Kopátsy Sándor: Történelemszemléletem. Szerkesztette: Sebestyén Tibor. Bp. 2013. okt.
A gyűjtögető ember alkalmazkodása a természeti környezethezA gyűjtögetés lehetőségei helyei és jellemzői
A gyűjtögető élet jellemzői
Népesedés a gyűjtögető társadalomban
A gyűjtögetésről a termelésre való áttérés körülményei
GYŰJTÖGETŐ TÁRSADALOM
A táplálkozás
korszakos fejlődése
A gyűjtögető ember
alkalmazkodása a természeti környezethez
A gyűjtögető
társadalom alépítménye a természeti környezet
Az ember sokféle
természeti környezethez adaptálódni képes faj.
A tengeráramok a
történelem három nagy kultúrája hátterében
Az ősi kultúrák
ösztönös adaptációja a környezethez
A tűz, ruha és a
lakás
A gyűjtögetés lehetőségei helyei
és jellemzői
A tengerparti
életről a szárazföldire való áttérés forradalma
Klímaváltozás
Jégkorszaki
felmelegedés és a hetven méteres tengerszínt-csökkenés hatása
A fajfejlődés első
élettere nem a „paradicsom”, hanem az örök hó birodalma lett
A gyűjtögető élet jellemzői
Az embert jellemző
tulajdonságok
Kultúrateremtő
képesség
Az idővel való
gazdálkodás
A hosszú telek
éghajlata tanított takarékosságra
Népesedés a gyűjtögető
társadalomban
A népesedés
szabályozása
A beltenyészet,
vérfertőzés és degeneráció
A gyűjtögetésről a termelésre
való áttérés körülményei
A vadon is megélő
állat nem domesztikálható
A rénszarvasokkal
és kutyával pásztorkodó társadalom
Az ember, kutya és
rénszarvas kikerülése a közös csapdahelyzetből
A mai ember megjelenése óta eltelt mintegy
százezer év, mintegy négyezer generáció a fajok életében pillanatnak számít. A
fejlett agyának köszönhetően, az ember az adott természeti környezethez szinte
tökéletesen alkalmazkodott. Nem
igyekezett a természetet munkával magához alakítani.
A gyűjtögető
életmódjában, az ember rendkívül fejlett agyának köszönhetően, földünk nagyon
változatos természeti környezeteinek szinte mindegyikén berendezkedett, annak
megfelelő kultúrát alakított ki.
Az ember otthon érezte magát a természetben.
Erre emlékszik, mint paradicsomi állapotra, ahol még nehéz, gyötrő fizikai
munka nélkül, embertársainak ki nem szolgáltatva élhetett. Tudata szerint ezt
jelentette a paradicsomi állapotot. Ez azonban nem így volt, hiszen állandó
életveszélyben élt. Félni kellett a ragadozóktól, az éhenhalástól, a
betegségektől.
A vadállatok elejtése, valamint a patakok,
tengerek halainak halászata is gyűjtögetés, éppen úgy, mint az erdei gyümölcsök
és gombák gyűjtése. A vadászat és a halászat tehát nem termelés, csupán
eszközökkel történő gyűjtögetés.
Sőt, a halászat és vadászat lényegében akkor
is gyűjtögetés, ha a legmodernebb technikai eszközökkel végzik. Ezt különösen
korunkban érdemes tudatosítani, amikor először válik jelentőssé a haltermelés,
vagyis a vizekben való gazdálkodás. A gabonatermelő vagy állattartó farmok
mintájára először jelentkeznek a halfarmok, ahol a halak nemesítése,
tenyésztése, táplálása, azaz a termelésük a jellemző.
A gyűjtögető
társadalmak között nem volt minőségi különbség, egymástól izoláltan, a
létminimum határán ingadozva éltek. Mindegyik nagyon
tökéletesen megvalósította az életterében való létezés feltételeit. Ezért olyan
sérülékenyek mindmáig minden külső hatásra. A fejlettebb társadalmak külső
hatás könnyebben összetörni, mint emelni képes. Az ember azt ette, amit talált. A népesség
ezer éves távlatokban sem növekedhetett, erről gondoskodott az éhhalál.
A táplálkozás korszakos fejlődése
A
történészek keveset foglalkoznak a táplálkozás megoldottságának fokával és
módjával. Pedig szinte a jelenkorig ez volt minden társadalom elsődleges
gondja.
Az ember abban is ugrást jelent a főemlősök
között, hogy a táplálékát előkészíti a könnyebb emésztésre. Ezzel tette lehetővé, hogy a fejlett agya
elegendő kalóriához juthasson.
Fajunk
már a gyűjtögető életmódban
jelentősen megkönnyítette a táplálék emésztését. Mindenekelőtt azzal, hogy a
húst megtörte, darabolta, sütötte, főzte. Az
emésztés energiaigényét jelentősen csökkentette, ezzel az agy energiaigényét
jobban kielégíthette, a táplálék fertőzöttségét megszűntette.
Alig
van adatunk arra, hogy mikor jelent meg a táplálékot szolgáltató magvak
megtörése, megőrlése, megsütése, erjesztése. Ezzel az emésztésüket
megkönnyítette. Az alig százezer év alatt, a rendkívül nagy kapacitású agyunk
energia ellátását megoldhattuk, a sorsunkat egyre inkább a fejlett agyunk
szellemi képességére építhettük.
A fajunk sikerének alapja a fejlett agyunk
energiaellátásának megoldása. Ezt az utat csak akkor tudjuk feltárni, ha
történelmünket a táplálkozásunk fejlődésére építjük. Sajnos ehhez alig
készültek anyagok.
Később a termelő társadalomban az ember
elsősorban abból élt, amit megtermelt. Ez is csak úgy tudta biztosítani, hogy a
munkaidejének nagy többségét az élelmezésére fordította. A többség táplálkozása a létminimum közelében stagnált. Általános volt
az alultápláltság. Ezt jól jellemzi, hogy e társadalmak ötezer éve alatt alig nőtt az átlagos testmagasság, és a
várható életkor. A népesség növekedési átlaga az 1 ezrelék környékén mozgott.
A 20. század során azonban a népesség
növekedése elszabadult, az elviselhető többszörösére nőtt. Az
emberiség háromötöde képtelenné vált arra, hogy a népesség növekedését az
elviselhető szinten tartsa. Száz év alatt az emberiség létszáma közel háromszorosára
nőtt. Ennek következménye, hogy az
éhezők, az alultápláltak aránya ugyan csökken, de a számuk nő.
A második évezred végére az emberiség hatoda
elérte azt a szintet, amin megszűnt a népesség spontán növekedése és körükben
az alultáplálkozás, sőt a túltáplálkozás
vált népbetegséggé. A fejlett társadalmakban a megfelelő táplálkozást már a
jövedelem kis hányada is biztosította. Ennek köszönhetően megnőtt a várható életkor és a testmagasság.
Fajunk történetében először sikerült egy még
viszonylag szegény országban, történetesen Kínában, erőszakkal csökkenteni a
gyermek vállalását arra a szintre, amin leáll a túlszaporodás. Ennél nagyobb sikerrel járó esemény még nem
történt fajunk történetében. Közel másfél milliárd ember esetében a politikai
erőszakkal elérni azt, hogy elképesztő gyorsan növekedhessen az életszínvonal,
és elérje azt a szintet, amin már spontán is megszűnik. Ezt a csodát a Nyugat
mégis hibának látja.
Tipikus
példa arra, hogy a demokrácia önpusztító
minden olyan társadalomban, amiben akár a lakosság szaporodása, akár a tudata,
nem felel meg a kor kettős kihívásának, ne növekedjen néhány ezreléknél
gyorsabban a lakosság, és a társadalom puritán viselkedésű legyen. Arra
ugyanis nincs remény, hogy az emberiség háromötödében demokratikus viszonyok
között akár a népszaporulat leállítható, akár a lakosság puritán módon
viselkedjen. A népszaporulat ugyan
lassul, de a lassú népszaporulat is az elviselhető többszöröse.
A gyűjtögető ember alkalmazkodása a természeti környezethez
Az
ember abban is egyedüli a fajfejlődés csúcsán, hogy néhány tízezer év alatt
minden természeti környezetben képes volt berendezkedni.
Előtte minden biológiai lény a szelekció és a mutáció hosszú útján idomult
hozzá a környezetéhez. Az ember az
eszének köszönhetően, nagyon rövid idő alatt, minden környezethez képes volt
hozzáigazítani az annak megfelelő életmódot. Minden gyűjtögető közösség
kialakította a saját nyelvét, hitvilágát, társadalmi szervezetét, eszközeit,
ami lehetővé tette számára, hogy életképes maradjon. Nincsenek adataim, de sok
száz gyűjtögető kultúra alakult ki egymástól függetlenül, az emberek fejlett
agyának köszönhetően. A fejlett agy azt
jelenti, hogy az ilyen faj elsősorban az agyának köszönhetően fejlődik, azzal,
hogy az életvitelét a környezethez igazítja.
A gyűjtögető társadalom alépítménye a természeti környezet
Darwin még csak azt ismerte fel, hogy új
környezetben új faj jelenik meg a szelekciójának és mutációjának köszönhetően. Az ember volt az első olyan faj, amelyik
nem a környezetének megfelelő fajjá alakult, hanem mint faj nem változott, de a
környezetének megfelelő életmódot alakított ki.
Nem a környezet
alakította át a fajt, hanem a faj alakította ki a környezetének megfelelő
életmódot, majd a természet erői felett szerzett hatalmával igényeihez alakítja
a természetet. Ez a cáfolat a
természetvédők buzgalmára. A modern ember már rendelkezik azokkal a
képességekkel, eszközökkel, amelyek lehetővé teszi, hogy az ember a természeti
környezetét a saját örömét szolgáló parkká alakítsa.
Ez egyértelműen azt jelenti, amit Marx úgy
jellemzett, hogy az emberi faj elérheti, hogy az élettere hozzá igazodjon. Egy
fejlett, és gazdag társadalom élettere lehet olyan, az ember által alkotott
természeti környezet, ami már nem a determinált alépítmény.
Ez bármennyire egyértelműen
igazolódott, máig nem nyert tudományos magyarázatot. Pedig egyértelmű, hogy
ahol nem volt lényeges változás a környezetben, függetlenül attól, hogy ezt mi,
akár az ember maga is okozhatta, ott máig gyűjtögető életmódban folyik az élet,
hacsak nem söpörte el a fejlettebb életmód külső hatása.
Az ember sokféle természeti környezethez adaptálódni képes faj.
Nagyon fontos logikai lépcsőhöz vezet el az,
hogy a viszonylag gyorsan kialakult
gyűjtögető életmódok máig sem változtak ott, ahol nem volt éghajlati változás,
vagy ahol nem telepedett rá egy másik kultúra. Ezért törvénynek kell tekintenünk
azt, hogy izolált és változatlan természeti környezetben nincs társadalmi fejlődés. A gyűjtögető ember még alig volt képes
változtatni a természeti környezetén, de a fejlődés során egyre inkább képes
lett erre is.
A fajunk sorsát szinte a jelenkorig a természeti környezet alakította.
Az ember fejlett agyának köszönhetően szinte minden természeti környezetben
képes volt viszonylag gyorsan a természet által nyújtott lehetőségekből
biztosítani az életfeltételeit. Ezek a
gyűjtögetésre épülő, nagyon eltérő életmódok nagyon eltérő formában és a
létminimum közeli élést biztosítottak.
Az elmúlt százezer év alatt
csak a jégkorszak végét jelentő felmelegedés hozott jelentős változást a
természeti környezetben.
Ezért fajunk történetében addig nem is volt jelentős fejlődés.
Az ember néhány tízezer év alatt ugyan kis
létszámú, de a legkülönbözőbb természeti
környezethez adaptált faj lett. Ezt az adaptálódást ma is csodálattal
szemléljük. Csodálatosnak tartjuk, hogy primitív eszközeikkel milyen
kiegyensúlyozott életfeltételeket teremtettek.
A mai ember nehezen érti meg, hogyan
lehetett olyan kevés ismerettel, olyan szűk lehetőségekkel megélni. Nem
tanultuk meg a természettől, hogy minél szűkebbek a lehetőségek, annál
hibátlanabbul élnek azokkal. A fő mondanivalóm mellett hangsúlyozom, hogy a
természeti környezet emberformáló hatása, fajunk életének alakulásában sokkal
jelentősebb volt annál, mint amit
annak a történészek tulajdonítanak.
A modern ember irigyli őseinek az
alkalmazkodási bölcsességét, és háborog a jelenlegi gazdagságban elkövetett
hibák sokasága felett. Nem értjük meg a természeti törvényt: Minél kevesebb a lehetőség, annál kevesebb
a hiba. A sok lehetőség között sok a hiba, a tévedés. A fejlődés során
egyre nagyobbak a lehetőségek, de ezzel együtt jár a tévedések, hibák gyarapodása
is. Ahogy a kicsi testeknek kicsi a burka, a felülete, a kis lehetőségek mellett
kicsi tévedés, a sok lehetőség mellett pedig több a hibás döntés. A lehetőség
térfogat, a hiba annak felülete. A lehetőség a harmadik hatvány alapján nő, a
téves döntések pedig csak a másodikon, de így is gyorsan. A fejlődést a kihasznált és az elmulasztottak lehetőségek közötti
egyenleg növekedése jelenti.
A tengeráramok a történelem három nagy kultúrája hátterében
A Nyugat világsikerének az alapja a Golf-áram volt. Ez már kétszer
boldogította az itt élőket. Sőt még az is elmondható, hogy a két nagy tengeráram az
emberiség nagy többségét eltartó három nagy kultúra életterét alapozta meg. Az
indiai és a kínai magas-kultúra ugyanis a tengeráram által kiváltott a
monszunnak, a nyugat-európai pedig a Golf-áramnak köszönhette a létét.
A Golf-áram a neki köszönhető mérsékelt éghajlata és a
lapos tengerpartjain a viszonylag nagy dagály-apály mozgása a gyűjtögető ember
számára páratlan gyűjtögetési lehetőséget biztosított. A mérsékelt
égöv alatt a szárazföldön a gyűjtögetés négyzetkilométerenként legfeljebb egy
embert volt képes eltartani, de fagyos télen még ezt sem. Ilyen lakosságsűrűség
mellett azonban eleve lehetetlen még ennek a nagyon elmaradott formának
megfelelő társadalmi élet is, és főleg a szervezett munkát igénylő felhalmozás.
Ezért aztán minden a szárazföldön gyűjtögető társadalom csak a meleg és
csapadékos éghajlat alatt volt életképes.
A gyűjtögető ember számára az északi mérsékelt égövön az Atlanti-óceán
lapos nyugat-európai partjain alakulhatott ki fejlett, viszonylag jelentős
népességet eltartani képes kőkori kultúra. A gyűjtögető ember
számára először a dagály-apály járta lapos tengerparton vált lehetővé
viszonylag nagy népsűrűség. Talán sokszorta nagyobb, mint bárhol a trópusok
közelében. Ráadásul ez a jelentős népesség viszonylag kevés munkával és sok
szabad idővel tartotta el magát. Ezért aztán volt ideje, energiája kultikus
építmények létrehozására, és a kultikus közösségi életben való aktív
részvételre.
A gyűjtögető ember számára a dagály által naponta rendszeresen
elöntött, majd az apály által víztelenített partvidék volt az ideális élettér. Ez is jobb ott, ahol a tél nem kemény. Ez az adottság
sehol nem állt fent jobban és nagyobb területen, mint Nyugat-Európa lapos
partjain. A dagály által kisodort halak,
kagylók, rákok, csigák, olyan fehérjében dús táplálékot terítettek ki naponta
a lapos part homokjára, amit az apály idején könnyű volt összegyűjteni.
Ráadásul ezt a gyűjtögetést minden korosztály hatékonyan végezhette. Ennek a
jelentőségét akkor értjük meg, ha meggondoljuk, hogy a kor nagyon alacsony életkora mellett az élelemtermelők milyen nagy
hányada volt a kemény munkára még vagy már alkalmatlan gyerek. Tegyük még
hozzá, hogy az összegyűjtött táplálékot
egyszerű volt élve a vízben tárolni. A hal, a csiga, a kagyló, a rák, a
tintahal még élve vízben könnyen tárolható. Nem véletlen, hogy a tengerparti népek az így gyűjthető tengeri
állatokat máig a tenger gyümölcsének nevezik. A szárazföldön gyűjtögetők a
szárazföldi növények gyümölcseit, a tengerpartiak a tengerét tekintették a
természet ajándékának, gyümölcsének. Ráadásul a tenger gyümölcsét naponta
kihordta a tenger.
Arra, hogy a dagály által kisodort állatok milyen
tápmennyiséget jelentenek, Skóciában figyeltem fel. Ahogy megindul az apály, a
vízi madarak milliója vonul a visszavonuló víz után, és szedik fel a
visszamaradt zsákmányt.
Ennek a jelentősége csak becsülhető. Pedig nagyon
érdekes volna feltárni annak az okát, hogy a kőkori társadalmak miért csak
nagyon kivételes esetekben, speciális körülmények között hoztak létre kultikus kőépületeket, Nyugat-Európa viszont tele van
ilyenekkel.
Arra pedig, mint erdőjáró vadász jöttem rá, hogy a
kőkori fegyverek mellett még a vadásznépek
is sokkal több élelmet gyűjtöttek, mint amennyit fegyverekkel ejtettek el.
A mamutvadászok sokszorta több csigát, kagylót, gombát, tojást ettek, mint
mamuthúst, annak többségét is dögön találták, a mocsárba süllyedt, nem pedig
fegyvereikkel elejtett példány volt.
A gyűjtögető társadalmak az emberi faj történetének
első 95 százalékát egyedül uralták, ezért is indokolt volna az eddiginél sokkal
alaposabban kutatni az életvitelüket.
A természet által nyújtott, azaz begyűjthető
táplálék egészen a legutóbbi korokig még a fejlett világban is számottevő
maradt, az elmaradtban pedig sok helyütt ma is nagyon jelentős.
A történészek máig nagyon kevés figyelmet fordítanak
annak feltárására, hogy amíg a gyűjtögetés volt a fő megélhetési forrás, hol,
milyen számban, és milyen körülmények között élhetett az ember. Az ilyen
felmérés minden bizonnyal azt mutatná, hogy a Golf-áram által érintett, lapos tengerpart volt az egyik ideális
élettér.
Nagy vágyam volna olyan térképeket látni, amelyek
azt ábrázolnák, hogy a jégkorszakban a hetven méterrel alacsonyabb tengerszint
mellett hogyan nézett ki az Atlanti-óceán európai partvidéke, és hol, mekkora
volt a dagály és az apály mozgása. Az ilyen térképek is többet mondanának a
történészek számára, mint az ókor politikai térképei.
A középkorban
a Golf-áram a csapadékra épülő nyugat-európai földművelés és a hajózás
számára is áldást jelentett.
A Golf-áram másodszor a középkor derekától kezdve emelte Nyugat-Európát
a társadalmi és gazdasági fejlődés csúcsára. Ezt a
felemelkedést elsősorban két tényező magyarázta.
1.) Az enyhe és csapadékos éghajlatnak köszönhetően itt alakult ki a
természetes csapadékra épülő földművelés.
Az öntözéses gabonatermelésre épülő egyiptomi és
mezopotámiai kultúra gabonája, az árpa és a búza, öntözés nélkül csak ott
volt termelhető, ahol elég nagy volt a csapadék, elég párás az éghajlat és
viszonylag enyhe a tél. Márpedig e két gabona öntözés nélküli
termelésének megoldása volt a Nyugat felemelkedésének egyik alapja. A
történészek máig nem helyeznek kellő súlyt arra, hogy az emberiség fejlődése
szempontjából milyen nagy jelentősége volt az öntözés nélküli gabonatermelés
kialakításának a fejlődés további során. Ez tette lehetővé, hogy ott is
működhessenek magas kultúrák, ahol nem állnak fent az öntözéses gazdálkodás
feltételei, és előfordulnak a téli fagyok is. Ennek az új kultúrát teremtő
és eltartani képes művelési módnak a létrejöttét a Golf-áram tette lehetővé.
2.) Az, hogy az óceánok felfedezésére és meghódítására alkalmas hajózás
Nyugat-Európában jött létre, ugyancsak a Golf-áramnak köszönhető. Az Atlanti-óceán
európai partjain élő népek azért merészkedtek ki bátran a tengerre, mert a nyugatról jövő áramlat visszahozta őket.
Az
a tény, hogy a nyugat-európai kultúra volt az egyetlen, amelyik olyan
tengerparton élt, ahol a hajósokat hazahozták a szelek.
Az összes többi kultúra vagy zárt, az óceánoktól
viszonylag távoli tengerparttal rendelkezett, vagy olyan óceán mosta a partját,
amitől elfelé áramlott a tenger, és fújt a jellemző szél. Ez a magyarázata
annak, hogy végül a 16. századra a Nyugat hajósai minden más kultúra hajósaival
szemben képesek voltak a széllel szemben is hajózni. Nekik ugyanis azzal
kellett kezdeni a tengerjárást, hogy a szél és a tengeráram ellen kihajózzanak.
Ez a képesség és a fejlettebb lőfegyverek tették lehetővé, hogy a legfeljebb
pár tízezer portugál és holland a kor két nagy, százmillió lakosú kultúráját
kizsákmányolhassa.
Ebből a szempontból is nagyon tanulságos térképen
megnézni az Indiai-óceán két nagy áramának útját. Az Indiát és Kelet-Ázsiát eltartó, vagyis az indiai és kínai kultúrát megalapozó monszunszelek Afrika délkeleti
partjaitól kiindulva északra haladva érik el az Arábiát, ott nyugatra fordulva
Dél-Ázsia partjai mellett haladnak a Maláj-félszigetig, onnan pedig északra
fordulva Kelet-Ázsia partjain haladva halnak el északon.
Ezzel szemben az Egyenlítői-áram Peru partjairól
indul és az indonéz szigetvilágon keresztül haladva, a monszunárammal
találkozva délnyugatra fordul, egyenesen Dél-Afrikának. Ezt látva könnyen
megérthetjük, hogy miért volt viszonylag könnyű az Afrikát megkerülő európai
hajósoknak a monszunszelek hátán eljutni Kelet-Ázsiába, és onnan egyenesen, az
egyenlítői szelektől támogatva visszahajózni Dél-Afrikáig.
Az ősi kultúrák ösztönös adaptációja a környezethez
Minden ősi kultúra a természeti környezethez való ösztönös adaptációt
jelent. Ezt tanúsítja, hogy minden kultúra sajátosan igazodott a saját
természeti környezethez. Ahány
természeti környezett, annyi sajátos formája alakult ki az ősi kultúráknak.
Mindegyikben jelen volt mind az általános emberi, mind a környezethez való adaptált
is.
Koruk közlekedési és kommunikációs viszonyai
híján, az őket elválasztó távolságok eleve beszűkítették a tapasztalatcserét, a
lehetőségét annak, hogy ezek a kultúrák egymásra lényeges hatással legyenek. Az
eltérő társadalmi berendezkedésük, hitviláguk, nyelvük, zenéjük eredetisége
nyilvánvaló. Ugyanakkor minden ősi kultúrának vannak olyan közös jellemvonásai,
a születéssel, a házassággal, a halállal
és a túlvilággal kapcsolatos kultuszaik voltak, nyelvet és zenét teremtenek.
Ezen túl is számos, csak az emberre jellemző viselkedésük volt: hasonló formájú
kultikus építményeket hoznak létre, lázasan gyűjtik a csillagokról szerezhető
ismereteket. Ebből sok tudós arra következtet, hogy, ezek valami titokzatos
ősök ismereteire és tapasztalataira épültek. Ilyen, hogy számos ősi kultúra,
közöttük az amerikai, pár ezer évvel később ugyanúgy piramisokat épített, mint
az egyiptomiak, azt sugallta, hogy kapcsolatuk volt. Ez azonban nem valószínű. Meggyőződésem szerint, a közös kulturális elemek oka: az emberi agy
ösztönösen hasonló vágányokon járt, és jár ma is.
Ugyanakkor az ősi
kultúrák a szellemi kapacitásukat csak addig a mértékig mozgósították
gyakorlati célokra, amíg az adott természeti környezethez igazodó, annak
megfelelő életfeltételeket kialakították. Ezt követően a szellemi képességük további fejlődését egyrészt
szigorúan korlátozták, másrészt szinte tökéletes módszerekkel terelték
improduktív feladatok irányába. A tudás bővülése elleni védekezés, a hitvilág
dogmáiban való kételkedés tehát sokkal régebbi, mint az az osztálytársadalmak
vallásaiban megjelent.
Az ősi kultúrákat kutató
történészek sem veszik kellő súllyal figyelembe, hogy az emberi agy egymástól függetlenül is nagyon hasonló eredményekhez
jutott. Minden
jelentős felfedezés és találmány estében az átvételt keresik, azt fel sem
tételezik, hogy ezek egymással párhuzamosan, egymástól függetlenül jöhettek
létre, hiszen mindegyiküket ugyanaz az emberi agy szülte. Az emberi agy szellemi kapacitása eleve közel akkora volt, mint ma,
legfeljebb sokkal szegényebb volt az átvehető, mások által ismert, tárolt
tapasztalat, illetve az információk cseréje. A stagnálás tényleges oka
azonban, hogy a spontán adottnál is kisebb volt a gyűjtögető társadalom tudásigénye.
A közel azonos kapacitású emberi agy sok
tekintetben hasonló, illetve közel azonos eredményeire leginkább a nyelvek
kialakulásában, az eltérő kultúrák eltérő, de mégis azonos törvényekre épülő
zenéjében, művészetében találunk bizonyítékot.
Összegezve: Minden ősi kultúra gyorsan
illeszkedett az adott természeti környezethez, aztán megtett mindent annak
érdekében, hogy ezen változtasson.
A tűz, ruha és a lakás
Mi tette lehetővé az ember számára, hogy
csökkentse a halandóságot?
Mindenekelőtt a tűz alkalmazása, a ruházkodása és a lakása.
A tűz jelentette a védekezést a hideg ellen. A
tűz célszerű használatának köszönhető, hogy az emberi faj életterét a
hidegebb éghajlati zónák felé is kiterjeszthette, a vadak elleni védekezést
erősítette, és a táplálkozást javította.
A meleg éghajlaton született fajunk védetlen
volt a hideggel ellen. A tűz hasznosítása nélkül aligha jelent volna meg az ember
ott, ahol hideg évszak is van. Ezzel szemben ma ott él az emberiség fejlett
része, ahol le kellett győznie a hideget.
Kevés szó esik arról, hogy a tűz volt a
leghatékonyabb védekezés a nagy ragadozókkal szemben. Az emberiség első
néhány tízezer évében minden bizonnyal elsősorban a tűz riasztotta el az
életére törő nagy ragadozókat.
A tűz használatának köszönhető
a táplálkozás jelentős javítása. A sütés és a főzés a táplálékot tartósabbá, könnyebben emészthetővé
tette, csökkentette a táplálékok fertőzési veszélyét, a füstölés pedig az első
tartósítási mód volt. Amikor annak az okát kerestem, hogy vajon miért volt a
fajunk fejlődése szempontjából legfontosabb emberi tulajdonság a tudásvágy, az
eredendő bűn, felvetődött ezzel párhuzamosan, hogy miért tartotta a görög
mitológia a legnagyobb bűnnek az első nagy emberi találmányt, a tűznek az
emberiség életébe való bevitelét. Ebben is a haladás elleni ösztönös védekezést
látom.
A ruházkodás ugyancsak a hideg elleni védelmet jelentette.
Az emberi faj a tűz mellett a ruházkodásának köszönhette, hogy olyan térségeket
is benépesíthetett, ahol egyébként képtelen lett volna megélni. Vagyis a
ruházkodás elterjedése is két irányban hatott. Egyrészt lehetővé tette az
emberi faj térbeli terjeszkedését, másrészt a kisebb halandósággal növelte a
népszaporulatot.
A lakás nélkül az emberi faj ugyancsak nem népesíthetett volna be zordabb éghajlatú
tájakat. A lakás azonban nemcsak védelmet nyújtott, hanem közösséget is szervezett.
A családot a közös lakás szervezte a társadalom alapsejtjévé. Amit a
családi házak társadalomszervező szerepéről évtizedek óta mondok, az már a
barlang, a kunyhó, a sátor esetében is működött.
Még nem találkoztam azzal a felismeréssel,
hogy a homo sapiens az egyetlen faj,
amelyiknek az adott természeti környezetnek megfelelő lakása van. Aztán a
fejlődésével párhuzamosan ez is egyre jobban variálódik.
A fenti három
korai találmány nélkül az emberi faj élettere csak nagyon szűk maradhatott
volna. Az éghajlati kihívásoknak és az ember fejlett agyának köszönhetjük mindhárom
emberi találmányt.
A gyűjtögetés lehetőségei helyei és jellemzői
A
csapadékos, trópus közeli, a dagály-apály járta, lapos tengerpart nyújtott az első évszakoktól viszonylag
független, folyamatos táplálékgyűjtő lehetőséget akkora népsűrűség számára,
amely mellett már jelentőssé vált a nagycsaládot meghaladó közösségek tagjai
közötti a párválasztás, és elkerülhető vált a beltenyészet. Ez tette lehetővé,
hogy fajunk a kontinentális afrikai szülőföldjéről néhány évtizeden belől a
tengerpartok vonalán eljutott Ausztráliáig és Európáig.
A mérsékelt égövi szárazföld mind az évek
között, mind az évszakoktól függően nagyon eltérő mennyiségű táplálékszerzésre
adott módot, vagyis nagyon ritka népsűrűségre nyújtott lehetőséget. Márpedig a
terület eltartó képessége a minimumoktól függött. Ha a kedvező körülmények között megnőtt a népesség, a kedvezőtlen
viszonyok között viszont az éhínség lecsökkentette a túlnépesedést. Tehát a
népesség létszámának alakulását szabályozta a természet, az emberek nem kellett
beavatkozni ebbe.
Felfogásom szerint a gyűjtögető életforma számára a lapos, homokos, dagályjárta tengerparti
síkság volt a gyűjtögetés korában a paradicsom.
·
Naponta
kihordta a tenger a gyümölcseit, a puhatestűeket, amelyek ideális, fehérjében
gazdag táplálékot jelentettek. A táplálék összegyűjtésére alkalmas volt minden
mozgásképes lakos, a gyerekektől az öregekig.
·
Viszonylag
magas volt a népsűrűség. Becslésem szerint az ilyen naponta elöntött homokos
síkság egyetlen nézetkilométerén közel százszor annyi ember elélt, mint a
parttól távoli erdőkben, sztyeppéken, és ezerszer annyi, mint a sarkköri
tundrákon. Itt alakult ki először az
egymással kapcsolatot tartó, nagyobb közösségek láncolata, az első nagyobb
munkaközösség. Ezt tanúsítják a nagy kagylóhalmok, amelyek azt bizonyítják,
hogy évezredeken keresztül több tucat ember élt közösségben. A másik megmaradt
bizonyítékot azok a nagy kövekből épített kultikus létesítmények adják, amelyek
csak az emberek százainak közös munkájával készülhettek el. Ezek többsége
azonban a tengerszint emelkedése következtében a tenger alatt nyugszik.
A tengerparti életről a szárazföldire való áttérés forradalma
A homo sapiens
életében az első társadalmi forradalom akkor következett be, amikor a
túlnépesedés okán egy részüknek fel kellett adnia a tengerparti gyűjtögetést,
be kellett hatolnia a szárazföldre. Ezt az élettér változásából fakadó társadalmi változást a túlnépesedés
kényszere váltotta ki. Joggal feltételezhető, hogy kisebb csoportok
eltávolodtak a tengerparttól.
Ezek életében két lényeges változás történt:
Egyrészt megnőtt az egymásrautaltság,
másrészt felmerült a gyűjtött élelmiszer tárolásának és az azzal való
gazdálkodásnak a szükségessége. Amíg a tenger évszakoktól függetlenül,
dagálykor kihordta a táplálékot, amit csak össze kellett szedni. Ehhez nem
kellett sem munkamegosztás, sem tartalékolás. A szárazföldön, a tengertől távol azonban egészen más életmódra vált
szükségessé. A könnyen összeszedhető puhatestűek itt már nem voltak
bőségben, a gyümölcsök, magvak, gyökerek, tojások jelentették a szűkösebb
táplálékot. Ráadásul ezek szezonálisak voltak. Az összegyűjtésük nagy terület
bejárását igényelte. A tartós táplálékot tárolni, a tároltakat védeni kellett.
Ezért ehhez legalábbis nagycsaládi gazdálkodás, munkamegosztás és védekezés
volt szükséges, amihez kialakultak az alárendeltségi viszonyok.
Amennyiben az elvándorlók kis csoportjai a
tengerparttól távolabbi hegyekbe mentek, alkalmazkodni kellett a táplálékban
gazdagabb nyár és a táplálékban szegény tél, a nappal és az éjjel közötti
jelentős hőmérsékletkülönbséghez.
A tengerpartoktól távoli emberlakta terület
ugyan egyre nagyobb lett, de az ide költőzők a emberiségének még mindig csak
kis hányadát képezték. Voltak olyan térségek, amelyek nem jelentettek tartós
megoldást, nem találtak olyan térséget, ahol megélhettek, a megmaradás érdekében az új helyzethez új módon kellett alkalmazkodni.
Klímaváltozás
Az emberi faj
szerencséje az volt, hogy a biológia óra alapján nagyon rövid idő, alig
százezer év után, életterének többségében a
lényeges éghajlati változás arra kényszeríttette, hogy feladja gyűjtögető
életmódját, és termeléssel biztosítsa létét. Az emberi faj számára is, előrelépés csak
ott és akkor történhetett, ahol a kipusztulás fenyegette.
A gyűjtögető életmódból való társadalmi túllépés
csak ott követezett be, ahol az éghajlatváltozás olyan gyökeres volt, hogy az
eddigi életmód, a gyűjtögetés nem volt folytatható. Ebből következően, fajunk ma is gyűjtögető életmódban élne,
ha nem éri a jégkorszak végét okozó éghajlati változás, és ennek
következtében nem pusztul el fajunk többségének az élettere. Fajunk életének
első, kilencven százalékáról tehát az állapítható meg, hogy számára az
alépítmény a természeti környezet volt, amihez a fejlett agyának köszönhetően
képes volt életformájával, társadalmi szervezetével igazodni. Ez az igazodás
azonban csak azt jelentette, hogy létét fenn tudta tartani, abban tízezer évek
alatt sem történt változás.
Az emberi faj ugyan fejlődött volna akkor
is, ha nem éri az óriási természeti változás, de ilyen alapon aligha jutott
volna tovább, mint ahol ezelőtt jó tízezer éve tartott. Másként
fogalmazva. Fajunk mai fejlettségét alapvetően és elsősorban a jégkorszak
végét jelentő felmelegedésnek köszönhetjük. A fejlődés nem a fajok belső
tulajdonsága, hanem az a képességük, hogy a változással járó pusztulásokból a
megmaradtak fejlettebben kerülnek ki.
A fajunk egészét
érintő jelentős környezetváltozás eddig csak egy volt, a jégkorszak végét okozó
felmelegedés. Ennek köszönhetjük, hogy az életterünk jelentős többségén olyan
mértékű éghajlatváltozás zajlott le, ami arra késztette az ott élőket, hogy a
gyűjtögetésről áttérjenek a termelésre. Vagyis ne arra várjunk, hogy a
természet gondoskodik rólunk, hanem mi kényszerítsük a természetet arra, hogy
minket szolgáljon. Tudatos célú munkával növényeket termelünk, állatokat tenyésztünk,
és tartunk.
Röviden kitérek a napjainkban jellemző hisztériára
a várható felmelegedés következményei miatt.
Néhány évtizede
felismerték, hogy melegedik az éghajlat, és ezt a légkör
szennyezése okozza. Ettől kezdve a tudósok ezreinek ez lett vesszőparipája.
Felismerték, hogy a legjobb tudományos
szakma a jövővel történő ijesztgetés. Ez arra is jó, hogy eltereljék a
sokkal nagyobb veszélyről a figyelmet.
Az éghajlat
felmelegedése nem az előttük álló legnagyobb fenyegetés, attól sokkal több
jót várhatunk, mint rosszat. Ami a felmelegedéssel járó nehézségeket illeti, a
legnagyobb veszély a tengerszint emelkedése. Ennek kivédése századába sem kerül annak, mint a kívánatosnál 4-5 milliárddal
több ember eltartása. Mégsem teszünk semmit a túlnépesedéssel járó költség
felmérése. Még addig sem jutottunk el, hogy megvizsgáljuk, mennyi ember volna
ideális, mennyibe kerül ennek a többszörösét eltartani, hogyan hat ez a túlzott
népesség a természeti környezete.
Jégkorszaki felmelegedés és a hetven méteres tengerszínt-csökkenés hatása
Fajunk életében egyetlen nagy természeti
változás következett be, a jégkorszak végét jelentő igen jelentős felmelegedés.
Ahol tartunk, mindent ennek köszönhetünk. Ezt bizonyítja, hogy ahol mintegy
tízezer évvel korábban kialakult az első termelő társadalom, ott nem változott
a természeti környezet, az északi tundrák rénszarvas pásztorainak életében nem
is következett be fejlődés egészen a jelenkorig.
Még meggyőzőbb bizonyíték erre, hogy ezelőtt
mintegy öt-hétezer éve csak ott jöttek létre termelő társadalmak, ahol a
természeti környezet radikálisan megváltozott, ahol a fajok ezrei, százezrei
pusztultak ki.
A Nyugat bölcsőjét érintő
változások fő okát a mai
Szahara és Arábia sivatagosodása adja. Ez az óriási térség a jégkorszak idején,
viszonylag csapadékos, élővilágban gazdag szavanna volt, ahol a népsűrűség elérhette
akár az 1 fő/négyzetkilométert, vagyis a mintegy 15-20 millió főt. Ezeknek nagy
többsége kipusztult, éhen halt, a kisebbségük délre, a trópus, északra és
nyugatra a tengerpart, keletre pedig a Nílus felé húzódott. Csak a Nílus öntözhető földje nem bizonyult
zsákutcának.
Az is kézenfekvőnek tűnik, hogy a Nílus csak a tengerszínt mintegy
hetvenméteres emelkedése után árasztotta el a mai Egyiptom völgyét.
Érdekes módon, a Nílussal foglalkozó vízügyesek sem tették még fel azt a
kérdést, vajon milyen lehetett a folyam vízfolyása egykor a hetven méterrel
alacsonyabb beömlés állapotában. Sokkal gyorsabb lehetett a folyás, és sokkal
kisebb az árterülete.
A Tigris
és az Eufrátesz esetében még inkább egyértelmű a magyarázat. A későbbi
Mezopotámia térsége, a mai
Perzsa Öböl többsége szárazföld volt, amelyen aa mainál
sokkal gyorsabban folyt át a két folyam. A völgyük öntözhetőségét a tengerszint
hetven méteres emelkedése tette lehetővé.
A kínai
és az indiai folyamok esési viszonyait nem ismerem, de ott is csak a
tengerszint emelkedése tette lehetővé az öntözést.
Vagyis
a tengerszín emelkedése volt az alapja annak, hogy az öntözéses növénytermelés
gyorsan és olyan sok folyam völgyében kialakult.
Azt is figyelembe kell venni, hogy a
jégkorszak kialakulása igen jelentős tengerparti szakaszokat szüntetett meg. A tengerszínt mintegy hetven méteres
csökkentése számos helyen felszámolta a tengerparti gyűjtögetés feltételeit.
Az, amit a Biblia a vízözönről elmond. Ez annyiban igaz, hogy a kor
emberiségének nagy többsége számára megszűnt legkedvezőbb élettérének jelentős
hányada, a tengerparti gyűjtögetők nem élték túl paradicsomuk elpusztulását.
Nagy a valószínűsége annak, hogy a
jégkorszak megszűnése előtt a legsűrűbben lakott térségek közé tartozott az Északi Tenger és a Perzsa Öböl akkori
szárazföldi térsége. Minden bizonnyal a vízözön valóban elpusztíthatta az
emberiség jelentős többségének élőhelyét.
Talán még jobb példa Észak-Amerika. Ott elsősorban az szorul magyarázatra, hogy miért
maradt le jó kétezer évvel Eurázsia és Észak-Afrika magas-kultúráinak,
osztálytársadalmainak megjelenése és virágzása mögött a két amerikai
magas-kultúra.
Elsősorban azért, mert Dél-Amerikát nem érte óriási éghajlati változás. A lakosság sokkal
kevésbé kényszerült arra, hogy feladja gyűjtögető életmódját. Észak-Amerikában a Mississippi kontinensnyi
medencéje nem vált terméketlen sivataggá.
A fajfejlődés első élettere nem a „paradicsom”, hanem az örök hó
birodalma lett
Az
elősző fejezetben arról írtam, hogy hol volt az ember élete a legkönnyebben, a
legkevesebb munkával megoldható. Most azt bizonyítom, hogy nem a legkevesebb
munkával, hanem a több munkával való megélés volt a fejlődés szempontjából a legmegfelelőbb.
Meglepő módon, a jégkorszakban, és azon belül a messzi északon.
A
gyűjtögető életmód legkedvezőbb formáját az utókor ott képzelte el, ahol a
legbővebben álltak rendelkezésre a természet ajándékai. Az fel sem merült, hogy
ez a bőség egyúttal mennyi veszélyt, kellemetlenséget hordozott, és éppen ott
nem változott meg az ember sorsa ahol a paradicsomot elképzelték. Máig a
gyűjtögető ember paradicsomát valahol a meleg, csapadékos éghajlaton képzelik
el, ahol növényben, állatban búja volt a természet, ahol gyümölcsöt lehetett
szedni a fákról, ahol nem kellett a hideg ellen védekezni.
Ebben
a paradicsomról alkotott képben nem szerepelt, hogy az ilyen „kedvező”
természeti adottságok között mekkora volt az élettérért folytatott verseny,
hogy nagyon sok faj akart ott megélni, tehát nagyon sok faj között folyt a
létért folyó verseny. Arra a legkevésbé gondoltak, hogy ott volt a legtöbb
baktérium, vírus, ott romlott el a leggyorsabban a megszerzett étel, ott volt a
legtöbb kellemetlen bogár, hüllő és ragadozó is. Márpedig ezek ellen tehetetlen
volt az ember, hiányoztak az ellenük való védekezés eszközei.
Fel
sem merült, hogy az ember számára ott
volt a legjobb az élet, ahol ugyan sok munkával, de a veszélyek legyőzhetők voltak.
Meggyőződésem
szerint, a kezdetleges szerszámokkal
rendelkező, gyűjtögető ember számára a legkedvezőbb élettér az örök hó és jég
birodalmában volt.
Röviden
bizonyítom.
·
A nagy
hideget nem szeretik az emberre veszélyes kórokozók. Márpedig, bármennyire
meglepő, kezdettől fogva ezek voltak a fő, közvetlen és közvetett halálokozók.
A tűzet, ruházkodást és lakhelyet építő ember a hideg ellen már képes volt
védekezni, a kórokozók ellen azonban nem.
·
A
hidegben nem romlik meg a táplálék, tehát be lehet osztani. A jégszekrényt
birtokló ember nem gondol arra, hogy a melegben megoldhatatlan probléma volt a
megszerzett élelem beoszthatósága. Napjainkban
gyakran elmondom, hogy takarékos, azaz puritán ember csak ott élt, ahol őseinek
télre gondoskodni kellett, de már lehetett a készletekről. A megszerzett
táplálékkal való gazdálkodás tudatformálása ma is nagy érték.
·
A hidegben
könnyebb volt táplálékhoz jutni. Bármennyire meglepő, de ott élt a
legkönnyebben elejthető és óriási tápértéket hordozó állat, a fóka. Azt
bunkóval is el lehetett ejteni, és akár egész éven keresztül nem romlott meg.
Fajunk régmúltjának kutatói százszor annyit foglalkoznak a szarvast elejtő
vadásszal, mint a fókán élővel, holott az utóbbi mennyisége és hatása ezerszer
nagyobb volt. A szarvas elejtése csodának számított, a fókáé pedig a mindennapi
élet része. Még kevesebben gondolnak arra, hogy a messzi észak folyóiba ikrát
rakó lazacok és ikrájuk, milyen ideális, könnyen megszerezhető, egész évben
tárolható táplálékot jelentett.
Az északi tájakon ugyan sokkal többet
kellett dolgozni, de a munka eredményei nagyobb életbiztonságot jelentettek.
A
közgazdászok máig sem veszik tudomásul, hogy az ember soha nem ott boldogult jobban, ahol kevesebb munkával is meg
lehetett élni, hanem ott, ahol sok munkával, de nagyobb biztonság volt elérhető.
Amikor filmeken látom, hogyan élnek Kanadában és Grönlandon az eszkimók,
megértem, hogy ők miért sokkal
könnyebben, gyorsabban modernizálódnak, mint Ausztráliában az őslakók. Ezt a
múltjuk alapozta meg.
A gyűjtögető élet jellemzői
Az embert,
kezdettől fogva, számos más mellett, az
alábbi öt tulajdonság, a beszéd, a halálon túli életben való hit, az időmérés
és az esztétikai igényesség jellemezte.
Az embert jellemző tulajdonságok
A beszéd kezdeti formái már a biológia fejlődés
sokkal korábbi szakaszaiban is jelentkeznek, de azokhoz képest az ember beszélő
képessége óriási minőségi ugrást jelentett. A közvélemény talán csak ma, a
telekommunikáció elképesztő fejlődése idején értheti meg, hogy emberi
mivoltunkban milyen jelentősége van a kommunikációnak.
Az anatómusok jól le tudják írni, hogy
milyen fiziológiai adottságokkal rendelkezik az ember ahhoz, hogy beszélhessen.
A kommunikáció képessége azonban sokkal
jobban függ az agy fejlettségétől, mint a hangokat artikuláló képességtől.
A beszédképességnél aligha játszott bármi fontosabb szerepet az ember máig
befutott fejlődési útján. Nélküle nem juthatott volna el oda, ahova eljutott.
Szinte minden eredmény erre a képességére épült.
A halál utáni élet feltételezése olyan korán, mai tudásunk
alapján azonnal, és olyan intenzitással jelent meg, aminek alapján joggal
mondhatjuk, hogy ez is az ember genetikai tulajdonsága. Általánosíthatjuk, hogy
minél nagyobb volt az emberek kiszolgáltatottsága, nyomora, halandósága, annál
nagyobb figyelmet fordított a túlvilági életre. A halál utáni életben való hit
jelentett a kiszolgáltatott ember számára olyan kapaszkodót, ami a megpróbáltatások
tűrését, a nehézségekkel való megküzdést segítette. Ezt jelzi korunkban az a
tény, hogy a túlvilági élet jelentősége a jóléttel és a képzettséggel
arányosan csökken. A
vallások történelmi szerepéről ugyan később lesz szó, de már itt is
elmondhatjuk, hogy azok alapja a halál utáni életben való hit, a fő társadalmi
funkciója pedig a tudás elnyomása volt.
Az időszámítás igénye is emberi tulajdonság. Ma is
értetlenül állunk az ősi kultúráknak az időszámítás érdekében kifejtett
erőfeszítéseivel szemben. A naptárkészítés és ennek érdekében a
csillagok mozgásának megfigyelése már sokkal korábban elképesztő mértékre
emelkedett, mielőtt annak gyakorlati igénye felmerült volna. Hibás az a feltételezés,
hogy a naptárkészítést a kor termelési viszonyai kívánták meg. Már akkor óriási
naptárkultusz volt, amikor még ennek a gazdasági hasznosítása fel sem merült.
Minden kultúra óriási áldozatokat hozott az időmérés érdekében. Ma is csodáljuk
azokat az építményeket, amelyek létesítésének indoka csupán az öncélú időmérés
volt. Az időmérés az ember genetikai, azaz nem gyakorlati igénye volt.
Ez nem jelenti azt, hogy mára ne vált nélkülözhetetlen gyakorlati igénnyé.
Az esztétikai képesség is az ember genetikai adottsága. Minél több
műalkotást tár fel a régészet, annál nyilvánvalóbbá válik, hogy az ember
művészi képessége nem valamiféle tudatos tevékenység fokozatosan kialakult
gyümölcse, hanem olyan emberi képesség, ami kezdettől fogva létezett. Még ha
nem is minden ember művészeti képessége mondható egyformán kiemelkedőnek. A
történelem korai szakaszaiban ugyanúgy születtek zseniális festők, szobrászok,
mint ma. Azok alkotásainak
művészi értéke sem kisebb, mint a mai zseniké, csak mások voltak a kor
társadalmi viszonyai, az esztétikai mondanivaló megfogalmazásának eszközei, és
technikája. A művészi hatásban minden kor művészete egyenrangú.
Itt kell megemlítenem, hogy az ember
magasabbrendűségét eddig sokkal inkább fizikai képességeivel, mindenekelőtt
felegyenesedésével, kezének ügyességével magyarázták. A homo sapiens ezekben is
előbbre lépett, de nem annyival, ami a nagyon rövid idő alatt elért
fantasztikus sikerét magyarázná. Mindennek,
amit máig elért, alapja a szellemi képessége volt.
Kultúrateremtő képesség
Fajunk
történetének első nagy kérdése:
Hogyan,
milyen okokból alakulhatott ki több tucat kultúra, egymástól függetlenül, úgy,
hogy mindegyik kiválóan alkalmazkodott az adott környezethez, de ennek
kialakítása után miért maradt a társadalom szinte mozdulatlan?
Az ember hatékonyan használta fejlett agyát arra,
hogy hol, hogyan kell megélnie, de ezután abba beilleszkedve, passzívan, agyát
alig használva, viselte mostoha sorsát.
Amennyire vissza lehet következtetni, már a társadalmi fejlődés korai szakaszában
a közösség nem törekedett a képességek mozgósítására. Ellenkezőleg, minden kultúrát az új, a gondolkodás elleni
harc jellemezte.
Az idővel való gazdálkodás
A történészek sem figyeltek fel arra a
tényre, hogy minden ősi kultúra szervezetten pocsékolta az időt. Az idővel való „racionális” gazdálkodás az
ipari forradalom előtti társadalmakra nem volt jellemző. Márpedig, ami minden elmaradt
társadalomra egyformán jellemző, társadalmi érdeket hordoz. Ezért jogos a kérdés: Mi az oka
annak, hogy egyetlen korábbi társadalom sem engedhette meg magának az idővel
való racionális gazdálkodást? Minden
korábbi társadalmat az erőforrásokkal való pocsékolás jellemzett.
Mindmáig senki sem akad fenn azon, hogy a
Tíz Parancsolat nem azt mondja, hogy a jövőért dolgozni kell, hanem azt, hogy nagy
bűn az ünnepnap végzett munka. Nem bűn a munkanapon való semmittevés, de bűn az
ünnepnapokon végzett munka. De az nemcsak a zsidó, a keresztény vagy a
mohamedán vallásra, hanem minden vallásra jellemző parancs. Márpedig a társadalomtudós számára minden,
ami minden társadalomra jellemző, az objektív érdeket szolgál.
A nyugati kereszténységben jelent meg
először jelszóként: Imádkozzál és dolgozzál. De ott sem lett belőle vallási dogma,
a nagyobb bűn az imádkozás, és nem a munka elmaradása maradt.
Minden ősi kultúrában sok időt, energiát,
tárgyi vagyont fordítottak kultikus szertartásokra. A szorgalom megkövetelése
fel sem merült annak ellenére, hogy folyamatosan félniük kellett az éhezéstől,
az időjárás viszontagságaitól, a betegségektől.
A nehézségeket, a megpróbáltatásokat
passzívan, az égiektől függő adottságként fogadták el. A csapások és nehézségek ellen elsősorban az égiek kegyét kereső
áldozatokkal, szertartásokkal, és nem céltudatos munkával védekeztek.
Az emberi faj történetének döntő többségét a
természeti környezethez való alkalmazkodás mellett a körülmények passzív
tudomásulvétele jellemezte.
A hosszú telek
éghajlata tanított takarékosságra
A hosszú telek tanították meg az ősi
társadalmakat a tartalékolásra. Ennek a tudatra gyakorolt hatása máig óriási. Az élelem és tüzelő készletezését lehet az
első nagy tudatformáló forradalomnak nevezni. Ennek nyomai máig fellelhetők
abban, hogy csak ott vált jellemzővé a beosztás, a takarékosság, a jövővel való
számolás, ahol a készteltezés létfeltétel volt.
A tények bizonyítják, hogy fejlődés csak olyan természeti környezetben
következett be, ahol az éghajlat nem garantálta a folyamatos gyűjtögetést.
A készletezés már bizonyos társadalmi együttműködést is megkívánt, a tárolt
készletek feletti rendelkezéshez hatalomra volt szükség. Talán ez a magyarázata
annak, hogy az életképesebbnek bizonyult
társadalmak mindegyike az északi mérsékelt égövön alakult ki. Illetve fordítva:
a trópusokon nem történt társadalmi fejlődés.
Népesedés a gyűjtögető társadalomban
Az emberi
társadalom fejlődése ott zajlott le, ahol a jégkorszak megjelenése és
megszűnése a természeti környezetben jelentős változást hozott. Ennek hatására az ősi
kultúrák többsége elpusztult, míg a kihívásokra választ adni képes néhány
megmaradt csoport magasabb szintre lépett.
Annak
ellenére, hogy az ősi kultúrákban a fő népességszabályozó maga a természet
volt, a túlszaporodás ellen már a közösségnek
is védekeznie kellett. A felesleges népességet megölték, elűzték,
vagy önként elvándorolt.
A
romantikus történelemfelfogásra jellemző annak elhallgatása, hogy már a
gyűjtögető életmód mellett is az ember egyik fő ellensége a másik közösséghez
tartozó ember volt. Ezért, nemcsak elüldözte, de, ha tehette, meg is ölte. Ez
azonban nem volt jelentős halálok. Még a szaktudósok sem veszik tudomásul, hogy
az ember a gyűjtögető életmód mellett nagyon kiszolgáltatott volt.
Már
ebben a korban általános volt a tűz és a kezdetleges szerszámok használta, de
ezek alig károsították a környezetet. A tűz csak akkor vált természetkárosítóvá,
amikor az erdőket a földművelés érdekében felégették. Vagy ma, amikor egyrészt
az elmaradott társadalmakban túlságosan megnőtt a népesség és annak a tüzelési
igénye, másrészt a fejlett társadalmak nagyon súlyos következményekkel járó faigénye.
A népesedés szabályozása
Az ősi kultúrák népesedés szabályozója még
maga a természet. A természet nyújtotta élelmiszermennyiség egyenlőtlen volt. A
természet ajándékai nagyon ingadoztak, a
népsűrűség nagyon alacsony szinten stabilizálódott. Erről a kedvezőtlen évek
idején az éhhalál gondoskodott. Csak nagyon alacsony népsűrűség
alakulhatott ki. Ezt azért fontos szem előtt tartani, mert a természet csak
kivételes helyeken tarthatott el olyan népsűrűséget, ami mellett már a
jelentősebb együttműködés, nagyobb társadalmi szerveződés létrejöhetett volna.
Amikor megszűnt a gazdag és képzett emberek társadalmában a
természetes népszaporulat, nemcsak
lehetővé vált, de spontán megvalósult, hogy a kisebbség ne zsákmányolja ki a
többséget, hogy a társadalom
·
nem
irtsa önmagát, ne háborúzzon,
·
biztosítsa
az egyének egyenjogúságát,
·
racionálisan
használja fel erőforrásait és
·
szabadjára
engedhesse szinte minden feladat megoldására képes szellemét.
A történészeknek tehát fel
kell hagyniuk azzal, hogy bírálják a múltat, mert ami történt, nem történhetett
volna jelentősen másként. A történésznek azzal kell foglalkozni, hogy
miért alakult úgy az emberiség sorsa, ahogyan alakult. Könyvem egyik
célja annak bizonyítása is, hogy az
emberiségnek szüksége volt az elmúlt százezer, különösképpen pedig a legutóbbi
ötezer év borzalmaira ahhoz, hogy a fejlett világban megszűnjön az ember
rendkívül fejlett agya és öröklött szaporodási ösztöne közötti szakadék.
A beltenyészet, vérfertőzés és degeneráció
A környezetükben rájuk leskelődő veszélynek
nagyon ki voltak szolgáltatva, ezért az
egyedek alig hagyhatták el a viszonylag kis közösségeket. Gyakori volt tehát a
beltenyészet, a vérfertőzés, ennek következtében a degeneráció, viszont
nagyon ritkán előfordulhatott a kedvező mutáció fennmaradása.
A természet ajándékait gyűjtögető életforma mellett a közösséghez kötődés nagyon erős volt.
Ahol a megengedhető népsűrűség nagyon alacsony, az egyedül vándorló ember ki
volt éve a ragadozókkal való találkozásnak, bizonytalan volt, hogy az ismeretlen
terepen táplálékot, vizet talál. Ezért az emberek ritkán hagyták el a
közösséget, és ritkán találkoztak más közösséghez tartozó élettárssal. A párválasztásra, a szexuális kapcsolatra
szinte csak a közösségeken belül volt lehetőség. Fajunk életének első
kilencven százalékában nagyon lassan javult a beltenyészet elkerülésének a
lehetősége. Ez volt a fajunk megmaradását fenyegető legnagyobb veszély.
A
beltenyészet elkerülésére csak ritkán, kivételes esetben volt lehetőség. Három akadállyal kellett számolni.
1.
A
közösségek közötti távolságok ne legyenek túlságosan nagyok.
2.
Ne
legyen általános a ragadozók veszélye.
3.
A több
napos vándorlás idejére legyen meg a táplálékgyűjtés és a vízszerzés lehetősége.
A
gyűjtögető társadalmak kutatói kevés figyelmet szentelnek a beltenyészet, a
vérfertőzés elkerülhetőségére. Pedig a nagyon ritka lakosság és az egyedül járó ember kiszolgáltatottsága
mellett ez nagyon nehezen volt elkerülhető.
A
viszonylag nagy népsűrűség megsokszorozta a tapasztalatcserét. A szárazföldi gyűjtögetés mellett a
népsűrűség az egy lakos/négyzetkilométer alatt volt. Ritka eseménynek
számított, ha más közösségek tagjai találkozhattak, tehát nagy nehézségbe
került elkerülni a vérfertőzést.
A vérfertőzést elkerülő, fajunkra jellemző szexuális élet problémájával érthetetlenül
keveset foglalkoznak a történészek, pedig ez egészen a jelenkorig, az
egyszerű, biztos és olcsó fogamzásgátlás megoldásáig fajunk egész életét végig
kísérő fontos probléma volt. Ennek megoldása fajunk felszabadulásának egyik
nélkülözhetetlen előfeltételévé vált.
A gyűjtögetésről a termelésre való áttérés körülményei
Az ember a gyűjtögetésből való megélhetést
elsősorban az agyának köszönhette, mivel ebben az életmódban a szellemi
képességnek döntő jelentősége volt.
A
gyűjtögetésből a termelésre való áttérést az éghajlatváltozás kényszeríttette
ki. Ez
olyan minőségi változást hozott létre fajunk történetében, amihez hasonlót más
fajoknál nem tapasztalhattunk. Az utolsó jégkorszakot lezáró felmelegedés a
fajok ezreit tette életképtelenné, pusztította ki. Ezzel szemben fajunk
életében minőségi előrelépést eredményezett. A gyűjtögető és a termelő társadalmak között minőségi a különbség,
óriási az előrelépés.
A felmelegedés hatására a gyűjtögetés
eltartó képessége kontinensnyi terülteken a korábbi tört részére csökkent. Az
ott élők számára kényszer volt az elvándorlás és a termelésre való áttérés. Ez
mindenütt más, de többé-kevésbé azonos színvonalú megoldást kínált.
A történelemtudomány alig foglalkozik azzal, hogy
mi volt a termelésre való áttérés előzménye. Pedig a termelésre való áttérést
kikényszerítő felmelegedés néhány évezreddel korában megkezdődött, és ennek
során értek meg annak a szükséges előzményei.
Mivel
az emberi faj megjelenése után, egészen a jégkorszak végéig, nem volt jelentős
éghajlati változás, nem is történhetett meg fajunk egésze számára a gyűjtögető
életmódból való továbblépés.
Abban
ugyan egyetlen szakember sem kételkedhet, hogy a növénytermelés és az
állattartás forradalmát, a felmelegedéssel járó környezetváltozások idézték
elő. Mégsem mondjuk ki, hogy ha
nincsenek ezek a környezetváltozások, ha tovább lehet folytatni a korábbi
gyűjtögető életmódot, akkor soha nem történik meg a növénytermelésre és az
állattatásra való áttérés.
A Nyugat felé
címmel megjelent könyvemben már megpróbáltam megfejteni, hogy a búza és az árpa miképpen válhatott
kultúrnövénnyé.
A közelmúltban tudtam meg, hogy a burgonyát 10-12 ezer éve termelték az
indiánok. Ha nem is ez volt a fő táplálékuk, de kapáskultúraként termelték,
mai szóval háztájiban. Abesszínia
területén a vad kölest hétezer éve gyűjtötték, kiegészítő táplálék
formájában fogyasztották. Ezek tehát készen álltak, hogy a gyűjtögetésből való
élés megszűnése idején ezekre épülhessen a táplálkozás. Ezek kapás művelése tért
rá akkor a szántóföldi termelésre.
A földművelő társadalmak kialakulásának
történészei sem figyeltek fel arra, hogy az emberi erőt megsokszorozó háziállat
nélkül nem lehetett hatékony a földművelés. Márpedig Amerikában nem volt erre
alkalmas állat. Ehhez ugyanis két feltételre volt szükség. Egyrészt olyan nagytestű,
erős növényevőre, aminek a fizikai, igavonó ereje az emberének sokszorosa,
másrészt arra, hogy ez a vadállat kipusztulásra volt ítélve. Az első feltételnek
a bölény nagyon megfelelt volna, hiszen
a szarvasmarhánál, bivalynál, lónál sokkal erősebb, de nem fenyegette a kipusztulás,
sőt, vadon is aranykorát élhette az európaiak megjelenéséig.
Arról is kevesen írtak, hogy a szántóföldi földművelésnek előfeltétele volt az erős igavonó állat.
Az emberi erő ugyanis nem elegendő a gyűjtögetésnél sokkal hatékonyabb
talajművelésre. Ezt jól illusztrálja a tény, hogy a két amerikai kultúra azért
nem válhatott növénytermelő magas-kultúrává, mert a kontinensen nem volt
domesztikálható, igavonásra alkalmas, domesztikálható állat.
Mikor jut el a történelemírás a tudománynak arra a
rangjára, hogy belátja, a magas-kultúra
számára sokkal fontosabb volt az igavonó állat, mint a csillagászat, és a
piramisok építése?
A történészek kevés
figyelmet fordítanak arra, hogy az első
nagy technikai forradalom az állati erő felhasználása volt. Az igavonó
állat közel megtízszerezte az ember fizikai erejét, megsokszorozta
távolságlegyőző képességét. A két amerikai magas-kultúra éppen ennek hiányában
késett meg, és bizonyult fejlődésképtelenné.
Még nem akadt történész,
aki az emberi faj fejlődésében kimunkálta volna az állatok hasznosításának
szerepét.
Az ember nagyon gyenge
fizikai, és óriási szellemi kapacitással jelent meg a fajfejlődés csúcsán.
Kezdetben a gyenge fizikai adottságaira tudott támaszkodni. Ezek növelésére
használta elsősorban a kezét, amivel szerszámot, fegyvert készített. A
tökéletlen érzékszervein azonban nem tudott javítani.
Az emberiség nagy többségét
érintő, első igazi forradalmat azonban az ember fizikai erejét megsokszorozó
igásállat jelentette. A földművelés
hatékonysága elsősorban a talajművelés és termékmozgatás hatékonyságán múlott.
Amennyire érzik a történészek a fémek megjelentőségének jelentőségét, annyira
mellőzik az igásállatok jelentőségét.
Az ember számára sokkal
fontosabb volt az élelmezése, ez kötötte le a korai osztálytársadalmakban a
munkaerő nagy többségét. Ezért az igavonó állat megjelenése, hasznosítása
sokkal fontosabb volt, mint a réz és a bronz, amik csak az ipart, a hadviselést
és a luxust szolgálta. Igavonó állat nélkül a termelés volumene talán fele sem
lett volna, a vele elérhetőnek.
A vadon is megélő állat nem domesztikálható
A háziállatok
szerepét azért emeltem ki a történelemformálók köréből, mert ezzel kívántam
hangsúlyozni, hogy kik, mik és miért fontosabbak a politikai hatalmasoknál.
Nehéz megérteni,
miért mellőzik a történészek a változó természeti környezet történelemformáló
szerepét. Még olyan kérdésekre sem keresik a választ, minek volt köszönhető,
hogy bizonyos kultúrák csak bizonyos természeti környezetben jöttek létre, és
maradtak működésképesek. Még kevesebb figyelmet fordítanak arra, hogy milyen
kultúrában, milyen korban, mely állatok voltak az ember társai, illetve
szolgái. Ez súlyos hiba, mivel ezek az emberhez szelídült állatok sokkal
fontosabb történelemformáló szerepet játszottak a társadalomfejlődésben, mint a
politikai hatalom birtokosai.
Azt, hogy a még
mindig túlságosan politikára centralizált történelemfelfogás mennyire elkerüli
a legfontosabb történelemformáló tényezőket, az ember és a hozzá szelídült
állatfajok hasznosításával, ezen keresztül történelemformáló szerepével kívánom
illusztrálni.
Az ember érzékszerveinek első forradalmát a kutya domesztikációja,
hasznosítása jelentette. A kutyával való vadászat igazi technikai forradalom volt, hiszen
sokszorosára növelte az ember vadászati teljesítményét, a ragadozókkal szembeni
védekező képességét.
Azt már korán felismertem, hogy az
osztálytársadalmak megjelenését, a gyűjtögetésről a növénytermelésre és az
állattenyésztésre való áttérést a felmelegedés kényszeríttette ki. Tehát nem akartuk, hanem rá kényszerültünk.
Az
csak később vált világossá, hogy a háziállatok
domesztikálódása is az éghajlatváltozás következménye volt. Nem mi
szelídítettük meg azokat, hanem azok szorultak ránk. Csak az a vadállat
szelídült meg, amelyik az éghajlatváltozás következtében kipusztult volna, és
csak azért maradhatott fenn, mert az ember vállalta a gondoskodását, az
etetését és itatását.
A Nyugat
felé címen megjelent könyvemben már részletesen bizonyítottam, hogy az
ember csak olyan állatot tudott domesztikálni, amelyik az ember segítsége
nélkül kipusztult volna. Márpedig Amerikában a bölények nem szorultak az
emberre. Talajművelésre és kocsik fontatásra nem volt domesztikálható állat.
Bármennyire meglepőnek tűnik, Amerikában azért alakult ki sokkal
később a magas-kultúrát hordozni képes földművelés, mert a bölény nem szorult az emberre. Pedig ez kemény igazság. A két Amerikának
olyan háziállata sem volt, amelyik a lakosság élelmezésében hússal, tejjel
válhatott volna nélkülözhetetlenné. A
tengerimalac és a pulyka nem volt egyenrangú vetélytársa a kecskének, a
birkának és a sertésnek.
A magas-kultúrák felépítéséhez nélkülözhetetlen
volt az anyagmozgatásban technikai forradalmat jelentő kerék. Az azonban a
meredek hegyek között élő népek számára nem volt elég hatékony. Kevesen veszik
figyelembe, hogy a kerék a magasságbeli különbségek legyőzésére nem alkalmas.
Az ilyen terepen a láb volt a legjobb eszköz. A teherszállításban a málhás állat.
Még nyilvánvalóbb példával szolgál Ausztrália, ahol az ember megjelenése
óta nem volt éghajlati változás, nem volt domesztikálható, a földművelésben
megfelelő háziállat, a hamar oda érkező ember a gyűjtögetés szintjén maradt. A
bennszülötteknek a fejlett ausztrál társadalomba való integrálódása egyelőre
reménytelen.
A
várható felmelegedéssel pánikot keltő tudósoknak illene megtanulni, hogy csak a
megváltozott környezetben adja fel az ember, akárcsak fajbeli elődei, az egyszer
kialakult életformát, lép a fajának rugalmasabb része fejlettebb szakaszba. Ezért
örülni kellene a klímaváltozásnak, annak ellenére, hogy az alkalmazkodás
nemcsak előnyökkel, feladatokkal is jár.
A vadon is megélő állat ugyanis nem
domesztikálható. Ez
alól két kivétel van a vaddisznó és a vadmacska. Ezek domesztikációja is
ösztönös volt, és ez is megmagyarázhatók. A
vaddisznó ugyan máig is megél mindenütt, ahol a fajának megfelelő a
természeti környezet, de ahol domesztikálódott, ott kipusztult. Ott az ember
által eltartott disznónak azonban sokkal jobb dolga van, és a létszámnak
szabályozását is csak az ember tudta megoldani. A macska megél vadon is, de jó dolga csak a házkörül van.
A rénszarvasokkal és kutyával pásztorkodó társadalom
A jégkorszak sok-sokezer
évét a szibériai viszonyok között az ember csak annak köszönhetően élhette túl,
hogy szoros kooperációban élt a kutyával és a rénszarvassal. Ebben a környezetben
az ember a túlélését e két állatfajjal való együttélése biztosította. Azonban nemcsak
az ember szorult e két állatfajra, de az ember segítsége nélkül azok is kihaltak
volna.
A jégkorszak
szibériai viszonyai között, a több tízmillió négyzetkilométeres tundrán, a
nyári bogyók mellett, csak a hús lehetett az ember tápláléka. Mivel a tengerpartoktól
távol nem volt fóka és lazac, a gyűjtögetési nem volt fenntartható. A tengertől
távoli, északra tévedt, viszonylag kisszámú embernek valahogy gondoskodni
kellett az életfeltételeiről. A nagyon hideg, zord éghajlat következtében az
állatsűrűség nagyon alacsony, a potenciális vadászzsákmány minimális volt. Ezen
a medvékkel és a farkasokkal, tehát nagyon veszélyes ragadozókkal kellett volna
osztozkodni. Az ember ebben a korban még nem rendelkezett olyan hatékony
vadászati eszközökkel, amelyekkel az elejtett vaddal élelmezhette volna magát.
A
jégkorszakban, a hó és a jég birodalmában is sok-sok faj kipusztult. Ez várt az
emberre, a kutyára és rénszarvasra is. Az ember, akinek nem volt más, mint
gyűjtögetni. A kutya, amelyik nem volt versenyképes ragadozó a medvéhez és a
farkashoz képest. A rénszarvas, amely védtelen volt a medvével, és a farkassal
szemben. E három kihalásra ítélt faj
egymással való együttműködésre kényszerült. Így jött létre az első termelő, ez
esetben állattartó társadalom.
Eddig
azonban csak az eredményekből visszafelé haladva lehetett eljutni. Annak
köszönhetően, hogy a genetika már képes megállapítani, hogy mikor törtét a
kutya és a rénszarvas domesztikálódása, juthatunk el a felismerésre, hogy ez volt az első, már nem gyűjtögető, hanem
állattartó társadalom.
A rénszarvassal való pásztorkodás a jégkorszak vége előtti nagyon
fontos lépés, amelynek nagy jelentőséget tulajdonítok. Ennek ellenére még nyomát
sem láttam annak, hogy valaki felfigyelt volna arra, hogy az első termelő, a
jelen esetben állattartó termelési mód.
A kutyával és
rénszarvassal történő kooperáció lényegében már állattartó pásztorkodás volt, de nagyon
izolálva, és szinte csak egyetlen természeti környezetre, a sarkköri tundrára
volt alkalmas. Ott,
és akkor a kutya és a rénszarvas domesztikációjával kialakult az első
állattartásra épülő társdalom. Ez ugyan nem
hozhatott általános társadalmi előrelépést. Az első két háziállatot, a kutyát
és a rénszarvast azonban ennek köszönhetjük.
