokra korlátozódjon. Az igazi
pénzközösség tagja csak az legyen, aki arra megérett. Az euró zóna tagsági
követelménye ne tegye lehetővé, hogy a közös pénzt elfogadók eladósodjanak,
főleg ne adósodjanak el a külső hitelezők felé.
Az euró övezet problémája
2011. december 9-én válságcsúcsot tartottak
az EU országok vezetői. A határozatot örömmel fogadtam, annak ellenére, hogy a meghatározott feladatok végrehajtása nem
reális. Akik megfogalmazták, nem
gondolták végig, hogy a mediterrán országok nem lehetnek képesek ezt a gyökeres
fordulatot végrehajtani.
A
két határozat két fő céljával ugyan elvileg egyetértek.
Végre azt határozták el, amit az euró övezet szervezésekor kellett volna. Fel
sem venni azokat, akik ezek betartására eleve alkalmatlanok. Az óta pedig még
inkább azzá váltak. Naivak voltak a
közös valuta megteremtői, akik most sem gondolták végig, hogy a szigorú
költségvetésis egyensúlyra, és a közös bank által engedélyezett államkötvény
kibocsátásra eleve képtelenek voltak. Legfeljebb azt várhattuk volna el, hogy
kimondják, hogy erre ma még sokkal kevésbé alkalmasak.
A most elkövetett hiba, hogy nem mondták ki nyíltan, hogy a négy
mediterrán országtól nem lehet elvárni, hogy a valutaövezetben maradva,
néhány éven belül létre tudják hozni a pénzügyi helyzetüket. Nézzük csak meg a
két követelmény realitását.
Azt végre belátják, hogy a költségvetési
hiány eddigi laza kezelése elméleti és gyakorlati ostobaság volt. Ki kell
mondani, hogy az EU egészében a minimális költségvetési hiány nem engedhető
meg, az elszabadult költségvetési lazaságot fel kell számolni. Az elviselhetetlen eladósodást csak hosszú
évekig tartó költségvetési hiánnyal lehet okozni. Adósság ugyanis abból
származott, hogy az euró övezet mediterrán országai többet költöttek el otthon,
mint termeltek. Mára az eladósodás nyilvánvalóvá vált, és csak nagyon magas
kamatokkal lehet fenntartani. Ezek terhe azonban már elviselhetetlenné vált. A
további költségvetési hiány azt jelenti, hogy az állam a jövedelménél továbbra
is többet költ, gazdagabban él, mint amilyen gazdag. Emiatt még magasabbak
lesznek a kamatok, még lehetetlenebb a törlesztésük.
Tisztában vagyok azzal, hogy a meghirdetett fél százalékos hiány
betartása jelenleg teljesíthetetlen. Ennek bevallásához őszintesége lenne
szükség. Az Európai Unió tagállamai a kultúrájukban és gazdasági
fejlettségükben annyira heterogének, hogy egyelőre csak közös piacuk lehet
reális, de a közös valuta kalandorság. Maximum az AAA minősítésűeknek lehet
közös valutájuk. Ezért azt kellett volna kimondaniuk, hogy közös pénzük csak a közös szinten minősített országoknak lehet. De
a fél százalékos költségvetés azok számára sem érhető el már a következő évben.
Az euró zóna mediterrán országai csak
érhetik el az államadósságuk elviselhető szintre való csökkentését, ha
visszatérnek a nemzeti valutájukra, és azt is jelentős mértékben leértékelik.
Az erőseknek megfelelő módszert előírása az erejüket sokszorosan meghaladó
mértékben eladósodott mediterrán országok számára annak a jele, hogy a brüsszeli vezetők nem vették tudomásul,
hogy a nagyon eltérő kultúrájú és gazdagságú országokra nem lehet azonos
normákat alkalmazni.
Ideje volna tudomásul venni, hogy a modern gazdasági élet nagy találmánya az
infláció, a jegybanki pénzteremtés, de ennek nincs közös optimuma. Nagyon alacsony az infláció optimális
szintje az erősek, de különösen keményen puritánok számára. Ettől
távolodva, egyre nagyobb az optimum szintje attól függően, hogy mennyivel
vannak lemaradva az élvonaltól, és milyen messze vannak a puritán
viselkedéstől. Egy fél-perifériába
tartozó mediterrán ország belerokkanhat a fejlettek számára optimálisan alacsony szintű infláció alkalmazásába.
Ennek a megértésével nem találkozok a
jelenlegi közös határozatban. Azzal, hogy minden tagországra azonos
követelményeket állítanak, még nagyobb katasztrófa felé hajóznak. Közös valutájúak csak a viszonylag azonos
gazdasági szintű és puritán államoknak lehet. A kevésbé fejletteknek, és
még csak nem is puritánoknak csak saját valutájuk lehet, aminek az átlagosnál nagyobb inflációjával, és
csak belső eladósodással teremthetnek jobb költségvetési mérleget.
Az
államok eladósodásának fogalmát kellene először tisztázni.
Ebben azonban nem történt előrelépés. Mégis
örömmel olvastam, hogy az államkötvények kibocsátást az Európai Központi
Banknál történő engedélyezéshez kötik.
Előbb azonban azt kellene tisztázni, hogy
milyen minőségi különbség van az állam
külső és belső eladósodása között. A
hazai piacon eladott államkötvény minőségében más, mint a külföldi hitelezőknek
eladott. Csak a külföldi hitelezőknek eladott államkötvény kibocsátását
kötném engedélyezéshez. Amíg a belföldi lakosság és vállalkozások felé eladott
államkölcsön nem pénzteremtés, a
külföldieknek eladott hitel emisszió, külföldi forrásból származó jövedelem.
A kettő összeadása elemi matematikai
hiba, sőt félrevezető szélhámosság.
Ugyan nem ide tartozik, mégis azt kell
hozzátenni, hogy az ingatlanárak
emelkedése is emisszió, mivel az a bankok felé magnövekedett hitelfedezet,
azaz jövedelmet teremt. A külföldi
eladósodás két formájának elegye az ingatlanokra adott külföldi hitel. Ezt
követték el az előző magyar kormányok. Akinek svájci bankból származik a
jövedelme, az nem az országban termelt jövedelemből él.
Azt a követelményt tartom helyesnek, hogy a tagországok a Központi Bank engedélye
nélkül külföldi hitelezőknek ne adhassanak el állampapírt.
A
tényleges helyzet nem engedi meg, hogy az euró övezet mediterrán tagjai tagok
maradhassanak.
Nem kellene nagy fantázia annak megértéséhez, legfeljebb bátorság, hogy
bevallják, a négy mediterrán ország
tagsága a követelmények teljesítésére alkalmatlan. Azok csak a kétszámjegyűen leértékelt valutával, és átmenetileg
kétszámjegyű inflációval, vagyis kétszámjegyű fogyasztáscsökkentéssel állhatnak
talpra. Ezt a tényt, nincs bátorsága a brüsszeli vezetésnek bevallani.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése