KIINDULÁSOM ÉS TOVÁBBGONDOLÁSOM ALAPJAI ÉS IRÁNYAI

Darwin

Marx

Weber

A történelemszemléletem Toynbee írásainak olvasásával kezdett kialakulni, majd a 20. századi francia történészeken nevelődtem.

Max Webernek köszönhetően pedig a kultúrán az emberek viselkedési módját értem, és annak szerepét alapvetően fontosnak tartom.

A 19. század két szellemi óriása Darwin és Marx nagy hatással volt rám. De nemcsak rám, hanem az őket követő, és a következő századra is.

Tudósként tőlük tanultam a legtöbbet, mégis az ő megcáfolásukban jutottam a legmesszebb.

Darwin

Darwin azzal lett történelemformáló, sőt tudatformáló óriás, hogy felfedte a fajfejlődés tényét. Óriási tudományos előrelépést tett azzal is, hogy rámutatott a tényre, hogy a fajfejlődés a szelekció és mutáció technikájával működik.

A darwinizmussal azonban már nem volt magyarázható az embernek az eltérő természeti környezetekhez is igazodó gyűjtögető életmódja. Ez esetben ugyanis nem az történt, hogy fajunk a nagyon eltérő természeti környezethez igazodva új fajjá fejlődik. Az ember volt az első faj, amelyiket nem a nagyon eltérő természeti környezete szelektált a környezetéhez jobban igazodó fajjá, hanem ugyanaz a faj maradt, azonban nagyon eltérő életmóddal igazodott a nagyon eltérő természeti környezetéhez.

A gyűjtögető társadalom nagyon rövid idő, néhány tízezer év alatt, a föld szinte minden természeti környezetében képes volt kialakítani a természet által adott életlehetőségekhez való illeszkedést. Minden természeti környezetben kialakította az annak megfelelő életmódot, társadalmi szerkezetet. A természeti adottságaihoz igazodott a gyűjtögető ember viselkedése. Ez az igazodás azonban nem jelentett olyan minőségi különbséget, amit fajfejlődésnek lehet nevezni. Különböző módon éltek, de egyaránt a létminimum határán, és százezer év alatt nem történt semmiféle olyan előrelépés, amit akár biológiai, akár társadalmi fejlődésnek lehetet tekinteni.

A fajunk életének mintegy 95 százalékát kitevő időben nem volt mérhető fejlődés. Ma is gyűjtögetnénk minden olyan térségben, ahol nem változott meg lényegesen az éghajlat. Ami e területeken élők életében változott az utóbbi száz évben, az a külső hatás következménye. Ez vezetett engem ahhoz a felismeréshez, hogy fejlődés csak ott történhet, ahol lényegesen megváltozik a természeti környezet. Változatlan környezetben áll a biológiai fejlődés órája. Ez a felismerés sokat segített a történelmi folyamatok megértésében. Minden faj, az ember is, csak ott változik, ahol a változó környezetéhez kénytelen, de már képes alkalmazkodni.

A földünk, tehát csak azért lehet otthona ilyen rendkívül fejlett, bonyolult életnek, mert nagyon sok változáson esett át. Ezért a világűrben életet keresőknek nem elég olyan bolygót keresni, amin az életfeltételek a mi földünkéhez hasonlóak. Olyan bolygót kell keresni, amelyik a földünkéhez hasonló változásokon keresztül jutott idáig. Annak szinte a nulla az esélye, hogy ilyen bolygót, vagyis hasonló természeti állapotot találjunk. Az ezerszer valószínűbb, hogy a világegyetem milliárdnyi bolygóján létezik élet, akár a mienkénél sokkal fejlettebb is, de milliomod a valószínűsége annak, hogy a mienkéhez hasonló életet találunk.

Az emberi faj életének igazi, már általunk formált alakulását, azaz a történelmünket annak köszönhetjük, hogy a felmelegedés olyan nagyarányú változásokat okozott a természeti környezetünkben, amiben a kialakult gyűjtögető életmódjaink nem voltak folytathatók. Ha nincs felmelegedés, akkor minden valószínűség szerint, ma is gyűjtögetnénk, és legfeljebb ezred ennyien lennénk.

Fajunk mind a fejlődés utolsó gyümölcse jelent meg a földön. Fejlődési ugrás jelentett a fejlett szellemi képességben. Ennek köszönhetően néhány tízezer év után már képes volt a föld szinte minden természeti környezetében életképessé válni. Ez volt az első olyan lépés az evolúcióban, mikor a környezethez történő alkalmazkodás nem a szelekció és a mutáció időigényes módjával, hanem az eszének köszönhetően vált a természeti környezetéhez igazodóvá. Ugyanaz az ember nagyon különböző természeti környezethez nagyon különböző módon igazodott.

A harmadik évezred úgy fog bekerülni a történelembe, mint fajunk fejlődésének harmadik legnagyobb változása. Ezzel fajunk új, a harmadik korszakba lépett.

A fajfejlődés eszköze a szelekció és mutáció, a motorja a környezetváltozás

Életem egyik nagy felismerése az, mit Darwin nem vett tudomásul, hogy a fejfejlődés előfeltétele a környezetváltozás. A szelekció és a mutáció változatlan környezetben nem a változás motorja, hanem ellenkezően, a változatlanságot garantáló mechanizmus.

A szelekció és a mutáció csak akkor működik, amikor a megváltozott környezethez kell a más környezetben kialakult fajnak idomulnia. Amíg ez az idomulás tart, addig a fejlődést szolgálja a szelekció és a mutáció. Ez az idomulás azonban a fajok életének csak viszonylag rövid szakaszában jön létre. Ennek megtörténte után a szelekció és a mutáció már nem a változást, hanem annak a megakadályozását szolgálja.

Darwin nem vette észre, hogy a változatlan környezetben a szelekció éppen azokat a mutációkat selejtezi ki, amelyek eltérnek a fajra jellemzőtől. Tehát amit Darwin tekintett a fajfejlődés motorjának, az a fajok életének 99 százalékában éppen a meglévő fajt stabilizálja, változatlan állapotban tartja. A fajfejlődést alakító mutáció és szelekció csak akkor eredményez fejlődést, ha a változó környezet változó tulajdonságokat, viselkedést igényel.

Darwin is, mint korának gyermeke, csak azt látta, hogy a létért folyó harc szelektál, de azt nem vette észre, hogy a változatlan környezetben a szelekció során éppen azok a mutációk pusztulnak el, amelyek eltérnek a környezethez már alkalmazkodótól.

A fajfejődés egyetlen motorja a környezetváltozás. Ezt semmi sem bizonyítja jobban a fajunknál, amelyik életében az első nagy minőségi változást egy nagyon jelentős felmelegedés hozta. Ennek köszönhetjük, hogy idáig jutottunk. Akkor nem néhány méterrel, hanem hetven méterrel emelkedett a tenger szintje. Az átlagos hőmérséklet is többel nőtt, mint amit a jövőben várhatunk. Még az ijesztgetők sem jósolnak hetven méteres szintemelkedést, hiszen ma már nincs annyi jég a földön, amennyi elolvadt a jégkorszak megszűnése során. Akkor a tengerszint emelkedés kivédésének semmiféle technikai eszközével nem rendelkeztünk, most óriási technikai eszköztárunk volna hozzá.

A gyűjtögetésből a termelésre való áttérést kikényszerítő környezetváltozás tényét bizonyítja, hogy az olyan természeti környezetben ma is csak gyűjtögetnének, illetve gyűjtögetnek, amelyben a felmelegedés nem járt lényeges éghajlatváltozással.

Évtizedek óta vágyok egy olyan térképre, amely megmutatná, hogy hogyan néztek ki a tengerpartok 15 ezer évvel ezelőtt, és azon ábrázolni azt, hogy hol milyen volt az éghajlat, hol milyen gyors volt a hetven méterrel alacsonyabb tengerbe ömlő folyók folyása, ennek alapján, hol, mennyien éltek őseink. Sokszor játszom a fantáziámmal azon, hogyan nézhettek ki az öntözéses növénytermelést tápláló folyamok 15 ezer évvel korábban.

Egy ilyen ábrázolás megmutatná, hogy milyen fajpusztulással, természetátalakulással járt a jégkorszak végét jelentő felmelegedés. A fajunkat akkor ért fenyegetettség mellett eltörpül a várt felmelegedés által okozott veszély. De hozzá kell tenni, hogyha nem éri fajunkat az a borzalmas csapás, még ma is gyűjtögetésből élnénk, csak kőszerszámokkal rendelkeznénk.

A történelem is ráállt arra, hogy az a legjobb politika, ami elkerüli a változással járó nehézségeket, holott a fajunk eddigi története inkább azt igazolja, hogy a változásokat ugyan nem szabad provokálni, erőszakolni, de félni sem szabad tőlük, mert az embert mindig az vitte előre, amikor új helyzet elé kerülve megtalálta az ahhoz való alkalmazkodás módját. Ahol nem volt környezetváltozás, ott nem volt társadalmi és technikai fejlődés sem.

A fejlődés csak ott történt, ahol valamilyen okból már a régi módon nem lehetett továbbélni, ahol új megoldások váltak elengedhetetlenné. Ebből természetesen nem az fakad, hogy minél mostohábbak az életfeltételek, annál magasabbra emelkedhet abban az emberi társadalom. Ha ez így volna, az eszkimók jutottak volna a legmagasabb szintre. Ez a még fejlődést eredményező kihívás csak akkora akadályt jelenthet, amit a már előzőleg elért szintről kiindulva le lehet győzni. A változatlan életfeltételek között nincs fejlődés. A megoldhatatlan új viszonyok ugyan pusztulást hoznak magukkal, de a megoldható nehézségek fejlődést eredményeznek.

Az a tény, hogy a fejlődés csak a megnehezedett, illetve a nehezülő körülmények között lehetséges nemcsak társadalmi, de biológiai törvény is. A biológia a szelekciónak, és a mutációnak tulajdonítja a biológiai fejlődést. Legyen az fejlettebb faj, vagy ugyanaz a faj, de fejlettebb formában. Ezzel szemben a tények azt bizonyítják, hogy azonos életkörülmények között sem a szelekció, sem a mutáció nem jár fejlődéssel.

A biológia fejlődés órája leállt Ausztráliában és a Galapagosz-szigeteken

Erről ausztráliai tartózkodásom győzött meg. Ott ugyanis az utolsó 70 millió évben nem történt biológiai fejlődés. A biológia megállt akkor, amikor a kontinens leszakadt a mai Afrikából, vagyis a melegvérű állatok magzatburkos fejlődése előtt. Ausztrália területén a biológiai fejlődés órája 70 millió éve áll. Ott az állatvilágban ugyanaz az erszényes stádium maradt fent, ami 70 millió évvel korábban a többi kontinensen is uralkodott.

Miért állt a biológia fejlődés órája 70 millió éven keresztül Ausztráliában?

Azért, mert ott ez idő alatt nem volt jelentős éghajlati változás, mert ezt a kontinenst nem érintették jelentős éghajlati változások, mert ott az erszényesek zavartalanul folytathatták életüket. Ausztráliában a szelekció és a mutáció nem fejlődést, csak fajtagazdagságot hozott. Ma több olyan erszényes faj él Ausztráliában, ami nem létezett 70 millió évvel korábban Afrikában, illetve bárhol a világon, vagyis amelyek Afrikából nem utaztak el a sok ezer kilométeres utat megtett Ausztráliának nevezett, 10 millió négyzetkilométeres tutajon mai helyükre. Számomra az is meggyőző példa volt, hogy Ausztráliában sokkal több fafaj él, mint az északi mérsékelt övön sokszorta nagyobb területen. A fafajok variálódtak, de egyik sem jutott el a kétszikűségig. Vagyis Ausztráliában a növényvilágra sem a fejlődés, hanem a variálódás a jellemző.

Felismerésemet megerősítette két tény. Az első: a Galapagosz-szigeteken a biológiai fejlődés megállt a hüllőknél, mert ezek a szigetek mintegy 110 millió éve szakadtak el Dél-Amerikától, magukkal víve az akkori faunát, és ott még kevesebb volt az éghajlati változás. A másik: a mély tengerek világában pedig sok százmillió éve nincs biológiai fejlődés, ott az óta áll a biológiai fejlődés órája. Vagyis ott, ahol a legnagyobb volt a szelekció és a mutáció ideje és lehetősége, ott nem történt fejlődés, ahol a körülmények változatlanok maradtak. Számomra egyértelmű, hogy a változatlan környezetben a szelekció és a mutáció csak az adott szinten belüli variációk számát növeli, de nem jár biológiai fejlődéssel. Fejlettebb fajok csak ott alakulhatnak ki, ahol a korábbi életfeltételek olyan mértékben változnak meg, ami még nem jár a korábbi faj kipusztulásával, ahol a szelekció és a mutáció segítségével a régiek valamelyikéből új fajok jöhetnek létre.

A fajfejlődés a változások miatti kipusztulás és alkalmazkodás

A fajtafejlődést az életfeltételek olyan megváltozása hozza, amihez a szelekció és a mutáció segítségével a korábbi fajok hozzá tudnak módosulni. A fajtafejlődési folyamatban mind a szelekció mind a mutáció nem ok, hanem eszköz. Olyan eszköz, ami mindaddig csak fajtavariációkat hozhat létre, ameddig a körülmények nem változnak meg lényegesen.

A természetet nem a fajok fejlődése jellemzi, hanem stagnálása, pusztulása, és csak a nagyon kivételesek részesülhetnek abban a szerencsében, hogy a kivételes körülmények és a szerencse ajándékaként fejlettebb formák jelenhetnek meg.

A fajták ezrei pusztulnak el, a szerencsés megmaradók óriási többsége sem változott az évek százmilliói során, velük szemben elenyésző szám az, ami fejlettebb formában jelenhet meg. Ezeknek aztán ugyanúgy az óriási többsége elpusztul, stagnál, és csak elenyésző számuk léphet előbbre.

Törvény: minél fejlettebb egy faj, annál kisebb a szelekciója, de annál nagyobb a fejlődés magasabb formájának a megjelenése.

A szelekció csak akkor járhat eredménnyel, amikor az életkörülmények megváltozása következtében a faj eredeti formája kipusztul. Vagyis nem a fajon belül folyik szelekciós harc, hanem a megváltozott körülmények hatása alatt a faj pusztulása válik általánossá, de a szerencse, a véletlen létrehoz olyan variációt, ami jobban megfelel a megváltozott viszonyoknak, és ezek között előfordulhat olyan, amelyik egyúttal fejlettebb formát is jelent.

Az ember életmódját a szellemi képessége alakította a környezethez

Változatlan környezetben maga a szelekció soha nem hozott létre fejlettebb formákat. Azt mi sem bizonyítja jobban annál, hogy a szelekció éppen azoknak a fajoknak esetében a legnagyobb, amelyekben évmilliók óta a kihalás, illetve a stagnálás a jellemző.

Változatlan körülmények között hiába nagy a szelekció és a genetikai mutáció, nem jönnek létre új, a korábbiaknál fejlettebb fajok. Vagyis a fajtafejlődést a fajtán kívülálló okok idézik elő, abban magának a fajnak nincs szerepe, azt a kívülálló körülmények hozzák létre.

Ami az emberi fajokat illeti. Minden biológiai elődünk nagyon kis létszámú maradt még akkor is, ha nálunk hosszabb volt az életpályája. Ezzel szemben az utóbbi száz évben a homo sapiens létszáma megháromszorozódott, ami természetellenes. Fajunk rövid százezer év alatt milliós létszámú fajjá változott annak ellenére, hogy gyűjtögető maradt. Nem tudott túllépni a természet javainak gyűjtögetésén, de az elődeinél sokkal fejlettebb agyának köszönhetően, képes volt alkalmazkodni a földünk szinte minden természeti környezetéhez.

A fajunk e sikeres alkalmazkodása teljesen új volt a fajok történetében. Máig az egyetlen faj vagyunk, amelyik életmódját nem a szelekció és a mutáció darwini elve illesztette a környezethez, hanem a faj szellemi képessége. Fajunkra tehát a darwini elmélet nem, vagy csak lényegtelenül kis hatást gyakorolt. Nem a természeti környezet formált bennünket, hanem mi tanultuk ki a környezethez alkalmazkodó viselkedést. Minden környezetben gyorsan megtaláltuk az abban való élés módját.

Fajunk egészen a jégkorszak végét jelentő felmelegedésig, lényegében gyűjtögetésből élt, minden környezetben másként, de azonos szinten bizonyult életképesnek. Feltehetően ma is így élne, ha a felmelegedés nem számolja fel az életterének jelentős hányadát.

Darwin fejlődési törvénye alapján minden természeti környezetben más faj alakul ki, hiszen ott másra szelektál a környezet. Ezzel szemben ezelőtt 5-8 ezer évig, a nagyon eltérő környezetekben az ember lényegében, mint faj, ugyanolyan maradt. A különböző természeti környezetekben nem az ember változott, hanem minden környezethez másként alkalmazkodott.

Marx

Az első, tudományos színvonalú társadalomkritikát Marx kísérelte meg. Tanai az emberiség történetében példátlan hatást fejtettek ki. Magát és tanait materialistának tartotta. Tanai ugyan a társadalomtudományokban vitathatatlan eredményeket értek el, mégis végül csak a legnagyobb vallási mozgalom rövid életű prófétája lett belőle.

A világ fél-perifériáját, az emberiség harmadát generációkra meghódító és máig ható marxizmus, a bolsevizmus ugyanis idealista vallás. A fejlett világban minden bizonnyal ez volt az utolsó nagy vallási földindulás.

Miért és hogyan lett a materialista Marx, a világtörténelem talán legnagyobb, utolsó, bár minden bizonnyal nem tartós vallásának az alapítója?

Marx materialista tudományos igyekezte ellenére következetesen idealista maradt. Az alépítmény – felépítmény elve ugyan materialista igyekezetét tükrözi, de abból szélsőségesen idealista következményeket vont le. Mint jogász, és forradalmár azt javasolta, hogy erőszakkal alakítsák át a felépítményt, a jogi és tulajdonviszonyokat, és akkor létrejön a problémamentes társadalom, vagyis az alépítmény. E naiv szubjektívizmusa mégis sokkal jelentősebb történelmi szerepet játszott, mint nem kevésbé jelentős elméleti útmutatása.

Marx legnagyobb tudományos eredménye a dialektikus történelemszemlélet. A társadalomtudomány azzal lett tudomány, hogy a jelenségek okára keresi a magyarázatot. Ezt Marx teremtette meg azzal, hogy a társadalmi jelenségek okát az alépítményből magyarázta.

Marx alépítmény elmélete

Marx nagy tudományos előrelépést tett azzal, hogy a társadalmat az anyagi valóság alépítményre épülő felépítménynek tekintette. Sajnos, forradalmár messianizmusa éles ellentétbe került a saját elméleti felismerésével, és egyre inkább a forradalmár lett az elődleges a tudóssal szemben. Marx magát is könnyebben becsaphatta azzal, hogy nem tisztázta, hogy mit kell alépítményen érteni.

Marx a természeti környezetet nem tekintette alépítménynek

Marx, mint dogmatikus forradalmár, a természeti környezetet nem emelte ki az alépítmény legfontosabb elemeként. Pedig a történelem egyértelműen bizonyította annak szerepét. Az első magas-kultúrák mindegyike csak az erre kivételesen alkalmas természeti környezetben alakultak ki.

Marx ugyan eljutott odáig, hogy az emberi faj is a természeti környezetéhez idomul, tehát csak olyan módon élhet, ami összhangba került a természeti környezetével. Ennél azonban ő sem ment tovább. Még azt sem tette egyértelművé, hogy mit kell alépítmény alatt érteni.

Nagy általánosságban igaz az, hogy mindeddig csak a mérsékelt égövben lehetett a világ kulturális és gazdasági élvonalába kerülni. Ezen belül is egyértelmű, hogy a termelőerők súlypontja először az északi mérsékelt égöv déli részén, majd innen egyre északabbra vándorolt, hogy aztán a 19. század első felében a mérsékelt égöv északi részén is megjelent, majd az utóbbi ötven év során ismét délebbre mozog. A termelőerők súlypontjának térbeli mozgása is sokszorta fontosabb történelmi esemény, mint amit politikatörténetként tanítanak.

A tények tanúsága szerint az égövi helyzet sem volt elég, mert ezen belül nem boldogult az a nép, amely a tengerektől távol élt, kultúrája, gazdasága a kontinentális viszonyok között alakult ki. Ezt az állítást a mai Európára konkretizálta: az itt élő népek egymáshoz viszonyított életszínvonalát döntően az határozza meg, hogy a térségükben mennyire érvényesült a Golf-áram hatása. Az a nép, amelyik többet kapott a Golf-áramból, ma jobban él. Európa történészeinek azt kellene feltárniuk, hogyan, milyen formában hatott a gazdasági környezet Európa nyugati felén élő népek sorsának alakulására.

Természetesen nem az éghajlat az egyedüli tényező; minden kor technikája más éghajlatot tartott optimálisnak. Erre csak két illusztrációt:

1.) Az első magas kultúrák csak ott alakultak ki, ahol az éghajlat nem biztosított annyi csapadékot, ami mellett elkerülhető lett volna az öntözés. Ez a szükséghelyzet is csak ott teremtett eredeti magas-kultúrát, ahol nagy folyók öntözött síkságai nagyszámú lakosság eltartását biztosították.

Ez volt az első egyértelmű bizonyíték arra, hogy az emberi társadalom minden jelentős előrelépését a szükség diktálta. A társadalom csak az előtte tornyosuló akadályok legyőzése árán mehet előre. A társadalomtudományok még mindig ott tartanak, hogy a kedvező adottságokban keresik a siker kulcsát, holott az emberi közösségek csak az elé kerülő nehézségek legyőzése árán kerülnek előbbre. Ahol nincs nehézség, ahol továbbra is lehet úgy élni, mint eddig, legyen az élet bármily sanyarú, nem töri magát. Sajnos nemcsak a politika, de a történelem is ennek az ellenkezőjét akarja elhitetni.

2.) Az elmúlt ötven év során a termelőerők egyre délebbre terjeszkednek. A meghosszabbodott szabadidő tette vonzóbbá a melegebb éghajlatot, az ott élés feltételeit pedig a hűtőipari és légkondicionálási technika biztosította. Ma ugyanis a gazdag világ több jövedelmet csoportosít északról délre a szabadidő szempontjából kellemes éghajlatra, mint a termelő szférába irányuló tőke.

A történészeknek tehát fel kellene tárniuk, hogy a földrajzi környezet mikor, milyen szempontokból volt előnyös és hátrányos az adott nép életére. Ilyenre azonban a történelemkönyvekben nem igen találunk útmutatást.

Marx megelégedett azzal, hogy csak a már iparosodott, polgári társadalmat tekintette érettnek arra, hogy osztálynélküli társadalmat építhessen. Végül a tanítványai azt is elfogadták, hogy az általa elképzelt felépítmény ott is létre jöhet, ahol nem érett ugyan meg a társadalom az osztálytársadalmon való túllépésre, de a leggyengébb volt ahhoz, hogy azt össze lehessen törni.

Ezt hitte Lenin, és ezen az úton járt a bolsevik rendszer. Ő is azzal kezdte, hogy az orosz forradalom csak arra jó, hogy elkezdje a világforradalmat. Aztán, ahogyan arra nem került sor, hozzákezdett a tőkés társadalmat követő társadalom önálló építéséhez. Ez azonban nem vezethetett eredményre, mert a lakosság tudata, és a gazdaság erre éretlennek bizonyult.

Az osztálytársadalmak is alkalmazkodtak a természeti környezethez, de ugyanakkor már környezetformálókká is váltak. Folyamatosan alakították át a maguk igényének megfelelőbbé a természeti környezetüket.

Az osztálytársadalmakban élő ember volt az első faj, ami nemcsak alkalmazkodott a természeti környezetéhez, hanem egyre inkább magához igazította azt. Ezzel az osztálytársadalmak az alépítményük építőjévé váltak.

Az ipari forradalom volt az első olyan esemény, aminek hatására nemcsak a természeti környezet változott meg, hanem maga az ember is mássá vált a saját ismeretei és technikai vívmányai révén. A könyvnyomtatás, a vasút, a gőzhajó, a gépkocsi, a telefon, a rádió, a televízió, a számítógép stb. váltak az emberek viselkedését alakító tényezőkké, – sokkal jobban, mint az általa létrehozott politika.

A szállításban bekövetkező technikai forradalmak sokkal közelebb hozták egymáshoz az eddig egymástól lényegében izolált térségeket, azaz egymásra hatóvá tették az eddig izoláltakat. Az óceánok meghódítása volt az első nagy lépés abban az irányban, hogy az egymástól izoláltan élő kultúrákból, világgazdaság lett. Alig háromszáz év alatt, a tengeri szállítás fölényének köszönhetően a világgazdaság négyötöde a tengeri és a folyami kikötők 500 kilométeres körzetében van.

Marx a népesség szaporulatát nem elemezte

A társadalom fontos alépítménye a demográfiája. A gyorsan szaporodó társadalmak képtelenek a lépéstartásra. A tartósan néhány ezreléknél gyorsabb népszaporulattal járó anyagi feltételek nem valósíthatók meg, a tudati hatásuk még nem látható előre. Egész történelemszemléletem sarokpontja a demográfia. Marxnál a népesség létszámának alakulása fel sem merült, pedig korunkban a társadalmi felemelkedés elsőleges előfeltétele a népszaporulat leállása. Ezt ismerte fel a kínai vezetés, és ennek köszönhető a világgazdaság történetének legnagyobb gazdasági csodája.

A termelésre való átérés az életkörülmények megjavulása olyan népszaporulatot idézett elő, amely nem tartható. A termelésből élő társadalommá vált, ami képes a népszaporulat féken tartására. A tény, hogy minden termelő társadalom osztálytársadalom volt, azt jelenti, hogy az osztálytársadalmak elsődleges feladata a túlszaporodás megakadályozása volt.

A Marx szerinti felépítmény

Felépítménynek ő elsőként a politikát, a vallást, a kultúrát és a művészetet tekintette. Ennél azonban megfeneklett. Nem tette hozzá, hogy maga a társadalom is felépítmény, aminek milyenségét a természeti alépítmény determinálja. Ez a megfeneklése azzal magyarázható, hogy forradalmárként nem volt képes tudomásul venni, hogy a társadalom milyenségét is a természeti alépítmény determinálja, hogy a forradalmárnak is csak azt szabad megváltoztatni, amely nem mond ellent a természeti alépítményből fakadó szükségszerűségnek.

A fentiek miatt a társadalomtudomány az alkímia szintjén maradt. Az úttévesztés Marxszal kezdődött, az első olyan gondolkodóval, aki tudományosan akarta megmagyarázni a társadalom működését. Marx ugyanis olyan társadalmi pályát dolgozott ki, ami végül tudománytalanabb gyakorlatot szült, mint a legmisztikusabb vallás. Ha nem is ő, de a tanítványai olyan társadalmat építettek, amely éppen a legfontosabb tényezőt, az embert hagyta ki. Marx ellenfelei sem tévedtek kisebbet, amikor azt hitték, hogy ők a mai fejlett társadalmat is tőkés osztálytársadalomnak hirdethetik, pedig az már az már az osztálytársadalmon túllépő társadalom.

A tőkés és a tőkeellenes ideológián alapuló két szellemi iskola jutatta el az emberiséget oda, ahol már legalább kétszer annyian élnek, mint amennyit fajunk igénye megenged.

Jelenleg az emberiség lényegesen jobban élhetne, mint ahogyan él, ha csak harmad ennyien lennénk. De még ott sem tartunk, hogy észlelnénk, hogy nagyon rossz úton járunk. Azt, hogy mi volna a sokkal eredményesebb út, a népesség növekedésének leállítása, a kínaiak vették tudomásul. A felismerésük példátlan sikert hozott, de a társadalomtudományokat ez sem térítette észre.

Az osztálytársadalom filozófiája

Hogyan lehet, hogy a társadalom olyan, hogy nem is lehetett volna más, de ez mégsem tudatos felismerésre, hanem ösztönös cselekedetekből épül?

Minél fejlettebb lesz a történelemtudomány, annál gyakoribb lesz a megértése annak, hogy nem is történhetett volna másként.

Az a tény, hogy ötezer év alatt több tucat osztálytársadalom és kultúra jelent meg, és azok között számos ideológia és tulajdonforma létezett, mégsem volt közöttük egyetlen olyan sem, amelyik ne tartalmazta volna az osztálytársadalmak négy jegyét.

Ezek között a legjobb illusztrációt a bolsevik rendszer mutatta, aminek a szándéka az osztálytársadalom megdöntése volt, és mégis osztálytársadalomként működött. Egy kisebbség gyakorolta a hatalmat. A bolsevik diktatúra nem más volt, mint egy ideológiai klérus korlátlan hatalma.

Az osztálytársadalmak négy közös funkciója a bolsevik rendszerben is jelen volt.

1.) Az adókat a dolgozók által termelt alacsony jövedelemből vonta el. A fő adóforrás a fogyasztási adó volt. Jellemző módon az egyik legnagyobb tétel a vodka adóztatása volt. Ez a cári Oroszországban is így volt.

2.) A fegyverkezésre a nemzeti jövedelmének lényegesen nagyobb hányadát fordította, mint a tőkés polgárok osztályuralmára épült társadalmak akármelyike. Nemcsak erejét meghaladó módon fegyverkezett, de a háborúban is a leginkább emberpusztítóan viselkedett. A második világháborúban nagyobb volt az embervesztesége, mint a többi résztvevőnek összesen.

3.) A elvont jövedelemből aránytalanul nagy hányadot vontak el a hatalmat dicsőítő célokra. Ennek látványos formája volt a holdra való jutás.

4.) Az ideológiájukat dogmák védték az újító szándékkal szemben. A merev ideológiát jobbító szándékú gondolatot eretneknek, az ő szavukkal, revizionizmusnak bélyegezték.

Nem ismerünk olyan termelő osztálytársadalmat, amelyikre nem volt jellemző a felsorolt négy módszer mindegyike, ezért voluntarista, tudománytalan minden olyan igyekezet, amely a leírt négy jellemző bármelyikét mellőzhetőnek, sőt mellőzendőnek tartotta ott, ahol a népesség növekedése jellemző. Hiszen ezek bármelyikének kiiktatása felgyorsította volna a népszaporulatot. Elég volna csak azt felvetni, hogyan alakul a termelő társadalmak népessége, ha nem működtetik e négy legfontosabb halálok bármelyikét. Néhány generáció után beállt volna a túlnépesedettség.

Azt a tény, hogy minden osztálytársadalom azonos elvek alapján működött annak ellenére, hogy ezek szükségessége bárki előtt világos lett volna, hogy miért van erre a négy jellemzőkre szükség, azt jelenti, hogy a társadalmak ösztönösen viselkedtek. Nem volt arra szükség, hogy tudatossá váljon az osztálytársadalom elsődleges célja, a népszaporulat féken tartása, akár úgy, hogy kevesebben szülessenek, akár úgy hogy többen haljanak meg.

Az osztályok közötti harc helyett osztályon belüli harc folyt

A földesúri családoknak a másik földesúri családoknak voltak konkurensei, hiszen csak azok rovására gazdagodhattak. A történelem jobb megértését szolgálna az örökösödési jogból fakadó érdekellentétek ismertetése.

Naivak azok az elképzelések, amelyek azon a meggyőződésen alapulnak, hogy a kapitalizmus előtti korok embere túl tudott nézni az ő közvetlen egyéni érdekein, és felmérte, hogy a jobbágyoknak nem egymás rovására, hanem a földesurak ellen kell fellépniük annak érdekében, hogy nekik több jusson. Azt nem tagadva, hogy az adószedő földesurat szidták, mert sok adót szed, mégis sokkal inkább az egymás közötti irigység volt a jellemző.

Csak a parasztfalvak világát ismertem. A kisárutermelő paraszti társadalomban az egyik parasztcsalád csak a másik rovására gazdagodhatott, ezért azokban látta a konkurenseit

Nem az osztályharc, hanem a hatalmasok és gazdagok közötti harca jellemezte az osztálytársadalmakat. A lakosság óriási többsége számára a hatalomért és nagy vagyonokért folyó harc reménytelen, ezért közömbös volt. A történészek nem tanítják, hogy a lakosság óriási többsége számára nemcsak az volt mellékes, hogy ki a királya, annak kilétéről, milyenségéről fogalmuk sem lehetett. Jó példa erre nekünk, magyaroknak Mátyás király, akinek létéről, igazságosságáról uralkodása alatt kevés jobbágy tudott, legfeljebb azt, hogy sem előtte, sem utána nem szedték be olyan szigorúan az adót. Aztán, évszázadok múltán egyre inkább ő lett a jó és igazságos király szimbóluma.

A kizsákmányolásnak semmi köze a tőkéstulajdonhoz

Nem az osztályharc, hanem az osztályon belüli kedvezőbb helyzetbe jutás jellemezte az osztálytársadalmakat.

Az öntözéses társadalmakban a legtöbb munkaerőt foglalkoztató mezőgazdaságban, és a pásztortársadalomban nem volt általános a rabszolgaság. Ezzel szemben a legfontosabb feladatokat, szolgáltatásokat rabszolgákkal végeztették. A távol-keleti és az oszmán társadalomban a hatalom végrehajtói kivétel nélkül rabszolgák voltak. Kínában és az Oszmán Birodalomban minden hatalom a császár és a szultán alatt jogi értelmen nagyhatalmú és gazdag rabszolga volt. Ennek ellené az európai tudatban a rabszolgaság alatt az alantas, a legkevésbé képességet igénylő munkákat végezték a rabszolgáknak. Ez legfeljebb a görög és a római rabszolgatársadalom volt ilyen.

Mindmáig kevés figyelmet szenteltek annak a ténynek, hogy a produktív, a gazdasági célokra használható nemzeti vagyon nagysága, és az összes fogyasztás mennyisége közti arány állandó, illetve alig változtatható. Ez azt jelenti, hogy a gyakorlatilag stagnáló, legfeljebb ezredekkel szaporodó társadalmakban gyakorlatilag újratermelés folyt.

Nem volt más a helyzet országos, vagy társadalmi szinten. Vegyük a feudális rendszert. Az adott országban adott volt az a terület, és ebből kifolyólag adott volt a jobbágycsaládok száma. Az egyik földesúri család csak akkor lehetett gazdagabb, ha a másik földesúri család szegényebb lett. Ezért tévednek azok a történészek, akik azt állítják, hogy már a földesúri, a feudális társadalmakban is az osztályharc volt a jellemző. Az osztálytársadalmakban nem az osztályok közötti, hanem az osztályokon belüli harc volt általánosabb. Az osztályok olyan merevek voltak, azok között gyakorlatilag nem volt átjárás. Ezért ez egyének, családok számára felemelkedési cél csak az osztályon belül volt reális.

Teljesen hibás az osztályharcot az osztálytársadalmakban jellemzőnek tekinteni. A harc, vetélkedés szinte csak az osztályokon belüli pozíciókért folyt.

Ha igaz, hogy a néhány ezreléknél gyorsabb spontán népszaporulatú társadalom csak osztálytársadalom lehet, akkor újra kell írni a történelmet, mert az osztálytársadalom, az erőszak, a kizsákmányolás objektív szükségszerűség volt. Márpedig egyelőre nem ismerünk olyan termelésre épült társadalmat, ami nem osztálytársadalomként működött és működik. Ennek a ténynek a tudomásul vétele a legnagyobb csapást Marxra méri azzal, hogy a kizsákmányolás nem a tőkéstulajdonból, hanem a túlnépesedésből fakad.

Minden túlnépesedésre hajlamos társadalom olyan osztálytársadalom, amely szükségszerűen kizsákmányoló, elnyomó és kegyetlen, nemcsak a tőkés. A kizsákmányolás tőkés formája abból fakad, hogy a tőkében van a legnagyobb hiány és munkaerőben a legnagyobb kínálat, vagyis felesleg. Amiből hiány van, annak a tulajdonosa kizsákmányol, amiből felesleg van, azt kizsákmányolják.

Mivel az emberiség háromötöde jelenleg is túlnépesedő társadalomban él, azok csak osztálytársadalmak lehetnek, ahol a dolgozókat, a nagy többséget kizsákmányolják. Ezt nemcsak a marxisták nem hajlandók tudomásul venni, de a liberális politikusok és közgazdászok sem. Abban a tekintetben ők is egy vágányon haladnak Marxszal, hogy a túlnépesedő társadalmat is boldoggá lehet tenni. Az már bebizonyosodott, hogy a marxizmus nem boldogít, de még nem derült ki, hogy miért. Most éppen azt éljük meg, hogy a liberalizmus sem boldogít.

Marxizmus a fél-perifériák idealista vallása lett

Az úttévesztés a tudós és a forradalmár Marxot idealista vallásalapítóvá tette. Felrúgta a saját elméletét, és attól teljesen elrugaszkodva a 20. századi nagy világvallás alapítója lett. Ez csak azért maradhatott rejtve, mert közben a fejlett nyugati társadalmak alépítményében megértek az osztálynélküli társadalom előfeltételei.

A marxisa világvallás a 20. században mégis fontos szerepet játszott abban, hogy az új alépítményre épült társadalom gyorsabban létrejött.

Marx álma megvalósulását csak a fejlett nyugati társadalmakban tartotta elképzelhetőnek. A fél-perifériák forradalmaiban csak a fejlett nyugati társadalmakat erősítő politikai eseményt látott. Ezt később a tények igazolták. A Szovjetunió ugyan eleve alkalmatlan volt arra, hogy osztálynélküli társadalom építésében megelőzze a fejlett Nyugatot, de jó szolgálatot tett abban, hogy a nyugati országok baloldali mozgalmai számára reményt adott, a második világháború után pedig katonai erőszakot állított mögé.

A Szovjetunió története bebizonyította, hogy az eleve alkalmatlan alépítményre csak osztálytársadalom épülhet. A bolsevik állam egy kisebbség, a pártapparátus, azaz a bolsevik vallás klérusának osztálydiktatúrája lett.

Mi volt az oka annak, hogy Marx tanai a fél-perifériák idealista vallását teremtették meg?

A 20. században a fél-perifériákon az ideológiák üdvözítő erejében hittek. Mind a jobb-, mind a baloldal megváltó erőt tulajdonított az ideológiájának. A gyakorlat azonban éppen ennek az ellenkezőjét bizonyította. Minden esetben kiderült, hogy az ideológia nem hoz üdvösséget. A társadalom üdvözülése az alépítménytől, vagyis a megfelelő életviteltől, valamint a több és hatékonyabb munkától függ.

A fél-perifériák nagy többsége számára a társadalmi és gazdasági felzárkózás reménytelen volt. Márpedig reménytelen helyzetben nem tudományra, hanem vallásra van szükség. A reménytelen alépítményre csak tudománytalan, azaz idealista vallás épülhet, nem pedig tudomány. Azok a társadalmak, amelyek megértek az osztályuralom felszámolására, Marxtól ugyan sokat tanultak, de szerepét, jelentőségét utólag a ténylegesnél is kevesebbre értékelik. Azok az európai társadalmak viszont, amelyek bigott vallássá deformálták tanait, nemhogy felzárkóztak volna, de egyre jobban lemaradtak.

A gyors gazdasági fejlődés el fogja seperni a marxista vallást, és érvényre fogja juttatni a kor technikai eredményeire épülő, materialista gyakorlatot.

Ez nem kevesebbet jelent annál, hogy minden forradalmár idealista illúziót kergetett, aki az osztálytársadalmak felszámolásra törekedett. Az idealisták között a legnagyobb Marx volt. Magát következetes materialistának tartotta, mégis ő volt a történelem legnagyobb idealistája, vallásellenessége ellenére az utolsó nagy vallásalapítója. Az ő vallása lett az új társadalom kibontakoztató ideológiák egyike.

A marxizmus hatása Kínára és a félperiféria országaira

A marxizmus Kínában is bigott vallásnak indult, végül azonban a realitást sikeresen tudomásul vevő vezetés hatására, pozitívan vizsgázik. Ennek magyarázata az, hogy Kína kontinensnyi ország, amit tudomásul kell venni, és hogy puritán kultúrája fegyelmezett állampolgárt, ideális munkaerőt biztosít. Kína népessége ugyanis nagyobb, mint Ázsiától eltekintve, bármelyik kontinensé.

Gazdasági elmaradottságából és túlnépesedettségéből következett, következik, hogy még nem politikai demokráciára, hanem kemény politikai diktatúrára volt, és van ma is szüksége. A kínai vezetés okos mandarinjai felmérték, hogy a gyors népszaporulat demokratikus politikai viszonyok között legyőzhetetlen akadályt jelent, amit demokratikus módszerekkel nem lehet megfékezni, ahhoz diktatórikus módszerekre volt szükség. A hatalmas ország kultúrája, értékrendje azonban, ami alapvetően puritán jegyekkel rendelkezett, alkalmasnak bizonyult a felzárkózásra. Amiben egyre inkább nem vallásra, hanem gyakorlatiasságra, materializmusra van szüksége. Ebből fakadóan ott még egymással párhuzamosan él a marxizmus, mint a párt, a politikai hatalom vallása, és egyre inkább teret hódít a materialista gyakorlat, a piac jelzéseihez való alkalmazkodás.

A marxizmus, a munkásosztály jövőjében vetett vallásos hit fontos szerepet játszott a puritán társadalmakban, mindenekelőtt a nyugat-európaiakban is. De csak a második világháború előtti ötven évben. A tudományos és technikai forradalom leértékelte az ideológiákat, a marxistát is.

A marxista ideológia a fél-perifériákon is jelentős politikai erőt mozgósított a fél-feudális viszonyok felszámolásában. Végső soron azonban szinte semmi sem úgy történt, ahogy azt a marxizmus jósolta, de a politikai befolyása mégis a gyökeres társadalmi változást segítette. Nyugat-Európában, a második világháború után, a marxisták vetették fel a jóléti társadalmak építését, és adták ehhez a politikai élcsapatot. Ezért érvényes mindkét állítás:

1)    A jóléti államokban valósultak meg leginkább a marxizmus elvárásai. Sokszor hivatkoztam arra, hogy ha feltámadna Marx, nem a bolsevik, hanem a jóléti társadalmakban érezné leginkább a tanai megvalósulását.

2)    A jóléti társadalomban volt a legkevesebb politikai erőszakra szükség a kívánatos társadalmi átalakuláshoz. Marxnak be kellene látnia, hogy a szocialista rendszerhez nem erőszakra, nem diktatúrára, hanem munkára és tanulásra van szükség.

Az is tény, hogy amikor az erőszakos társadalmi átalakítás csődöt mondott Európa keleti felén, sikert hozott az elmaradt Kínában. Vagyis a marxisa ideológia hatása üdvös volt ott, ahol a társadalmi átalakulás kulturális feltételei adva voltak, és csődöt mondott ott, ahol a polgári átalakulás sem hozhat eredményt.

A bolsevik rendszer ott ment csődbe, ahol a polgári demokratikus út sem hozhat eredményeket, illetve ahol a Szovjetunió erőszakkal vezette be.

Kínától eltekintve, csak a Szovjet Birodalomhoz csatolt, a nyugat-európai kultúrához tartozó közép-európai államok kultúrája és értékrendje olyan, amivel képesek a fejlettekhez való felzárkózásra. Ez várhatóan az EU keretei között lehetségessé is válik.

A kelet-európai és latin-amerikai fél-perifériákon, még inkább a perifériákon azonban hiányoznak a társadalmi felzárkózás demográfiai és kulturális feltételei. A latin-amerikai országokban a népszaporulat nem állítható meg, a lakosság latinos viselkedési módja pedig nem megfelelő.

Mind a pravoszláv-keresztény, mind a közép-ázsiai mohamedán kultúra értékrendje, a lakosság viselkedési normarendszere nem alkalmas a társadalmi felzárkózásra. A sikeres társadalmi átalakulásra ugyanúgy alkalmatlan volt a bolsevik rendszer, mint a nyugati polgári modell. Ahol nem alkalmas az egyik, ott a másik sem.

1)    Mire jutottak a pravoszláv országok a bolsevik rendszer összeomlása után, ahol nincs aránytalanul nagy bevételük a nyersanyagokból, mindenekelőtt a szénhidrogénekből?

2)    Mire ment volna Oroszország a kőolaj és gáz magas ára nélkül?

3)    Mire mentek a fehéroroszok és ukránok?

4)    Mire jutott nemcsak az olajban szegény Afganisztán, de az olajban gazdag Irak?

E kérdésekre adott válaszok megértetnék, hogy miért Csehországban, Észtországban és Szlovéniában boldogulnak lényegesen jobban a bolsevik rendszer összeomlása óta, és miért keletre és a Balkán felé haladva egyre kisebb a rendszerváltás eredménye.

Kelet-Európában a népesség növekedése ugyan leállt, de a lakosság viselkedési módja tette, és teszi elérhetetlen céllá a felzárkózást. Egyelőre csak a puritánok és a konfuciánusok képesek a felzárkózásra, minden más kultúra azonban alkalmatlan erre.

Csak kelet-németek, a csehek, az észtek és a szlovének számára volt a bolsevik uralom tragédia. Csak ezek lennének sokkal gazdagabbak, ha megússzák a szovjet megszállást. A többi csatlós ország estében a rendszerből fakadó károk és előnyök egyenlege annál kevésbé rossz, minél messzebb voltak és vannak a puritán életviteltől. Ezt mutatja, hogy még a nyugati demokrácia kísérlete sem dobta fel őket. Ma is társadalmi és gazdasági válságokkal küzdenek. Európa keleti felén a bolsevik és az utána következő rendszer módszerei nagyon különbözők voltak, de az eredménytelenségük azonos.

Weber

A történelemszemléletemre ő volt a legnagyobb hatással. Tőle tanultam meg, hogy a lakosság viselkedési kultúrája lett az alépítmény, vagyis a társadalmak képességének a legfontosabb eleme.

Marx, mint zsidó, német és angol polgár nem számolt azzal, hogy milyen fontos alépítménnyé vált a kultúra, vagyis a lakosság viselkedési módja. Weber ezt még a múlt század elején nem fogalmazta meg ilyen egyértelműen, de mégis az övé az érdem, hogy eligazodhassunk az elmúlt száz év történelmében, mivel ő állapította meg, hogy a puritán viselkedés és a környezetváltozás versenyelőnyt jelent.

A kultúra eredetileg felépítményként jött létre, de olyan nehezen változtatható a saját környezetében, hogy a gyakorlatban alépítményként működik. Azzal, hogy a tudományos és technikai forradalom az ember minőségét tette a társadalom szűk keresztmetszetévé, az alépítmény legfontosabb alépítményi elemmé vált.

Weber a puritán viselkedés helyett protestáns etikát írt és mondott

A tőkés osztálytársadalom ott működik hatékonyabban, ahol a lakosság viselkedését a protestáns etika jellemzi. Ezt a felismerését az óta sem értették meg. Ebben ő is hibás volt, mert a tényeket tudomásul venni nem akarók arra hivatkozhattak, hogy a vallás felépítmény, nem lehet alépítményként kezelni.

Weber abban tévedett, hogy a puritán viselkedés helyett protestáns etikát írt és mondott. A protestáns kereszténység azért terjedt el, és lett a többségi vallás, mert a római kereszténység már nem felelt meg a nyugat-európai puritán személetnek és életvitelnek. Az angolszászok, a germánok és a skandinávok már sok évszázaddal korábban, a kereszténység felvétele előtt is puritánok voltak. A reformációval akkor léptek fel, amikor már az európai kultúra frontvonala e népek térségébe tevődött át.

Ha Weber a protestáns helyett puritán jelzőt használ, nehezebb lett volna állítását kétsége vonni. Weber felismerése általam megfogalmazva: A tőkés osztálytársadalmat csak a puritán népek tudják hatékonyan működtetni. Ez már tény volt a 20. század küszöbén, de a tudományos és technikai forradalom hatására még inkább egyértelművé vált, mivel a világ élvonalába került tíz legfejlettebb ország mindegyike puritán.

Az elmúlt ötven évben, a japán gazdasági csoda azonban megmutatta, hogy puritán népek nemcsak Európában, és azok négy volt angol gyarmaton élnek, hanem a Távol-Keleten is. Méghozzá ott még az emberek még puritánabbak, és ötször annyian vannak.

A Weber által először észrevett Amerika-hatás

Weber vette először észre, hogy a fejlettebb környezetbe kerülés fejlettebb tudatot formál. Ezt a faluból a városba költözők, majd az Észak-Amerikába vándorlók esetében állapította meg. Ez a beépülés nemcsak sikeres, de viszonylag gyors tudatváltozással is jár. A történelmi környezetben maradva azonban nagyon lassú, és keserves.

Azt látta, hogy a boroszlói germán polgári családba bekerült lengyel falusi lányok gyorsan átvették az új környezet viselkedési módját, és az Észak-Amerikába vándorolt lengyel parasztok ott, gyorsan angolszász puritánok módjára élnek. Ezt a környezeti hatást Amerika-hatásnak nevezte.

Ebben a tekintetben sem ismerte fel a társadalomtudomány Weber jelentőségét, pedig a gyakorlat egyértelműen bizonyította. Máig fennmaradt a felfogás, hogy a falu erkölcsös, a város bűnös. Ez a keresztény dogmák alapján ugyan igaz, de a társadalmi fejlődés, fajunk jövője szempontjából fordított az értékrend. Inkább igaz, hogy a falu konzervatív, a társadalmi haladásra sokkal kevésbé alkalmas, mint a város.

Abban Marxnak igaza volt, hogy a falusi életforma fékezi a társadalmi változást. Abban azonban alapvetően tévedett, hogy szüli a kapitalizmust. Éppen ellenkezően, a tőkés fejlődésnek épen úgy ellenáll, mint az azon való túllépésnek. A társadalmi fejlődés motorja nem a falu, hanem a város. Ez különösen így volt az agrártechnikai forradalom előtt, és kevésbé van így utána, ha nem a paraszti, hanem farmergazdaságból indul. A négy volt angol gyarmaton a telepesek egyáltalán nem a paraszti konzervatív viselkedés képviselői lettek. Ezzel szemben a nyugat-európai társadalmakban ma is, a konzervatív pártok főleg a falusi lakosság körében erősek.

A két Amerika gyarmatosítása jól bizonyítja, hogy az új társadalmi környezet hogyan hat. Az angolszász gyarmatokon az anyaországnál is modernebb társadalmak alakultak ki, a mediterrán népek, a spanyolok és portugálok gyarmatain pedig még az anyaországuknál is mediterránabb társadalmak épültek fel.

Sajnos, az elmúlt száz év során a társadalom alig valamit vett át Weber tanaiból, pedig nagyon indokolt lett volna azokat nemcsak átvenni, hanem tovább is építeni.

A társadalmi munkamegosztásban való részvétel

Weber azt nem elemezte, hogy a falvakéhoz képest a város lakossága miért dinamikusabb és miért megfelelőbb a társadalmi érdek szempontjából. Az én véleményem az, hogy a korszerű tudatot, mentalitást, életvitelt csak a társadalmi munkamegosztásban való aktív részvétel termel.

Ez az állítás könnyen megérthető. Az autarkia a társadalomtól való függetlenséget jelent. Márpedig az agrártechnikai forradalom előtt, a falusi élet a családok önellátására épült. Ezzel szemben a társadalmi munkamegosztásban való részvétel hatékonysága elsősorban az együttműködők közti kapcsolatok rendezettségén, hatékonyságán alapul. Amíg a paraszt jövedelme elsősorban a munkájának hatékonyságától függ, addig a nagyüzemi munkásoké elsősorban a társadalmi munkamegosztás hatékonyságán múlik.

Abban Webernek igaza volt, hogy a puritán magatartású lakosság hatékonyabban vesz részt a társadalmi munkamegosztásban. Addig azonban nemcsak ő, de az utódok sem jutottak el, hogy a társadalmi munkamegosztásból való tartós kirekesztés erkölcsromboló, a munkamegosztásba való beépítés pedig erkölcsépítő.

Ennek a törvénynek a figyelembevétele soha nem volt fontosabb, mint a jelenkori fejlett Nyugaton, ahol az olcsó és nagyon hatékony távol-keleti munkaerő kiszorította a munkaerőpiacról az átlagosnál lényegesen gyengébb munkaerőt. Növelte ezek tartós munkanélküliségét, amivel az alkalmasságát mind szakmai, mind erkölcsi tekintetben tovább rontotta. A Nyugat jelenlegi válsága nem is annyira visszaesést, hanem sokkal inkább a gyorsan fejlődő távol-keleti társadalmakhoz viszonyított lemaradást jelent, a válság megoldásának a legfontosabb feladata pedig a gyengébb minőségű munkaerő foglalkoztatása.

Azt, hogy a kultúrának alépítményi szerepe van, Max Weber ismerte fel. Az elmúlt száz év pedig ezt mindenben igazolta, és a jövő még inkább igazolni fogja. Marx ebből semmit sem sejtett.

A tudásalapú össznépi társadalomban a lakosság tudata is alépítmény

Kiderült, hogy az össznépi társadalmat csak ott lehet túllépni, ahol leáll a népesség kívánatosnál gyorsabb növekedése, és puritán a lakosság viselkedése. Ez a 20. század második felében a nyugati puritán, és a távol-keleti konfuciánus társadalmakban megtörtént. Ezzel bebizonyosodott, hogy csak ott maradt fenn az osztálytársadalom, ahol a népesség spontán növekedése nem állt le, és a lakosság nem puritán.

Bebizonyult, hogy a lakosság tudata is alépítmény, csak olyan társadalom képes a jelenkor élvonalába kerülni, amelyik lakossága puritán vagy konfuciánus módon viselkedik. Csak az ilyen társadalom képes elérni a jövedelem, az iskolázottság, a várható életkor olyan magas szintjét, és a fogamzásgátlás széleskörű alkalmazását, melyikben önmagától leáll a túlnépesedés. A túlnépesedés spontán megszűnik ott ahol az anyagi jólét, az iskolázottság, az egészségügy olyan fejlett, hogy leáll a népszaporulat.

A puritán kínai társadalomban a diktatúra számolja fel a túlnépesedést

A 20. század végén az is kiderült, hogy a puritán társadalmakban az erős állam képes erőszakkal megfékezni a túlnépesedést. Ezzel megszűntethető az osztálytársadalmat létrehozó ok, vagyis a népszaporulat fékezése. Ez történik Kínában, ahol ugyan pártdiktatúra van, de soha nem tapasztalt módon nő a gazdaság, az iskolázottság és a várható életkor. Kiderült, hogy a még szegény és kellően nem iskolázott, puritán társadalomban a diktatúra képes erőszakkal felszámolni a túlnépesedést. De csak ott.

Az európai bolsevik rendszerek összeomlása pedig azt bizonyította, hogy erőszakkal is csak ott lehet építeni az össznépi társadalmat, ahol az emberek viselkedését a puritanizmus jellemzi. A bolsevik rendszer azért bukott meg, mert a lakosság viselkedése nem volt puritán, és a gazdaságot nem a piac működtette. Kína azért ér el páratlan sikert, mert a lakosság keményen puritán, és a piac működhet.

A nem fejlett puritán Kína és Vietnám és Észak-Korea

A jelenkori Távol-Kelet legfontosabb tanulsága, hogy a nem fejlett gazdaságú társadalmakban a túlnépesedést csak diktatúra tudja megállítani. De az is csak ott, ahol a lakosság puritán. Egyelőre csak két távol-keleti puritán ország, Kína és Vietnám piacosította a gazdaságot és fékezte meg a népszaporulatot. Ugyan még mindkettő nagyon szegény, de puritán és piacos, és ezért nagyon sikeres. Rajtuk kívül nincs olyan ország, ahol e kettős előfeltétel fennáll. Ezért aztán nem is várható, hogy lehet köztük sikeres felzárkózó.

Észak-Koreától eltekintve, nincs nem sikeres puritán ország, a többi, vagyis a fajunk háromötöde lemaradásra ítélt osztálytársadalomban él. A jövőjük reménytelen, mert túlnépesedők, és nem puritánok.