AZ UTOLSÓ SZÁZ ÉV NAGY TÉMÁI

Kopátsy Sándor: Történelemszemléletem. Szerkesztette: Sebestyén Tibor. Bp. 2013. okt.

A versengő kicsi is lehet jó
20. század világháborúit is okozó diktatúrák
Országok közötti kulturális, fejlettségi különbségek és feszültségek
Kirekesztés és befogadás
Az idegengyűlölet gyökerei és jellemzői
AZ UTOLSÓ SZÁZ ÉV NAGY TÉMÁI

A versengő kicsi is lehet jó

A kiscsalád és a nagycsalád

Az önálló települések és városok versengése

A tartományok, tájegységek versengése

A viszonylag önálló városok és kis országok magas életszínvonala

A centralizált birodalmakban elhal a hasznos versengés

Az állam nagysága nem a népjólét forrása

Európai Unió nagyobb, nem pedig erősebb akar lenni

20. század világháborúit is okozó diktatúrák

A háborúk társadalmi funkciója a népesség lecsapolása

20. században a háborúskodásnál hasznosabb lett volna az együttműködés

A fasizmusok kialakulása

A fasizmushoz vezető okok

A II. világháború

Az ENSZ a második világháború végeredményét tükrözi

Jalta és a hidegháború

A két világháború alig módosította a világ hatalmi és fejlettségi viszonyait

Országok közötti kulturális, fejlettségi különbségek és feszültségek

ENSZ által az első tíz helyre rangsorolt tagország jellemzői

A távol-keleti országok fölénye a szellemi vagyon tekintetében

Kirekesztés és befogadás

Lemaradó réteg vagy etnikum

Etnikumok és a bevándorlók

A befogadás Latin-Amerikában, Nyugat-Európában és Távol-Keleten

A különféle kultúrájú bevándorlók sikeressége az USA-ban

A zsidó és a kínai diaszpóra sikeressége

Az idegengyűlölet gyökerei és jellemzői

Az idegengyűlölet gyökerei

Az európaiak a soknemzetiségűséget történelmietlenül nézik

A cigányság gyors szaporodása és lemaradása

A fejlett etnikum elleni irigység

Az európai zsidóság történelmi szerepe

Európa keleti felén a zsidóság lett a gazdaság, kultúra és tudomány élcsapata

Antiszemitizmus Európában a 20. század első harmadában

A zsidóság és az antiszemitizmus Magyarországon

A volt csatlósok
************************************************************************

A versengő kicsi is lehet jó

A történelemtudomány, kiváltképpen a magyar, a mindenkori hatalom sugallatára betegesen hangsúlyozza a társadalom egységének fontosságát. Szerinte minden nemzeti tragédiánk az egység hiányából fakadt. A történészek általában, a közép-európaiak, és köztük különösen a magyarok, azt tekintik az elsődleges történelmi célnak, hogy minél nagyobb legyen az ország.

Ezzel szemben a társadalom történetének tapasztalata éppen az ellenkezőjéről tanúskodik: azok a népek, országok, városok vitték többre, amelyekben a céljaikat belső harcok, ellentétek között alakították, amelyek nem egyesültek valami közös nagy hitben, nem voltak a hatalom kritikátlan, alázatos hívei.

A hatalom mögé felsorakozó egység prédikátorai nem tudják példákkal igazolni állításukat. Az igaz, hogy rövidtávon hozhat sikert az alázatos egység, de hosszú távon azok bizonyulnak sikeresebbeknek, akik belső vitákban alakítják céljaikat. Egységgel könnyebb csatákat nyerni, de háborút ritkán, és a győzelem eredményét akkor sem lehet hasznosítani. A közösség egységére csak akkor van szükség, ha nagyon nagy veszély fenyeget. Ilyen azonban csak több évszázad során is legfeljebb csak egyszer fordul elő.

Ezzel szemben a nép érdeke nem a vezető minél nagyobb politikai hatalma, hanem a saját jóléte. Ez pedig nem a birodalom nagyságától függ, hiszen sokkal inkább igaz ennek az ellenkezője. Mit bizonyítanak ugyanis a tények?

Elegendő volna belátni, hogy minden társadalom motorja a részek közötti verseny. Így van ez már az apró településekben is, de még sokkal inkább egy kultúra esetében. Ha az egymással folyó verseny feltételei hiányoznak, akkor stagnálás vagy még inkább úttévesztés következhet be.

Nézzük ezt meg a társadalmi szerveződések különböző szintjein, a kicsitől a nagyig.

A kiscsalád és a nagycsalád

A kiscsalád fölényét több más mellett biztosította az, hogy abban a szülők a saját javukat szolgálták. A nagycsaládnak addig voltak előnyei, amíg nagyon nagy volt a halandóság. A gyűjtögetésből való megélhetéshez és a család védelméhez nagyobb családi, vérségi egységekre volt szükség. A hátránya, hogy a már munkaképtelen öreg volt a korlátlan hatalom ura, vagyis más dolgozott, és más rendelkezett a nagycsalád jövedelme felett, nem a szülők nevelték a gyermekeket. Ez olyan volt, mint a sztálinista szövetkezetek, ahol a tagok dolgoztak, a korlátlan úr pedig az ideológia papja, a pártitkár volt, nem a közösség erre legalkalmasabb tagja.

Hátrány volt az is, hogy a nagycsaládban a házasságnak, a szülésnek nem volt gazdasági előfeltétele. Ezért a nemi érettséggel megkezdődtek a szülések, nagy volt a népszaporulat. Ebben a nagycsalád maga is érdekelt volt, hiszen ereje a családtagok számától függött. Gondoljunk arra, hogy Oroszországban a falvak földjeinek rendszeres újrafelosztása a családtagok száma alapján történt. Ezért aztán a nagycsaládokban mindig jellemző volt a nagyon gyorsan fellépő túlszaporodás. Ebből fakadt, hogy jellemzőbbé vált az egymás és a mások irtása. Az ilyen társadalmakban olcsó volt az emberélet, a hatalom és a kisebb közösségek is ennek megfelelően viselkedtek. Ezt nemcsak a Balkánon általános vérbosszú jellemezte, hanem még az is, hogy a háborúkat a nagyon nagy emberveszteségekkel viselték. Ez olyan mértékben tovább élt, hogy még a második világháborúban is Kelet-Európában és a Balkánon, vagyis a nagycsaládos kultúrák területén voltak a legsúlyosabbak az emberáldozatok.

Számos statisztika jelent meg a két világháború emberáldozatairól, de arról nem olvastam, hogy ebből mennyi volt a fronton elesett, ami azt mutatná, hogy a nagycsaládos társadalmakban a hadvezetést kevésbé érdekelte az emberáldozat, mint a kiscsaládos Nyugaton. Az ilyen statisztikákból lehetne jobban tanulni azt, hogy miért, hol, mi a jellemző.

Ha az ipari forradalom előtti agrártársadalom sorát kívánjuk elemezni, elsősorban két tényezőt kell vizsgálni: mikor, miért alakult ki a kiscsaládos jobbágyrendszer, és az mikor szűnt meg, mikor, és hogyan történt meg a jobbágyok felszabadulása.

A 15. századtól a 20. század végéig a világ társadalmi és gazdasági élvonalába csak azok a népek emelkedtek fel, ahol a kiscsaládos rendszer már több évszázaddal korábban kialakult.

Az önálló települések és városok versengése

A mezőgazdasági települések társadalmi fejlődését az azokban jellemző vertikális mobilitással lehetne a legjobban mérni. Ezért kellene gyűjteni az erre vonatkozó adatokat. Minél gyakoribb volt egy-egy falun belül a vagyoni felemelkedés és süllyedés, annál jobban képes volt a falu megfelelni a kor kihívásainak. Ma már sokkal inkább a jövedelmi és képzettségi differenciálódást kellene mérni.

A nyugat-európai városok viszonylagos függetlenségének nemcsak a reneszánszot, de a világkereskedelem viszonylagos jelentőségét, a hajózás fejlesztését, a pénzgazdálkodás megjelenését, és elterjedését és még sok más áldást köszönhetünk.

A Nyugat fölénybe kerülésének egyik fontos alapját látom abban, hogy a városok több-kevesebb önállósággal rendelkeztek, nem voltak a feudális államok uralkodóinak teljesen kiszolgáltatva. Ez csak a Nyugaton volt jellemző.

A középkorban az olasz, majd a németalföldi városok voltak Európa gazdasági és kulturális centrumai, ezt annak köszönhették, hogy a feudális állam politikai és gazdasági hatalmától viszonylag függetlenek voltak. Az ilyen városok voltak a társadalmi fejlődés csúcsai, ezekben volt az átlagosnál nagyobb a szabadság, a gazdagság és a társadalmi mobilitás. A városok polgárai otthon egymással szemben éles versenyben álltak, de a konkurens városokkal szemben összefogtak. A független városokban alakult ki olyan társadalom, amelyet a külső vetélytárs ellen irányuló összefogás, ugyanakkor az egymással szemben éles verseny jellemzett.

Az elmúlt közel háromezer évben az anyagi és a kulturális életszínvonal mindig a viszonylag önálló, egymással versengő városokban volt a legmagasabb.

Európa sikereinek háromezer év óta az a kulcsa, hogy a kis politikai és gazdasági egységek szinte mindig életben maradhattak. A városállamok és az autonóm városok kulturális hatásához hasonlót egyetlen másik magas-kultúrában nem ismerünk. Ennek annak köszönhetjük, hogy Európa nyugati felének története során a városoknak mindig jelentős politikai és gazdasági önállóságuk és szerepük volt. Amennyire általánosan elismert, hogy a gazdaság és a kultúra területén mennyit köszönhetünk a városoknak, annyira keveset foglalkozunk a történelmükkel, az országokéhoz viszonyítva. Pedig elsősorban ez az örökség emelte a Nyugatot a kis politikai és gazdasági egységek autonómiáját megtagadó többi kultúra fölé.

A tartományok, tájegységek versengése

Egy-egy kultúra minél több politikai egységre, népre, nyelvre, államra osztódik, annál kedvezőbb a helyzete a társadalmi, gazdasági és tudományos fejlődés szempontjából. Ez volt mindig Nyugat-Európa egyik fontos előnye.

Erről már Észak-Itália és Németalföld autonóm városai esetében írtam. Ma is Európa egyik leggazdagabb állama az évszázadok óta keményen föderatív és többnyelvű Svájc.

A történelemtudomány a német népek nagyon sokáig fennmaradó politikai tagoltságát hátránynak fogja fel, és a német egység kialakulásában nagy előrelépést lát. Ezzel szemben sokkal inkább fennáll ennek az ellenkezője. A német nép a legnagyobb tragédiáit az egységes államában élte meg. Az egymással versengő kis német államok kénytelenek voltak egymással kompromisszumokat kötni, nem foghattak világformáló, nagy birodalmi kalandokba, kénytelenek voltak a gazdaságra és a tudásra építeni. A németség nyugat-európaivá válásában szerepe volt annak is, hogy a korábban egységes államot Jaltában kettéosztották. A német állam egység mellett nem jöhetett volna létre az Európai Unió és a mai egyértelműen nyugat-európai Németország.

A viszonylag önálló városok és kis országok magas életszínvonala

Jelenleg a legmagasabb életszínvonal a törpe államokban van. Például Luxemburgban. Ezeket a tízmilliónál, azaz a kor óriásvárosainál is kisebb lakosságú Svájc, Dánia, Norvégia, Svédország, Finnország, Svájc követi. A lakosság életszínvonalát tekintve csak utánuk következnek a történészek számára fontos nyugat-európai nagyhatalmak.

Mi a magyarázata annak, hogy az emberek a kisebb államokban élnek jobban, hogy azokban fejlődik gyorsabban a tudomány és a technika?

Rövid a válasz: a kis államok kénytelenek a realitásokhoz alkalmazkodni.

Az ugyan köztudott a mindennapi tapasztalat alapján, hogy a hatalomban nemcsak a vezető elit, de még a közvélemény is megszédül. A történészek mégsem veszik tudomásul, hogy ez fokozottan áll a nagy államok politikai vezetőire. Ha valaki egy nagy államban a politikai hatalom birtokosa lesz, nem tud ellenállni a kísértésnek, hogy valami nagy, történelmi tettet vigyen véghez. Márpedig a történelmi tettekre a nagy államok vezetői éppen úgy képtelenek, mint a kicsik.

A történelem útját ugyanis objektív törvények diktálják, az azok által meghatározott pályán erőszakkal csak időlegesen lehet változtatni. Ráadásul: az erőszakolt politikai változások meghosszabbítják a reálisan elérhető idejét. Nagy történelmi tragédiákat csak a nagy államok tehetséges, a közvélemény nagy többségét maga mögé állítani képes vezetői okozhatnak.

A kis államok vezetői nem a történelmet akarják formálni, hanem kénytelenek az adott lehetőségeket minél jobban hasznosítani. Az is általános tapasztalat, hogy minél nagyobb, erősebb egy állam, annál nagyobb ambíciója van arra, hogy még nagyobb, még hatalmasabb legyen. Ezt a tehetséges vezetőkkel megáldott állam addig folytatja, amíg akkorára nem nő, amit már képtelen megemészteni, és ami az ellenfeleit az ellene irányuló összefogásra ösztönzi.

Arról már volt szó, hogy a centralizált nagy államok azzal gyengítik magukat, hogy nem engedik a kis egységeiknek a sikerük eredményét lekaszálni, mert minden erőforrást magukhoz akarnak vonni.

Ha csak egy tanácsot adhatnék a történészeknek, akkor azt mondanám: vegyétek tudomásul, hogy az ország célja nem a minél nagyobb terület, a minél centralizáltabb hatalom, hanem éppen annak az ellenkezője, a részek, de különösen a városok minél nagyobb önállósága. Ha valami tévútra viheti a népet, akkor a központi hatalom erejében való babonás hit az.

A centralizált birodalmakban elhal a hasznos versengés

Miben állt a tagoltság, a viszonylag kisebb, viszonylag független, viszonylag egyenrangú politikai egységek előnye? Abban, hogy egymással versenyezhettek. A centralizált birodalmak részei nem egymással, hanem a központi hatalom kegyeiért versengnek. Annál jobban így van ez, minél erősebb a centralizáció.

Minden kis politikai és gazdasági egység akkor jut előnyhöz, ha a másiknál jobban dolgozik, többet teljesít. Az ebből fakadó előnyöket először csak maga élvezi. Kínában az ilyen területei újításokat vagy eleve elnyomta a teljhatalmú bürokrácia, vagy elfogadta és általánossá tette. Ezért a kezdeményezők nem élvezhették sikerüket. A centralizált birodalomban csak az olyan egység jár jobban, amelyik kedvesebb a központi hatalom számára. A részek nagyobb teljesítményének hasznát a központi hatalom erőszakkal elveszi, és a maga céljaira hasznosítja, legfeljebb újraosztja. Ezért aztán a nagy birodalmakban elhal az egységek kezdeményezése, ezzel szemben jellemzővé válik a politikai hatalom kegyeinek keresése, ami hosszú távon nem hoz eredményt.

A centralizált birodalom a társadalom megmerevedését jelenti, mivel fennmaradásuk, nagyhatalmi ambíciójuk eleve megköveteli az erőforrások centralizációját. Ehhez pedig nem a részek egymás közötti versenyére, hanem zseniális, vagy annak hitt vezetőre, a dogmák egységes elfogadására van szükség. A zseniálisnak tartott vezető idővel szükségszerűen istennek hiszi magát. A dogma pedig idővel isteni hatalmú vezetőt teremt magának. Ez ellen csak az jelent védelmet, ha a vezetés vérségi alapon nem örökölhető.

Erre tanítanak a bolsevik rendszer tapasztalatai is. Javára írandó, hogy néhány gyorsan elhalt kísérlettől, és Észak-Koreától eltekintve, nem volt benne vérségi hatalomöröklés.

Kína miért volt képtelen számos találmányból tudományos és gyakorlati eredményt fejleszteni? Kézenfekvő a magyarázat. A központi hatalom figyelemmel kísért minden technikai újítást, azokat azonnal elterjesztette a birodalomban. Ezért aztán az újító és annak közössége nem élvezhette a találmánya, a jobb módszere gazdasági hasznát. Ebből fakadt aztán az, hogy a részek nem törekedtek az újra, a többinél jobbra.

Máig nem tudatosult a történészekben az sem, hogy a Római Birodalom sikerei azon alapultak, hogy decentralizált maradt. A látszat ellenére a provinciák városai viszonylag függetlenek voltak. A térségükben élő népeket nem akarták magukhoz formálni, megelégedtek azok adófizetésével. Ez a decentralizáltság abból fakadt, hogy a Római Birodalom területe az eredeti magas kultúrákhoz képest nagyon tagolt gazdaságföldrajzi, kulturális és nyelvi térség volt. Ebből fakadón soha nem lehetett sem kulturális, sem gazdasági egység. Erre nem is törekedtek. Bizonyításként elég a térképre nézni, és kiderül, hogy sok kis folyó, tagolt terep, színes kultúrájú és sok nyelven beszélő népesség jellemezte. Minden eredeti magas kultúra nagy folyamok vízrendszerére épült, a Római Birodalom volt az első olyan tartós, óriási politikai egység, birodalom, aminek területét beltengerek és az egymástól független folyók tucatjai tagoltak föl. Ez a magyarázata annak, hogy nem is lehetett tartós.

Az utóbbi ezer év nyugat-európai nagyhatalmai soha nem voltak a szó klasszikus értelmében vett nagyhatalmak, hiszen egymás konkurensei voltak. Közöttük csak Franciaország és Oroszország volt centralizált hatalom. Németország csak a 19. század második fele után. Franciaország a napóleoni háborúkban roppant össze. Németország előbb a császári, majd a hitleri megalománia áldozata lett. Oroszország pedig annak, hogy a Szovjetunió a 20. század második felében erejét meghaladó mértékben imperialistává vált.

Kína ötszáz éves hanyatlása és a Szovjetunió kudarca is azt bizonyítja, ha a részek nem élvezhetik a saját munkájuk gyümölcseit, mert a centralizált hatalom mindent újraoszt, akkor elhalnak a kezdeményezések, a rendszer megkövesedik.

Az állam nagysága nem a népjólét forrása

Kevés szó esik, hogy minden társadalmi és gazdasági mutató szerint a nagy államokat a hasonló gazdaságföldrajzi adottságú kis szomszédok rendszerint megelőzték. Ma is a leggazdagabb németek Svájcban és Luxemburgban, a leggazdagabb franciák és olaszok is Svájcban élnek. A volt csatlósok között a leggazdagabbak a kis finnek, észtek, csehek és szlovének.

A történelemtudomány az államok múltját még ma is annak alapján értékeli, hogy mekkora területre terjed ki a hatalmuk, mennyi lakosuk van. Nem zavarja őket a tény, hogy mindig és egyre inkább a kisebb államok lakossága élt gazdagabban és jobban. Az erős állam, és népességének nagysága csak a szűk uralkodó réteg érdeke, nem a lakosságé.

Európai Unió nagyobb, nem pedig erősebb akar lenni

Az euró zóna jelenlegi válsága talán az illetékesek számára is világossá teszi, hogy az Európai Unió rossz úton jár. Minden áron nagyobb és integráltabb akar lenni, ahelyett, hogy erősebb lenne. Nem látja be, hogy azzal lesz egyre gyengébb, hogy nagy akar lenni.

Az integrációs igyekezet abból fakadt, hogy a hidegháború a nyugati polgári demokráciákat szembe állította az imperialista célok érdekében katonai szuperhatalommá vált Szovjetunióval. Bátran mondhatjuk, ha nincs hidegháború, ha nem kell a nyugat-európai államoknak félni a Szovjetunió fegyveres erejétől, ha nem állnak a csapatai Nyugat-Európa határán, akkor nincs európai összefogás.

A hidegháborút még utólag is negatív jelenségként kezeljük, nem mérjük fel, ha nincs hidegháború, ha a Szovjetunió megelégedik azzal, amit Jaltában kapott, ha nem akarja erőszakkal meghódítani a világot, akkor aligha omlik össze és aligha szabadulnak fel a csatlós országok. A Szovjetunió még ma is állna, ha nem fog erejét sokszorosan meghaladó fegyverkezésbe, ha nem erőlteti merev rendszerét nála kulturálisan fejlettebb nyugat-európai csatlósaira, ha inkább tanul tőlük a gazdaság piacosabb működtetésében.

Azt azonban látni kellene, hogy a kelet-európai népekkel is lehetett volna a kínai, a jugoszláv vagy a magyar utat járatni, de csak lassabb sebességgel. A Szovjetunió is járhatta volna a kínai utat, de nem kínai sebességgel. Annak előfeltétele a nép puritanizmusa. Márpedig az Európa keleti felén nem jellemző. Ezeknek a népeknek türelmeseknek kell lenniük. A Kínai utat már látványos, ha nem is kínai sebességgel, de eredménnyel csak a kelet-németek, a csehek, az észtek és a szlovének járhatták volna. Csak ezek után jöhettek volna a magyarok, lengyelek és a szlovákok.

Az utolsó mondat jól fejezi ki a történelem személetemet. Minden nép számára a kultúrája adja meg, hogy mire képes. Az ennél nagyobb célok ugyanúgy kudarcra vezetnek, mint a kisebbek. Ezért a politika célja a társadalmi fejlődés megengedhető sebességének megállapítása, és az erre való beállás. Az ennél lényegesen gyorsabb vagy lassabb tempó kudarcra vezet.

A hidegháborúban egyértelművé vált, hogy katonai téren a nyugat-európai államok külön-külön súlytalanok lettek volna a Szovjetunióval szemben. Európa nyugati felének integrálódása ugyan indokolt volt, és egyre inkább még indokoltabb lesz, de ezt még ma sem ismerték volna fel, ha nem kell félniük a hisztérikusan fegyverkező Szovjetuniótól.

Az Európai Unió a világpolitikai helyzet, a hidegháború hatására jött létre, de már megérett történelmi szükségszerűséggé vált, hogy a már fejlett nyugat-európai államok között egyre szervezettebb békés gazdasági együttműködés alakuljon ki.

A tudományos és technikai forradalom a nemzetközi munkamegosztásban is fordulatot hozott. Egyre inkább csökkent az elmaradottakkal, és egyre nőtt a hasonlóan fejlettekkel való munkamegosztás jelentősége. Ezért kívánatos, hogy Európa nyugati felén minél akadály mentesebbé váljon az áruk, az utasok, majd a munkaerő, a tőke és végül a közös valuta mozgása. De nem minden egyszerre.

Európában lényegében három jelentősen eltérő kultúra van, és ezeknek megfelelően még a kereszténység is ennek alapján oszlott meg.

1. A világ élvonalához e háromból csak egy, az észak-nyugati tartozik, amihez hasonlóan élnek, viselkednek a franciák, a dél-németek és az osztrákok. Csak ezek a népek tartoznak egyértelműen a fejlett Nyugathoz. Hozzájuk zárkóztak fel, illetve az élvonalukhoz azok a gyarmatok, amelyeket lényegében lakatlan térségben a protestáns angolok alapítottak. Ezek azonban más kontinenseken vannak.

2.     A mediterrán népek, amelyek önerőből ott sem tartanának, ahol vannak. Ezt jól bizonyítja, hogy Latin-Amerikában és a Fülöp Szigeteken egyre jobban lemaradnak. Az európai mediterrán népek óriási segítséget kaptak, és kapnak az északabbi népektől turizmusban, támogatásban. Ezeknek a népeknek a közösségbe való bevonása csak az áruk és személyek szabad mozgásában volt eleve reális.

3. A kelet-európai és balkáni népek, a nagycsaládosak, az ortodox keresztények. Ezek egyre jobban lemaradnak.

Különbözők, de nem karakterisztikusan mások a közép-európai és a balti népek, amelyek nyugati keresztények maradtak, és továbbra is oda vonzódnak, de ez maradéktalanul csak az alpi népeknek és a finneknek sikerült. Ezeket és a Lisszabon – Róma vonaltól északra élő mediterrán népeket tartom olyanoknak, amelyeket a protestáns Nyugat magához integrálhat. De csak ezeket. Az EU illetékesei azonban ezen a határon nem tudtak megállni. A balkáni népek, az ukránok és a törökök felvétele azonban minden realitást nélkülöz. De Brüsszelnek ez sem volt elég.

Az EU vezetésében minden realitás érzékét elvesztette az, aki az EU 27 tagországát még szorosabb unióban akarja összefogni, vagyis aki bővítené az áruk és személyek mozgását már jelenleg előíró rendszert.

A munkaerő szabad áramlása is katasztrofális helyzetbe hozta azokat a tagországokat, amelyekben a bérszínvonal a harmadát sem éri el a fejlettekének. Ez ugyan a fejletteknek jó, amíg meg tudják akadályozni, hogy munkahelyet nem találók is oda meneküljenek. Az elmaradottabbaknak is jó rövidtávon, mert munkát kapnak azok is, akikre otthon nagy szükség lenne, de jelentős megtakarított pénzt küldenek vissza a családnak. Ezért a kormányaik örömmel fogadják. De ennél sokszorosan nagyobb veszteséggel és kárral jár az, hogy az eleve hiányzó tehetségek elvándorolnak. Márpedig az utolérésben semmi sem jelenhet nagyobb féket, mint tudomány és a munkaerő elvándorlása.

Az egységes tőkepiac ugyan jogilag adott, de a gyakorlata elbukik a tagállamok nacionalizmusán. A kevésbé fejlettek ugyan örömmel fogadják a fejlettek tőkéjét, de hisztérikusan védik a saját gazdasági zászlóshajóik nemzeti tulajdonlását.

A feltételek nélküli terjeszkedésben azzal tették fel a koronát, hogy a közös pénzt olyan államokra is kiterjesztették, amelyekben a pénzügyi kultúra nem is hasonlít a fejlett puritánokéra. Ez még akkor is kalandorság lett volna, ha szigorú pénzügyi ellenőrzéssel teszik.

Összefoglalva: Az EU már túllépett azon a határon, amit a tagjainak kulturális és gazdasági differenciáltsága megenged. Türelemre lett volna szükség.

A taglétszám mennyiségétől megrészegülve, létrehozták a most már 17 tagból álló euró övezetet is, amelynek még az ötletét sem, nemhogy a feltételeit végiggondolták volna. A 2010-es pénzügyi válság aztán megmutatta, hogy a 17 euró övezeti tagországnak legfeljebb az északnyugati fele alkalmas arra, hogy közös pénzük és bankjuk legyen.

Azt, hogy mik a közös valuta feltételei, nem gondolták végig, pedig egyértelmű, hogy közös valutájuk csak közös kultúrájú, hasonló fejlettségi szinten lévő országoknak lehet. A közös kultúráról és a hasonló fejlettségi szintről azonban az euró övezet 17 országában szó sem lehet. A finnek és a görögök közös pénze kabarében mehetne el, de nem a valóságban. Nem kisebb ostobaság az inflációtól hisztérikusan félő németek és azt természetesnek tekintő olaszok közös valutája is.

A meggondolatlan lelkesedéssel összetákolt euró övezet egyrészt lehetővé tette, hogy a kevésbé fejlett, eleve könnyelmű pénzkultúrájú tagországok menthetetlen adóság-verembe essenek, másrészt az a soha vissza nem fizethető adóságot, amely a könnyelműen hitelező fejlett tagországok fejlődését is hosszú évekre lefékezze.

Az euró övezet könnyelmű létrehozása és működtetése évtizedre visszaveti Európa egészének fejlődési ütemét. Soha el nem képzelhető mértékben lerontja a Távol-Kelethez viszonyított helyzetét. Az Európai Unió sietett, ennek következtében elveszít néhány évtizedet.

20. század világháborúit is okozó diktatúrák

A történészek az indokoltnál sokkal többet foglalkoznak a háborúkkal. Nagyon nehéz a múltban olyan háborút találni, aminek a kimenetele lényegesen befolyásolta volna a történelem menetét. Százszor fontosabb volt a háborúk közvetlen és közvetett emberpusztító szerepe a túlnépesedés fékezésében, mint az erőviszonyok alakításában.

A háborúk társadalmi funkciója a népesség lecsapolása

Az osztálytársadalmak négy közös funkciója a népességnövekedés fékezését szolgálta azzal, hogy részben kevesebben szülessenek, részben többen haljanak meg. A háborúk egyetlen a társadalmi érdeket szolgáló funkciója tehát a népesség lecsapolása volt.

A hadviselés azzal látta el társadalmi feladatát, hogy sok jövedelmet emésztett fel. Ezzel növelte a szegénységet, ezzel a halandóságot, terjesztette a járványokat, ezzel is a halandóságot. Ehhez képest, nagyon másodlagos volt, hogy mennyien pusztulnak el a csatákban. Sokkal kevesebben, mint az előző két okból.

A hadakozás igazi társadalmi célját bizonyítja a tény, hogy az uralkodó osztály minden osztálytársadalomban a haza fegyveres megvédését elsőleges társadalmi célnak tekintette. Ezt olyan sikerrel gyakorolta, hogy a többség elfogadta, a legszentebb vélt a haza védelme, sőt kiterjesztése. Ez alól még az internacionalista marxizmus sem volt mentes.

A tény, hogy minden háború vesztese elsősorban a nép volt, az uralkodó osztály vesztett kevesebbet, sőt néha nyerhetett is, a néppel el lehetett hitetni, hogy a saját érdekét védi a háborúban. Ebből csak annyi volt igaz, hogy gyakran valóban a saját életét is védte. Arról, hogy a háborúk sorsa alig befolyásolja a részvevő népek, országok sorsát, közvetlen tapasztalataim győztek meg.

20. században a háborúskodásnál hasznosabb lett volna az együttműködés

Voltak korok, amelyekben a katonai fölény az egész népesség számára is előnyt hozott. Ilyen kor volt az ipari forradalmat követő imperializmus, amikor a gyarmatok és befolyási övezetek kizsákmányolásából az ország lakosságának is jutott. A katonai hatalom azonban soha nem áll meg az erejét meghaladó korlátnál. Törvényszerű, hogy a győztes háborúkat addig folytatták, amíg a reális erejüket meg nem haladta, és végül több veszteséggel, mint nyereséggel járt.

A 20. század derekán, már egyértelmű volt, hogy minden fejlett állam akkor jár a legjobban, ha közös piacként működik, vagyis nem egymás rovására boldogulnak, hanem a közös érdekre építenek.

Az imperialisták nem vették tudomásul, hogy a gyarmatok, és a befolyási övezetek feletti politikai és gazdasági uralom többe kerül, mint amennyit hozhat. Akkor már a fejlett országoknak sokkal nagyobb haszna származik a hasonlóan fejlettekkel való munkamegosztásból, mint az elmaradottak kizsákmányolásából. Ez csak akkor derült ki, mikor a háború után a gyarmatokat elvesztették, ekkor gyorsult fel a gazdasági és társadalmi fejlődésük. Azért háborúztak, hogy a gyarmataikat megtarthassák. Végül akkor gazdagodtak meg, és válhattak a társadalom egészének demokráciájává, amikor mindent elvesztettek, amiért háborút vállaltak.

A gyarmataikat az első világháborúban elvesztő központi hatalmak sem voltak okosabbak. Ezek provokálták a háborút azzal a céllal, hogy majd ők lehetnek a gyarmattartók, a gyengéket kizsákmányolók. Nem vették tudomásul, hogy az ő magas foglalkoztatást biztosító politikai diktatúrájuk sikeres lehetett volna a gyarmattartók liberális piacgazdaságával együttműködve.

A fasizmusok kialakulása

A 2. világháborút megelőzően fasisztává vált az egész világ fél-perifériája. A fasizmusok általában ott alakultak ki, ahol a 20. század fordulója előtt már megvalósíthatónak ígérkezett az utolérés, illetve ez történelmi mértékkel mérve a küszöbön állónak tekintették. Ezért a fasizmusok útjára tért országok mind társadalmilag, mind gazdaságilag fejlettebbek voltak, mint a kommunista utat önként választók. Azokról nem beszélek, akiket a Jaltai Szerződés sorolt a kommunista táborba, amelyekben a külső erőszak nélkül nem lett volna soha kommunizmus.

A 20. század első felének fasizmusai ott alakultak ki, ahol a társadalomnak az előző évtizedekben tapasztalható felzárkózási folyamata megszakadt a liberális kapitalizmus két háború közötti válsága idején.

A fasizmusok ott voltak a legelvadultabbak, ahol a legközelebb álltak már a teljes gazdasági felzárkózáshoz. A német és a japán fasizmus volt a legszélsőségesebb, a legtürelmetlenebb, a leginkább fajgyűlölő, ezekhez képest azt olasz, még inkább a spanyol és az argentin mérsékeltnek volt tekinthető. A szélsőséges horvát fasizmus pedig ezt igazolja, hogy egy szláv nép is lehetett fasiszta.

A történelem mindig igazolta az idejükön túlélő osztályokkal szembeni kegyetlenséget, de a faji, etnikai és vallási kegyetlenséget a progresszív elemekkel szemben sohasem. Állítólag, Roosevelt ezt a különbséget hangsúlyozta Sztálinnal szemben a gyarmattartó demokratákra, köztük Churchillre is. Jó volna a közép-európai népeknek is felismerni, hogy a társadalom motorját jelentő zsidóság üldözése, irtása ezerszer nagyobb bűn, mint az úri középosztály kitelepítése. A két bűnt azonos szinte kezelni nem volna szabad. Ezzel szemben elfelejtenek néhány tényt a javukra írni.

A fasizmusok ott váltak idegengyűlölőkké, ahol gazdaságilag és kulturálisan erős és dinamikusan fejlődő zsidóság volt és hiányzott a fejlődésre alkalmas polgárság. Ebből a szempontból indokolt a nácizmussal azonosítani a fasizmusok legkülönbözőbb formáit. A nácizmusban a hatalom és a felheccelt tömeg a politikai és gazdasági tekintetben haladó zsidóságot, mint veszélyes konkurensét, üldözte.

A kapitalizmus válsága sokkal mélyebben, kegyetlenebbül érintette a fél-perifériákat, mint a gazdasági élvonalba tartozókat. A fél-perifériákon az erős államnak sokkal erősebbek voltak a tradíciói, és gyengébbek az ellene szegülő polgári liberális erők. Ezért vált a század során jellemzővé, hogy a fél-perifériák társadalmainak mindegyike a fasizmus vagy kommunista rendszer valamely formájával próbálkozott.

Ezen próbálkozások gazdasági sikere azonban rövid életűnek bizonyult, mert egyrészt a gazdaságilag élvonalba tartozó polgári demokráciák is gyorsan kialakították az állam kívánatos pénzügyi, foglalkoztatási, oktatási és szociális szerepét, másrészt az erős polgári tradíciókkal nem rendelkező fél-perifériákon mind a fasizmusok, mint a kommunista rendszerek katonai diktatúrákká deformálódtak. Amíg a gazdaságnak szüksége volt az erős államra, a politikai életet gúzsba kötötte a gazdasági erejével visszaélő állam. Az állam kívánatos gazdasági szerepe csak a polgári demokráciákban nem falta fel a politikai demokráciát. A fél-perifériák diktatúrái már nem voltak fölényben az olyan polgári demokráciákkal szemben, amelyekben kialakult az állam megkívánt gazdasági szerepe.

A 20. század első felében a korábbi utolérési sikereket a lemaradás kudarcai váltották fel. A sikerek hatása alatt joggal optimista hangulatot a kudarcok pesszimizmusa váltotta fel. Márpedig a reménytelen helyzetet mindig a messianizmus előretörése jellemzi. A reményeikben csalatkozott tömegek egyre inkább hisznek azoknak, akik társadalmi és gazdasági megváltást ígértek.

A fejlettek által követett út is megszűnt a század első felében vonzó lenni. A nyugati polgári társadalmakban is stagnáló termelés, a pénzügyi és gazdasági válságok, a krónikus munkanélküliség nem hatottak vonzóan azokra, akik eddig ezt a modellt szerették volna elérni. Joggal váltak tehát népszerűekké azok az ideológiák, amelyek dekadensnek, elhibázottnak deklarálták a fejlett demokráciákat és merőben az azok által megjárttól eltérő társadalmi, és gazdasági utat hirdettek.

Mégsem szabad elfelejteni, hogy a fasizmusok a tőkés osztálytársadalmak deformációit is korrigálták a foglalkoztatás, a jövedelemelosztás, az oktatás és az egészségügy terén. Teljesen hibás az általános felfogás, hogy a rossz fasizmus és a jó tőkés demokráciák harca volt a második világháború.

A rossz liberális tőkés osztálydiktatúrával szemben állt az ugyancsak rossz fasizmus. Mindkettőnek voltak előnyei és hátrányai a másikkal szemben. Az igaz, hogy a második világháborúban a faji alapon nacionalista imperialista fasizmusokkal szemben álltak a kevésbé imperialista és kevésbé nacionalista, gazdasági tekintetben pedig fejlettebb, de gyarmattartó, munkást elnyomó, egymás között demokratikus tőkések, valamint a bolsevik Szovjetunió.

A fasizmushoz vezető okok

Semmi alapja nincs annak a felfogásnak, hogy Közép-Európában Hitler erőszakkal vezette be a fasiszta rendszert és az antiszemitizmust. Mindkettő jóval a nácik uralomra kerülése előtt létezett. Elég Lengyelországra, Magyarországra, és még sokkal inkább Olaszországra, Portugáliára hivatkozni. A fasizmus a politikai és gazdasági liberalizmus elleni lázadás volt nemcsak Európa, de a világ fél-perifériáin.

A háború végén jellemző hisztérikus németellenességet utólag nem igazolta a történelem. A fajgyűlöletében, a zsidók elpusztításában nem lehet felmentést adni. A nácizmust, vagyis a fasizmusok legembertelenebb formáját a német nép természetes viselkedésének tartják.

Nem ismerik fel a fasizmushoz vezető okokat, és az annak során elért társadalmi eredményeket, amelyeket az alábbiak foglalják össze:

1.     Felszámolták a liberális demokráciák elviselhetetlen munkanélküliségét. A tőkés osztálytársadalmak a 20. század első felére olyan munkanélküliséget, olyan jövedelemelosztást hoztak létre, ami a kor viszonyai között már nem volt elviselhető. Márpedig a német nép ellen a legnagyobb bűn a munkátlanságra ítélés. Ezzel a társadalmi deformációval szemben hozták léte a világ fél-perifériáin a fasizmusokat. Ezért hiba az, ha valaki a fasizmusokat mind a mai fogyasztói társadalmakkal szembeni alternatívát állítja be, és arról is megfeledkeznek, hogy a két háború közti polgári társadalmak nem is hasonlíthatók a maihoz. Ezekkel szemben már nem lett volna esélye a fasizmusnak. A fasizmus a korabeli, kegyetlen, gazdasági csőddel küszködő, a munkanélküliekkel nem törődő klasszikus kapitalizmussal szemben volt annak idején alternatíva.

2.     A fasizmus az állam nagyobb gazdasági szerepét hangsúlyozta akkor, amikor a polgári társadalmak válságát éppen a gazdasági szférától magát távol tartó állam mélyítette el. Még a század elején sem vállalta az állam magára a fejlett polgári demokráciákban az infrastruktúra létrehozásának, az oktatásnak és az egészségügyi ellátásnak költségeit, a foglalkoztatás megfelelő szintjének biztosítását és mindennek az érdekében az elkerülhetetlen pénzteremtés feladatait. Ma ezek mind természetes állami funkciók, de akkor ezeket igazán csak a kommunizmus és a fasizmusok vállalták fel.

3.     A gazdasági növekedésük lényegesen gyorsabb volt, mint a polgári demokráciáké, azaz a korabeli tőkés osztálytársadalmaké. A közvélemény sokkal inkább elfogadta őket. A német és a japán fasizmus gazdasági csodára lett volna képes, ha a politikai diktatúra csak belpolitika marad, ha nem válik imperialista kalandorrá. Amíg nem váltak azzá, képesek voltak megoldani a kor legnagyobb problémáját, a tőkés társadalom érdekének megfelelő magas foglalkoztatást. Ez önmagában jelentős fölényt jelentett mind a belső támogatottságuk, mind a tőkés versenytársakkal szemben. Ezt a kettő eredményt ma nem illik tudomásul venni, pedig a korszak tanúi emlékezhetnek rá.

4.     A fasiszta államok közül csak a puritán Németország, és a még puritánabb Japán volt sikeres. Ez a két ország, amelyik a második világháború után jelentősen megelőzte a győztes nyugat-európai demokráciákat, gazdasági csodát ért el. A mediterrán, az argentin és a közép-európai államok sem a fasizmusban, sem a piacgazdaságban nem bizonyultak sikereseknek. Már a fasizmus is azt bizonyította, hogy a sikerre csak a puritán népek képesek. A puritánok politikai rendszerüktől függetlenül sikeresek, a nem puritánok pedig semmilyen rendszerben nem lehetnek azok.

5.     Érdemeket szereztek a feudális rendszer felszámolásában. Annak ellenére, hogy amit építeni akartak nem volt reális, és hatékony, mert az imperialista célok idejét múltak voltak. A fennálló, de az idejét múltból azonban sokat összetörtek. Elég arra gondolni, hogy a német társadalomban, ahol még mindig a junkerek kezében volt a politikai hatalom, övék a közigazgatás, a bíróságok és a hadsereg, a nácik ezt a monopóliumukat megtörték. Akikkel felcserélték, azt már sokkal könnyebb volt felszámolni.

6.     Az érintett országok mindegyikében ők jelentették az első társadalmat, amelyben jelentős volt a vertikális mozgás. A nép fiainak minden korábbi rendszernél sokkal több érvényesülési lehetőséget biztosítottak.

7.     Csalhattak a választásokon, de mindenkinek volt szavazati joga. A fasiszta országok történelmében korábban nem volt olyan népszerű politikai hatalom, mint a fasisztáké.

8.     A rendszer erényeit mutatta, hogy a háborús teljesítményük messze meghaladta a hasonló nagyságú polgári demokráciákét. A német és a japán fasizmus katonai ereje is imponáló volt. El kell ismerni, hogy a modern haditechnikát és stratégiát ők vezették be. Ennek volt köszönhető, hogy elhitethették magukkal, hogy a gazdaságilag erősebb ellenféllel szemben is győzhetnek. Volt is a második világháborúnak olyan szakasza, amikor még eredeti háborús céljaik nagy részét megőrizhették volna. A nagyon szűkös erőforrásaik ellenére sokáig stratégiai előnyt élveztek. Ennek ellenére, négy évig sikerrel harcoltak a tengelyhatalmak. Az ellenséghez átállók nagyon kevesen voltak.

9.     Magyarként hozzáteszem, hogy a nyilasoké volt az első olyan parlamenti párt, amelyik követelte a nagybirtokrendszer felszámolását. Márpedig a magyar társadalomban minden jelentős reformot azzal kellett kezdeni. Elég öreg vagyok ahhoz, hogy emlékezzek arra, mi is okozta nálunk a szélsőjobboldal előretörését, a német fasizmus sikerét annak idején. Felszámolta a létbizonytalanságot, a tömeges munkanélküliséget, kezdetben még az életszínvonalat is jelentősen emelte; utakat, csatornákat épített, az uralkodó pesszimizmus helyett lelkesítő célokra mozgósított.

A fasizmus fentebb felsorolt előnyei nem azt jelentik, hogy csak pozitív volt a történelmi szerepük, de azt illusztrálják, hogy nemcsak hibákból állt ez a bukásra ítélt rendszer. Ma ugyan divat a fasizmusoknak csak a hibáiról, taszító voltáról beszélni, a történész azonban nem tekinthet el attól, hogy a fasizmus népszerű volt még a fejlett polgári demokráciák széles körében is. A fél-perifériák országainak lakossága pedig a történelemben korábban soha, és sehol nem tapasztalt népszerűséggel fogadta a fasizmus megjelenését. Ez a sok tekintetben deformált rendszer az érintett országok lakosságának sok olyan jót, olyan vívmányt hozott, amit a polgári társadalom mindaddig megtagadott tőle.

A II. világháború

A 20. század a kommunizmus, fasizmus és a jóléti társadalom békés kialakításának kísérleti műhelyei közötti versengést világháborúval oldotta meg. A II. világháború egyben a régi (Anglia és Franciaország) és az új (Németország és Olaszország) imperialisták közötti küzdelem terepe is volt. A II. világháborúban szétzúzták a fasiszta kísérleteket, győzött a demokratikus jóléti állam, de fennmaradt a kommunista kísérlet is, sőt Kínában csak a háború után bontakozott igazán ki.

Az első világháború még a régi, már tarthatatlan rend fenntartásának és az azon belüli osztozkodásnak a célját szolgálta. Ekkor még nem volt jelen a négy átalakítás kísérlet egyike sem. Ez a háború nem csökkentette, hanem fokozta az előtte már meglévő ellentéteket, ellentmondásokat a kor követelményei és a kor valósága között.

A második világháborúban aztán már nyíltan felléptek a politikai változást hozó rendszerek. A frontok azonban többször változtak, és az erők keveredtek. Kezdetben úgy látszott, hogy a két szélsőséges összetörési kísérlet, a fasizmus és a sztálinizmus köt szövetséget. Ez lett volna a természetes, ha az ideológiáknál fontosabbnak tartjuk a tényeket, tehát azt, hogy két éhes imperializmus osztozkodott. Erre Sztálin hajlandóságot is mutatott, de az okos németek buta vezére, Hitler lebecsülte a Szovjetunió legyőzésének és megszállásának nehézséget, és túlértékelte a saját hadseregének erejét. Ennek aztán az lett a következménye, hogy a két legnagyobb ellentét, a sztálinizmussá deformálódott kommunizmus és az angol imperializmus közös frontra került.

A győztesek között mégsem ők lettek az elsők, sőt hosszú távon mindent elvesztettek. Arról is hallgat a történelem, hogy az Egyesült Államokat lényegében az imperialista céljait feladni nem akaró Japán provokációja vonta be a háborúba, nem pedig Churchill megsajnálása. Az Egyesült Államok a gyarmattartó Angliát és Franciaországot nem tekintette szövetségesének, sőt örült, ha az európai gyarmattartók minél jobban tönkreverik egymást. Roosevelt a gyakorlatban sokkal inkább a régi rendszert összetörő Szovjetunió világpolitikai hatalmát egyengette, és a gyarmati rendszer felszámolását tekintette a legfontosabb feladatának.

Az angol és francia diplomácia nem tudott következetesen választani a két rossz, a fasizmus és a kommunizmus között. Mindketten arra akartak játszani, hogy mindkét rendszer omoljon össze. Ebben a tekintetben Roosevelt (általában az amerikai diplomácia) hozott változást. Roosevelt szinte semmi félelmet nem mutatott a szovjet rendszerrel szemben.

Az ENSZ a második világháború végeredményét tükrözi

A világbéke fenntartására, a háborúk megelőzésére a 20. században jött létre, fajunk történetében először, a világ államainak szövetsége. Maga a tény is jelentős annak ellenére, hogy egyik kísérlet sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Nem is válthatta be, hiszen nem jöttek létre az eredményes működés társadalmi feltételei.

A világ országai szövetségének technikai feltételei már a Népszövetség létrehozásakor éppen hogy csak megoldhatók voltak, de a társadalmi feltételei még ma is hiányoznak. A technikai feltételeket a második világháború után megoldotta a légi közlekedés és a kommunikáció forradalma.

Mindkét világszövetség kezdeményezője az Egyesült Államok volt. Az első világháború után Wilson, a második után Roosevelt. Az is szimbolikus, hogy a Népszövetség központja még a svájci, francia nyelvű Genf volt az ENSZ azonban már az Egyesült Államokban, angol nyelvterületen székel.

Gyakorlatilag az ENSZ-ben a tagok hatásköre, szervezetei felépítése három emberöltővel a megalakulása után is magán viseli a háború végi eredményt. A tényleges hatalmat a Biztonsági Tanács vétójoggal rendelkező állandó tagjai gyakorolják, egyúttal meg is bénítják a vétójognak köszönhetően.

A Biztonsági Tanács öt kiemelt tagja közül három európai, Anglia, Franciaország és Oroszország. Erre a rangra ma már egyik sem indokolt. Ma már, ha nem is vétójogot, de kiemelt szavazati rangot csak az Egyesült Államok, és Kína érdemelhetne meg. Mellé legfeljebb az Európai Uniót illetné meg ilyen rang, de annak még nincs erre alkalmas képviselője.

A vétójog még e két vagy három óriásnak sem indokolt. Elég lenne, ha ellenszavazatuk, az csak akkor jelentene vétót, ha az előterjesztés támogatottsága nem haladja meg a négyötödös támogatottságot. A több állandó bizottsági tagság nem indokolt.

Azt, hogy a világ országai szövetségének melyek lennének a társadalmi feladatai, fel sem vetették, sőt máig sem tisztázódott. Ezért aztán a működése is alig hat a történelem alakulására.

Jalta és a hidegháború

Nem érthetjük meg a 20. század történelmét, ha nem vesszük tudomásul, hogy az Egyesült Államok nem félt a Szovjetuniótól, sőt abban a gyarmati rendszer ellen hatót látott. Nem félt a háború előtt, alatt és után sem.

Ebből fakadt a Jaltai Szerződés nagyvonalúsága a szovjet imperializmussal szemben. Ma ezt divatos történelmi tévedésnek, sőt hibának minősíteni. A történelem azonban Rooseveltnek fog igazat adni, aki India, Kína és a gyarmatok felszabadítását helyezte előtérbe, és a Szovjetuniót a nyugat-európai imperializmusnál kevésbé tekintette idejét múlt rendszernek és elnyomás képviselőjének.

Ma nálunk a Jaltai Szerződést csak abból a szempontból ítélik meg, hogy ránk hogyan hatottak annak következményei. De még ez a szűklátókörű megközelítést is egyoldalúan és hamisan alkalmazzák. Azt a tényt, hogy Közép-Európa számos országát odaadták Sztálinnak, illetve a szovjet imperializmusnak, a nyugati hatalmak szempontjából csak erkölcstelen döntésnek lehet tekinteni. Politikai téren céljai igazolódtak. Világtörténelmi értékelése alapvetően pozitív lesz.

Mi vezette a győztes nyugati hatalmakat abban, hogy a Szovjetunió befolyási övezetévé tették térségünk országait?

A nyugati hatalmak hálásak voltak a Szovjetuniónak azért, hogy vállalta a háború legsúlyosabb terheit. A szovjet népek hússzor annyi életet áldoztak fel a Hitler elleni háborúban, mint az angolszászok. A nép szenvedése még ennél is nagyobb arányú volt. Ezek nélkül az áldozatok nélkül sokkal jobban elhúzódott volna a háború, és a demokráciák számára sokkal több áldozattal járt volna a győzelem.

Tekintettel arra, hogy a második világháború is alapvetően imperialisták háborúja volt, a nyugati politikusok számára az ilyen alku természetesnek tűnt. Nem történelmi megítélés az, hogy a német, a japán és az olaszimperializmussal szemben az imperializmust elutasító, a népek szabadságát elismerő országok álltak harcban. A háború előtt és alatt mind Anglia, mind Franciaország, mint a Szovjetunió a múlt századi értelemben is imperialista volt. Legfeljebb az Egyesült Államokat lehetett már akkor a szövetségeseinél finomabb módszerű, jelenkori imperialistának tekinteni. Hibás az a beállítás, hogy a demokratikus társadalmak imperializmusa nem volt imperializmus, csak a diktatúráké volt igazán az. A demokratikus társadalmak imperializmusa befelé ugyan jobb volt, de az elnyomott népek számára ez nem jelentett minőségi különbséget.

Az igaz, hogy a haladás híveinek egyértelműen vállalniuk kellett a demokratikus imperializmusok támogatását a fasisztákkal szembeni háborúban, de ez mégsem jelenti azt, hogy a szövetségesek oldalán a tiszta igazság állt. Legfeljebb a kisebbik rossz.

A Jaltai Szerződéstől egészen mást várt Roosevelt és mást Churchill, illetve az amerikaiak és az angolok. Roosevelt meggyőződéses ellensége volt minden gyarmattartó rendszernek, azaz elsősorban a nyugati gyarmattartó demokráciáknak. Ebből fakadt az, hogy jobban félt az angol és a francia gyarmati rendszer fennmaradásától, mint a szovjet imperializmus térhódításától. Ő, mint amerikai, nem az imperializmust tekintette felszámolandónak, hanem csak annak 19. századi gyarmattartó formáit. Ebből a szempontból nem tekintette gyarmatnak a Szovjetunió elnyomott köztársaságait, népeit. Sokkal inkább Kínát, Indiát, az afrikai országokat. Ezért Roosevelt Jaltában a Szovjetunió megerősödésétől is a nyugat-európai gyarmati rendszer meggyengülését várta. Tegyük hozzá, az idő őt igazolta. Ma már aligha vitathatja valaki, hogy az angol és a francia gyarmati rendszer felszámolását meggyorsította a Szovjetunió megnövekedett befolyása, mindenekelőtt a Jaltában biztosított európai jelenléte és katonai ereje.

Anglia és Franciaország végső soron sokat köszönhet Jaltának. A Szovjetunió jelenléte és katonai ereje hozzájárult ahhoz, hogy a nyugati gyarmattartók viszonylag gyorsan a megnyert háború után felszámolják gyarmatbirodalmukat. Roosevelt elgondolása tehát bevált. Tekintettel arra, hogy a gyarmattartás a század második felében már elviselhetetlen társadalmi és anyagi terhet jelentett, Anglia és Franciaország háború utáni társadalmi fejlődését meggyorsította a gyarmatokról való lemondás.

A Szovjetunió európai súlyának megnövekedése a nyugati demokráciák társadalmi fejlődését is segítette. A tőkésosztály a kommunista veszélytől félve nem állt mereven ellen a szociális reformoknak. A jelenkor történészei nem hangsúlyozzák azt a minőségi különbséget, ami a háború előtti nyugati imperializmus és a háború utáni jóléti államok között volt. Ezt csupán mint a belső társadalmi erők természetes hatását fogják fel, holott ennek tempóját lényegesen befolyásolta a szovjet rendszerek gyors fejlődése és befolyása az 50-es és a 60-as években. Ne feledjük, hogy a háború utáni újjáépítésben a tervgazdaságok jó eredményeket értek el.

A Jaltai Egyezményből fakadó szovjet jelenlét Nyugat-Európa határán tette lehetővé az NSZK befogadását a nyugati katonai és gazdasági szövetségi rendszerekbe. Aligha lett volna egyébként elképzelhető, hogy a franciák és az angolok elfogadják egy náluk népesebb, egységes Németországgal való szoros szövetséget. Ehhez Németország megosztottsága és a Szovjetunió katonai jelenléte volt szükséges. Gondoljunk csak arra, hogy a német egyesítéstől még 1990-ben is mennyire megijedtek a franciák és az angolok. A Jaltai Egyezményt a németektől való félelem szülte, mégis annak köszönhető, hogy a németekkel való szövetség létre jöhetett.

Ideje volna tudományosan, azaz érzelemmentesen felmérni a második világháború utáni szovjet megszállások társadalmi hatását. A szovjet megszállás olyan politikai és gazdasági diktatúrákat hozott létre, ami sok sérelemmel, szenvedéssel és vérrel járt, úgy ahogyan a feudális maradványok erőszakos összetörése is azzal járt mindenütt a történelem során. Jó volna, ha napjainkban a demokráciákat élvezők nem tévesztenék szem elől, hogy a feudalizmus összetörése a nyugati demokráciák megszületése szintén sok egyéni sérelemmel, jogtalansággal és vérrel járt együtt. Annál többel, viszonylag minél nagyobb ereje volt a múlt erőinek, és annál kisebbel, minél erősebb volt a polgárság.

A volt csatlós államokban tálán csak Csehországban voltak olyan erős polgárság, ami lehetővé tette volna a békés átalakulást. Ezért számomra az 1968-as csehszlovák forradalom leverése még a mi 1956-os forradalmunkénál is indokolatlanabb volt.

A bolsevik megszállás sebei gyorsan gyógyulnak, a zsidó és német etnikumok elvesztése századok múlva sem lesz pótolható. Ha valami, e két etnikum elvesztésének hatása megtaníthatta volna az érintett népeket arra, hogy a fél-periférián élő népek számára a legnagyobb kincs az olyan etnikum, amelyik húz. Még nehezebb lesz felismerni, hogy ugyanakkor a felzárkózás során a legnagyobb visszahúzó erő az olyan etnikum, amelyik visszahúz.

A két világháború alig módosította a világ hatalmi és fejlettségi viszonyait

A 20. század történészei a két legfontosabb eseménynek a két világháborút tartják. Ennek megfelelően, ezek alakulására megkülönböztetett figyelmet, energiát fordítanak. A politikai erőket győztesekre és vesztesekre osztják. Nem veszik tudomásul, hogyan alakult a háborúban résztvevőknek a sorsa a század végéig. A 20. század történelmének az a lényege pedig az, hogy kik, miért voltak sikeresek, kik, miért maradtak le. A két világháború szinte semmiben nem módosította Európa népei közti hatalmi, fejlettségi viszonyokat. Nincs egyetlen olyan európai nép, amely viszonylagos helye megváltozott volna attól függően, hogy a két világháborúban a nyertesek, vagy a vesztesek oldalán állt.

A változások csupán abban történtek, hogy egyre több nép érte el, hogy saját állama legyen. A század végére az európai államok száma többszörösére nőtt. De nem azért, mert valamelyik nép nyert, vagy vesztett, mert az új államok létrejötte természetes, a háborúk kimenetelétől csak látszólag függő, a valóságban attól független, objektív folyamat eredménye volt. Az, hogy minden néhány milliónál nagyobb, egységes tömegben élő nép a 20. században önálló államot akart, lényegében befejeződött. Közben azonban az önálló államok egyre kevésbé lettek a korábbi értelemben önállóak.

A világgazdaság és a világtudomány annyira integrálódott, hogy még a legnagyobb államok is annyira ki lettek szolgáltatva a környezetüknek. Irreális illúzióvá vált, amikor valaki az állami szuverenitást a korábbi értelemben akarja látni. A század végére a valóság már nem azt követeli, hogy minden népnek önálló állama legyen, hanem Európa összes államainak egységét.

Az első világháború alig hatott a történelmi folyamatokra. Európa élete lényegében folytatódott. Húsz évvel a háború után csak a Szovjetunió létrejötte jelentett társadalmi változást. Aztán megnőtt a szuverén államok száma. Az országok, népek közti erőviszonyokban újra ott tartott Európa ahol 1814 előtt.

A vesztes németek inkább erősödtek. A gyarmatbirodalmak változatlanul működtek tovább. A tőkés osztálytársadalmak válsága egyre jobban érződött, lassult a növekedés, nőtt a munkanélküliség. Az Egyesült Államok, a bolsevik Szovjetunió és a fasiszta államok, mindenekelőtt Németország, Japán és Argentína pozíciója erősödött.

A második világháborút megelőző évtizedben a fasizmusok teljesítménye is egyértelműen azt bizonyította, hogy a politikai rendszernél és az ideológiánál fontosabb, hogy milyen a nép viselkedési kultúrája. Illusztrációjára elég párhuzamba állítani a német és az olasz fasiszta rendszereket. A sikerük azonban csak a két háború közt volt látványos, amikor a tőkés osztálytársadalmak súlyos válságban voltak. Óriási volt a munkanélküliség, elviselhetetlenek a társadalmi feszültségek. Ezzel a tőkés rendszerrel szemben még a bolsevik Szovjetunió is népszerű volt. A történészek súlyosan tévednek, amikor nem hangsúlyozzák, hogy akkor egy döglődő, túlélt tőkés osztályuralommal állt szembe mind a baloldali és a jobboldali diktatúra. E kettő közül a fasizmus fölényét az jelentette, hogy az a piacot engedte működni.

A második világháború ugyan a világtörténelem legnagyobb háborúja lett az emberáldozatok és az okozott anyagi kár tekintetében. Ennek ellenére nem a győztesek lettek erősebbek. A háború után ötven évvel már a változó erőviszonyoknak semmi köze nem volt ahhoz, hogy ki nyert, vagy ki vesztett.

A politikai történelem szempontjából ugyan egyértelmű volt, hogy a háború egyetlen nyertese az Egyesült Államok. A világtörténelemben páratlan szuperhatalom lett nemcsak politikai, és katonai értelemben, de társadalmi tekintetben is megelőzött minden korábbi gyarmattartó nagyhatalmat. De még az Egyesült Államok nyerése sem egyértelmű. A hozzá hasonlítható másik három volt angol gyarmat, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland az ENSZ fejlettségi rangsorában megelőzi. A háborút követő ötven évben sikeresebbek voltak az Egyesült Államoknál.

A második világháború arra is példát adott, hogy a háborúk nyertesei és vesztesei nem a békeszerződések alapján, hanem csak néhány évtizeddel az után válnak nyilvánvalóvá. A második világháború után a nyugat-európai tőkés demokráciák, és a Szovjetunió érezhette magát győztesnek. Pedig csak az Egyesült Államok volt az igazi győztes.

A háború után tíz évvel már világossá vált, hogy a nyugat-európai demokráciák, élükön Angliával, szinte mindent elveszttettek, a nyertes, az előbbre jutott csak Németország és Japán volt. Az, hogy a győztesnek látszó Szovjetunió is mindent elveszített, csak a hidegháború végén derült ki.

A történelem a második világháborút követő ötven év győztesei között Európában a németeket, a puritán észak-nyugatiakat, az alpi népeket fogja említeni, az újvilágból pedig a négy volt angol gyarmatot. A Távol-Keletről pedig, Észak-Korea kivételével, minden népet. Ennek semmi köze nem volt ahhoz, hogy ki volt a győztesek, és ki a vesztesek oldalán. Azok nyertek, akik puritánok voltak.

A háború után ötven évvel egyértelművé vált, hogy a legnagyobb vesztesek a győztesek lettek. Minden nyugat-európai gyarmattartó állam hátrább van a rangsorban, mint 1938-ban volt. A győzelem érdekében legtöbb áldozatot hozó, és a béketárgyalásokon a legtöbbet kapó Szovjetunió pedig elemeire esett szét, és bányajáradékból élővé vált.

A háborúk főszereplői közül csak három ország jutott előbbre a század során. Az Egyesült Államok, Németország és Japán.

Az Egyesült Államok ugyan példanélküli szuperhatalmi szerephez jutott, mind a gazdasági, mind a politikai és főleg a katonai erejét tekintve, de a három vele összehasonlítható országhoz képest, Ausztrália, Új-Zéland és Kanada, lemaradt a rangsorban.

Németország és Japán voltak a két háború fő vesztesei, mégis minden Európai győztes nagyhatalmat megelőztek.

Oroszország vesztése csak a hidegháború végén lett nyilvánvaló.

A kis országok között a finnek és az alpi népek fejlődtek a legtöbbet. A két háború sorsában egyiknek sem volt szerepe, az eredményüknek semmi köze a háborúk kimeneteléhez.

A háborúk fő nyertesei az angolok és a franciák voltak, mind ketten a legtöbbet vesztettek, a relatív helyzetük a háborúnyerés ellenére is romlott.

Aki úgy írja a történelmet, hogy előre látni lehet a politikai tettek következményeit, szinte mindig téved.

Országok közötti kulturális, fejlettségi különbségek és feszültségek

A jelenkori világ kettévált. Az egyik oldalon állnak a tudományos és technikai forradalom eredményeit hasznosítani tudó puritán, illetve konfuciánus országok és népek, akik az emberiség kétötödét alkotják. A másik oldalon van az összes többi kultúra, vagyis az emberiség háromötöde.

Az elmúlt ötven év azonban egyértelműen példázza, hogy melyek a jelen és a belátható jövő versenyfeltételei, és hogy van két kizáró feltétel.

1.     A fejlődés győztesei közé csak azok a társadalmak számíthatók, amelyekben nem nő a lakosság száma.

2.     A lakosság viselkedési módját csak a puritanizmus, vagy annak kelet-ázsiai változata a konfucianizmus jellemezheti.

Jelenleg valamivel kétmilliárdnál több ember él olyan országokban, ahol a társadalmak közti versenyben való győzelem alapfeltétele biztosítva van. Ezek kétharmada a Távol-Keleten, egyharmada a Nyugaton él. Ezt azért kell hangsúlyozni, mert a következő negyven évben a fejlettek létszáma alig változik, a változás is csak bevándorlásnak köszönhető. A lemaradt ötmilliárd pedig hétmilliárdra nő.

A konfuciánus kultúra lényegesen homogénebb. A klasszikus példa a japán táradalom. Gyakorlatilag nem fogad be más kultúrából, de még más népből érkezőket sem. Ilyen szempontból még homogénebb Hong Kong és Szingapúr. Kínának ugyan vannak etnikumai, de ezek aránya alacsony, és térben is izoláltak. Kínában, ami történik, abban az idegen etnikumok szerepe elhanyagolható.

A jelenkori világ stabilitását az zavarja, hogy a fejlettek a saját módszerüket akarják ráerőltetni az elmaradt világra. Bármennyire egyértelmű minden jelenkori tapasztalt arra, hogy a felemelkedés minden kultúra és fejlettségi szint számára nagyon eltérő módszereket kíván, az erejében büszke Nyugat, a maga által járt, és számára eredményes módszert akarja minden kultúra és azon belül minden fejlettségi szintre rákényszeríteni.

Mindenekelőtt az kellene tudomásul venni, hogy a siker egyelőre csak a nyugati puritán és a távol-keleti konfuciánus kultúra számára adott. Az ilyen kultúrájú társadalmak különböző módszerek mellett is sikeresek. A skandináv országok merőben más úton érték el a sikerüket, mint a négy volt angol garat, és a távol-keleti siker országok is más úton járnak. A megfelelő módszernek a kultúrához kell, igazodnia.

ENSZ által az első tíz helyre rangsorolt tagország jellemzői

Az ENSZ egyik statisztikája az egy lakosra jutó, fogyasztói áron mért nemzeti jövedelem, a várható életkor, és az átlagos iskolázottság hármas mutatója alapján rangsorolja a tagországokat. Az első tíz rangsora.

1. Norvégia,

2. Dánia,

3. Finnország,

4. Ausztrália

5. Új-Zéland

6. Svédország,

7. Kanada,

8. Svájc,

9. Hollandia,

10. Egyesült Államok.

Vagyis hat keményen puritán, viszonylag kis nyugat-európai ország, és a négy eredetileg ritkán lakott, volt angol gyarmat. A tíz között csak az utolsó a példanélküli politikai, gazdasági, tudományos és katonai szuperhatalom.

A 20. század története csak akkor lehet reális, ha e társadalmi és gazdasági élcsapatnak a sikerét reálisan meg tudja magyarázni. Mik jellemzik a társadalmi fejlődésben legmesszebb jutott tíz országot?

1.) Mind a tíz, a Nyugat kultúrköréhez tartozó, keményen puritán nép. Azért vannak az élen, mert ötszáz éve a Nyugat jelentősen előtte járt a többi magas-kultúrának, tehát jelentős előnnyel indultak a század elején.

2.) Az európai hat ország mindegyike még Európában is kis ország, egyik sem játszott a történelemben főszerepet, mindegyikben leállt a népesség belső növekedése.

3.) A négy, volt angol gyarmat mindegyike gyakorlatilag lakatlan térségbe rendezkedett be, és még ma is alulnépesedett. A lakosságuk elsősorban betelepülőkkel növekszik, és a társadalmuk a betelepülők kohójának bizonyult. E négy ország természeti erőforrásokban is gazdag. Véleményem szerint, ez a négy ország harminc év múlva is, a legfejlettebb tíz között lesz.

Igen érdekes e négy volt angol gyarmat előkelő szereplése. Tagadhatatlan, hogy előnyük az alulnépesedésük, de nemcsak az. A négy volt angol gyarmat mindegyike angolul beszél, az idegeneket könnyen befogadja, és alulnépesedett. A közgazdaságtan modelljeiben ezek a szempontok nem is szerepelnek. A felsorolt indokok között a politikai történetük említésre sem érdemes. A jelenkor leghatékonyabb importja a minőségi munkaerő befogadása. A közgazdaságtan képtelen megérteni, hogy a jelenkorban, és még sokkal inkább a belátható jövőben, a szellemi vagyonában gazdag munkaerő befogadása a legjobb import. Márpedig ebben óriási a kínálat, ráadásul ez egyre nőni fog.

Európa országai között két etnikum volt különösen sikeres. A kulturális tekintetben skandináv finnek és az Alpokban élő minden nép. Tehát a sikerük a gazdaságföldrajzi helyzetüktől, valamint a kulturális környezetüktől függött.

Még náluk is gyorsabban fejlődtek a kelet-ázsiai, puritán népek. A kicsik előbb, a kontinensnyi Kína később ébredt. Vagyis Kelet-Ázsiában is előny a kicsiség. Az egész térségben a gazdaság példanélküli tempóban fejlődik. Ez a tény azt bizonyítja, hogy a konfuciánus mentalitás még a protestáns etikánál is puritánabb.

A felzárkózásra váró országok közül Indiát, Oroszországot, Brazíliát és Törökországot elsősorban azért tartom lemaradónak, mert a lakosságuk nem puritán Másodsorban pedig, Oroszországtól eltekintve, a népességük a megengedhetőnél többszörösen gyorsabban szaporodik. Az elmúlt hatvan évben azonban nem találtunk olyan siker országot, amelyik nem puritán és gyorsan szaporodó.

A távol-keleti országok fölénye a szellemi vagyon tekintetében

A nemzeti jövedelem termelésében résztvevők aktivitásánál is nagyobb a különbség a szellemi vagyonuk, a tudásuk, és az oktatás területén.

Az oktatásban elért eredményben minden távol-keleti ország az élcsoportban van. Dél-Koreával, Tajvannal, Japánnal, Szingapúrral és Hong Konggal csak Finnország versenyképes. A felsorolt országok, japántól eltekintve, abban még előrébb állnak, hogy az egyetemisták hány százaléka tanul a világhírű nyugati egyetemeken, és ott milyen az eredményük.

Még nagyobb a távol-keleti országok fölénye abban, hogy a család milyen arányban támogatja az iskolán kívüli tanulás eredményét. Ezekben az országokban a szülők fáradságot és pénzt áldoznak a minél jobb iskolai eredmény érdekében. Ezt a szülői, illetve családi hozzáállást tartom a jelenkor legnagyobb történelemformáló tényezőjének. Történelmi irodalma szinte nincs is.

Márpedig nincs a jövőben várható eredménynek jobb előrejelzője, mint a tanulás minősége. Az iskolai oktatás eredménye elsősorban attól függ, hogyan állnak a szülők tanulás eredményességéhez. Ebben a legnagyobb a távol-keleti kultúra fölénye.

Minden olyan társadalomban, ahol nem elég puritán a lakosság viselkedése, ott a tanulásra és a munkára irányuló buzgalmat kell erősíteni, mindent ezzel kell kezelni. Ha ebben elmaradás van, reménytelen a felzárkózás, ahol pedig ezek az erények jellemzők, politikai rendszertől függetlenül biztos a siker.

Kezdem a munkával. Megfelelő foglalkoztatási szint alatt eleve elképzelhetetlen a sikeres tudati és gazdasági fejlődés. Ez még Közép-Európában is minimálisan 70 százalékot, és évente 1800 órát jelentene. Ettől fényévnyire vagyunk lemaradva.

Külön kellene ösztönözni, a munkaidő utáni idő hasznos felhasználását. Erre mutatott példát a Kádár-rendszer a háztájival, a kalákás házépítéssel, a vállalti munkaközösségekkel, a kiskertekben végzett munkával. A fél-periférián nem engedhető meg, hogy csak annyit dolgozzanak az emberek, amennyit a Nyugat centrum országaiban.

A Nyugat legnagyobb hátránya a Távol-Kelettel szemben a megtakarítási hajlandóság hiányában van. Egyelőre ebben a tekintetben óriási a különbség. Az ebből fakadó hátrány még nem is tudatosult. Nem ismerte fel a közgazdaságtudomány, hogy a jövedelemnél többet költő társadalom nem lehet versenyképes.

Elég a fentiek tejesítésében szembeállítani a Nyugatot és a Távol-Keletet, és kiderül, hogy eleve eldőlt a verseny kimenetele. Ötszáz éven keresztül a Távol-Kelet nem volt képes tanulni a Nyugat sikeréből. Most a Nyugat nem hajlandó a Távol-Kelet sikeréből tanulni.

Kirekesztés és befogadás

A 21. század nagy gondja nem a kultúrák harca, hanem az emberiség háromötödében a lakosság elemi erejű vonzódása a gazdag Nyugat felé. A világ népességének háromötödéből elemi erővel jelentkező bevándorlási nyomás a világ egy hatodét jelentő fejlett nyugati országok felé irányul.

Egész életemben a lemaradókkal éreztem együtt. Nem fogadtam el a társadalmat, amely a többséget nyomorban hagyta. Azt csak az utóbbi húsz évben tanultam meg, hogy az elesettek alamizsnából való eltartása rossz megoldás.

A modern társadalomban az élcsapat egyre kevésbé a származása, az örökölt vagyona, hanem a társadalmi értéke alapján toborzódik. A társadalmi elitbe kerülés három eleme, a tehetség, a tudás és az erkölcs közül csak a tehetség szerencse dolga. A másik kettőnek megszerzése rajtunk múlik.

Az élcsapatba csak az kerülhet, aki tehetségesnek születik, de ezekből csak azok, aki képzi magát és vigyáz az erkölcsére. Az ide emelkedők részaránya maximum a társadalom tizede. A nagy többség, a társadalom négyötöde is egyre jobban differenciálódik. Ez a többség is olyan jómódban, biztonságban élhet, amiről korábban a leggazdagabbak sem álmodhattak. A társadalom alsó tizedébe azok kerülnek, akiknek akár a képességük, akár a szorgalmuk, akár az erkölcsük az alsó harmincadba tartozik. Ezeket a társadalom csak akkor tudja hasznosítani, ha gondoskodik róluk.

Lemaradó réteg vagy etnikum

A fejlett társadalmakban, államokban a legtöbb nehézséget a többséggel lépést tartani nem képes rétegek okozzák. A technika és a gazdaság fejlődésével párhuzamosan a lemaradó réteg jelenti a társadalom legnagyobb terhét. Ez akkor is így van, ha a lemaradók az államalkotó etnikumból kerülnek ki. A társadalmi teher különösen nagy akkor, ha a lemaradás a jelentős etnikai kisebbségre jellemző.

Bármennyire fajgyűlöletnek minősítenek minden etnikummal szembeni előítéletet, annak minőségileg ellentétes okai vannak.

·    A társadalomnál sikeresebb etnikum elleni indulat nemcsak erkölcsi, de a társadalom érdekét sértő bűn. A feszültség abból keletkezik, hogy a szorgalmasokat visszahúzza a lusta, és erkölcstelen.

·    A társadalommal együtt haladni képes etnikum elítélése erkölcsi bűn, és ostobaság.

·    A fejlődést fékező etnikum elleni indulat mögött társadalmi érdek van.

·    A takarékosak között felháborító a könnyelmű,

·    a tiszták között irritáló a piszkos,

·    a szolidárisak között megvetés sújthatja az önzőt,

·    a tulajdont tisztelők között bűnös a tolvaj,

·    a tudásra vágyók között lenézett a tudatlanságával megelégedett.

Mindez nemcsak irritálja, de segíti a többséget. A nem megfelelő viselkedés elítélése mögött nemcsak erkölcsi, de társadalmi érdek van. A lustaság, a könnyelműség, a korrupció, a lopás, a szemetelés nemcsak az egyén bűne, hanem a többséget érintő kár is. Méghozzá, minél fejlettebb a társadalom, annál károsabbak ezek a negatív viselkedések a társadalom egészére való hatása. A világot vagy az országrészeket járva, a nyilvános toalettek, parkolók, erdei sétautak tisztasága, vagy a lakatok, rácsok mennyisége megbízható minősítés alapja. Olyan ez, mint az egyének, családok társadalmi értékét meg lehet állapítani, ha körülnézünk a lakásukban.

Minél fejlettebb a társadalom, annál több kárt okoz a beilleszkedni képtelen, vagy nem akaró kisebbsége. Ez nemcsak akkor igaz, ha olyan etnikuma van, amelyik nem tud a követelményekhez igazodni, hanem az etnikailag homogén társadalmon belül is egyre visszahúzóbbak lesznek azok, akik leszakadnak.

Ez abból fakad, hogy minél fejlettebb a társadalom, annál jobban differenciálódik az egyedei társadalmi értéke . Minél fejlettebb a társdalom, annál károsabb a vele haladni nem akaró, de még a haladni nem képes is. Minél fejlettebb a társadalom, a minőségi elit annál értékesebb, a leszakadt réteg pedig annál több kárt okoz. A fejlődés során a szóródás egyre nagyobb és szélesebb réteget érintő.

Minden osztálytársadalomban a munkaerő ára sokkal fontosabb volt, mint a minősége, a jelenkor fejlett világában a munkaerő minél jobb, annál hasznosabb. Ugyanakkor egyre nő az olyan munkaerő aránya, amely ingyen sem kell.

Márpedig, ha a társadalom számára a saját kultúráján belül is van negatív értékű réteg, amit el kell tartani, akkor könnyű belátni, hogy mennyi társadalmi feszültség származik abból, ha a fejlődésre érett társadalomban jelentős arányú olyan kisebbség él, amelyik alkalmatlan a kulturális asszimilációra. Ezt erkölcstelennek lehet ítélni, de társadalomellenesnek nem.

A fejlett társadalom negatív véleménye a leszakadó etnikumról erkölcsileg lehet megbotránkoztató, de tényleges társadalmi érdeket szolgál. Márpedig ez a nyugati kultúrkörben gyakori jelenség mind a társadalmi fejlődést visszahúzó etnikum, mind az etnikumokon belül a visszahúzók aránya.

Etnikumok és a bevándorlók

A lemaradó etnikum problémájával, a feketék asszimilációs nehézségei során, először az Egyesült Államok szembesült. A megoldás felé is ők jutottak a legmesszebb.  Ennek több oka volt.

·    Ennek az országnak a lakossága eleve nem egyetlen etnikum. Ebben mindenki betelepülőnek számít.

·    A kontinensnyi ország területén nagyon nagy a lakosság államok közti mobilizációja. Az etnikumok ott hagyhatják azokat a területeket, ahol nem érzik jól magukat, és oda vándorolhatnak, ahol hasznosítani tudták őket.

·    A területéhez képest alulnépesedett. Soha nem kellet éreznie az élettérért való küzdelmet.

·    A rabszolgaként beszállított feketék nem valamelyik, hanem számos afrikai kultúrából kerültek ki. Az új lakhelyükben nem alakították ki a saját helyzetüknek megfelelő közös kultúrát.

·    Az állam elég gazdag volt ahhoz, hogy anyagi ösztönzőket és segítséget biztosítson.

Hozzá hasonló kedvező adottságai csak Kanadának, Ausztráliának és Új-Zélandnak vannak. A nyugat-európai puritánok által berendezett, korábban szinte lakatlan térségben a bevándorlók gyorsan puritánokká válnak. Ma ez a négy volt angol gyarmat mindegyike a világ tíz legfejlettebb társadalma között szerepel. Négyük között az Egyesült Államok az utolsó.

Miért előzte meg ez a négy ország az összes jelentős méretű nyugat-európai országot, a saját anyaországukat is. A kézenfekvő magyarázat számos olyan kérdést is felvet, amire a Nyugat társadalomtudományai nem szívesen adnak magyarázatot. Néhány kérést felvetek.

1. Mind a négy ország viszonylag alulnépesedett.

Ez a tény annak indokoltságát veti fel, hogy foglalkozzunk az optimális népsűrűséggel. Ez azért kényes, mert a túlnépesedés szinte minden belterjes növénytermelésre épült osztálytársadalomban jellemző. Eurázsiában és Afrikában szinte minden társadalom nagyobb népességgel rendelkezik, mint amekkora mellett az egy lakosra jutó jövedelem a legnagyobb volna.

Márpedig a társadalomtudományok, mindenekelőtt a történelem, gondosan kerüli ezt a témát. Még az sem ismerték fel, hogy minden osztálytársadalom feladata volt a felesleges népesség pusztítása. Ezt minden osztálytársadalom ösztönösen gyakorolta. Mivel ez jelenleg ez sokkal kevésbé működik, mint ahogy évezredek óta működött, katasztrofálisan felgyorsult a túlnépesedés. Száz év alatt a világ elmaradt társadalmaiban a népszaporulat megtízszereződött. Ennek ellenére a fejlett világ annak érdekében avatkozik be a háromötöd életébe, hogy még nagyobb legyen a népszaporulat, kisebb a halálozás.

Az elmúlt száz év azt bizonyítja, hogy az osztályelnyomás csak olyan országokban volt felszámolható, ahol a népszaporulat, leállt, illetve néhány ezrelék alá szorult.

A fenti négy országban ugyan van népességnövekedés, de annak nagy többsége bevándorlókból származik.

A jelenkor legfontosabb társadalmi találmánya az lenne, hogy megállapításra kerülne minden ország optimális népsűrűsége. Ennek közelítése legyen az elsődleges társadalmi faladat. A megközelítés azonban csak viszonylag lassú lehet. Fajunk létszáma már jelenleg is többszöröse az optimálisnak, és a tovább gyors növekedés is csak lassan fékezhető.

Lényegében csak a fenti négy ország képes jelentős befogadásra, de az legfeljebb a túlnépesedés egyetlen százalékát teheti ki. Ez a mennyiség is csak a minőséget érintené, ami a túlnépesedettekben is hiányzik. Tehát a túl népesedés ellen a befogadás csak csepp a tengerben. Ez ugyan a válogatós befogadóknak hasznos, de a kibocsátóknak nagyon káros, hiszen azok mennek el, illetve csak azok mehetnek el, aki otthon a leghasznosabbak lennének.

2. A fenti négy országnak nincs történelmi múltja

Annak bevallása, hogy a történelmi múlt viszonylagos hátrány, talán még nagyobb bűnnek számít, minthogy a kevesebb születés és a több halál inkább előny, mint hátrány. Pedig akármilyen nehéz be kell egyszer látni, hogy fajunk érdeke és a keresztény erkölcs között ellentmondás van.

A múltuk történelmi tálalásának egyik hiányossága, hogy nem veti fel, hogy mi lett volna a múltban, ha kisebb a nyomor, kevesebb az emberpusztítás. Kiderült volna, hogy ez káoszhoz vezetett volna.

3. Angol, vagyis egy puritán lakosú állam, gyarmatai voltak

Angol gyarmatokra főleg olyanok telepedtek, akik lényegében a paraszti munkájukból akartak megélni. Dolgozni mentek. Ezzel szemben a latin-amerikai államok elődje olyan spanyol, portugál gyarmat volt, ahova a kincsvágyók, a tértők, és a bányavállalkozók, gyarmati kereskedők mentek. Ez a fő oka annak, hogy ma a két észak-amerikai államban mintegy ötször magasabb az életszínvonal, nagyobb az egyéni szabadság. Vagyis Amerikában sokkal inkább beigazolódott Weber felismerése, hogy a sikert tikra a protestáns etika.

4. A négy ország előnye az európaihoz hasonló négy évszakos klíma is

A négy említett állam előnye volt az is, hogy azokban jellemző a négy évszakos, az európaihoz hasonló klíma. Tehát nem kellett a bevándorlóknak egészen más, termelési technikára, életvitelre berendezkedni.

5. A négy ország más kultúrából jövő bevándorlói is gyorsan asszimilálódtak

Máig nem tudatosult, hogy az említett országokban a bevándorlók, akármelyik kultúrából is jöttek, gyorsan asszimilálódtak. Ezen puritán országokban a közép- és kelet-európai, a mediterrán, vagy akár az ázsiai kultúrákból vándoroltak is puritánok lettek. Ezek többsége ötször magasabb életszínvonalon él, mintha otthon maradt volna.

A befogadás Latin-Amerikában, Nyugat-Európában és Távol-Keleten

Latin-Amerikában nem élnek magasabb életszínvonalon a bevándorolók, mintha otthon maradtak volna. Ott még a nyugat-európaiak is a spanyolok, portugálok módjára élnek, és nem jobban, mint akik otthon maradtak. Ráadásul nem képesek sem az indián őslakosok, sem az afrikai rabszolgák gyorsan szaporodó utódait felemelni.

A társadalmat berendező, a politikai hatalmat birtokló spanyol-portugál réteg politikai kultúrája és gazdasági ereje eleve kedvezőtlenebb volt, mint az Egyesült Államokban az őslakosság és a fekete rabszolgák asszimilációját serkentő magatartás. A tragédiát fokozza, hogy az indiánok és a feketék még a latinoknál is gyorsabban szaporodnak. Az indiánok pedig az ősi kultúrájukhoz ragaszkodnak, ami önmagában is nagyon lassítja a polgárosodásukat. Ma már egyértelmű, hogy a két indián magas-kultúra térségében fekvő országokban, harminc, negyven éven belül a lakosság abszolút többsége indián és afrikai lesz. Márpedig ezek felzárkóztatása csak évszázados távlatban képzelhető el. Ennek hatására fel fog erősödni a spanyol és portugál gyökerű értelmiség, polgárság kivándorlása. A kivándorlási cél a mexikóiak számára esősorban az Egyesült Államok, Csille és Argentína lesz.

Nyugat-Európában egészen másként jelentkezik a felzárkózásra nehezen fogható kisebbség problémája. Oda nem évszázadokkal ezelőtt, hanem a volt felszabaduló gyarmatokról menekültek, illetve a második világháborút követő újjáépítés során, vendégmunkások címén sokmillió embert fogadtak be.

Szinte minden nyugati országban más a helyzet.

Franciaországban a lakosság huszada arab, akiknek a beépülése okoz gondot. A franciák ugyan nem fajgyűlölők, de nem is befogadók. Az arabokat szívesen alkalmazzák szolgáltatásokban, az általuk nem keresett munkákra, de a társadalmi befogadásuktól elzárkóznak. Az egyre jobban lecsúszó arabok rezonálnak az arab világban felerősödő terrorizmusra. A problémát fokozza, hogy az arabok gyorsan szaporodnak, a franciák pedig fogynak. A létszámarányukban növekvő arabok mind anyagi, mind erkölcsi, mind iskolázottság terén, egyre inkább leszakadnak.

Németországban az ott maradt török vendégmunkások és utódai jelentik a lemaradó, de létszámában gyarapodó kisebbség gondját. A németek a franciáknál jobban használják, anyagilag is jobban támogatják, de még kevésbé fogadják be az idegen etnikumot, a lakosság jelentős hányada fajgyűlölő. Ebben közrejátszik az is, hogy a török büszkébbek és jobb munkaerőt jelentnek, mint az észak-afrikai arabok, csak a németekhez viszonyítva gyenge képességűek.

E két ország helyzete karakterisztikus, de minden nyugati országban jelentkezik a nehezen beépíthető bevándorlók problémája. A 21. század nagy gondja nem a kultúrák harca, hanem az emberiség háromötödében a túlnépesedő, és ezért egyre jobban elszegényedő lakosság elemi erejű vonzódása a gazdag Nyugathoz.

Világosan látni kell, hogy az elmaradt világból az ázsiai fejlett térségek kultúrája nem befogadó, hanem elutasító. A Távol-Kelet eleve nagyon túlnépesedett, és eleve munkaerő feleslege van. A már gazdag Japán és a kis tigrisek eddig sem fogadtak be. Ez a gyorsan gazdagodó Kínától sem várható.

A különféle kultúrájú bevándorlók sikeressége az USA-ban

Az Egyesült Államokban közöltek egy felmérést arról, hogy melyik nemzet bevándorlói hogyan szerepelnek új hazájukban. Kiderült, hogy az európai bevándorlók között az elsők a nem ortodox zsidók, a távol keletiek közül pedig a konfuciánus népek. A nem vallásos zsidók után a második helyen az indiai bevándorlók vannak. Indiából ugyanis generációk óta, csak a legjobbakat fogadják és tudják megfizetni. A kelet-ázsiai konfuciánus bevándorlók csak követik az első hármat, mert onnan nemcsak az elit ment Amerikába. Sokszor elmondom, hogy a világ két leggazdagabb, legiskolázottabb népe a zsidó és a kínai diaszpóra. Pedig még saját államuk sincsen. Vagy éppen azért.

A második világháború utáni magyar bevándorlók viszonylag gyengén, az 56-osok viszont nagyon jól szerepeltek. Ebből lett számomra világos, hogy az úri középosztályunknak nem, az egyetemista fiataloknak pedig nagyon megfelelt az amerikai életforma. Azt pedig minden felmérés igazolja, hogy a kelet-ázsiai bevándorlók kiváló tanulók az egyetemeken.

A felmérésből az is beigazolódik, amit Amerikában sem mernek kimondani, hogy sok tízmilliárdos veszteség származik abból, hogy az amerikai bevándorlók döntő többsége még mindig olyan kultúrájú, akiktől az átlagosnál kevesebb eredmény várható. Az Egyesült Államok ugyan leginkább olyanokat keres, akikben nagy fantáziát lát. Ennek ellenére biztosan tízszer annyi betelepülője van az amerikai spanyol etnikumból, mint tehetséges, válogatott zsidóból, nyugat-európai puritánból, távol-keletiből. Pedig bőven volna ilyen jelentkező is.

A felmérésből az derül ki, hogy az utóbbiak mintegy százezer dollárral több nemzeti jövedelmet termelnek évente, mint a képzetlen mexikói betelepülők. Ez évi egy millió betelepülő esetében évi százmilliárd dollárt jelentene. Ez ugyan az elérhető maximum, de nem teljesíthetetlen cél. Mert még ennél is jobban lehet válogatni, és még ennél is többet lehetne betelepíteni.

Még sokkal nagyobb lehetőség rejlik abban, ha az amerikai állam azokat a családokat támogatná az átlagosnál jobban, akiknek a gyermekei várhatóan magas hatékonyságú munkaerővé válnak. Az éves 4 millió születés mellett ebben sem kisebb a lehetőség, mint a bevándorlás alakításában.

A jelenkor emberéről azt fogja megállapítani az utókor, hogy minden tudományos és technikai csodára képes volt, de arra nem, hogy az érdekét felismerje. Ehhez elég lenne, ha egy pásztor szelekciójának a színvonalára emelkedne.

A zsidó és a kínai diaszpóra sikeressége

Azt, hogy a mobilitás milyen előnyöket biztosít, mindennél jobban bizonyítja a zsidó diaszpóra sikere. Ma ez a világon a leggazdagabb, és a legtöbb kulturális eredményt felmutató etnikum. Miért? Mert évezredek óta nem volt állama, nem áldozhatott sok vért és tehetséget a minél nagyobb politikai sikerek érdekében, mert csak a más népeknél nagyobb mobilitására építhetett.

A zsidóság csak a nyugati kultúrkörben volt nagyon dinamikus és sikeres. Ez nem állt fenn az arab kultúrában élő zsidóságra. Az észak-amerikai és nyugat-európai zsidó diaszpóra a világ legmodernebb kultúráját hordozza. Ezt mindennél jobban bizonyítja a tény, hogy ma, a nyugati kultúrán belül, a leggazdagabb, legképzettebb etnikuma diaszpórában élők. Még senki nem merte feltenni a kérdést: Milyen lenne egy ország, amit csupán a nyugati kultúrkörhöz tartozó zsidók laknak? A válasz az, hogy amennyiben az egy lakosra jutó nemzeti jövedelmet és iskolázottságot nézzük, a világ legfejlettebb országa.

A kelet-európai zsidóság iskolázottsága, életmódja ugyan nagyot emelkedett, de a bolsevik uralom nem adott lehetőséget zsidóság gazdasági dinamizmusának kibontakoztatásra. A közép-európai zsidók száma csak néhány millió volt. A tizedére írott zsidóságot csak a közös vallás tartotta össze, kultúrájuk, iskolázottságuk nagyon eltérő volt.

A világ leggazdagabb népei azonban városállamokban vagy diaszpórában élnek. A Nyugaton ez már kétezer ötszáz éve így volt. Ma a világ két leggazdagabb népe, Nyugaton a zsidó, a Távol-Keleten a kínai diaszpóra. Vagyis, a saját állam nélküli élet serkentőhatású a puritánok számára. Ezt mindennél jobban bizonyítja a zsidóság, mert azon belül a Nyugaton élők nagyon fejlettek lettek, az arab kultúrában rekedtek nagyon elmaradottak.

Izrael és Szingapúr páratlan sikere is meglepő volna ezek figyelembevétele nélkül, hiszen mindkettő természeti környezete kedvezőtlen, mégis az élen járnak.

Izrael sikerének egyetlen alapja a nyugati diaszpóra, amelynek az emberanyaga a világon a legjobb. Ezekkel még akkor is lehet csodát teremteni, ha egyrészt nagyon kedvezőtlen a természeti adottsága, másrészt sok alkalmatlan zsidó bevándorlót kell eltartani, átnevelni.

Szingapúr páratlan sikere a kínai diaszpórához tartozó lakosságának köszönhető, nem pedig a világkereskedelemhez nagyon kedvező kikötői adottságának, mivel az Panamának is megvan.

A két háború között már egyértelmű volt a zsidó és a kínai diaszpóra sikere. Saját állam nélkül, a világ leggazdagabb, a világgazdaság integrációjára legjobban felkészült etnikum voltak. Mindkettő álma volt, hogy saját állama legyen, hiszen minden befogadó államban korlátozták a mozgásterület. Ezen túl minden másban különböztek.

Izrael és Szingapúr eredményei között nem azért van különbség, mert a kínaiak alkalmasabbak a sikerre, hanem mert jobb utat választottak. Ha az európai zsidó diaszpórának sikerült volna egy kiváló tengeri kikötőben városállamot alapítani, a szingapúriaknál is többre mentek volna. Hol? Valahol a nyugati kultúrkörben. De nem is az a kérdés, hogy lehetett volna ilyen területet találni, hanem az, hogy az érzelmi motivációtól eltekintve, a lehető legrosszabb választás Palesztina volt, a Biblia földje.

Az idegengyűlölet gyökerei és jellemzői

A nép körében mindig jelentkezik az idegengyűlölet azokkal szemben, akik nem képesek a gyors asszimilációra. Ennek az idegengyűlöletnek az intenzitása annál erősebb, minél gyorsabb a társadalmi fejlődés. Az idegengyűlölet akkor válik veszélyessé, ha a valamilyen okból megfeneklett társadalom ki akarja magából vetni azokat a kisebbségi elemeit, amelyek az átlagnál is alkalmasabbak a fejlődésre. Ez esetben az aljas indulatok ugyan alulról is jöhetnek, de csak azért válnak nemzeti politikává, mert a pozíciójának veszélyeztetését érezve az uralkodó osztály áll az idegengyűlölet élére.

Dinamikus társadalomban a hatalom soha nem állt az idegengyűlölet élére. Spanyolországban mindaddig nem volt baj a zsidókkal, amíg meg nem indult a spanyol társadalom gazdasági és politikai lemaradása. A lemaradó spanyol társadalom zsidóüldözésbe fog a dinamikusan fejlődő németalföldi ugyanakkor szívesen befogad.

Amennyire új a tudományos és technikai forradalom által kiváltott jelenség a fejlődési tempót tartani nem képes etnikum negatív megítélése, annyira ősi bűn az átlagosnál nagyobb dinamikára képes kisebbség elleni gyűlölet. A múltban, és a kevésbé fejlett társadalmakban még ma is jelen vannak, éles, hangos a társadalomban pozitív szerepű etnikumot eltávolítani akarók. Ebből fakadt a két háború között elszabadult antiszemitizmus.

Az idegengyűlölet gyökerei

Az idegengyűlölet minden formája ellen fel kell lépni, de nem szabad céljától és okától függetlenül természetellenes deformációnak tekinteni. Jó volna belátni, hogy az ember is, mint minden teremtmény, természetes reflexekkel ellenáll az idegen beépülésének. Még akkor is, amikor ez nem ütközik az érdekeivel. A szervezet kitaszítja magából a beültetett idegen organizmust akkor is, ha ezzel saját pusztulását okozza. A kitaszítás a szervezetnek nem általános beteges reflexe, hanem természetes funkciója.

Az emberi társadalmakban is folyamatosan jelen volt az idegen befolyás elleni erős védekezés. A lakóhelyi közösség, a törzs erősen elhatárolta magát, védekezett az idegen befolyás ellen. Még a mereven elkülönülő kasztokat sem szabad a mai szemmel emberteleneknek tekinteni, hiszen évezredeken keresztül nagy világkultúra hordozására volt képes.

Aki az indiai társadalmat sikertelen formának tartja, gondoljon a japán társadalom példátlan szigorú izolációjára az idegen etnikumokkal szemben. A koreaiak mindmáig kitaszított állapota alig vált ki azok között felháborodást, akik az európai civilizáción belül a legkisebb idegengyűlöletre is azonnal felszisszenek. A japánoknak az európaiak betelepedése elleni védekezését még önvédelmi célok alapján menteni lehet, de nincs mentség a koreai származású kisebbség szinte minden állampolgári jogból kiszorított állapota védelmére, hiszen egy rokon civilizáció és hasonló gazdasági fejlődési képesség esetében történik a faji alapú kirekesztés. Japánnak a nácizmushoz hasonló idegengyűlölete azért csendes, mert az idegenek beépülése ellen a demokratikus államrend keretei között teljes jogi támogatását élvez.

A japán fajgyűlölet jogilag rendezett, a náci németek idegenellenessége szinte állati volt. Nem tudom, hogy az európai haladó közvélemény szemében miért csak az utóbbi erkölcstelen. Mi az idegenek együttélését az európai történelmi tradíciók és mindenekelőtt az észak-amerikai pozitív példák alapján ítéljük meg.

Az európaiak a soknemzetiségűséget történelmietlenül nézik

Kétségtelenül az európai civilizációt jellemezte leginkább a faji, a nyelvi és a civilizációs sokszínűség a világ nagy civilizációi között. Ezt elsősorban földrajzi tagoltsága tette lehetővé. Az sem vitaható, hogy ez a nemzeti sokszínűség alapvető szerepet játszott abban, hogy az európai civilizáció a világ többi civilizációjával szemben az utolsó ötszáz évben fölénybe került. Mára azonban már a nagyon zárt etnikumú távol-keleti népek is felzárkóznak. Az is egyelőre kézenfekvőnek tűnik, hogy a kívülállókkal szemben türelmetlen arabok társadalmi és gazdasági válságban vannak. Természetesen nem csak ezért, legfeljebb bizonyos mértékben ezért is.

Európában a soknemzetiségűség előbb volt jellemző, mint a nemzeti államok kialakulása. Amíg a nemzetiségek egymástól alapvetően elszigetelten élnek, nem kerülnek egymással összeütközésbe.

Az ipari civilizáció kialakulása előtt a falvak egymással is alig voltak gazdasági és kulturális kapcsolatban, még kevésbé a városokkal és szinte semmi gazdasági együttműködési kapcsolatuk nem volt a politikai államhatalommal. Ekkor tehát nem okozott zavart, ha a szomszédos falvaknak más volt a nemzetisége, vallása. Még kevesebb súrlódás származott abból, ha más volt a városok és más a falvak nemzetisége. Az ilyen körülmények között is előforduló etnikai és vallási ellentéteket mindig az uralkodó körök, a politikai és a vallási hatalmi szervezetek szították, a nép számára mindig kívülről jött az idegenek elleni gyűlölködés.

Az ipari forradalom kiteljesedésével, a nemzeti piacok kialakulásával, mindenekelőtt pedig az általános népoktatással alapvetően megváltozott a helyzet. A gazdasági munkamegosztás mindennapi kapcsolatokat eredményezett, és ebből súrlódások támadtak. Először Franciaország lett egynemzetiségű állam. Az elmúlt évtizedek során egyre több állam, többek között a korábban tipikusan többnemzetiségű csehek vagy a magyarok is egynemzetiségűvé váltak.

Európa keleti felén részben az államalkotónál dinamikus, és részben az annál is kevésbé fejlődő etnikum jelentkezett. Ott korában, de ellenkező oldalról jelentkezett a kisebbségi probléma. A viszonylag gyér saját polgársággal rendelkező államalkotó népek a gyorsan és sikeresen polgárosodó zsidóságuktól akartak megszabadulni. A saját gyenge teljesítményüket a zsidóságuk sikereivel indokolták. Azt hitték el magukról, hogy a zsidóság nélkül ők élvezhetnék azokat a jövedelmező pozíciókat, amelyeket a zsidók töltenek be.

A zsidóságuk többségét ugyan náci biztatásra, de lelkes közreműködéssel kiirtották, a maradókat pedig boldogan hagyták kitelepülni. A germán kisebbségeket, a Szovjetunió biztatása mellett, örömmel hazatelepítették.

A 19 század közepéig Közép-Európában a nyugati kultúrát és civilizációt szinte csak a germán, utána döntően a zsidó kisebbség képviselte. A 20. század közepére, Közép-Európában az ötvenes évek elejére a zsidó és germán kisebbség tizedére csökkent. Közép-Európa térségében ezer éven keresztül nagyon gyér volt a polgárság, azok nagy többsége is szinte csak germán, később zsidó volt.

A cigányság gyors szaporodása és lemaradása

Nemcsak az a hiba, ha az idegengyűlöletet a nácizmus újjászületésével azonosítják. A nácik gyűlölete főleg a nagyon dinamikusan növekvő zsidóság ellen irányult. A cigányok, arabok, feketék elleni indulat pedig a lépéstartásra nem képesek ellen van. Ezért hiba, ha nálunk a cigányellenességet és az antiszemitizmust összekapcsolják.

Szlovákiában, Magyarországon, Romániában, Bulgáriában és Ukrajnában az egyre jobban lemaradó cigányság foglalkoztatása és a gyors szaporodása jelenti a legnagyobb társadalmi féket. Ez az etnikum ugyan évszázadok óta itt élt, de jelenléte nem járt nagy társadalmi és anyagi problémával. Egyrészt szinte a társadalmon kívül éltek, másrészt a nyomoruk okán nem is szaporodtak.

A bolsevik uralom még bevonta őket a társadalomba, szinte kötelezővé tette a munkába állásukat. Ezt a teljes foglalkoztatás által kiváltott munkaerőhiánnyal, és pénzügyi ösztönzőkkel biztosította. Megkezdte az iskolázásukat, és urbanizálásukat. Az alacsony életszínvonal, a feketegazdaság jövedelmezősége és nagyon nivellált jövedelmi viszony mellett, megindult a lassú társadalmi beépülésük.

A bolsevik rendszer összeomlása, a demokratizálódás és a gazdaság piacosítása életüket a szociális segélyekre, és a szervezett gazdaság alatti életformára kényszeríttette.

Ennek hatására a beépülési folyamatuk leállt, sőt megfordult. Egyre inkább saját kolóniákba tömörültek, majd anyagilag és erkölcsileg leszakadtak. Felerősödött a bűnözésük, aláássák a lakosság egészének vagyonbiztonságát. Ugyanakkor a segélyekre épülő életformájuk felgyorsította a népszaporulatukat.

Tekintettel arra, hogy az érintett országok egyáltalán nem közölnek a cigányságukra vonatkozó adatokat, becslésekre vagyunk utalva. Az említett országokban a számuk gyorsan eléri a húszmilliót. Néhány országban ma már a cigányság a legnagyobb kisebbség.

Ha e térségre rangsorolni kellene a 20. század második felében beállt változásokat, az első helyre az etnikumok megváltozott arányát említeném. A második világháborúig két nagy, és számarányánál is nagyobb súlyú kisebbség, a zsidó és a germán volt. Ma már ezek száma jelentéktelen. Ezzel szemben, akkor a cigányok legfeljebb a lakosság egy-két százalékát jelentették, és a társadalmak szinte tudomást sem vettek róluk. Ma már a tíz százalék felé mozog a részarányuk, és gyorsan nő.

A háború előtt a zsidók és germánok az államalkotó népeknél lényegesen jobban éltek, iskolázottabbak voltak, és a polgárság abszolút többségét jelentették. Ma a legnépesebb kisebbség a cigányság. Jövedelme az átlag fele alatt van, iskolázottsága elképesztően alacsony, és szinte részt sem vesznek a polgárosodásban. A cigányság gyors szaporulatával szemben áll, hogy az említett országokban az államalkotó etnikum népszaporulata negatív, a Nyugatra vándorlás jelentős, és gyorsul.

A fejlett etnikum elleni irigység

Annak ellenére, hogy Európa keleti kétharmadában a polgárosodás, a tudományos és gazdasági fejlődés motorja a zsidó kisebbség volt, általánossá vált az antiszemitizmus, de a törvényes üldözésükre, sőt fizikai megsemmisítésükre nem törekedtek. Az első világháború, még inkább a világgazdasági válság után, azonban elszabadult a gyűlölet a nagyon eredményes zsidósággal szemben.

A zsidóság értékét nemcsak a fél-perifériákon nem vették tudomásul, de még a centrumban élők sem látták szívesen őket. A nácik és közép-európai fasizmusok zsidóüldözése idején szinte csak a skandináv országok fogadták be a nem dúsgazdag zsidó menekülteket. A tudományos és technikai forradalom olyan mértékben felértékelte az államalkotónál is fejlettebb egyedeket, hogy jelenleg a legvonzóbb import a tehetség odacsábítása. A 20. században már a leghatékonyabb import a zsidóság befogadása. Ennek az ellenkezője történt.

A jó minőségű munkaerő befogadása minden másnál jobban gyarapítja a társadalom szellemi vagyonát. A tudományos és technikai forradalom olyan viszonyokat teremtett, amiben a tudományos és technikai eredmények, a vállaltvezetői képességek hatványozottan függnek a környezet fejlettségétől. A legnagyobb szellemi és műszaki teljesítmények csak a fejlett környezetben bontakozhatnak ki. Ezért korunk legnagyobb tehetségei már bele sem férnek az állami, nemzeti keretek közé, azok világpolgárok lettek, akiket mindenütt szívesen várnak.

A katolikus közép-európai országok felzárkózása ugyan nem reménytelen, de gyorsan nem várható. Ezek azzal követtek el történelmi hibát, hogy kiirtották, kiüldözték a zsidó, és kitelepítették a germán kisebbségüket.

Az nem vitatható, hogy a zsidók fizikai megsemmisítéséért elsősorban Hitler és az őt egységesen támogató náci Németország a felelős. Ezzel szemben ez a zsidóüldöző országok között az egyetlen Németország, amelyik ma a környezetéhez képest erősebb, mint amilyen száz éve volt. Tegyük hozzá, hogy a bűnbánatban is az első, sőt egyetlen olyan ország, amelyik politikai elitje és közvélemény többsége is elismeri bűnösségét.

Ezzel szemben minden másik zsidóüldöző ország relatív helyzete a 20. században romlott, és ennek az elsődleges oka a zsidóságuk elveszítése, mégsem gyakorolnak önkritikát. Mi ennek a magyarázata?

a.) A zsidóságukat kiirtó, kiüldöző, kiárusító országok mindegyike polgárhiányosabb volt, mint Németország. A német társadalom eleve nem volt polgárhiányos. Az ő bajuk a poroszok politikai és katonai hegemóniája volt. Tehát Európa keleti felén a zsidóság pótolhatatlanabb volt.

b.) Németország ugyan elvesztette a zsidó etnikumát, de ezzel szemben tízszer annyi keletről kitelepített, gyorsan és eredményesen integrálódó germán testvérét fogadta be. Ezek száma sokkal nagyobb, mint az elvesztett zsidóságé. A történészek máig hallgatnak arról, hogy Európában a 20. század egyetlen osztatlan sikerű betelepítése a kisebbségben élő germán etnikumok befogadása volt.

Ezzel szemben a zsidóságukat elvesztő többi ország nemcsak az értékes zsidókat veszette el, hanem az ugyancsak értékes germán etnikumát is. Ráadásul, ezek száma is nagyobb volt. Vagyis kettős veszteséget szenvedtek. Tudomásul kell venni, hogy a puritán betelepülők jelentik az elképzelhető legjobb importot. Ebben csak a háborút vesztő németek és japánok részesültek. Mindkét ország sokmilliós saját etnikumot fogadott haza. Nehéz megérteni, hogy a történészek ezeknek az etnikai mozgásoknak miért nem tulajdonítanak nagy jelentőséget.

Az európai zsidóság történelmi szerepe

A vasút századában a nyugat fél-perifériái számára történelmi felzárkózási alkalom volt az európai zsidóság óriási szerepvállalása abban, hogy Európa kevésbé fejlett és puritán keleti része is felzárkózhasson. A vasúthálózat kiépülése ugyanis nagymértékben megkönnyítette az Európa közepe és keleti fele közötti földrajzi távolság áthidalását. A vasútnak a szárazföldi szállítás olyan forradalmát hozta, amelynek köszönhetően az előzőekhez képest sokkal könnyebben elérhetőek lettek a falvak a városból, a szárazföldön megközelíthető országok egymástól. Ez a szállítási forradalom olyan lehetőségeket tárt fel a falu és a város kapcsolatában, az árutermelés kiszélesedésében, amelyhez Európai középső és keleti felén hiányzott a polgárság. Ideális lehetőség kínálkozott volna tehát a polgárosodásra, az iparosodásra, de nem volt olyan polgári réteg, amelyik élt volna ezzel a lehetőséggel. A feudális urak nem a gazdasági, hanem a politikai pályára voltak szakosodva. Ebbe a vákuumba robbant be a korábban középkori típusú kereskedelemmel és pénzváltással foglalkozó zsidóság.

A vasút és a távíró technikai bázisán sokszorosára növekedett lehetőséggel szinte csak a térség országainak zsidó etnikuma volt képes élni. A sikere példátlan volt. Anyagi gazdagsága, nyelvtudása és iskolázottsága révén, ötven év alatt önmagát felemelte a nyugat-európai szintre, és ennek köszönhetően Közép- és Kelet-Európai minden országában, ezer év után először jelentkezett a Nyugathoz való közeledés. Ezért minden nép úgy emlékezik vissza a 19. század utolsó harmadára, mint aranykorra.

De az uralkodó osztály, de még a nép számára sem tudatosult, hogy a sikert, elsősorban nem maguknak, hanem a zsidó etnikumának köszönheti. Csak azt látták, hogy a zsidóságukhoz viszonyítva egyre jobban lemaradnak. Ezt a természetes, de ostoba irigységet aztán gyűlöletté erjesztették a politikai hatalomra éhesek. A Rajnától kelete, vagyis ahol volt zsidó etnikum és siker, minden nép hisztérikusan antiszemita lett.

A század közepére az európai zsidóság a kiirtás és a kimenekülése révén harmadára csökkent. Szovjetunióban a század végére a tizedénél is kevesebbre csökkent a zsidóság, a Szovjetunióból történő kitelepítés, és az önkéntes kitelepülésük következtében. Európa keleti fele számára ennek az etnikumnak az elvesztése, elpusztítása a század legnagyobb hatású történelmi eseménye volt a 20. században. De ez a veszteség a Nyugat világpolitikai szerepét és érinti, hiszen a klasszikus bástyája, protestáns Nyugat-Európa kicsi maradt, a kelet felé történő kiterjeszkedése megnehezült, talán lehetetlenné is vált.

A zsidó etnikumának levesztése a legkevésbé a saját etnikumú polgárságban nem szegény Németországot, Ausztriát, Csehországot, Finnországot érintette. Ezek nem maradtak teljesen történelmi gyökerű polgárság nélkül. Sokat vesztettek, de nem szinte mindent. A nagy vesztesek tőlük keletre vannak, ahol a térség országai nemcsak a zsidó, de a német etnikumukat is elveszették. A germánoktól keletre mintegy ötmillió zsidó és tízmillió germán kisebbség tűnt el. Mivel ezek jelentették a gazdasági és civilizációs élcsapatot, látni kellene, hogy ezek a háborús emberveszteségnél sokkal nagyobb értékvesztést jelentenek, mert velük elveszett a társadalmuk motorjának nagyobb és dinamikusabb fele.

Európa keleti felén, a germánoktól és Csehországtól keletre lévő kiscsaládos nyugati keresztény Közép-Európában, és a nagycsaládos pravoszláv Kelet-Európában a germán, és a zsidó etnikum jelentette a Nyugathoz való kötődést. A germánok jelentették a hiányzó puritanizmust, a zsidók a görög-római városi ipart és kereskedelmet. E két etnikum nélkül a kontinensünk keleti fele feudális maradt. A politikai hatalmat továbbra is a földbirtokos arisztokraták és dzsentrik birtokolták, akik még élvezhették a mezőgazdasági exportból szerzett jövedelmet.

Európa keleti felén a zsidóság lett a gazdaság, kultúra és tudomány élcsapata

A hajóval nem szállítható térségekben a kedvező exportot egyre inkább a falusi lakosság mezőgazdasági melléktermékei jelentették. A 20. század elején, amikor már elterjedtek a hűtőhajók, a hús is olcsóbban érkezett Nyugat-Európába, mint az Atlanti Óceán túlsó partjáról. A tojás, toll, baromfi, a hagyma, a paprika és a dió jövedelmezőbb exportáru lett, mint a gabona vagy a vágómarha. Ezzel már nem az arisztokrácia, a nagybirtokos gazdagodott, hanem sokkal inkább a melléktermékeket összegyűjtő zsidó kereskedők, akik gyorsan felismerték, hogy az egyre inkább árutermelővé váló parasztok keresletet teremtenek az ipar számára is. Sorra építették a gyárakat. Az első világháború előtt már nem a nagybirtokosok, hanem a zsidó kereskedők gyárosok lettek Európa keleti felén a leggazdagabbak. Előbb a gazdaság, majd a kultúra és a tudomány élcsapata.

Tegyük hozzá, hogy ezt a friss konjunktúrát a germán etnikumok sem tudták a zsidókéhoz hasonló intenzitással hasznosítani. Európa keleti felé a vasút százada nem annyira a puritán szorgalmat, a takarékosságot, sokkal inkább az élelmes rugalmasságot jutalmazta. Ebből fakadt aztán, hogy Európa keleti felén az eddigi fölényét vesztett germán etnikumok is antiszemiták lettek.

Az arisztokraták, a germán etnikumok egyaránt irigyelték a korábbi politikai és gazdasági fölényüket veszélyeztető, elhódító zsidókat. Az is viszonylag könnyen ment, hogy az egyre inkább árutermelő parasztok is lehitték, hogy a szemük léttára koldusból gyorsan meggazdagodó zsidó kaparintotta előlük a felemelkedés lehetőségét.

Antiszemitizmus Európában a 20. század első harmadában

A 20. század első harmadára Európa keleti fele antiszemita lett. Ideje volna bevallani, hogy ebben a térségben nem Hitlerrel kezdődött az antiszemitizmus, csak az szabadította ki a meglévő szellemet. Egyetlen közép- és kelet-európai társadalom sem volt képes annak megértésére, hogy amit a zsidók elértek, arra ők képtelenek voltak, és a helyzetük javulását elsősorban a zsidóság rugalmasságának köszönhették.

A náci rendszer aztán kihasználta, hogy a zsidóság sikerében a saját sikerének az elvesztését látta a társadalom nagy többsége. Ezzel magyarázható, hogy Európa keleti felének szinte minden népe, még azok is, akinek a náci győzelem a nemzeti létük végét jelentette volna, Hitler csatlósai lettek.

A háború alatt az európai zsidóság többségét kiirtották, a maradék többsége pedig a háború után kivándorolt. Jelentős zsidó etnikum csak a Szovjetunióban maradt. Onnan csak fél évszázaddal később települtek át Izraelbe és az Egyesült Államokba.

A Szovjetunió antiszemitizmusa még nehezebben érthető. A bolsevik rendszer győzelmében és kezdeti sikereiben óriási szerepe volt a zsidó értelmiségnek. A bolsevik párt szellemi elitjében a hangadók többsége zsidó volt. Lenin még el sem tudta volna képzelni, hogy mire mehettek volna a zsidók nélkül. A második világháborúban Sztálin sem élvezhetett volna olyan óriási anyagi támogatást, ha nyíltan antiszemitaként viselkedik. Sztálin halála után azonban egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Kelet-Európa is antiszemita, mint ahogyan minden pravoszláv kereszténység is mindig az volt.

A Szovjetunió felső vezetése pedig nem volt elég okos annak belátására, hogy a birodalom csak az Egyesült Államok érdekében játszhatja a szuperhatalom szerepét. Aztán jól jött, hogy a kitelepülő zsidókért még pénzt is kaphat. Képtelenek voltak megérteni, hogy ugyan Európa keleti felének minden népe számára történelmi tragédia a zsidó etnikumuk elvesztése, de ez a legnagyobb veszteség a Szovjetunió számára. Vállalkozó szellemű emberekben talán a világon a legszegényebb népek a keleti szlávok. A zsidóság nélkül még inkább azok lettek.

Ez még nem is annyira Oroszországban látszik, mert az még megél valahogy a bányajáradékából, de ezt jól mutatja Ukrajna és Fehér Oroszország, és a balkáni országok mai helyzete. Mivel azonban nem ismerem eléggé a társég minden érintett országának történelmét, csak a magyar és a szomszédság veszteségét mérem fel.

A zsidóság és az antiszemitizmus Magyarországon

Az első világháború előtt a történelmi Magyar Királyságban másfélmillió zsidó, és négymillió germán, a mi fogalmaink szerint szász és sváb volt.

A zsidóságnak nagyobb fele a trianoni Magyarország területén, és ezek nagyobbik fele Budapest térségében élt. Akkor Budapest volt a legtöbb zsidót számláló város a világon.

Bármennyire embertelen módon segédkeztünk a magyar zsidóság pusztításában, ha nem is érdemként, hozzá tehetjük, hogy máshol annyi zsidó sehol a világon nem élte túl a borzalmat, mint a magyar fővárosban. A mentegetőzést azzal is folytathatjuk, Jalta után is nálunk maradt meg a legtöbb zsidó, és játszott az ország életében számbeli súlyánál sokkal fontosabb politikai és gazdasági szerepet. Ez a szerepük mindig sokkal nagyobb volt, mint jelenleg. Ezért amennyire indokolt volna a szidósággal szemben elkövetett bűneinket nyíltan tudatosítani, annyira látni kellene a magyar zsidóságnak, hogy a háború vége óta Magyarországon maradtak meg a legtöbben, és kaptak a részarányuknál sokkal nagyobb szerepet. Ennek tagadása csak a magyar antiszemita kisebbséget erősíti.

Azt, hogy mi lehettünk a legvidámabb barakk, hogy a Jaltában reánk kiosztott bolsevik rendszert minden sorstársunknál rugalmasabban éltük meg, döntően a megmaradt zsidóságunknak köszönhetjük.

Az úgynevezett új gazdasági mechanizmus lényegében a többé-kevésbé a népiek, és a zsidó urbánusok szövetségének köszönhető. Ennek a legnagyobb haszonélvezője ugyan a falusi lakosság volt, de ez nem lett volna elérhető a zsidó kommunisták segítsége nélkül.

A legtöbbet a lengyelek veszítettek. Nekik volt a legnagyobb germán és zsidó etnikumuk. Mindkettőt szinte teljesen elveszítették, és még az elenyésző maradékát is kitelepítették. A germánok, és zsidók nélkül Lengyelország ma szinte közelebb van Ukrajnához, mint Németországhoz.

A 20. század bebizonyította, hogy Nyugat minden térsége, ország társadalmának relatív helyzete elsősorban attól függően változott, mennyire erős volt benne a puritán elem. Ezért aztán Európa keleti fele azzal, hogy elvesztette azt a két etikumát, ami előre vitte, relatíve nagyobb hátrányban van, mint száz évvel korábban volt.

Ezt azzal lehet megérteni, hogy gondoltban végigmegyünk egy olyan feltételezett helyzeten, mi lett volna, ha az egyes országok etnikai összetétele az marad, ami a 20. század elején volt.

Ezt én a legkönnyebben a jelenlegi Magyarország esetében képzelem el. Ez a példa ugyan Magyarországról szól, de Európa keleti felének szinte minden országára többé-kevésbé jellemző.

A kevesek közé tartozom, akik szerint számunkra még a megcsonkítás is a kisebbik rossz az egész Kárpát Medencét birtokló országgal szemben. Az ugyanis legalább annyira megérett a szétesésre, mint az Osztrák-Magyar Monarchia, vagy a Trianonban létrehozott Jugoszlávia.

Ahol a csehek és szlovákok képtelenek közös államban élni, ott naivitás azon ábrándozni, hogy a történelmi Magyarországnak esélye lenne a létezésre.

Illusztrációm tehát arról szól, hogyan alakult volna a magyar történelem, ha a lakosságának etikai összetétele lényegében változatlan marad. Még egyszerűbben fogalmazva: Hogyan alakul a sorsunk, ha Trianon után, máig megtartjuk a zsidó és a sváb etnikumunkat?

Mintegy hatszázezer zsidóságunk megmaradása esetén egészen másként alakult volna a sorunk. Ezzel hangsúlyozni kívánom, hogy a sokkal jelentősebbnek a zsidóságunk elveszítését tartom. Tekintettel arra, hogy én a második világháborút már felnőttként éltem át, a magam tapasztalata, élménye alapján látom olyannak, ahogyan írom.

A zsidótörvények előtti magyar zsidóság lelkesen asszimilálódott. Nem volt oka az indokoltnál is nagyobb félelemre a magyar nép tényleges antiszemitizmusát illetően. Inkább jellemező volt rájuk az indokoltnál is nagyobb bizalom. Ahogy a túlélők ma a ténylegesnél is nagyobb antiszemita veszélyt látnak. Az utóbbit inkább megértem, mint az előbbit.

A magyarországi zsidóság problémáját csak az értheti meg, aki tárgyilagosan szem előtt tartja a tényt, hogy a háború előtti zsidóságunk alulértékelte a létüket fenyegető veszélyt, a túlélők, és megmaradtak azonban túlértékelik. Ez bármennyire érthető, a tisztánlátás érdekében nem mellőzhető. Annak ellenére, hogy a jelen írásom célja az, hogy bebizonyítsam, Európa keleti felének országait nem érte a 20. században nagyobb veszteség, mint a zsidó etnikumának felszámolására irányuló tettek, és ez nagyon igaz Magyarországra is.

A magyar közvéleményben nagyon negatív vélemény alakult ki a zsidóság szerepéről a Rákosi rendszerben, és az 1956-os megtorlásokban. Ezt a szerepet én testközelből ismertem. Tehát tudom, hogy a bűnökért sokban felelősek.

De egyrészt meg kell őket értenünk, másrészt látni kell azt is, hogy ezekben az években ők jelentették a hatalmon belüli értelmiséget is. Tehát nemcsak a bűnökben, és hibákban, de az érdemekben is ők voltak a főszereplők.

Ezeket az éveket magam is átéltem, akkor csak azt éreztem, hogy kik a hibásak, és csak az idő multával értettem meg, hogy egyrészt ezekben az években is voltak hatalmas eredmények, amelyekben ugyancsak a zsidó kommunisták voltak a főszereplők. Azt is megértettem, hogy a velük szemben elkövetett bűnök közvetlen hatása alatt még a sztálinizmust is a kisebbik rossznak, a számukra nagyobb biztonságot jelentőnek tartották, és tudták, hogy a magyarok többsége támogatta, illetve közömbösen nézte a pusztításukat.

Azt akkor is világosan láttam, hogy a zsidóságra jellemző liberalizmusnak nemcsak az őket kipusztító fasizmus, de a sztálinizmus is ellenpólusa. Tehát ők nem szeretetből, hanem biztonságérzetből fogadták el a bolsevik rendszert. Én inkább azon csodálkoztam, hogy magyarok maradtak.

Ennél sokkal időszerűbbnek tartom annak megértését, hogy a sztálinista években sor került egy sor olyan társadalmi változásra, amiért évszázadok múlva is áldani fogjuk a megvalósítókat.

A sztálinista években valósult meg ezer éves történelmünkben először, és húsz éve tudjuk, hogy csak átmenetileg, mindenki munkalehetőséghez jutott, sőt erre még adminisztratív eszközökkel kényszerítve is volt.

Érthetetlen módon, a rendszerváltás óta a leszakadt rétegek foglalkoztatása húsz évig csak általános frázisokban merült fel, de a kormány főfeladatai között soha nem szerepelt. Most ugyan szerel, de komoly lépés másfél éve nem történt. Arról pedig mélyen hallgatunk, hogy a földreform során, és az első hároméves tervben kétmillió, főleg vidéki ember kapott munkát. Tudom, hogy ugyanaz ma lehetetlen, ami akkor történt, de azt a kort nem indokolt csak a borzalmak és az üldöztetések korának látni. Igaz, hogy annyi sérelem sem ért sokakat múltunkban, de ilyen rövid idő alatt annyi ember számára sem biztosították a munkájukból való megélés lehetőségét. A megalázottak is nagyon sokan voltak, de a felemeltek tízszer annyian. Tehát nagyon torz történelmi ítélet az, ami csak a sértetteket látja.

Itt kell kitérnem arra, hogy hetven éve lázadozom a kereszténység azon értékrendje ellen, ami a bűnöket indoktalanul nagy súllyal, az érdemeket indoktalanul alacsony értékűként kezeli. A reális értékelés az, ami az érdemek, és bűnök egyenlege alapján mér. Az én ideáljaimat nem bűntelenek jelentik, hanem az olyanok, akiknek az érdemeik mellett a bűneik eltörpültek. Nem azokat tisztelem, akik nem hibáztak, hanem azokat, akiknek sokat köszönhetünk.

A magyar történelemben azonban a rendszerváltást követő húsz évben hiányoztak a legjobban a zsidók és a németek. Ezt a húsz évet azzal jellemezhetem, hogy liberálisabbak voltunk, mint amennyi liberalizmusra marad társadalmi alapunk. Kevés liberális sok liberalizmust akart. Sokkal többet, mint amennyit a társadalmunk megemészteni képes. Ennek lett a következménye, hogy jó időre szinte teljesen felszámoltuk annak lehetőségét, hogy liberális erőknek súlya legyen az ország irányításában.

Ez a néhány fejezet nagyon magyar témánál maradt, de többé-kevésbé Európa keleti felén minden országra vonatkozhatna.

A volt csatlósok

A vasfüggöny bolsevik oldalára került országok között csak Csehország, Szlovénia és Észtország lesz képes javítani az első világháború előtti helyzetén. A többiek mindegyike hátrább fog kerülni. Ennek elsődleges oka a zsidó és germán etnikumának elvesztése.

Amennyiben tehát azt vizsgáljuk hogyan alakult a 20. században az európai országok helyzete egymás között és a világban, akkor azt kell megállapítani, hogy a volt gyarmattartók visszaestek, annál inkább minél kevésbé puritán életivel jellemezi a lakosságot. A keményen puritán kis országok lettek a nyertesek.

A hat legfejlettebb európai ország Norvégia, Dánia, Svédország, Finnország, Svájc és Hollandia. A volt gyarmattartók közül csak a mindkét világháborút elvesztő Németország javított a helyzetén. Ha az országhatároktól eltekintünk, akkor két népet lehet győztesnek tekinteni, a skandinávokat és az alpi népeket. A pravoszláv országok lemaradása pedig fokozódik.

A hat kis európai ország mellett az első tíz közé került mind a négy volt angol gyarmat Kanada, Ausztrália, Új-Zéland és az Egyesült Államok. A 20. század legnagyobbat előre lépő népe a finn.

Mára az is kiderült, hogy a mediterrán népek képtelenek az integrációra, amint azt Görögország, Portugália, Dél-Olaszország, és Dél-Spanyolország jelenkori vergődése is mutatja.