NAGY IDŐSZAKOT ÁTÍVELŐ TÉMÁK

Kopátsy Sándor: Történelemszemléletem. Szerkesztette: Sebestyén Tibor. Bp. 2013. okt.

A szűk keresztmetszet képező vagyon meghatározó jellege
Változatlan élettérben társadalmi fejlődés sincs
Az átlagos élethossz és testmagasság fontos történelmi mutatószám
Térbeli mobilitás: szállítás, közlekedés és kommunikáció
A társadalmi mobilitás
Kultúra és erkölcs a társadalmi fejlődés alapja
A vallás is a kultúrától függő felépítmény

NAGY IDŐSZAKOT ÁTÍVELŐ TÉMÁK

A szűk keresztmetszet képező vagyon meghatározó jellege

Mi a szűk keresztmetszet ma?

A primitív gyűjtögető társadalom a szellemi képességet közvetlenül hasznosította

A fizikai erő és a szellemi vagyon birtoklása

A szűk keresztmetszet a fizikai munkaerő

A feudális társadalom szűk keresztmetszete a termőföld volt

A tőkehiányos társadalom a tőkéseké

Tudásalapú társadalom

A föld- és bányajáradék

A bányajáradék a nyersanyagkínálat szűk keresztmetszetét tükrözi

Az arabok bányajáradéka

Változatlan élettérben társadalmi fejlődés sincs

A magas-kultúrák fejlődéséhez is kell a természeti környezet változása

Az ókori társadalmak példái

A nyugat-európai fejlődés példái

Az Európai Individualista Félhold

Az átlagos élethossz és testmagasság fontos történelmi mutatószám

Az átlagos élethossz

Az átlagos testmagasság

A testmagasságra vonatkozó nemzetközi adatok

Térbeli mobilitás: szállítás, közlekedés és kommunikáció

A horizontális térbeli mobilitás

A tőkés demokráciák sikere a mobilitáson alapult

A szállítás a régi korokban

Szállítás és közlekedés a vasúthálózat kiépítéséig

A vízi szállítás a világgazdaság főszereplője

A tömegáruk távolsági szállítása és kereskedelme

A különböző szállítási módok költségaránya és hatékonysága

A korszerű vasúti, közúti és légi szállítás

Egy kitérő: Kínai kerékpárok Afrikában

A kommunikáció és az információ áramlása

A társadalmi mobilitás

Nagy társadalmi mobilitás a városokban

A vertikális társadalmi mobilitás mérése

A polgárság mértéke

A szorgalom társadalmi értéke

Nagy társadalmi mobilitás a klérus, művészek, tudósok és vállalkozók körében

Kultúra és erkölcs a társadalmi fejlődés alapja

A tudományos-technikai forradalom hatása a kultúrák erőviszonyaira

A népszaporulat leállásán alapuló felzárkózás három feltétele

Ma a legnagyobb komparatív előny a munkaerő kultúrája és minősége

Gyors gazdagodás nem szül fejlődést – alkalmas kultúra és munka nélkül

Az erkölcs a kultúra függvénye és a gazdasági teljesítmény alapja

Az egyedek társadalmi értéke igen nagy, de negatív is lehet

A jövedelemelosztás ellentmondása

Az „erkölcsös falu”és a „bűnös város”

Az óriási városok a lemaradó világban

A vallás is a kultúrától függő felépítmény

A kereszténység szétválása a három európai kultúra mentén

A nyugat-európai feudális társadalom párhuzamos egyházi és a világi hatalma

Nyugati puritán és a távol-keleti konfuciánus erkölcs

Néhány módszertani hiba

Kivétel a dél-koreai óriási fölény az azonos kultúrájú észak-koreaival szemben

A tömegek sorra elzavarják a kultúrájuknak nem megfelelő rendszert

Az európai bolsevik rendszer összeomlásának oka

Arab tavasz nem a kultúrák harca, de nyugatellenes

A szűk keresztmetszet képező vagyon meghatározó jellege

A szűk keresztmetszet áralakító hatása jól ismert jelenség az értéket meghatározó kereslet és kínálat piaci jelenségei körében. A szűk keresztmetszet történelmi léptékben is jelentkező hatásáról azonban nem vesznek tudomást, pedig ez a társadalmi formák meghatározója is. A társadalomfejlődés típusát a gazdaságtörténész legjobban annak alapján állapíthatja meg, hogy abban a korban melyik termelési tényező volt a szűk keresztmetszet.

Amiből a társadalom érdekénél több van, azt bünteti, amiből kevesebb, jutalmazza. Aki ezt szem előtt tartja, az tévedhetetlen, aki nem veszi figyelembe, az eltéved. A múltunkat könnyen megérthetjük, ha mindig azt nézzük, miből volt sok és miből kevés.

Az osztálytársadalmak csak abban különböznek, hogy melyikben mi volt a szűk keresztmetszetet, azaz hiány, és mi volt bőségesen, azaz túlkínálat. Ettől függött kikből áll az uralkodó osztály, a rabszolgatartókból, a földesurakból, vagy a tőkésekből. Ki a kizsákmányolt, a rabszolga, a jobbágy vagy a proletár.

Mi a szűk keresztmetszet ma?

A szűk keresztmetszetet jelentő vagyonon alapuló társadalmi hatalom szóródása szinte korlátlan lehet. Az ilyen hatalmat a kívülállók természetesen igazságtalannak tekintik. Az ilyen típusú társadalmakban a kizsákmányoltak úgy tekintenek vissza primitív társadalmak egyenlőbb és nem örökölhető hatalmi viszonyaira, mint valamiféle igazságosra.

Ezzel magyarázható, hogy az emberiség hatalomból kirekesztett többségében a múlt iránti nosztalgia élt, és él még ma is. Az volt a paradicsom, amiből kiűzték az embert.

Az emberiség eddigi történelme során ebből a szempontból három társadalmi formát élt meg.

A primitív gyűjtögető társadalom a szellemi képességet közvetlenül hasznosította

Kezdetben a kedvező természeti környezet határozta meg, hogy hol és hogyan élhet meg a gyűjtögető ember. Ebben a korban csak ott találjuk meg az emberek nyomait, ahol megfelelők voltak a talajadottságok, elegendő a csapadék, és nem kemény a tél, vagyis, ahol a gyűjtögetésből négyzetkilométerekként legalább egy ember meg tudott élni.

E primitív társadalmakban jellemző volt a viszonylag kis hatalmi és vagyoni különbség, de még az sem öröklődött.

A primitív társadalmakban, ahol nem volt még jelentős társadalmi munkamegosztás, és a tapasztalatok játszottak a döntő szerepet, ott a fizikai erőnek a tulajdonosától való elválasztása fel sem merülhetett.

A primitív társadalmakban két fontos tényező volt a jellemző.

1) A fizikai erőben a különbségek viszonylag kis differenciálódása következtében kicsi volt a hatalmi viszonyok differenciáltsága. A legerősebbek legerősebbje is legfeljebb csak néhányszor tíz százalékkal nagyobb fizikai teljesítményre volt képes, mint az átlag. Aki az átlag harmadánál nagyobb erővel rendelkezett, az már nagyon az erősnek számított.

2) Mivel a fizikai képességek csak kis mértékben örökölhetők, a hatalmi viszonyok sem öröklődtek. A társadalmon belüli hatalmi hierarchia szinte generációnkét újra felosztásra került. E két okból beszélnek a szociológusok a primitív társadalmak ős-kommunista jellegéről.

A fizikai erő és a szellemi vagyon birtoklása

A munkaerő és az azt kifejtő személy elválasztásának az első formáját a rabszolgatársadalom jelentette. Ez a munkaerőt kifejtő személy feletti rendelkezés hatalmát jelentette. Úgy vették birtokba az egyének fizikai erejét, hogy magát az egyént is tulajdonná tették.

A rabszolga társadalom azért jelentett a primitív társadalmakkal szemben alapvető, minőségi változást, mert a hatalmi viszonyokat nemcsak örökletessé tette, hanem a hatalmat gyakorló egyén a saját munkaerejének a sokszorosát, néha több ezerszeresét a birtokává tette az idegen munkaerő saját rendelkezésűvé szervezése által. A rabszolgaság jelentett először jogi eszközökkel szervezett nagyüzemet. Ezekben derült ki, hogy mire képes a „vállalaton” belüli munkamegosztás.

A termelő társadalmak hatékony működetéséhez nagyobb vagyonigény lépett fel. A vagyonra épülő társadalmakban minőségi változásként jelenik meg az a tény, hogy a társadalmon belüli hatalmi különbségek megsokszorozódhatnak. A leggazdagabbak az átlagos vagyonnak a sok ezerszeresével is rendelkezhet. Ennek megfelelően megnőtt a hatalom szóródása is. Az ilyen társadalomban, aki csak harmadával gazdagabb az átlagosnál még szegénynek, és a hatalomból teljesen kiszorultnak számíthat.

Legalább ennyire fontos az a tény is, hogy mivel a vagyon örökölhető, a hatalmi viszonyok generációról generációra alig változnak. A gazdagok hatalmasok és gazdagok, a szegények pedig kiszolgáltatottak és szegények maradnak.

A vagyonra épülő társadalmaknak három alaptípusa van:

a. Az idegen munkaerő tulajdonán alapuló

b. A föld tulajdonán alapuló

c. A tőke tulajdonán alapuló

Az osztálytársadalmak lényegében az emberi erő hasznosításának eltérő formái voltak. Az igás állatok, a vizek a szél, a gőz, a villanyáram, a szénhidrogének erejével működtetett gépek csupán az ember fizikai erejének megsokszorozódását jelentették.

A szűk keresztmetszet a fizikai munkaerő

A fizikai munkaerőben hiányos társadalmak rabszolgatársadalmak lettek. Ebben az osztályuralmat a fizikai munkaerő tulajdonosai alkották. Ahol hiány volt az ember fizikai erejében, ott rabszolgatársadalmak alakultak ki. A munkaerő volt a gazdagság forrása, és ennek tulajdonosai voltak a hatalmasok. Ez történt még az újkor Amerikájában is.

Ebből a szempontból a rabszolgatársadalmat is félreértettük. Az amerikai rabszolgákkal dolgoztató ültetvény tőkés vállalkozás volt. A tőkés lehetett rabszolgatartó vagy a proletárok munkaadója.

A feudális társadalom szűk keresztmetszete a termőföld volt

A termőföldben szűkölködő társadalmak lettek a feudálisok. Ebben a földbirtokosok alkották az uralkodó osztályt.

Ahol a termőföld volt a szűk keresztmetszet, ott annak a tulajdonlása lett a társadalom feletti hatalomra való jogosultság alapja. Ennek volt klasszikus példája az európai feudalizmus.

Az ipari forradalmat megelőző minden társadalomban a társadalom feletti hatalom a földműveléshez kötődött. Az, hogy a föld művelését rabszolgával, jobbággyal, vagy bérmunkással végeztette, másodlagos volt, mert a föld feletti rendelkezés volt a lényeges. Tehát nem a munkaerő, hanem a földtulajdon volt a hatalmának alapja.

Az agrártechnikai forradalomig a földjáradék volt messze a legnagyobb volumenű jövedelemforrás. A fejlett világban jelentősége a mezőgazdaságéval párhuzamosan csökken. A modern mezőgazdaság annyira tőke- és tudásigényes lett, hogy a földek természetes termőképessége hozzájuk viszonyítva másodlagossá vált. Az éghajlati adottság jelentősége ugyan megmaradt, sőt nőtt, de csak ott, ahol a technikai és szakmai feltételek jók.

Száz éve még elképzelhetetlen volt, hogy friss virágot, friss gyümölcsöt, friss zöldséget és friss gyümölcsöt nagy távolságra lehessen viszonylag olcsón szállítani. Ma a vágott virág kétötöde Kenyából vagy Ausztráliából érkezik az európai piacokra.

Nem érti meg a világgazdaságot az, aki nem veszi tudomásul, hogy a szállítás hatékonysága egyre kevésbé a távolságtól, és egyre inkább az átrakodástól, az érkezés időzíthetőségétől függ. Ezért szorul egyre hátrább a vasút a közúttal szemben. Amit nem lehet óránál kisebb pontossággal szállítani a szárazföldön, az kiesik az alvállalkozói munkamegosztásból.

A tőkehiányos társadalom a tőkéseké

A tőkében szűkölködő társadalmakat találóan nevezik tőkésnek. Ebben a tőketulajdonosok uralkodtak.

Amikor az ipari forradalom találmányainak köszönhetően a gyáripar felépítéséhez, a vasúthálózat kiépítéséhez tőkére, pénzre volt szükség, és a közelben fellelhető volt a szén és a vasérc, ott jött létre a klasszikus kapitalizmus, ott lett a tőkés a társadalom ura. A XX. századra minden ilyen környezetben kiépült a gyáripar, és a tőkése lett az úr.

A klasszikus kapitalizmusban ahhoz még kellett a tehetség, hogy valaki vagyont, tőkét halmozzon fel, de ahhoz már a nagyon közepes képességű örökös is elég volt, hogy ezt a vagyont megőrizze. Ahogy a tőke hatékonysága egyre inkább attól függ, milyen jól hasznosítja a tulajdonosa, a tőke magántulajdona felett eljár az idő.

Érdekes módon, ezt Marx sem vette észre. Őt is a tőketulajdonlás erkölcstelensége háborította fel, nem pedig az értelmetlensége. A tőke uralma alól csak akkor szabadulhat fel a társadalom, ha annak hatékonysága már elsősorban a működtetőjének képességétől függ.

Tudásalapú társadalom

A jelenkori fejlett, puritán és nem szaporodó társadalmakban a szűk keresztmetszet a szellemi vagyon, amely a legfontosabb vagyonfajta és a társadalom hatékonyságának az alapja. Ez az új igény minőségileg teljesen új társadalmi viszonyokat hozott létre.

A szellemi vagyon arányában történő elosztás sem „igazságos”, mivel az egyének szellemi képessége közötti különbségek nagy hányada vele született képesség, isten adomány, sokszorta jobban (akár ezerszeresen is) szóródnak, mint a fizikaiak, amelyek szóródása legfeljebb egy számjegyű.

Azzal, hogy a jelenkori fejlett társadalom a szellemi vagyonra építi hatalmi, és jövedelmi struktúráját, másodlagossá válik a fizikai vagyon és a hatalom örökölhetősége. Ezzel az igazságtalannak ítélt örökölhetőség tekintetében is egyre inkább megszűnik az ötezer éves igazságtalanság. A jelenkori ember ma már joggal tartja igazságtalannak, ha valaki beleszületik a hatalomba vagy a vagyonba. Ez a negatív társadalmi ítélet annál szigorúbb, minél nagyobbak a hatalmi és a vagyoni különbségek. A jelenkori fejlett társadalmakban ugyan egyre kevésbé jelentős az örökölhető vagyon és hatalom, de a jövedelmi különbségek nagyok maradnak akkor is, ha a jövedelmeket a társadalom a szellemi tőke alapján osztja el.

Azt sem hangsúlyozza a társadalomtudomány, hogy a vagyon öröklésének csak addig volt pozitív társadalmi jelentősége, amíg annak működtetése nem igényelt sem különösebb képességet, sem magasabb képzettséget.

A jelenkor fejlett társadalmaiban a szellemi vagyon a szűk keresztmetszet, ezért azt a szellemi vagyon társadalmának kellene nevezni. Ebben a hatalom birtokosai a szellemi vagyonban gazdagok, azaz a szakmák legjobbjai.

A szellemi vagyon szerepe nélkül a múlt sem érhető meg. Ezért a történelemtudomány egyik fő feladata lenne annak megválaszolása, hogy melyik korban milyen szerepet játszott a tudás, a tehetség és az erkölcs.

A fejlődés korai szakaszában látszólag alig volt szükség szellemi vagyonra.  De csak látszólag. Már sokszor kifejtettem, hogy a gyűjtögetés az átlaggal szemben lényegesen nagyobb szellemi igényt támasztott, mint a termelés.

Az osztálytársadalmakat, azaz a történelmi múltunkat az egyre csökkenő szellemi igénnyel jellemezhetjük, hogy abban az emberek átlagának szellemi képessége nagyon kis hányadában hasznosult. Ez talán azért maradt rejtve, mert a társadalom tudásmennyisége egyre nőtt, és a szélesedett a tudás elitjének köre, de a nagy többség tudása egyre csökkent. De ez a kis hányad is történelemformálónak bizonyult.

·    Az embernek a természet felett aratott sikereit nem a fizikai tulajdonságainak, ugyan azok is fontosak voltak, hanem a szellemi erejének köszönhette.

·    Már a homo sapiens győzelme a neandervölgyi rokonával szemben is a fejlettebb agyával magyarázható.

·    A kultúrák, a vallások megalapítóit, elindítóit isteni eredetűeknek tartották, ezzel jelezve, hogy nagyon nagy szellemek voltak.

·    Elődeink közül egyre inkább nem a legnagyobb hatalommal rendelkezőkre emlékezünk, hanem a szellem óriásaira.

A társadalmi fejlődéssel párhuzamosan egyre nőtt a szellemi vagyonnal szembeni igény, mígnem a jelen társadalmában már ez olyan nagy, hogy ki sem elégíthető. Az azonos fejlettségi szinten álló társadalmak közül az fejlődik gyorsabban, amelyikben nagyobb az egy lakosra jutó szellemi vagyon.

Annak ellenére, hogy a bányajáradék jelentősége továbbra is nagy, az államok közti gazdasági versenyt nem befolyásolja, mert a nyersanyagok súlya egyre csökken a tudás és a képesség gazdasági erejéhez viszonyítva. Ezt jól bizonyítja, hogy éppen a legsikeresebb országok szegények a nyersanyagokban.

Egyre inkább a tehetségben van a hiány. A fejlődés ott eredményesebb, ahol a viszonylag több tehetséget sikerül feltárni, valamint máshonnan oda koncentrálni.

Eddig is azt láttuk, hogy még soha nem úgy és nem az történt, amit vártunk, amit célul tűztünk ki, hanem mindig az valósult meg, amit a tudásvágyunk létrehozott. Ennek ellenére az osztálytársadalmakban a tudásvágy volt a legnagyobb bűn, ma már a fejletekben ez lett legnagyobb erény.

A szellemi vagyon építése és működtetése terén Nyugat tempója lemarad a Távol-Kelethez képest. Ezzel versenyhátrányba került a Távol-Kelettel. A hátrány ugyan szembetűnő, de sem a politikusok, sem a közgazdászok nem veszik tudomásul, hogy a távol-keleti országok sikerének oka is van.

Jó ideig azt mondták, hogy a távol-keleti országok sikere az olcsó a munkaerejüknek köszönhető. Ez teljesen hibás, mert a modern technikának nem az olcsó, hanem a jó munkaerőre van szüksége. A gyenge ingyen sem kell, a jó drágán is keresett. Az exportjával két első sikeres ország, vagyis Németország és Japán a drága munkaerővel versenyképes. A nyugati véleményt a tények sem zavarják. Afrikában a legolcsóbb a munkaerő, mégsem keresi a tőke, és egyre jobban lemaradnak.

Elég lenne tudomásul venni, hogy a távol-keleti munkaerő sikerének ugyanaz az oka, mint a skandináv és az alpi népekének: a lakosság hozzáállása a munkához és a tanuláshoz nagyon jó.

A távol-keleti diaszpóra kiemelkedően teljesít a tanulásban, a munkában és a tanulásban is. A sikerük csak a Nyugaton felnevelkedett zsidó diaszpóráéhoz hasonlítható. Minden távol-keleti ország iskolarendszere messze jobb, mint minden más hasonlóan fejlett kultúráé. Velük csak a skandináv országok versenyezhetnek, amelyekben a foglalkoztatás és a dolgozók éves óraszáma is lényegesen magasabb. Minden távol-keleti államban magas a megtakarítás is. Ebben a tekintetben szintén csak a skandinávok közelítik meg őket.

A föld- és bányajáradék

Száz éve a bányászatnak, illetve a bányászati nyersanyagoknak a fejlett államok nemzeti jövedelmében háromszor nagyobb volt, mint a súlya, mint jelenleg. A siker országok élcsapatában többségben vannak nyersanyagokban szegény vagy azokkal egyáltalán nem rendelkezők. Eddig még minden magas bányajáradékot élvező ország társadalmi fejlődése lelassult, ha a járadék nélkül nem lett volna egyébként is gazdag.

Az agártechnikai forradalom előtt a lakosság nagy többségének létminimumát biztosító jövedelem feletti jövedelem nagy többsége földjáradék volt. Ehhez képest jelenleg a fejlett világban a bányajáradék jelentételen. Ennek csak abban a mértékben nőtt a jelentősége, amennyire csökkent a fogyasztáson belül a mezőgazdasági termékek súlya.

A gazdasági fejlettség és felgyorsult népességnövekedés hatására megnőtt a jó mezőgazdasági és bányászati adottság jelentősége. Jelenleg az elmaradtabb világ felé a legnagyobb tőkeáramlást azok bányászati adottságai idézik elő. Ezen belül is a legjelentősebb tőke az olaj és a földgáz lelőhelyek felé áramlik. Ennek köszönhetően néhány ország lényegesen gazdagabb, mint amennyi értéktermelésre képes. Számos közöttük a bányajáradékok nélkül életképtelenné válna. Ezért reálisabb képet kapnánk, ha az ország fejlettségi sorrendjében a bányajáradékkal csökkentett egy lakosra jutó nemzeti jövedelmet vetnénk össze.

A föld- és a bányajáradék nemzetközi jelentősége a szállítás olcsóságának köszönhetően vált világgazdasági jelentőségűvé. Még száz éve is, szinte minden országnak a területén, vagy legalábbis közelben kellett nemcsak az élelmezését, és nyersanyagforrásit biztosítani. Ma a nyersanyagok mindegyike tengeren olyan olcsón szállítható, hogy a távolság nem játszik fontos szerepet. A saját nyersanyagok hiánya nem okoz jelentős hátrányt. Különösen akkor, ha tengeri kikötője van. Ennek köszönhető, hogy ma a világgazdaság négyötöde tengeri, és tengeri hajókkal hajózható folyók közelében van.

Ezt a tényt sem veszi komolyan a politika és a közgazdaságtan. Pedig a tények egyértelműek. Az elmúlt fél évszázad során a nyersanyagokban szegény Japán, vagy Svájc többet keresett a nyersanyagokkal való takarékosabb technika terjesztésével, mint a nyersanyagokban gazdag országok a bányajáradékból. A sikerországok között többen vannak olyanok, akik leállították a nem versenyképes bányászatukat, mint azok, akik ragaszkodtak hozzá.

Ma talán a földgáz az egyetlen fontos nyersanyag, aminek a szállítási költsége jelentős. Ennek is még sok ezer kilométerről való szállítása sem teszi lehetetlenné a versenyképességét.

A fél-perifériákon komparatív előny csak a mezőgazdaságban és a bányászatban maradt. Ez azért maradt a vasút első fél évszázadában jelentős, mert a klasszikus értelemben vett gyarmatokon jelentéktelen volt a mérsékelt égövi növények, és állatok számára kedvező éghajlat.

A 19 század második felében Nyugat centrumai, és fél-perifériái közti munkamegosztás lényegében a mezőgazdasági termékek iparcikkekkel való cseréjét jelentette. Ez az előny addig tartott, amíg a négy mérsékelt égövi volt gyarmaton, az Egyesült Államokban, Kanadában, Argentínában és Ausztráliában a termelt gabonát és húst nem lehetett a nyugat-európai centrum országok piacaira szállítani.

Ahogyan azonban ezeken a vasúthálózat kiépült, a gőzhajók általánossá váltak, és megoldódott a hús hűtése, az európai fél-perifériák mezőgazdaságának komparatív előnye összezsugorodott. A 20. század elejére jelentéktelenné vált, majd megszűnt az európai fél-perifériák mezőgazdaságának komparatív előnye.

A tudományos és technikai forradalom a világgazdaságban a munkaerő értékének komparatív arányait is megforgatta.

A 20. század dereka óta a fejlett gazdaság már nem az olcsóbb, hanem a jobb munkaerőt keresi. Ebből fakadóan jó munkaerő komparatív értéke megnőtt, a gyengéé pedig csökkenet. Az elmúlt fél évszázadban ez okozta a legnagyobb átrendeződést, a politikai és gazdasági válságot, aminek következtében megoldatlanná vált szinte minden nyugati társadalomban a gyenge minőségű munkaerő foglalkoztatása.

A bányajáradék a nyersanyagkínálat szűk keresztmetszetét tükrözi

A fejlett világ óriási nyersanyagigénye olyan mennyiségű bányajáradék keltéséhez vezet, amely munkátlanul is elképesztően gazdaggá tesz néhány bányakincsben gazdag államot. Ezek azonban azt bizonyítják, ha a fejlődésre alkalmatlan nép jut nagy bányajáradékhoz, akkor a természetes társadalmi fejlődése is lefékeződik. Szaúd-Arábia a legjobban elmaradt, szerkezetében feudális társadalom maradt, pedig a bányajáradékának köszönhetően a leggazdagabb.

Az ENSZ legújabb statisztikai rangsora alapján Fehér-Oroszország megelőzi Oroszországot, pedig az hozzá képest demokrácia. Megelőzi abban, hogy hosszabb a várható életkor, magasabb az iskolázottság, és bányajáradék nélkül számolva, még az egy lakosra jutó nemzeti jövedelme is nagyobb.

A győzelem érdekében legtöbb áldozatot hozó, és a béketárgyalásokon a legtöbbet kapó Szovjetunió pedig elemeire esett szét, és bányajáradékból élővé vált.

Még az egy lakosra jutó vásárlóerő alapján mért nemzeti jövedelem is torzít, mert a sikeresek közé kerülnek azok az országokat is, amelyek bányajáradékból gazdagok. A bányajáradék nélküli egy lakosra jutó jövedelem rangsora alapján a ma divatosan felzárkózók közül kimaradna Oroszország. Kína és Vietnám azonban a sikeresek táborában maradna, méghozzá ott is az élcsoportban.

Az Egyesült Államoknak kellene a legjobban tudni, hogy a társadalmi haladás ellen az erőszak nem lehet hatékony. Amerikát azért szereti a világ, mert a szabadság híve. Az arab világban azonban benne látják a társadalmi haladásuk legnagyobb, egyoldalúan Izraelt támogató ellenségét.

Ha valahol, akkor az Egyesült Államokban erős a feudális rendszer elutasítottsága. Ebben az országban a származással, ranggal nem lehet boldogulni. Ez a szellem nem fogja sokáig elviselni, hogy a néppel szemben álló, a bányajáradékból milliárdos feudális urakkal való barátkozást.

Ez még nem is annyira Oroszországban látszik, mert az még megél valahogy a bányajáradékából, de Ukrajna és Fehér Oroszország, és a balkáni országok mai helyzete jól mutatja. Mivel azonban nem ismerem eléggé a társég minden érintett országának történelmét, csak a magyar és a szomszédság veszteségét mérem fel.

Az arabok bányajáradéka

Az Egyesült Államok az olajjal való olcsó ellátottságát politikai, katonai erejével kívánta garantálni. Ezért az olajban mesésen gazdag arab országokkal a feudális és diktatórikus államainak társadalmi stabilitását garantáló szövetséget kötött. Ez a szövetség ma is fennáll. Nemcsak ennek világpolitikai jelentségéről, de még a tényről is hallgat a világ. Nem ismerte fel, hogy a piaci fölény legfontosabb eszköze a vásárlóerő. A szegény nyersanyagtermelők számára létkérdés, hogy eladják a bányakincsüket. Azok mindig annak a kedvét fogják keresni, aki azt a legjobban megfizeti. A nyersanyagokkal való ellátásért azoknak kell aggódni, akiknek nincsen elég pénzük, hogy megfizessék. Akinek pénze van, annak a biztos ellátást a pénze biztosítja. Az erőszak mindig sokkal többe kerül, mint a jobban megfizetés.

Máig általános a politikusok és a közvélemény megítélése abban, hogy a nyersanyagforrások birtokosainak megvásárlása, vagy megszállása békeidőben is fontosabb, mint a vásárlók pénze. Pedig ez sokkal inkább fordítva van. A téves megítélést indokolttá tette a tény, hogy a legnagyobb, és legolcsóbban kitermelhető olajvagyon az arab országokban található, a maradék többsége pedig megbízhatatlan politikai és gazdasági hátterű országokban volt, és van ma is. Az olajban gazdag arab államokkal való szövetség azonban hamis erkölcsi és gazdasági alapra épült. Az Egyesült Államok a világpolitikában a demokrácia bajnokának szerepét játssza, ugyanakkor a legkevésbé demokratikus arab országokkal köt kritikátlan szövetséget. Különösen nyilvánvaló volt a kettős erkölcsi mérce a hidegháború idején, és jelenleg az arab tavasz során.

Ha szembeállították a bolsevik rendszer társadalmi szintjét az olajban gazdag arab államok társadalmaival, akkor világos volt a különbség a bolsevik diktatúrák javára. A bolsevik diktatúra is politikai zsarnokság volt, de mint társadalom lényegesen modernebbek. Feudálisnak egyáltalán nem voltak mondhatók. A párt és a hadsereg nem volt korrupt és pénzéhes, mint az arab világban. A társadalmi tagolódásuk nem örökletes, nem vagyonon alapuló. A nők viszonylagos egyenjogúságot éveztek. A jövedelem- és vagyonkülönbségek még a kívánatosnál is kisebbek voltak. Nem a saját társadalmi, gazdasági középkort, hanem a jelenkoruk zsarnokságát jelentették.

Az olajban gazdag arab országok azonban a saját középkori viszonyaikat élik tovább. A politikai és gazdasági hatalom az örökletes arisztokráciáé, vagy a felsőkatonai vezetésé. A nők társadalmi helyezte középkori. Köztük még Irak, Szíria, Líbia és Irán is modernek számított. Minden logikát nélkülöz Iránt az ördög társadalmának minősíteni, Szaúd-Arábiát viszont kritikátlanul elfogadni.

Még alaptalanabb az arab országok társadalmi viszonyainak kritikátlanságát az olajban való kiszolgáltatottsággal indokolni. Nem a fejlett országok, különösképpen nem az Egyesült Államok vannak az olajtermelőkre rászorulva, hanem fordítva a dologtalan feudális földesurak, illetve a hatalom- és pénzéhes tábornokok vannak rászorulva az olajból származó jövedelemre.

Jelenleg az olcsón kitermelhető olaj- és földgázkészletek olyan országok birtokában vannak, akik léte attól függ, hogy sok nyersolajat, és földgázt el tudják adni. Ha nem volna sok gazdag vevő, akkor a jelenlegi életszínvonaluk tört részén kellene élniük. Ez ugyan leginkább az olajsejkségekre igaz, de igaz minden olajtermelő országra, Oroszországtól kezdve Venezueláig.

Az EU azon sír, hogy ki van szolgáltatva az orosz olaj- és földgáz ellátásnak. Sokkal inkább igaz ennek az ellenkezője. Oroszország néhány év után anarchiába süllyedne, ha Európa nem venné meg tőle az energiahordozókat. Ugyan Európa is megsínylené, ha olyan távolról kellene beszerezni e két energiahordozót, mint Japán, de Japán életszínvonalon meglenne nélküle is.

Az Egyesült Államok azért veszi figyelembe e cáfolhatatlan tényeket, mert nemcsak az olajtermelő arab országoknak, hanem Izraelnek is kritikátlan szövetségese. Ez a kritikátlan szövetség az Egyesült Államok legnagyobb világpolitikai tehertétele. Az ebből fakadó anyagi költsége már csak ezermilliárdokban fejezhető ki. A politikai és erkölcsi kára sem kisebb.

Azt már korábban felismertem, hogy a kis államok lakossága sokkal szabadabban és jobban él, mint a nagyobb országokban, mert kompromisszumokra kényszerülnek, mert erőszak alkalmazása esetén csak a saját erejükre építhetnek. Izrael csak azért mehetett el ilyen messze az arab világgal szemben, mert a világtörténelem legerősebb szuperhatalma feltétlen támogatását tudhatta maga mögött.

Változatlan élettérben társadalmi fejlődés sincs

A fejlődés mindig, és csak ott lépett önerőből előre, ahol valamilyen okból már a régi módon nem lehetett továbbélni, ahol új megoldások váltak elengedhetetlenné. A változatlan környezetben csak a kívülről jött hatásra történhetett előrelépés. Ebből természetesen nem az fakad, hogy minél mostohábbak az életfeltételek, annál magasabbra emelkedhet abban az emberi társadalom. A fejlődést eredményező kihívás csak akkora akadályt jelenthet, amit a már előzőleg elért szintről kiindulva le lehet győzni. Vagyis környezetváltozásból fakadó fejlődés feltételei kockázatosak, mert lehetnek túlságosan nagyok, és akkor visszaesést, esetleg pusztulást okoz. Lehetnek kicsik ahhoz, hogy érdemi változással járjanak.

Fajunk fejlődése azt bizonyítja, hogy a százezer éves történetében jelentős társadalmi előrelépést az egyetlen óriási hatású klímaváltozás okozott, aminek következményeihez való alkalmazkodás még ma is elviselhetetlenül nagynak tűnhet. A jelenkor tudósai néhány méter tengerszínt emelkedéssel riogatnak, akkor hetven méteres történt. Most elképesztő technikai eszközökkel, erőforrásokkal rendelkezünk, és csak tized akkora elolvadásra várható jéggel kell számolni. Ezelőtt 5-10 ezer éve a tízszer nagyobb kihívásnak köszönhetjük, hogy most százszor annyian, és ezerszer erősebbek vagyunk a klíma felmelegedésével szemben.

A változatlan életfeltételek között nincs fejlődés. Az ugyan igaz, hogy ma ezerszer erősebben is csak hangya az ember az elméletileg előfordulható változásokkal szemben, amikor pusztulásunkat hozhatja magával. A megoldható nehézségekkel való szembekerülés nélkül viszont nincs fejlődés.

Az a tény, hogy a fejlődés csak a megnehezedett, illetve a nehezülő körülmények között lehetséges nemcsak társadalmi, de biológiai törvény is. A biológia a szelekciónak és a mutációnak tulajdonítja a biológiai fejlődést. Ezzel szemben a tények azt bizonyítják, hogy azonos életkörülmények között sem a szelekció, sem a mutáció nem jár fejlődéssel. Sőt az elért szint stabilizálását szolgálja. Nemcsak a hanyatlást, de az előrelépést is megakadályozza.

Az emberi faj történetét, ezen belül a kultúrákét, nemzetekét is, nem maga az emberiség írja, hanem a tőle független körülmények alakítják. Az emberiség történetében az ember csak a ceruza, amivel a körülmények írnak. A történelmünket nem az ember szándéka alakította, hanem a megváltozott körülményekhez való igazodásunk.

Az új természeti környezetbe került ember képes volt, és egyre inkább képes nagyon gyorsan alkalmazkodni a megváltozott helyzethez. Abban aztán, ha nem változik, megmerevül. Fajunkat is csak az eredeti környezet megváltozása kényszeríttette változtatásra, de az ember az agyának köszönhetően gyorsan és eredményesen megoldotta az új helyzetéhez való alkalmazkodást. Csak a megváltozott helyzetben működött az emberi agy óriási alkalmazkodó képessége. Ahogy a helyzet megoldódott, ismét bekövetkezett a stagnálás.

Természetesen, nem minden környezetváltozás hatott pozitíven, az esetek többségében többet pusztítottak, mint építettek. A gyűjtögető kultúrák ezrei pusztultak el, amíg létrejöhetett romjaikon a megváltozott körülményekhez alkalmazkodni képes, a nagyobb tömeget összefogó magas-kultúra. Ezek mindegyike képtelen volt a fejlődésre, stagnálásra volt ítélve, kivéve egyet, a nyugat-európait. A kultúrák óriási többsége nem fejlődésre, de még a lépéstartásra sem volt képes.

A sikeres kultúrák aztán elpusztították az előzők nagy többségét, a kisebbségüket azonban magukhoz emelték. Ennek vagyunk a tanúi ma, amikor a nyugati kultúra, tudomány és gazdaság olyan fölényt élvez, amiben a többi kultúra léte veszélybe kerül, vagy elpusztul, vagy a kisebbségének sikerül adaptálódnia.

A társadalom is csak ott fejlődik, ott vesz fel a korábbinál fejlettebb formát, ahol a korábbinál nagyobb feladatot kell megoldania. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy ott fejlődik jobban a társadalom, ahol nehezebb feladat előtt áll, mert a nehezebb feladatok az esetek többségében megoldhatatlannak bizonyulnak. Ilyen esetben a társadalom visszaesik, elpusztul.

A történelem azt is bizonyítja, hogy a társadalmak, a kultúrák többsége elpusztult, mert olyan feladatok elé került, amelyeket már nem volt képes megoldani. Ezért van tele a történelem társadalmi indulásokkal, amiknek többsége elpusztult.

Az a tény, hogy sok társadalom, kultúra elpusztult, vagy visszaesett, legalábbis stagnált, bemerevedett, a történészeket arra a meggyőződésre vezette, hogy a társadalomnak, akárcsak minden élőnek, van gyermekkora, ifjúsága, érett fénykora és aztán öregsége, amit a halál követ. A társadalmak, akárcsak a generációk, egymásnak adják át a stafétabotot. Ez a felfogás azonban sematikusnak bizonyult, mert az idők során sehol nem valamiféle ilyen felnövési és elöregedési folyamat volt a jellemző.

Ez az élőlényekkel való párhuzam azért látszólagos, mert alig van olyan már fejlettebb kultúra, amelyiknek nem találjuk meg az előzményét. (Az még nem jelenti, hogy ahol nem ismert az előzmény, ott nincs is.) Az is tény, hogy egyes társadalmak nagyon gyorsan alakultak ki, érték el csúcsukat, aztán azon a szinten évezredekig stagnáltak. Más társadalmak nagyon lassan fejlődtek ki, nyerték el formájukat. Megint másoknak nem volt öregkoruk, hanem fiatalon eltűntek a történelem színpadáról.

A gyűjtögető társadalmak sokasága egymástól függetlenül alakult ki. Jellegüket és fejlettségi szintjüket szinte kizárólag természeti körülmények határozták meg. Ebből a szintből csak nagyon kevésnek sikerült továbblépni. A továbblépésük mindig az életkörülmények megváltozásának, vagy egy már magasabb szintre jutott társadalommal való kapcsolat hatásának az eredménye volt. A társadalom tehát nemcsak a természeti környezet új kihívásai következtében fejlődhet, hanem minél fejlettebb, annál inkább a vele érintkező társadalmak kihívásaira is válaszolva. Csak az a társadalom öregszik meg, fárad el, amelyet nem érnek megfelelő kihívások, vagyis amelyik izoláltan él.

A magas-kultúrák fejlődéséhez is kell a természeti környezet változása

A magas kultúrák mindegyike viszonylag gyorsan kialakult. Olyan gyorsan, hogy a kialakulásuk folyamatára máig alig derült fény. A kialakult kultúrák, kivéve a nyugatit, aztán akár évezredekre bemerevedtek, lényegét illetően változatlanok maradtak. Csak akkor változtak, ha egy másik kultúra behatolt érvényesülési területükre, de akkor sem eleget.

Úgy vélem, nem hangsúlyozzuk eléggé, ami Észak-Afrikában és Európában történt, hogy a kultúrák váltották egymást, a jelenkorig az egyetlen ilyen végbement folyamatot képviselik. Európa nyugati felének jelenlegi kultúrája ugyanis már a sokadik. A Nílus völgyében alakult ki, folytatódott a Földközi Tenger nagyon tagolt keleti medencéjében, mint görög kultúra. Innen átkerült a Földközi Tenger nyugati medencéjébe, mint római. Ennek lett örököse az Alpoktól északra, az agrártechnikai forradalomnak köszönhetően, a nyugat-európai feudális társadalom. Ezt alakította át tőkés osztálytársadalommá az ipari forradalom. Ebből alakultak ki a 20. század közepén a jelenkor össznépi demokráciái. Ezt az átalakulást gyorsan követték a távol-keleti társadalmak. Itt tartunk ma.

Az első magas-kultúrák a mérsékelt övezet déli sávjában jelentek meg. Méghozzá csak ott, ahol kedvezők voltak az öntözés feltételei. Az osztálytársadalmak első háromezer évében csak ott volt magas-kultúra, ahol adottak voltak az öntözéses növénytermelés feltételei, és az öntöző csatornák egyúttal megfeleltek a szállításra is. Az utóbbi feltétel alig hangsúlyozott, annak ellenére, hogy a jégkorszak után közvetlenül, csak ott jelentek meg magas kultúrák, ahol a terméket vízen lehetett szállítani, vagyis a nagy folyamok síkságain.

Ez az állításom egyúttal módszeremet is magyarázza, amire nem találok ellenpéldát, azt törvényszerűnek tartom.

Minden eredeti magas-kultúra megfeneklett azonban, ha nem volt alkalma arra, hogy más természeti környezetben is gyökeret verjen. Ezt is a tények bizonyítják. Egészen a 20. századig, minden eredeti öntözéses földművelésre vagy a nomád pásztorkodásra épült magas-kultúra csak annyit változott, amennyit kívülről befogadott.

Bármennyire kivételt nem ismerő tapasztalat, nem mondjuk meg őszintén, hogy az eredeti magas-kultúrák a szülőföldjük belső forrásaiból nem voltak képesek a fejlődésre. Kína vagy Egyiptom lényegében ott tartanának ma is, ahova már ötezer éve elértek, ha nem hat rájuk az ipari forradalomban föléjük emelkedett Nyugat. A Távol-Kelet jelenlegi viharos felemelkedése is a Nyugat eredményeinek sikeres adaptációjával magyarázható.

A környezet ugyan minden magas-kultúrában jelentően megváltozott, de ez nem jelentett akkora minőségi különbséget, ami jelentős társadalmi előrelépést váltott volna ki. A környezeti változások többsége is külső hatásra történt.

Kína esetében nem olyan pregnáns a jelenség, mint amit a Nyugat felé könyvemben a mezopotámiai és egyiptomi kultúra esetében leírtam. A kínai magas-kultúra az ipari forradalomig a legmagasabb szintet jelentette. Az ipari forradalom hatásait azonban büszkén visszautasította. Bezárkózott.

Távol-Keleten először a szigetország, Japán vette át olyan hatékonyan a Nyugat vívmányait, hogy a 20. század elejére már felzárkózhatott, és a század végére az élmezőnybe került. Aztán a század második felében következett a két kínai városállam, majd a sziget Tajvan és a félsziget Dél-Korea. Kína volt az utolsó, és csak most van felzárkózóban. Ez a sorrendet az magyarázza, hogy a szigetek, kikötők a jelenkor technikája mellett szinte a világgazdaság központjában vannak, hiszen a tengeren haladó hajó számára minden közel van abban az értelemben, hogy oda minden nagyon olcsón szállítható.

Az ókori társadalmak példái

Ezt jól lehet illusztrálni az egyiptomi társadalom ötezer éves történelmén.  Ez a társadalom bámulatosan rövid idő alatt alakult ki, szinte nem is volt előtörténete, aztán ötezer évig stagnált. Miért? Azért, mert speciális körülményei között a gazdasága és a társadalmi szervezete szinte azonnal olyan hatékonyságot ért el, melyet közel ötezer évig nem hagyott maga mögött semmilyen más társadalom. Jó kétezer évvel később jelenik meg a peremén a sok tekintetben fejlettebb, de méretei szerint törpe görög társadalom, de ez messze mögötte marad a kor gazdaságának és társadalmának az akkor 90 százalékát jelentő mezőgazdasági termelésben.

Ugyanez mondható el a római társadalomról, amely ugyan az egyiptominál dinamikusabbnak bizonyult, vele szemben katonai fölénybe került, de mégis az egyiptomi, szíriai és észak-afrikai gabonára szorult. A Nyugat történetének szempontjából nem hangsúlyozzuk, hogy a középkor végéig a búza és az árpa, vagyis a kenyérgabona termelésben a Egyiptom, Észak-Afrika és a Közel-Kelet fölényben volt a Nyugattal szemben. Az egyiptomi társadalom először akkor kerül válságba, amikor az ipari forradalomnak köszönhetően Nyugat-Európa vele szemben, nemcsak a tudományban, az iparban, de a kenyérellátásban is fölénybe kerül. Ez a lemaradás az óta tart csak nő, mert képtelen volt az ötezer éves egyiptomi társadalom az új kihívásra eredményesen válaszolni.

Az első fejlett társadalom, a sumér kultúra eredményeit a körülvevő területek közül, nyugat felé, először Anatólia népei tudták átvenni, és maguk képére alakítani. Tőlük is sikerrel csak a görögök vették át a fejlődés stafétabotját. De ők is úgy, hogy egyúttal a maguk képére formálták. A görögöktől csak a rómaiak. A rómaiaktól csak a nyugat-európaiak vettek át olyan sikerrel, ami fejlődést jelentett. Ahhoz, hogy egy kihívás eredményt hozzon, mind a kihívónak, mind a kihívottnak megfelelőnek kell lenni. E kettős feltétel ritkaságszámba megy. Vegyünk csak néhány történelmi példát.

A mai Irán területe jó négyezer évvel ezelőtt már átvehette a sumér kultúra és társadalom tapasztalatait, élvezhette megtermékenyítő hatását, ennek köszönhetően bizonyos eredményeket ért el. Nem kisebbeket, mint Kis-Ázsia anatóliai része, de nála a fejlődés megrekedt, mert nem volt olyan szomszédsága, ahol megtermékenyítők lehettek volna a perzsa tapasztalatok. A görög kultúra két irányban hatott: nyugatra a Földközi-tenger medencéjében Róma felé, és észak-keletre pedig a Fekete-tenger medencéje irányában.

Az első hatás járt gyorsabb, a második hosszabban tartó eredménnyel. Róma az időszámításunk első századaiban hanyatlani kezd, ezzel szemben Konstantinápoly még további ezerötszáz évig Európa legfejlettebb, leggazdagabb területe maradt. De amíg Rómától Északnyugat-Európa átvette, és mintegy ötszáz éves erőgyűjtés után tovább vitte a társadalmi fejlődés stafétabotját, addig Konstantinápoly vonzáskörzetében nem volt olyan terület, ahol a továbbvitelre megfelelő lett volna a természeti környzet.

A nyugat-európai fejlődés példái

Az ipari forradalom a nyugat-európai fejlődés számára páratlan fejlődést hozott, és óriási térségeket hódított meg. A történészek nem hangsúlyozzák annak történelemformáló szerepét, hogy a nyugat az óceánok meghódításának és az ipari forradalomnak köszönhetően szinte bekebelezhetett magánál tízszer nagyobb, szinte lakatlan, kedvező természeti adottságú területet. Ezzel Európa nyugati felének magas-kultúrája egyedüliként került abba a helyzetbe, hogy életterét megtízszerezhette. Az ebből fakadó előnyökkel alig foglalkozik a történelemtudomány.

Az is alig kap hangsúlyt, hogy az ipari forradalomnak az emberiség nagy többsége számára negatív társadalmi hatása is volt azzal, hogy megbontotta azok korábbi társadalmi egyensúlyát. Az ipari forradalom csak ott tudta a technikai vívmányai segítségével magasabb szintre emelni és komplexszé tenni a társadalmat, ahol az északnyugat-európai puritanizmus, általában a kereszténység protestáns formái voltak a jellemzőek. Vagyis a klasszikus Nyugat-Európában és Észak-Amerika északkeleti részében.

Az ipari forradalom technikai vívmányainak fogdása, és a korábbinál fejlettebb, sikeres társadalmi forma kialakítására az angolszász gyarmatok lettek képesek. Látványos eredmény csak ott születet, ahol eredetileg nem volt szinte semmi, illetve ami volt elpusztult, és ahol erre a szűz térségre a puritán angolok települtek. Ma az ENSZ társadalmi fejlettségi rangsorában mind a négy ilyen volt angol gyarmat a tíz első között van. Ezzel szemben nincs köztük Európa történetének egyetlen főszereplője sem. Az ilyen tényekre a történészek nem is keresik a magyarázatot. Pedig fontos volna.

Még kevésbé kap hangsúlyt az, hogyan hatott az ipari forradom a fél-perifériákra és a perifériákra, vagyis az emberiség kilenctizedére. A 20. század elejéig ennek a többségnek a viszonylagos helyzete romlott, a társadalmaik korábbi stabilitása csökkent annak ellenére, hogy számos áldása látványos eredményt hozott.

Alig találtam utalást az ipari forradalom negatív társadalmi hatásra abban a tekintetben, hogy szétverte az iparuk versenyképességét nemcsak a világpiacon, de otthon is. Ez azt jelentette, hogy felszámolta a kevésbé fejlett társadalmakban a leginkább progresszív társadalmi elemeket, és a lakosság nagy többségét jelentő hányadban a háziipar jövedelemmegtakarító, és kiegészítő jövedelmet biztosító szerepét.

A közgazdaságtan szinte figyelmen kívül hagyja az olyan munkaidőben végzett munka társadalmi szerepét, ami időt másra nem használhatják. Pedig az ilyen munka még akkor is hasznos, ha csak örömöt termel, ugyanakkor az esetek többségében jelentős kiegészítő jövedelem forrása is. Ezt élhettük meg a Kádár-rendszerben, amikor a háztáji kertek, a kalákában épített házak, a feketegazdaság szolgáltatásai jelentős jövedelmet, azon túl pedig munkasikert is termeltek.

Az ipari forradalom tönkre tette a fél-perifériák iparát és felértékelte a földművelést, ezzel a földtulajdont. Vagyis gyengítette az eleve gyenge polgári erőket és erősítette a társadalmi haladást fékező feudális földbirtokos réteg vagyonát. Ezzel fékezték a társadalmi reformok, mindenekelőtt a földreform megvalósítását.

A magyar történészek büszkék lehetnek arra, hogy közülük kerültek k azok, akik a második jobbágyság létrejöttét felismerték. Ennek ellenére nem adnak hangsúlyt annak, hogy nálunk a kiegyezés után létrejött a földbirtokos arisztokrácia második uralma, és virágozhatott Trianon után. Márpedig, aki ezt nem hangsúlyozza, az nem ismeri fel az 1945-ös földosztás történelmi szerepét sem.

Ismét az derül ki, hogy az új helyzet kihívásaira nem reagál a többség lelkesen, sőt képtelen az annak megfelelő, a korábbinál fejlettebb társadalmat kiépíteni. Ezért az új kihívásoknak kezdetben mindig több a sértettje, mint a haszonélvezője, a jutalmazottja. A törvény ismét az, ami a biológiában. Ahhoz, hogy egy, a korábbinál fejlettebb faj létrejöhessen, olyan körülményekre van szükség, amelyek több faj pusztulásával járnak, mint amennyi az azonnali haszonélvezője. Sok kultúra és társadalom pusztult el addig, amíg létrejött a minden korábbinál sokkal fejlettebb fogyasztói, jóléti társadalom, illetve, ahogyan újabban hívja számos tudós, a szolgáltató társadalom.

Még inkább a fenti állítást igazolja az a tény, hogy először a nyugat-európai civilizáció fejlett társadalmaihoz a tőle térben és történeti múltjában a legtávolabb lévő kelet-ázsiai puritán civilizációhoz tartozóknak sikerült felzárkózniuk, illetve ezek érték el az ipari forradalom óta tapasztaltat jelentősen meghaladó gazdasági növekedést.

Ez teljesen új jelenség a társadalmak történetében. Eddig csak a közvetlen szomszédságba került át a technikai fejlődés által kiváltott fejlettebb társadalmi forma. Arra még nem volt példa, hogy valamely technikai vagy tudományos eredmény egymástól igen távoli kultúrák körében döntő hatást fejtett volna ki. Ez az első világtörténelmi jelentőségű hatása annak, hogy a modern technika, mindenekelőtt a kommunikáció és a szállítás egyetlen egységgé formálta át az egész emberiséget.

Éppen a jelen század második fele szolgáltatott példát arra is, hogy a kulturális rokonság azonos társadalmi fejlettséget garantál akkor, ha ezt külső erők nem akadályozzák. A skandináv értékrendet felvett finnek a század elején még Európa egyik legszegényebb népe voltak, szegényebbek az oroszoknál, de az oktatási rendszerük, a fegyelmezettségük, a tisztaságigényük a reformáció óta egyre inkább skandináv lett. Ahogy elnyerték a nemzeti önállóságukat és teljesen megszabadultak az orosz politikai uralom, majd presszió alól, felzárkóztak a leggazdagabb népek sorába. A jelen század egyértelműen azt bizonyítja, hogy minden puritán kultúra, civilizáció képes a legfejlettebbekhez való gyors felzárkózásra, ha megszűnnek az ezt gátló külpolitikai tényezők. Ma már Európában nincs ilyen politikai külső akadálya annak, hogy a felzárkózásra alkalmas népek fel is zárkózzanak. Ebben a folyamatban az utolsó ilyen két nép a cseh és az észt lett. Az előbbiek már a XV. század óta nyugat-európai szinten voltak, az utóbbiak pedig a finnekhez hasonlóan leszakított, az orosz imperializmusnak odaadott skandinávok.

A Távol-Keleten az ázsiai puritánok körében más a helyzet, ott a század második felében a japánokkal történő felzárkózásra jóval később történt meg. A kis tigriseknél ötven éve, Kínában és Vietnámban alig húsz éve folyik, de mára már vitathatatlan a négy tigris, a négy kisebb ország viharos felzárkózása. Az utóbbi tíz évben pedig, ahogyan a dogmatikus marxizmus Európában csődöt mondott és Kínában is lazult, a térség lakosságának háromnegyedét kitevő Kína növekedése még az őket időben megelőzőkénél is gyorsabb lett.

Az Európai Individualista Félhold

A század második felében a nyugat-európai és az észak-amerikai puritán térség fél-perifériája, szomszédsága is viharosan fejlődik, egyre inkább az élvonalba kerül. A puritán Nyugat-Európa fél-perifériájának, közvetlen szomszédságának gazdasági felzárkózása a vasfüggöny nyugati oldalán a század második felében, a keletin felszabadultak számára csak az ezredforduló végén indulhatott meg.

Milyen területet, illetve kiket tekinthetünk az európai puritanizmus fél-perifériájának? Délről a Pireneusok és az Alpok két oldalán, és a Trieszt-Szentpétervár tengelytől nyugatra élő népeket. Joggal nevezhetjük ezt a térséget az európai individualizmus félholdjának, hiszen térbeli formája ilyen félhold alakú, és valóban csak itt jellemző karakterisztikusan az individualizmus. A félhold déli fele a puritán Észak és a mediterrán Dél között van, a keleti fele pedig a puritán Nyugat és az ortodox Kelet között terül el.

Az Európai Individualista Félhold ugyan sem kultúrájában, sem történelmi múltjában nem egységes. Közös jellemzője csak az individualizmusa és az elmúlt ötszáz év történelme. De a puritán Nyugat sem egységes, hiszen mások a germánok és az angolszászok, még inkább a skandinávok, de mégis közös jellemzőjük a puritanizmus. Az Európai Félhold közös történelme a reneszánszban kezdődik. Barcelonától Krakkóig hódított a reneszánsz. E térség abban is közös volt, hogy a reformáció itt indult el először. Itt jelentek meg a győztes reformátorok előtt az albigensek, a bogumilok, majd a husziták. De itt mindent visszahódított az ellenreformáció, és vált a korábbinál modernebb kereszténység uralkodóvá. E térségben vált történelemformálóvá a felvilágosodás, az elit racionalizmusa.

A múlt század közepét követően, egészen az első világháborúig, ismét e térségre jellemző a nagy erjedés, a népesség és a gazdaság viharos növekedése. Már-már úgy látszott, hogy sikerül a felzárkózás. Ez azonban a következő évtizedekben egyre inkább lassul. Ez jelezte, hogy a két világháború között a térség minden népe és országa a gazdasági és társadalmi válságból a demokrácia megtagadásával és a fasizmus elfogadásával akar menekülni.

Még a történészek is alig vették tudomásul, hogy a századforduló körül ez a Félhold játszotta a tudományokban és a művészetekben a társadalmi és tudományos megújító szerepét. Ebben a térségben születik mind a tudományokban, mind a művészetekben a legtöbb úttörés. Az Európai Félhold előretörése a térség népeinek individualizmusával magyarázható. Az itt élő népek kultúrája egyedülálló abban az értelemben, hogy szerves része a racionalizmus és az individualizmus is. Márpedig ez a két kulturális karaktervonás nagyon felértékelődött a tudományos forradalom, a fogyasztói igények előtérbe kerülése nyomán.

Amíg az ipari forradalomnak és az arra épülő polgári demokráciáknak a puritán karaktervonásokra és a racionalizmusra volt szükségük, addig a jóléti társadalmak a viharos technikai fejlődés és az egyéni igények kielégítésének előtérbe kerülése miatt, az individualizmust és racionalizmust is igénylik. Az ipari forradalom nem új elméleteket és teóriákat igényelt, hanem gyakorlati megoldásokat, és szorgalmat. Ezért a műszaki gyakorlat emberei, és nem a elméleti tudományok tudósai iránt volt nagy a kereslet. A gyáripari technika működtetése a munkaerő óriási többségétől nem több, hanem a korábbinál is kevesebb tudást igényelt. Továbbá a klasszikus kapitalizmus viszonyai között a szellemi tőke növelését, az általános oktatást nem a gazdaság, hanem már előzőleg a vallás, a Biblia olvasása, később az állam, a hadserege és a közigazgatása számára igényelte. Ezzel szemben a jelenkori fejlett társadalomban elsősorban a gazdaságnak van szüksége a fejlett oktatási rendszerre, a szakmai továbbképzés széles skálájára, a tehetségek feltárására és kiművelésére.

Nagyon leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy az ipari társadalmaknak elsősorban a puritánok racionalizmusát igényelték, ezzel szemben a jelenkori jóléti társadalomban az individualistákra is igény támadt. Márpedig ez utóbbi csak ott jellemző, ahol a reneszánsz, a felvilágosodás kulturális öröksége él. Ez csak az Európai Félhold területéről mondható el.

Az Európai Félhold népei általában nem a nemzeti államukban éltek, de sok esetben kisebbségben is. A baszkok és a katalánok mindmáig a spanyol állam keretei között élnek, és az államalkotóknál jobban boldogulnak, mert mentalitásuk sokkal közelebb van Nyugat-Európához.

A svájciak soha nem akartak nemzeti állam lenni, az államalkotó három nép mindegyike, sőt azon belül az egyes kantonok is nagyon erős önállóságot élveznek. Ők az egyetlenek abban is, hogy ellent tudtak állni az ellenreformációnak. A népoktatásuk pedig a reformáció óta az élen járt.

Az észak-olaszok ugyan a közös nyelv alapján a dél-olaszokkal közös államot alkotnak, de kulturális téren sokkal kevésbé mediterránok, inkább nyugat-európaiak. Ennek megfelelően gazdasági tekintetben az európai élvonalhoz tartoznak.

A svábok, a bajorok és az osztrákok nem annyira puritánok, mint az északi németség. Ebből fakadt aztán az, hogy azoktól e század közepéig gazdasági téren erősen le voltak maradva. A bajorok ma is a Német Szövetségi Köztársaságon belül a legnagyobb autonómiát igénylik. Az osztrákok pedig az önálló államuk keretei között érzik jól magukat. Közös jellemzőjük azonban az, hogy az északi puritán nyelvtestvéreiket az elmúlt negyven évben nemcsak utolérték, hanem ma már azoknál is jobban állnak. Az alpi népek, a svájciak, a tiroliak, vagy akár a szlovének 100-150 éve még Európa legszegényebb népei voltak, ma ők a leggazdagabbak.

A svájciak gazdagságát azzal szokták magyarázni, hogy egyrészt kimaradtak a nagy háborúkból, másrészt a világ bankárjai lehettek. Ha ez volna a svájciak meggazdagodásának az oka, akkor miért élnek ma éppen olyan gazdagon a tiroliak, akik sokat szenvedtek a háborúkban, akiknek nincsenek bankjaik? A magyarázat csak az lehet, hogy ők a Félholdon belül a leginkább puritánok és a leginkább individuálisak, ugyanakkor náluk a legerősebbek az oktatás, a tanulás évszázados gyökerei. A szlovének is azért élhetnek ma sokkal jobban, mint a volt Jugoszlávia többi, korábban náluk gazdagabb népe, mert ők kulturális rokonai a svájciaknak és a tiroliaknak.

E népek individualizmusa, kezdeményezőképessége igazán először a múlt század utolsó harmadában mutatkozott meg azzal, hogy a tudományokban, a művészetekben és a gazdaságban is látványos eredményeket értek el.

Ami a volt csatlósokat illeti.

A magyarok a Jaltai Szerződés következtében el voltak zárva a Nyugattól és a piacgazdálkodástól. Erejükből csak arra tellett, hogy a legvidámabb barakk és a legpiacosabb tervgazdálkodás országa lehettek.

A csehek helyzete sok tekintetben a svájciakéhoz hasonlítható. Ők a Félhold népei közül a leginkább puritánok, ugyanakkor az osztrákok és a bajorok kulturális rokonai. A Félhold keleti szárnyán ők fognak a leggyorsabban felzárkózni.

A lengyelek helyzete a leginkább felemás. Az is volt a kereszténység felvétele óta. Az ország déli fele mindig egyértelműen a Félholdhoz tartozott. Krakkó, Szilézia a reneszánszot éppen olyan termékenyen fogadta, mint a múlt század kihívását. Az északi kikötők tipikus Hanza-városok voltak. A középső, kétharmaduk azonban lélekben inkább pravoszláv és kelet-európai maradt. (A pravoszlávot nem felekezetet használom, hanem a kereszténységnek azt a kelet-európai formáját, amit az erkölcsiségnél sokkal inkább a kereszténység formai elemei jellemeztek.)

A balti térség népei térbeli helyzetükhöz hasonlóan a lengyelek és a finnek között jelentenek átmenetet. A skandinávos észtek lesznek a legsikeresebbek, a litvánok a legkevésbé.

A Félhold keleti szárnyán e század során nagy rombolást jelentett három ok:

1.     a Nyugat akaratából e térség a Jaltai Szerződéssel ötven évre a kelet-európai, bizánci örökségű, pravoszláv uralom alá került;

2.     a térségben a gazdasági és kulturális motort jelentő zsidóság eltűnt;

3.     a térség népei körében a puritán karaktert jelentő német kisebbségeket kitelepítették.

Mindezért nemcsak a térség, de az egész Európa is súlyos árat fizet évtizedeken keresztül.

Az átlagos élethossz és testmagasság fontos történelmi mutatószám

Mint történész, az átlagos életkort tartom a legjobb mutatónak. Ennek nemcsak az adja az alapját, hogy az egyén, a társadalom tagja számára az élet a legfontosabb, hanem az is, hogy ez nagyon komplex mutató.

Jó negyven éve találkoztam először azzal, hogy a múlt társadalmakban az élelmezés minőségét, ami akkor az életszínvonalat jelentette, a testmagasággal lehet a legjobban mérni.

Az átlagos élethossz

Az ember nagyságrenddel megnőtt szellemi kapacitása tette lehetővé, hogy maga körül olyan életviszonyokat alakítson ki, amiben a megteremthető feltételek által megengedettnél gyorsabban szaporodik. Gyors szaporodását korábban nem annyira a magas születési arány, hanem halálozás csökkenése okozta. Az embert akkora születési arány jellemezte, mint biológiai elődeit, de elődeinél sokkal inkább képessé vált arra, hogy védekezzen a halál különböző formái ellen. Ez a megállapítás furcsán hangzik akkor, ha arra gondolunk, hogy az ősember átlagos életkora a maihoz képest nagyon alacsony, a húszas évet alig meghaladó volt. Vagyis az emberiség eddigi élete nagy részét úgy élte le, hogy a születéskor várható élettartam nem volt harmada annak, ami a jelenkor fejlett társadalmaiban már jellemző.

Nem ismerek olyan tudományos munkát, amelyik kellő hangsúlyt helyezne arra, hogy mekkora volt, és hogyan változott a kor emberének átlagos életkora. Pedig, ha tudomásul vesszük, hogy az élet mindennél fontosabb, akkor a társadalmi fejlődés legmegbízhatóbb mutatója az átlagos életkor.

Aligha vitatható, hogy a homo sapiens átlagos életkora viszonylag gyorsan meghaladta az előemberekét. E tekintetben a haladást az okozta, hogy az ember eleve képessé vált arra, hogy meghosszabbítsa az életét. Az ember életmeghosszabbító képessége azért nem mérhető, mivel az előemberekről nagyon kevés maradvánnyal rendelkezünk. De nem sokkal jobb a helyzet saját fajunk esetében sem, hiszen az első kultúrákat megelőző időszakból nagyon kevés csont maradt, és a várható életkorban beálló változások is minden bizonnyal nagyon ingadozóak, bár hosszabb távon vélhetően kissé változtak. Az emberiség életének csak az utolsó fél százalékában nőtt jelentősen az átlagos életkor gyorsan, és csak utolsó ezredében jelentősen.

A gyűjtögető társadalomban az átlagos életkor sokáig nem lépte túl a húszas évek közepét, de ezen belül a néhány éves igazodás is óriási változást jelentett. Tételezzük fel, hogy a legalacsonyabb, a természetes szülési arány mellett még a népesség újratermelését biztosítani képes átlagos életkor 22 év. Ezzel szemben a 26 év már elviselhetetlen, többször tíz százalékos ugrást jelenthetett! A nagyon alacsony életkor mellett egyetlen évnyi különbség is nagyon jelentős népesedési különbséggel járt. Ennek fő oka, hogy az eltartó képesség ezer év alatt sem nőtt ennek megfelelően.

Az életkor számos tényezőtől függ, de mindennél jobban az életkörülmények kedvezőségétől. Jó táplálkozás, egészséges életkörülmények a legfontosabbak. A várható életkor ma is legalább olyan jó mutató, mint az egy lakosra jutó jövedelem. Ráadásul a nemzeti jövedelem nagysága nemcsak a múltban, de még ma is, az átlagos életkorhoz viszonyítva, nehezen mérhető.

Jellemző módon a mindenkori politikai hatalom alig használja az ilyen reális, könnyen mérhető mutatókat. A történész pedig rangján aluli közhelynek tekinti, hogy a dicső múltban milyen nagy úr volt a halál.

A romantikus történelemfelfogás azt szuggerálja, hogy a hazáért nemcsak érdemes, de örömteli kötelesség meghalni, pedig semmiben sem olyan ellentétes a politikai hatalom és a társadalom tagjának az érdeke, mint az életnek a hazáért való feláldozásában. Az emberi tudás már olyan feladatok ezreit oldja meg, amiről száz éve még álmodni sem mertünk, de a hősi halál ostobaságát még mindig nem mertük leleplezni. Egyes vallások az abortuszt, sőt már a petesejt elpusztítását is gyilkosságnak, az egyik legnagyobb bűnnek tartják, de az emberek sokaságát halálba küldő hadvezérek szentek lehetnek, a halálba induló katonákat megáldják, hősnek tartják.

A tudománynak ugyan ma már elegendő ismerete van arról, hogy melyik korban mekkora volt az átlagos életkor, de ezzel komoly történészek mégsem nagyon foglalkoznak, helyette a kor társadalma szempontjából jelentéktelen uralkodóknak viselt dolgait, a kor okmányait a legapróbb részletekig bogarásszák, tanulmányozzák és magyarázgatják. Pedig nincs fontosabb történészi feladat, mint az átlagos élettartam megbízható meghatározása, az ahhoz tartozó okok, tényezők feltárása. Ki kellene mondani, hogy minden kor annyit ér, amennyire sikerült meghosszabbítani az emberek életét.

Az átlagos testmagasság

Csak újabban került a nyugati történészek érdeklődési körébe az átlagos testmagasság kutatása, pedig sok okból talán ennél nincs is fontosabb, megbízhatóbb és egyszerűbben feltárható történelmi mutató.

Miért tartom a történész számára a testmagasságot kiváló mutatónak?

Mert a testmagasság az elmúlt korok társadalmi állapotának legkomplexebb, és minden korra alkalmazható mutatója.

Jellemző módon ma már erre vonatkozóan a nyugati történelmi irodalomban viszonylag sok adatot lehet találni, de e téma a magyar történészek érdeklődését még mindig nem keltette fel.

Az utolsó száz év magyar sorozási adatai titkosak. Katonai titoknak számít, pedig hasznos volna tudni, hogyan álltunk ezen a téren a nyugati társadalmak népeihez viszonyítva. Például az, hogyan alakult az elmúlt százötven év során a hazai kisebbségek és a magyarok testmagasságának aránya.

Ezek az adatok minden politikai eseménynél sokkal többet elárulnának Magyarország Európán belüli társadalmi helyzetéről, kisebbségi politikánkról, mint a romantikus történelemfelfogásunk.

Keresi valaki, hogyan alakult a 20. században a magyar lakosság testmagassága? Pedig ez többet és nagyon mást mondana a két háború közötti királyi és a szocialista és a rendszerváltás utáni rendszerek minőségéről, mint amennyit a történészek eddig elmondtak. Az adatoknak az ismerete egy sor történelmi állításukat a szemétkosárba vetné.

Ha tudom a testmagasságot, akkor következtetni tudok három nagyon fontos társadalmi körülményre. Az átlagos testmagasság ugyanis annál nagyobb, minél jobb a táplálkozás, minél egyenletesebb a jövedelmek elosztása, és minél kevesebb nehéz munkát végeznek az állapotos nők, és a gyerekek.

A testmagasságra vonatkozó nemzetközi adatok

Mit mondanak a Nyugaton publikált testmagasságra vonatkozó adatok? Milyen szóródást mutatott ez a mutató az egyes etnikumok és társadalmi osztályok esetében?

Az öntözéses kultúrákban alacsonyabbak voltak az emberek, mint a pásztorkodókban. A természetes csapadékra épülő földművesek ebben a tekintetben a kettő között voltak. Az ok? Az öntözéses kultúrákban kevés volt az állati fehérje, sok a gyermekmunka. Ezzel szemben a pásztorok, akárcsak a vadászok, jól táplálkozhattak, a gyerekek pedig nem végeztek nehéz munkát.

A kultúrák között a legalacsonyabbak az inkák voltak. Nemcsak az állati fehérje hiánya miatt, hanem azért is, mert a magassági különbségek legyőzőse, ami elől a gyerekek és az állapotos nők sem voltak mentve, sok életerőt emésztett fel, és keményítette az izmokat. A öntözővíz emelése, mely alól az állapotos nők és a gyermekek sem voltak felmentve. Vadászként tapasztaltam, hogy a hegyvidéken élő szarvas kisebb testű, a súlya harmadával kisebb, mint a síkvidéki erdőségekben. Ennek oka nemcsak a gyengébb táplálék, hanem a hegyek megmászásával járó terhelés is.

Angliában az ipari forradalom után az átlagos testmagasság a 19. század hetvenes évei előtt fokozatosan csökkent, aztán lassan nőtt. Ennél jobb bizonyíték nincs az állításomra, hogy a jobbágy jobban táplálkozott, egészségesebben élt, mint a proletár. A növekedés a 20. században lassan indult, de a végére felgyorsult. Ma pedig az angolok magasabbak, mint az Egyesült Államok lakosai. A történelem során, és jelenleg is a legmagasabbak. A jelenkori holland férfiak 18 éves korban 182 centisek.

Az elmúlt ötven év során a japánok nőttek a legnagyobbat. Ma a 18 éves japán férfiak magasabbak, mint az észak-amerikaiak. Az utóbbiak azért maradtak le, mert a bevándorló latin népek első két generációja viszonylag alacsony.

Ma aligha lenne nagyobb történészi kívánságom, mint a magyar történelem ezer évéből ismerni a testmagasságra vonatkozó adatokat. Mind a magyarokét, mind a kisebbségekét, mind pedig az osztályokét. Az utóbbiról gyermekorom tapasztalatai alapján csak annyit tudok, hogy a kubikusok nagyon kicsik maradtak, az arisztokraták viszont megnőttek. Felnőtt életem során pedig azt láthattam, hogy az én generációm magasabb volt, mint apáink, a gyermekeink pedig magasabbak, mint mi, végül az unokák őket is túlnőtték.

Térbeli mobilitás: szállítás, közlekedés és kommunikáció

A jelenkorra minden társadalom mobilitása nagyságrenddel növekedett a múlthoz képest. Elveim szerint ez pozitív jelenség nemcsak a fejlett társadalmakban. Sokkal jobban kellene a történészeknek a mobilitással foglalkozni, külön a nőkre és férfiakra, etnikumokra, foglalkozási ágakra bontva. Az ilyen munkának sok meglepetés lenne a vége.

Nem tanítjuk a történelemben, hogy a széles körű szerepet bejáró pénz, a könnyen szállítható áru csak akkor terjedhetett el, amikor már a fő termékek viszonylag olcsóbban szállíthatók lettek, és hogy ezzel az emberek térbeni mozgása hogyan függött össze. Ez a magyarázata annak, hogy a pénz nagyon sokáig csak a drága cikkek világában jelenhetett meg, vagyis ott, ahol a szállítás költsége a termék árához viszonyítva nem volt tiltón magas. Számomra a vélhető szállítási költségek vizsgálata, nagyon sok meglepő eredményt hozott.

Minden történész számára nagyon fontos volna szem előtt tartani, hogy a különböző korokban a különböző szállítási módok esetében mekkora volt az egy munkaerőre jutó teljesítmény, és annak viszonylagos költsége. Másként fogalmazva: a fontosabb áruk milyen szállítási mód mellett milyen szállítási távolságot viseltek el. Sajnos a történészek az ilyen kérdésekkel annak ellenére nem foglalkoznak, hogy ezerszer fontosabb történelmi tényezők, mint a királyok uralkodása, a csaták kimenetele.

Az ember és a tárgyak térbeni mozgása száz év alatt többet növekedett, mint előtte összesen. Ez a fergeteges változás azonban nemcsak a gazdaság, de az emberek tudatának minőségi változását is hozza maga után. Arról egyelőre fogalmunk sem lehet, hogy hova fog ez vezetni. Ezért a jövőre nem is lehet felkészíteni.

A horizontális térbeli mobilitás

Annak ellenére, hogy az ismert történelmi koroktól kezdve mindig az a társadalom, annak az a része volt élenjáró, amelyikben nagyobb volt a vertikális mobilitás, a modern társadalom fejlődési dinamikája pedig már elsősorban ettől függ, a történészek alig figyelnek fel arra, hogyan alakult ez a tényező az idők, különösen az elmúlt század során.

Kétféle mobilitást kell megkülönböztetni: a horizontálist, vagyis térbelit, illetve a vertikálist, vagyis a társadalmit. A térbeli mobilitást a történelem csak akkor kezeli fontos eseményként, ha egész népcsoportok közös vándorlásáról van szó. A kisebb térségek, országon, tájakon belüli horizontális mobilitást alig érintik a történészek. Természetesen a társadalomtudós számára a vertikális mobilitás a sokkal fontosabb.

Külön kell vizsgálni, mérni a mobilitás két formáját, a térbenit és a társadalmi rangsorban történtet. Ezeknek is külön-külön kell mérni a nagyságát az egyes osztályok és rétegek esetében.

A térbeni mobilitás azt jelenti, hogy a társdalom mekkora hányada, és milyen távolságra mozog a térben. A térbeli mobilitásnak azonban ennél sokkal fontosabb mutatói is vannak. Például: a szülőhely és a lakhely közötti távolság, a másik az élet során megtett út hossza.

Térbeni mobilitás az elköltözés, urbanizáció és utazás során

Az ipari forradalmat megelőzve a lakosság nagy többsége ott élte le az életét, ahol született. Ha volt tömeges népvándorlás, azt egyrészt az élettér beszűkülése, másrészt a hódítók által történt kitelepítések jelentették.

Az ipari forradalom után a falusi lakosság jelentős hányada a városokba vonult. A többség ezzel be is fejezte a vándorlását, generációkon keresztül az első letelepedést jelentő városban maradt. Ennek ellenére a korábbi falusi élethez viszonyítva nagy maradt a térbeli mobilitása. Még a polgárságon belül is, mai mértékkel mérve ugyan kicsi volt a más városba költözöttek aránya, mégis sokkal nagyobb, mint a korábbi társadalmak uralkodó osztályai esetében. A legtöbb polgári család telephelye generációkon keresztül nem módosult. Ma a fejlett társadalmakban a lakosság jelentős hányada nemcsak nem ott éli le az életét, ahol született, hanem élete során esetleg többször is változtatja lakóhelyét.

Az ebben a tekintetben végbement változást jól illusztrálja az, hogy a falusi lakosság még ma is élesen különbséget tesz az ott született és a beköltözött lakosok között, az utóbbiakat "gyütt-ment"-nek titulálja, és másodrendű lakosnak tekinti.

Az élet során megtett út hossza is mérvadó

Még nagyobb a változás az élet során megtett út hosszát illetően. Tekintettel arra, hogy a vasút megjelenése előtt nagy többségében a gyaloglás és az igásállatok által húzott kocsi jelentette a távolságok legyőzését, ez a mutató alig haladhatta meg az évenkénti pár ezer kilométert, elenyésző kisebbség esetében is ritkán érte el a tízezer kilométert. A jelenkori fejlett társadalmakban az évente megtett út átlagos hossza is néhány tízezer kilométer, de nem ritkák azok sem, akiknél az a szám túllépi a százezret, és olyanok is vannak, akik évente millió kilométert meghaladó távolságot győznek le.

A térbeni mobilitás nagy hatása a lakosság tudatára

Arról még kevesebb szó esik, hogy a térbeni mobilitás milyen nagy hatással van a lakosság tudatára. Aki többet mozog a térben, annak a gondolatai és elhatározásai is szabadabbak, távlatosabbak.

Az Egyesült Államok társadalmi és gazdasági fölényének egyik kulcsa, hogy a vetélytársainál térben is lényegesen mobilabb társadalom. Ott a lakosság gyakrabban változtat az államok között lakhelyet, mint Nyugat-Európában a városok között, nem is szólva, hogy mekkora a különbség azok arányát illetően, akik ezer kilométernél nagyobb távolságra költöznek, méghozzá életük folyamán többször.

A tőkés demokráciák sikere a mobilitáson alapult

A tőkés demokráciák társadalmi és gazdasági sikere abban rejlett, hogy a polgárság uralma olyan új társadalom létrejöttét jelentette, amelyben a lakosság tizedét sem jelentető uralkodó osztályon belül megvalósult a mobilitás. A városi polgárság már évezredekkel korábban is a legmobilabb társadalmi réteg volt, uralomra kerülésével nemcsak a saját, hanem az egész társadalom mobilitása nagyot nőtt. A tőkés társadalmat megelőzően a nemzedék során nem nőtt annyira a termelés, nem történt annyi átjárás az osztályok között, mint a tőkés polgárok által vezetett társadalomban évtizedek alatt.

A polgári demokrácia uralma alatt a lakosság nagyobb hányada számára csak a térbeni mobilitás következett be. Ez két úton valósult meg: egyrészt a falusi lakosság, a parasztság gyors urbanizációja, városokba költözése, másrészt az Újvilágba való kivándorlás révén.

Ami az urbanizációt illeti: az ipari forradalom előtt a városban élők aránya a centrumhoz tartozó országokban sem haladta meg a 20, a fél-perifériákon a 10 százalékot. Az ipari forradalom hatására a 20. században, a centrumban elérte az 50 százalékot is. Azóta pedig tovább fokozódik. Sajnos, a lakosságnak a nagyvárosokba áramlása általában ott a legnagyobb és leggyorsabb, ahol annak a társadalmi és gazdasági feltételei a leginkább hiányoznak.

Ami a kivándorlást illeti: ennek nemcsak az lett a következménye, hogy ma Európa nyugati felén élő népek közül több él a kivándoroltak utódaiként, mint az őshazában, de az is, hogy a kivándoroltak sokkal kevésbé érzékenyek a faji, kulturális és vallási másságra, mint az otthon maradottak.

A szállítás a régi korokban

Már a történelem előtti korokban óriási távolságokat győztek le a szárazföldön előbb a kőszerszámok, majd az arany, a drágakövek és a só szállítása során. Ennek klasszikus példája volt a Kárpát-medencét is érintő borostyánút. A világtörténelemben viszont a legjelentősebb a selyemút volt.

A selyemúton szállított kincsek jó esetben is legfeljebb egy év alatt jutottak a nyugat-európai piacokra, a szállítási költségük pedig kilónként sok száz munkaórának felelt meg. Ma a húszezerszer nehezebb áru három hét alatt a világ másik felére érkezhet, és a szállítása a nyugati munkás egyetlen órai munkabérénél kevesebbe kerül. Aki ezeket a nagyságrendi változásokat nem érti meg, nem érti meg kora történelmét.

A fejlődés nagyon fontos tényezője volt, hogy a különböző korokban a különböző szállítási módok esetében mekkora volt az egy munkaerőre jutó napi teljesítmény, és annak költsége az árú árához viszonyítva. Másként fogalmazva: a fontosabb áruk milyen szállítási mód mellett milyen szállítási távolságot viseltek el.

A szállítási, közlekedési és információáramlási nagy szerepét Észak-Amerika is példázza, amelynek az elmúlt százötven év során történt példátlanul gyors fejlődése és felemelkedése például a szállítás és a kommunikáció forradalmainak köszönhető. A kétszáz évvel korábbi szállítási technika bázisán nem alakulhatott volna ki az Egyesült Államok.

Ötezer év alatt a tömegáruk esetében a szállítás termelékenysége a milliószorosára nőtt, és mára legyőzte a földünkön jelentkező távolságokat. Ma gabonát, szenet és olajat bármelyik kikötőből bármelyik kikötőbe olyan olcsón lehet szállítani, hogy attól alig lesz drágább. Ma a tömegáruk és konténerek szállítása a nagy tengeri kikötők között, távolságtól szinte függetlenül olcsó. Egy tonna olaj fuvarköltsége a Perzsa-öböltől Rotterdamig ki- és berakással együtt olcsóbb, mint Hollandiában egy rakodómunkás egyórai munkabére, és tizedébe kerül, mint egy zongora átszállítása a lakás másik helységébe.

Szállítás és közlekedés a vasúthálózat kiépítéséig

A történészek alig foglalkoznak azzal, hogy mikor, melyik szállítási mód mit tett lehetővé.

Az áruk, a személyek és az információk szállításának technikai fejlődése következtében nemcsak megrövidülnek a távolságok, de a különböző szállítási módok nagyon viszonylagos költsége eltérő mértékben változott.

Száz éve még az ember számára természetes, hogy az van közel, amit gyalogszerrel, legfeljebb lovon könnyen el lehet érni. Ennek volt klasszikus fogalma az egy napi járóföld. Csak ez volt, ami nem okozott különösebb gondot. De még ez is csak akkor, ha aznap vissza lehetett érni, és nem volt nagyobb terhet jelentő szállítási feladat. Egynapi oda-vissza távolságra épültek a községek.

Arról falusi tapasztalataim győztek meg, hogy ezen belül is, szinte a vastengelyes szekerek előtt, ami sok részén a világnak, szinte a jelenkorig tartott, a falvak is kerülték a néhány kilométernél nagyobb sugarú községhatárt, mert a nagyos sáros, hegyes terepen ennél nagyobb távolságról már gondot okozott a betakarítás. Erre hívta fel a figyelmemet, hogy a köves talajt, vagy a homokot előbb, és sűrűbb településhálózattal betelepülte a földműves nép, mint a sokkal termelékenyebb, de esős időben fatengelyes kocsikkal nehezen járható kötött talajú térségeket.

Még az agrárszakemberek is csodálkoztak, amikor bizonyítottam, hogy a vastengely megjelenése előtt, a betakarítás volt a mezőgazdaságban a legszűkebb keresztmetszet. Vagyis az ipari forradalom előtt kialakult faluhálózat kialakulásában a termény betakarítása volt a legfontosabb tényező. Ennek ellenére még nem találkoztam olyan gazdaságtörténésszel, aki felismerte a vastengelynek a településhálózatban játszott történelmi szerepét. Pedig annak köszönhetően megkétszereződött a betakarítás hatékonysága, ami a kor szállítási feladatának a nagyobb felét jelentette.

Itt említem meg, hogy az eke jelentősége is nagyobb volt, mint bármilyen politikai tetté. A nyugat-európai mezőgazdaságban a talajforgató szántás történelemformáló technikai változást hozott. Fontos eleme volt azoknak a technikai vívmányoknak, melyekre a nyugat-európai magas-kultúra épülhetett. Ezer érettségizett ember ezt nem is sejti, de szégyelli magát, ha egy királyunk uralkodási idejét nem tudja.

Amennyire tudatosult a vasúti közlekedés történelemformáló szerepe, annyira kevés figyelmet kapott az a tény, hogy Nyugat-Európában mikor, és miért sikerült megoldani a lovak széleskörű használatát. A patkó, a kengyel forradalmi találmány volt. Amit mi lovagkornak tartunk, az a patkolt lóra, vagyis a patkóra épülő társadalomnak nevezhető. Ezért mondja ma is a nép, hogy a patkó szerencsét hoz.

Ezer éve, Nyugat-Európa viszonyai között, a patkolt ló mezőgazdasági, közlekedési és katonai értéke többszöröse a patkolatlannak. Még nem olvastam arról, hogy a ló nedves, jeges, havas éghajlati viszonyok között csak patkoltan használható. Ezt is nagyon fontos ismeretnek tartom ahhoz, hogy megértsük Nyugat-Európa felemelkedését.

A gépkocsi előtt a patkolt ló jelentette a személyek térbeli mozgása távolságának első megtöbbszöröződését. De ehhez azt is hozzá kell tenni, hogy a lótartás nagyon költséges volt. Gyermekkorom falujában már módosnak keltett lennie annak, aki lovat tartott. Többe került, mint egy ember eltartása. A fentiek ismeretében érhető meg, hogy a lótartás már rangot jelentett. De nemcsak rangot, hanem mobilitást. Aki mozgékonyabb a térben, annak a szelleme is mozgékonyabb. A személyautók korában ezt is jó volna tanítani.

A ló katonai értékét is meg kell érteni ahhoz, hogy megértsük a nomád társadalmak katonai sikereit. Csak a lovas a katonával lehetett könnyen mozogni a terepen. A Római Birodalom úthálózata máig csodálatra méltó, de málhás állat nélkül a gyalogos katonák és kereskedők számára nagyon keveset jelentett.

A fejlődésre pozitív hatású mobilitást a technika fejlődése váltotta ki. Az ipari forradalom teremtette világgazdaság igényeit szolgáló térbeli mobilitást a Nyugatnak a tengerhajózásban és a hadviselésben szerzett fölénye alapozta meg.

A térbeni mobilitás technikai alapját előbb a kontinensek között a hajózás, később a szárazföldön a vasúthálózat kiépítése jelentette. A vasútnak köszönhetően az emberiség történetében először vált lehetővé a személyek és az áruk viszonylag olcsó és gyors szárazföldi mozgatása. Amennyire általánosan elfogadott a vasútnak az áru- és munkaerő-szállításban, ezáltal a munkamegosztásban elért szerepe, annyira keveset foglalkoznak avval, hogyan hatott ez az urbanizációra, a széles tömegek térbeni újrarendeződésére, és mindenekelőtt az érintettek tudatára. Ha ezer év múlva mondani akarnak valamit a 19. századról, a legfontosabbak között az egyik, a vasút elterjedése lesz. Ezzel szemben említést sem érdemelnek a század úgynevezett történelmi személyiségei.

Az alig százötven éves vasúthálózat szállítástechnikai forradalmat jelentett. Ez ugyan közismert, de nem megfelelően illusztrált. Az egy napi járóföldnél nagyobb távolság megtételét és az áruk szárazföldi szállítását a vasút tette könnyűvé és olcsóvá. A városi piacok vonáskörének sugara többszörösére nőtt. Ezzel a falusi lakosság számára eladhatóvá vált számos olyan termék, amit több tíz kilométeres távolságokra kellett szállítani. A vasútnak volt köszönhető, hogy felgyorsult a paraszti lakosság árutermelése, ezzel a kereskedelmi forgalom robbanásszerű növekedése. Ezt a lehetőséget használta ki Európa keleti felén a zsidóság, és lehetett egyik generációról a másikra viszonylag gazdag polgár.

A vasútszállítás uralma egy rövid évszázadig tartott, felváltotta a közúti gépjárművekkel való közlekedés, és szállítás. A jelenlegi munkamegosztást a vasút csak ritkán tudja kihasználni, az idővel való rugalmas gazdálkodás ugyanis a szállítási költségeknél is fontosabbá vált.

A vízi szállítás a világgazdaság főszereplője

Az első magas-kultúrák ott születtek, ahol a széles folyóvölgyek lassú folyói és csatornahálózata lehetővé tette a termékek vízen való szállítását, mert azokon való szállítási teljesítmény tizedébe sem került, mint szárazföldön. Ezt is történelmi alapismeretnek tekintem.

Ez a magyarázata annak, hogy minden korán létrejövő, és tartósan megmaradó, eredeti magas-kultúra ott jött létre, ahol a termékeket vízen lehetett szállítani. Ezt bizonyítja, hogy mintegy négyezer évig a legolcsóbb gabonát ott termelték, ahol vízen lehetett betakarítani. Ezen csak akkor történt változás, amikor a mezőgazdaságban megjelentek a traktorok, a betakarítást gépesíteni lehetett.

Az ipari forradalom előtt az osztálytársadalmak történetét döntően a mezőgazdasági termelés hatékonyságának alakulása formálta. Gazdasági értelemben vett tartós birodalom csak ott jöhetett létre, ahol a központi hatalom be tudta gyűjteni a terményben történő adókat. Erre csak a nagyon lassú folyású folyamok és az ezeket összekötő csatornák adtak lehetőséget.

Ennek Kínában volt az ideális térsége, ahol a lassú, alsó folyású folyamok, és az egymás közti alacsony vízválasztók hajózható csatornák építésére adtak páratan lehetőséget. Ezt aztán a Nagy Csatorna megépítése tetőzte be. A Nagy Fal csak nagyon látványos, de a gyakorlatban nem sokat érő monumentális munka volt. A Nagy Csatorna azonban a Kínai Birodalom ötezer éves létét garantálta. A Nagy Fal nem tölthette be szerepét, a Nagy Csatorna viszont naponta szolgálta. A történelmi szerepe százszor nagyobb volt, és ma pedig különösen az, mert a fel csak látvány, a csatorna pedig a világ legtöbb ember sorsát meghatározó vízi útja. Ez ugyan nem vonható kétségbe, mégsem vesszük tudomásul.

Egyiptom ötezer éves történetének az alapja a Nílus lassú alsó folyása volt. Ugyanez mondható el Tigris és az Eufrátesz völgyéről is. Ez a két öntöző kultúra térsége azonban eltörpült a kínai folyamvölgyekhez képest. A világtörténelem megértéhez elengedhetetlenül szükséges az, hogy a Nílus az egyetlen magas-kultúrát hordozó folyam, amelyik beltengerbe ömlik. A többi magas-kultúrát hordozó folyam a sokáig legyőzhetetlen óceánokba ömlik.

A Nyugat a többi kultúra fölé emelkedését, többek között, de talán mindennél inkább, az óceánokat, a sok ezer kilométeres távolságokat legyőző hajózásnak köszönhette. A kontinensek közti munkamegosztás azonban csak akkor válhatott jelentőssé, amikor elterjedtek a gőzhajók, és csak a jelenkorban valósult meg, hogy minden közel van egymáshoz, ami nagy hajókkal megközelíthető. A történészek alig hangsúlyozzák, hogy a Szuezi és a Panama Csatorna megépítése a kontinensek közti távolságokat felére, illetve ötödére csökkentette.

A fent említett két csatorna kapacitásának bővítése világtörténelmi esemény. Az Északi Jeges-tenger hajózhatóvá tétele negyedére rövidítené a Nyugat-Európa és Kelet-Ázsia közti távolságot. Ma Szent-Pétervártól Moszkva, a szállítási költség szempontjából messzebb van, mint a világ bármelyik kikötője. Ez áll minden kontinens olyan térségére is, ami pár száz kilométernél messzebb van a nagy hajókat fogadó kikötőkhöz.

A történelemtudomány máig sem szentel kellő figyelmet annak, hogy az emberiség történelme egészen a 19. század közepéig mennyire a vízen való szállítás lehetőségén múlott.

Az első magas kultúrák a nagy folyók alsó, síkvidéki, száraz éghajlatú szakaszain alakultak ki, ahol a gabonát öntözni, és vízen szállítani lehetett. Ez tette lehetővé egyrészt a nagy lakosságsűrűséget, másrészt a központi hatalom számára a gabonában fizetett adók összegyűjtését. Ezzel jött létre párhuzamosan a nagy létszámú lakosság és a nagy felhalmozás, aminek az eredményeit, a gigantikus építményeket, kincseket ma is csodálattal szemléljük.

Aki nem tarja szeme előtt azt a tényt, hogy a kor szárazföldi járműveivel, teherhordó állataival a szállítás költsége a vízen való szállításénak sokszorosa, mintegy húsz-negyvenszerese volt, képtelen megérteni az elmúlt korokban kialakult társadalmi viszonyokat.

A görög-római kultúra ugyan csak részben tudta megtermelni a szükséges gabonát, de képes volt megoldani más kultúrák területéről a gabona tengeri szállítását.

Róma lehanyatlása után a lassan felemelkedő Nyugat-Európának egészen a 10. századig nem volt szüksége nagy tömegű tengeri szállításra. Ekkor még volt Nyugat-Európának a gyér lakosság ellátását biztosító földje, gabonája, fája. Csak a fűszerek és a luxuscikkek távolról jövő importjához kellettek hajók. A gabona és a fa, azaz tömegáru importjára csak a 15. századtól kezdve volt szüksége. Ennek a természetes forrása a Balti-tenger keleti vidékén volt. Onnan tudott olcsón fát és gabonát importálni. E két tömegáruban jelentkező igénynek volt köszönhető, hogy a hollandok egyre nagyobb hajókat építettek, amelyek lehetővé tették az olcsóbb szállítást. (Ekkor is a sürgető igényből származott az előny.)

A világgazdaság egyre jobban koncentrálódik a nagy hajókkal elérhető térségekre. A világgazdaságban a munkamegosztás egyre inkább attól függ, mint milyen olcsón lehet a piacra szállítani. Ma már a japán autókat az áruk huszadáért el lehet szállítani Észak-Amerikába vagy Nyugat-Európába. Ami nagy hajókkal szállítható, azt ott kell termelni, ahol annak a költsége olcsóbb.

A jelenkor történelemtanításából nem hiányozhat annak tanítása, hogy milyen olcsó lett a nagy hajókkal való szállítás. Amit ömlesztve vagy konténerben lehet szállítani, annak a kikötőből kikötőbe való szállítása nagyon olcsó. A szállítás akkor drága, amikor tárolni és szétosztani kell a piacon. Ma a legnagyobb konténerszállítók már 15-20 ezer 20 tonnás kamiont szállítanak 15-20 fős legénységgel, napi ezer kilométer távolságra. Ennek költsége akkor magas, amikor szét kell osztani, tárolni.

A világtörténelem alakulása szempontjából a vízen való szállítás játszotta a főszerepet. Máig a tömegáruk nagy távolságról történő szállítása olcsón csak a vízen és csövön oldható meg. Az utóbbi azonban csak gázra és folyadékra, tehát viszonylag kevés anyagféleségre használható.

Már az ókorban a lassú folyású folyókon, csatornán, egy ember napi szállítási teljesítménye, minimális járulékos költség mellett is elérhette a 10-20 tonna/kilométert. Az állóvizű csatornákon, a folyókon folyásirányban azonban ennél nagyobb a teljesítmény volt elérhető. A belvízi szállítás óriási fölényét mutatja többek között az a tény, hogy az első magas kultúrák a vízen való szállítás viszonyai között születtek és működtek.

A vitorlás hajókkal már az ókorban is elérhető volt az egy emberre jutó több száz tonna/kilométeres teljesítmény is. Ez aztán nagyon lassan, de állandóan fokozódott. A gőzhajók megjelenése előtt már meghaladta az ezer tonna/kilométert. Ma a legnagyobb teherhajók legénységének egyetlen tagjára napi több millió tonnakilométer teljesítmény jut.

Európa történetének a legfontosabb fejezetét a hajózás történetének szánnám. Ha meg akarjuk érteni, miért, és mikor adták az elmúlt 2500 év során az európai városok egymásnak a legfejlettebb, a leggazdagabb rangját, a hajózásuk teljesítményét kell összevetni. Athén, Róma, Velence, Amszterdam, London és New York akkor adta át egymásnak az elsődlegesség rangját, amikor a tengeri szállítás egy fokkal magasabbra lépett.

Az ipari forradalom abban a két országban született és bontakozott ki, amelyikben a teljes árufogalom legnagyobb hányadát vízen lehetett bonyolítani. A belső szállítás nagy észe is hajókon történhetett, Azt, hogy az ipari forradalom bölcsője Anglia volt, csak akkor érthetjük meg, ha tudjuk, hogy ebben az országban a lakosság 90 százaléka olyan településekben élt, amelyektől 20 kilométernél közelebb volt a vízi út, és száz kilométernél közelebb a tengeri kikötő.

Az ellenpélda Franciaország, amely az ipari forradalom előtt, elsősorban a kiváló mezőgazdasági adottságainak köszönhetően, szinte mindenben Anglia előtt haladt, aztán más szempontok mellett elsősorban azért maradt le, mert a vízi szállítás lehetőségei, a tenger elérhetősége szempontjából hátrányos helyzetben volt.

Amíg Anglia fővárosa, London egyben a legnagyobb kikötő, kereskedelmi és ipari központ volt, addig a francia főváros, Párizs az ország belsejében, a tengertől távol centralizálta magához a nyugat-európai viszonyok között hatalmasnak számító országot. Arról is szólni kell, hogy Madrid, Spanyolországnak, a kor legnagyobb gyarmat birodalmának főbárosa a vasút előtt szállítási szempontból a lehető legkedvezőtlenebb helyen. Sokszor emlegetem példaként, hogy a Spanyol Birodalom nem Trafalgárnál a tengeri csatában bukott el, hanem akkor, amikor a spanyol uralom idején, nem Lisszabon lett a főváros. De ezt még senki nem írta le.

A földön gyalogjáró emberek módjára a történészek mindig egyszerűbb és racionálisabb lehetőségnek tartották, és tartják ma is a szárazföldi közlekedést és szállítást, ebből fakadóan még a hadviselést is. Ezzel szemben a vízen való utazás és szállítás, valamint a vízi hadviselés is mindig nagyságrenddel olcsóbb és hatékonyabb volt, mint a szárazföldön. Napjainkban ez még inkább igaz, mint a múltban valaha.

Azt tartották politikai gazdasági és hadászati szempontból közelebb lévőnek, ami a térképen kisebb távolságra volt. Történt ez annak ellenére, hogy például Braudel becslése szerint a málhás állattal történő szállítás a 16. században 27-szer drágább volt, mint a tengeren.

Ez a kor nyelvére lefordítva: abban a középkorban Kínából a luxuscikkek szárazföldön ugyan csak harmadnyi távolság volt, mint Afrika megkerülésével a tengeren, mégis a rövidebb út volt tízszer drágább volt. Ezért már a fűszereket is csak hajóval szállították. Ma vasúton ez a távolság tömegáruk esetében százszor olyan drága Oroszországon keresztül, mint tengeren ötször hosszabb úton Sanghaj és Rotterdam között.

A tengeri szállítás elsődlegessége természetesen csak a hajózás fejlődésének bizonyos fokán jelentkezett. De az óta egyre inkább. Ennek a ténynek a fel nem ismerése okán maradt le lehetőségeihez képest Spanyolország, majd Franciaország, és más okok mellett, de nem utolsósorban ezért is került a Szovjetunió gazdasági téren előnytelen helyzetbe.

A 16. században Spanyolország gazdagsága, jövője a tengerentúli birtokaiból származott. Ezek a területek a szállítást tekintve sokkal közelebb voltak Sevillához, Barcelonához, Lisszabonhoz, mint onnan Madridig. A politikai vezetés mégis az anyaországnak csak az ibériai területét tekintette, a többiek gyarmatok voltak. Kasztília szinte semmiféle gazdasági súllyal már nem rendelkezett, mégis a politikai hatalom arra épült.

Az orosz nacionalizmus is ragaszkodott ahhoz, hogy a kontinentális Moszkva legyen a központja, pedig azt már Nagy Péter felismerte, hogy a nyugatosodás Moszkvából reménytelen.

De nemcsak a politikai hatalom képtelen a gazdasági realitások felmérésére, de a tudomány is. Brzezinski, mint az Egyesült Államok egyik első stratégája még Oroszországot és Kínát egymáshoz közeli szomszédnak tartja, hiszen közös szárazföldi határuk van. Ő sem veszi tudomásul a tényeket. Oroszország és Kína mind az áruk, mind a haderők szállítása szempontjából sokszor messzebb van egymástól, mint az Egyesült Államoktól, nem is beszélve a NATO-ról. A tengeren minden közel van, a szárazföldön pedig messze.

A tömegáruk távolsági szállítása és kereskedelme

Ma a tömegáruk szállítása tekintetében Párizs messzebb van az ország 90 százalékától, mint a tengerparti kikötők a világ bármelyik kikötőjétől. Ennek ellenére Franciaország máig ragaszkodik ahhoz, hogy a politikai főváros legyen a gazdaságé is.

Itt kell tisztázni a még a gazdaságtörténészek által sem hangsúlyozott minőségi különbséget a luxuscikkek, a színesfémek, kincsek távolsági kereskedelme, másrészt a nagy tömegű, olcsó, a közfogyasztást közvetve, vagy közvetlenül szolgáló termékek távolsági kereskedelme között. Mivel az előbbinek kicsi az értékéhez viszonyított súlya, és a magas értéke elviseli a drága szállítás költségeit is, ezek távolsági kereskedelmére alig hat a szállítási technika fejlesztése, költségeinek csökkentése. Ráadásul az ilyen termékek kereskedelme ugyan jelentősen gazdagíthatja a távolsági kereskedelmet folytató városokat, azok polgárait, de nem vagy alig érinti a lakosság 90 százalékának életét, nem járul hozzá a térség gazdaságának fejlődéséhez.

Erre Braudel The Perspective of the World című zseniális könyve hívta fel a figyelmemet. Azzal, hogy a fenti értelemben nem tesz különbséget a kereskedelem tárgyai között, elfogadja, hogy az ipari forradalom kapitalizmusa jóval az ipari forradalom előtt is létezett, a távolsági kereskedelmet folytató városállamokban. Nem ismerte fel a kapitalizmus lényegét: a lakosság egészének iparcikkekkel való ellátását. Az általa vizsgált tőkés kereskedelem és ipar csak, vagy alapvetően a nagyon szűk gazdag réteg és nem a nép igényeit elégítette ki.

Az jelentett minőségi változást, amikor a tőkések már döntő többségben közfogyasztási cikkeket termeltek. Ezt Marx sem vette tudomásul, számára a tőkés társadalom lényegét a tőkés és az általa vásárolt munkás viszonya jelentette. Ez valóban korábban is volt, de az csak az ipari forradalom eredményeként jött létre úgy, hogy a tőkés termelés céljává vált a tömegfogyasztás kielégítése.

Olyan távolsági kereskedelem, ami a lakosság fontos igényeit szolgálta ki, csak a Római Birodalom nyugati városainak, főleg Róma lakosságának kenyérgabonával való ellátását szolgáló volt. Ez esetben azért nem volt kapitalizmus, mert nem vásárló nem a proletár, hanem rabszolgatartó volt. A Római Birodalom összeomlása után ezerötszáz évig pedig alig beszélhetünk a tömegfogyasztást szolgáló áruk távolsági kereskedelméről. Ez a balti gabona kereskedelmével jelentkezik újra. Érdemes felfigyelni arra, hogy a két tömegárut szállító időszak mindegyikének fő tárgya a kenyérgabona volt.

A tömegáruk sokaságának a távolsági szállítása csak az ipari forradalom után merült fel, akkor is lassan. A 20. század végére mind a világkereskedelem, mind a tengeri szállítás döntő többsége közvetlenül, vagy közvetve a lakossági igények kielégítését szolgálta.

Nagyon szemléletesek volnának az olyan térképek, amelyek azt mutatnák meg, hogy melyik korban, milyen távolságról származott az a termék, amit a lakosság többsége fogyasztott. Gyermekkorom falujában a lakosok fogyasztásának legalább 90 százaléka tíz kilométernél közelebbről, ennek a nagy többsége is a családi gazdaságból származott. Ma az átlagember fogyasztásában is jelentős súllyal szerepelnek azok a termékek és szolgáltatások, amelyek több ezer kilométerről származnak.

A különböző szállítási módok költségaránya és hatékonysága

Mivel kevés fontosabb történelmi alapismeret van, mint a különböző szállítási módok egymáshoz viszonyított költségaránya, megpróbálom ezt számszerűsítve illusztrálni.

Az alapegységnek az egy munkaképes férfi szállítási teljesítményét tekintem.

A kézben, fejen, háton szállítás maximális teljesítménye talicskával az erős férfiak esetében fél tonna/kilométer volt. A nőké és gyerekeké ennek is legfeljebb a fele.

A málhás állatokkal történő szállítás teljesítménye már jelentősen nagyobb volt, de ez esetben az állatok tőkeértékét és takarmányozását is figyelembe kell venni. A szamarak, öszvérek esetében egy-egy hajcsár már négy-hat állatot vezetve elérhette a napi 2-3 tonna/kilométer teljesítményt. Ez a szállítási mód különösen akkor vált hatékonnyá, ha hegyes, sziklás terepen nagyobb magasságkülönbségeket kellett legyőzni. Tevék estében a szállítási teljesítmény legalább kétszerese volt a szamarakénak. Ez a szállítási mód különösen a vízben szegény terepeken vált a leginkább megfelelővé.

A vágóállatok lábon hajtása esetében a szállítási teljesítmény körülbelül százszor hatékonyabb volt. Ez esetben az állatok takarmányozása volt jelentős költségelem. Egy hajcsár ezen a módon napi 150-200 tonna/kilométert teljesített. Annak következtében, hogy a vágóállatok szállítása sokszorta hatékonyabb volt, mint a holt termékeké, a szárazföldi szállítás esetén sokkal előbb vált az élőállat a távolsági kereskedelem tárgyává, mint a gabona. Ezt nekünk magyaroknak kellene a legjobban látni, hiszen egészen a 18. század végéig, a mi külkereskedelmünk nagy többsége lábon hajtott vágóállatokban jelentkezett.

A kocsin, szekéren való szállítás teljesítménye nagyon függött az időjárási, az út- és a terepviszonyoktól. Földúton, hiszen a vasút megjelenése előtt a szárazföldi szállítás nagy többsége ilyen módon történt, mintegy tíz tonna/kilométer volt a fogatok napi maximális kapacitás. Esőben, sárban, patakokon való átkelés esetében ennek csak a tört részével lehet számolni. E szállítási mód esetén a költségek nagyobb fele az igásállatok és a kocsi vagyonértéke és fenntartása volt. Kiépített utakon a teljesítmény nemcsak megkétszereződött, de az időjárástól függetlenné, biztonságossá is vált.

Magam is csak öreg koromban ismertem fel, hogy a mezőgazdasági termelés költségeiben és a termékek értékesítésében milyen jelentős szerepet játszottak a szállítási költségek. Elsősorban ehhez igazodott a mezőgazdasági vidékeken a településforma és a termelési szerkezet. Sokáig nem értettem, hogy például a Kárpát-medencében a korai földművelő települések miért a viszonylag sík, homokos, és köves tájakon létesültek, miért kerülték el a sokkal termékenyebb talajú vidékeket. Ma már tudom, hogy a vizes, kötött talajokon a kor fatengelyes kocsijával nagyon nehéz volt a földekről a termékek beszállítása. Inkább választották a kisebb termést, mintsem a nehezebb szállítást.

Kelet-Európa történetét is jobban megértem, amióta tudom, hogy ott milyen szállítási nehézségekkel kellett megküzdeni. Oroszországban, illetve a közelmúlt Szovjetuniójában csak a termékek betakarításáig is többszörös szállítási költség jelentkezett, mint például Hollandiában vagy Angliában. A költségkülönbség még nagyobb volt akkor, ha a termékeket piacra kellett vinni. Valamikor a 60-as években megdöbbenten mértem fel, hogy Szentpétervár Moszkvától a szállítási költségek szempontjából tízszer nagyobb távolságban van, mint az ausztrál kikötőktől. A szibériai és a közép-ázsiai ipartelepekkel való együttműködés még ennél is nagyobb szállítási költségekkel jár. Ezért Oroszország, illetve a Szovjetunió csupán szállítási okokból sem lehetett szerves gazdasági, ebből fakadóan tartós politikai egység.

Oroszország példája tanított meg arra is, hogy a vasutak és a közutak kiépítése előtt télen, hóban, a síkságon a szánnal való szállítás mennyivel hatékonyabb volt, mint a kerekes járműveken. Az orosz városok áru- és tüzelőkészleteit csak télen lehetett feltölteni. Az orosz történelem megértése szempontjából ez is fontosabb történelmi ismeret, mint a cárok tevékenysége.

A szárazföldön való szállítás nagyon alacsony hatékonysága, a termékekéhez viszonyított magas költsége volt az oka annak, hogy egészen a vasút elterjedéséig még a kis települések is alapvetően önellátók maradtak. A mai ember meg sem tudja érteni, hogy az emberiség egész történelmében miért alakult olyan lassan a munkamegosztás. Azért, mert a fogyasztást szolgáló termékek önköltségéhez képest nagyon sokba került a szállításuk. A lakossági igények óriási többsége esetében a racionális kielégítési módot az jelentette, ha a termelés és a fogyasztás között nem merült fel nagy szállítási igény.

A vasút előtt, amelyik kultúra területén nem volt a vízen való szállításnak viszonylag sűrű hálózata, nem valósulhatott meg sem a munkamegosztás, sem a birodalmak jövedelmének összegyűjtése. Ahol a termékben beszedett adókat szárazföldön kellett szállítani, ott a hatalom azt csak a behajtás helyszínén tudta felélni. Nyugat-Európában még a középkor derekán is a fejedelmek, a főurak termékekben fizetett adóikat nem tudták székhelyükre összegyűjteni, ezért aztán maguk mentek az adófizetők vidékére elfogyasztani azt. Vagyis a vasút előtt a jövedelmek koncentrációja csak a vízen történő szállítás esetében volt megvalósítható.

A korszerű vasúti, közúti és légi szállítás

A szárazföldi szállítás terén a vasút megjelenéséig, csak nagyon lassú fejlődés volt. Maga a vasút szállítás is csak lassan fejlődött. A vasút a szárazföldi szállításban technikai forradalmat hozott. A történelem kevés olyan technikai forradalmat ismer, ami a vízi szállítástól elzárt területek felértékelődésében a vasút elterjedésével történt. A vasút a tömegáruk és a személyek szárazföldi mozgását olyan mértékben tette hatékonyabbá, azaz gazdaságilag elviselhető költségűvé, ami felforgatta a világgazdaságot ott is, ahol nem voltak meg a vízi szállítás lehetőségei. A vasúti szállításnak ugyan nagy a tőkeigénye, de az egységnyi teljesítményre jutó költség mégis a korábbi tört részére, sok esetben a századára csökkent. Korábban a tömegtermékeket szárazföldön húsz kilométernél nagyobb távolságra csak kivételes indokok esetében lehetett szállítani. A vasúton azonban a gazdaságos szállítási távolság meghaladta a száz kilométereket.

A gazdaságtörténészek előtt sem tudatosult, hogy a vízen el nem érhető területek csak a vasútnak köszönhetően kapcsolódtak be a az egynapi járóföldnél nagyobb távolságú szállítást igénylő munkamegosztásba. Hollandiától és Angliától eltekintve nem jöhettek volna létre az iparosodott nemzetgazdaságok a vasúthálózat kiépítése előtt.

A vasúthálózat kiépítésének jelentőségét sokkal jobban felismerték a politikusok és a tőkések, mint a történészek. Ezt jellemzi az a lázas munka, ami Európában és Észak-Amerikában a vasúthálózat gyors kiépítését eredményezte. Európában nemcsak a német gazdasági csoda, de Közép- és Kelet-Európa példátlanul gyors gazdasági fejlődése mindenekelőtt a vasút elterjedésével magyarázható. Európa közepe és keleti fele számára ez tette lehetővé, hogy agrártermékeik elérhessék a nyugat-európai piacokat.

A vasút szállítási forradalmához képest lassú folyamat eredménye volt a szilárd burkolatú utak kiépítése és a robbanómotorok elterjedése által biztosított közúti szállítás térhódítása. Ma a közutak elsődlegessége vált jellemzővé, annak ellenére, hogy óriási fejlődés folyik mind a vasúti, mind a légi közlekedés terén is.

A súlyukhoz viszonyítva értékes áruk szállítása tekintetében a légi úton történő szállítás hozott a tengereken történő szállításhoz hasonló eredményeket. Ma ezek az áruk a világ légi kikötői között egy napon belül viszonylag olcsón megérkeznek.

Itt a helye annak, hogy az értékes áruk szállításának már korábban hangsúlyozott történelmi szerepét röviden végigkísérjük. Sok ezer év óta az ilyen áruk szállítása volt a kulturális cseréhez, a világ távoli részeinek megismeréséhez vezető út.

A légi közlekedés során naponta több utas repül ezer kilométernél nagyobb távolságra a 20. század végére, mint amennyi évente ilyen messzire jutottak száz év alatt. Nemcsak az üzletemberek és kutatók utaznak, hanem a diákok és nyugdíjasok is.

Egy kitérő: Kínai kerékpárok Afrikában

Külön szeretném hangsúlyozni, a kerékpárnak a személyszállításban való szerepét. Ahogyan a patkolt ló mobilabbá tette a férfiak térbeni mozgását, a 20. században a fél-perifériákon ezt jelentette a kerékpár a munkásoknak és a kamasz fiúknak. Ráadásul a kerékpár nemcsak nagyobb mozgásszabadságot jelent, hanem az egyre jobban hiányzó fizikai igénybevételt is.

Néhány éve olvastam a hírekbe, hogy Kína az utolsó éven 56 millió kerékpárt exportált Afrikába. Azt már tudtam, hogy Kínában 80 millió új kerékpár talált évente vevőre. De elég volt nézni az onnan közvetített képeket. E hír olvasásakor azonban a saját példámra is gondolva átéltem, mint jelenthet ez a fejlemény Afrikában.

Most tavasszal volt 75 éve, hogy egy használt kerékpárt kaptam. Egyetemista koromig az öcsémmel az volt az egyetlen olyan tulajdon a házban, mit meg kellett kettőnk között osztani. Akinek nem jutott, az a gyalogosok szomorú sorsára került.

Akkor még nagy luxus volt a sebességváltós, amiről nem is álmodhattunk, holott a dimbes-dombos Somogyban az aranyt ért volna. Ilyen kerékpárt ötvenedik születésnapomra vettem, de sajnos kevés alkalmam volt arra, hogy élvezhessem. Azt mégis átéltem, hogy középiskolás koromban bejárhattam a megyét, elérhettem a Balatont. Mai fejjel azt mondom, hogy tízszeresére nőtt a térbeli mobilitásom. Azt már később egy kis motor, majd a Trabant követhette.

Történészként mániákusan vizsgáltam az emberek térbeni mobilitását. Megállapítottam, hogy a patkolt lovaknak a tudatra gyakorolt hatása csak később, a gépkocsiéhoz volt hasonlítható. Arra nem figyeltem, hogy a kerékpár mennyire a szegények lova lehetett, ami nem kért zabot, a megtett útra vetített költsége egy század részét sem tette ki, a lovon valóénak.

Mindez rendeződött bennem, amikor azt az Afrikába menő sokmillió kerékpárról olvastam. Ezért botránkoztam, utólag azon, hogy nem akadt senki a népi írók között, aki rámutatott arra, hogyan hatott az alföldi emberek életére, tudtára a kerékpár elterjedése.

Petőfi, amikor 1848-ban meglátta a Vácról jövő vonatot, lelkesen tollat ragadott, és megjósolta a nagy fáradság nélkül megtehető utazás jelentőségét. Ady, amikor egy Párizs környéki szállodában, látta a Földközi tenger felé menő néhány gépkocsit, látta a jövőt, amikor már vasútra sem szorulnak az emberek. Hanem háztól házig, a családdal, csomagokkal útra kelhetnek.

A kisemberek lovára, gépkocsijára, a kerékpárra azonban nem gondolt senki. Pedig ez jelentette a legtöbb ember számára az utazás, a munkába járás forradalmát.

De a kínaiak nem álltak meg, az új dívat az akkumulátorral hajtott kerékpár. Jelenleg 20 millió fogy a belső piacon, és már 120 jár belőlük az utakon. Nem ismerem a kínai gyakorlatot, de jár a fantáziám. Éjjeli árammal feltöltik, vagy valamelyik gyerek esete ráül a kerékpárra, és feltölti a szülei számára holnapra, a dinamóval.

A leginkább kerékpározó nép, a holland is kapcsolt. A harmadik évben, hogy megjelent a kínai akkumulátoros kerékpár, minden tízedik vevő azt veszi. Nekik nem drága, ha tízszer drágább, mint az ugyancsak Kínából behozott tradicionális, azaz lábbal hajtott.

Azon jár az eszem, hogy nálunk, Pakson elvész tízszer annyi éjjeli áram, ami az összes kerékpár feltöltésére kellene. Ennél több ember javára szolgáló energia megtakarítás aligha volna. Csak néha nem ártana kínai fejjel gondolkodni.

A kommunikáció és az információ áramlása

Eddig a mobilitásnak csak két formáját vizsgáltuk, a társadalom tagjainak térbeni és a társadalombeli mozgását. Az emberré válásban alapvető szerepe volt a beszéd útján történő kommunikációnak. Joggal emelték ki az embert annak alapján az állatvilágból, hogy beszél.

A kommunikáció tekintetében nagyon lassan növekvő, majd egyre gyorsuló folyamat után jutottunk el a második ezredforduló környékén oda, hogy a kommunikáció mennyisége és az általa legyőzött távolság egyetlen generáció alatt megsokszorozódott. Mivel a mobilitás e harmadik dimenziója, az információkhoz jutás, azok cseréje vált kiemelkedően fontossá, lehet a jelenkort az információs társadalom korának tekinteni. Ennek a társadalomra való hatását ugyan érezzük, de a megvalósulási formáját még nem voltunk képesek feldolgozni.

Az ugyan köztudott, hogy fajunk sikertörténetének a fejlet agyunk mellett a másik kulcsa a kommunikációs képességünk. E nélkül nem léphettünk volna túl az előemberek színvonalán. Ezzel szemben alig hangsúlyozzuk, hogy ezen a téren csak nagyon későn, és nagyon lassan következett be változás.

A társadalom fejlettségét azzal is mérni lehet, hogy abban milyen szerepet játszott, és játszik az információk áramlása.

Az információ terén az emberiség már előzőleg számos forradalmi lépést tett meg.

·    Nagyon sokáig a beszéd volt a kommunikáció egyetlen eszköze.

·    Az élőszóban történő információt rögzíthetővé tette az írás.

·    Az írást sokszorosíthatóvá tette a nyomtatás.

·    Az írásos közléseket gyorsan szállíthatóvá tette a távíró.

·    Az élőbeszéd legyőzhette a távolságot a telefon és a rádió segítségével.

·    Végül mindezen információs lehetőségeket nagyságrendekkel olcsóbbá, gyorsabbá, tárolhatóbbá tette az elektronika.

Sokáig csak az élőbeszéd volt a kommunikációnk. De már akkor is a fejlődésünk legfontosabb eszköze volt. A tapasztalatok átadása nélkül még mindig ősszüleink szintje közelében lennénk. Ez, az írás megjelenése előtt, nagyon korlátozott képességünk maradt.

Indokolt lenne tanítani, hogy milyen jelentősége volt annak, hogy nem a fogalmakat, nem a szavakat írtuk le, hanem hangokat jelentő betűkre bontottuk a szavakat. A közös alap hatványaiként kifejezett számok jelentőségét is tanítani kellene. Például miért kellett az elektronikát a kettes hatványaira építeni. Ennek megértése is sokkal fontosabb, mint a királyok politikai szerepének tanítása.

Maga a beszéd is folyamatosan fejlődik, és számos vonatkozásban máig megtartotta fölényét minden más kommunikációval szemben. A korlátjai, a hátrányai csak a társadalmi fejlődés magasabb fokán jelentkeztek. Az első problémát jelentette az, hogy a "szó elszáll", azaz időben nem tárolható, ráadásul viszonylag csak nagyon rövid távolságot győzhet le. Ez a hiányossága késztette az embert arra, hogy közléseit leírja, ezzel időben maradandóvá, térben szállíthatóvá tegye.

Az írás az emberi faj életében csak mintegy ötezer éves múltra tekinthet vissza. Vagyis mintegy 35 ezer évig az ember nem volt képes rögzíteni a gondolatait. Az írást természetesen számos egyszerű rögzítési mód előzte meg. Az állatvilágban is jelen vannak, és fontos szerepet játszanak a rögzített információk, de ezek még ösztönösek, nem tudatosak. Az emberek nagyon korán elkezdtek tudatos céllal információt tartalmazó jeleket hagyni maguk után. Ezeket ma is használják a primitív törzsek, de még a fejlett társadalmak is.

Az írás jelentőségét ugyan a társadalomtudósok nem vonják kétségbe, ezt mi sem mutatja jobban annál, hogy a múltban a történelmet gyakran az írás megjelenése alapján osztják ketté. Azt már kevésbé hangsúlyozzák, hogy ez a kommunikációs mód milyen formában jelent meg, és azt csak pár száz éve mérik, hogy a népesség hány százaléka sajátította el a használatát. Ezt csak az emberi lét idejének utolsó ezrelékében tartották elég fontosnak arra, hogy figyelemmel kísérjék.

Még kevésbé tudatosult az írás típusának a jelentősége. Pedig nemcsak a Nyugat kultúrája, de már annak elődei szempontjából is nagyon fontos szerepet játszott az, hogy ebben a körben a hangokat jelölő betűkkel írtak és írnak. Minden más eredetű kultúrában a szavakkal, illetve a szótagokkal való írás terjedt el.

A betűírás és a szóírás között sok különbség van, amelyeket az alábbiak foglalnak röviden össze:

Nagyon alacsony közlési igények mellett a szavakkal való írás a jobb megoldás, a szerény közlési igények esetén szükséges néhány szó írása és olvasása viszonylag könnyen megtanulható, és írásuk módjában nem különülnek el szükségszerűen a nyelvek. Ezt mindennél jobban mutatja az, hogy a jelenkor globalizált világában a legegyszerűbb közlések, a közlekedési táblák, a helységek megjelölése, bizonyos tilalmak és engedélyek közlése képírással, piktogramokkal történik. Nem véletlenül ez vált általánossá a közlekedésben. Az egyirányú utat minden nyelvű érdekelt számára közli az egyetlen nyíl. A hátrányai akkor nőnek meg, amikor már bonyolult a közölni való.

Bonyolult téma leírása szóképekkel csak nagyon sok jel alkalmazása esetén lehetséges. Ezért aztán az igényes közlésekre képes szóírás megtanulása évtizedekig tartó, sok energiát lekötő folyamat. Nem véletlen, hogy szóírást használó kultúrában a tudományos munkák, vagy irodalmi művek leírását és olvasását a lakosságnak csak elenyésző hányada képes megtanulni. Ezért az ilyen írásmód esetén nincs is sok értelme az írástudást statisztikailag mérni, mert az egyszerű közléseket ugyan sokan le tudják írni, még többen elolvasni, de a bonyolult közlések leírására és olvasására szükségszerűen csak nagyon kevesen képesek. Az ilyenhez több ezer jel ismeretét kell megtanulni, azokat a szövegkörnyezetnek megfelelő módon értelmezni. A szavakkal való írás nagy előnye abban rejlett, hogy egy kultúrán belül lehetett sok nyelv, az írás mégis közös maradt. A szavakkal történő írás előnyeit és hátrányait klasszikus módon tanúsítja Kína. A kínai császár parancsait, előírásait a különböző nyelvű alattvalók olvasni tudták. A beszédben sokan nem értették meg egymást, az írásban azonban igen.

A szavakkal történő írásnak a betűírással szembeni hátránya először a nyomtatás során jelentkezett. Nem véletlen, hogy Kínában ugyan előbb feltalálták a könyvnyomtatást, az alkalmazása mégsem vált általánossá. Nyugaton ellenben a feltalálása után példátlan gyorsasággal elterjedt. Kínában a nyomtatáshoz szükséges elemek száma sokszorosa volt a betűkkel történő nyomtatáshoz szükséges elemek elegendő számához képest. A szavakkal való írás a kommunikációs forradalom során mutatta meg igazán a gyengeségét. A szavakat ábrával mutató írásmódot ugyanis nagyon nehéz a gépek nyelvére lefordítani, azaz kettes számrendszerben kifejezni.

A betűkkel való írás és olvasás megtanulásának első lépése viszonylag nehezebb, mivel ahhoz eleve csupán néhány tucat hangot kifejező betűt, és írásjelet kellett megtanulni. Ennek ellenére, sokáig értelmiségi feladatnak számított. Az ilyen írás azonban szorosan kötődik a nyelvhez, a nyelv ismerete nélkül nem lehet az írott szöveget elolvasni. Nem véletlenül, ha nem is minden nyelv, de minden kultúra más betűvel jelölte ugyanazt a hangot. Ez az írásmód tehát a különböző nyelvek közötti kommunikációt nem tette lehetővé. Bizonyos szint után azonban megsokszorozódtak a szavakkal történő írással szembeni előnyei.

Aki a betűket ismeri, minden közlendőjét le tudja írni, és mások írását el tudja olvasni. Az olvasás során pedig sokkal kevesebb a félreértés, az értelmezési probléma. Ezt az írásmódot a tömegekkel is el lehet sajátíttatni. Ezt mindennél jobban illusztrálja az a tény, hogy a reformáció során a nyugat-európai népek írástudókká váltak. Meggyőződésem szerint ennek máig ható pozitív következményei vannak. Ezt sugallja az a tény, hogy ma azok az európai népek vannak a fejlődés csúcsán, amelyek körében a 16. század során általánossá vált a népoktatás. Általában nem eléggé hangsúlyozzuk a nyugat-európai kultúra abból fakadó fölényét, hogy az elsőként tette általánossá az írás és olvasás ismeretét.

A történelemben kevés nagyobb, máig ható szellemi találmány született, mint a betűkkel való írás. Csak ez teszi lehetővé, hogy a lakosság szinte egésze írás- és olvasástudóvá váljon, hogy a nyomtatás egyszerű és olcsó legyen, hogy a jelenkori követelmény, a szövegek számítógépekre való írása viszonylag könnyen megoldható legyen.

A betűkkel való írás hátránya viszont az, hogy nyelvtudáshoz kötődik. A szavakkal történő írás nem a nyelvi szöveget, hanem a fogalmat közli, azt mindenki a saját nyelvén olvashatja. Ezzel szemben a betűírás csak a leírt nyelven olvasható. Ez is lényeges szerepet játszott abban, hogy a soknyelvű nyugati kultúra sok önálló politikai szervezetre is osztódott. Az írásos közlések megkövetelték a különböző nyelvekre való lefordítást.

Az írt szövegek megőrzése és szállítása is forradalom volt. De a könyvnyomtatás történelemformáló szerepét is helyére kellene tenni. A mai fiataloknak fogalmuk sincs arról, hogy száz éve még milyen szűk körben volt az írásnak és olvasásnak mindennapi szerepe. Gyerekkorom falvaiban és gyáraiban a szereplők nagy többsége nem hasznosította az írást és olvasást, még akkor sem, ha azt az iskolában megtanulta. Ma sokak számára hihetetlennek tűnik, hogy az első világháborúban az írástudónak minősített katonák többsége nem tudott megírni néhány soros levelet a családjának, erre külön szakosodtak néhányan. Sem a paraszti, sem a gyári dolgozók többségének nem volt szüksége az írásra, olvasásra. Tegyük hozzá, hogy az emberiség nagyobb fele még ma is ebben a stádiumban él.

A könyvnyomtatás, majd az újság nagy forradalom volt. De még mindig főleg csak az értelmiség számára. Igazán nagy forradalmat jelentett, amikor már széles népréteg számára nemcsak az írás, hanem a beszéd és a kép is elérhetővé vált. Minderre azonban fajunk életének utolsó ezredében, a 20. században került sor, de a terjedési sebessége annál gyorsabb volt. Megdöbbentő lenne látni, hogy a modern ember jut napjainkban olyan információkhoz, ami száz éve még a leggazdagabbak számára is elképzelhetetlen volt.

Az utolsó tíz évben sokszorta több információ került rögzítésre, győzött le nagy távolságot, mint az előző százezer év alatt összesen, és a térhódítását egyelőre még évtizedes távlatban sem lehet előre megjósolni. Egyelőre még a nagyon gazdag fantázia sem képes felmérni, hogy mi lesz annak az agy, a tudat fejlődésére való hatása, hogy a fejlett világban a mai generáció több információt kap, mint elődei összesen. Ezt kellene megértetni a mai fiatalokkal, mert ennek a hatása formája majd át az ő életüket.

Ismét azt kell megállapítanunk, hogy a fenti, valóban nagyon fontos kérdéssel alig foglalkozik a történelem, ellenben a nem fontos politikai eseményeken elrágódik.

A társadalmi mobilitás

Társadalmi vagy vertikális mobilitáson az egyének társadalmi helyzetében beálló változások gyakoriságát értjük. Vagyis azt, hogy mekkora az egyén esélye arra, hogy magasabb osztályba kerülhessen, illetve mekkora a veszélye annak, hogy a társadalmi hierarchiában lejjebb kerül. Ebből fakadóan mindenekelőtt azt kell látni, hogy egyrészt minél fejlettebb a társadalom, annál nagyobb mobilitásra van szüksége, másrészt szinte minden társadalmi osztály esetében más annak optimális nagysága.

Az emberi faj történelmében szinte az utóbbi pár száz év kivételével alig volt szükség a vertikális mobilitásra. Ez bizonyítja az, hogy a társadalmak közötti versenyben nem jelentett kimutatható előnyt a nagyobb mobilitás. A Nyugat felemelkedése volt az első történelmi tény, amikor egy kultúrára jellemző mobilitás a többi kultúrával szemben fölényt biztosított. Ez a fölény aztán felgyorsult, és rövid néhány száz év után már világuralmat eredményezett.

A társadalmi mobilitás kívánatos színvonala a társadalom szellemi vagyonnal szemben támasztott igényétől függ. Ennek az igénynek a nagysága pedig két tényező függvénye: a társadalom fejlettsége és annak potenciális növekedési képessége. Vagyis annál nagyobb a társadalomnak a mobilitási igénye, minél fejlettebb és minél gyorsabb növekedésre képes.

A jelenkor fejlett társadalmai számára másként is kifejezhetjük a mobilitási igényt: minél nagyobb a társadalomnak a szellemi vagyonnal szembeni igénye, annál nagyobb szüksége van a mobilitásra.

Nagy társadalmi mobilitás a városokban

Az emberi faj történelmében szinte az utóbbi pár száz év kivételével alig volt szükség a vertikális mobilitásra. Ez bizonyítja az, hogy a társadalmak közötti versenyben nem jelentett kimutatható előnyt a nagyobb mobilitás. A Nyugat felemelkedése volt az első történelmi tény, amikor egy kultúrára jellemző mobilitás a többi kultúrával szemben fölényt biztosított. Ez a fölény aztán felgyorsult, és rövid néhány száz év után már világuralmat eredményezett.

Előtte csak egyes szakmákra vált jellemzővé a valamivel nagyobb mobilitás, ezek a szakmák ennek köszönhetően az átlagosnál haladóbbaknak, progresszívebbeknek bizonyultak, de ennek kevés általános társadalmi hatása érvényesült.

A nagyobb mobilitású városok mindig a társadalmi haladás élén jártak, de politikai tekintetben nem váltak tartósan önállóvá, végső soron mindig az alapvetően élelmiszertermeléssel foglalkozó társadalom, a vidék maradt a kultúra és a politikai hatalom alapja. A városok ugyan a nagyobb mobilitásuknak köszönhetően kizsákmányolták a falvakat, de mindig rászorultak azokra, azokból éltek.

Éppen a többi kultúránál politikailag sokkal tagoltabb Európában, először a görög kultúrában, majd Nyugaton is, szinte mindig a városállamok gazdasági és kulturális téren messze előtte jártak a falvakra épült birodalmaknak, de politikai önállóságuk soha nem bizonyult elégségesnek és tartósnak. Mégis, a nyugati népek történetében a városok sokkal fontosabb szerepet játszottak, mint a konzervatív vidék. Ennek ellenére a történelem szinte csak a politikai hatalommal foglalkozik.

Az, hogy az olasz és a németalföldi városállamok lettek a művészetek centrumai, annak köszönhető, hogy mobilitásuk sokszorosa volt az országosnak.

A magas kultúrák kialakulása óta a városi lakosság mobilitása mindig nagyobb volt, mint a földesurak és a köznép körében. Ennek több oka volt. Kezdjük azzal, hogy a városi lakosság halandósága mindig meghaladta a születési arányt.

·    A városokban a lakosság a magas halálozás következtében fogyott, nagyobb volt a kihalt családok aránya, akiknek a helyébe új családoknak kellett befogadni.

·    A bevándorlók többsége alul kezdte, az alsó rétegből kerültek egyre feljebb.

·    A kereskedelemben és az iparban gyakrabban változtak az erőviszonyok, az ügyesebb, a szerencsésebb felemelkedett, a kevésbé ügyes és szorgalmas pedig visszacsúszott a rangsorban.

A vertikális társadalmi mobilitás mérése

A múlt társadalmaiban érvényesülő vertikális mobilitás mérésének feltétele annak ismerete, hogyan jelentkezett ez a társadalom különböző osztályaiban, rétegeiben, szakmai köreiben.

A középkori Nyugat-Európában a társadalmat a viszonylag stabil összetételű földbirtokos osztály irányította, ami nagyon zárt volt. Nagyon kevesen kerülhettek oda be, és még kevesebben kerülhettek onnan ki. Erről gondoskodott a vérségi származás szigorú számontartása. Még a földesúri családok közötti rangsor is lassan és keveset változott. Ennek példája az, hogy minden nyugati nép történetében századokon keresztül szinte néhány család játszotta az uralkodó alatti fő szerepeket.

Szinte csak több évszázados időközökben fordult elő, hogy egy nagy rangú család letűnt, egy másik pedig felemelkedett. Alacsony volt a földesúri osztályon belüli rangsorváltozásban is a mobilitás.

A polgárság mértéke

Illusztrációként a középkori francia és a magyar társadalmat állítom szembe.

A magyar társadalmat a nyugati népekkel szemben mindennél jobban jellemezte a városok hiánya, és ebből fakadóan a magyar polgárok hiánya. Nem ismerek még egy népet Európa nyugti felén, amelyik olyan kevéssé urbanizálódott volna, mint a magyar. Nem is annyira az állama, hanem a magyar etnikuma. Ezzel szemben minden olyan nép, amelyiknek a történelme során az átlagosnál nagyobb arányú volt a városi lakossága, az átlagosnál többre vitte.

Franciaországban a lakosság 1 százaléka volt nemes, 6 százaléka polgár, a többség jobbágy vagy még az sem. Magyarországon fordított volt az arány, 6 százalék a nemes és 1 százalék a polgár.

Ezen belül még nagyobb különbség volt az etnikai összetételben. Franciaországban a lakosság nagy többsége francia, és természetesen a viszonylag kisszámú nemesség és polgárság is az volt. Ezzel szemben Magyarországon a lakosságnak fele volt magyar etnikumú, ezeknek 12 százaléka volt nemes. A nagy különbség, hogy középkori Magyarországon az eleve kevés polgár között alig volt magyar. Ezért túlzás nélkül mondhatjuk, hogy 6 adófizető francia polgárra jutott egy nem adózó nemes. Magyarországon egy adózó magyar polgárra közel száz magyar nemes jutott. Nálunk az Oszmán Hódoltság előtt szinte nem is volt magyar polgárság. Az alföldi mezővárosok polgársága volt az első magyar etnikumú polgárság. Erről is hallgat a magyar történelemírás. Pedig az újkori magyar történelem meg sem érthető a magyar etnikum aránytalanul magas nemessége és abnormális polgárhiánysága nélkül. Ennek a hiányosságnak a pótlása soha nem volt időszerűbb, mint napjainkban.

A fenti arányokon ugyan lehet vitatkozni, de azok egymáshoz viszonyított arányán már sokkal kevésbé. Ezért a magyar társadalom természetéről a középkort követő magyar történelem megértéséhez ennél jellemzőbb, fontosabb adatokat aligha lehetne tanítani. Ezért tartom fontos feladatnak e probléma minél részletesebb feltárását.

De az ilyen és hasonló tényeket nemcsak a közvélemény, de még azok sem tudják, akik a történelemkönyveket írják. Természetesen ezt az általánosan érvényesülő igazságot csak az ismerheti el, aki túllát a napi politikai csatározásokon, aki egy nép múltjának sikerességét nem a politikai, hanem a kulturális és gazdasági szinten méri le. A magyar történelmet is úgy kellene tanítani, hogy a mi társadalmi viszonyainkkal szemben mi jellemezte azokat a népeket, amelyek kulturális és gazdasági szinten nálunk előbbre jutottak. De erről még jövőre megírom az utolsó könyvem.

A szorgalom társadalmi értéke

A szorgalomnak is van társadalmi értéke, mert fokozza a tényleges értékek kibontakoztatását. De az értéke hatványozottan a vele társuló képességtől függ. Az oktatási intézmények minősítése azonban ma is jelentősen eltér az életben bizonyítottól. Túlságosan jutalmazza a szorgalmat, ugyanakkor nem ad kellő súlyt a képességnek. Ezt az élet éppen fordítva teszi.

A szorgalom korábban nem játszott fontos szerepet. Ez az erény abban merült ki, hogy felerősítette, illetve a lustaság csökkentette a testi erőből és a képességből fakadó különbséget. A szorgalom csak a társadalmi fejlődés magas fokán vált egyre fontosabbá, amikor már a társadalom számára mindennél fontosabb tudást és a tehetséget növelte. A lustaság szerepe a szorgalommal éppen ellentétes volt és maradt. A fejlett társadalmakban mind a tehetséget, mind tudást szinte megsemmisíti.

A szorgalom bizonyos kultúrák társadalmaiban bizonyos társadalmi cél eléréséhez fontos erénnyé vált. Különösen fontos szerepet kapott a távol-keleti konfuciánus és a török hatalmi hierarchiában és a keresztény vallási klérusban. Az első kettőben, a hatalmi apparátusokban, a hadseregben, a bírói testületekben az oktatási intézmények vizsgáin elért eredmény volt a szelekció alapja, ahol a követelmények nem annyira a tehetséget, mint a szorgalmat minősítették.

A történészek máig nem szentelnek kellő figyelmet arra, hogy a fenti két társadalomban, továbbá a keresztény egyházak klérusaiban az iskolai eredmények, nem pedig a vérségi származás, illetve az öröklött vagyon nagysága volt a hatalmi apparátusban nyert szerep alapja. Ez a szelekció ugyan nagyon dogmatikus alapokon működött, nem az új keresésére, hanem a régi szolgálatára, bemagolására helyezték a hangsúlyt, mégis sokkal jobb képességszelekciót biztosított, mint a vérségi származás.

Nagy társadalmi mobilitás a klérus, művészek, tudósok és vállalkozók körében

A múltban egyes szakmákra vált jellemzővé a valamivel nagyobb mobilitás, ezek a szakmák ennek köszönhetően az átlagosnál haladóbbaknak, progresszívebbeknek bizonyultak, de ennek kevés általános társadalmi hatása érvényesült.

A középkori Nyugaton a vertikális mobilitásban az élen jártak a keresztény felekezetek klérusai is. Ennek köszönhető, hogy a kétezer éven keresztül sokszorta nagyobb volt a kulturális és gazdasági teljesítményük, a politikai befolyásuk, mint a mobilitást szinte nem is ismerő földesuraké. Mára mégsem jutottak messze, mivel nem társadalomként, hanem csupán az egyházi apparátus részeként éltek, nem nősülhettek, nem lehetett családjuk. Ráadásul az egyházi érdekek szolgálata mellett csak másodlagosan foglalkoztak a gazdasággal. Vagyis Nyugaton a keresztény klérusokat éppen annak az ellenkezője jellemezte, ami a zsidó diaszpórát felemelte.

A keresztény klérus kiemelkedő szerepét nem lehet megérteni azon az alapon, amit maga is hirdet, hogy isteni eredetűek voltak a dogmái. Az igazi ok az volt, hogy a klérus magas rangú tagjai sokkal szelektáltabbak, képzettebbek voltak, mint a világi hataloméi.

Kultúra és erkölcs a társadalmi fejlődés alapja

A 20. század különleges század volt. Ebben a száz évben nagyobbat változott a világ, mint előtte ötezer év alatt összesen. Ezt ma világosabban látom, mint tíz éve, amikor erről könyvet írtam a MI 20. SZÁZADUNK címmel.

A tudományos-technikai forradalom hatása a kultúrák erőviszonyaira

A tudományos és technikai forradalom hatására a nyugat-európai kultúrkörbe tartozó puritán társadalmak mind gyorsan nagyon gazdagok lettek az emberiség öthatodához képest.

A 21. század közepére, Kína felzárkózása után az emberiség kétötöde lesz gazdag. Sőt egyre gazdagabb. A világ szegényebb háromötöde nemcsak jövedelmével marad le. A gazdasági jelentősége és katonai ereje ugyanis még ennél is gyorsabban csökken.

A tudományos és technikai forradalom két kultúra, a nyugati puritán és a távol-keleti konfuciánus kultúra hatalmát felfokozta, és minden más kultúra relatív erejét leértékelte. A leértékeltek között a három fontos is van, mégpedig az indiai, a mediterrán és a közel-keleti. Ezek ereje, és főleg a dinamikája azonban elmarad a puritán Nyugat és a konfuciánus Távol-Kelet mögött.

Ma még a puritán Nyugat katonai, gazdasági és tudományos fölénye még a Távol-Kelettel szemben is nagy, de csökkenő. A Nyugaton belül egyre nő Észak-Amerika fölénye és csökken a puritán Nyugaté.

Az emberiség létszámának alig egy hatoda élt a fejlett, a többi kultúrát kizsákmányoló világban, és ennek a jóléte jelentősen függött az elmaradottak kizsákmányolásából és a velük való munkamegosztástól.

A 20. század derekára a tudományos és technikai forradalom minőségi változást hozott a kultúrák közötti erőviszonyokban, amelyek lényege a következőkben foglalható össze:

1.     A Nyugat gazdasági és katonai fölénye a többi kultúrával szemben sokszorosra nőtt. Az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem különbsége a fejlettek és a többi kultúra között 3:1 aránynál is alacsonyabbról, a 20. század végére, 50:1 arányra, a katonai fölény pedig, még ennél is nagyobbra nőtt.

2.     A Nyugatnak nem volt továbbra szüksége az olcsó, iskolázatlan munkaerőre. A fejlettek és az elmaradottak között megszűnt a kizsákmányolás fontos erőforrás lenni. A fejlettek gazdasága még a saját gyenge minőségű munkaerejét sem képes hasznosítani, nemhogy az elmaradott kultúrákét. A megelőző háromszáz évben a világkereskedelmet döntően az erős gyarmattartó és a gyarmatai, illetve a befolyási övezeteivel való kereskedelem jellemezte. A 20. század közepére a világkereskedelem súlya nőtt a fejlettek közötti forgalom irányában. A fejlettek és az elmaradottak közti kereskedelem egyre inkább a nyersanyagok cseréjére korlátozódott.

3.     Nyilvánvalóvá vált, hogy a gazdasági fejlettek közé felzárkózik a konfuciánus Távol-Kelet. Ennek következtében a 21. század közeprére az emberiség hatoda helyett, a kétötöde fog fejlett társadalmakban fog élni.

4.     Amíg a fejlett társadalmakban leállt a népszaporulat, addig az elmaradottabbakban tovább nő. A belátható jövőben, a kultúrák közti minden ellentét az ellentétes irányú demográfiai fejlődésből fakad. Az emberiség fejlett kétötöde nem, az elmaradt háromötöd pedig példátlan gyorsasággal szaporodik.

A népszaporulat leállásán alapuló felzárkózás három feltétele

A fentiekből az derül ki, hogy jelenleg csak a nyugat-európai puritán, és a kelet-ázsiai konfuciánus viselkedés mellett zavartalan és gyors a társadalmi és technikai fejlődés. Ez pedig ebben a két kultúrkörben is csak akkor és ott működik, ahol leáll a spontán népszaporulat. Az élvonalba kerülés feltétele ugyanis a spontán népszaporulat leállása.

A puritán kultúra mellett is népszaporulat akkor áll le, ha

1. a gazdasági fejlettség túllépi a mintegy tízezer dollár per fő értéket,
2. az iskolázottság átlaga eléri a tizenkét évet, 
3. fogamzásgátlás áll rendelkezésre olcsón és egyszerűen.

A megfelelő kultúrán kívül e három, – vagyis puritán kultúra követelményével együtt összesen négy – feltétel mindegyike kell a felzárkózáshoz. Azt, hogy egyetlen feltétel hiánya elegendő ahhoz bizonyítja a szigorúan mediterrán és az ortodox keresztény kultúra önerőből képtelen a felzárkózásra.

Szigorúan mediterrán kultúrának tekinthetjük a Lisszabon – Róma – Athén vonaltól délre lévő térséget és a latin-amerikai országokat. Ez a térség az Európai Unión belül csak azért emelkedhetett fel a követelmények színvonalára, mert a fejlett Nyugat-Európa példátlan pénzügyi támogatását és a térségből származó turisztikai bevételeket élvezheti.

Tipikus példa Dél-Olaszország, amely már az EU tagság előtt a gazdagabb Észak-Olaszország igen jelentős támogatását évezhette. Ez a támogatás sokszorosan meghaladta a Marshall-segély összegét. Ezt fejeli meg az EU támogatása. Még nem akadt közgazdász, vagy politikus, aki kimutatta volna, hogy mekkora volt ez a félévszázados támogatás egy lakosra vetítve. Nyilvánvalóan sokkal több, mint a térségben lévő teljes nemzeti vagyon. Ennek ellenre az ország északi feléhez viszonyított lemaradás nem csökkent, hanem nőtt. Éppen a legutóbbi parlamenti választások bizonyítják, hogy fogyóban van az észak-olaszok türelme.

Andalúzia az EU tagság óta a nagy EU támogatásnak, és a nyugat-európai turizmusnak köszönhetően ugyan tartani tudta magát, de önerőből hamar lemaradna. Ez vált nyilvánvalóvá a jelenlegi pénzügyi válságban.

Görögország sem állna ott, ahol jelenleg van, ha nem kapott volna megkülönböztetett EU támogatást, és nem volna szinte példátlan vonzereje a gazdag turisták számára. Most mégis kiderült, hogy idegen test az euró zónában.

Aki az okokat keresi, megtalálja e régiók viszonyaival való találkozás alkalmával. Markánsan jelentkeznek a mediterrán viselkedési normák. A piacon éppen úgy, mint a kormányzásban.

A latin-amerikai országokban a spanyolok és portugálok úgy élnek, viselkednek, ahogyan az említett dél-európai környezetben. Ráadásul, ezeket még visszahúzzák az elmaradottabb indián és fekete etnikumok. A népszaporulatuk a megengedhető többszöröse, és annak is a súlypontja a fejlődésre képtelenek oldalán van.

A keleti szlávok ugyan három feltételhez közel vannak, mégsem képesek a felzárkózásra, mert az első követelmény hiányzik, a kultúrájuk nem puritán. Európa keleti felén csődbe jutott a tőkés, a bolsevik és újra a tőkés társadalmi rendszer fejlődése. Tehát e térség kudarca az uralomra került ideológiától független.

Az okot keresve elegendő utazni, és körülnézni. Azt látjuk, hogy a lemaradó déliek és keletiek mennyire másként élnek, mint az északi-nyugati szomszédok. Ahol a lakosság nem szorgalmas, nem beosztó, nem tisztaságszerető, ott eleve lehetetlen a felzárkózás.

Ennyi is elég annak belátáshoz, hogy Kelet-Ázsiában miért voltak kiemelkedően sikeresek a japánok, és a kis tigrisek.

Kína nagyon nagy, és nagyon szegény volt ahhoz, hogy spontán leálljon a népszaporulat. A kommunista vezetés azonban felismerte, hogy a nagyon centralizált vezetés erőszakkal megállíthatja a népszaporulatot. Ennek feltétele azonban a politikai diktatúra fenntartása mindaddig, amíg a jólét és az iskolázottság el nem éri a szintet, ahol majd spontán leáll a népszaporulat, és rá lehet térni a politika demokratikus formájára. Ezt az egyszerű, és páratlan sikerrel bizonyított tényt a Nyugat politikai és társadalomtudományi elitje nem hajlandó tudomásul venni, és a történelem eddigi legnagyobb sikerét, egy a puritán Nyugat egészénél népesebb birodalom gyorsabban fejlődik, mint ami a Nyugat történelmében valaha előfordult.

Érdekes módon ez a mandarin vizsgákra épülő szelekció olyan mély nyomot hagyott a kelet-ázsiai kultúrában, ami igazán csak most, a szellemi tőke elsődlegessé válása idején gyümölcsözik. Ez a tény is jól bizonyítja, hogy az évezredes kulturális örökség milyen alapvető elemévé válhat a társadalom alépítményének.

Ezzel szemben a siker feltételének tartanak számos olyan feltételt, ami mindenütt kudarcot vallott. A fajunk történetének egyik legnagyobb társadalmi csodája, hogy az emberiség ötöde példátlan sebességgel halad azon az úton, hogy Kína újra a világ egyik szuperhatalma legyen. A Nyugat politikai és tudományos elitje pedig a kínai megoldásban hibát lát.

Ma a legnagyobb komparatív előny a munkaerő kultúrája és minősége

A fejlett társadalmakban a munkaerő java egyre jobban felértékelődik, a gyengébb fele pedig értékét veszti. Az alsó tizede pedig negatív értékű lett.

A világ fejlett részében az emberi faj történetének legnagyobb fordulata játszódott le. A termelő társadalmak korát felváltotta a tudás, a szellemi vagyon kora.

A termelésen a fizikai munka termékét, az emberi szellem eredményén az alkotást értjük. E fogalmi megkülönböztetés indokolt annak ellenére, hogy a termelés mögött mindig volt szellemi teljesítmény, és az alkotás mögött mindig van fizikai munka is. Talán helyesebb volna így fogalmazni:

A termelés mögött nagyon sok a fizikai munka és nagyon kevés a szellemi alkotás, az alkotás mögött nagyon sok a szellemi és nagyon kevés a fizikai munka.

Fajunk eddigi életét a termelés maximalizálása jellemezte, amihez fejlett agyunk kapacitására alig volt szükség. A termelés eddigi módjai annyiban nem feleltek meg fajunknak, mivel annak fizikai adottságai gyengék, az agya pedig fejlettebb, mint amit a termelés igényel. Ezzel szemben az alkotásban az ember fizikai gyengeségei is bőven elégségesek, a szelleme pedig végre élhet óriási kapacitásával. Az alkotás az ember adottságaira épülő munka, sok szellemi és kevés fizikai teljesítményt igényel.

Az osztálytársadalmak vallásai joggal épültek arra, hogy a tudásvágy, az alkotás bűn, mert nem arra volt szükség. Százezer év után fajunk végre eljutott odáig, hogy a társadalom eredendő bűne fontos erénnyé vált.

A 20. század végére a fejlett világban egyértelművé vált, hogy a gyors gazdasági fejlődés elsődleges feltétele az emberek minősége. Azzal, hogy Kína és Vietnám is rálépett a nagyon gyors gazdasági fejlődés útjára, csupán Észak-Korea maradt olyan ország, amiben a lakosság viselkedési kultúrája puritán, azaz megfelel a kor követelményeinek, és nem az átlagnál sokkal gyorsabban gazdagodik. Ezzel a mintegy 3 milliárd embert jelentő két kultúra elégséges feltételt jelent ahhoz a társadalom fejlődése gyors legyen. Ezekkel szemben minden más viselkedési kultúrájú nép egyre jobban lemarad. Ez az általános törvény a tőkés osztálytársadalmakban és a bolsevik szocialistáknál is egyértelműen bebizonyosodott.

A tőkés utat járó Nyugaton csak a puritánok lettek gazdag és össznépi társadalmak. A mediterrán kultúrához tartozók pedig egyre jobban lemaradnak. Ezzel szemben a hidegháborúban a Nyugat oldalára került távol-keleti konfuciánus kultúrájú országok példátlan sikert arattak. A bolsevik úton járó Kelet-Európában pedig kiderült, hogy a nagycsaládos kultúrájú, pravoszláv társadalmakban ugyan leállt a gyors népszaporulat, az átlagosnál gyorsabb gazdasági fejlődés nem valósult meg. Ezzel szemben ugyanaz a bolsevik rendszer Kínában képes volt megállítani a népesség növekedését, beindítani a piacgazdaságot, és csodálatos fejlődést élvezhet.

Gyors gazdagodás nem szül fejlődést – alkalmas kultúra és munka nélkül

A 20. században bebizonyosodott, hogy a nagy jövedelem nem elégséges alapja a társadalmi fejlődésnek. A nagy jövedelem csak ott szül társadalmi fejlődést, nagyobb jólétet, ahol munkából származik, és a kultúra megfelelő. Az olajban gazdag arab országok, Oroszország, Venezuela szolgál példát arra, hogy a bányajáradékból származó nagy jövedelem nem serkenti a fejlődést, hanem stabilizálja az idejét múlt társadalmi rendszert.

Ezzel szemben a drága olaj éppen azokban az országokban okozott gyorsabb technikai fejlődést, akinek ezt ki kellett fizetni. A jelenkorra az érvényes, hogy a magas nyersanyagárak hatása nem ott válik pozitívvá, ahol annak járadékát élvezik, hanem ott, ahol meg kell vásárolni.

Az életem során a közgazdászok kirobbanó fejlődést jósoltak a természeti adottságokban gazdag országoknak, mint például a Szovjetuniónak, azon belül Ukrajnának, valamint Argentínának, Iránnak és újabban Brazíliának. A jóslat egyik esetében sem vált be. Az adottságaik ugyan ma is megvannak, de a sikerről szó sem lehet.

A rövidlátó közgazdászok és politikusok az elmaradt kultúrák gazdasági jelentőségét és a fejlettek nyersanyag igényét egyaránt túlértékelik. Ez a megközelítés azonban hibás. Az igaz, hogy a fejlett világ számára fontos a nyersanyagellátás, de az egymásra szorultság fordított.

Az eladók sokkal jobban rá vannak a pénzes vevőkre szorulva, mint fordítva. Nem ismerek olyan elmaradt, de nyersanyagokban gazdag országot, ami működőképes maradna a nyersanyagok eladása nélkül. Ezzel szemben a fejlett világban azok az országok mentek többre, akik nem a nyersanyagokkal rendelkező országok politikai, katonai felügyeltére törekedtek, hanem azok, melyek a nyersanyagokkal való fokozott takarékosságra helyzeték a hangsúlyt. Az azonban általános, hogy a magas nyersanyagárakból meggazdagodott ország gazdasági és társadalmi fejlődése lelassult.

A közgazdászok és történészek a gyarmati rendszer megszűnése mögött csak a politikai változást, de az egész emberiség sorsának más vágányra kerülését nem látják. Nem tudatosult, hogy a gyarmati rendszer azért szűnt meg, mert megszűnt az ahhoz fűződő társadalmi és gazdasági érdek.

Mind a politikai, mind a gazdasági sajtó állandóan fejlett országoknak a nyersanyagokban gazdag országoktól való függőséget hangsúlyozza. Nem veszik figyelembe, hogy az elmúlt száz év során a nyersanyagokban szegény országok gyorsabban gazdagodtak, mint a nyersanyagokban gazdagok. Európa hat leggazdagabb országa nyersanyagokban szegény. A rászorultság sokkal inkább fordított.

A nyersanyagoknak a nemzeti jövedelemhez mért súlya száz év alatt a tört részére csökkent. Száz éve a fejlett országok nyersanyag fogyasztása meghaladta a nemzeti jövedelem tíz százalékát, a sok ezer kilométerről való szállításuk pedig elviselhetetlenül drága lett volna. Ma a fejlett országokban a nyersanyagigény a nemzeti jövedelem mintegy öt százaléka, és a világ legtávolabbi pontjairól is olcsón oda szállítható.

Svájc és Japán számára nem gond a nyersanyagokkal való ellátás. Szint minden nyersanyagot megvásárolhatnak a nemzeti jövedelmük húszadából.

A világ leggazdagabb hatodában csak Ausztrália és Kanada termel több nyersanyagot, mint fogyaszt. Ezzel szemben a többi nyersanyagokban gazdag ország most esetleg jól él, de társadalmi tekintetben egyre jobban lemarad.

A tudományos és technikai forradalom hatására ugyan nagyon differenciálódott a kultúrák gazdasági teljesítménye, de a fejletteknek az elmaradottakkal szembeni rászorultsága mégis csökkent.

A fejlett társadalmon belül csak az azonos szintre emelkedett kultúrák élhetnek békésen. Megfogalmaztuk az ellenkezőjét is: ma már a fejlett világban a közös államban élő etnikumoknak együttélés nem okoz súrlódást, ha a viselkedésük, azaz a kultúrája hasonló. A fejlett társadalomba való beilleszkedés akadálya elsősorban kulturális.

A tudományos és technikai forradalom hatására három generáció alatt százszorosára nőtt az ismeretek, a lakosság és áruk cseréje, tízszeresére nőtt a fejlettek és az elmaradottak közti gazdasági különbség. Csökkent az elmaradt többség gazdasági jelentősége a fejlettek számára. A fejlettek között a társadalmi munkamegosztás lett az elsődleges érdek.

Az elmúlt alig hatvan év során a fejlettek túlléptek az osztálytársadalmakon, az emberiség többsége viszont abban maradt.

A 20. század közepén azonban a nyugat-európai puritán kultúrkörű társadalmak gyorsan, és erőszak nélkül túlléptek az osztálytársadalmon. Ezt követték a hidegháborúban a Nyugat oldalán álló kelet-ázsiai országok is. Többségük ennek ellenére ma is tőkés társadalomnak tekintik az élvonalat, holott azokban már nem a fizikai tőke, hanem a szellemi vagyon a szűk keresztmetszet, ami a társadalom szerveződését, mozgástörvényeit alakítja.

A minőségi változást könnyű volna tudomásul venni, ha megnéznénk, milyen volt a 20. század elejéig, minden tőkés osztálytársadalomban, és milyen ma a gazdag társadalmakban a megtermelt, és az újra elosztott jövedelmek megoszlása.

Az osztálytársadalmakban a létrehozott jövedelem megtermelése nivellált volt. A jövedelmek termelésében részt vett a lakosság kilenctizede, viszonylag nagyon kis mértékben differenciálódott hatékonysággal, Ezt azonban nagyon differenciáltan osztotta újra a társadalom. Minden osztálytársadalomnak ez volt a közös jellemzője. Ezzel szemben a jelenkori fejlett társadalmakban nagyon differenciáltan képződik a jövedelem. A megtermelt érték jelentős hányadát, harmadát, felét az állam visszaosztja úgy, hogy az arányát nivellálja.

A kultúrák között csak a gyarmati rendszerben volt fontos a gazdasági munkamegosztás. Az ipari országok technikai fölényükkel kizsákmányolták a náluk kevésbé fejletteket.

A gazdaságtörténészek csak azt hangsúlyozzák, hogy az ipari forradalom hatására a gyáripar és a hadviselés komparatív előnye megsokszorozódott, de nem teszik hozzá, hogy a fél-perifériák és a perifériák mezőgazdasága ugyanakkor komparatív előnybe került.

A gyáripari termelés sokszorosan nagyobb hatékonysága azzal járt, hogy a gyarmattartók iparcikkeik ellenében nagyon olcsón jutottak fél-perifériák, és a gyarmatok mezőgazdasági és bányászati termékeihez.

A katonai fölényük pedig biztosította a politikai uralmukat. Ez a fölény ugyan ma sokkal nagyobb, mint a gyarmati rendszer idején volt, de megszűnt az alkalmazásának értelme. A katonai győzelem ugyan könnyű, de a megszállás már sokkal nehezebb, költségesebb, haszna pedig kevés, sőt az erőszakos elnyomás egyre többe kerül.

1.     Amelyik kultúrára nem a takarékosság, a szorgalom, a tisztaság, a fegyelmezettség, a tudásvágy, az igényesség a jellemző, az nem alkalmas arra, hogy össznépi demokrácia legyen. A tudományos és technikai forradalom olyan társadalmi környezetet teremtett, amiben e két kultúrától eltérő értékrend eleve kizárja a felzárkózás lehetőségét.

2.     Amelyik társadalom nem puritán, még nem érte el a jelenlegi élvonalhoz közeli szintet, és nem magasan iskolázott, nem lehet demokratikus. Tehát a nem puritán, szegény és nem iskolázott társadalom nem lehet demokratikus. Ezt a Nyugat képtelen megérteni.

3.     Amelyik társadalom népessége még gyorsan nő, nem teremtheti meg a demokrácia működési feltételeit. Ezt a feltételt sem ismerte fel a tudomány és a politika. A keresztény erkölcs pedig nem hajlandó elfogadni.

Az erkölcs a kultúra függvénye és a gazdasági teljesítmény alapja

Az erkölcs fogalma nem egyértelműen definiált, szinte minden nyelvben, kultúrában mást értenek rajta, mi egyszerűség kedvéért az életviteli mód helyett az erkölcs fogalmát fogjuk használni.

Eleve problémát jelent az a tény, hogy a fenti fogalmak tartalmát az indokoltnál jobban a humán szféra területére, mindenekelőtt a vallási törvények betartására értelmezik. Az etika és az erkölcs fogalmi köre még mindig túlságosan a vallás parancsaira, tilalmaira korlátozódik. Max Webert is sokkal jobban megértették volna, illetve sokkal kevésbé magyarázták volna félre, ha nem protestáns etikát, hanem puritán erkölcsöt mondott volna.

A fogalmi körét tekintve talán az értékrend fogalma torzult a legkevésbé, de a használata nem elég általános. Az érveim illusztrációja szempontjából az erkölcs fogalmát tartottam a leginkább elfogadhatónak, és a továbbiakban azt fogom használni.

Ehhez is két előzetes kiegészítés kívánkozik: egyrészt nem a vallás, hanem a kultúra erkölcsét kell érteni alatta, másrészt a gazdasági szférára is ki kell terjeszteni.

A keresztények tíz parancsa nem mondja ki: Ne késs el! Légy takarékos! Tanulj! Ezek az elvárások ugyanis nem szolgálták az osztálytársadalmak érdekét. Abban a társadalom érdek sokkal inkább ezek ellenkezőjét kívánta meg. Ne tudásra, hanem vak hitre törekedj, ha szent akarsz lenni. Ne takarékosodj, inkább áldozd fel az istennek még azt is, ami neked a legkedvesebb. Ne légy kíváncsi, mert elkárhozol. Az osztálytársadalmaknak nem véletlenül ezek voltak az elvárásai, még akkor is, ha ezt gyakorolta, de nyíltan nem indokolta. Talán nem is tudta volna, de ösztönösen megérezte, hogy ezt kell tenni a társadalom érdekében, mert mindezek még sértették az osztálytársadalmak érdekét.

A gazdasági élet azonban ezt is fontos elvárásnak tartotta, és jutalmazta annak ellenére, hogy a társadalom a gazdagodás forrásait nem használta, hanem elpocsékolta.

Tudom, hogy állításaim mellett egyetlen érv szól, minden osztálytársadalom következetesen gyakorolta a négy „főbűnét”. Nem ismerünk olyant, amelyik másként cselekedett. Márpedig, ami minden osztálytársadalomra jellemző volt, az a társadalom érdekét szolgálta. Csak azért juthatott fajunk jelentős hányada életének elképzelhetetlen kiteljesedéséig, mert ötezer évig szervezetten munkálkodott a népesség növekedésnek fékezése érdekében. Adóztatta a szegényeket, fegyverkezett, és azzal pusztította fajtáját, a felhalmozás forrásait lepocsékolta, és üldözte a tudásvágyat. Állításomnak csak az lenne a cáfolata, ha lett volna olyan osztálytársadalom, amelyik nem ezt teszi. Márpedig amire nem ismerünk kivételt, az törvényszerű, az nem „bűn”, hanem a társadalom célját szolgáló erény, még akkor is, ha az ember nem annak tartja.

Az nem természettudós, aki a természetben jellemző viselkedést nem fogadja el célravezetőnek. A tudomány az olyan jelenséget, aminek nem érti meg a célszerűségét, csak olyannak tekintheti, aminek ő még nem ismeri az okát. A marxizmusban is az a tudománytalanság, hogy nemcsak indoktalannak, de megváltoztathatónak tartja azt, ami ugyan minden ismert társadalomra jellemző, de nem felel meg az erkölcsi elvárásának.

A 20. század közepén a puritán nyugati társadalmak eljutottak odáig, hogy a társadalom egésze végre a természetének megfelelő erkölcsi szabályok szerint élhet, ami ugyan korábban sehol nem fért össze az osztálytársadalma érdekével. De ez csak ott valósulhat meg, ahol a társadalom puritán, elég gazdag, és eléggé iskolázott. Vagyis ott, ahol már megszűnt az osztálytársadalom szükségessége. De csak ott. Ahol még nem jöttek létre az osztálytársadalom megszűnésének előfeltételei, ott továbbra is társadalmi kényszer a négy „főbűn” működtetése.

Ahol viszont létrejöttek az osztálytársadalom megszűntethetőségének a feltételei, az megszűnik magától, sőt tudomásul sem veszik. Ezt igazolja a tény, hogy a létrejött osztálynélküli társadalmak egyike sem tudatosan hajtotta végre az átalakulását, sőt, amikor ez megtörtént akkor sem vette tudomásul. Ez ugyan nem okoz problémát, de annál nagyobb kár származik abból, hogy a már átalakult Nyugat közvéleménye, politikai és tudományos elitje sem veszi tudomásul, hogy ami a számára már megtörtént és természetes; azt ott alkalmazni nem kell, ahol az alkalmazása még nemcsak lehetetlen, de kárt okozó is.

Ma a világ szaporodó kétharmadában hiányoznak a társadalmi továbblépés feltételei: A lakosság szaporodásának megállása, a tízezer dollár feletti nemzeti jövedelem, a 12 évnél magasabb iskolázottság, és a puritán erkölcs. Márpedig ezek mindegyikének megvalósulása előtt az osztálytársadalom erőszakos megszüntetése anarchiát okoz, és növeli távolságot a megvalósítástól.

Eddig csak olyan társadalomban valósult meg a társadalmi továbblépés, ahol ezek az előfeltételek fennálltak. Ezek csak ott valósultak meg, ahol a lakosság viselkedési kultúráját vagy a nyugati puritanizmus, vagy a távol-keleti konfuciánus életvitel jellemzi. El kell fogadni, hogy egyelőre az elsődleges feltétel a puritanizmus, vagyis a megfelelő erkölcs.

Azt, hogy a puritán erkölcs előfeltétel a marxizmus múlt századi története is jól bizonyítja. A bolsevik forradalom Oroszországban az osztálytársadalmon való túllépést tekintette elsődleges feladatának. Ez azonban azért volt eleve kudarcra ítélve, mert minden előfeltétele hiányzott.

·    Nem volt megfelelő a lakosság erkölcse.

·    Az egy főre jutó nemzeti jövedelem tizede volt a kívánatosnak.

·    Az iskolázottság töredéke a megköveteltnek.

·    A népszaporulat nem volt leállítható.

Ezt a követelményét az osztálynélküli társadalom létrehozásának a marxizmus fel sem mérte. A fejlett gazdaság és az iskolázottság hiányát ugyan Lenin felismerte, de arról sejtelme sem volt, hogy a puritanizmus és a népszaporulat leállása is előfeltétel. A forradalom győzelmét azonban arra akarta felhasználni, hogy a párt diktatúrával felfejleszti a gazdaságot és felemeli az iskolázottságot. Hite szerint, csak ez után lehetett volna szó az osztálynélküli társadalomról.

Mivel a lakosság erkölcse, életviteli módja nagyon távolt volt a puritanizmustól, és a népszaporulat leállítása is lehetetlen volt, a gazdaságot sem lehetett versenyképessé tenni.

A történészek máig nem értik meg, hogy a bolsevik rendszer miért bukott meg Európa keleti felén. Pedig a válasz a kínai siker ismeretében egyértelmű. A bolsevik rendszer azért bukott meg, mert ott akart társadalmi sikert, ahol annak kulturális feltételei hiányoztak és hiányoznak ma is.

Európa keleti felén a társadalmi továbblépési kísérlet nem azért bukott meg, mert rossz módszert választottak, hanem azért mert az ott élő népek viselkedése semmiféle rendszer mellett nem képes az osztálynélküli társadalomra.

Lenin után nyolcvan évvel a távol-keleti marxisták felismerték, hogy a pártdiktatúra képes lehet az osztálynélküli társadalom építésére, ha egyrészt a gazdaságban teret kap a piac, és megállítják a népesség növekedését.

Ez a két cél azonban csak a politikai diktatúra irányítása alatt valósítható meg, mert demokratikus politikai struktúra és a piac szabadsága mellett nem érhető el a gyermekvállalás korlátozása, és a birodalom egyben tartása.

·    A gyermekvállalás elengedhetetlen korlátozása csak nagyon kemény diktatúrában valósítható meg.

·    A várható gyors gazdagodás viszonyai között a birodalomegységének megtartása is politikai diktatúrát követel.

A kemény diktatúra azonban csak ott működhet sikeresen, ahol a lakosság puritán. Vagyis ez esetben is fennáll a puritanizmus követelménye.

Azt azonban látni kell, hogy a kínai utat legfeljebb Vietnám követheti. Követi is. A világ egyetlen más társadalma sem alkalmas arra, hogy a kínai útra lépjen. A magyarázat, hogy sehol sincs meg az első feltétel, a lakosság kemény puritanizmusa.

A közgazdászok Indiát emlegetik, ahol közel hasonló az állam nemzeti jövedelmének növekedési üteme. A két előfeltétel azonban hiányzik, és nem is teremthető meg.

·    A lakosság növekedése nem állítható meg. India képtelen az erre irányuló akaratát a lakosságra kényszeríteni.

·    A lakosság viselkedése nagyon messze van a puritántól. A lakosság számára elfogadhatatlan az a magas megtakarítási ráta, ami nélkül nincs egy lakosra jutó gyors növekedés.

A közgazdászokat ötven éve azért bírálom, mert az erkölcs szerepének jelentőségét mellőzik, holott az a klasszikus értelemben vett közgazdasági tényezőknél sokkal fontosabb.

Weber óta tudnunk kellene, hogy a társadalmak fejlődése, azok gazdasági teljesítménye elsősorban a lakosság viselkedési módjától függ, amit ő etikának nevezett. Az erkölcs gazdasági jelentőségének mellőzését azzal indokoltam, hogy a közgazdaságtan nemcsak a gyakorlatban, de az elméletben is csak azzal foglalkozik, ami rövidtávon nemcsak hat, de viszonylag könnyen számszerűsíthető is. Hiába van az erkölcsi adottságoknak, viszonyoknak mindennél nagyobb jelentősége, azt a közgazdászok mellőzik.

Weber száz éve alapvető igazságot mondott ki azzal, hogy a társadalmak politikai és gazdasági teljesítménye mindenekelőtt az etikájuk függvénye. A közgazdászok azért nem méltatták figyelemre Weber megállapítását, mert, ha ezt az állítást elfogadják, akkor az ő makroszintű közgazdaságtanuknak vége. De nemcsak annak, hanem a romantikus, a politikai demokrácia jelentőségét túlhangsúlyozó, előtérbe állító történelemtudománynak is.

A társadalmak eddig elért eredményei elsősorban a kultúrájuk, etikájuk, értékrendjük, és a megfelelő erkölcsön múltak. Korunkban a történészek elsődleges feladata a társadalmak sorsát alakító okok feltárása. Márpedig a tények tanúsága szerint a társadalmak gazdasági teljesítménye hosszú távon elsősorban a megfelelő erkölcstől függ. Az legyen fontos történelmi esemény, ami az erkölcsök jó irányban való alakulását befolyásolta, az legyen fontos történelmi személyiség, aki az erkölcs javítása terén a legtöbbet tett, és az legyen a fontos történelmi esemény, ami ebben az irányban jelentősen hatott.

A történészek éppen úgy képtelenek elismerni az erkölcsnek a politikával szemben való elsőbbségét, akárcsak a közgazdászok a gazdasági folyamatok alakulásában.

A vallások is a dogmák és a klérusuk szerepének tulajdonították az erkölcsi állapotok alakulását. Nagyon hamar felismertem, hogy ahány kultúrába begyökeresedett a kereszténység, mindegyikhez hozzáidomult. Nem a protestáns vallás gyökereztette meg a puritanizmust, hanem a puritán népek alakították ki a maguk számára a kereszténység puritánabb formáját.

Hiába tanúsítják a tények az erkölcs elsődlegességét, a történészek a politika, a közgazdászok a tőke, a papok a dogmák erejében bíznak.

A napokban került a kezembe egy tanulmány, amelyik az országokat az ott jellemző erkölcsi viszonyaik alapján állítja rangsorba. Az erkölcsi magatartást elsősorban a politikai és a gazdasági élet fontos területein külön-külön mérlegelve, majd összevonva.

A kiváló erkölcsi viszonyok 10, a nagyon rosszak 0 pontot kaptak. A 88 országra kiterjedő vizsgálatot 1991-ben és 2001-ben végezték el. Az első helyen 10-es osztályzattal Finnország, az utolsón 1,9-cel Indonézia van.

A rangsor tíz év alatt számottevően nem változott. Erre azt lehetne mondani, hogy tíz év nem ad történelmi távlatot. Ez igaz, de a politikusoknak ez is nagyon hosszú, ők ennél sokkal rövidebbre néznek. Az azonban megdöbbentő, hogy ez alatt a tíz év alatt ugyan az európai szocialista országok tőkés demokráciák lettek, azaz a társadalmuk berendezkedése alapvetően megváltozott, az erkölcsi helyüket azonban ugyanaz. Márpedig, ha a kor legfontosabb társadalmi szempontja szerint nincs változás, mi pedig felszabadulásról, rendszerváltásról beszélünk, akkor kiderül, hogy nem azt tartjuk fontosnak, ami igazán fontos, hanem olyan napi eseményekkel vagyunk elfoglalva, olyanokat tartunk fontosnak, miknek nincs történelmi szerepe.

1991-ben is, most is Ukrajna a 83., Románia a 69. helyen tanyáz, azaz a legelmaradottabbak társaságában. Velük szemben Oroszország, amelyiknek a világpolitikai, gazdasági szerepe még mindig fontos, a nyersanyagok exportjából óriási devizabevételhez jut, bármennyire hihetetlen, mögöttük szerepel. Történelme során talán először.

De távlatokban nézve sem történt változás. Ezer éve a keleti kereszténységet választó népek által lakott országok hiába vannak közel a Nyugathoz, hiába nőtt a lakosság iskolázottsága, hiába voltak szocialisták, aztán tőkés, hiába lettek demokráciák, erkölcsi téren ugyanott vannak, ahol ezer éve voltak. Indiával, Indonéziával és az afrikai országokkal vannak közös erkölcsi színvonalon.

A volt tagországok között Észtország kapta a legjobb erkölcsi minősítést, 5,5-ös osztályzatot kaptak. Ez is érthető. Ők vannak közel a skandináv életvitelhez, ők szinte finnek. Ha nem kellett volna szovjeturalom alatt élniük, az élvonalban lehetnének. Ott is lesznek. Magyarország áll a volt szocialisták között a második, a teljes rangsorban a 31. helyen. Húsz hellyel állnak mögöttünk a szlovákok, kettőnk között a lengyelek és a csehek. Vagyis a szovjeturalom alá került Közép-Európában mi vagyunk az elsők. Azonban tőlünk nyugatra minden ország előttünk van. Lényegében ott vagyunk, ahol 150, majd 80 éve voltunk.

Az erkölcsi és a tőkevonzás rangsora között nagyon szoros a korreláció. A tőke sokkal inkább keresi a jobb erkölcsöt, mint az olcsóbb munkaerőt.

A kimutatás több szempontból a politikusoknak, a történészeknek, a közgazdászoknak és a papoknak is sok tanulsággal szolgálna, ha ezek ilyenekre is figyelnének. Mindez a közgazdászok számára is tanulságos lehetne. Mert aki nem az alapvető változásokat kíséri figyelemmel, szükségszerűen eltéved.

Az egyházak is tanulhatnának ebből a tanulmányból. Az élvonalban a protestáns keresztények állnak. A nagy többségben katolikus országok közül egy sem került a jobbik félbe. A dél-amerikaiak pedig Kína mögött, az utolsó negyedbe vannak besorolva. A konfuciánusok élén Japán áll, de a gazdaság fejlettségéhez képest mindegyikük jó között szerepel függetlenül attól, milyen gazdag.

A közelmúltban az Egyesült Államokban felmérést készítettek arról, hogy a közelmúltban bevándorlók hogyan érvényesülnek náluk, és közölték az etnikumok és vallások rangsorolják. Élen vannak a nem vallásos zsidók, a vallásosak hátrébb. A Távol-keleti népek mind sikeresek. A protestánsok lényegesen jobbak, mint a katolikusak.

Aki az ilyen tényekből sem von le következtetéseket, nem társadalomtudós.

Az egyedek társadalmi értéke igen nagy, de negatív is lehet

A tudományos és technikai forradalom hatására az adott társadalmon belül is sokszorosára nőttek az egyedek társadalmi értékében mért különbségek.

A leghasznosabb ezrelékbe tartozó amerikai, norvég vagy szingapúri állampolgár ezerszer annyi értéket termel, mint az átlag, ugyanakkor a legkártékonyabb ezrelék ezerszer annyi kárt okoz, vagyis a társadalom számára negatív értékű. Ez ellentmond annak a politikai filozófiának, hogy jogi szempontból mindenki legyen egyenlő.

A modern társadalomban tehát nemcsak a népszaporulat állt le, de lakosság mennyiségi mérése is anakronisztikussá vált. Az már az elemi iskolában megtanultuk, hogy összeadni csak a megközelítőleg azonosakat lehet. Azt még nem ismertük fel, hogy a társadalom tagjait akkor is darabra számoljuk, ha az értékük között nemcsak ezerszeres különbség van, de gyakran még annak az előjele is más.

A következő generáció értéke sokszorta jobban függ attól, milyen lesz annak a minősége, mint mekkora a mennyisége. Ennek ellenére a közgazdaságtudomány és a politika továbbra is darabban méri a népszaporulatot.

Az egyedek számával való mérés megfelelő minden olyan faj esetében, amelynél az egyedek közti különbség elhanyagolható. Az emberi közösségek esetében a jelenkorig még elfogadható mérce volt az egyedeinek száma. A tudományos és technikai forradalom azonban nem az emberek fizikai, hanem szellemi képességeit hasznosítja. Ebben azonban ezerszer akkora a szóródás, mint a fizikai erőben.

Évtizedek óta bosszankodom azon, hogy a közgazdászok a nyugdíjasok jövőjét attól féltik, hogy egyre kevesebb fő fogja megtermelni a nyugdíjuk fedezetét. A nyugdíjak fedezete százszor jobban függ attól, mennyit termel majd akkor a most született generáció.

A jövedelemelosztás ellentmondása

A jövedelmek differenciált elosztására azért van szüksége a társadalomnak, mert ettől függ a folyó termelés hatékonysága. Ezzel szemben a következő generáció értéke a viszonylag nivellált jövedelemelosztás kíván. E két egymással szemben álló érdek kompromisszumát nehéz megtalálni.

Mivel a következő generáció minősége elsősorban attól függ, hogy milyen családi környezetben nevelkedik, azt kellene ösztönözni, hogy ott vállaljanak minél több gyermeket, ahol kedvezőbbek a felnevelési kilátások, és kevesebbet ott, ahol nagyon kedvezőtlenek. Ugyanis az átlagosnál jobb képességűek elvesztése óriási társadalmi kár. Ezzel szemben, és ezt ki sem szabad mondani, hogy óriási társadalmi kár származik abból, ha a következő nemzedékben magas azoknak az aránya, akik reménytelen helyzetből kerülnek ki. Ezért nem is tudnék a társadalom jövője szempontjából fontosabb feladatot elképzelni, mint a felnevelési feltételek javítását.

Ennek elsődleges eszközét a családi pótlékban látom.

A jövő szempontjából semmi sem okoz akkora kárt, mint a jelenlegi családtámogatási rendszer, amelyben a gyermekvállalást éppen ott ösztönzik erősen, ahol a legrosszabbak a felnevelési kilátások, és ott kevés az ösztönzés, ahol jók a felnevelés kilátásai. Tudom, hogy nemcsak a történészek, hanem a közvélemény egyes képviselői is megkérdőjelezhetik családtámogatás téma tárgyalásának a célszerűségét egy történelemszemléletet tárgyaló könyvben. Én nagyon is helyénvalónak érzem. A történelmen elsődleges feladata, hogy a jelen építésében hasznosítsa a múlt tapasztalatait.

Véleményem szerint, 50-100 év múlva azért fog a korunk legsúlyosabb kritikát kapni, hogy milyen nemzedéket kapott tőlünk, amiért nem törődtünk azzal, hogy következő generáció milyen környezetben születik és milyen családi nevelést kap.

Ma minden fejlett társadalomban olyan családtámogatási rendszer működik, ami a társadalmi érdekkel ellentétes gyermekvállalási struktúrát eredményez. Ráadásul ez annál fontosabb lenne, minél fejlettebb a társadalom, de annál jobban ösztönzik, hogy elromoljon. Nem tudok elképzelni jobb statisztikát annál, ami megmutatná, hogy melyik családi rétegben mekkora a gyermekvállalás. Ebből kiderülne, hogy minél magasabb a szülők iskolázottsága és jövedelme, vagyis minél jobbak a gyermeknevelési kilátások, annál kevesebb a gyerek, és minél kedvezőtlenebbek, annál több.

A társadalom jövője egyre inkább attól függ, hogy hol születnek a gyermekek, és egyre kevésbé azon, hogy hányan. A következő generáció értéke is sokkal jobban függ a gyermekvállaló szülők társadalmi értékétől, mint a születendő gyermekek számától. Nem ismerek olyan fejlett társadalmat, ahol a gyermekvállalás nem deformált abban az értelemben, hogy ott születik kevés gyermek, ahol azok várható értéke nagy, és ott születik sok gyermek, ahol azok várható értéke nagyon kicsi, sőt negatív is lehet.

Az emberi faj tulajdonsága, hogy azoknak gyors a népszaporulata, akik lemaradtak, és ott nincs népszaporulat, ahol magas a jövedelem és az iskolázottság. Ez nemcsak a kultúrák és a társadalmak között érvényesül, hanem minden egyes társadalmon belül is. Ez ellen csak azzal védekezhet a társadalom, ha az öregkori ellátást a gyermeknevelés hatékonyságához szabja.

Ezt a rendkívül kártékony társadalomtorzítást növeli meg a minden fejlett társadalomban jellemző családtámogatási rendszer, ami csak a gyermekvállalás számát ösztönzi, a felnevelés minőségét nem. Vagyis a társadalmi érdekkel ellentétes gyermekvállalásra ösztönöz.

Leegyszerűsítve: A családi pótlék oda ad viszonylag sokat, ott ösztönöz, ahol nagyon gyenge a várható eredmény, és ott ad keveset, ahol szinte biztosított a siker. A siker ugyan biztosított, de hiába, mert eleve nagyon kevés a vállalt gyermek. A társadalom által folyósított családi pótlék az első két jövedelmi és iskolázottsági tizedben a többségük esetében meghaladja a tényleges ráfordítást, a felső két tizedben pedig csak annak tört részére biztosít fedezetet. Közgazdász nyelvre lefordítva: minél kisebb a gyermeknevelés várható hatékonysága, annál jobban megfizetjük, és minél jobb, annál kevésbé támogatjuk.

A liberális közgazdászoknak még ez sem elég, a felsőoktatást piacosítani akarják. Vagyis még tandíjat is fizessen az, aki a jövő nemzeti vagyonát gyarapítja, és élen meg a sok gyermek vállalásából, aki azokat úgy neveli fel, hogy nem termelni, hanem fogyasztani fogják a nemzeti jövedelmet.

Az „erkölcsös falu”és a „bűnös város”

A bűnös város és az erkölcsös falu szembeállítását a közvélemény ezer évek óta ismeri, a társadalomtudományok mégsem tulajdonítanak ennek a ténynek jelentőséget. A közgazdaságtan is leértékelte a településformák erkölcsformáló szerepét. Ez annál meglepőbb, mivel a társadalom improduktív költségei között egyre nagyobb súllyal szerepel a bűnözés, az ellene való eredménytelen védekezés, és a tartósan munkanélküliek eltartása.

Az emberiség az elmúlt ötezer évét úgy élte át, hogy a nagy többségének kis falvakban és tanyákon volt a lakóhelye. Legfeljebb minden tízedik ember élt városokban, azok többsége is csak akkorákban, amelyekben szinte mindenki ismerhetett mindenkit. Vagyis az emberek többsége a kis közösségek természetes társadalmi közösségében, és azok kontrollja alatt élt.

A település nagysága fontos az abban kialakuló erkölcsök szempontjából. Szilárd erkölcse csak a kis településeknek lehet, mivel az erkölcsi elv és az erkölcsi gyakorlat csak ott fedik egymást, ahol mindenki mindenkit minden oldalról ismerhet. Amennyire ilyen település volt a falu, annyira nem az a nagyváros. A jelenkor erkölcsi válsága, a bűnözés elterjedése elsősorban azzal magyarázható a lakosság egyre nagyobb hányada nagy városokba tömörült, és tartósan nincs munkája.

Minél fontosabbá válik az erkölcsök szilárdsága, annál inkább előtérbe fog kerülni a településforma. A nagyvárosokat is egyre inkább kis lakóközösségekre kell majd bontani, a bérkaszárnyák világát pedig felszámolni. Ezt is előbb felismerte a lakosság, mint a közgazdaságtudomány. A lakosság áldozatok árán is kertvárosi, családi házas településformákat épít. Az állam pedig nem méri fel ennek a településformának az erkölcsjavító szerepét, nem ezekhez ad megfelelő segítséget.

Az európai civilizáció abban is középutat jelentett, hogy a lakosság kilenctizede kis és állandó településekben élt, ahol a növénytermelés kiscsaládi, az állattenyésztés faluközösségi, a külső védelem pedig földesúri, majd állami volt. Tehát nemcsak a család, de a kistelepülés, a falu is zárt, keményerkölcsű gazdasági egység volt. Márpedig csak az a településforma őrzi meg az erkölcsöket, amely az egyúttal gazdasági egység is.

A tudományos és technikai forradalom ugyan alapvető gazdasági igénnyé tette az erkölcs jelentőséget, de a közgazdaságtana ezt nem vette tudomásul. Nem tekinti gazdasági eredménynek az erkölcs erősítését.

Az óriási városok a lemaradó világban

A falusi életforma, és ezen belül elsősorban a mezőgazdaság támogatása azért is társadalmi érdek, mert a leszakadó társadalmú falusi világ tömegével küldi a képzetlen munkaerőt a városokba, ahol a képzetlen munkaerőben eleve nagy felesleg van. Belőlük verbuválódnak aztán a munkátlanságukban, reménytelen helyzetükben deviánssá váló tömegek. A modern társadalom csak akkor képes mind szakmai, mind területi síkon megfelelő minőségű és szakmai szerkezetű munkaerőt termelni, ha nincs nagy különbség a vidék és a város életviszonyai között.

Az urbanizáció a kapitalizmus idején is csak a legfejlettebb néhány országra volt jellemző. Jelenleg a világ perifériáin, vagyis a gazdaságilag elmaradott négyötödén a leggyorsabb az urbanizáció. Amíg a fejlett világ ugyan egyre inkább szinte egészében várossá válik, addig a lemaradó világ abnormálisan nagy városokba koncentrálódik. Az ott folyó urbanizációt szinte nyomon sem tudjuk követni, csak illusztrálni lehet.

A század elején a világ tíz legnagyobb városában összesen 30 millióan éltek. Ma már 250 millióan. Ez sem azt jelenti, hogy a századelejei tíz legnagyobb város nőtt ilyen arányban, sőt. Közben ezek kicserélődtek. A század elején még a tíz legnagyobb város közül nyolc volt a fejlett világban volt, ma már csak kettő, és húsz év múlva várhatóan csak egyetlenegy, Tokió.

A lemaradó világ sokmilliós városaiban a lakosság jelentős hányada, legalább harmada él a városi civilizáció minimális feltételeiből kizártan, nyomorban. Ezek a városok lesznek a jövő század igazi atombombái. Ha a milliós Párizs és Szentpétervár véres forradalmak színtere lett a múltban, akkor mi lesz ott, ahol tízszer, hússzor ennyi lakos nem félti majd az életét a legkisebb reményt sem ígérő forradalmak idején?

A fejlett világban a többség számára biztosítva van a korszerű városi életforma és munkaalkalom, a lakosság egyre nagyobb hányada mégis kiköltözik az alvóvárosok családi házaiba. A lemaradó, elszegényedő világban azonban az emberek gyorsuló tempóban a mérhetetlenül nagy városokba rajzanak, ahol még a korábbi falusi életnél is nagyobb a nyomor, de főleg eddig ismeretlen elidegenedés várja őket.

A jelenkor urbanizációját jól jellemzi az a tény, hogy a század elején, a világon legjobban urbanizálódott Anglia két nagy iparvárosának, Manchesternek és Birminghamnek kevesebb lakosa lesz a század végén, mint az elején volt. Ugyanakkor Anglia szinte minden települése össze lesz kötve a modern telekommunikáció és a gyors közlekedés eszközeivel, ezáltal mindenütt alkalom lesz a kor követelményeinek megfelelő életformára.

Ha valaki kíváncsi, hogy az egyes országok mit várhatnak a következő századtól, nézze meg a jelenlegi urbanizáció tempóját. Ahol gyorsan nő a nagyvárosok népessége, ott nincs remény a jövőre. A szocialista rendszerek egyik nagy előnye éppen az urbanizáció féken tartása volt.

A vidék és a mezőgazdaság elhanyagolásának másik, még kirívóbb, és még kezelhetetlenebb méretűvé dagadt példáit Latin-Amerika országaiban találjuk. Ott vált a társadalom tragikusan ketté, mivel a polgárosodó, iparosodó városmagokkal a vidék nem tud lépést tartani. Ma Latin-Amerikában is végletes az urbanizáció. Sorra haladják meg a nagyvárosok lakossága a tízmilliót, számosan a század végére a 20 milliós szintet is túllépik.

A közgazdaságtudomány mindmáig adós annak a hangsúlyozásával, hogy mibe kerül, ha egy lakost a városban akarnak elhelyezni úgy, ahogyan az megfelel az ország civilizációs szintjének, akkor ehhez az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem mintegy ötszörösére van szükség.

Ezzel szemben a kisebb településeken ugyanez az ellátási szint ennek ötödébe kerül. Alig van racionálisabb makro-gazdálkodás annál, ami a lakosságot olyan helyzetbe hozza, hogy ne meneküljön tömegesen a nagyvárosokba, hogy szülőhelyén is megtalálja az érvényesülés lehetőségeit.

Ez másként kifejezve: ha egy országban gyors az urbanizáció, akkor minden olyan méretű városba költözés, ami az ország lakosságának egyetlen százalékát érinti évente, az a szinttartást biztosító infrastruktúra kiépítésében a nemzeti jövedelem öt százalékát emésztené fel.

Ma a nemzeti vagyon, a fizikai és a szellemi összesen, mintegy ötszöröse a nemzeti jövedelemnek. Ebből fakadóan minden egy százalékos népességnövekedés öt százalékos felhalmozást igényel csak ahhoz, hogy az egy lakosra jutó nemzeti vagyon nagysága ne csökkenjen.

Ennél is sokkal reménytelenebb a helyzet az igazi harmadik világban. Ott szinte minden kormányzat a mezőgazdaságot elhanyagolta, nagyra törő városi fejlesztésekre pocsékolta el a rendelkezésre álló kevés pénzét. A vidék elhanyagolása évi 3-5 százalékos, azaz kezelhetetlen népszaporulatot hozott magával. A városok képtelenek megemészteni az odamenekült tömegeket, ugyanakkor a szegényen szaporodó falusi lakosság elviselhetetlen környezeti károkat idéz elő.

A vallás is a kultúrától függő felépítmény

A kereszténység az első ötszáz évben annak köszönhette a sikereit, hogy sikerült a szír – perzsa – zsidó, tehát szemita kultúra vallását a Mediterrán Európa polisz-kultúrájához adaptálni. Ez első sorban Szent Pál érdeme.

A kereszténységnek ez a sikere azonban nem maradhatott tartós, mert a politikai és gazdasági alapja a város a mediterrán térségben életképtelenné vált. Ezt a meggyengülést hasznosította Mohamed. A szemita népeknek kevés volt a mediterrán kereszténység fellazított egy istenhite. Alig száz év alatt a kereszténység elvesztette szinte az összes szemita táborát.

A kereszténység akkor vált a földművelő társadalom vallásává, amikor a hanyatló Mediterrán Európa helyére a felívelő Nyugat-Európa lépett.

A kereszténységet váratlanul érte az ipari forradalom is, vagyis az a tény, hogy az európai civilizáció a földművelésről az iparra tért át. E felkészületlenségből fakadt, hogy a kereszténység katolikus vallása elvesztette a középkorban élvezett szerepét, fontosságát.

A protestantizmus annak köszönhette a létrejöttét, hogy a római katolikus vallás klérusa képtelen volt tudomásul venni, hogy a társadalmi és gazdasági erők a puritán Nyugat-Európába tevődtek át. Azzal éppen a magyar történészeknek kellene alaposabban foglalkozni, hogy a reformációt miért és hogyan gyorsította fel az Oszmán Birodalom terjeszkedése.

Nálam a politológusok között az első Max Weber. Ezért a reformációt kezdettől fogva nagyra értékelem. Nem annyira, mint vallást, de azt is, hanem sokkal inkább, mint a puritanizmust. Mivel a reformnáció nem győzhetett volna az akkor még az ereje teljében levő Spanyol Osztrák Habsburg Birodalom ellenében, ezért az Oszmán Birodalom északnyugat irányú európai terjeszkedését Európa jövője számára pozitív események minősítem. Soha jobban, mint napjainkban. Ugyanis soha nem volt jobban egyértelmű a reformáció fölénye a római és az ortodox kereszténységgel szemben, mint a jelenkorban.

Jelenleg a világ legfejlettebb tíz államának mindegyike protestáns, azaz puritán, a tíz leggyorsabban fejlődők között sincs római katolikus. Azok protestánsok vagy konfuciánusok. Indokolt volna a különböző keresztény egyházakat az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem, iskolázottsági szint és a várható életkor alapján összevetni.

A kereszténység szétválása a három európai kultúra mentén

A három európai kultúra a közelsége okán jelentősen hatott egymásra, egyiket sem lehet a világ többi kultúrájához hasonlóan izoláltnak tekinteni. A három európai kultúra eltérő természetét ugyan a társadalom és a gazdaság minden területén megtaláljuk, de a kereszténység sorsának kétezer éves alakulása tükrözi talán a legjobban a meglévő különbségeket. Ezért a három európai kultúra karakterét célszerű a kereszténység történetén és gyakorlatán keresztül illusztrálni.

Szent Pál által a mediterrán kultúrához igazított, a több istenhit irányában számos engedményt adó kereszténységet az állandó dogmatikai viták ellenére egész Európa ezer évig közös vallásának fogadta el. Ezer év után a Kelet-Európa kulturális igényéhez szabott, görögnek mondott, de lényegében a sztyeppe társadalom igényeihez szabott ortodox kereszténység elszakadt a római, azaz mediterrán változattól. További ötszáz évre volt szükség, hogy Nyugat-Európa nagykorúvá lett kultúrájához szabja a maga protestáns, azaz puritánabb kereszténységét. A három markáns európai kultúra a közös eredetű keresztény vallás tekintetében is elkülönült egymástól.

A kereszténység első nagy szakadását jelentette, hogy jó fél ezred után, elvesztette a szemita híveinek szinte egészét. Máig nem mondjuk ki a tényt, hogy a szemita kultúrának nem felelt meg a Pál apostol népes másvilágról adott képe, nekik, akárcsak az ószövetségi elődeiknek, a zsidóknak, ennél lényegesen keményebb egyistenhitű vallásra volt szükségük.

A kereszténység második szakadása a 11. században a nyugat-európai és a kelet-európai kereszténység szétválása volt. A kelet-európai népeknek a világi és az egyházi hatalom szétválása nem felelt meg. Őket nem véletlenül ortodoxoknak nevezik. Ezt a szakadást gyorsította fel, hogy a nyugat-európai feudális társadalom kiscsaládos, a kelet-európai nagycsaládos társadalom volt. Mindegyiknek saját vallásra volt szüksége.

A kereszténység harmadik szakadását az idézte elő, hogy a Mediterrán térség elveszette a puritán atlanti térséggel szemben a fölényét. Az erősebb atlanti térség puritán lakosságának már nem felelt meg a mediterrán keresztény sokkal lazább egyistenhite a pogányságból öröklött szertartásai, szentjei, pompaszeretete, stb.

Ötszáz éve a reformáció egyértelművé tette, hogy a keményen nyugat-európai népeknek még a vallásuk sem lehet azonos a görög-római kultúra örökségét hordozó mediterrán népekével, azaz még a vallásuk sem lehet közös. Európában ugyan nem olyan egyértelműek a vallások határvonalai. Amerikában csak azok a térségek lehettek sikeresek, ahol a protestánsok voltak a gyarmatosítók. Ahol a mediterrán népek rendezkedtek be, ott mediterrán-keresztény társadalmak jöttek létre.

A katolikus egyház nem volt képes alkalmazkodni a kor változó viszonyaihoz. Ezért vesztett el értékesebb felét a protestantizmussal szemben.  A keresztény felekezetek közül, kezdettől fogva a protestáns egyházak feletek meg jobban a gyors változásoknak. Érthető, hogy az ortodox és a római keresztény egyház tehetetlen volt a fasizmus és a kommunizmus gyors térhódításával szemben is.

Ez a lemaradás tragikussá akkor vált, amikor az ipari forradalmat követően a római katolikus egyház csupán a társadalmi és gazdasági élet hibáinak kritikusává vált. A római katolikus vallás nem vette tudomásul a tényt, hogy a társadalmi és gazdasági változás alapvetően pozitív, hogy az eredmények a hibáknál sokkal nagyobbak, hogy a tőkés fejlődés objektív és feltartóztathatatlan. Ennek következtében Róma elvesztette korábbi fontosságát.

Beigazolódott, hogy a puritánok sokkal hatékonyabbak, mint az ortodox és latin népek. Ez nem azt jelenti, hogy a vallástól függ a hatékonyság, csak azt, hogy a puritánság nemcsak a vallásra, hanem még inkább a viselkedésre egyaránt jellemző.

A nyugat-európai feudális társadalom párhuzamos egyházi és a világi hatalma

A nyugat-európai feudális társadalomnak speciális vonása az egyházi és a világi hatalom párhuzamossága is. Még a legnagyobb világi hatalom sem szállhatott szembe az egyházival. A világi hatalom következetesen a földbirtok öröklésén alapult. Az egyházi hatalom több-kevesebb következetességgel értelmiségi szelekcióra épült.

A nyugat-európai feudalizmus viszonylag szerencsésen ötvözte egybe a földesúri és az egyházi hatalmat. A középkori egyházi hatalom világi szerepe bizonyos mértékig örököse volt az öntözéses társadalmakban kialakult mandarin vagy papsági adminisztrációnak. Ezek sem voltak örökletesek. Ez még keményebben érvényesült a papi nőtlenség mellett.

Sem az öröklés, sem a képesség alapján történő szelekció soha nem volt merev és következetes, mivel a világi hatalom gyakorlásához is szükség volt bizonyos vezetői képességekre, és ezért nem egyedül a birtoknagyság határozta meg a hatalomhoz jutás mértékét, hanem sok esetben a képességek is közrejátszottak. Ez annál erősebben érvényesült, minél erősebb volt a királyok személyi hatalma.

A feudális nyugati társadalomban a diktatúrák idején mindig szélesebb volt a társadalmi felemelkedés, mint a demokráciákban. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a diktatúra általában jobb, mint a demokrácia, csak azt, hogy a diktátorok a szolgáikat nemcsak vérségi vagy vagyoni alapon válogatják, hanem minél alkalmasabb szolgát keresnek maguk mellé.

Ezzel szemben az egyházban elvileg a képesség alapján történő szelekció érvényesült. Azonban az egyházi vezetésében is jelentős szerepet játszott a származás. Az egyházi vezetők nagy többsége származása révén került vezető pozícióba.

Nyugati puritán és a távol-keleti konfuciánus erkölcs

Az elmúlt fél évszázad második fele egyértelműen azt bizonyítja, hogy siker csak két viselkedési kultúra számára van nyitva. Csak a puritán Nyugat és a konfuciánus Távol-Kelet társadalmai fejlődhetek a világ átlagánál gyorsabban. Minden más kultúra, viselkedési mód lemarad.

A távol-keleti kultúrával csak a keményen puritán északnyugati, és az alpi népek, valamint a négy volt angol gyarmat maradhat versenyképes.

Nyugat-Európában csak a skandináv és az alpi népek elég puritánok a távol-keleti népekkel folyó versenyben. A világ tíz legfejlettebb társadalmú állama közé csak hat európai állam, Norvégia, Dánia, Svédország, Finnország, Svájc és Hollandia tartozik. Továbbá a négy volt angol gyarmat, az Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland.

A történelemtudománynak azt kellene feltárnia, hogy miért ezek az országok a legfejlettebbek és miért nem a Nyugat történelmének fő szereplői.

A hat európai ország esetében nagyon meglepő, de egyértelmű tanulság vonható le:

1.     A kisebb országok előnyben vannak a nagyobbakkal szemben. Ez Európa ókori történetében a görögökre jellemző. A városállamok és az olyan államok, melyekben városok gazdasági autonómiát éveztek előnyben voltak a birodalmi ambíciókat tápláló, történelemformáló szerepre éhes és alkalmas államokkal szemben.

2.     Mindegyikül protestáns erkölcsű, puritán lakosságú. Svájctól eltekintve skandinávok. Itt jegyezem meg, hogy az alpi népek mindegyike sikeres, függetlenül attól, melyik országhoz tartoznak. Elég, ha arra gondolunk a két Tirol azonos szinten van, nem látszik különbség annak alapján, hogy a puritán Ausztria vagy a mediterrán Olaszországhoz tartoznak. A balkáni Jugoszláviában töltött nyolcvan év után Szlovénia felzárkózott a többi alpi néphez.

3.     Viszonylag keményen jóléti rendszert működtetnek. Ezt azzal magyarázom, hogy a hosszú és kemény tél szolidaritásra nevel.

A négy volt angol gyarmat sikerét is érdemes elemezni.

1.     A lakossága puritán, az európai őshazájukban maradtaknál többre vitték. Vállalkozói szelleműek, szorgalmasok és mindenkit befogadó.

2.     Alulnépesedett, tehát szinte korlátlan mértében képes jó minőségű munkaerőt befogadni. Ez ugyanis az elképzelhető leghatékonyabb import.

3.     Bőven rendelkezik természeti erőforrásokban, ami egyre nagyobb bányajáradékot fog hozni.

4.     Termőterületben és nyersanyagforrásokban gazdagok.

Az utóbbi három előny olyan, ami a sikeres távol-keleti térség társadalmakban hiányzik. Ez a négy ország lesz a Nyugat bástyája és képviselője a Csendes Óceán térségében.

Miért marad le a legsikeresebbekhez viszonyítva Európa nyugati fele, gyakorlatilag az Európai Unió? Nagyon leegyszerűsítve:

1.     A puritán Nyugat is egyre jobban akar élni, és nem akar takarékoskodni.

2.     Egyre kevesebbet dolgozik.

3.     Korán megy nyugdíjba.

A távol-keletiek minél szegényebbek annál többet dolgoznak, takarékoskodnak, áldoznak a tanulásért.

Néhány módszertani hiba

Ez a kép csak azért nem világos a közvélemény előtt, mert a közgazdaságtan nem az egy lakosra jutó jövedelem, életkor, és iskolázottság, hanem az államok gazdasági növekedése alapján rangsorol. Márpedig a két módszer alapján az eredmények néha még az előjele sem azonos.

1.) Az egy lakosra jutó jövedelem összehasonlítása szerint a sikeresek rangsorából azonnal kiesne India, Brazília, Törökország és Oroszország. Amiket a szakirodalom a jövő gazdasági nagyhatalmai között tart számon. Szerintem egyiknek nincs ígéretes jövője. Ez azonnal egyértelmű, ha az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon alakulását nézzük.

2.) Még az egy lakosra jutó vásárlóerő alapján mért nemzeti jövedelem is torzít, mert a sikeresek közé kerülnek azok az országokat is, amelyek bányajáradékból gazdagok. A bányajáradék nélküli egy lakosra jutó jövedelem rangsora alapján a ma divatosan felzárkózók közül kimaradna Oroszország, minden olajban gazdag arab és latin-amerikai ország. Viszont Kína és Vietnám azonban a sikeresek táborában maradna, méghozzá ott is az élcsoportban.

3.) Az adósságállomány növekedésével csökkentett nemzeti jövedelem szerinti összehasonlítás még jobb lenne. A jelenlegi euró válság is jelzi, hogy le kellene vonni a mások pénzéből történő fogyasztás és felhalmozást, azaz eladósodást, hiszen amelyik ország rontja a külfölddel szembeni mérlegét, az lényegében nem csak a maga jövedelméből él, azt nem az ország lakossága teremtette meg. Ha az EU vezetése ezzel számolt volna, nem következik be a válság.

4.) Az évente ledolgozott órák számában való összehasonlítás szerint az első kettő, Szingapúr, és Dél-Korea kiemelkedik 2400 órával. Ehhez azt tegyük hozzá, hogy Dél-Koreában 1980-ban még közel 2900 óra volt. Az utolsó kettő, Norvégia és Németország 1400 órával.

Az elmúlt harminc évben minden fejlett országban mintegy 200 órával csökkent a ledolgozott órák száma, de a csökkenés százaléka legnagyobb az EU országokban volt, ahol eleve a legkevesebbet dolgoztak.1979-2010 között az évente ledolgozott órák száma a leggyorsabban Hollandiában és Franciaországban csökkent, átlagosan évi 0.8, illetve 0.6 százalékkal.

Ennyi adat is elég annak bizonyítására, hogy Európa minél kevesebb munkával akar boldogulni, a Távol-Kelet pedig minél nagyobb bajban van, viszonylag annál többet dolgozik.

5.) A nyugdíjban töltött évek összehasonlítása is alátámasztja a fentieket. Ha a nyugdíjban töltött éveket nem a munkában töltött évekkel, hanem a ledolgozott órákkal állítanánk szembe, még tragikusabb képet kapnánk. De nemcsak tragikust, hanem mást is. Az EU országokban ugyanis az elmúlt harminc évben átlagosan tíz százalékkal csökkent a ledolgozott munkaidő. Egyre kevesebbet dolgoznak de egyre jobban eladósodnak, a mások pénzéből élnek. Ehhez jön, hogy közel tíz százalékkal nőtt a nyugdíjban töltött évek száma, annak ellenére, hogy emelkedett a nyugdíjkorhatár.

Talán mindennél jellemzőbb adat, hogy amíg az EU országokban, mindenekelőtt a mediterrán országokban egyre nő a korhatár előtti nyugdíjasok aránya, addig Japánban a 68 éves korhatár ellenére 71,5 évesek a nyugdíjba menők. Az EU országokban négy évvel alacsonyabb a korhatár, és az átlag annál is három ével előbb meg nyugdíjba.

Kivétel a dél-koreai óriási fölény az azonos kultúrájú észak-koreaival szemben

A német egyesülés óta Korea az egyedüli példája annak, hogy egy nép két politikai rendszerben él. Ezért az észak-koreai vezetőváltás jó alkalom arra, hogy a két rendszer hatékonyságát összevessük.

A koreai háború után a két országban gyakorlatilag azonos volt az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem. Ma az ország déli felében hatszoros. A német egyesülés idején a nyugati demokráciában élő németek csak kétszer voltan gazdagabbak, mint a bolsevik rendszeren élő keletiek.

A legmegdöbbentőbb összevetés mégis az, hogy a 18 éves korosztály délen húsz centiméterrel magasabb, mint az északi testvéreik. Ennél ugyanis nincs megbízhatóbb mérce a két rendszer hatékonysága összevetésére.

Észak-Korea csődjét kivételes jelenségnek tartottam. Most be kell látnom, hogy a családi, azaz vérségi alapú dinasztia diktatúrája minőségileg különbözik, a vezetőit képesség alapján szelektálótól. Eddig erre nem figyeltem fel, holott tudtam, hogy a vérségi öröklés még Sztálinnál sem történt meg. Észak-Korea reménytelen sorsának ugyan nincs köze a marxizmushoz, de annyi mégis tanulság, hogy minden diktatúra magában rejti annak veszélyét, hogy vétségi alapon örökletessé válik.

A világtörténelmi jelentőségű bizonyítékot Kína adta arra, hogy a politikai diktatúra nagyon sikeres lehet, ha a gazdaságot liberalizálja, amennyiben a lakosság viselkedése keményen puritán. Márpedig a koreai nép a határ mindkét oldalán nagyon keményen puritán módon él, dolgozik és tanul.

Ma már látom, hogy a bolsevik diktatúrák minőségi változást hoztak azzal, hogy szelekciós lett a hatalom öröklése. Kínában Mao feledsége ugyan még próbálkozott örökössé válni, de a kommunista elit nem tűrte el. Észak-Korea tragédiája, hogy örökletessé vált a hatalom, nem alakulhatott ki olyan kollektíva, ami fenntartja a képesség alapján történő utódválasztást. Ezen a lényegtelennek látszó különbségen múlott az, hogy Kína és Észak-Korea közti eredmény nagyságrendileg eltérően alakult, és alakul.

A tömegek sorra elzavarják a kultúrájuknak nem megfelelő rendszert

A múlt század második felében Vietnámban volt a század legpusztítóbb háborúja a legnagyobb viszonylagos emberveszteséggel. A kommunista vezetés ellenére Vietnám az elmúlt húsz évben a világ három leggyorsabban növekvő államának egyike.

A szorgalmas takarékos Dél-Korea és Vietnám a háborús pusztítások ellenére is rendkívül gyorsan gazdagodik, a fejlődésre képtelen arab országok pedig semmire sem mentek.

Az arab tavasz annak a bizonysága, hogy a nem puritán, még szegény és iskolázatlan kultúrában a demokrácia nem működőképes. A Nyugat, gyakorlatilag az Egyesült Államok minden olyan arab országban be akarja vezetni a demokráciát erőszakkal is, amelyik neki nem színpatikus. Azonban minden ilyen kísérlet diktatúrába torzult. Most, hogy az arab tömegek sorra elseperik a kultúrájuknak nem megfelelő rendszert, a Nyugat újra kezdi a demokrácia építését, amiből a legtöbb esetben türelmetlen vallási diktatúra lesz.

A Nyugat politikai elitje és társadalomtudománya nem akarja belátni, hogy a demokratikus rendszer működésének feltételei vannak. Marxszal fogalmazva, milyen alépítménynek a felépítménye a demokrácia. Az élet bebizonyította, hogy a társadalom egészére kiterjedő demokráciának több nélkülözhetetlen alappillére van.

1.) A népszaporulat nem haladja meg az 1-2 ezreléket,

Ahol ez nem valósul meg, ott az osztálytársadalom objektív szükségszerűség. Márpedig az osztálytársadalomban a demokrácia nem terjedhet túl az uralkodó osztály körén. Ezért a lakosság egészére kiterjedő demokrácia csak ott lehetséges, ahol nincs, illetve nagyon lassú a népszaporulat. Márpedig az emberiség nagyobb fele ilyen társadalmakban él. Van ugyan néhány ország, ahol csökken a népesség, de ezek csak azt jelentik, hogy ez sem az egyetlen előfeltétel.

Mivel minden arab ország lakossága sokkal gyorsabban szaporodik a megengedhetőnél, ott a demokráciáról beszélni, ostobaság. Mivel a Nyugat nem képes elfogadni, hogy szaporodó társadalomban nem lehetséges az össznépi demokrácia. Legfeljebb az uralkodó osztályon, a polgárságon belüli demokrácia lehetne, de az arab világban az sem lehet, mert nincs olyan polgári erő, amelyik képes lehet a társadalom vezetésére.

2.) A lakosság viselkedését a puritanizmus jellemezze.

Egyelőre nem ismerünk olyan demokráciát, ahol nem a nyugati puritanizmus, vagy annak a távol-keleti formája, a konfucianizmus jellemzi a nép viselkedését. Mivel nem ismerünk kivételt a követelmény alól, nem vonhatjuk kétségbe. Az arab népek viselkedését semmiként nem lehet puritánnak tekinteni. Ezért az arab társadalmakban követelményként állítani a demokráciát, ostobaság.

3.) Az arab társadalmakra jellemző a vallási dogmákhoz való ragaszkodás.

Márpedig a vallási klérus eleve képtelen a jelenkorban nélkülözhetetlen, megkerülhetetlen piacgazdaságot működtetni, ellátni az uralkodó osztály feladatát.

A protestáns keresztény kultúra sikere jórészt annak köszönhető, hogy a klérusa tudomásul vette, hogy a politikai élet irányítása, az állam működtetése nem a feladata. A mohamedán klérus ezzel szemben görcsösen ragaszkodik a politika irányításához. Most lényégben ezek fognak hatalomra kerülni. Az sem lehet hatékonyabb, mint a katonák diktatúrája volt, sőt.

Az európai bolsevik rendszer összeomlásának oka

Számos esetben az európai bolsevik rendszerek összeomlását két okkal magyaráztam.

1.) A kultúrájuk nem volt megfelelő.

A kelet-európai népek viselkedése annyira nem felel meg a jelenkor igényének, hogy a felzárkózásuk rendszertől függetlenül lehetetlen. Ezt bizonyítja, hogy egyetlen ortodox kultúrájú nép nem bizonyult képesnek a felzárkózásra, legalább a lemaradásának a csökkentésére.

A hidegháború megszűnése, a bolsevik rendeszek összeomlása óta egyetlen ortodox, illetve közép-ázsiai kultúrájú nép nem javított az országok közt elfoglalt korábbi helyzetén. Még Oroszország sem, amelyik nemzeti jövedelmének harmadát az olaj, és földgáz járadéka adja. Görögország példája pedig azt mutatja, hogy az ortodox keresztény kultúra a hidegháború demokrata oldalán sem hozott nagyobb eredményt. Ez különösen jelenleg nem indokol magyarázatot.

2.) A gazdaságot izolálták a világpiaci árhatásoktól.

A gazdaságot ott is piacosítani kell, ahol az osztálydiktatúra még objektív szükségszerűség Ezzel védtem a Lenin, a Nagy Imre, majd a Kádár rendszer által támogatott új mechanizmusokat. Az utóbbi harminc évben elért kínai sikerek is ezt támasztották alá.

Az óta arra esküdtem, hogy a bolsevik rendszer is lehet hatékony, a még nem elég gazdag és iskolázott, de puritán, ha a gazdaság piaci alapon működhet. Ahol a lakosság nem puritán, ott nincs üdvözítő megoldás. Ezt a nézetemet bizonyította, hogy Kínában és Vietnámban a piacos gazdaságú diktatúra nemcsak működőképes, de példátlanul sikeres is. Európában pedig a rendszerváltás után a volt csatlósok közül a csehek, a szlovének és az észtek, vagyis a leginkább puritánok szerepelnek sikeresebben.

Arab tavasz nem a kultúrák harca, de nyugatellenes

Az arab tavasz helyett indokolt volna a Nyugat arab politikájának csődjét mondani. A Nyugat száz év óta hibát hibára halmoz az arab világban.

A kuszaság abban is jelentkezett, hogy a kulturálisan viszonylag homogén arab világon belül tarthatatlan jövedelmi különbségek alakultak ki. A néhány kis lakosságú, de olcsón kitermelhető, olajban gazdag államban az egy lakosra jutó jövedelem az olajszegény arab államokénak húszszorosa lett. Nem ismeri az arab kultúrát az, aki a valaha a térségeinek életviszonyaiban egységes arab birodalom ilyen térségek közötti egyenlőtlenégét fenntarthatónak tekinti. Az Oszmán Birodalom szétesése után a gyarmattartók önző ostobasága úgy osztotta életképtelen és mesésen gazdag államokra az arab népeket, mintha tárgyak lettek volna. Sőt minél életképtelenebbek, annál gazdagabbakká tették őket.

A Nyugat és az arabvilág közti feszültség ráül a világpolitikára is. Az Egyesült Államok a második világháború után felismerte, és túlértékelte az olajellátás biztonságának jelentőségét. Ezért az olajban mesésen gazdag arab országokkal a feudális és diktatórikus államainak a társadalmi stabilitásukat garantáló szövetséget kötött. Ez a szövetség ma is fennáll. Nemcsak ennek világpolitikai jelentségéről, de még a tényről is hallgat a világ.

Eisenhower, a katona, csak azt tanulta meg a második világháborúban, hogy az olajjal való ellátásnak milyen stratégiai jelentősége van, de arról fogalma sem volt, hogy milyen következményekkel jár a feudális arab államokkal kötött biztonsági egyezmény. Az Egyesült Államok olyan térségben játssza a demokratizáló szerepét, ahol annak létrehozásához az isten katonai ereje és pénze is kevés. Támogatja a pillanatnyi érdekét szolgáló feudális és katonai zsarnokságot. Elődje Roosevelt a második világháború alatt, és még inkább a háború utáni rendezésben károsabb rendszernek tartotta a nyugati gyarmatbirodalmakat, mint a Szovjetunióban a bolsevik diktatúrát. Eisenhower azonban csak az olcsó olaj előnyét látta. De még azt is hibásan.

1.) Az Egyesült Államok azzal szerzett történelemformáló érdemet, hogy a második világháborút, és a hidegháborút annak érdekében használta, hogy lefokozza a volt gyarmattartók hatalmát, hogy felszabaduljanak a gyarmatok. Ezt nemcsak mint egy volt angol gyarmat polgára, hanem okos politikusként Eisenhower azért tekintette legfontosabb céljának, mert felismerte, hogy a 20. században már nem politikai, hanem gazdasági, piaci fölénnyel kell hasznosítani a kevésbé fejlettekkel való kapcsolatot.

Ha valaki kiszámolná, hogy mennyibe került az Egyesült Államoknak az olajellátás érdekében történt, az arab világba való katonai beavatkozás, kiderülne, hogy ez volt a legdrágább, és legkevésbé biztonságos út. Ma, és a belátható jövőben, az arab világban az Egyesült Államok az a hatalom, amivel szemben a legnagyobb az indulat. Márpedig a fanatikus arabok számára a pénznél is fontosabb a hitük szerinti politizálás.

Ha valami jellemző az arab tavaszra, akkor az Egyesült Államok elleni indulat erősödése. Ezt tudva, az Egyesült Államok a demokratikus reformok támogatójának a szerepét játssza. Nem veszi figyelembe, hogy az arab társadalmakban a liberális és demokratikus politikának nincs társadalmi támogatottsága. Ott a demokratikus forradalom is csak a vallási klérus hatalmának a megerősödésébe torkolhat. Márpedig a papság eleve demokráciaellenes, ami egyúttal Izrael és Amerika ellenességet jelent.

2.) Az Egyesült Államoknak kellene a legjobban tudni, hogy a társadalmi haladás ellen az erőszak nem lehet hatékony. Amerikát azért szereti a világ, mert a szabadság híve volt. Az arab világban azonban benne látják a társadalmi haladásuk legnagyobb, egyoldalúan Izraelt támogató ellenségét.

Ha valahol, akkor az Egyesült Államokban erős a feudális rendszer elutasítottsága. Ebben az országban a származással, ranggal nem lehet boldogulni. Ez a szellem nem fogja sokáig elviselni a néppel szemben álló, a bányajáradékból milliárdos feudális urakkal való barátkozást.

3.) Az Egyesült Államok arabpolitikája már régen csődbe jutott volna, ha nem szolgálná az Izraellel való különleges kapcsolatot. Az arab tavaszból kiderül, hogy Izrael túlságosan támaszkodhatott az Egyesült Államok által garantált biztonságra, és ennek tudatában kevés figyelmet fordított arra, hogyan épülhet be az arab világba, hogy mennyi kompromisszumot kell kötni a jobb kapcsolatok érdekében. Izrael túlságosan bízott abban, hogy tartós támaszt jelenthetnek a vallási türelmetlen, dollármilliárdos arab uralkodók és a gátlástalanul diktátor tábornokok, akik az Egyesült Államok tenyeréből esznek. Tévedett.

4.) Az Egyesült Államok az arab tavaszt nem érti meg. Ebben a demokráciát követők érdekét védő szerepét játssza. Nem érti meg, hogy az arab világban nincs, és nem is lehet gyökere a demokráciának. A diktátorok elzavarása nem járhat a demokraták uralomra kerülésével, az csak a klérus politikai szerepének megnövekedését jelenti, jelentheti. Az arab tavasz az Egyesült Államok és Izrael ellenes erők megerősödését jelenti. Ez látszólag Huntington jóslatát, a kultúrák harcát, látszik igazolni. De csak látszik.

A Nyugat egészét jellemzi a meggyőződés, hogy minden kultúrában, minden társadalmi és gazdasági fejlettségi szinten a nyugati polgári demokrácia másolása a legjobb megoldás. Ezt ugyan semmi történelmi tapasztalat és tudományos logika nem igazolja, mégis jellemző marad.

A történelem nem utal arra egyetlen példával sem, hogy a jelenkori demokratikus viszonyok korábban is megvalósíthatók lettek volna. Ezek ma is csak a Nyugaton, ott is elsősorban annak puritán társadalmaiban, és a Távol-Kelet már fejlett országaiban valósíthatók meg. A mediterrán Európában, Latin-Amerikában már nem működig hatékonyan. Az egész nép politikai egyenjogúsága, vagyis az, amit demokráciának neveznek, egyelőre csak a világ hatodán valósítható meg.

Már a még szegény Kína páratan sikerének is az a kulcsa, hogy a gazdaság piacosítását nem kapcsolták össze a politikai demokráciával, liberalizációval. Ezt a Nyugat nem érti meg. De Kínán és Vietnámon kívül szinte sehol a világon sem értik, hogy ma már csak ez a két ország olyan, ahol a lakosság tudata, fegyelme, szorgalma, takarékossága adott. Márpedig olyan jelentős ország, amelyikben ilyen a lakosság viselkedése nincs több. Ahol ez hiányzik, egyelőre csak osztálytársadalom működhet. Ezekben ugyanis még a politikai diktatúra sem lehet képes arra, hogy megállítsa a népszaporulatot. Azt ugyanis nemcsak számában kell megállítani, hanem a struktúráját is kézben kell tartani.

Hol lehet a társadalom előtt megnyíló lehetőségek kihasználására használni a diktatúrát? Sajnos, csak ott, ahol a lakosság kultúrája a politikai diktatúra elviselésére alkalmas. Ilyen lakosság azonban csak a Távol-Keleten van. Ahogyan Kínában működik a politikai diktatúra, úgy csak a távol-keleti nép körében működhet. Indiában, Brazíliában, de még Kelet-Európában sem lehet a diktatúra kellően hatékony. Ahhoz ugyanis nemcsak kemény hatalomra van szükség, de olyan lakosságra is, amelyik ehhez hozzá van szokva, ezt természetesnek tartja.

Érdemes elgondolkodni azon, hogyan működne a politikai diktatúra a többi kultúrában. Erre jó példa a fasizmusok rövid története. Az is csak a puritán németeknél és a konfuciánus japánoknál működött hatékonyan. Én megértem a második világháborút. Elég volt látni, hogyan harcolnak a németek és a japánok, és hogyan az olaszok, vagy a románok. Ezt az ellenfél is tudta. Minden áttörést ott indítottak, ahol az utóbbiak tartották a frontot. Illetve ők voltak azok, akik nem tartották.

A lakosság egészére kiterjesztett demokrácia csak a nyugat-európai puritán kultúrkörben, és csak a 20. század közepére elért iskolázottság és gazdasági fejlettség mellett jött létre és bizonyult működőképesnek. A demokrácia más kultúrában, alacsonyabb iskolázottság és gazdagság mellett soha, sehol nem bizonyult működőképesnek.

Ennyi is elég annak bizonyítására, hogy a Nyugat és az arabok közti feszültség nem kultúrák harca, hanem a nyugat ostoba politikájának a következménye.

A kultúrák között nem volna feszültség, nem volna közveszélyes terrorizmus, ha a felzárkózásra és a demokráciára nem képes kultúrákat a fejlett világ, mindenekelőtt az Egyesült Államok békén hagyná.

Azok had éljenek úgy, ahogy a 20. század előtt éltek, amikor még

·    az adók többségét a szegények fizették;

·    a lakosság nagy többségének még választó joga sem volt;

·    iszonyú áldozatok árán egymást ölték, pusztították;

·    csak nagyon kevesek számra volt nyugdíj, ingyen felsőoktatás, egészségügyi ellátás;

·    bután tartották a népet.

Az utókor nem fogja megérteni a Nyugat kényszerképzetét, ami azon alapul, hogy minden kultúra számára megértek a demokrácia létrehozásának feltételei. Képtelen felfogni, hogy neki milyen feltételeket kellett ahhoz megteremteni, a politikai jogok kiszélesedjenek.

Bush elnök úr egyrészt természetesnek vette, hogy Szaúd-Arábiában még feudális viszonyok vannak, ugyanakkor a sokkal szegényebb Irakban és Afganisztánban a legyőzhetetlen hadserege élén be akarta vezeteti a demokráciát. Ez ugyan csődöt vallott, de nem tanultak belőle.