A jéggel, hóval borított tundrán kialakult
az első termelő társadalom, de annak nem volt hatása az emberiség egészére. A rénszarvasokkal
pásztorkodó társadalomnak nem volt folytatása, egyrészt azért mert nagyon terméketlen és hideg északon nagyon ritka
volt a népsűrűség, ki esélye volt a nomád, állandóan vándorló emberekkel való
találkozásnak, ezért gyakori volt az emberi beltenyészet. Másrészt azért, mert
nem volt lehetőség a nagyobb közösségek kialakítására, a munkamegosztásra, a
tapasztalatcserére. Ennek ellenére a rénszarvaspásztorok utódai Norvégiában és
Kanadában, minden gyűjtögető társadalomnál sokkal gyorsabban épültek be a
modernizációba.
Azt már korábban
felismertem, hogy a meleg okozta
problémák nehezebben legyőzhető életfeltételeket jelent, mint a hideg.
Ennek két okát láttam. Egyrészt a melegben gyorsan romlottak a táplálékok, mindenekelőtt
az agy fejlődése számára létfontosságú fehérjék, húsok, másrészt a melegben
sokkal jobban érzik magukat az egészségre veszélyes baktériumok és vírusok.
Márpedig a meleg és a betegségek elleni védekezés nem volt megoldható. A hideg
ellen ugyan csak sok munkával, öltözködéssel, lakással és fűtéssel, de
megoldható volt, a meleg ellen azonban nem volt eszköz.
Ezért éreztem úgy,
hogy a hidegben ugyan sok munkával járt, de a kutyával és rénszarvassal
munkamegosztásban biztosabb létalapot lehetett teremteni. Ennek azonban olyan
alacsony a népességeltartó képessége, és izolációt jelentett, ami más
természeti, éghajlatú környezetben nem jelentett megoldást.
Az ember, kutya és rénszarvas kikerülése a közös csapdahelyzetből
A
jégkorszak alatt a mainál sokkal hidegebb, zordabb tundrán az ember túlélését
csak a kutyával és a rénszarvassal való egymásrautaltság biztosította.
Szerencsére a nagyon hideg éghajlat nemcsak az embert hozta válságos helyzetbe,
hanem a kutyát és a rénszarvast is, mert nemcsak az ember került
csapdahelyzetbe, hanem a kutya és a rénszarvas is.
Kezdem a kutyával. A zord éghajlati viszonyok között potenciális zsákmányállatai
nagyon megcsappantak. Ráadásul a kutya ősénél hatékonyabb vadász volt tigris, a
farkas és a medve. A kutya csak az emberrel társulva juthatott elegendő
táplálékhoz. Az ember és a kutya kooperációja jelentette a vadászat első, nagy
technikai forradalmát. A vadászó ember teljesítménye a kutyával, a korábbi
sokszorosára nőtt. A vadászzsákmány a kutya számára is táplálékot biztosított.
Vagyis egymásra voltak utalva. Ezt mindketten ösztönösen felismerték.
A korábbinál
sokkal hidegebb éghajlat viszonyai között az örök hidegség birodalmában az
állatsűrűség nagyon lecsökkent, és a hideghez való alkalmazkodás következtében
a megmaradt fajok testtömege megnőtt. Ma is ott él a legnagyobb testű szarvas,
a jávor, a legnagyobb testű medve, a jeges, és a legnagyobb tigris, a
szibériai. A korábban fajtatestvéreivel falkában vadászó kutyának a
zsákmánya nemcsak sokkal kevesebb, de sokkal nehezebben elejthető is lett.
Minden bizonnyal ebben a válsághelyzetben alakult ki a kutya páratlan
tulajdonsága, hogy akkor is támad, ha nem éhes, és azt is támadja, aminek az
elejtése számára reménytelen. Ez a ragadozók körében páratlan tulajdonság tette
lehetővé, hogy az ember a kutyának köszönhetően megsokszorozhatta
vadászteljesítményét. A saját vadásztapasztalatom és kollégáim véleménye
szerint a legfeljebb dárdával vadászó ősünk esélye a kutyával való társulása
után több százszorosára nőtt. A kutya és nem a tökéletesebb fegyver volt a
vadászat legnagyobb technikai forradalma. Még gazdaságtörténészek sem
vették tudomásul, hogy a vadászatban az ember első nagy technikai forradalma a
kutyával való vadászat formájában történt. A kutya emberhez való szelídülése
idején, azaz minden más domesztikációnál sokkal korábban. Az ember kutya nélkül
nagyon gyenge hatékonysággal vadászott, az nem játszhatott jelentős szerepet az
élelmezésében. Már itt megjegyzem, hogy a szibériai hidegben a kutyának
köszönhetően sokszorosára nőtt vadászati teljesítmény is csak nagyon másodlagos
szerepet játszott a kor emberének élelmezésében. Az nem annyira élelemforrást,
mint sokkal inkább a férfiak sportját jelentette. A tudomány a vadászatnak a
társadalmi fejlődésben játszott szerepét betegesen túlértékeli.
A vadászat
szerepének túlértékelését a barlangrajzok felfedezése fokozta fel. Teljesen
hibás a barlangokban talált vadászati jelenetek alapján arra következtetni,
hogy a korabeli ember élelmezésében jelentős szerepet játszott a vadászat.
A tudomány figyelmen kívül hagyta azt az általános tényt, hogy kultikus terek
dekorálására nem a mindennapi, hanem csak a nagyon ritkán megtörténő események
voltak alkalmasak. Vagyis a barlangrajzok születése korában egy-egy nagyvad
elejtése olyan ritka esemény, csoda volt, amit meg kellett az útókor számára
örökíteni. Aki valaha vadászott, az tudja, hogy dárdával, bunkóval, vagyis a
barlangrajzok korának fegyvereivel szinte lehetetlen volt egészséges nagyvadat
elejteni. Az ilyen, akárcsak a templomokban ábrázolt csodák, a mesék világába
tartoztak. A kor viszonyai között a verem és a hurok százszor hatékonyabb
eszköze volt a vadászatnak, mint a fegyver.
A lőfegyver előtt, a vadaknak fegyverekkel
való elejtése csak a kutyával együtt vált elterjedtté. A saját és mások vadásztapasztalatai alapján
állítom, a kutyával való együttműködés, a lőfegyverek megjelenése előtt, sok
százszorosára növelte a vadászat eredményességét. A kutyával történő vadászat
volt az emberiség egyik első technikai forradalma.
A nyíl megjelenése
ugyan megnövelte a vadászat hatékonyságát, de az, kutya nélkül, így sem
lehetett volna eredményes. Tegyük hozzá, hogy a nagyon hideg, mindig nagyon
magas páratartalmú levegőben a bélből sodort idegű nyíl el sem terjedhetett,
hiszen azt szárazon kellett tartani. Ezért jelen témánk szempontjából a
szibériai viszonyok között a fegyvernek nem volt a vadászatban jelentős a szerepe.
A kutyának a vadászat szempontjából az emberénél
sokkal jobb fizikai adottságai vannak, nagyobb a mozgékonysága, jobb a
szaglása, sokkal előbb felleli, és megközelíti a vadat. Ráadásul a nagyobb vad
nem fél a kutyától, támadását passzívan tűri, ilyenkor az ember is megközelítheti.
A kutyának, a ragadozók között egyedüli tulajdonsága, hogy akkor is vadászik,
ha nem éhes, és azt a vadat is támadja, amelynek az elejtésére nem képes. A
vadászoknak csak azt kell figyelni, hogy hol ugatnak a kutyák, hol kötik le a
vad vagy a vadak figyelmét. A kutyák által támadott vad nem figyel másra, alig
veszi tudomásul az emberek közeledését, ezért sokkal könnyebben elejthető.
A zsákmányon aztán a vadászok és a kutyák osztozkodhatnak.
Sem az ember, sem a kutya magában nem sokra ment volna a vadászattal, de együtt
százszor többre. A vadászatot tehát nem az ember fegyverei tették jelentős
élelemforrássá, hanem a kutyával való együttműködése.
De még mindig ne essünk a vadászat romantikus túlértékelésébe,
mert a kutyának a szerepe még nem jelentette azt, hogy a jégkorszak alatt a
vadászat képes lett volna a ritka lakosságot ellátni élelemmel. A kutya
szerepe az ember szolgálatában igazán fontos azzal lett, hogy segítette
megvédeni a rénszarvasokat a ragadozóktól.
Szibériában
a rénszarvas
léte is veszélybe került, mivel ki volt téve a zsákmányszegény ragadozóknak,
mindenekelőtt a medvéknek, tigriseknek és farkasoknak. A rénszarvasok
számára csak a kutyák és tűzzel rendelkező emberek jelentettek védelmet. A
rénszarvasok ösztönösen felismerték, hogy számukra az emberek szállása
közelében, a kutyák ébersége és a ragadozóknak a tűztől való félelme
biztonságot jelent. Ha közeledtek a ragadozók, a kutyák riasztottak,
felébredtek a férfiak, akik tűzzel és fegyvereikkel elriasztották a zsákmányra
éhes ragadozókat.
A rénszarvas és az ember kapcsolatában az is fontos
elem, hogy ezt az állatot nem az ember terelte, hanem a közösség kénytelen volt
a csordával együtt haladni. A rénszarvas fő tápláléka, a zuzmó ugyanis a hó
alatt rejtőzik, azt az ember nem látja, tehát nem tudja, hogy hol talál a nyáj
táplálékot. Viszont a rénszarvas nagyon érzékeny orra megérzi, és maga keresi
meg azt. A nomád pásztorkodásnak az első formája tehát még az volt, amiben nem
az ember terelte a nyájat, hanem az állatcsorda vándorolt az ösztönei után. Az
ember pedig kénytelen volt követni azt.
Minden valószínűség szerint nem az ember terelte át
az akkor lényegesen kisebb és hónapokra befagyott Béring Szoroson Amerikába a
nyájat, hanem azok táplálékkereső ösztöne vitte magával a mai indiánok őseit.
Vagyis Amerika első felfedezése nem az emberek eszének, kíváncsiságának, hanem
a rénszarvasok ösztönének volt az eredménye.
Az emberek és kutyák élelmezését a hozzájuk szegődött,
velük együtt vándorló rénszarvasok biztosították. Itt ismét figyelembe kell venni
a kutyáknak azt a tulajdonságát, hogy nemcsak a zsákmányát, hanem a másik
ragadozót is, mert ellenségének tartja, ugatja, támadja. Ha éjszaka farkasok,
medvék, tigrisek közeletek a nyájhoz, a kutyák ugattak, az álmukból felriadt
emberek pedig tűzzel riasztották el a ragadozókat. A tűz nemcsak meleget
adott, hanem a nagy ragadozók elriasztásában is fontos szerepet játszott.
Az ember számára a tűz jelentette a fegyverénél sokkal hatékonyabb védelmet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése