A TÖRTÉNELEM DEMOGRÁFIÁJA

Kopátsy Sándor: Történelemszemléletem. Szerkesztette: Sebestyén Tibor. Bp. 2013. okt.

A történelem-demográfia elméleti alapjai

Az emberpusztító termelő osztálytársadalmak négy „bűne”

Az emberpusztító négy „főbűn” filozófiája és etikája

A túlnépesedés békésebb fékezése

A népesedési törvények történelmi áttekintése

A jelenlegi népességrobbanás struktúrája

A TÖRTÉNELEM DEMOGRÁFIÁJA

A történelem-demográfia elméleti alapjai

A létfeltételek gyors javulása túlzott népszaporulatot okoz

Az ember szinte minden természeti környezetben képes volt szaporodni

A kórokozók és járványok történelemformáló szerepe

A népsűrűség és az optimális eltartó képesség

A népszaporulat igénye az egy lakosra jutó fizikai vagyonban mérve

A népszaporulat szellemi vagyonigénye

A jelenlegi népszaporulat deformált struktúrája

A kontraszelekciós népszaporulat a szegény világban

Keresztes háborúk az emberfelesleg gátlástalan lecsapolására

A „családtervező” kiscsaládos életforma megfékezi a túlszaporodást

A túlszaporodó pásztortársadalmak emberpusztítók

Az emberpusztító termelő osztálytársadalmak négy „bűne”

1) Kizsákmányolás

2) Az emberirtó háborúzás

3) Erőforrás-pocsékolás kultikus építésekre, kincsképzésre és luxusra

4) Az emberi tudásvágy bűnné nyilvánítása és üldözése

Az emberpusztító négy „főbűn” filozófiája és etikája

A emberpusztítás biológiai szükségesség

A szükséges emberpusztítás

A túlnépesedés minden kultúrát elpusztított volna

A túlnépesedés védelme

A társadalomtudomány hamis hozzáállása

A Malthus túlnépesedési elmélete és hibája

A négy főbűnt elkövető uralkodó osztályok és országok önigazolása

Az emberpusztító négy „főbűn” erkölcsi megítélése

A „legjobbak” az uralkodás „bűnös” módszereit soha sem fogadták el

A túlszaporodás leállása egyes térségekben

A világ nagy részét még mindig a túlszaporodás nyomorítja

A túlnépesedés békésebb fékezése

A családalapítástól eltiltott papság

Az örökösödési jog

A kiscsaládos földművelés jobbágytelekhez kötött családtervezése

A kínai gyermekkorlátozás

A spontán családtervezés népesedési csodája a fejlett társadalmakban

Mi állította le a túlnépesedést?

A csökkenő népesség gazdagodik – a gazdagodó népesség csökken

A népesedési törvények történelmi áttekintése

A gyűjtögető társadalom népesedési törvénye

Rabszolgatartó társadalom népesedési törvénye

Az esős földművelés népesedési törvénye

A termelő osztálytársadalom népesedési törvénye

Az ipari társadalom népesedési törvénye

Malthus népesedési törvénye az iparosodási kor Angliájára

A tudásalapú társadalom népesedési törvénye

A jelenlegi népességrobbanás struktúrája

A jelenkor legnagyobb hibája: a gyors népszaporulat a fejletlen világban

A legfőbb feladat a népszaporulat leállítása

A túlnépesedő Indiában az egészséges táplálkozáshoz adnak tanácsokat

A zseniális tudatosságot tükröző kínai gyermekkorlátozás

A jelenlegi kontraszelektív családtámogatás

Már elmúltam 80 éves, amikor felfedeztem, hogy minden osztálytársadalom elsődleges feladata, a népesség növekedésének fékezése.

A nagymértékben javuló életfeltételek hatására minden termelő társadalomban sokszorosára nőtt a népszaporulat, csökkent a természetes halálozás, és növekedett a gyermekszületés. A potenciális népességnövekedés néhány százalékra ugrott. A tartósan megengedhető azonban legfeljebb 1-2 ezrelék lehetett. Ezért a társadalomnak kellett a spontán népszaporulatot tizedére csökkenteni.

Az emberiség utóbbi ötezer éves története a túlszaporodása elleni védekezés volt. Minden korábbi kultúra és társadalom ösztönösen megtalálta, kialakította és működtette azokat az emberpusztító módszereket, amelyek a rákos túlszaporodások időszakában az egyes emberek érdekei rovására is érvényesítették a faj népességkorlátozó érdekét. Az emberi faj érdeke ugyanis megkövetelte, hogy a társadalom a tudást és az életviszonyokat az adott korban lehetséges szint alatt tartsa. Ennek érdekében kezelje bűnnek a tudásvágyat, tartsa nyomorban a többséget és irtsa saját fajtestvéreit.

E könyv demográfiai hatásnak tulajdonítja a népességpusztító osztálytársadalmak szükségszerű keletkezését, fennmaradását és megszűnését.

A társadalom demográfiai alapépítményének a könyvben sokoldalúan tárgyalt koncepciója szerint ugyanis szükségszerűen osztálytársadalom minden olyan társadalom, amelyben pár ezreléknél tartósan gyorsabb a népesség növekedése. A túlnépesedést és az ember tudásvágy kielégítését korlátozó osztálytársadalmakban megtermelt jövedelem nagy hányadát a többségtől elvonják és elpocsékolják – improduktív célokra, kulturális építkezésekre, kincsképzésre, luxusra és fegyverkezésre.

Elképesztő túlnépesedés és még több borzalom lett volna, ha nem hozzák létre erőszakkal a többség nyomorát, ha nem öldösik egymást, ha racionálisan használják fel erőforrásaikat, ha ösztönözték volna a jobbító szándékú tudás gyarapodását.

A 20. század második felében viszont az emberiség legfejlettebb hatodában az egy lakosra jutó jövedelem meghaladta a 10 ezer eurót, az átlagos iskolázottság túllépte a 12 évet, valamint a fogamzásgátlás egyszerű és olcsó lett, és a túlnépesedés spontán leállt és ezzel megszűnt az osztálytársadalom (indokoltsága) és össznépi társadalom jött létre.

A történelem-demográfia elméleti alapjai

A biológia arra figyelmeztet, hogy az évmilliókat megélt fajok életében elképzelhetetlen volt a tartós szaporodás. Az emlősök létszáma ugyan ingadozhatott, de egy bizonyos szint elérése után nem nőhetett folyamatosan. A túlnépesedés minden fajt pusztulásba vitt volna. Minden faj gyorsan eléri a természet egyensúlyában számára megfelelő létszámot, és azután azon létszámon ingadozva a további növekedés megáll. Az elődeihez képest azonban az ember agya, és védekezőképessége akkora minőségi ugráson ment át, hogy a természetes ellenségei nem tudták le kellő mértékre fékezni a szaporodását.

Az előemberek leglátványosabb ellenségei a nagy ragadozók voltak. Ezekkel szemben előbb a tűz, majd az emberi agy által kitalált fegyverek nyújtottak hathatós védelmet. Teljesen hamis az a felfogás, hogy az ember szinte kezdettől fogva fegyverével védte magát a nagy ragadózókkal szemben, majd azzal vadászott rájuk. A helyzet fordított volt, a nagy ragadozók vadásztak az emberre, és ez ellen sokáig az ember által hasznosított tűz ezerszer nagyobb védelmet jelentett, mint kezdetleges fegyverei. Ebben a tekintetben a fordulatot csak alig pár száz éve a lőfegyver megjelenése hozott. Ma már a kocavadász is nyugodtan vadászgathat afrikai nagyragadozókra.

Az egyén és minden társadalmi szerveződése kezdettől fogva, fejlett agyának igényei szerint, több tudásra vágyott, jobban akart élni, a faj érdeke azonban ezt egészen a jelenkorig nem engedhette meg. A szellemi tekintetben is igényesebb jobb élet ugyanis együtt járt volna a túlszaporodással, amely nemcsak az egyének életfeltételeit, de végül a társadalom stabilitását is veszélyeztette volna.

Az egyén és a közösségek tudásvágya, valamint a társadalmi érdek közötti ellentmondás ténye azt jelenti, hogy a homo sapiens a fajfejlődés egyedülálló terméke, akinek az agya olyan fejlődésbeli ugrást jelentett, amihez mintegy négyezer generáció során kellett felnőnie.

A létfeltételek gyors javulása túlzott népszaporulatot okoz

Az élővilágban általános törvény, hogy a létfeltételek javulása esetén felgyorsul a népszaporulat. Az ember esetében is így van. Ez az oka, hogy a múlt állandó létveszélye mellett sok szülés kellett a népesség fenntartásához.

·    Nem voltak a fogamzás ellen biztos eszközeik. Ugyanakkor a viszonylag intenzív szexuális élet az ember egyik sajátossága. Ezért a nemi érettséggel szinte együtt járt a fogamzás

·    Féltek a gyermekeik magas halandóságától. A múltban az öregek a társadaloméra nem, csak a gyermekeik eltartására számíthattak, de azok nagyobbik fele meghalt.

Az ember szinte minden természeti környezetben képes volt szaporodni

Az ember történelmének első kilencvenöt százalékában az állandó, de lassú szaporodás oly módon valósult meg, hogy képes volt életterét szinte minden természeti környezetre kiterjeszteni. A gerinces fajoknál nem ismerünk példát arra, hogy a legkülönbözőbb éghajlati és természeti körülmények között képesek lettek volna maguknak megfelelő életkörülményeket, életmódot teremteni. Az ember viszont ezt a feladatot gyorsan és eredményesen megoldotta.

Az emberre, eddigi életének nagyobbik felében, nem vonatkozott a minden más fajra jellemző túlszaporodási korlát, hogy elfogyott volna az élettere. Ha elfogyott, másik életteret keresett. Néhány tízezer év alatt földünk szinte minden természeti környezetében képes volt berendezkedni. Ezt a legkülönbözőbb környezethez való alkalmazkodási képességét is az agyának köszönhette.

Az ember az emlősök világában példátlan térbeni dinamikát mutatott azáltal, hogy képes volt szinte minden természeti környezethez alkalmazkodni. Az első nagy agrárforradalmakat megelőzően, azaz az emberi faj eddigi életének első kilenctizedében, sok tucat, talán több száz olyan kultúra jött létre, lényegében egymástól függetlenül, amelyek között alig volt fejlettségbeli különbség.

Az ősi kultúrák között számottevő különbség alig volt a várható élettartamban, az állandó éhezésben, az éghajlattól való függőségben. Azért kellene hangsúlyoznunk az utóbbit, mert a mai ember csak azt látja, hogy ebben a tekintetben milyen óriási különbségek keletkeztek a közelmúltban. Ez a nagyon újnak számító jelenség pedig az emberiség életének még az utolsó, egyetlen százalékra sem terjed.

A mai emberben nehezen tudatosul, hogy a korábbi történelem során az emberek mindenütt egyformán szegények és rövid életűek voltak. Mai szóhasználattal azt mondhatnánk: az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem nagyságát tekintve a kultúrák között alig volt különbség. Ezt a viszonylagos homogenitást az magyarázza, hogy minden ősi kultúrában a népsűrűség mindaddig növekedett, ameddig a természet ajándékainak adott mennyisége azt még elviselte.

Az ember tehát genetikailag olyan képességekkel rendelkezett, amelyek lehetővé tették, hogy önerőből, viszonylag nagyon gyorsan kialakítsa a természeti környezetnek megfelelő kultúráját. Az agyának köszönhetően szinte minden földrajzi környezetben nemcsak képes volt megteremteni az életfeltételeit, hanem a többihez hasonló minőségű és színvonalú, de a környezethez eltérő módon igazodó kultúrát, viselkedési módot is ki tudott alakítani a maga számára.

A viszonylag lassú létszámnövekedést azt tette lehetővé, hogy újabb és újabb területet hódított meg. Az emberi faj eddigi történetének mintegy kilencvenöt százaléka szinte csak azzal telt el, hogy létszámának növekedése mindig korlátozva volt. Az életterében nem egyre sűrűbben élt, hanem oly módon, hogy szinte minden természeti környezetben elterjedt, és e környezetekben különböző módon rendezkedett be.

A kórokozók és járványok történelemformáló szerepe

Az ember számára a kórokozók a ragadozóknál is sokkal nagyobb veszélyt jelentettek, és sokkal nehezebben védekezett velük szemben. Az emberiség a bacilusokkal és főleg a vírusokkal vagy inkább egy részükkel szemben, szinte a jelenkorig, kevés eredményt ért el, még ma is ezek okozzák a legtöbb idő előtti halált. Nem ismerek számokat, tudtommal ilyen kíséret sem történt, de feltételezem, hogy százszor, esetleg ezerszer annyi ember halt meg fiatalon fertőző betegségek, mint fegyverek által. Indokolt volna, hogy a történészek a betegségek történelemformáló szerepével többet foglalkozzanak. Ezek ugyanis nemcsak a legnagyobb halálokozók voltak, de számos kultúrát is elpusztítottak. Ki figyelt fel arra, hogy az embernek kicsi e betegségekkel szembeni ellenálló képessége.

Hogyan működik a népességszabályozó mechanizmus a járványok által?

A mechanizmus lényege az, hogy amennyiben a népesség túllépi az adott kor viszonyai által determinált maximumát, szűkül az élettér, romlik az életszínvonal, a táplálkozás, ennek következtében könnyebben terjednek a járványok. Azt sem tanítják a történészek, hogy a múlt egészségvédelmi viszonyai között a kívánatosnál nagyobb népsűrűség esetén hatványozottan nő a betegségek, különösen a járványok terjedésének sebessége. Ennek klasszikus példája az a tény, hogy a történelem folyamán a városi lakosság mindig képtelennek bizonyult arra, hogy a létszámát a saját népszaporulatból fenntartsa. Ott a halandóság nagyobb volt, mint a születések száma. Ezért aztán a városok a járványoktól kevésbé sújtott és jobban táplálkozó vidékről bevándorlókra szorultak.

Azt, hogy a természetes népszaporulat vidéken és békeidőben milyen nagy volt, bizonyítja az a tény, hogy a nagy járványok és a nagy emberveszteséggel járó háborúk után néhány generáción belül visszaállt az eredeti lakosságszám.

A homo sapiens nagyon fiatal faj, nem volt ideje kialakítani a kellő immunitását, másrészt térben annyira szétszóródott, hogy csak az életterének megfelelő immunitása fejlődött ki. Az ismert, vadon élő fajok mindegyike sok millió éve él természeti környezetében, ezért kialakult az ott jellemző fertőzésekkel szembeni immunitása. Jellemző módon, nemcsak az ember, de háziállatai sem rendelkeznek kellő immunitással, azok is tömegesen pusztultak, és még inkább pusztulnának ma is, ha az ember nem tudná megoldani a fertőzések elleni védelmüket.

A történész számára talán még érdekesebb az a jelenség, az egymással ritkán érintkező kultúrák eltérő immunitása. Az a tény, hogy az emberek a múltban, térben nagyon izoláltan éltek, még egy kultúrán belül is kicsi volt a térbeni mozgásuk, azzal járt, hogy néhány ezer év alatt kialakult a lakóhelyükön jellemző fertőzések elleni immunitásuk. Ha azonban más térségébe kerültek, az ottani fertőzések ellen nem volt védelmük, gyorsan elpusztultak.

Számos történelmi sorsfordulónak az immunitás hiánya volt az oka. E tekintetben a népvándorlások, a távolsági kereskedők jelentették a fő veszélyforrást. Minden bizonnyal az emberiség történelmében a legnagyobb kultúrapusztítást Amerika meghódítása okozta. Az Európából bevitt, itt már viszonylag veszélytelennek tőnő betegségek az Újvilágban néhány generáció alatt kipusztították az őslakosság nagy többségét.

A vírusok és a bacilusok történelemformáló szerepe kiszámíthatatlan volt. Azok szaporodási ciklusairól, az általuk a régmúltban okozott tömeges halálozásokról egyelőre nem sokat tudunk, de röviden az alábbiak mondhatók:

A keletről behozott baktériumok és vírusok pusztították el görög és római kultúrát, nem pedig az erkölcsök romlása.

A keletről behozott betegség irtották az indoeurópai népeket is, amelyeknek az ilyen kórokozókkal szemben nem volt ellenálló képességük. Nem véletlen, hogy a kor néhány nagyvárosát, Konstantinápolyt és az andalúziai városokat döntően szemita népek, arabok, zsidók lakták.

A középkori Nyugat-Európában nem a nomád betörések és a keresztes háborúk katonai veszteségei okoztak nagy emberpusztítást, hanem előbb a keletről betörő nomád népekkel, majd a hazatérő keresztes hadak hordozta olyan baktériumok és vírusok, amelyekkel szemben az itt élő népeknek nem volt ellenállásuk.

Amerika felfedezése után néhány generáció alatt az indián őslakosság kilenctizedét megölték az európai hódítók által behordott betegségek. Az a vírus vagy bacilus, ami ellen évszázadok alatt immúnissá váltak az európaiak, az indiánokat kiirtotta.

A trópusi betegségek szinte minden társadalmi beavatkozás nélkül megoldják a túlnépesedés problémáját. Ez a magyarázat, hogy a trópusokon egészen a legutóbbi századig nem volt jellemző a túlnépesedés, nem voltak emberpusztító háborúk, mert a társadalomnak nem kellett magára vállalnia a néppusztítás szerepét. Ezzel szemben, mivel nem volt éghajlati változás, a fejlődés stagnált mindaddig, amíg a nyugati civilizáció le nem szorította a nagyon magas halálozást. Ma azonban éppen itt a leggyorsabb a túlnépesedés, és ennek következtében a legreményetlenebb a fejlődés.

Az egészségesebb életkörülményeket biztosító sztyeppéken és szavannákon, évezredeken keresztül állandósult a gyors népszaporulat, de vele párhuzamosan állandósult a féken tartását szolgáló fegyveres emberirtás is.

Ma Afrika népességét irtja az AIDS minden erőszaknál jobban, ami ellen hatékonyan csak a civilizált, gazdag országok képesek védekezni.

Az a felismerésem, hogy a kórokozók tarolták le a görög és római kultúrát, – vagyis hogy nem az erkölcsök romlása, hanem a keletről behozott baktériumok és vírusok pusztították el görögök és a rómaiak fejlett társadalmait – annyira váratlanul ért, hogy elmondom e felfedezésem történetét.

Közel ötven éve nyílt először alkalmam, hogy Itáliába mehessek. A hálókocsiban Firenze után ébredtem, és megdöbbenve láttam, hogy a települések a dombok tetején ülnek. Annyira megszoktam, hogy a mi falvaink a völgyekben vannak, ahol ivóvízhez jutnak, ahova a termést lefelé, könnyebben behordhatják, hogy megütött ez a látvány. Először az jutott az eszembe, hogy Romulus és Rémus Rómát is dombokra építette.

Ez azonban annyira irracionálisnak tűnt, hogy komoly oka lehetett. A lakosság a malária ellen védekezett. Ezzel magyarázatot találtam arra is, hogy a görög gyarmatok, amelyek öntözéses gabonatermelők voltak, azért szűntek meg, mert a vizes völgyekben a malária kiirtotta a lakosságot. A völgyekben öntözött gabonatermelő görögöket azért váltották fel a dombokon élő római pásztorok, mert megjelent a malária, és jelenlétéhez kellett igazodni a település megválasztásával.

Ebből fakadt, hogy Róma közelébe érve ráeszméltem a vizet szállító monumentális építmények szerepére. Ilyen vízellátást csak az a nép építhet, amelyik számára élet-halál kérdése az egészséges ivóvíz.

Tanulmányaimból emlékeztem arra, hogy a városi polgárságra épülő Római Birodalom azért bukott meg, mert nem volt képes megoldani a városi lakosság vízellátását.

Az időszámításunk első századaitól kezdődően néhány száz év alatt az Alpoktól délre élő városi lakosság tört részére csökkent, Róma jó ezer év múltán lényegében megszűnt létezni. A keletről behozott kórokozókkal szemben a városok nem tudtak védekezni.

A görög és a római kultúrát tehát a keletről behozott betegségek vitték pusztulásba. A görög gyarmatok öntözéses földművelő lakosságát a malária, a Római Birodalom városi lakosságát pedig a kolera irtotta ki. A történészek máig értetlenül állnak a virágzó görög és római kultúra gyors visszaesésével szemben. Pedig egyszerű az oka:

A görög gabonatermelés a gyarmatok öntözhető völgyeiben folyt. Amikor itt is megjelent a malária, iszonyú pusztítást végzett, mivel a lakosság immunrendszere védtelen volt a maláriával szemben. A mediterrán térség vízben gazdag síkságai jó kétezer évre lakatlanná váltak. Számos görög város pompás romjait csak a múlt században szabadították ki a mocsárból.

A Római Birodalom városokra épült kultúráját valósággal letarolta a keletről behozott pestis. A kor viszonyai között csak a téli hideg tudta fertőtleníteni a városokat, főleg azok vízellátását. Az időszámításunk környékén az indoeurópai ember számára Dél-Európában megoldhatatlanná vált a városi élet. Városok nélkül pedig működésképtelenné vált a Római Birodalom.

A népsűrűség és az optimális eltartó képesség

A közgazdaságtan nem foglalkozik a térségek optimális népességével. Pedig ez sem lesz elhanyagolható. Minél fejlettebb egy társadalom, annál többre értékeli a természetet, márpedig ahol nagy a népsűrűség, ott ez egyre többe kerül. Japánban a lakásköltségek sokszorosai annak, ami a fenti négy országban, és ez a különbség hatványozódni fog. Ezt példázza az is, hogy az elmúlt évben, vásárlóerő paritáson Tajvan megelőzte Japánt, mert náluk a lakás, az élelmiszer sokkal olcsóbb. Ausztráliában pedig még ennek is csak a fele.

A tények tanúsága szerint a gyors populációs növekedés minden faj számára tragikus következményekkel jár. Ez alól aligha lehet kivétel az emberi faj. Minden társadalom életterének van optimális eltartó képessége. Ha ennél nagyobb a népsűrűsége, egyre drágább lesz a további lakosok számára a termőterület, a víz biztosítása - hogy csak a legfontosabbakat említsem.

Az első társadalmak kialakulását követően 1-50 között mozgott az optimális lakosságsűrűség. Tehát minden osztálytársadalomban is nagyon széles határok között jelent meg az optimálisan hatékonyan hasznosítható munkaerő mennyisége.

Mint láttuk, a pásztorok esetében nagyon mereven be kellett tartani a felső határt, ennek túllépése katasztrofális következményekkel járt. Ezzel szemben az öntözéses kultúra léte függött attól, hogy legalább az 50 lakost elérje a népsűrűség.

Az igaz, hogy minél fejlettebbek a technikai, gazdasági feltételek, annál nagyobb az a népesség, ami az optimális mennyiségű munkaerőt biztosítja. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy az adott népesség nem lehet az optimálisnál nagyobb, sőt fajunkat a termelésre való áttérés óta, az állandó túlnépesedés jellemezte.

A nemzetközi munkamegosztás a szállítási költségek csökkenése következtében lehetővé teszi, hogy kis területen sok ember magas életszínvonalon megélhessen. Ma már a területegységen való optimális eltarthatóság szempontjából a képzettség sokkal fontosabb, mint a természeti erőforrás. Ezért minél képzettebb egy társadalom, annál kevésbé vetődik fel abban a túlnépesedés. Ez annál inkább így van, mivel a képzettebb emberek természetes szaporodása egyre lassabb, sőt negatívvá válik.

A természetet tudatosan hasznosító kultúrák már több munkával többet termeltek. Javultak az életviszonyok, megnőtt az eltartó képesség. A népesség növekedésének megszűnt a természetes szabályozása, sokszorosára nőtt az eltartható népesség. De nem szűnt meg az életterek .

A határköltség csökkenés meredeksége a termelés módjától függött. Tekintettel arra, hogy az osztálytársadalmak alapja a mezőgazdaság, illetve az élelmiszertermelés volt, elsősorban a mezőgazdasági termelés határhatékonyságát kell vizsgálni. Ez a pásztorkodás mellett zuhant a legmeredekebben, és az öntözéses gazdálkodás mellett csökkent a leglassabban.

Az a tény, hogy a pásztortársadalmakban volt a legkisebb becsülete az életnek, abból fakadt, hogy azokban az egyik oldalon a termelés határhatékonyságának meredek zuhanása, a másik oldalon a leggyorsabb népszaporulat volt jellemző.

Az öntözéses gazdálkodás mellett a termelés határhatékonysága lassan csökkent, ezért az ilyen társadalmakban a népsűrűség sokszorosa volt a pásztortársadalmakénak, és elviselték a túlnépesedést.

A természetes csapadékra épülő, állattartással kiegészülő földművelés mind a határköltség, mint az eltartó képesség tekintetében középutat jelentett.

A sztyeppék pásztortársadalmaiban a népsűrűség alig haladhatta meg az egy-két főt. Az öntözésesekben elérhette a százat, a nyugat-európai esős földművelést folytató, feudális társadalmakban pedig alig haladhatta meg a tízet. Ezzel szemben a spontán népszaporulat nagysága éppen fordított volt. A legnagyobb népszaporulat a pásztoroknál és a legkisebb az öntözést folytatóknál volt. A pásztorok nemcsak jól táplálkoztak, de a ritka lakosság következtében a fertőző betegségek is kevésbé pusztították őket. Ezzel szemben az öntözéses gazdálkodást folytatók egyoldalúan táplálkoztak, állati fehérjét alig fogyasztottak, ugyanakkor a nagy népsűrűség következtében a járványok gyorsan terjedtek, és sokat pusztítottak.

Mivel az emberéletnek annál kisebb volt a becsülete, minél nagyobb volt a természetes népszaporulat, könnyű belátni, hogy a pásztorok miért voltak harciasak, a földművelők pedig békések.

A városlakók is azért voltak békések, mert azokban a természetes népszaporulat a 20. század elejéig szinte mindig negatív volt.

A népszaporulat igénye az egy lakosra jutó fizikai vagyonban mérve

A népsűrűségnél is sokkal fontosabb a népesség növekedése, és a társadalmi-gazdasági teljesítmény közötti összefüggés. Ma már a népsűrűség nem nagyon befolyásolja a társadalom gazdasági lehetőségeit, ezzel szemben a népesség növekedési sebessége és struktúrája annál inkább. A népsűrűségnél azért sokkal fontosabb a népesség növekedése, mert a lakosság néhány ezreléknél gyorsabb és tartós növekedése eleve kizárja az egy lakosra vetített eredmény növekedését, vagyis a gazdagodás helyett a szegényedésre kerül sor.

Az egy lakosra jutó fizikai vagyon legfontosabb elemei a lakás, az infrastruktúra és a munkahely. Ezek értéke az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem három-négyszerese. Indiában ez inkább három, a hideg északon inkább négy. Ez a szorzó alig függ attól, milyen fejlett az adott társadalom, mivel a vagyonigény együtt nő a jövedelemmel.

Érthetetlen módon a közgazdaságtudomány ezzel a vagyonigénnyel nem számol. Azt hevesen hangoztatja, hogy a lakosság csökkenése esetén, a munkába lépés kitolása és a nyugdíjasok számának növekedése hatására megnő az egy dolgozóra jutó eltartási költség. Ez ugyan igaz, de ezeknél nagyobb költségmegtakarítás következik be azzal, hogy csökken a társadalom vagyonnövekedési igénye.

Jobban kiderül ez abból, ha a lakosság növekedéséből származó kiadásokat nézzük. Ebben az esetben nő az egy dolgozóra jutó gyermeknevelés, és csökken az öregek eltartásával járó feladat. Ezek nagyjából kioltják egymást. Marad azonban az egy lakosra jutó vagyonigény. Az egy lakosra jutó vagyon szinten tartásához a nemzeti jövedelem három-négy százalékát kell felhalmozni, vagyonnövelésre fordítani. Vagyis az olyan társadalomban, ahol évi egy százalékkal nő a lakosság, a nemzeti jövedelem három-négy százalékos növekedése kell ahhoz, hogy a jövedelmet és vagyont szinten lehessen tartani.

Ha a közgazdaságtudomány a fejlődést nem országra, hanem egy lakosra mérné, kiderülne, hogy a lakosság néhány ezreléknél gyorsabb, tartós növekedése eleve kizárja az egy lakosra vetített eredmény növekedését.

A növekvő népességgel ugyanis jelentős felhalmozási igény jár annak érdekében is, hogy az elért szint tartható legyen.  Lássuk ezt számszerűsítve.

A fizikai és szellemi nemzeti vagyon az egy év alatt termelt nemzeti jövedelem 4-5-szöröse. Ezért az egy főre vetített, már elért szint tartásához arra van szükség, hogy a fizikai nemzeti vagyon úgy növekedjen, mint a lakosság száma. Vagyis a lakosság növekedésének minden százalékával együtt 4-5 százalékkal kell növekedni a nemzeti vagyonnak is. Ha a nemzeti vagyon négyszerese a nemzeti jövedelemnek, akkor minden egy százaléknyi népességnövekedés mellett a szinttartáshoz négy százalékos felhalmozási ráta szükséges. Csak az ezt meghaladó felhalmozás eredményezi a szinttartást.

Tekintettel arra, hogy a világ elmaradott területein a népességnövekedés eléri az évi 1-3 százalékot, csak a szinttartáshoz évi 4-12 százalékos többlet felhalmozásra lenne szükség az újratermeléshez. Ezért az éves 1 százalékos népességnövekedést nem viselheti el a társadalom.

Ezzel szemben a világ legfejlettebb hatodán a népesség stagnál, vagyis ott az egy lakosra jutó fizikai vagyon szinttartásához nincsen felhalmozásra szükség. Az elmaradott országnak, ahol a népesség évi három százalékkal szaporodik, eleve 12 százalékos felhalmozási hátránya van a stagnáló népességű fejlettel szemben.

A népszaporulat szellemi vagyonigénye

Egyre inkább a gyors népességnövekedés, és a szellemi vagyon igény közötti összefüggés válik elsődlegessé. Amíg az elmaradt társadalmakban a szellemi vagyon a nemzeti jövedelemhez viszonyítva kicsi, a fejlettekben nagyon nagy. Elérte, sőt már meghaladja a fizikai vagyon nagyságát.

Ez azért nem derül ki, mert a szellemi vagyon nagyságát, és annak változását nem is mérik. Amíg a fizikai vagyonképzést gondosan mérik, a szellemi vagyon gyarapítását, az oktatást fogyasztásnak tekintik.

A szellemi vagyon növelését ugyanolyan felhalmozásnak kellene tekinteni, mint a fizikai vagyonét, és az értékét is azonos módszerrel kellene meghatározni. Ebből fakadóan.

1) A szellemi vagyon képzése nem fogyasztás, hanem felhalmozás. Ha valaki házat épít, akkor nem fogyaszt, hanem felhalmoz. Az alkalmazott módszer szerint, ha a család a gyerekek képzésére költ, akkor fogyaszt, nem felhalmoz. Az oktatás költségeit ugyanúgy felhalmozásnak kellene számítani, mint amikor gyárakat, utakat építenek. Ez ellen nem lehet azt felhozni, hogy a mérése nagyon nehéz. A fizikai vagyon képzésének a nagyságát, gyarapítását, és amortizálódását is nehéz mérni, mégis mérjük, és számolunk vele. Meg kellene ezt tenni a hasonló nagyságú, sokkal gyorsabban gyarapodó, és egyre fontosabb szellemi vagyon tekintetében is.

2) A szellemi vagyon mennyiségét nem lehet az oktatásnak az államháztartási forrásból fedezett költségeivel azonosnak venni. Ez olyan ostobaság, illetve következetlenség, mintha a házak építési költségei között csak az állami támogatást vennénk figyelembe. A házépítés költségei között szerepel az összes élőmunka, és anyag bruttó, azaz adókat és elvonásokat is tartalmazó költsége. Természetesen a saját munkát is azonos módon kellene értékelni, mintha bérmunka volna, vagyis a ház akkora nemzeti vagyont képvisel, mint amennyit egy külső vállalkozó számlázott volna érte.

A szellemi vagyon képzését is úgy kellene számolni, ahogyan a fizikai nemzeti vagyont, vagyis figyelembe kellene venni az alábbiakat:

a) Amit az állam oktatásra költ. Benne az iskolák amortizációját is.

b) Amit a család fordít az oktatásra. Ezt is ugyanúgy bruttó alapon, ahogyan az előző pontban az állami ráfordításokat kellene figyelembe venni.

c) A tanulók munkaképes korban kieső jövedelmét. Ha valaki nagykorúként még éveket tölt munka helyett tanulással, kiesik ez időre a kereseti lehetősége éppen úgy, mint az ez idő alatt képezhető nemzeti jövedelem mennyisége is. A munkaképes tanuló évente tehát nemcsak annyiba kerül, mint a tanulással járó összes költsége, hanem a társadalom, és a család az is, hogy közben nem termel nemzeti jövedelmet, és nem keres a családnak.

A társadalom szellemi vagyonának képzését tehát ugyanúgy kell figyelembe venni, mint a fizikai vagyonáét. Márpedig azonos módszerrel számolva, a fejlett társadalmakban ma már a szellemi vagyon nem kevesebb, mint a fizikai vagyon. A népesség számának növelése tehát nemcsak a fizikai vagyon szinten tartásához igényel felhalmozást, hanem a szellemi vagyonéhoz is.

A fentiekből következik, hogy a gazdaság növekedése tartósan nem bír el egy százalék népességnövekedést sem. Ugyanakkor a népességnek az évi egy százalékos tartós csökkenése is tragikus.

A jelenlegi népszaporulat deformált struktúrája

A gyors népességnövekedés azért is költséges, mert ezzel megnő a még nem munkaképes, azaz eltartásra szorulók aránya. Vagyis a lakosság egyre kisebb hányada járul hozzá a javak termeléséhez, egyre nagyobb hányada szorul eltartásra. Ebből fakadóan a felhalmozási források relatíve szűkülnek. Ezt a hatást ugyan a közgazdászok régóta ismerik, de politikai tapintatból hallgatnak az ezzel járó teherről.

Jelenleg mind a világ, azon belül különösen az elmaradt társadalmak többsége példátlan demográfiai válságban van.

a) A világ fejlett hatodában nincs természetes népszaporulat. Ez nem volna baj, mert bőven van, és még inkább lesz jelentkező a betelepedésre.

b) Egészen a kínai állam gyermekkorlátozásáig, a népesség öthatoda, az óta háromötöde, azaz még mindig az abszolút többsége elviselhetetlen gyors mértékben, évente 1-3 százalékkal szaporodik. Ez a gazdasági lemaradásuk elsődleges oka.

c) A társadalmak többségében a képzett rétegek népszaporulata negatív, a lemaradókban pedig elviselhetetlenül gyors. Vagyis ott van kevés gyerek, ahol a felnevelési feltételek nagyon kedvezőek, és ott van sok, ahol a felnevelési feltételek reménytelenek. Ez nemcsak természetellenes, de távlatokban felmérhetetlen veszteségeket okoz. Mégsem vesszük tudomásul.

Minél fejlettebb a társadalom, annak a legkevésbé képzett, a legrosszabb társadalmi környezetből induló hányada, annál inkább a negatív értékű állampolgárait szaporítja. A makrogazdaság szakemberei ugyanis nem veszik figyelembe, hogy a társadalom fejlődésével, szellemi és anyagi gazdagodással hatványozottan nő a megfelelő képzettsége miatt nem hasznosítható munkaerő aránya. Ezért figyelembe kellene venni többek között az alábbiakat:

1) Hogyan függ az új korosztályok társadalmi kiinduló helyzetétől a várható társadalmi haszon. A nettó haszon a lakosság elesett helyzetből induló rétegeiben nem nulla, hanem egyre nagyobb veszteség.

2) Hogyan függ a belépő korosztályokban előforduló deviancia mennyisége a képzettség fokától. A tények tanulsága szerint a diplomások körében például sokkal kevesebb a deviancia, az egészségvédelemre fordított állami kiadás, ugyanakkor tovább élnek, sokkal tovább képesek értéktermelésre.

A fentiekből fakadóan a fejlett társadalom teljesítménye egyre inkább attól függ, hogy hol születik, és milyen képzésben részesül a következő korosztály. Amit az emberiség egészére mondtunk, az szinte minden egyes társadalom jövője szempontjából is igaz.

Súlyos kárt okozó demográfiai deformálódás, ha a szegény rétegekben a természetes népszaporulat gyors, a gazdagokban pedig negatív. Márpedig ez minden társadalomban, ugyan nagyon változó mértékben, de ez igaz. Ez a jelenség nemcsak az elmaradott világban jellemző.

A kontraszelekciós népszaporulat a szegény világban

A gazdag világ segítsége sokkal inkább növeli, mintsem fékezi az elviselhetetlenül gyors népesedést. Ezzel szemben éppen az egy gyermeket vállaló családok segítése volna kívánatos. A keresztény erkölcs idejét múlttá válását jól jelzi, hogy minél több a gyermek, annál indokoltabbnak tekinti a támogatásukat. A szegény világnak nem több, hanem kevesebb, de képzettebb gyermekre lenne szüksége.

A jelenkor legnagyobb társadalmi torzulása, károkozása, hogy a gyermeknevelést nem kevesebbre, de jobb minőségre, hanem darabra támogatja. Ennek a torzulásnak még évszázadok múlva is nyögni fogják a terhét. A fejlett világnak az a szerencséje, hogy a már gazdag és iskolázott réteg pénzért sem vállal sok gyermeket. De ott is érvényes a kontraszelekció, minél rosszabb a családi feltétel, annál több a gyerek.

A növénynemesítés és az állattenyésztés csodákat hozott a szelekcióval, az emberi faj pedig éppen ebben a században tette általánossá a kontraszelekciót népesedés terén. Amíg a természet szelektált biztosítva volt a faj életképességének fenntartása. A jelenkor fejlett társadalmaiban ugyan az oktatás mindent megtesz annak érdekében, hogy a rájuk bízott anyagból minél többet hozzanak ki, de nagyon kevés történik annak érdekében, hogy minél jobb legyen az oktatásra bízott anyag minősége. Ez azért rossz megoldás, mivel az oktatás és a képességfejlesztés eredménye egyre inkább a rábízott anyag minőségétől függ. Az oktatási rendszerre bízott anyag minőség azonban elsősorban a családi környezet minőségének a függvénye. Ezért az olyan gyermekvállalási struktúra előnyös, amelyben a gyermekvállalás nagysága a család megfelelésével fordítottan arányos. Márpedig jelenleg a gyermekvállalás mértéke minden társadalomban a megfeleléssel fordítottan arányos. Ez nemcsak spontán van így, de a társadalom is erre ösztönöz azzal, hogy nem a gyermeknevelés minőségére, hanem a mennyiségére ösztönöz. Vagyis minden társadalom az érdekével ellentétes demográfiát támogat. Meggyőződésem szerint, semmi sem árt jobban a társadalom jövőjében elérhető eredménynek, mint a jelenleg általános családtámogatási rendszer.

Keresztes háborúk az emberfelesleg gátlástalan lecsapolására

Egyértelműen a felesleges lakosságot pusztítani hivatott háborúk klasszikus példái voltak a keresztes háborúk. Ezt tanúsítja minden vele kapcsolatos indíték és megvalósítási forma. A kiváltó ok az volt, hogy a középkor nagy agrártechnikai forradalma, a hármas vetésforgó gyors elterjedése a népesség növekedését eredményezte. Ez azzal járt, hogy egyre több földesúr és jobbágy második fiúgyermeke anyagi háttér nélkül maradt.

Mivel túlkínálat volt mind papokból, mind katonákból, kapva kaptak az ötleten, hogy Krisztus szülőföldjét felszabadítsák. Az sem zavarta a jelentkezőket, hogy fogalmuk sem volt arról, hogyan lehet oda eljutni, hogy mennyien fognak a hosszú úton elpusztulni, mit kezdenek majd ott azon kevesek, akik egyáltalán odaérnek, de telve voltak kalandvággyal. Az sem oltotta ki a lelkesedést, hogy az előző hadjáratok már kudarcot vallottak, hogy iszonyúak voltak az út megpróbáltatásai. Minél többen indultak el, annál többen haltak meg, tűntek el a túlnépesedett Nyugat számára örökre. A hatalom gátlástalanul indította az újabb hadjáratokat, mindaddig, míg azt tapasztalta, hogy még mindig sokan vannak otthon. Közben annyira nem leplezte igazi célját, az emberfelesleg levezetését, hogy fegyverviselésre még alkalmatlan fiúgyermekeket is hajókra rakott, hogy ártatlan haláluk könnyítsen az otthon maradt, még mindig sok örökségre vágyókon.

A keresztes háborúkat támogatta az egyház, mivel a befolyását növelő eszközt látott benne. A nyugtalan szerzeteseket reformerségükről elterelte a céltalan hadviselés felé. A reménytelen hadjáratokat támogatták a gazdag itáliai városok is, hiszen számukra ennél jobb üzlet nem kínálkozhatott. Ők szerelték fel a hadjáratokat fegyverrel, ruházattal, élelmiszerrel, gondoskodtak a tengeri szállításukról. Velence és Genova számára a keresztes hadjáratok jelentették a meggazdagodásukat, azt a gazdasági hátteret, mérhetetlen gazdagságot, ami utána több száz évig a gazdasági hatalmukat biztosította. Tanítja a történelem, hogy a keresztes háborúk igazi alapja nem a Szentföld felszabadítása, hanem a felesleges népesség elpusztítása volt?

Ez egyúttal arra is klasszikus példa, hogy nemcsak a keresztény klérus és a kor hatalmasai, hanem a mai történészek is igyekeznek félrevezetni a közvéleményt a keresztes hadjáratok igazi célját illetően.

A „családtervező” kiscsaládos életforma megfékezi a túlszaporodást

Amíg a kiscsaládos rendszerben a népességfelesleg létrejöttét a családi érdek maga fékezte, a nagycsalád erre mindig képtelennek mutatkozott. A kiscsaládok maguk védekeztek a népszaporulat ellen, ez mutatkozott meg a spontán kialakuló egykézésben.

Csak a kiscsaládokban vált jellemzővé, hogy a felesleges családtagok igyekeztek kirajzani, másutt keresni megélhetési lehetőséget. Csak az ilyen kultúrában vált jellemzővé a cselédnek, zsoldosnak szegődés, a vándoriparosság, kivándorlás.

Külön kell hangsúlyozni annak a jelentőségét, hogy csak a kiscsaládos társadalomban volt megoldható a népesség szaporodásának féken tartása. Az tette ezt lehetővé, hogy a nyugat-európai középkorban kialakult a kiscsaládra épülő termelési rendszer. Azzal, hogy a jobbágytelekhez kiscsalád tartozott, szabályozták a családok számát. Ha sok volt a jobbágyoknál a gyermek, akkor kitolódott a házasságkötés, azaz a családalapítás ideje. Ez vált jellemzővé a középkorban, majd a jobbágyok felszabadulása után a paraszti társadalmakban is.

A királyok személyével foglalatoskodó történészek nem nagyon figyelnek a kor demográfiai törvényeire, nem elemzik a természetes népszaporulat természetét, okait, nagyságát, holott végső soron e mögött kellene keresni a népességet pusztító háborúk, a járványok elterjedésének az elsődleges okát. A történelem azt bizonyítja, hogy minden korban és minden területen adott az eltartható népesség felső határa. Ennek túllépése esetén romlanak az eleve rossz életviszonyok. E probléma levezetésének két módja van. Az egyik a háború, amiben az emberek egymást irtják, a másik a járványok, amikor a vírusok és bacilusok veszik át a népességcsökkentés szerepét.

Nemcsak a keresztény egyházak, de még a történészek is mélyen hallgatnak arról, hogy a kor technikai viszonyai között determinált eltartó képességet nem lehet túllépni anélkül, hogy az emberpusztítás valamilyen módja meg ne jelenjen.

A nyugati öröklési rend szerint ugyanis minden vagyont az elsőszülött fiú örökölt, a másodszülött birtok nélkül maradt. A jobbágyok esetében már említettük, hogy házasságot csak akkor lehetett kötni, ha a földesúr átadott egy felszabadult jobbágytelket. Ezért aztán először gyorsan növekedett a szerzetesnek, papnak menők száma.

Tanítjuk, hogy a szerzetesrendek nagy reformmozgalmai miért ebben a korban jelentkeznek? Mert a túltermelés hatása jelentkezett a szerzetesi pályákon is. A földesurak örökségre nem váró gyermekei számára két kiút volt, hogy elment papnak vagy hivatásos katonának, akkori szóval lovagnak. Tanítjuk, hogy miért virágzott a lovagkor?

A felszabaduló jobbágytelekre, ezért házasságra sem számítható jobbágyfiúk is örömmel jelentkeztek katonának. Ezt a szülők is jó megoldásnak találták. Ez a fiatal réteg, mivel sem vagyonra, sem házasságra nem számíthatott, természeténél fogva kolostorra vagy kalandra kényszerült.

A túlszaporodó pásztortársadalmak emberpusztítók

A túlnépesedés elleni védekezést sok tudós ma is úgy állítja be, hogy az ember eleve kegyetlen egymást pusztító lény, holott csak arról van szó, hogy az ember is, mint minden lény, szabályozza a létszámát. Ezt bizonyítja, hogy a túlszaporodó társadalmak agresszívek, másrészt kegyetlen emberpusztítók, társadalmukon belül is öldösik egymást.

Ez a magyarázata annak, hogy a gyorsan szaporodó pásztortársadalmakat a kegyetlenség, az emberirtás jellemzi. A pásztorok ugyanis mindig gyorsan szaporodók voltak. Ennek lett természetes következménye, hogy a felesleget vagy meg kellett ölni, vagy ki kellett üldözni, vagy szorult helyzetét felismerte, és önkéntesen kirajzott.

A magyar történészek sem tesznek erről említést, holott a honfoglalás előtti történelmünk e nélkül érthetetlen.

Az emberpusztító termelő osztálytársadalmak négy „bűne”

Máig nem tisztázott, hogy mi hozta létre az osztálytársadalmakat. Amennyire sok ideológia foglalkozott azzal, hogyan kellene megszüntetni az osztálytársadalmakat, annyira fel sem vetődött a kérdés, hogy mi hozta azokat létre. Nem ismertük fel, hogy az osztálytársadalmakat a túlnépesedés nyomása hozta létre. Nem tudatosult, hogy az osztálytársadalom kialakulásnak biológiai oka volt.

A gyűjtögető, vadászó, halászó társadalom erőforrásai olyan szűkösek, a természeti környezettől annyira determináltak voltak, hogy a népesség eleve nem léthete túl az eltarthatóság határát. Nem kellett a társadalomnak szervezetten védekezni a túlnépesedés ellen. A gyűjtögetésről a termelésre való áttérés nagymértékben megjavította az életfeltételeket, ennek megfelelően mind a várható életkort, mind az életterek eltartó képességét. Ennél azonban sokkal gyorsabban nőtt a népszaporulat.

Az osztálytársadalmakat az hozta létre, hogy az életkörülmények javulása elviselhetetlen mértékű népszaporulatot okozott. Ezt a tulajdonságot féken kellett tartani, mert az ember fizikai erejére épülő termelés a növekvő népesség eltarthatására nem volt képes. Ezért minden osztálytársadalom elsődleges feladata a népszaporulat fékezése volt.

A tudományos és technikai forradalom azonban a munkaerővel szemben támasztott fizikai igényt tört részére csökkentette, ugyanakkor exponenciálisan növelte a tudás, a tehetség és az erkölcs szerepét. Az emberi szellem felszabadítása gyors gazdasági és szellemi fejlődést váltott ki, ami gyorsan elérte azt a határt, amin túl az emberi faj természetes szaporodás leáll. Ezzel megszűnt az osztálytársadalmak feladata, a népszaporulat erőszakos fékezése, és új feladatként lépett elő a lakosság minőségének növelése.

Az osztálytársadalmak megszűnésének az előfeltétele, hogy a jólét növekedése ne okozzon népességnövekedést. Amikor ez bekövetkezett a nyugati kultúrában, szinte észrevétlen eltűntek az osztálytársadalmak.

A történészek még ma is csak főleg azt kutatják, miért nem lett valamelyik birodalom nagyobb, hatalmasabb és maradandóbb. A lelkiismeretesebbek pedig azt boncolgatják, hogyan kellett volna elkerülni a történelem négy nagy „bűnét”, „tévedését”, a kizsákmányolást, az emberpusztításokat, az erőforrások pocsékolását és a tudás elfojtását. A népesség az osztálytársadalmakban ugyanis csak azért nőtt nagyon lassan, mert azt az alábbi négy társadalmi beavatkozás fékezte.

1)    Kizsákmányolás

2)    A háborúzás

3)    Erőforrás-pocsékolás

4)    Az emberi tudásvágy üldözése

A társadalomtudományok azonban máig sem jutottak el odáig, mi volt a négy társadalmi „főbűn” objektív oka, pedig elég volna csak azt megnézni, hogyan alakul a termelő társadalmak népessége, ha nem működtetik e négy legfontosabb halálok. Néhány generáció után beállt volna a túlnépesedettség.

1) Kizsákmányolás

Az uralkodó osztály lényegesen megkurtította a lakosság többségének a jövedelmét. Ezzel csökkentették a lakosság nagy többségének a fogyasztását, illetve mesterségesen növelték a nyomorát. Aminek következtében minden osztálytársadalomban a legnagyobb halálok a nyomor lett. Elég arra gondolni, hogy a gyenge termést adó években megnőtt, a jó termésű években csökkent a halandóság.

A tömegek szervezetten fokozott nyomora volt a népszaporulat megfékezése ellen foganatosított leghatékonyabb fegyver.

A társadalmi elitben mindig voltak olyanok, akik a többség kizsákmányolását elítélték, a múlt egyik bűnének tartották. Ez a társadalomkritika Marxnál öltözött először tudományos mezbe. Marx tudományos érvelése szülte meg az elmúlt század legnagyobb, a kizsákmányolás felszámolását ígérő mozgalmát. Az utókor a Marxra hivatkozó politikai mozgalmat, ideológiát a világtörténelem utolsó megváltási kiséletének fogja elkönyvelni.

A 20. század második felében az emberiség harmada vállalkozott arra, hogy felszámolja az osztálytársadalmak bűneit, mindenekelőtt a kizsákmányolást. Ez a kísérlet ugyan mára Európa keleti felén megbukott. Kínában is csak azért él tovább, sőt példátlan sikert hoz, mert éppen a kizsákmányolás megszűntetésének ígéretét mellőzte, ugyanakkor „bűnök” objektív okát, a túlnépesedést ezekkel lehetett megfékezni.

Állításom, hogy az osztálytársadalmak „bűnei”, közöttük a kizsákmányolás is, a túlnépesedésből, azaz a társadalom érdekéből fakadó szükségszerűség. Ahhoz semmi köze nincs a tulajdonviszonyoknak, amit Marx a jelenség okának tekintett. Az összefüggés fordított: A kizsákmányolás és az azt megalapozó tőkéstulajdon a túlnépesedés elleni védekezés, azaz a faj érdekét szolgáló felépítmény. Ezt csak az mondhatja embertelennek, erkölcstelennek, aki az egyén és nem a faj érdekét tarja elsődlegesnek. A természet azonban nem ismer ilyen törvényt.

Jellemző módon a nacionalizmusnak az alapja az, hogy nem az egyén, hanem az állam érdeke az elsődleges, annak szolgálatában az egyénnek kötelessége akár életének a feláldozása is. De micsoda ferde logika az, hogy az egyénével szemben az állam érdeke az elsődleges, miközben a faj érdeke nem az. Ez már átvezet a következő általános társadalmi jelenségre.

2) Az emberirtó háborúzás

Az osztálytársadalmak történetét a hadviselés fontossága jellemezte. Minden osztálytársadalom erőforrásainak jelentős hányadát a vetélytársai elpusztítására, annak élettere elrablására mozgósította. Számos államban és korban az ilyen célú hadviselés, illetve a támadó elleni fegyveres védekezés volt a társadalom egyik elsődleges feladata. Gyakran a politikai struktúrát is teljesen a hadviselés érdekének rendelték alá.

A társadalom a megtermelt, illetve a megtermelhető jövedelemből jelentős hányadot fegyverkezése fordított. A fegyveres erő közvetlenül, és közvetve, a másik fő halálok lett. Az osztálytársadalmak fegyverkezésre, katonai szolgáltra a nemzeti jövedelem többszörösét fordították, mint a jelenkor fejlett társadalmai.

A fényűzés mellett a fegyverkezés volt a másik terület, ahol a technikai fejlődést a hatalom mindig és mindenkor támogatta. Máig nem mondtuk ki, hogy az emberölés, a hadviselés azzal szolgálta a technikai fejlődést, hogy ez volt az egyetlen olyan cél, amelynek tekintetében a társadalom a technikai haladás érdekében nem védekezett a tudás, a technikai fejlődés ellen, sőt!

Az emberölést ugyan az erkölcs elítélte, mégis minden társadalom a gyakorlatban nemcsak gátlástalanul űzte, de hősi tettnek is tekintette. Még a keresztény történelemfelfogás is dicsőítette a saját állama érekében történő emberölést, dicsőítette annak vezetőit. Minden társadalom megkülönböztetett tiszteletben részesítette azon tagjait, akik a másik társadalom tagjainak megölésében élen jártak. Hősnek tartotta még azokat is, akik ártatlanul estek áldozatul. Ezt a felfogást nemcsak a hatalom és a vallások klérusa tekintette természetesnek, hanem a történészek, sőt, még a közvélemény is átvette.

Nyilván nem először fordult elő a történelemben, hogy akikkel nem tudott mit kezdeni, csak zavarogtak, értelmetlen háborúba küldték, elpusztulni. Az is érthető, hogy az ilyen háborúk igazi célját igyekeztek titokban tartani. Ebben a félrevezetésben azonban egyik sem mérhető a keresztes háborúk rendszeres megszervezésével.

A háborúk által okozott emberirtás éppen az elmúlt század első felében érte el csúcspontját és szervezettségét. A két világháború mind a harctereken, mind a hátországban olyan ember- és vagyonpusztítást végzett a kor fejlett világán belül, amire, nem volt példa. A harcterek emberpusztításában a csúcsot a géppuskák és ágyuk tüze ellen indított gyalogrohamok jelentették. Ezt a géppuska tűzet a feleslegesnek tartott proletárok és parasztok elpusztítása legszemérmetlenebb formájának tartom. A második világháborúban pedig a hátország lakosságának pusztítását a bombázások emelték a modern technika csúcsára.

Még a társadalomtudományok sem vallják be, hogy a két világháború emberpusztítása azon alapult, hogy a tudományos és technikai forradalom következtében a képzetlen munkaerőben óriási felesleg keletkezett. Ha nem is teljesen tudatosan, de ösztönösen az emberfeleslegétől akart a társadalom megszabadulni.

A háborúk formájában történő emberirtások mellett az emberiség történetén végigvonulnak a békés módon folyók is. Az ipari forradalmat követő kivándorlás volt a Nyugat történetében a páratlan példája annak, hogy békés eszközökkel is le lehet vezetni a feleslegessé vált népességet. A tőkés társadalom munkanélkülisége még katasztrofálisabb következményekkel járt volna, ha nem vándorol ki több tízmillió ember.

Az erkölcsbe leginkább ütköző emberirtásban pedig az európai civilizáció a zsidóság szervezett megsemmisítésével jutott a csúcsra.

Óriási erőfeszítést tettek az emberölés hatékonyabbá tétele érdekében. Az osztálytársadalmak államait, a politikai hatalmat szinte csak a hadászat technikai fejlesztése érdekelte. A hadviselés volt az egyetlen olyan terület, ahol a politikai elit támogatta az újabb módszerek bevezetését. A hadviseléstől eltekintve az élet minden vívmánya, mai szóval, magánkezdeményezésből történt, és nem kapott központi támogatást.

A háborúk közvetlen emberpusztításai csak másodlagosak voltak az általuk okozott nyomor és a fertőzések által okozott halálozáshoz képest. A történelemben csak a csaták veszteségeit hangsúlyozzák, az általa közvetve okozott, annál sokszorta nagyobb halálozást meg sem említik.

3) Erőforrás-pocsékolás kultikus építésekre, kincsképzésre és luxusra

A szegény többségtől elvont jövedelem többségét improduktív célokra, kulturális építkezésekre, kincsképzésre és luxusra fordították, azaz elpocsékolták. A kultikus építkezések, a kincsképzés, a luxus improduktív felhasználás volt.

Minden osztálytársadalom szervezetten szállt szembe a termelés hatékonyságának növekedéssel, a megtermelt javak jelentős hányadát viszont elpocsékolta.

Minden, a jólétit megelőző társadalom közös tulajdonsága volt a termelés és fogyasztás korlátozása. Ez is mindig ösztönös, soha nem tudatos társadalmi cselekvésnek számított. A tudat ennek az ellenkezőjét diktálta volna, a társadalom azonban ezzel ellentétesen, a saját érdekében cselekedett.

Ismereteink szerint már a legkorábbi osztálytársadalmak is intenzíven gyakorolták mind az erőforrások növekedésének visszafogását, mind a megtermelt javak irracionális célú felhasználását, sőt, megsemmisítését.

A termelés korlátozásának általános és minden kultúrában alkalmazott formája volt a munkatilalmi napok szigorú betartása. Egyetlen vallás sem tekintette bűnnek a tétlenséget, sőt, minden vallás súlyos bűnnek minősítette az ünnepeken való munkát. Tették ezt annak ellenére, hogy ezt az elősírást szigorúan soha nem lehetett betartani. Az ételeket el kellett készíteni, az állatokat meg kellett etetni. Ezért aztán a házkörüli munkát nem érinthette keményen a munkatilalom. Ezzel szemben számos vallási szertartást a munkanapokon is be kellett tartani. A munkától való rendszeres elvonás alól már bizonyos kivételt tett a nyugati kereszténység akkor, amikor a szerzetesek számára az „imádkozzál és dolgozzál” jelszót kiadta. A kettős parancs azonban még itt sem vált egyenrangúvá. Az imádkozás elmulasztása sokkal súlyosabb vétség volt, mint a munkátlanság. Aki mindig csak imádkozott, istennel beszélgetett, lehetett szent, anélkül, hogy dolgozott volna. Ezzel szemben elkárhozott az, aki akár egyetlen ünnepnapon is ünneplés helyett dolgozott.

Ami a legértékesebb, annak a feláldozása. A saját gyermek, a legbecsesebb, és a legszeretettebb állat feláldozása szinte minden kultúrában jelen volt. Ezt csak azzal magyarázhatjuk, hogy a vallási elvárások ösztönösen a minőségi szelekció ellen irányultak. Ez a kívánalom azonban lassan teljesen elkopott, az újkori vallásokban már alig játszott szerepet.

A munkaigényes technológiák védelme. A munkavégzés előírásait akkor is be kellett tartani, ha azon javítani lehetett volna. Ez általánosan jelentkezett abban a formában, hogy a termelés módjára a tradíciók vigyáztak. A munkafolyamatokat úgy kellett betartani, ahogyan azt az elődöktől átvették. Minden fontos találmányt – mondták – az „istenektől tanulták el.” Az ember ne találjon ki semmit, mert úgy jár, mint Prometheus, akire a tűz hasznosítása miatt örök kínszenvedést szabtak ki az istenek.

A termelés visszafogásának legáltalánosabb formája a köznapok használati tárgyainak dekorálása volt. A görög kultúrában például a mindennap használt edényeket is díszítették. A gazdagon díszített népviseletek is ezt az ösztönös célt szolgálták.

A minél nagyobb munkaigényre törekvés fennmaradt formájának tekintem a nyugti-európai feudalizmus céh-rendszerének munkavégzési előírásait is. Ezek arra szolgáltak, hogy a munkaigényes technológiák fennmaradjanak, hogy az iparosok ne tudjanak egyre több terméket előállítani, és piacra vinni.

A kincsképzés.

Minden olyan kultúrában, amelyikben a természeti adottságok a fentiek ellenére is megengedték volna az életviszonyok javítását, az erőforrások jelenős hányadát kincsképzésre, azaz a fejlődést nem szolgáló célokra fordították. A mai ember csak ámuldozik azokon az építményeken, műkincseken, amelyeket már az ősi kultúrák is létrehoztak, majd pedig az osztálytársadalmak e téren is tovább léptek előre. Érhetetlennek tűnik az osztálytársadalmak azon mániája, amivel a munkaerő jelentős hányadát vonták el a termelésből azzal a céllal, hogy az anyagi jólét szempontjából értelmetlen kincseket hozzanak létre. Jellemzésül elég felhozni három példát:

– Az első osztálytársadalmak egyike, az egyiptomi a történelmét azzal kezdte, hogy emberek tízezreivel piramisokat építtetett. Ez az építkezési mánia, minden osztálytársadalomra jellemző maradt.

– A nyugat-európai kultúra alig lépett a magasak közé, olyan templomépítési mániába fogott, ami az óta is példátlan. Láttam olyan francia kisvárost, amelyik olyan katedrálist épített, amiben több kő és sokszorta több munka testesült meg, mint a lakosok összes házában.

– Még száz ével ezelőtt is, néhány népi kultúrában olyan mennyasszonyi kelengyét kellett készíteni az esküvőig, aminek csak a dekorációja, díszítése közel tíz év munkáját emésztette fel. Ennyi munkaidőt felemésztő örökségre a mai gazdag társadalmakban is legfeljebb egy nagyon szűk réteg számíthat. Itt jegyzem meg, hogy a nagyon drága kiházasítási eljárás végső célja az volt, hogy minél kevesebb lány legyen a családban. Azaz ez is a népszaporulat fékezését szolgálta.

4) Az emberi tudásvágy bűnné nyilvánítása és üldözése

Tényként kell elfogadni, hogy az emberi faj létének eddigi élete során ellentét állt fent az egyének és a közösségek, valamint az emberi faj érdeke között abban a tekintetben is, hogy a tudás gyorsabban győzte volna le az akadályokat, mint amit a faj érdeke elviselt. A nagyobb tudás csak fokozta volna az egyébként is legnagyobb társadalmi veszélyt, a túlnépesedést.

Minden olyan tudást üldöztek, ami nem az uralkodó osztály luxusát szolgálta. Ilyen, vagy olyan formában, de minden osztálytársadalom az ember tudásvágyát eredendő bűnek tartotta.

A zsidó keresztény nyugati kultúra a tudásvágyat tartja az eredendő bűnnek. A görög mitológiában a legkegyetlenebbül megtorlott bűn a tűz, vagyis a legnagyobb emberi találmány ellopása volt. A közelmúltban láttam egy pompeji falfestményt, amelyen egy félistennő Herkulest arra csábította, hogy szakítson almát a tudás fájáról.

A találmányokat minden kultúrában isteni eredetűeknek, az ember tudásvágyát pedig bűnnek tekintették. A kereszténység a Megváltó eljövetelét azzal indokolja, hogy az isten fiának kellett az emberiséget megszabadítani az eredendő bűntől, a tudásvágytól. Nem ismerünk olyan kultúrát, amelyik ne a tradíciók elsőbbségét hangsúlyozta volna a jobb megoldások keresőivel szemben.

A vallások felfogásában az ember teremtése óta a tudásra vágyás bűnében fogant. Ez alól csak a messiás, a megváltó, az isten lesz képes megszabadítani. A zsidók még ma is várják a maguk messiását. A keresztényeké kétezer éve érkezett meg, a mohamedánoké ötszáz évvel később, de azok sem oldották fel az emberiséget a tudásra vágyás bűne alól. Mindkettő korán érkezett, és eleve rossz módszert alkalmazott. A megváltást az embernek a tudásra való törekvése alól csak a jelenkor hozta meg, most is csak a fajunk fejlett negyedének. Még beláthatatlan a jövő, amikor az emberiség egésze számára a tudásra való törekvés üdvözülést jelenthet.

Ahhoz, hogy a tudásra való törekvés bűnből erénnyé változzon, arra van szükség, hogy az emberiség olyan gazdag és képzett legyen, hogy már ne szaporodjék a faj érdekénél gyorsabban. Ezt a megváltást nem a vallások megváltója, hanem a fejlődés hozta meg.

A múltban a tudás növekedése, az ellene folyó szervezett védekezés ellenére gyorsabb, az ipari forradalom óta sokkal gyorsabb volt annál, mint amit az emberi faj érdeke megengedett. A fajunk eddigi történelmében a tudás növekedését sikerült lelassítani.

Az emberiség tudásvagyona az ipari forradalmat megelőző százezer év alatt nem nőtt annyival, mint az elmúlt generáció során. Az emberi agy kapacitásának kiszabadulása, robbanásszerű, hatványozottan gyorsuló fejlődést biztosít. Kiderült, hogy mire képes az ember agya, ha nincs mesterségesen, erőszakosan elfojtva.

Az emberpusztító négy „főbűn” filozófiája és etikája

A modern ember, különösen, ha tudós, minden mögött tudatos felismerést tételez fel, holott a fajunk élete bizonyítja, hogy a túlszaporodás elleni védekezés minden faj ösztönös viselkedése. A homo sapiens is genetikailag örökölte azt a képességét, hogy a túlszaporodása ellen védekezni kell. Minden osztálytársadalom ösztönösen élt a túlszaporodást féken tartó közös eszközökkel.

A társadalmi fejlődés mindig ott volt gyorsabb, ahol az ember magára vállalta a nyomorral, a fegyverrel és a tudatlansággal folytatott közvetett és közvetlen népirtást. A homo sapiens eddigi történetét azzal lehet összefoglalni, hogy a tudás növekedését is mindaddig fékezni kellett, amíg az el nem ért egy kritikus értéket, amelyen túl a minél több tudás már nem üldözendő, hanem szolgálja a faj érdekének megfelelő népesedést.

Miért kellett az emberi agyban lévő képességet erőszakkal korlátozni?

Azért, mert elviselhetetlen népszaporulatot okozott volna. A társadalom minden mást megelőző érdeke megkövetelte a faj létszámának szabályozását. A tudás növekedése azonban a megengedhetőnél gyorsabb népesedést eredményezett volna. De soha nem volt elég a tudás növekedésének erőszakos visszaszorítása, vele párhuzamosan a mesterségesen okozott nyomor, illetve a közvetlen és közvetett emberölés tudta csak a népesség növekedését féken tartani.

A emberpusztítás biológiai szükségesség

Nem az ember az egyetlen olyan faj, amelyik nagy súlyt helyez arra, hogy embertársait pusztítsa. Minden faj önpusztító lesz, ha túlszaporodik.

A négy általánosan alkalmazott társadalmi viselkedés a szaporodás fékezését szolgálta. A természet nem ismer egyetlen másik fajt sem, amelynek életét a saját túlszaporodása elleni védekezés ilyen bonyolult. Előfordul, hogy néhány csúcsragadozó adott alkalmakkor a kölköket megöli, de ez soha nem válik jelentőssé, ezt csak alkalom szüli. Márpedig, ami egy faj jellemző tulajdonsága, az a faj érdekét is szolgálja. Ami ellen minden termelőtársadalomnak védekezni kellett, az emberi faj alapvető érdeke volt. Az emberiség érdeke volt önpusztító buzgalma.

A homo sapiens is olyan új fajként jelent meg, amelynek időre volt szüksége ahhoz, hogy viselkedése a faj érdekéhez idomulhasson. Csak feltételezhetjük, mert nem ismerünk példát arra, hogy az új fajok megjelenése után mennyi időnek kell eltelnie ahhoz, hogy a faj ösztönös viselkedése a faj érdekéhez idomuljon. Ugyanis mi csak már készen álló fajokat ismerünk, amelyek egyedeinek ösztönös viselkedése tökéletesen megfelel fajuk érdekének. Azt ugyan elismeri a tudomány, hogy a homo sapiens nemcsak az emberszabású majmoknál, de az előemberek mindegyikénél lényegesen fejlettebb aggyal rendelkezik, de nem vonták le az ebből a fejlődésbeli ugrásból fakadó következményeket.

Az emberi faj a biológiai fejlődésben, agyának köszönhetően, olyan nagy előreugrást jelentett, ami arra kényszeríttette, hogy a fajfejlődés történetében rövid időre, mintegy ötezer évre, osztálytársadalmakba szerveződve erőszakosan fékezze a túlnépesedését.

Az ember örökölt szaporodási ösztöne olyan erős és hatékony, hogy időlegesen, a fajfejlődésben pillanatnak számító rövid időre, elsődleges feladatának tekintette szaporulatának közvetlen és közvetett lecsapolását.

A szükséges emberpusztítás

Mi bizonyítja ezt a kegyetlen igazságot?

Mindenekelőtt az, hogy a  népszaporodást fékező négy módszer az emberiség eddigi történetének általános jellemzője volt. Mivel nem ismerünk olyan osztálytársadalmat, amelyben az erőforrások jelentős részét nem vonták el a lakosság szegény többségétől, amelyben nem voltak emberirtó háborúk, amelyben nem pocsékolták az erőfásokat, és amelyekben ne nyomták volna el a tudást, el kell fogadnunk, hogy ezek az emberi faj érdekét szolgálták.

Tudománytalan azt állítani, hogy ezeknek az általános jelenségnek nem volt objektív oka, hogy ami minden osztálytársadalomra jellemző volt, az aberráció, a faj érdekének megtagadása volt.

Mi lett volna az emberi faj sorsa, ha nem vállalja magára szaporodásának féken tartását? Olyan túlszaporodás, ami a fajta létét veszélyeztette volna. Az előálló helyzetet nem is lehet elképzelni. Minden esetre egészen másként aligha alakulhatott volna fajunk története. Az emberi fajnak átmenetileg magára kellett vállalnia létszámának korlátozását.

A túlnépesedés minden kultúrát elpusztított volna

Mi lett volna, ha nem a túlszaporodás elleni védekezés az osztálytársadalmak legfontosabb társadalmi feladata?  Az egyetlen válasz: A túlnépesedés minden kultúrát elpusztított volna.

A létünk fennmaradása csak annak köszönhető, hogy az osztálytársadalmak mesterségesen teremtenek nyomort, jellemzővé vált az emberölés, improduktív célokra pocsékolják az erőforrásokat, és erőszakkal tartják féken az emberek természetes tudásvágyát.

Talán még meggyőzőbb az a tapasztalat, hogy a nyomor, a kizsákmányolás, a pocsékolás és a tudatlanság ellenére a nagy népességpusztulások után, néhány generáció alatt, visszaállt a népesség az elősző szintre. Ennek érdekében nem kellett a társadalom népességkorlátozó mechanizmusát enyhíteni.

Azt a kérdést, hol van a népesség optimális nagysága, a politika azért nem tette fel, mert a vetélytársaival szembeni harcban az államok számára kedvező volt a túlnépesedés, ez nemcsak nagyobb katonai erőt, de szinte ösztönös expanziót szült a lakosság körében is. Azt, hogy a történelem nem volt tudomány, jellemzi az is, hogy nem mutat rá arra az általános tapasztalatra, hogy túlnépesedés esetében nemcsak a politikai hatalom, de a közvélemény is háborút akart. Erre két nyugat-európai példát:

A nyugat-európai agrárforradalom gyümölcseként előálló túlnépesedés volt a keresztes háborúk lelkes népi támogatásának alapja, amit aztán az egyház és a hivatalos világi hatalom is lelkesen felkarolt. A túlnépesedés úgy jelentkezett, hogy sokkal több volt a házasodni akaró, mint a rendelkezésre álló jobbágytelek.

A két világháborút azért támogatta lelkesen a közvélemény, még a háborúellenes ideológiák hívei is, mert több volt a munkaerő annál, mint amit a gazdaság igényelt. Ezt mindennél jobban mutatta a nagyarányú és krónikus munkanélküliség. Vagyis a túlnépesedésre nemcsak a politikai hatalom, de a közvélemény is azonnal háborúkkal, emberpusztítással reagál.

A túlnépesedés védelme

A túlszaporodás elleni védekezés szükségessége, ma megdöbbentő állítás, mert az emberiség fejlett hatoda ma már olyan modern társadalmakban él, amelyekben megszűnt a túlnépesedés, sőt a népszaporulat megtorpanását, időleges csökkenését tragikus jelenségnek fogják fel.

Nemcsak a közvélemény és a politika, de a társadalomtudomány is a népszaporulatot természetes elvárásnak tekinti. A 20. században ugyan néhány népnek sikerült a fejlettekhez felzárkóznia, de a fejletteknek a világ népességében való súlya ennek ellenére csökkent. Ehhez járult, hogy Kínában a politikai hatalom erőszakkal csökkentette a gyermekvállalást. Ez sem változtat a tényen, hogy fajunk továbbra is a megengedhetőnél sokkal gyorsabban szaporodik.

Ez nem kevesebbet jelent annál, hogy minden népbarát, minden forradalmár idealista illúziót kergetett, aki az osztálytársadalmak felszámolásra, de akár e négy módszer bármelyikének a kiiktatására törekedett és törekszik. Az idealisták között a legnagyobb Marx volt. Marx magát következetes materialistának tartotta, mégis ő volt a történelem legnagyobb idealistája, vallásellenessége ellenére az utolsó nagy vallásalapítója. Az ő vallása lett az új társadalom kibontakoztató ideológiák egyike.

A társadalomtudomány hamis hozzáállása

A társadalomtudományoknak abból kell kiindulniuk, hogy az emberi faj történelme, akárcsak minden más fajé, objektív okokból alakult úgy, ahogyan alakult. A tudomány feladata annak feltárása, hogy mi volt az emberiség eddigi történetét jellemző viselkedés oka.

Nem ismerünk olyan termelő osztálytársadalmat, amelyikre nem volt jellemző a felsorolt négy módszer mindegyike. Ezért voluntarista, tudománytalan minden olyan igyekezet, amely a leírt négy jellemző bármelyikét mellőzhetőnek, sőt mellőzendőnek tartotta ott, ahol a népesség növekedése jellemző. Hiszen bármelyik kiiktatása felgyorsította volna a népszaporulatot.

Vagyis a társadalomtudományok, azon belül a történészek, kétségbe vonták az emberi faj eddigi történetének logikus voltát, a jellemző, de általuk irracionálisnak tartott viselkedési normák objektív okait. Az emberiség eddigi történetét eltévelyedések, hibák és bűnök halmazának fogták fel. Ezzel felrúgták minden tudomány alaptörvényét, hogy ami általános, törvényszerű. Ezért minden faj életmódja megfelel érdekének. Ami az emberi faj életében jellemző volt, az emberi faj érdekének megfelelt, és annak objektív oka volt, és van.

Alapvetően hibás a társadalomtudományok elve, ami szerint a társadalmi érdek nem más, mint az egyedek érdekeinek összessége. Ebből következett: minden, ami eddig a társadalom életét jellemezte, hibás volt, mert nem az egyének, családok közvetlen érdekét szolgálta. A társadalomtudósok szerint, ezért az emberiség eddigi életútját másként kellett volna alakítani. Ez a tudományos abszurdum.

Az fel sem merült, hogy az érdekkapcsolatot esetleg meg kellett volna fordítani: A társadalmakban a faj érdeke az elsődleges, az egyén érdekeit ahhoz kellett, és kell igazítani. Ha az egyének, a részek érdekei szabadon érvényesülhettek volna, a faj, azon belül az egyének sorsa a pusztulás. Fajunk esetében ez azt jelenti, hogy a részek érdekérvényesítése sértette a faj érdekeit. Amíg ezt a társadalomtudományok nem veszik tudomásul, nem tudományok.

A történelemtudomány elmaradottságát jellemzi, hogy a háborúk tényleges társadalmi okaival alig foglalkozik, annál többet a kiváltó ürügyekkel, és a lefolyásának részleteivel.

Miért kerüli meg a történelem az alapvető okokat? Mert még mindig a politikai hatalom kiszolgálója.

A politikai és vallási hatalom érdeke nem engedhette, és ma sem engedheti meg, hogy az általánosan alkalmazott embertelenséget objektív okokra, az emberi faj alapvető érdekére vezessék vissza.

Mindenesetre a történelemtudománynak választ kell adnia a következő kérdésekre.

Miért volt minden osztálytársadalomra jellemző a népesség növekedésének mesterséges visszaszorítása?

Azért, mert a faj létét veszélyeztető túlnépesedés volt jellemző. Ennek intenzitása ugyan minden kultúrában eltérő, de mindenütt jelen lévő volt. Annak ellenére, hogy ez soha nem volt tudatos, felismert, de ösztönösen minden társadalom azonos módszerekkel védekezett ellene.

Miért volt a megengedhetőnél nagyobb a népszaporulat az osztálytársadalmakban?

Azért, mert a tudati és anyagi szegénység viszonyai között, ha javulnak az életviszonyai, az ember túlszaporodik. A nagyon lassú javulás is nagyon gyors népszaporulatot váltott ki.

Melyek voltak minden, különösképpen pedig az osztálytársadalomra jellemző viselkedési formák?

A túlnépesedés ellen mindegyik társadalom ugyanazt a négy népességkorlátozó eszközt alkalmazta annak ellenére, hogy különböző természeti környezetben eltérő termelési módok alakultak ki.

A Malthus túlnépesedési elmélete és hibája

Előre látom a fentiekkel szemben megfogalmazódó ellenvéleményt, vagyis azt, hogy álláspontomat embertelennek, erkölcstelennek tartják. A túlnépesedés veszélye már közel kétszáz éve Malthus által is megfogalmazást nyert, de csúfosan megbukott. Ezért én is védekezésre kényszerülök.

A túlnépesedés veszélyére, nem véletlenül, csak az ipari forradalom idején hívta fel a figyelmet, Malthus, egy angol tudós. A kialakuló gyáripari tömegtermelés ugyanis jelentősen csökkentette a társadalom munkaerő-igényét. Ezzel szemben, elsősorban az egészségvédelem hatására, lecsökkent a halandóság, és éppen a világ élvonalához tartozó népek körében a népesség gyorsan növekedni kezdett. Az egyik oldalon már korábban példátlan módon megnőtt a népszaporult, a másik oldalon lecsökkent a munkaerőigény. Ezt a feszültséget a munkások nagyobb nyomora sem volt képes levezetni. Még a korábbinál is egészségtelenebb élet- és munkakörülmények, az emberpusztító háborúk sora sem tudta a népesség növekedését megállítani. A lecsökkent munkaalkalmak számukra korábban soha el nem tapasztalt munkanélküliséget okozott, mivel a tőkés osztálytársadalomban csak annak volt munkája, akire a munkaerőpiacon vevő akadt. A korábban rejtett munkaerő felesleg már nyíltan jelent meg. Akárcsak ma is.

A népszaporulat felgyorsulását nem is annyira az életiszonyok javulása, mint a halál elleni harcban elért eredmény fokozta. A fő halálokok elleni védekezés olcsó és hatékony volt. Ennek következtében a születéseknél gyorsabban csökkent a halálozás. Korunk demográfiáját azzal fogja jellemezni az utókor, hogy a csökkenő gyermekvállalásnál sokkal nagyobb mértékben csökkent a halálozás.

Európában a túlnépesedést fékezte a korábban páratlan mértékű kivándorlás, másrészt a fejlett világ országai közötti háborúk sora. Máig nem vetette fel egyetlen történész sem: Mi lett volna akkor, ha nincsen kivándorlás, nincsenek a nyugat-európai térség méretét sokszorosan meghaladó, viszonylag néptelen térségek, és nincs az imperialista háborúk embervesztesége?

A tőkés kizsákmányolás, a munkások nyomora csak azért nem lett még nagyobb, mert a munkaerő jelentős hányada kivándorolhatott, illetve a harctereken elpusztult. A munkások kizsákmányolása, nyomora még nagyobb lett volna, ha nincs kivándorlás, ami jelentősen, de nem eléggé csökkentette a munkaerő túlkínálatát, ezzel kizsákmányolását.

Malthus ugyan az összefüggéseket nem elég mélyen látta. Az általa felvázolt folyamat egy változatlan technikájú agrárországra volt szabva. Nem tudta és nem is képzelhette el, hogy bekövetkezik egy olyan tudományos és technikai forradalom, ami az összes korábbi társadalmi összefüggést megfordítja, és a fejlett világban elseperi a népszaporulat veszélyét.

A négy főbűnt elkövető uralkodó osztályok és országok önigazolása

Az uralkodó osztályok azt hirdették, hogy az ő osztályérdekük felel meg a társadalom érdekeinek, és ezért a többség igényét nem szabad érvényre juttatni. Az uralkodó osztály érdekének kikényszerítésére minden eszközt megengedettnek tartottak. Mindig győztek, mert a társadalmi érdek az ő oldalukon állt.

Nemcsak a túlszaporodó egyének és a családok érdeke állt szemben az emberi fajéval, hanem a népeké is. Minden nép a többi rovására akart terjeszkedni.

Azt még a történészek sem vetik fel, hogy egy nép vagy állam az emberiség érdekét sértő módon igazságtalanul járt el, amikor hódított, amikor előjogokat követelt magának. A történészeknek is az emberiség érdekéből kellene kiindulnia, az tekinteni elsődlegesnek, és csak ennek keretei között keresni a nép, az ország, a település, a család és az egyén érdekét.

Az osztálytársadalmak érdekből és butaságból nem vallhatták be, hogy a faj érdekét szolgálja a szegények kegyetlen megadóztatása, a hatalmasok felháborító jóléte, az emberirtó háborúk sora, az erőforrások pocsékolása, és a tudásvágynak bűnként való kezelése. A tudat lassú mozgását igazolja, hogy a jelenkor fejlett társadalmaiban ugyan már indokolatlanok a népesség növekedését korlátozó korábbi „embertelenségek”, mégsem vált tudatossá azok korábbi szükségszerűsége.

Az emberpusztító négy „főbűn” erkölcsi megítélése

Ma már ugyan a modern tudomány és erkölcs az emberi társadalom természetes igényének, sőt, érdekének tekinti, hogy az emberek jobban, és tovább éljenek, ennek érdekében használják az eszüket, és ne öldössék egymást. Ez az emberiség fejlett hatodára végre reálissá vált. De nem a nagy többségére.

Ezt az elvárást a múltunkra, és a túlnépesedéstől szorongatottakra is kiterjeszteni ugyan szép és nemes, de semmi köze nem volt az emberiség korábbi, és az elmaradt világ mai érdekéhez. Nem veszik tudomásul, hogy az emberi faj érdekei, egészen a jelenkorig az egyén és a társadalom különböző szintű szervezetei érdekeivel ellentétesek voltak, és az elmaradt világban ma is ellentétesek. Ez az ellentét mindaddig fennáll, amíg a népesség a kívánatosnál gyorsabban szaporodik.

A társadalom elemeinek többsége mindig törekedett a nivelláltabb jövedelemelosztásra, védte az életet, annak meghosszabbítására törekedett, igyekeztek minél több jövedelmet termelni, azzal racionálisan gazdálkodni, és vágyott a tudásra, a jelenségek okának megismerésére. A többség ezen elvárásaival szemben társadalmi síkon azonban minden másként történt, mint amit az egyéni és közösségi céloktól vártak.

A „legjobbak” az uralkodás „bűnös” módszereit soha sem fogadták el

A történelemben végig az volt a jellemző, hogy a társadalom a saját érdekét tekintette elsődlegesnek. Ebből a társadalomtudománynak azt kell leszűrnie, hogy általában az uralkodó osztály képviselte a társadalom érekét. Nem ismerhet a tudomány a fajok életében olyan erőszakot, kegyetlenséget, amit nem fogad el, mint a faj érdekének szolgálatát. Ennek ellenére a legjobbak erkölcse az uralkodás módszereit soha nem fogadta el.

Az erkölcsi elvárásuk ugyan megfelelt a többség közvetlen, vélt érdekének, de a faj érdekeit sértette, ezáltal hosszú távon az egyének, a részeknek is ártott. Az egyén, a család, a törzs, a nemzet ugyan mindig jobban akart élni, de ezt a faj érdeke nem engedte meg. A fajunk érdeke az életszínvonal mesterséges visszaszorítását, az emberirtást, az erőforrások pocsékolását és az új gondolatok elnyomását követelte meg. Az egyed és a részek célja ezzel ellentétes volt.

Az emberi faj életét, a termelésre való áttérés óta az osztálytársadalmak nagy ellentmondása jellemezte: Az egyén, a közösség mindig jobban akar élni, az emberi faj érdeke azonban azt követelte meg, hogy létszáma csak nagyon lassan növekedjen. Ez az ellentmondás mindaddig tartott és tart, amíg az emberek nem lesznek olyan gazdagok és képzettek, hogy már nem szaporodnak.

A túlszaporodás leállása egyes térségekben

Csak az ipari forradalom után és akkor is csak a puritán Nyugaton teremtődtek meg viszonylag lassan a tudás gyarapíthatóságának a feltételei. Előbb ott is csak a társadalom felső tizede, a tőkés polgárság és közetlen kiszolgálói számára.

Egészen a jelenkorig az emberi faj érdeke nem engedte meg, hogy az egyének akár csak olyan jól is éljenek, mint amilyen körülményeket már képesek lettek volna maguk számára biztosítani, mert túlszaporodtak volna.

Csak a 20. század második felében, és csak akkor is a fejlett Nyugaton, az emberiség hatodán szűnt meg annak szükségszerűsége, hogy az embernek ne a saját társadalma legyen a legfőbb halálokozója. A jelenkori történelem elsődleges feladata annak a feltárása, hogy miképpen jöttek létre a Nyugat fejlett tőkés osztálytársadalmaiban azok az előfeltételek, amelyek mellett megszűnt a túlnépesedés veszélye. Sajnos, ennek érdekében eddig szinte semmi sem történt.

A világ nagy részét még mindig a túlszaporodás nyomorítja

Még a 19. században is túlszaporodtak a mai fejlett társadalmakban élő népek is. A népesség növekedése a legutóbbi száz évben a világ elmaradott felén, amely létszámában hamarosan kétharmadot tesz majd ki, rákosan felgyorsult, szabályozhatatlanná vált. Az emberi faj létszáma az eddigi mintegy hetvenezer év alatt nem nőtt annyival, mint az elmúlt kétszáz évben.

A túlnépesedés békésebb fékezése

A túlnépesedés ellen alkalmazott négy „főbűn” mellett voltak békésebb megoldások is, amelyek közé az alábbiak tartoznak :

A családalapítástól eltiltott papság

Számos kultúrában, közöttük a nyugati kereszténységben is, a népszaporulat egyik fékje a családalapítástól eltiltott papság volt. Máig hallgatunk arról, hogy a papok és a szerzetesek döntő többsége a másodszülött, azaz örökségre nem számítható fiúkból, az apácáké pedig a férjet nem remélő, nem kapó lányokból verbuválódott. Néhány ázsiai kultúrában is a sok, nőtlenségre ítélt pap szerepe ez.

Az örökösödési jog

Nyugat-Európában, az uralkodó osztályon belül, a gyermekvállalás fékezését szolgálta az örökösödési jog. Azzal, hogy a vagyont csak egy, az első fiúgyermek örökölhette, eleve korlátozták a szülők több fiúgyermekben való érdekét. Márpedig azzal, hogy nem növekedhetett a földbirtokot öröklő fiúk száma, eleve korlátozottá vált a leányok férjhez menési lehetősége is. Ez adott magyarázatot arra, hogy a nyugati feudális viszonyok között az egészséges, gazdag életviszonyok ellenére sem nőtt a földbirtokosok, vagyis az uralkodó osztály létszáma.

A kiscsaládos földművelés jobbágytelekhez kötött családtervezése

A nyugat-európai esős földművelés demográfiai sajátosságai ugyan ma már ismertek a történészek előtt, a jelentőségének súlyát azonban még mindig nem mérték fel. Ez volt az első olyan társadalom, amelyiknek sikerült a népszaporulatot a társadalmi igényekhez közelre mérsékelni. Ezt azzal érte el, hogy a házasságot, azaz az ezzel járó családalapítást a jobbágytelek megüresedéséhez kötötte. Ennek következtében több esztendővel kitolta a nők első szülését, ami a születendő gyermekek számát minden más kultúrához képest lecsökkentette.

A nyugat-európai feudalizmus volt az első a kultúrák történetében, amelyik a népszaporulatot azzal fékezte, hogy több, mintegy tíz évvel, kitolta a nemi érettség utánra a házasságkötés, tehát a gyermekvállalás idejét.

A nyugat-európai feudalizmus, egyedüli módon, azzal fékezte a földművelő nép túlszaporodását, hogy a családok számát a jobbágytelkek számához kötötte. A jobbágyok gyermekei csak akkor köthettek házasságot, ha jobbágytelek üresedett meg. Ezzel a jobbágyok házassági korát a nagycsaládos kultúrákhoz képest, közel tíz évvel sikerült kitolni. Vagyis éppen a nők legtermékenyebb szülési évei estek ki. Ma már statisztikai adatok tömegével igazolt tény, hogy a 11. században a nyugati kereszténységet vállaló, azaz kiscsaládos népeknél a házasulók kora tíz évvel magasabb volt, mint a kelet-európai, nagycsaládos kultúrában élő népek körében.

Ebből fakadóan a nagycsaládos társadalmakban közel kétszer annyi szülés jutott egy anyára, mint a kiscsaládosban. Máig megbotránkoznak a történészek azon, hogy a kelet-európai népek történetében milyen olcsó volt az élet. Nem értik meg, hogy elsősorban azért, mert egyébként még nagyobb lett volna a népszaporulat.

Véleményem szerint a középkori Nyugat sikerének, viszonylag békés karakterének az a magyarázata, hogy a túlnépesedés ellen olyan békés módszert alkalmazott, mint az örökösödési jog és a földművelésnek a jobbágytelkekre épülő kiscsaládos rendszere. A kiscsaládos jobbágyrendszer történelemalakító szerepe sokszorta nagyobb volt, mint a politikai hatalmak közötti vetélkedésé, sőt, ebben látom a Nyugat páratlan sikerének kulcsát.

A nyugat-európai feudalizmus a hármas vetésforgó bevezetésével a korábbinál lényegesen egészségesebb életkörülményeket, táplálkozást biztosított, ezzel csak azért nem idézett elő katasztrofális népességnövekedést, mert ugyanakkor más kultúráknál sokkal eredményesebben féken tartotta a természetes népszaporulatot.

A hármas vetésforgóval jelentkező agrártechnikai forradalom alig egy évszázad alatt, népesedési robbanást okozott. Mivel nem nőtt a területegységre jutó munkaerő igény, a társadalom nem tudott mit kezdeni a munkaalkalom nélkül maradt fiatalokkal.

Az a viszonylagos összhang, ami az eltartó képesség, a termelés munkaerőigénye és a népszaporulat között fennállt, ez lett a nyugati kultúra humanizmusának az alapja. A nyugat-európai középkorban is sok volt a háború, sok volt a népirtás, de sokkal kevesebb, és kisebb emberpusztítással járó, mint a pásztorkultúrákban. Az emberi életnek relatív nagyobb értéke volt.

A kettes vetésforgónak kisebb volt a népességeltartó képessége. A kettes vetésforgó ugyanis nagyon alacsony termőföld, és nagyon rossz munkaerő-kihasználást, alacsony termelési és életszínvonalat jelentett. Az úgy nevezett sötét középkor kettes vetésforgójával még a pásztorokénál és az öntözéses földművelőkénél is lényegesen alacsonyabb életszínvonalat, és urbanizációt tudott biztosítani.

Az esős földművelés nagy technikai forradalmát a hármas vetésforgó jelentette.

A hármas vetésforgó, amit a ló mezőgazdasági, fuvarozási és hadászati hasznosítása, továbbá számos technikai találmány is segített, ugrásszerű hatékonyságbeli fejlődést hozott, ugyanakkor az adott, művelés alá fogott terület munkaerőigényét nem növelte. A hármas vetésforgó is olyan technikai forradalom volt, amely közvetlenül nem növelte az adott termelés munkaerőigényét.

A technikai fejlődés és a munkaerőigény közötti összefüggést a történelemtudomány nem a súlyának megfelelően, érzékelte. Csak azt vették észre, hogy annak hatására az adott termelési szint tartásához kevesebb munkaerőre van szükség. Azzal nem számoltak, hogy a hatékonyság növekedése egyrészt növelni a keresletet, másrészt a meglévő munkaerő jobb kihasználását jeleneti.

A hármas vetésforgó tette lehetővé, hogy a területnek ne fele, csak a harmada legyen parlag, a kevésbé kedvező adottságú területeket is bevonjanak a termelésbe, és az élelmiszerek fogyasztójaként jelentkező városi lakosságot meg lehetett sokszorozni.

A nagyobb hatékonyság csak lassan teremtett további munkaerőigényt azzal, hogy újabb területeket vont a termelésbe, és lehetővé tette a városi lakosság megtöbbszöröződését. A javuló életviszonyok, mindenekelőtt a korábbinál egészségesebb táplálkozás, a több növényi fehérje fogyasztása hirtelen nagyobb népszaporulatot eredményezett. Ez túlnépesedést okozott, aminek karakterisztikus levezetését szolgálták a keresztes hadjáratok. Ezek rejtett célja a másodszülött fiuk, számának a csökkentése volt. Azaz azoknak, akiknek nem jutott jobbágytelek, azaz munkaalkalom. A keresztes hadjáratok a felesleges munkaerőtől való megszabadulást szolgálták. Ugyanakkor az első jele volt annak a nyugat-európai imperializmusnak, ami a közelmúltig különböző formákban, és indokokkal jelentkezett.

A kínai gyermekkorlátozás

Az első olyan tény, ami mögött a tudatos felismerést lehet sejteni, a kínai gyermekkorlátozás volt. Ők ismerték fel először, hogy a puritánul viselkedő lakossággal is csak akkor lehet gyors társadalmi fejlődést elérni, ha meg tudják állítani a népesség növekedését. Ezt a zseniális tudatosságot a Nyugat politikai és közgazdasági elitje súlyos hibának látja annak ellenére, hogy senki sem ismer olyan társadalmat, amelyik sikeres lehetne közel 2 százalékos népességnövekedéssel.

Ami Kínában történik, fajunk történetében az első abban az értelemben, hogy nem a körülmények kényszere, nem az ösztönös viselkedés, hanem a tudatos felismerés vitte jó irányba a társadalmat. A Kínát megelőző puritán, illetve konfuciánus társadalmakban spontán jöttek létre a népszaporulat leállását eredményező feltételek, nem tudatos intézkedések vezettek az osztálytársadalmon való túllépésre.

A politika és a társadalomtudomány rövidlátását jellemzi, hogy még azt sem értették meg, amit Kínában a diktatúra felismert, és bevezetett. A mindenki társadalma csak akkor valósítható meg, ha előbb erőszakkal megállítják a népszaporulatot. Ha az megáll, akkor viszonylag gyorsan létre jöhetnek azok az előfeltételek is, amikor spontán, erőszak nélkül is létrejön az osztálynélküli társadalom, megvalósul a soha nem tapasztalt mértékű gazdasági növekedés.

A spontán családtervezés népesedési csodája a fejlett társadalmakban

A 20. század második felében mindenki számára váratlanul derült ki, hogy az emberi faj szaporodási törvénye bizonyos feltételek mellett megváltozik, és a túlszaporodó ember gyermekvállalása már a létszám tartására sem elegendő.

A népszaporulat megfelelő szinten tartása kezdettől fogva az emberi társadalmak történetének legalapvetőbb problémája volt, és a jelenkorban még a korábbinál is fontosabbá vált. Ennek ellenére a jelenkor legfejlettebb társadalmai nem hajlandók súlyának megfelelően kezelni.

Senki által nem várt, új társadalmi helyzet elé került fajunk mintegy hatoda egyes nyugat-európai és távol-keleti országokban. Az emberiségnek az a hatoda, amely ma már olyan osztálynélküli társadalmakban él, amelyekre nem jellemző a túlszaporodás. Ezzel az egyén és a faj érdeke azonossá vált. Ezzel a fajunk először jutott odáig néhány fejlett társadalomban, hogy leállt a túlnépesedése, aminek három előfeltétele volt.

A társadalomtudományok azonban meg sem sejtették, hogy mivel fog járni, ha ezek bekövetkeznek. Mind a tudomány, mind a közvélemény, mind a politika a népesség növekedés leállását máig inkább tragédiának, mint a siker előfeltételének tartja. Attól azonban nem félnek a tudósok, hogy az emberiség túlszaporodik. Azt ugyan nem vonják kétségbe, hogy 2050-ben minimum 10 milliárd ember fog élni, szemben a 200 évvel korábbi 1 milliárddal. Arra már nem is gondolnak, hogy fajunk 100 ezer éves történetében összesen 1 milliárdra nőttünk, a legutóbbi 200 évben viszont 9 milliárd lett a gyarapodásunk.

Eltérő természeti környezetben eltérő az emberek viselkedési módja. Ahol hidegebb az éghajlat, hosszabb a tél, ott az azonos kulturális és világgazdasági környezetben az emberek beosztóbbak, takarékosabbak. Ahol mindig jó, termést hozó idő van, ott nem ismert a beosztó takarékosság.

Mi állította le a túlnépesedést?

Az akaratunktól függetlenül létrejött három feltétel a túlnépesedés megállítására, puritán vagy konfuciánus magatartás mellett:

1.     Az egy főre jutó nemzeti jövedelem túllépte a 10 ezer eurót.

2.     Az átlagos iskolázottság meghaladta a 12 évet. Az iskolázottságot a tudományos forradalom munkaerőigénye követelte meg.

3.     A fogamzásgátlás egyszerű és olcsó és biztos lett. Ezt a nyugati tudománynak köszönhetjük. A társadalomtudományok a fogamzásgátlás megoldatlanságának történelmi szerepét nem értik meg, és ezért nem érthetik meg a történelmi szerepét sem. Fajunk fejlettebb fele ma már, a fogamzásgátlásnak köszönhetően, szabadon, súlyos következmények nélkül élheti szexuális életét, és nem kell félni a nem kívánt terhességtől. Még nem olvastam olyan társadalomtudományi művet, ami felmérte volna, hogy a születések mekkora hányada nem a szülők közös akaratából származott.

Ezek az előfeltételek spontán, célzott akarat nélkül jöttek létre, és a tudomány is meglepődött, amikor tényként tapasztalta megjelenésüket. E körülmények a 20. század közepén egyes nyugat-európai és távol-keleti országokban szerencsésen létrejöttek, ahol a lakosság puritán vagy konfuciánus magatartású.

Ebből a felismerésből fakad, hogy éppen olyan értelmetlen az osztályharccal magyarázni a történelmet, vagyis marxista társadalomtudósnak lenni, mint a politikai vezetés hatékonyságával magyarázni a történelem alakulását.

A történelem olyan felépítmény, amelyet determinál a társadalom alépítménye, vagyis a természeti környezet és annak változása, valamint az emberiség rendelkezésére álló tudása és annak az alkalmazási módja.

A csökkenő népesség gazdagodik – a gazdagodó népesség csökken

A közgazdaságtudomány még mindig a nacionalizmus korát éli, nem azt nézi, hogyan gazdagodik a lakosság, hanem csak azt, hogyan nő a nemzet. Hatvan éve erőlködök azzal, hogy a közgazdaságtan a társadalom fejlődést ne országban, hanem az egy lakosra jutó eredményben, jövedelemben, iskolázottságban, várható életkorban mérje. Ha ezt teszi, sok alapvető tévedése elkerülhető lenne.

Japán sorsa felett siránkoznak, hiszen csökken, és öregedik a lakossága, a legnagyobb az államadóssága. Japán lakosságának a jövedelme, az elmúlt tíz évben is gyorsabban növekedett, mint az Egyesült Államok és az euró-zóna. Az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem Japánban az elmúlt tíz évben 6,7 %-kal nőtt. Ez a mindennél fontosabb mutató értéke az Egyesült Államokban 6,2%, az euró-zónában 5,8%. Vagyis Japánban a lakosság jóléte 10-15 százalékkal gyorsabban nő, mint a fejlett Nyugaton. A megelőző évtizedekben még nagyobb volt a tempókülönbség. Az ilyen növekedéskülönbség, több évtizeden keresztül szinte példátlan volt a múltban.

Még nagyobb a csúsztatás akkor, ha az eladósodottságot nézzük. Azt trombitálja a Nyugat, hogy a nemzeti jövedelméhez viszonyítva Japánnak a legnagyobb az államadóssága. Ez ugyan igaz, de ennek ellenére a tény az, hogy Japán miden jelentős országot megelőz abban, hogy mekkora az egy lakosra jutó külföldi követelése. Vagyis Japán nem a legjobban eladósodottak, hanem a legjobban megtakarítók országa.

Japán a sok betéttel rendelkező lakosság pénzéből adósodik el, de ugyanakkor ennek kiváló, nagyobb hozadékú fedezetét teremti meg azzal, hogy ennél is nagyobb értékben vásárolt fel amerikai államkölcsönöket.

Ami pedig Japán elöregedését illeti, ez ugyan tény, aki az öregedést naptári években számolja, és más szempontot nem vesz figyelembe. Japánban a legkésőbb, 71 éves korban mennek az emberek nyugdíjba. Vagyis hetedével több évet dolgoznak le. E mellett évente 15 százalékkal több órát dolgoznak. A foglalkoztatásuk is közel ennyivel magasabb, a munkanélküliségük pedig alig fele a fejlett nyugati országokénak. Vagyis, ha nemcsak egyetlen mutató nézünk, fordított eredményt kapunk. Ezen túl, a munkafegyelmük, az iskolázottságuk is lényegesen jobb.

Ennyi adat elég annak a bemutatásához, hogy a közgazdászok képtelenek tárgyilagosan látni a tényeket.

A népesedési törvények történelmi áttekintése

Ennek a könyvnek a fő mondanivalója, hogy – ellentétben a megelőző osztálytársadalmakkal – a világ egy hatodán spontán, az akaratunktól függetlenül leállt a túlnépesedés. Ezzel megszűnt az osztálytársadalom objektív szükségessége. Az emberiség egy hatoda számára spontán jöttek létre az osztályok nélküli, össznépi és tudásalapú olyan társadalmak, amelyekben a faj egyedeinek és közösségeinek érdeke azonossá válhatott a társadalom érdekével. Ebben a körben a jólét, béke és szabadság közérdekké válhatott.

A homo sapiens abban is egyedüli jelenségnek számít, ahogyan szaporodott. Az előemberek több millió év alatt képtelenek voltak fennmaradni, és térben jelentősen elterjedni. Annak ugyanis nyoma volna, ha valamelyik előemberfaj sokmilliós számban élt volna. Mindegyik biológiai elődünk faji ritkaságnak számított az emlősök világában. Nem fejlődött, pedig erre sok százezer év állt rendelkezésükre. Ezzel szemben az ember röpke ötvenezer év alatt szinte földünk minden táján elterjedt.

Az utóbbi ötezer év során egyre gyorsabban, az elmúlt száz év során pedig elképesztően gyorsan szaporodott. Ma már azzal kell számolnunk, hogy rövidesen kilencmilliárdan leszünk. Eza nagy térbeli és számbeli szaporodás annak ellenére történt, hogy az embert főleg az ember pusztította, hogy a fent említett, minden társadalomra jellemző négy „főbűnével” szervezetten pusztította önmagát.

Itt említem meg, hogy az emberi beavatkozás következtében néhány, céljaira hasznosított faj, háziállat, még az embernél is nagyobb létszámnövekedést ért el. Az utolsó száz évben nemcsak az emberek száma nőtt meg robbanásszerűen, hanem néhány haszonállaté is.

Először vagyunk képesek megérteni, hogy az osztálytársadalmak „bűnei” a társadalom érdekét szolgáló szükségszerűséget jelentettek.

A homo sapiens megjelenésével olyan faj jött létre, amiben a gyűjtögetésről a termelésre való áttérés után egészen a jelenkorig, az egyedek többségének az érdeke a faj érdekével nem volt összeegyeztethető. Ez abban jelentkezett, hogy az egyedek érdekérvényesítése a faj érdekét sértő túlnépesedést eredményezett volna. Azt bizonyítom, hogy a múltunkat jellemző sok-sok emberölés és háború, a tömegek kegyelten kizsákmányolása, a termelés korlátozása, a megtermelt javak jelentős hányadának elpocsékolása, továbbá a tudásra való természetes törekvés szervezett elnyomása az emberi faj érdekét szolgálta, ugyanakkor az egyedek többségének az érdekét sértette.

Az egyének természetes vágya volt az egyenlőség, az élet szeretete, a béke, a jövedelmük racionális felhasználása, és mindenekelőtt a tudás gyarapítása. Az osztálytársadalom azonban ösztönösen ezzel ellentétesen működött, így az emberek többségének természetes érdeke, és a társadalom érdeke között antagonisztikus ellentét állt fenn. Az emberi faj a fejlődése még abban a szakaszában volt, amiben érdeke ellentétben állt az egyedek nagy többségének a természetes elvárásaival. Az osztálytársadalmaknak, mint közösségnek, a társadalom nagy többsége elvárásaival, érdekével szemben kellett érvényesíteni a faj érdekét.

Ebből fakadóan nem volt logikája a demokráciának, a többség uralmának, mivel a többség érdekével szemben kellett a kisebbség érdekét érvényesíteni. Ez az ellentmondás csak akkor és ott oldódott fel, ahol leállt a népesség megengedhetőnél gyorsabb növekedése. Ahol azonban a népesség néhány ezreléknél gyorsabban nő, a demokrácia sérti a társadalom érdekét, ezért nem lehet tartós és eredményes. A kizsákmányolás pedig elkerülhetetlen szükségszerűség.

Az osztálytársadalmakban a lakosság nagy többsége nem élhetett jobban, emberibb módon, okosabban annál, ahogyan ténylegesen élt. A társadalom érdekét szolgálta a kizsákmányolás, az emberölés, az erőforrások kihasználásának korlátozása, a javak jelentős hányadának elpocsékolása, és a jobbító tudás gyarapodásának elnyomása. Ha ezek a „társadalmi bűnök” nem lettek volna minden osztálytársadalom jellemző vonásai, akkor a lakosság túlszaporodását, és ebből szükségszerűen következő elkorcsosulását nem lehetett volna megállítani.

A gyűjtögető társadalom népesedési törvénye

Ne tévesszük szem elől azt a tényt, hogy még ma is vannak gyűjtögetők, hiszen az emberiség egésze nem haladt együtt a fejődés útján. A jelenlegi emberiség többsége még az osztálytársadalmak színvonalán vagy még azon sem él. Ezek a fejlődésbeli különbségek az ipari forradalmat követő háromszáz év során egyre gyorsabban differenciálódtak.

A gyűjtögető életmód mellett a népesség szaporodása sem volt jelentős. Az utolsó kétszáz évtől eltekintve az emberek száma még évezredes léptékben is évi alig néhány ezrelékben növekedett. De elviselhetetlenül növekedett volna, ha az osztálytársadalom nem folytat rendszeres, szervezett, közvetett és közvetlen emberirtást. Az ősi társadalmakban sem tudatosult a túlnépesedésben rejlő veszély, csupán a faj ösztönétől vezérelve védekeztek ellene.

Az ember a gyűjtögető életmód mellett nagyon kiszolgáltatott volt, mert nemcsak az éhségtől, a ragadozóktól, de a másik közösséghez tartozó embertől is félnie kellett. Az ősi kultúrák fő népesedés szabályozója azonban még maga a természet volt. A fajunk létszáma az időjárástól függően ingadozott. A természet ajándékai nagyon változók voltak, ezért a népesség nagyon alacsony szinten ingadozva stabilizálódott. Erről a kedvezőtlen évek idején az éhhalál gondoskodott.

A homo sapiens átlagos életkora viszonylag gyorsan meghaladta az előemberekét. E tekintetben a haladást az okozta, hogy az ember eleve képessé vált arra, hogy meghosszabbítsa az életét. Az átlagos életkor sokáig nem lépte túl a húszas évek közepét, de ezen belül a néhány éves igazodás is óriási populációs változást jelentett. Tételezzük fel, hogy a legalacsonyabb, a természetes szülési arány mellett még a népesség újratermelését biztosítani képes átlagos életkor 22 év. Ezzel szemben a 26 év már elviselhetetlen, hiszen egyetlen generáció után többször tíz százalékos ugrást jelenthetett! A nagyon alacsony életkor mellett egyetlen évnyi különbség is nagyon jelentős népesedési különbséggel járt. Ennek fő oka, hogy az eltartó képesség ezer év alatt sem nőtt ennek megfelelően.

A fajunkat nem fenyegette a túlnépesedés az eddigi életének mintegy kilencvenöt százalékában, mert a fizikai képességei olyan gyengék, hogy amíg gyűjtögetett, nem jelentkezett a túlnépesedése, mert a gyűjtögethető táplálék mennyisége korlátozott volt. Az éhhalál megakadályozta a túlszaporodását.

A mégis bekövetkező túlszaporodás ellen már az ősi kultúrák közösségei is védekeztek azzal, hogy a felesleges népességet megölték, elűzték, vagy hagyták önként elvándorolni. Az ember egyik ellensége már a gyűjtögető életmód mellett is a másik közösséghez tartozó ember volt, akit nemcsak elüldözött, hanem meg is ölte vagy ette, ha tehette. Az idegen közösséghez tartozóktól való félelem minden bizonnyal a szerveződés, a fegyverkezés egyik fontos motivációja volt.

A környezetükben rájuk leskelődő veszélynek nagyon ki voltak szolgáltatva, ezért az egyedek alig hagyhatták el a viszonylag kis közösségeket. A párválasztásra, a szexuális kapcsolatra szinte csak a kis közösségeken belül volt lehetőség. Fajunk életének első kilencven százalékában nagyon lassan javult a beltenyészet elkerülésének a lehetősége. Ez volt a fajunk megmaradását fenyegető legnagyobb veszély. Gyakori volt tehát a beltenyészet, a vérfertőzés, ennek következtében a degeneráció, viszont nagyon ritkán, de előfordulhatott a kedvező mutáció fennmaradása.

Rabszolgatartó társadalom népesedési törvénye

Rabszolgatartó társadalom népesedési viszonyait determinálta az, hogy e társadalomban a szűk keresztmetszete munkaerő volt. Minden osztálytársadalom rabszolgaságot alkalmazott, ha kevés volt a piacon a munkaerő, és azonnal szabaddá tette azokat, ha sok volt a kínálatuk. A történelem során ezt az alábbi példák is jól bizonyítják.

A Római Birodalomban a társadalom szűk keresztmetszete fizikai munkaerő volt, ezért a gazdagság mértéke a munkaerő feletti rendelkezés lett, amikor a keletről behozott járványok tört részre zsugorították a városi lakosságot, ugyanakkor a vizek fertőzöttsége óriási munkaerőigénnyel, közművek építését, és bortermelés kiszélesítését követelte meg. Csak a rabszolgatartók lettek a gazdagok.

Amerika gyarmatosítása során, a bevitt betegségek, és az indiánokkal való embertelen bánásmód az őslakosságot szinte kipusztította. Ugyanakkor a korábbihoz, azaz az európaiak által ismertekhez képest, mesés bányászati és ültetvényes termelési lehetőségek nagy munkaerő-keresletet teremtettek. A munkaerő lett a szinte lakatlan kontinens hasznosításának szűk keresztmetszete. A gazdagság forrását a munkaerő feletti rendelkezés jelentette. Ezért ott nem tőkés és proletár, hanem tőkés és rabszolga viszony alakult ki.

Az esős földművelés népesedési törvénye

Sem az öntözéses, sem a pásztorkodó termelési mód nem volt képes a népesedését a termelés munkaerőigényeihez igazítani. A megoldás felé vezető lépést, az ezredforduló táján Nyugat-Európában a természetes csapadékra épülő földművelés találta meg. Az első olyan társadalom, amelyikben a népszaporulat fékező családtervezés működött. Ezt annak köszönhette, hogy a mezőgazdasága, amely a lakosság 90 százalékát foglalkoztatta, a kiscsaládra épülő, jobbágytelekhez kötött földművelés volt.

Ez a társadalom nemcsak demográfiáját illetően, de szinte minden tekintetben új volt a megelőzőkkel összehasonlítva. A népsűrűsége az öntözéses és a pásztoré között középutat jelentett. Amíg az öntözéses társadalmak az öntözhető területen mintegy 50 főt tartottak el négyzetkilométerenként, addig a pásztorok alig 1 főnél többet. Ezzel szemben a nyugat-európai esős földművelésen alapuló feudális társadalmakban a népsűrűség meghaladhatta a 10 főt.

A termelés határhatékonyságának optimuma a fenti népsűrűségnek felelt meg, és a határhatékonyság a pásztorénál sokkal lassabban, az öntözésesénél sokkal gyorsabban romlott. Ezért a gyorsan szaporodó pásztortársadalmakban ezért sokkal nagyobb volt az erőszakos emberpusztítás. Az öntözésesekben pedig állandósult a túlnépesedés.

Az esős földművelés táplálkozás terén is elsőként biztosított elfogadható megoldást. A pásztorok egyoldalúan állati fehérjét fogyasztottak, ami rövidtávon egészségesnek, hosszú távon egészségtelennek bizonyult. Az ember nem kizárólag húsevő. Ezzel szemben az öntözéses társadalom képtelen volt megfelelő állati fehérjéről gondoskodni, táplálkozását egyoldalúan a fehérjékben viszonylag szegény növények jelentették. Ez is megbosszulta magát, mivel az ember nem tisztán növényevő lény.

A termelő osztálytársadalom népesedési törvénye

Az ember olyan faj, amelyik a rendkívül fejlett agyának köszönhetően javítani képes életfeltételeit. A létminimum és a jólét széles határa között, minél jobban él, annál jobban szaporodik. De problémát jelent, ha az életterének eltartó képessége sokkal lassabban nő, mint ahogyan szaporodik.

Az utolsó jégkorszakot követő felmelegedés az emberiség többségét termelésre kényszeríttette. E kényszer hatása alatt az ember azonban képessé vált arra, hogy az életét fenntartó forrásokat, mindenekelőtt az élelmét munkájával növelni tudja. Ekkor derült ki, hogy az emberi faj szaporodási törvénye sokkal gyorsabb növekedést eredményez, mint amennyi a munkájával egyre jobban eltartható. Ekkor következett be a csoda, hogy az emberi közösség ösztönösen felismerte, hogy a túlnépesedést neki magának kell megállítania. Ekkor társadalom néhány százalékából olyan uralkodó osztály jött létre, amely végrehajtotta ezt a feladatot.

Ez a szaporodási törvény néhány csúcsragadozónál is jelentkezett, és jelentkezik. Ezek mindegyike magára vállalja túlzott szaporodásának pusztítását. Ilyen csúcsragadozó jelenleg a jegesmedve, az oroszlán és a tigris.

Az osztálytársadalom oka tehát a tartósan gyors természetes népességnövekedés, amelynek az elkerülése érdekében minden osztálytársadalom elsődleges feladata, hogy csökkentse a születést, és növelje a halandóságot. Így az osztálytársadalom mindaddig objektív szükségszerűség, ameddig a népesség 1-2 ezreléknél gyorsabban növekedne.

A fajunk alapvető népesedési törvénye, hogy a létminimum és a jólét nagyon széles sávjában a jobban élés a népszaporulat növekedésével jár. Ez azt jelenti, hogy az osztálytársadalom mindaddig erőszakkal meg nem változtatható objektív szükségszerűség, amíg létre nem jön az állapot, amelyben az életviszonyok javulása nem jár népesség növekedéssel. Ezzel szemben, minden forradalmár olyan társadalmi változást akart, amely a népszaporulatot nem csökkentette, hanem növelte volna. Nem vették tudomásul, hogy az osztálytársadalmon való túllépés feltétele a népszaporulat leállása. Aki az osztálytársadalmat túl akarja lépni, annak az életszínvonallal járó túlnépesedést kell megállítani. Amíg ez nem sikerül, addig az osztályelnyomás objektív szükségszerűség.

E könyv szerint szükségszerűen osztálytársadalom minden olyan társadalom, amelyben pár ezreléknél tartósan gyorsabb a népesség növekedése. Ezért az ilyen társadalmak számára elsőleges feladat a túlnépesedés megfékezése, a felesleges népesség létrejöttének megakadályozása, akár közvetve, hogy kevesebben szülessenek, akár közvetlenül úgy, hogy a felesleget a társadalom pusztítsa el.

Az ipari társadalom népesedési törvénye

Nyugat-Európa más kultúrákéhoz viszonyított népesedési egyensúlya egészen az ipari forradalomig jellemző maradt. A nyugat-európai kultúrában az ipari forradalom hozott a korábbinál is nagyobb demográfiai válságot.

Még a történészek sem hangsúlyozzák a tényt, hogy az ipari forradalom Nyugat-Európában demográfiai robbanást okozott. A technikai forradalom nem több, és jobb, hanem kevesebb, és kevésbé képzett munkaerőt igényelt. A gyáriparral szemben versenyképtelenné vált kis- és háziiparban, valamint a nagyobb és olcsóbb agárimportnak köszönhetően a paraszti mezőgazdaságban több munkaerő vesztette el a munkaalkalmat, mint amennyi újat a tőkehiányos gyáripar adott. Ugyanakkor az egészségügy fejlődése csökkentette a halálozást. E két tényt azért nem vette észre a kor társadalomtudománya, mert az új munkahelyek koncentráltan jelentkeztek, a megszűnők pedig sokáig nagyon elszórtan, elsősorban a vidéken keletkeztek.

Az ipari forradalom okozta munkaerő-felesleg eleinte azért nem jelentkezett a maga drasztikus élességével, mert az iparosítás első száz éve csak a kontinens kis hányadát, igazán csak Angliát és a Németalföldet érintette, ugyanakkor ez a két iparosodott állam a belső piaci igényét meghaladó termelését a nem iparosodott világban is képes volt elhelyezni. Anglia ipari termelésének többségét külső piacokon értékesítette.

Az ipari forradalom okozta munkaerő-felesleg idővel egyre élesebben jelentkezett a következők miatt:

·    Újabb országok iparosodtak, ezzel minden ipari országnak kevesebb külső piac jutott a vásárlóerőben szegény elmaradott világban.

·    Az iparosodott országokban az egészségügy fejlődése előbb jelentkezett, mint a belső piac bővülése, ennek következtében nőtt a munkaerő-kínálat, de nem nőtt ezzel arányosan a kereslet.

·    Az ipari forradalom együtt járt az imperializmussal, ami a hadseregben, a szolgáltatásokban és a hadiparban jelentős munkaerőigényt támasztott, a háborúk pedig jelentős emberveszteséggel jártak.

·    Az iparosodás során meggazdagodott polgárság nagy számban alkalmazott cselédeket, inasokat. A kapitalista országokban ez a két szolgáltatás az iparágak többségénél nagyobb számú munkaerőt foglalkoztatott.

·    A közigazgatás, a közoktatás egyre inkább jelentős foglalkoztatóvá vált.

Az egészségügy vívmányai előbb eljutottak a belső gazdaság szegény többségéhez, és a világgazdaság elmaradt kilenc tizedéhez, vagyis az iparosodás előtt álló országokba, mint a gyáripar betelepedése. Ezért a fél-perifériákon, majd a perifériákon is, még élesebben jelentkezett a túlnépesedés.

Nyugat-Európában az ipari forradalom következtében feleslegessé vált munkaerő levezetésében a kivándorlás fontos szerepet játszott. Viszonylag békés társadalmi fejlődés csak azért történhetett, mert a felesleges munkaerő jelentős hányada kivándorolhatott. Elképzelni is nehéz, milyen társadalmi robbanásokhoz vezetett volna az, ha a kivándorolt milliók a teljes társadalmi, és anyagi reménytelenségben, az anyaországokban maradtak volna.

Malthus népesedési törvénye az iparosodási kor Angliájára

Az iparosodási kornak a túlnépesedését vette észre a kor néhány társadalomtudósa, köztük Malthus is. Ő azért tévedett, mert a kor Angliájának társadalmi, és demográfiai helyzetét általánosította minden kultúrára, és minden korra.

Abban azonban igaza volt, hogy a kor Angliájában sem volt gazdasági alapja a tényleges népszaporulatnak. Nagyobb tragédia csak azért nem következett be, mert a proletárok nyomora fékezte a gyors népszaporulatot, ugyanakkor a felesleges munkaerő jelentős hányada részben külföldre, az új népességhiányos gyarmatokra vándorolt ki, részben az anyaország improduktív szektoraiban talált munkát.

A népszaporulatról ugyan Malthus óta folyik a vita, de soha nem azt vitatják, hogy egy adott kultúrkörön belül, egy adott technikai szinten, milyen népszaporulat volna kívánatos, hanem mindig általános erkölcsi indoklást, illetve cáfolatot keresnek. A demográfiai vita meddő, mert nincs kultúrától és termelési módtól független demográfiai törvény, illetve minden demográfiai igénynek megfelelő erkölcs.

A tudásalapú társadalom népesedési törvénye

A tudományos és technikai forradalomnak köszönhetően a tudás mennyisége exponenciálisan növekedett. Ez annak volt köszönhető, hogy a társadalom tagjainak többsége elég gazdaggá és képzetté vált ahhoz, hogy ne szaporodjon. Ez hozta meg fokozatosan, a 20. század derekára, az emberiség hatoda számára az eredendő bűntől, a tudásvágyból fakadó társadalmi veszélytől való megszűnését.

A tudományos és technikai forradalom hatására a világ egy hatodán olyan osztályok nélküli, össznépi, tudásalapú és puritán erkölcsű társadalmak jöttek létre, amelyekben a népességnövekedés váratlanul leállt, sőt megfordult, ami a faj érdekével azonosan lehetővé vált a jólét, a békés és szabad élet, tanulás és munka a társadalom egésze számára is. Nemcsak a népszaporulat leállása jött váratlanul, az is, hogy ezzel megszűnt az osztálytársadalom indokoltsága, ezzel maga osztálytársadalom is.

Az osztályok nélküli, össznépi és tudásalapú társadalmak jellemzői:

1. A lakosság puritán vagy konfuciánus magatartású.
2. Az egy lakosra jutó jövedelem meghaladja a 10 ezer eurót.
3. Az iskolázottság átlaga meghaladja a 12 évet.
4. Megoldott az egyszerű, olcsó és biztonságos fogamzásgátlás.

Mivel a jelenkori fejlett társadalomban létrejött mind a négy feltétel, megszűnt a túlnépesedés veszélye.

Az olcsó, és biztos fogamzásgátlásnak nemcsak a túlszaporodás elleni önkéntes védekezésben, de a nők felszabadításában is történelemformáló szerepe van.

A túlszaporodás elleni védekezés legnyilvánvalóbb módja a kevesebb szülés lett volna. Egyetlen korábbi társadalom sem talált olyan módszert, amely olcsó és biztos megoldást jelentett volna.

A homo sapiens eddigi történetének egyik fő alakítója az a tény volt, hogy az emberben genetikailag hiányzik a legtöbb emlősállathoz hasonló és a megtermékenyítés idejére korlátozott szexuális viselkedés. Sem a férfiak, sem a nők szexuális vágya nincs a nők megtermékenyülési időszakához kötve, hanem folyamatos. A nők minden menstruációs szakaszban megtermékenyülhetnek, nemcsak évente egyszer, mint ahogy az legtöbb emlősállat esetében fennáll. Az ember nemi ösztöne nem jelentett olyan szaporodási korlátozást, mint ahogy ez az emlősállatok esetében általános, ahol mind a fogamzásképesség, mind a hímek párzási vágya időszakhoz van kötve. Az ember esetében mind a férfi, mind a nő az év bármelyik szakában viszonylag gyakori szexuális életet él, ami nagyszámú megtermékenyülést eredményezhet.

A jobb életkörülmények és a megnőtt szabadidő következtében az emberek szexuális élete egyre gyakoribb, életkorilag meghosszabbodott, és az ezzel járó megtermékenyülések lehetősége megnőtt. A jóléttel tehát nem csökkent, hanem nőtt a megtermékenyülés esélye.

A jelenlegi népességrobbanás struktúrája

A 20. század végére a fejlett társadalmakban, ahol a népesség hatoda él, spontán megszűntek az osztálytársadalmak, az öthatodában pedig sokkal indokoltabbá váltak, mint valaha. A második ezred végét úgy fogja értékelni az utókor, hogy a legfejlettebb társadalmakban és Kínában megszűnt, az elmaradott többségben pedig megerősödött az osztálytársadalom objektív szükségszerűsége. Az emberiség háromötöde azonban olyan gyorsan szaporodik, hogy az osztálytársadalom emberpusztító módszerei indokoltabbak, mint valaha voltak.

A társadalmi és gazdasági utolérés lehetetlen a gyors népességnövekedés mellett. Márpedig a világ leginkább elmaradott részein soha nem tapasztalt mértékben szaporodik a népesség. Az elmaradt világ gyors népesedése az utóbbi száz év legnagyobb tragédiája.

A világ fejlett társadalmaiban a népesség természetes növekedése leállt, sokkal inkább a csökkenés válik jellemzővé. Az elmúlt évtizedekben a világ leggazdagabb ötödén a népesség csökkent volna, ha nem lett volna a kevésbé fejlett területekről bevándorlás.

A lemaradó világban és a fejlett társadalmak leszakadó rétegeiben is, manapság is túlságosan sok a gyerekvállalás. A jelenkorig, pontosabban a tudományos és technikai forradalom győzelméig minden társadalom túlszaporodó volt, ezért a munkaképes emberben felesleg volt. Ezért a lakosság nagy többsége mindig kizsákmányolt volt. Az ipari forradalom kielégíthetetlen tőkehiányt teremtett, ráadásul megnövelte a korábban is elviselhetetlen népszaporulatot, a munkaadó lett a kizsákmányoló, a munkaerő a kizsákmányolt.

A tények azt bizonyítják, hogy osztálynélküli csak az a társadalom lehet, amelyikben leáll a népesség növekedése, és a társadalom puritán, illetve konfuciánus módon viselkedik. A 20. század végére a Nyugat puritán, és a Távol-Kelet kisebb országai, Kína és Vietnám kivételével osztálynélkülivé váltak, mert leállt, illetve Kína leállította a népszaporulatot. Spontán leállt azoknak, amelyek meggazdagodtak, iskolázottak lettek, a lakosságuk viselkedését pedig eleve a puritanizmus jellemezte. Kínában pedig azért kellett a gyermekvállalást erőszakkal korlátozni, mert nem volt elég gazdag.

Amint Kína erőszakkal megfékezte a gyermekvállalást, a gazdasága elképesztő növekedésnek indult. Két-három évtizeden belül a világ minden olyan országa, amiben a lakosság viselkedését a puritanizmus, illetve a konfucianizmus jellemzi, gyorsan növekedő, osztálynélküli társadalom lesz. De csak azok. Minden olyan társadalom osztálytársadalom marad, ahol néhány ezreléknél gyorsabban nő a lakosság, és nem puritán a lakosság viselkedése.

Korunk legnagyobb problémái abból származnak, hogy a népesség ott nő gyorsan, ahol hiányoznak a kulturális és gazdasági feltételek. Ez önmagában biológiai ellentmondás. A fajtafejlődés szükségszerű velejárója a pozitív szelekció, vagyis az, hogy a faj értékesebb, életképesebb elemein keresztül szaporodik, az életképtelenek visszaszorulnak. A legmagasabb szintre emelkedett fajnál, az embernél a minőségi szelekció soha nem volt karakterisztikus, csak viszonylagosan működött.

A háborúk közvetlenül, és elsősorban a férfilakosság javát pusztították. Viszont az alacsonyabb rétegeket a rosszabb tápláltságuk és életviszonyaik miatt jobban érintette a természetes halálozás.

Hogyan néz ki jelenleg a népesség természetes utánpótlása?

- Jelenleg az emberiség egészén belül az elmaradott háromötöd természetes szaporulata példátlanul, és elviselhetetlenül gyors, a legfejlettebb hatod pedig fogyatkozik.

- A fejlett társadalmakon belül is a legalacsonyabb rétegekben magas a születési ráta. A gazdagok, a képzettek nem termelik újra önmagukat.

A jelenkorban emberi faj történetében példátlan gyors a szaporulat, és erősen kontraszelektív. Ez azért tragikus, mivel az emberi faj történetében soha nem jelentkezett a gazdasági és szellemi téren olyan óriási mértékben szükség a jobb minőség kiválasztódására.

Minél magasabb a társadalom kulturális és gazdasági színvonala, annál fontosabb társadalmi érdek fűződik ahhoz, hogy a képességek kibontakoztatásának a feltételei biztosítva legyenek.

Egy elmaradott korban egy társadalom évezredekig versenyképes maradhatott akkor is, ha a született tehetségek ezrelékét sem hasznosította. Ezzel szemben a fejlett társadalmak közötti versenyben évtizedeken belül lemarad az, amelyik kevesebb gondot fordít arra, hogy minél többen nyerjenek képességüknek megfelelő képzést. Ma már az a társadalom kerül az élre, amelyikben jobb hatékonysággal tárják fel a képességeket.

Ezt a minőségi változást két példával illusztrálhatjuk:

- Ha a földünk népességének évenkénti mintegy 300 milliónyi szaporodása a legfejlettebb tizedében keletkezne, akkor az egy lakosra jutó gazdasági eredmény növekedése kétszer akkora lenne, mint a jelenlegi tények mellett.

- Ha a Magyarországon született gyermekek fele a diplomás családokban születne, az újszülöttektől várható társadalmi haszon két-háromszorosa lenne annak, ami a jelenlegi születések esetén várható.

A modern társadalom jövője semmiféle más tényezőtől nem függ olyan mértékben, mint attól, hol születik az utánpótlás. Sem a tudósok, sem a politikusok nem mernek ezzel foglalkozni.

A tudományokban és a gazdaságban vezető nyugati hatalmak számára nincs belső, mára megérett, éles feszültségeket okozó népesedési feszültség. A világ elmaradt kétharmada pedig nem fáj nekik annyira, hogy egy ilyen kényes kérdést felvessenek. Sőt azokat az országokat, amelyek drasztikus eszközökkel tudják az elszabadult népszaporulatot megfékezni, erkölcsi kioktatásban részesítik.

Lásd: az ebben a tekintetben egyedül eredményeket hozó Kína népességszabályozó gyakorlata feletti farizeus felháborodást!

A nyugati világvallások, a keresztény felekezetek sem hajlandók tudomásul venni, hogy a családtervezés a jelenkor társadalmaiban parancsoló szükségesség. Ma is ragaszkodik azokhoz az e kérdéssel összefüggő vallási dogmákhoz, tételekhez, amelyek egészen más korokban, és egészen más népesedési viszonyok között születtek. Ez annál inkább tragédiákhoz vezet, mivel a római kereszténység hívőinek száma ott gyarapodik, ahol a történelemben soha nem tapasztalt mérvű népszaporulat jellemző. A keresztény dogmák alkalmazása a családtervezésben ott gyakorlat, ahol nagyon magas a népszaporulat.

A fejlett keresztény világban, mindenekelőtt Nyugat-Európában, a családtervezést tiltó dogmák a gyakorlatban egyáltalán nem érvényesülnek. Ott a keresztény felekezetek által tiltott családtervezés a gyakorlatban akadálytalanul megvalósul, sőt a népesség csökken.

Ideje volna, ha a világpolitikát és a világgazdaságot jelenleg alakító politikai hatalom, és a velük azonos területen jellemző keresztény felekezetek vezetői tudomásul vennék, hogy a népességszabályozás nem időtől és gazdasági fejlettségtől független, tehát a gyorsan változó világban ezen a területen sem szabad vallási dogmákat erőltetni.

A jelenkor legnagyobb hibája: a gyors népszaporulat a fejletlen világban

Az elviselhetetlenül gyors népességnövekedés azonban csak az elmaradt világra korlátozódik. A leggyorsabban Afrika népessége gyarapodik. Ezen belül is, a pálmát Nigéria fogja elvinni. Ennek az országnak száz éve 10 millió lakosa volt, ma 170, és várhatóan 2050-ben 750 millió lakosa lesz. Hetvenötször több mint 140 évvel korábban.

A fajunk és a korunk legnagyobb problémája a túlnépesedés.

A jelenkor azzal fog bevonulni a világtörténelembe, hogy az emberiség kétötödében megoldódott népességszabályozás, a háromötödében pedig elszabadult az eddig kontrolált népszaporulat, amelyet a megelőző ötezer évben a termelő társadalmak ösztönösen hatékonyan, de „embertelenül” kezelni tudták.

A nagyon szerencsés körülményeknek köszönhetően, a Nyugat puritán fejlett tőkés osztálytársadalmaiban megállt a túlnépesedés. Ezzel megszűnt az osztálytársadalom szükségessége, és létrejöttek az össznépi társadalmak. Előbb a Nyugat puritán országaiban, majd a Távol-Kelet tőkés úton járókban, végül a kommunista Kínában is.

Ezzel párhuzamosan a világ másik, háromötödén az ellenkező demográfiai trend vált jellemzővé. A népszaporulat a korábbi sokszorosára gyorsult. Ezzel nem csökkent, hanem megerősödött ezekben az osztálytársadalom szükségessége.

Fajunk történetében először találkozunk azzal, hogy a világ fejlett, puritán kétötödében túl lehet lépni az osztálytársadalmak emberpusztító szakaszát, mert ezek már nem szaporodnak, illetve nem szaporodhatnak. Ennek, és csakis ennek köszönhetően ez a kétötöd soha nem tapasztalt mértékben gazdagodik, tovább él, és egyre iskolázottabb lesz.

Ezzel egy időben a világ háromötödében elszabadult, a megengedhető tízszeresére nőtt a népszaporulat. Ezt a fejlett világ és a fejlett technika gyorsítja azáltal, hogy egyrészt növeli a gazdagságot, másrészt csökkenti a halandóságot. Ráadásul fegyverrel és alamizsnával igyekszik megakadályozni, hogy a gyorsan szaporodó lakosságú társadalmak olyan emberpusztító osztálytársadalmak legyenek, amilyen korábban a Nyugat is volt.

Nem volna nehéz elképzelni, mennyivel gazdagabbak, fejlettebbek, kevésbé elmaradottak lennének a gyorsan szaporodó társadalmak, ha a népességük megállt volna a száz évvel korábbi szinten. Nigéria lakossága ugyanis tizede sem lenne a jelenleginek. Indiáé is csak a negyede.

Ez a népességrobbanás az emberiség öthatodában azért robbant, mert a Nyugat emberségesebb társadalmakat akart ott, ahol még nem jöttek, és nem is jöhettek létre a népszaporulat leállásának a feltételei. Abban, hogy az emberiség nagyobb fele ma is elviselhetetlen mértékben szaporodik, a fő hibás a Nyugat. Nem akarva, csak az ostobasága okán.

Az állításomat nem lehet cáfolni, mivel nem ismerünk olyan országot, amelyik az elmúlt örven évben az átlagnál gyorsabban növelte a gazdagságát, amelyikben néhány ezreléknél gyorsabb volt a spontán népszaporulat. Márpedig az olyan társadalmi jelenséget, amiben nem volt kivétel, szükségszerűnek kell elfogadni.

Gyerekkoromban egy falusi pásztor oktatott ki, hogy ő azért nem akar gazdagabb lenni, mert az adott legelőn nem lehet több birkát eltartani. Ha több volna, akkor kisebb lenne a jövedelme. Még nem találtam olyan történészt, aki eljutott volna a falusi pásztor színvonalára, számolt volna azzal, hogy hol, mennyi ember érheti el a legjobb eredményt. Pedig ezt az elmúlt ötezer éven minden társadalom ugyan nem tudta, de megoldotta.

Ezzel szemben a 20. században, amikor a tudomány csodát csodára halmozott, a nyugat erkölcse, politikusai, és társadalomtudósai az emberiség sorsát teljesen hamis útra vitték. Egyelőre azt kell megállapítani, hogy fajunk ösztöne sokkal eredményesebben működött, mint a politikusok és a tudósok esze.

A legfőbb feladat a népszaporulat leállítása

Hamis az a törekvés, hogy a gazdag és természetes népszaporulatából csökkenő népességű társadalmak a számukra kívánatos emberi és társadalmi jogokat rá akarják erőltetni az elmaradt, soha nem tapasztalt mértékben szaporodó társadalmakra. A tudomány nem ismeri fel, hogy a gazdasági téren lemaradó, ugyanakkor rendkívül gyorsan szaporodó népességű világban nem csökkent, hanem minden korábbinál nagyobbra nőtt az egyén és a társadalom érdekei közötti ellentmondás, egyre nagyobb a társadalmi kényszer a kizsákmányolásra, az emberirtásra, a tudás elfojtására.

A társadalomtudomány nem jutott el odáig, hogy megértse, nem a negatív jelenségek, hanem az azokat kiváltó okok ellen kell harcolni. Nem az emberi jogokat kell az elmaradott társadalmakra rákényszeríteni, hanem meg kell teremteni azokat a feltételeket, amelyek mellett az emberi jogok egyáltalán érvényesülhetnek.

Ma a világ elmaradott kétharmadának a tragédiája a túlzott népszaporodás, tehát a kibontakozás elsődleges alapfeltétele a népességnövekedés megállítása. Amennyiben tudomásul vesszük, hogy az osztálynélküli, dinamikusan fejlődő, kizsákmányolás- és erőszakmentes társadalom kialakulásának feltétele a népszaporulat megállása, akkor annak az útját kell megkeresni.

Mivel lehetne az elmaradott világban az elszabadult természetes népszaporulatot csökkenteni? Az olcsó és biztos fogamzásgátlással, az anyagi érdekeltséggel és az oktatással.

A fejlett világ minden más „áldásos” segítsége csak növeli a bajt, még nagyobb népszaporulatot eredményez. Nem az ottani kizsákmányolás, erőszak és népbetegségek ellen kell elsősorban segítséget nyújtani, hanem a kevesebb, de eredményesebb gyermeknevelés kell jutalmazni, több iskolára és több óvszerre volna szükségük.

Korábban feloldhatatlan problémát jelentett az, hogy a képzettség és az életszínvonal emelése minden társadalomban és ma is a világ nagyobbik felén nem csökkentette, hanem növelte a népszaporulatot.

A jelenkor legnagyobb történelmi problémája éppen abból fakad, hogy az emberiség többsége még ma is olyan tudati és anyagi szinten él, ami mellett az életszínvonal (relatíve többnyire igen csekély) emelése nem csökkenti, hanem növeli a túlnépesedést.

Sajnos az ő számukra még nem érkezett el a megváltás ideje. Az elmaradt társadalmakban szándéktól, politikai erőfeszítésektől függetlenül, tovább fog növekedni az emberirtás társadalmi indokoltsága, növekedni fog a kizsákmányolás, a nép nyomora, és fékezni fogják a tudás kibontakozását.

Ez ugyan nagyon kegyetlen, de szükségszerű önszabályozást jelent, a természet törvényei nem ismerik az erkölcscsőszök humanitását.

Az elmúlt száz év azzal okozott elképesztő túlnépesedést az egyre jobban elmaradó társadalmakban, hogy beáramlottak oda a tudománynak és a technikának a halálozást csökkentő vívmányai. Félreértés ne essék, a fejlett társadalmak vittek e világokba sok jót is, de azok többsége is visszafelé sült el.

Az elmaradó világ számára a legnagyobb tragédiát az olcsó és hatásos gyógyszerekkel való ellátás okozta. Ezek számos korábban vezető halálokot szorítottak vissza. Vagyis a túlnépesedés fő okává váltak. Erre mondhatjuk: A pokol felé vezető út is jó szándékkal van kikövezve.

Az olcsó, korszerű fegyverekkel való ellátásukról nem lehet azt mondani, hogy szeretetből, jó szándékból történt. Eleve gonoszság volt fegyvert adni azoknak a társadalmaknak, amelyekben az emberirtás oka, vagyis a túlnépesedés a múltban soha nem ismert módon felerősödött. A népszaporulat megállításának, magának azonban vannak technikai feltételei, eszközei. Ezeket kell odavinni, és nem a népszaporulatot gyorsítani.

A túlnépesedő Indiában az egészséges táplálkozáshoz adnak tanácsokat

A napokban tartott ezer tudós tudományos konferenciát Indiában arról, hogyan lehet egészségesebben táplálkozni. Erre a témára a legjobb helyet választották, hiszen India minden bajának az elsődleges oka, hogy évente húszmillióval szaporodnak. Ha az összegyűlt tudósok tanácsát megfogadják, akkor még egyszer akkora lesz a népesség évenkénti növekedése. Vagyis az ellensége sem találhatna ki nagyobb károkozást India számára, mint az elviselhetetlen népességnövekedés megtöbbszörözését. Ezt mégis a jó szándékú, de csőlátású tudomány képviselői teszik.

Az ezer tudós egyikének sem jutott az eszébe utána nézni, mennyibe kerül jelenleg Indiának, évente húsz millióval több lakos számára életteret, életfeltételeket, iskolát, munkahelyet teremteni. Azért, hogy az élelmezéstudomány lelkes tudósainak nincs fogalma, mivel járna a jó tanácsaik megfogadása, elsősorban a közgazdászok felelősek. A közgazdaságtudomány máig nem jutott el odáig, hogy a népesség növekedése költségekkel is jár. Méghozzá elviselhetetlenül naggyal.

A zseniális tudatosságot tükröző kínai gyermekkorlátozás

India már messze túl van az optimális eltartó képességen, tehát egyre többe kerül az erőforrások biztosítása a további létszám számára. Ezért India annak ellenére lemarad, hogy jó tíz éve kiemelkedően, a fejlett Nyugatnál sokkal gyorsabban növeli nemzeti jövedelmét. Indiában az egy lakosra jutó jövedelem stagnál, a vagyon csökken, különösen romlik a természeti erőforrásokhoz jutás, pedig országra vetítve India csak alig néhány százalékkal növeli lassabban a nemzeti jövedelmét, mint Kína. Aki Indián segíteni akar, az csak arra adjon tanácsot, hogyan lehet a népesség növekedését megállítani.

Az első olyan tény, ami mögött a népesedésprobléma nagyságának a tudatos felismerését lehet látni, a kínai gyermekkorlátozás volt. Ők ismerték fel először, hogy a puritánul viselkedő lakossággal is csak akkor lehet gyors társadalmi fejlődést elérni, ha meg tudják állítani a népesség növekedését. Ezt a zseniális tudatosságot a Nyugat politikai és közgazdasági elitje súlyos hibának látja annak ellenére, hogy senki sem ismer olyan társadalmat, amelyik sikeres lehetne közel 2 százalékos népességnövekedéssel.

Ami Kínában történik, fajunk történetében az első abban az értelemben, hogy nem a körülmények kényszere, nem az ösztönös viselkedés, hanem a tudatos felismerés vitte jó irányba a társadalmat. A Kínát megelőző puritán, illetve konfuciánus társadalmakban spontán jöttek létre a népszaporulat leállását eredményező feltételek, nem tudatos intézkedések vezettek az osztálytársadalmon való túllépésre.

Ezzel szemben, a nyugati közgazdászok máig negatívan ítélik meg a kínai gyermekvállalás korlátozását. Ugyan akkor nem veszik tudomásul, hogy az elmúlt ötven évben nem fejlődött egyetlen országban az egy főre jutó jövedelem, a várható életkor, és az iskolázottság.

A jelenlegi kontraszelektív családtámogatás

A modern társadalmakon belül is általános jelenség, hogy a leszakadó rétegekben nagy a népszaporulat, sok a gyerek, a társadalom elitjében pedig kevés. Ez óriási társadalmi kárt okozó jelenség, mert éppen ott kevés a gyermek, ahol a családon belül jók a jövevények felnevelésének feltételei, és ott sok, ahol ezek rosszak. Ezt a deformációt csak a társadalom nagyon aktív nevelési támogatása csökkentheti.

Ezért kívánok röviden kitérni a modern társadalmak családtámogatási politikájára. Az állami családtámogatás, mindenekelőtt a családi pótlék, amely a család jövedelmétől független, azért problematikus, mert a családok számára a gyermekneveléssel járó költség és annak hatékonysága jövedelemarányos. Ezzel szemben minél nagyvonalúbb az állam támogatása, annál inkább éppen a leszakadt rétegek élveznek a gyermekek után aránytalanul nagyobb állami támogatást. Ennek aztán az a következménye, hogy a társadalmi elithez tartozó családok számára a sok gyermek felnevelése nemcsak közvetlen többletköltséggel, de a szakmától való leszakadással is jár. Ezért a nagyobb állami támogatás sem eredményez több gyermeket. Ezzel szemben a leszakadó rétegekben nagyobb a támogatás, mint a felmerülő költség, és ezért még több lesz a gyerek ott, ahol a családi környezet eleve kedvezőtlen.

Hibás megoldás, mert a következő nemzedék értéke egyre jobban függ attól, hogy milyen gyermekkorukban a családi környezet. A tények tanúsága szerint az azonos öröklött képesség kibontakoztatása és annak az ebből fakadó társadalmi értéke hatványozottan függ attól, hogy milyen volt a felnevelés családi feltétele.

A társadalmi érdek az volna, hogy a képzett és gazdag szülőknek legyen több gyermekük, a leszakadóknak pedig kevesebb.

Ennek érdekében az állami családtámogatást részben jövedelemarányossá kellene tenni. A családtámogatásnak vagy a gyermekek számától függő, de jövedelemarányos családi pótlékból vagy adókedvezményből kellene állnia. A kettő optimális aránya nehezen állapítható meg. A társadalom elvárása nem engedi meg a jövedelemarányos családtámogatást.

Egyelőre tehát tudomásul kell venni, hogy ott van sok gyerek, ahol azok felnevelése kisebb eredményt ígér, és ott van kevés, ahol kedvezőbb a várható eredmény.